03.08.10
Gergely Tamás
hozzászól
A hamis szellentésről

 SIR LEO

(Gyilkosság Stockholmban)

     Hadd kezdjem azzal, amivel zárni szoktam: egy anekdotával!
     A Gröna Lundban történt, Stockholm Vidám Parkjában, hogy valaki szétrúgott egy bábot. Nem akámilyent, hanem olyat, amelyik egy kísértetet ábrázolt, illetve jelenített meg. Az álkísértet annyira sikeresen keltette fel az igazi képzetét (tegyük fel, hogy kísértetek vannak), hogy az illető megijedt tőle és rúgni kezdte. Nem tudott megállni, míg teljesen le nem győzte, meg nem semmisítette. A kísértetet. Illetve a bábot.
     Pedig nem gyerek történetünk rugdosódója, tulajdonképpen felnőtt ember, tizenhat éves. Elhitte mégis, hogy valós az, amit annak mutattak.

     Skokloster lovagi játékok, középkor, lovagi viadal, helyet – ülőhelyet - a Nap állása szerint választunk. Hamar kiderül, hogy nem oda Buda, illetve... Skokloster, a Nappal szemben Erik tábora, mi pedig a túloldalon Knutnek szurkolunk. Bemelegítenek bennünket korabeli gúnyába öltözött rendezők, közönséggé kovácsolnak: hurrázással, padlódobogtatással lehet majd tetszést kifejezni, pfújjogtatással, „taposd el!” kiáltással nemtetszést. Illetve szellentéssel. Felállítják a közönséget, meg kell fordulni száznyolcvan fokkal testünk tengelye körül, lehajolni, hangos szellentés helyett elég bal kézzel rácsapni lábszárra. Ez se az igazi, ám a célnak megfelel, társadalmi konvenció is létezik a világon!
     Szóval így játszunk, mintegy ezer ember, többnyire felnőttek, autóval jöttek - messzi földről vagy csak a környékről, máris tűnnek el a különbségek, Erik is a helyén, Knut is megérkezett, egyikük a volt király, másikuk a jelenlegi, egyikük meg fogja nemsokára mérgezni a másikat, amikor a lovagok megjelennek.
     Nyolc páncélba öltözött lovag dárdával a vaskesztyűs kézben, szép nagy paripák, patáikkal port kavarnak. Elnémul az aréna, mellbevág mindenkit a komolyság láthatatlan ökle, tudjuk, hogy mi magunk autóval érkeztünk, hogy jegyet váltottunk, megdöbbenünk mégis a vértek látványától. Hiszen ezek itt egymásnak rontanak, kettőből egy a földre fordul...
     Bemutatkoznak nekünk, mindenik csapat a maga közönségének, taps már megint, éljenzés mindkét oldalon, kürt harsan, hangosbeszélőből árad a játékmester harsány hangja. Nézem a lovakat. Hiszen ők nem játszanak. Ágaskodnak a kürt hangjától, előttük többszáz ember ordít, sivalkodik. Valami baj van itt, gondolják, veszélyhelyzetbe kerültek; idegesen kapkodják fejük, horkantanak, orrlikuk kitágul, kilátszik a vörösbe váltó rózsaszín nyálkahártya.
     Azon tépelődöm, szabad-e ezt csinálni? Etikus-e az állatokkal szemben? Ami számunkra bizsergető játék a veszéllyel, az számukra véres valóság - hogy mennyire véres, elválik.
     Érzékeny gondolataimmal a fejemben elnézek a skoklosteri (szkúkloszteri) templom irányába. Hiszen ott van eltemetve Knut... Ott van eltemetve Thinsz Géza is, svédországi magyar költő. Az, a halál a befejezett játék, visszavonhatatlan valóság, ez meg itt előttünk...
     Elisabeth Rynell regényét olvasom éppen… A főhős váratlanul igazságtalan kemény szavakkal vádolja élettársát, azt, akit szeret, s aki őt kiszakította gyermekkora miatt sérült világából.
     A vád, hogy nem akar tőle gyereket. Illetve meg sem próbálja. Vagy nem akkor akarja, elnapolná… az Orkney-szigeteki ásatások utánra. Márpedig neki azonnal kell. Mert a nőt – így szól a vád - Isten nem „dugni” teremtette, hanem anyának.
     (- kissé zavarban vagyok a fordítás nehézségei miatt, hiszen a svédben „knullkompis” áll, ami szó szerinti fordításban „baszó haver”. Kis svéd nyelvlecke, folytatás korábbi Stockholmi gyilkosságokból -)

