03.08.15.
Kuslics Balázs
Hozzászól

Mindenki sztár

A magyar zene határai

A „zene nem ismer határokat” hangozatják oly sokszor ezt az agyonnyúzott (maradjunk annyiban) mondatocskát a hazai zenei elit képviselői, producerei – és mi mindannyian várjuk a csodát. A magyarok képesek kiemelkedően jó teljesítményekre az élet bármely területén, legyen az a pornóipar (be kell látnunk, így van), a sport (a labdarúgás természetesen kivétel), a művészet, a tudomány, bármi. Szinte bármi. Amíg a komolyzene és a népzene tekintetében a világ élvonalában foglalunk helyet, addig a manapság oly divatos könnyűzenében sehol nem jegyeznek minket. Képtelenek vagyunk egyetlen olyan formációt felmutatni, amely megmérettetheti magát a nemzetközi porondon. Aki igyekezne ezen kijelentésemet megcáfolni, az áldozatul esett annak a propagandának, amely néha szemet szúr a bulvársajtó oldalairól, és hosszasan ecseteli a külföldi fellépéseken aratott sikereket. Tudomásul kellene már venni, hogy ez egy álom, semmi több. Ugyan voltak bíztató jelek, például Ákos próbálkozása, de később maga az érintett ismerte be, hogy bár zeneileg semmivel sem gyengébb külföldi vetélytársainál, nem működik a dolog. Nem hiszem, hogy például Románia jobb lehetőségeket biztosítana a tehetségeknek, mégis útnak indult egy kolozsvári román lányduó – a cheeky girls – és kilépett a nemzetközi porondra, olyan sikerrel, amilyenben honfitársainknak sosem volt részük. (A duó még a rögzített nótákban is töri az angolt és bár maximálisan tehetségmentesek, dalaikat egész Európa ismeri.)

Sajnos nem elég, hogy az országhatárokon kívül, de belül sem tudunk egy épkézláb bandát felmutatni. Szánalmas vergődés ez az egész, semmi más, ráadásul a média mosolyogva statisztál. A (nagyrészt fizetett) cikkeket olvasva az embernek az az érzése, hogy tele vagyunk tehetségekkel, fotósok serege kíséri a sztárok minden rezdülését és hálásak vagyunk, ha sikerül lencsevégre kapni valami érdekeset. (Ugyan már, nevetséges! Csak nem gondolják, hogy bárki elhiszi az egész este a bokorban virrasztó fotós történetét?)

A zenei alapok és a szövegek gyakran tényleg nem különböznek a külföldi daloktól, de talán éppen ez a baj. Az egész olyan, mint egy sikerfilm, amit folytatásra ítéltek. Ritkán sikeres.

A legzavaróbb mégis az itthon kialakult sztárkultusz. Miért van az, hogy nem vagyunk képesek a mértéktartásra? Hemzseg az ország a sztároktól. Lépten nyomon beléjük ütközünk a közértben, a villamoson, a fodrásznál, mindenhol azért, mert mindenki sztár. Sztár a meteorológus, a híradó bemondója, a valóságshow játékosa (áldozata), az újságíró, a rendőrség szóvivője, a focista, egyszóval tényleg mindenki. Miért nem lehet józan ésszel gondolkodni? A zeneipar színvonalát mutatja, hogy már azt is sztárként emlegetik, aki csak a jövő héten fog elindulni a stúdióba rögzíteni élete első dalát a múlt héten kapott hangszerével. Miért nem lehet teljesítményhez kötni az elismerést? Mondjuk aranylemezhez. Például aki teljesíti, az (mit bánom én) legyen sztár, amíg nem, addig előadóként konferálják fel, vagy találjanak ki valamit, mert megfulladunk a sztároktól. Kisebbségi komplexusunk lesz. Persze erre azt mondják, mindenki annak hívja magát aminek akarja. Ha ő sztárnak akarja hívni magát, akkor szíve joga. Rendben. De nem csak sztárból van sok. Ebben az országban már mindenki doktor, miniszter, mester, főnök, király, menedzser stb. én meg még itt állok név nélkül.

Magányos vagyok.