03.10.24.
Krislion naplója

Hozzászól

Szőke nő a kábeltengerben

Több hete már, hogy a kedves kis számítógépem és családja (monitor, nyomtató, hangfal, egér, billentyűzet) a nappaliban heverésztek a sarokba rakva egy szuper szájz adag por alatt. Most, hogy a felújítás véget ért, kivonultak a festők és a festékszag is, gondoltam rendet teremtek. Á, amúgy nem vagyok ilyen buzgó, főleg ilyenkor nem, amikor rám jön a munkaszüneti napi lustálkodás és ásítozás, amely cselekedeteket egyébként felváltva űzök, megtűzdelve evéssel és alvással. Azonban inkább nekivesekedek a kábeltengernek és géphegynek, minthogy Apuval az avart gereblyézzem (micsoda ostoba szó az, hogy gereblye?!) és füvet nyírjak. Édesapám azonban nem tartotta oly fontosnak a számítógép-összerakást, mint a fűnyírást, magyarán rám maradt a kábeldzsungel meghódítása.

A szőke nő tehát egy kupacba hordta a kompjúter szettet, majd szőke hajába túrva nagyot sóhajtott: hogyan is lesz ebből működő rendszer?!

Kábel itt, kábel ott, meg egy csomó lyuk… nem is olyan nehéz ez, csak ki kell találni melyik darab melyikhez illik, legfeljebb a hangfalat a nyomtatóhoz kötöm, nem gáz, majd kottát nyomtat.

A kábelkígyók bizony gyakran landoltak a padlón, s igen gyakran ugráltam rajtuk enyhén szólva idegesen, hát tehetek én róla, hogy nem születtem kábelzseninek?!

Szépen lassan összeállt a kép, vagyis a gép, bekapcsoltam, hát nem működik. Átnéztem a ki-és bekötéseket, szerintem tök oké. Ismét bambán nézek magam elé, s nem vágom, hol a hiba, s aztán észlelem csak: nem világít a piros kis kapcsoló a konnektoron. Mosolyogva lenyomom, s kis gép fellélegzik, nagy levegőt vesz, csipog egyet, majd dallam szól, s áll a rendszer. Na.

Szőke nő rózsaszínre pingált hosszú karmocskái immáron a billentyűzeten kopognak…

03.09.18.

Logikus nyamnyam

Érveléstechnika órán nagyon punnyadt voltam, ez az őszi napfény iszonyat bágyasztó. Próbáltam követni az óra menetét, s ez nem volt könnyű cselekedet, mert kérem alássan ez az óra a logikáról szól, s itt nem csak figyelni kell ám, hanem gondolkodni is.

Koncentrációm hányadosa akkor ugrott magasra, amikor a nyamnyam példa került terítékre. Felvázolom.

Van ugyebár két premissza, aztán pedig egy konklúzió, ezek:

Minden nyamnyam fincsi.
Minden fincsi hizlal.
Minden nyamnyam hizlal.

Ehhez a Tanár Úr még hozzáfűzte mély, zengő hangján, hogy ugyebár ezt olvashatjuk minden női magazinban. Bingó! Ne együnk ezt, ne együnk azt, ezek helyett saláta meg zöldség és gyümölcs, de hat után már semmit se, vizet igyunk, csak csirkehús, semmi csoki, semmi süti, fitnesz kaja, hurrá. Na. Akkor ne együnk semmit, mert az tuti nem hizlal. De vajon akkor sem, ha közben nyámnyám-szillogizmusokat elemzünk?

03.09.04.

Kis kertemben pink rózsa…

Egész álló nap melóztam, pocsék idő van, fúj a szél, nincs itthon senki, nem tudok megnyugodni, Vivaldi sem segít, pedig a Tavasz mindig bejön, émelyít a kakaó, nem ízlik a cigaretta, büdös az illatgyertya, idegesít az órák ketyegése, idegesít a csend, meg a Tavasz is, ellopták a macskámat, és már soha többé nem fogom látni.

