03.09.05.
Kabai Zoltán

Pánsíp

Vass Tibor háta

Vass Tibor: Előzuhany kötelező

(Bereki Irodalmi társaság, Berekfürdő, 2002) 

 A szüleim gyerekkoromban szinte minden nyáron elvittek Bogácsra, a melegvizű fürdőbe. Reggel mentünk, este jöttünk. Időnként megmártóztunk a forró vízben is, melynek gyógyító hatását én csak hírből ismerhetem. A hagyományok ápolása jegyében, minden évben – hosszabb-rövidebb időre – elutazom a családommal fürdőzés céljából Bogácsra. S ha nem is minden alkalommal, de néha ma is megmártózunk a harmincnyolc fokos vízben. Szinte látom, homorú háttal hogyan ülünk, menekítve az égető víz elől ezt a kevéssé edzett bőrdarabot. Vass Tibor homorú háta így jelenik meg a legújabb, Előzuhany kötelező c. kötetében, a szövegek vizuális homorúságában. A kötet egy írótábor eseményei, vagy eseménytelensége köré épül. A tábor most azon kivételes helyek közé tartozik, ahová az írók valóban írni mennek. Így lesz ebben a kötetben hét vers. Pontosabban hét nap, hét vers. No és egy előszó, amely igazán Vasstibis, ahol a körülmények, az előzmények kapnak komoly hangsúlyt.

  A könyv igazi meglepetést nem tartogat, és ez komoly meglepetés Vasstól, hiszen neki jellemzője a kísérletezés, az önmagukból megújuló formák kiaknázása. Ám az előbbi megállapításom nem jelenti azt, hogy valamiféle felületesség ütné fel fejét a kötetben, hiszen – mint azt már megszokhattuk – a szerző minden kötete szellemi kaland, új kihívás olvasója és írója számára egyaránt. Így van ez most is, hiszen az sem jellemző Vassra, hogy hét nap eseményeit, mintegy „szakmunkával” tegye le elénk az asztalra. Legutóbbi kötete óta is publikál verseket az alkotó, csakhogy ezeknek nyomát sem találjuk ebben a kötetben. Azonban azt tapasztaltam, hogy legutóbbi, a Fürge újak könyve c. kötetéhez képest nem mutat komoly változást, megkockáztatom, előrelépést sem. Az elképzelhető, hogy ez az elvárás kizárólag az én fejemben van, s a szerző megtalálta a számára legkedvezőbb megszólalási formát, s ez – ha eltekintünk a korábbi nyafogásomtól – akár örvendetes is lehet, akár egy védjegy. Élménylíra, írhatnám egyszerűen, bár véleményem szerint ez inkább élménypróza. Ebben a kötetében Vass kevesebb visszaírással él. Megnövekedett viszont, a visszaköszönő sorok száma, melyek a megerősítéshez – olykor – már túl sokan vannak: „ijedten közelít a már beirodalmazott / táborvezetőhöz, emlékeztetőül: Lajos” s rögvest ugyanazon az oldalon: „… ijedten közelít Lajos, / emlékeztetőül, a táborvezető felé,” (Valami nagy balhés vers). Olykor csak fontosság okán ismétlődnek a sorok, s ez kifogástalan használata ennek az eszköznek. A Lakos vers műszirmai, műporzói, műbibéi bírnak ilyen jelentőséggel. Viszont nem kisebb megdöbbenésemre a lak nevével kapcsolatos fejtegetések során kiderült, hogy a névadó a temetőben él; „A háziasszonyt Máriának hívják, / de a nagymamája után hívják Máriának a rezidenciát, / nem őutána, / a nagymamáját szintén Máriának hívták, / a Lak-ban a Mária tehát nem őutána, / hanem a temetőben élő Mária után,” (Lakos vers). Mária szerintem nem él, azt viszont el kell fogadnom, hogy a nagymama a lak nevében él tovább, akkor viszont a laknak kellene a temetőben lennie (ha engedünk ennek a konkrét értelmezésnek). Ellenben a leírás metafora jellegét erősíti az – s ezzel máris fölmenthető, az előbbi konkrét gondolkodással kapcsolatos számonkérésem alól – , hogy később a „lak” név származására is elméleteket gyárt az alkotó (ha-ha) „aztán a Lak-ot nem kérdeztem, / mi után, / az feltehetően csak úgy van, élőben a / hajlék szerves szinoni- / mája” Már ha tetszenek érteni: élőben, írja a Vass. Néha úgy tűnik, az író önmagának felállított mércéinek nem felelt meg, legalábbis ezt látszik vállalni az előszóban: „Soros igazítás a szövegre persze sok helyütt ráférne.” (Fürdőshow). Rendben. Ez a kijelentése áll több más szövegre is, már amennyiben a linearitásban ez megjelenik. Ekképpen látható ez a Feszültségmentes versben is, melyben a vers hitelét erősíti, hogy valóban úgy érzi az ember: ehhez bizony nem nyúltak! „… az áramtalanság akadályoz az írásban, / mint meglátszik most is, / akadályoz, hogy kihúzzam a fenti / áramtalanságokból / a feleslegeseket,” (Feszültségmentes vers). S miközben úgy érezzük, valóban vannak sallangok ebben a szövegben (például a Vass-versbevitel százalékolása), nem hagyható említés nélkül, hogy a nyelvvel mint anyaggal éppen ebben a versben találkozunk, a legmeglepőbb, – ha szabad ilyet mondani – legfordulatosabb formában is: „...itt írásjel jön, az a vessző, / paripa.” vagy „Írós / láger:…”. Az igaz ugyan, hogy elébb némi fejtörést okoztak, később mégis derültségem egyik legfőbb tárgyaivá váltak a provinciálisból képzett „provinfbi”, illetve a „provinkgb” „kémszavak”.