     Eljárás indul Mohammed Said al-Shahaf ellen – ápropó stockholmi gyilkosság – akit a világ Bagdad Bobként ismer, s ha elfelejette volna a világ, hát az volt az a nevetséges Szaddám-miniszter, aki azt állította, hogy tömegesen követnek el öngyilkosságot az amerikai katonák Bagdad falai előtt, mikor azok már a város központjában járőröztek.
     Nevetséges figura?! Az ő parancsára – így szól a vádirat – vagyis Irak akkori svédországi nagykövete utasítására ölték meg Majid Husseint, aki kezdetben az ő emberük volt, ám „kiugrott”. Elmenekülni előlük mégsem sikerült - két bőröndben végezte, feldarabolva, a grödingei templom mellett elásva.
     Egyéb hírek: Három férfit külön-külön tizenkét éves börtönbüntetésre ítéltek Erik Westerberg elrablása miatt. Más: jelentkezett a rendőrségen az a nő, aki sajtóértesülések szerint a kék Audi hátsó ülésén kurválkodott a malmői rendőrparancsnok-helyettessel.

     Visszatérve a „mi a valóságos?”, „mi az igazi?”-kérdésre:
     Egy bácsi, kisbácsi történet, mert nemcsak trikolórra festett pléh Jézus van, ahogy arról korábban írtam... habár ez nem annyira színes, legalábbis kevésbé látványos. Kicsi fiam pingpongtehetségéről a hír elterjedt a rokonság körében, úgyhogy mire nyári vakációra Erdélybe leutaztunk, pingpongasztal várt, sőt: mindjárt első nap megjelentek a nemhivatalos bácsi bajnokság játékosai is: Béla meg Pistu, mindketten rokonok, mindketten ötvenen felüliek.
     „Nem kímélünk”, jelenti ki Pistu, aki az első labdaváltás után meglepődve jelenti ki, hogy: „Volt abban a kontrában valami”.
     Van abban a kontrában – loop – valami, amire nem találják a választ, kicsi fiam sorra veri őket, egy-egy meccs megnyerését engedélyezi nekik, azt is könnyes szemmel, azt is ki kell csikarni tőle. Komolyan veszi a játékot, küzd, érzelmileg viszonyul. Figyelem ellenfeleit – valóban nem kímélik, vagy kegyes csalás van a dologban? Eseteleg hagyják nyerni, hogy jöjjön meg a játékhoz a kedve, aztán majd megmutatják, hogy ők is tudnak? Ahogy haladnak előre a játékban, egyre inkább meggyőződésem, hogy mindenik önmagát adja, nem csal, nem taktikázik, Béláék is ugyanúgy nyerni szeretnének, akár a stockholmi bajnok...
     Hárman megölték, két férfi meg egy nő, majd valaki, valakik feldarabolták a testet, két bőröndbe zárták, elföldelték. Mire a svéd rendőrség érdeklődni kezdett, az iraki követséggel kapcsolatban álló gyilkosok kimenekültek az országból.