Kimegyek a kertbe, a kicsi-pici kertbe, Anyu és Apu hobbikertjébe, álldogálok céltalanul, és csak nézek ki a fejemből, nem jut eszembe semmi, morcos vagyok és durcás. Nagy és hideg esőcsepp esik az orromra egy fa leveléről, ettől tüsszentenem kell. Hatalmas háááápsúúúúúú, a szomszéd átszól a nádparavános kerítés túloldaláról, hogy „egészségedre”. Odamegyek a kerítéshez, hogy megköszönjem, de végül nem szólalok meg, dulifuli vagyok, nincs kedvem beszélgetni.

Lábam előtt egy rózsa vigyorog, rikít pinken. Leguggolok, és rázúmolok a virágra. Félig lenyíló pink szirmán nehéz esőcsepp dekkol, húzza lefelé a szerencsétlen szirmot, és az egyre búsabban csüng lefelé, mígnem elkezd fújni a szél, és legörgeti a vízcseppet a sziromról, leveszi a terhet a válláról.

Figyelem a virágot, ennek az élőlénynek belepillantok most az életébe, az élettörténetébe, tanúja vagyok tíz percnek az életéből, és ettől meghatódom, vagyis hát nem meghatódom, csak valami egészen furcsát érzek, tisztelem e virágot, mert olyan szép, és olyan büszkén tartja magát, még akkor is, ha a nehéz vízcseppek iszonyatosan nyomják lefelé kis szirmait. És olyan megkönnyebbült, amikor a szél leveszi válláról a terhet, kezet ráznak, ez a szél a barátja. Aztán jön egy másik szél, egy erősebb, ez tépázza, féltékeny az előző szélre, és most meg akarja mutatni, hogy ő erősebb, rángatja a kezét, húzza magával, de a rózsa nem akar menni, de ez a szelet nem érdekli.

Megsimogatta a hajamat a rózsa-barát szél. Beletúrt egy kicsit, aztán elköszönt. Aztán jött a gonosz, erős szél, meghúzta a sörényem, álnokul összekócolt, egészen megharagudtam, bementem a házba, és rávágtam az ajtót.

03.08.28.

FLH

Barátnőimmel cigarettára gyújtottunk, és csacsogni kezdtünk a havi rendes ötye-partinkon a szobám mélyén. Magamhoz szorítottam a kispárnámat, kakaót kortyolgattam, és hallgattam a témát.

Férfiak. Fiúk. Srácok. Pasasok. Ezek voltak a témák. Folyton ezen töprengünk, a megérthetetlen, kielemezhetetlen erősebbik nemen. Se velük, se nélkülük. Hiába ülünk össze a lányokkal cigarettafüstbe burkolódzva, nem tudjuk megfejteni e rejtvényt: férfi.

Dacosan közlöm a társasággal, engem juszt is vár a nagy Ő, a fehér lovas herceg (FLH). Mosolyognak, de átragad rájuk lelkesedésem, hát persze, hogy őket is várja valahol egy daliás FLH, és nem lesz mindig így, hogy nyomorunkon kesergünk, hanem lesz olyan is, hogy nincs min keseregnünk.

Idősebb felmenőim szerint az ember a főiskolán tuti megismerkedik élete párjával. Aha. Tisztelet a kivételnek, tisztelet nekem.
El sem tudom képzelni, hol is bujkálhat az én FLH-m. Előkerülhetne már.

A csajokkal már azon gondolkodunk, élni fogunk a lehetőséggel, amit a modern világ nyújt, és összedobjuk a malacperselyünk tartalmát egy klónra, egy valódi férfira, aki olyan, amilyen nincs. Csinálunk egy FLH-t.

Amíg gyűlik erre a pénz, felhívom a legjobb jóbarátomat, és megkérdezem, szerinte én hol találom majd meg az én fehér lovas hercegemet (FLH-t). Nevet rajtam. Ha-ha-ha.
De most komolyan! Hol találok rá? Hol keressem?- kérdezem kétségbeesetten.
Talán a cirkuszban, vagy egy lovardában!- feleli, és nevet.

03.08.21.

