03.11.29.
Gáti István
hozzászólás

Válasz Pompéry Juditnak

Lassan egy csomó kérdésre választ kapok az internet és az emberekkel való kommunikálás során. Néha olyasmit is lelek, amit nem is kerestem volt. De ez már az én gondom.

Ami Pompéry Judit írását illeti (LÁSD), azt hiszem, egy nagyon fontos tényezőre világított rá.

Többször hallottam, olvastam, hogy a magyar nyelvben, a magyar gondolkozásban van valami egyéni. Erre a külföldön megjelenő és megszólaló honfitársaink fogadtatása a példa. Ha valaki a helyi nyelven szólal meg, nem csak a kiejtésén lehet észrevenni, hogy nem odavalósi. Az agy működése is sok mindent elárul. (Hogy ez jobb, vagy rosszabb a helyi átlagnál, azt nehéz lenne megmondani... Ki mondhatja meg, mi a "jó" vagy a "rossz"?)

És most közeledünk a lényeghez. Mi az oka annak, hogy Magyarország ott tart, ahol éppen tart? Hogy lehet, hogy ez a picinyke ország, "aki" annyi nagy gondolkozót, értelmes európai szellemet volt képes adni a világnak, egy idő óta - finoman fogalmazva is - helyben topog? Vagy tán süllyedni látszik. (Ha csak az utóbbi néhány év, vagy csupán pár hónap "termését" nézzük, inkább ez az utóbbi jellemző kishazánk közviszonyaira.)

Még azok is képesek egymást kioktatni, a másik egyedülvaló sajátosságainak csupán egy szeletét kiragadva lesajnálni, akik szemmel láthatóan egy ügyet szolgálnak. Jelesül a magyar hagyományok szépségeinek, nagyságának őrzését, és lehetőleg minél több emberhez juttatását.

Esendőek vagyunk. Az élet olyan sebességgel szalad el mellettünk, hogy ember legyen a talpán, aki elmondhatja magáról, hogy akár csak egy picinyke szeletét is érti, követni tudja.

Az ismeretségi körömben végeztem egy kis felmérést. Körülbelül a megkérdezettek egyharmada tudja, hogy ki volt Ferenczi. Legnagyobb sajnálatomra én a többséghez tartozom. Akkor is, ha két példányban is megjelent róla könyv Magyarországon.

És szégyellem is magam.

Ezután jobban meg kell majd gondolnom, hogy az élet eme eldugott sarkában újra "lelkesedni" próbáljak. Nehogy megint szomorúságot okozzak valakinek, tudatlanságom okán...

Valahogy úgy éreztem magam Pompéry írása nyomán, mint az a kiskutyus, amelyik nagy lelkendezve próbálja rávenni a mi Jessynket egy kis játékra, és akit a bölcs kutyahölgy egy jóindultú vakkantással jobb belátásra bír.

Kérek engedélyt meghunyászkodni....