     Skoklosterben ezalatt egymásal vetélkednek a lovagok. Karikát dárdára fűznek nagy sebességből, puha korongot felszúrnak a dárda hegyére, zsonglőrök levágott fejét szablyával kettévágják... és mindezt lóhátról! Szaddám fia Uday kedvenc szórakozása azonkívül, hogy politikai ellenfeleivel etette két oroszlánját, a „piramis-játék” volt: térdeplő foglyot kellett szablyával egy csapásra kettészelni.
     Szóval a konvenció működik a modern Svédországban: emberi koponya helyett káposztafejet szelnek ketté, majd almát, majd szőlőszemet. Látom, hogy egyik lovagunk csal: alig észrevehetően, de lelassít, mielőtt az almát elvágná, még így sem sikerül neki, fejét lehajtva tér meg, szégyenkezik. Illetve „szégyenkezik”, vagyis megjátssza, hogy.
     Van viszont minkét oldalon olyan lovag, aki úgy „alakít”, hogy a vér megfagy az ereimben: a mi oldalunkon Sir Leo nemhogy lassítaná, éppenhogy megugratja lovát, s ha nyer, olyan peckesen és diadalittasan léptet végig előttünk, hogy teljesen fanatizál bennünket, magunkból kikelve ordítjuk, hogy „éljen!”
     Egyek vagyunk vele, Knuttal (Knüt-tel), az üggyel. Érzem, hogy oda tartozom. Több mint ötven évesen már egy futballmeccs himnuszán, függetlenül attól, hogy melyik országé a himnusz, azon is úgy meg tudok hatódni, hogy könny szökik a szemembe. Látom a számomra ismert vagy ismeretlen sportolót, és együttérzek vele. Érzem most is, hogy emelkedik a mellem, ritka érzés fog el, hogy ez a múló pillanat, mely soha vissza nem tér. Hogy egyetlen életem van - akár Knutnek, akár Birger lovanak, Sir Leónak, Rynell Martájának, Marta fiának, akit ő maga fojt meg; akár a feldarabolt ügynöknek... Hogy ha a svédországi jólét, mely körülvesz, általában el is altatja a kellemes-kellemetlen érzést, az elmúlásét, most Skoklosterben egy megjátszott lovagi tornán érzem, hogy az én egyszemélyes játékom is arra megy ki, hogy megbirkózzam a halállal. Egyelőre én győzöm le fölényesen naponta, viszont tudatában vagyok annak, hogy az ő ideje is elérkezik.
     Miközben Sir Leónak tapsolok, érzem, mozdulni látom múló pillanatom, s a vonagló zsinór képe annyira tiszta, hogy megrajzolhatnám nemlétező, csak a lelkemben kígyózó vonalát. Képzeletemben is a skoklosteri templomtorony felé tart; védtelennek tűnik, bár senki nem támadja, sebesen a semmibe vész.

     Mit sem változtat a képen, hogy felfedezzük a kezdetben apró, később egyre eldurvuló csalásokat: hogy míg a feltűzött karikákat helyesen számolják meg, addig az értük járó sárga vagy vörös zászlók számát önkényesen változtatják. És mindig akkor, amikor az izgalom a tetőfokára hág, vagyis amikor minenki másra figyel. Hogy hiába volt Sir Leo mindvégig ügyesebb, végül mégis Birger üti ki őt a nyeregből.
     Mert: a végén jövünk rá... mivel egy esztendőre rá, hogy Birger, azaz Erik embere győzött az akkori, valóságos lovagi tornán, furcsa mód váratlan elhalálozik Knut, és – micsoda veletlen! - Erik kerül a helyére a trónra ...a lovagi játékot, a miénket, a színi előadást kellett a történelem után igazítaniuk!
     Marta megkapja a hőn áhított gyereket, egy alkalmi kapcsolatból, viszont... nemcsak hogy egyedül neveli, hanem a gyerek agya sérült, tizennegyedik születésnapján saját anyja fojtja meg. Éppen azért... éppen azért... tulajdonképpen azért, hogy ne csapja be, mivel a gyerekhez méltatlan a test, továbbá mindaz, ami férges teste miatt képtelenné teszi arra, hogy igazi életét élje, hogy tehát minden gátló tényező tűnjön el körüle...
     (Őszinte könyv, nem tudom, a magyar közönség megérett-e rá, ajánlom megis magyar könyvkiadóknak.)

     Bácsból, vagyis romániai utunkról hazatérve, postaládánkba, vagyis a levélrésen bedobva többek közt Ödön videója vár. (Dusa Ödön, akinek kísérleti stúdiója számomra a kolozsvári magyar színházzal felért...) Van benne egy happening:
     A valóságban az Óvárosban Evert Taube, a svéd sanzon egykori híressége áll szobort fából. A Västerlånggatan meg az Österlånggatan között mereven, mintha a szemüvegét igazgatná, hogy a szemközti házba belásson. Nos, Taube mellé beáll Ödön, ugyanolyan fekete napszemüveggel, hasonló pózban, távolról filmezik.
     Bámészkodó turista jön, meglepődik Taubon (Tób-on), mellette valami... Taube is, meg nem is, szobor is meg... na lássuk, ha a kezem arca előtt elmozdítom... nem, nem pislog. Ha a karom előbb jobbra, akkor… aha, mozgó szobor, a fejét oda fordítja, ha a karom balra, az neki jobb, akkor arra, na jó, ha én mondjuk, karon fogom, akkor.
     Akkor megmozdul a szobor, feléled, a filmből kisétál.