Globális felmelegedés

Globális felmelegedés van, ez tény.
Megmagyarázom.
Tegnap megnéztük a Tüzijátékot a cimbikkel. Némiképp emlékeztetett a tavalyira, meg a tavalyelőttire, meg az azelőttire… merthogy ugyanolyan színes és unalmas volt. Messziről néztük, a fóti dombokról. Csini papucsban mentem, és félméteres dzsumbujon gázoltunk át. Kicsit elegem lett, gondoltam, ezek után megérdemlek egy hatalmas fagyi kelyhet.

Andrássy út - Cukrászda. Itt ülünk egy Jóbarátommal, gigantikus fagyihalom áll előttünk kicsicsázva. Beszélgetünk. Nagyon meleg van, globális felmelegedés van, és nem kapcsolták be a légkondit.
Beszélgetés közben a szemem sarkából látom, hogy valaki közelít, mozgásából ítélve nő. Eléri az asztalunkat. Megáll. Felnézek. A pincérSRÁC az. Kicsit meleg. Globális felmelegedés van. Kérünk üdítőt, HIDEGET.

Cigarettára gyújtok, arcomat szinte égeti az öngyújtó melege. Elgondolkodom. Egyre több fiatal srác meleg. Globális felmelegedés van. Félreértés ne essék: semmi bajom a melegekkel, nincs is velük dolgom, engem aztán nem zavarnak, tényleg. De ha jobban belemélyedek (belemelegedek) a témába, kétségbeesetten gondolok arra, hogy így kevesebb pasas jut majd a nőknek. A melegek egyre többen vannak, és talán a jövő fiatal generációja majd úgy nő fel, hogy meleg párokat is lát maga körül. Természetessé fog válni a dolog, aztán ha fiam lesz, lehet, hogy hiába fogok unokára várni…
Aggódom. Mégiscsak úgy kezdődött minden, hogy egy férfi meg egy nő… Lehet, hogy úgy fog végződni, hogy egy férfi meg egy férfi, és nem lesz tovább?!

Most megyek. Iszonyat meleg van, iszom egy jegesteát.

03.08.20.

Kakajóscsiga

Anyám kakaóscsigát sütött délután. Aranysárga tészta, melegbarna kakaó, hófehér porcukor. Meg se vártuk, amíg kihűl, langyosan majszoltuk, egész nap erre vártunk, és Anyut sürgettük, hogy keljen már gyorsabban a tészta, mert ezt nem lehet kibírni, ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. Lesben álltunk a sütőnél, Anyunak úgy kellett elhajtania minket, hogy ki tudja venni a tepsit. Apu mosolyog rajtunk, de azért ő is ki-be sétál a nappaliból a konyhába.

Olyan finom langyosan! Egy újabbért nyúlok, összeakad a kezem a húgoméval. Ugyanazt a kakaóscsigát néztük ki. Abban volt a legtöbb kakaó. Elveszek egy másikat. Én vagyok a nagyobb, meg az okosabb, meg minden, átengedem neki. Leülök, és elgondolkodva majszolok.

Miért van az, hogy az egyik csiga kakaósabb, mint a másik? Néha csak úgy látszik, hogy kakaósabb, valójában csak kívül van rajta, belül meg nincs is. Kívül sokat ígérő, belülről üres.

Egyeseknek olyan jut, ami telis-tele van kakaóval, édes. Másoknak olyan jut, amiben meg alig van kakaó, egy kicsit száraz emiatt, de mégiscsak kakaóscsiga.

Muszáj ennem még egyet. A külső héja nem kell, csak a belseje, ott a legkakaósabb. Nekem csak a java kell, minek a körítés, minek az a száraz tészta? Ebben belül is alig van kakaó. Tessék! Van akinek csupakakaós jut, van akinek aligkakaós, és van olyan, akinek kicsitsekakaós. Szerencsén múlik az egész. Na meg a gyorsaságon, hogy ki veszi el a kakaósabbat. Csakhogy a legkakaósabbnak tűnő néha a legkakaótlanabb. Néha a látszat csal.