Vallomás

BéDéKá a VakCina bemutatója alkalmából írt a teremtés mámoráról. Gondolatai megszólítottak. Való igaz, a nevelés nemcsak életképessé, társadalomképessé tesz bennünket, hanem az előbbi célból sajnos ki is öl belőlünk egy sor elemi, kezdetekben genetikusan meglévő adottságot. Úgy látom, hogy BéDéKá-val szemben nálam a nevelés ebből a szempontból hatékonynak, eredményesnek bizonyult: én nem tudtam kellő mértékben ellenállni az ösztönök megnyirbálásának. A szülői ház folytonosan lázadónak tartott és ezt próbálta bennem irtani. És én el is hittem, hogy örökös lázadó vagyok, akit nehéz betörni. Szüleim mindenkori véleményével ellentétben ma tudom, hogy igazán sose mertem fellázadni. Sikerült bizonyos társadalmi konvenciók, elvárások iránt alkalmazkodóvá tenniük - „angepasst”, ahogy mifelénk mondják. Féltem a „rossz ötletek” következményeitől, de ambiciózusan szerettem a sikert, ezért vártam a feladatot, egyben az irányítást.

Éppen ezért gyerekkoromban, de még sok évig később is hallatlanul irigyeltem minden alkotó embert, aki képes önállóan kitalálni valamit, aki belső rugóra jár, önkésztetésből, kvázi „magától” tanul, dolgozik. Magamat ugyanis nem tartottam képesnek erre. Emiatt folytonos lelkiismeret furdalásom volt. Később filozófiai tanulmányaimból megértettem, hogy az önmegvalósításnak különböző lépcsőfokai léteznek és a legmagasabb szint az önálló alkotó tevékenység. Úgy éreztem, ez a fellegek fölötti régió számomra örökre elérhetetlen marad. Bármennyire is értelmes lénynek éreztem magam, önmagamnak „kétszemközt” őszintén megvallva sose hittem, hogy én valaha is eljutok odáig, hogy külső kényszer nélkül, csak az alkotás adta örömért tegyek valamit – és azt akár anyagi haszonra való kilátás nélkül.

Az élet a véletlenek sorozata. Ugyanakkor semmi sem történik az életünkben csak úgy, indokolatlanul, kvázi véletlenül. Ebben nem látok ellentmondást. Utólag mindig rájöttem, hogy az engem váratlanul ért, véletlennek tűnő események, találkozások, csapások és örömök egymásutánjában van rendszer, ezekben van valami ráció. Ha úgy tetszik, a sorsnak célja van velem. Látszólag véletlenül sodródtam az üzleti önállóságba. És ekkor felfedeztem, hogy képes vagyok független, alkotó munkát végezni. Állítom, hogy nem az egzisztenciális félelem tett ötletgazdaggá, hanem annak felismerése, hogy öröm a felelősségteljes döntés és persze mindig is nagyon motivált a sikerélmény.

Ugyanilyen „véletlen”, hogy elkezdtem írni. Vérszemet kaptam. Az egyből több lett. Egy idő után csokorba lehet fűzni. Az ehhez kapcsolódó további eseménysorozat szervesen kötődik az Internethez. Innen pedig csak egy lépés a teljes virtualitás, amelynek itt most mindannyian résztvevői vagyunk. Ez a műfaj számomra hallatlan kihívás, izgalmas intellektuális játék. Sokáig úgy tartottam, hogy játszani csak az emberi fejlődés alsóbb szintjén élő gyereknek szabad. A felnőttség kritériumának véltem, hogy ezt egy idő után kinövi az ember. Ma ismét merek játszani és ez felszabadult örömet jelent. Megengedem: akár az alkotás örömét. És ha már játszunk, ... végül miért is ne lehetne életművem?

A nemvéletlen véletlen akkor lenne tökéletes, ha a virtuális téren kívül is létrehoznám a művet, amihez e sok játékos előzmény alapján komoly késztetést érzek. No, meg hogy ne álljak meg a hídfőnél. Virtuálisan sem.

Pompéry Judit