  Vass a korábbi köteteihez képest meglepően keveset foglalkozik a női szépség dicséretével, de azért nem marad adós ebben a kötetben sem. Az Átlátszó vers a szerző üveggyári élményeit önti női alakba. Átlátszó trükk ez kérem, de az életmű folyamatossága itt megragadható: Kun Marcellához tér vissza, s képzeli őt domború üvegekbe.

  Nehéz döntés volt számomra, hogy írjak-e a Patronköltős közéleti versről, de az igazság az, hogy nem kerülhetem meg. Részben, mert nem vagyok biztos benne, hogy megér egy verset a „patronköltő”. Maga a szerző is ilyen irányú kételyeket fogalmaz meg: „Tegyük fel, / minderre azért pazaroltam / Berekfürdőn // egy Patronköltős közéleti verset / hogy jómagam értsek belőle: ezúton följelentem magam / nálam a saját zaklatásomért. // (Párdon: molesztálásomért.) ”. A vers jól megírt, egy vitát nyilvánvalóan és nyilvánosan lezáró esemény. Bár meggyőződésem, hogy közéleti vitát versben az utókorra hagyni nem szerencsés. Viszont idekívánkozik az önmagam ellenvetése: miszerint lehetséges, hogy nem is közéleti versről van szó, hanem egy számvetésről, mellyel rendezni kívánja magában Vass a jelenlegi helyzetét, illetve rendelkezni kíván jobb sorsa felől. „de bizony sorsommal én, kis szar, / jól elleszek.” Félreértés ne essék, a költőnek nincsenek komoly önértékelési problémái, sőt („jól elleszek”) megnyugvással veszi tudomásul élete eddigi, s az ebből következő majdani sorát. S megint csak a nyelvi matéria amiről szót kell ejtenem: Nagyjából a vers felénél kerül leírásra – a fönt idézett „(Párdon: molesztálásomért.)” szöveg után két sorközzel, s a következő rész előtt két sorközzel –, hogy „A két szakasz térközében vezeklek.” Ez már az a hang, melyet ismerünk s szeretünk is Vass költészetében. A többértelműség, a pontos mondat.

  A könyv utolsó szövege a Meg nem írható vers. A szöveg egy meg nem írható pocakról szól, s érdekessége abban rejlik, hogy ennek a versnek a vizuális megjelenése – ellentétben a kötet többi szövegével – egy csöppet sem homorú. Át kell értékelnem, amit Vass Tibi menekülő homorú hátáról írtam. Szerintem a szóba sem hozható pocak úgy kerül a versbe, hogy kizárólag ebben a versben nincs. Magyarán: lehet, hogy „Ernőíró” meg nem írható pocakjával van tele a Vass kötet, miatta készült volna ez a sok homorú/domború (?) vers? Ügyes! Igazán figyelemre méltó a hiány-többlet ellentét kihasználása, a le nem írható pocak lerajzolása. S ez már hűen tükrözi azt a tehetséget, melyet ismerünk, és elvárunk a szerzőtől. A szellemi kaland érhető tetten – már ha vesszük a fáradtságot, hogy tetten érjük – ebben a technikainak tűnő eszközben. S ha már ügyességről, vizualitásról beszélek, meg kell említenem, hogy Vass jó szokásához híven nem egy új kötettel állt elő, hanem ismét egy műtárgyat vehetünk kezünkbe. A kötet hangulatát meghatározó borító, és az oldalszám-kommentár táblák (Lenkey-Tóth Péter munkái, a belső „díszítés” Pataki Jánost dicséri) kitűnő ötletnek bizonyultak. A nyájas olvasót ebben a könyvben, a strandokról jól ismert olajjal festett útjelző/tilalomfa táblák fogadják. S a kötet légköre is egyfajta békebeli fürdőzést idéz; s „körös-körül a boniem” szól, emberek lebegnek az éjszakai vízben, míg a németek (még ha írók is) a kempingben irigykednek. Ezek után, már csak egy komoly zuhanyzás hiányzik, s az ember azonnal Berekfürdő melegvizében érezheti magát. Hölgyeim és uraim, kéretik ellazulni!