A virtualitás mint univerzális immanencia reked be

Játszi megkülönböztetés tétetett, miszerint a virtuális a könyv. De nem, hanem minden.

Aki ezt tréfának gondolja, tekintse a következőket, s miközben tekinti, tapasztalni fogja, hogy benső gondolatait futtatja át elméjén, függetlenül attól, ki kezdeményezte ezt. Még ha én is. Van-e érdemem abban, hogy Kedves Ti, akik épp most gondoljátok azt, amit, azt gondoljátok, amit? Hiszen nekem azon gondolatokhoz semmi közöm, én most gondolom a sajátjaimat, amikor ezeket írom, s amikor Kedves Ti gondoljátok azt, amit, amiről én mit sem tudok, azt egészében magatok gondoljátok tiszta, minden dicséretet megérdemlő szellemi erőfeszítéssel, miközben én, úgy lehet, zsigeri tevékenységemben a tudatvesztés mélységeibe merültem alá.

Ne dicsérjetek hát engem, még ha ez fölmerült is bennetek. Térjünk a tárgyra.

Vegyük e sorok íróját: létezik-e egyáltalán? Mert az úgynevezett valódi dolgokba vetett bizalom megingott régen, hiszen a valódinak mondott dolgok, sőt ez a mondás is, kivívta a jogos megsemmisítő kritikát. Mivel még mindig azt gondoljátok, amit, kénytelen vagyok ezt kissé körülírni. Pöffeszkedő logicista attitűdömből következően így érvelek.

1. A valaki végtelen, a róla alkotott képmás véges, a kettő között egy végtelen faktor az arány, amit a zenén edzett elme végtelen szélességű szakadéknak tekint. (Zenén edzett: neki a frekvenciaarány hangok közti távolság, aki tud például hegedülni vagy xilofonozni, megerősítheti.)

2. Ennélfogva a dolog és a megjelölése között végtelen széles a hézag, s mivel a megjelölés a véges, ő az, aki lemarad az Igazságról. (Az igazság a dolog hű tükröződése a tudatban.)

2/példa: azt mondjuk arról a nőről ott, hogy ő a Lutz Gizi, s formailag nőt látszunk gondolni, valójában csupán egy női nemi szervet jelölünk meg ilyképpen, aminek szinonimája a "Lutz Gizi" formula.

3. Ennélfogva a Lutz Gizi kifejezésnek egyáltalán nincs értékelhető igazságtartalma, mert a megjelölt személy végtelenségétől a végességével abszolút mértékben eltér, s viszont, amit megjelöl, az nem felel meg semmiféle valóságnak (nem kóborolnak magányos női nemi szervek a térben, egyéb fontos tartozékok nélkül).

4. Térjünk rá Norman Károlyra. Ez a kifejezés Norman Károlyon kívül bárki más által használva a fenti módon inadekvát. Kérdés, hogy mutat-e bármi többletet, ha nem más, hanem Norman Károly alkalmazza? Azaz: képes-e véges elméjével befogadni s pontosan megidézni a végtelenséget? A válasz nyilvánvalóan: nem. Következésképpen, s tovább terjesztve a bennrejlő (immanens) gondolatot, nincsen a kozmoszban senki, aki bármilyen úgynevezett valódi dologról mérvadóan szólhatna, beleértve önmagát is.

5. Forduljunk tehát a valódi valóság felé, amelynek megjelölésében, meghatározásában teljes eredményre vagyunk képesek, azaz pontosan azt fogalmazzuk meg, amiről beszélünk, nem kevesebbet vagy mást.

5/példa: elgondolom a virtuális könyvet, amely nincs megterhelve azon felesleges ballasztokkal, amelyek miatt minden megjelölése abszolút mértékben hibás volna. Ez az eljárás ahhoz hasonlít, amikor megalkotom a virtuális női nemi szervet, amelyen kívül nincsen semmi más, s neki sincsen semmi mása; s elnevezem ezt a virtuális tárgyat Lutz Gizinek. Ilyképpen a használat egészében autentikus, s e tárgytól nem várok semmi egyebet, s milyen Igazságom van. (Egy elgondolható gesztus formájában mások másivarú alkatrésszel bánhatnak hasonképpen, de fentiek alapján nem fenyeget az a veszély, hogy amennyiben rólam neveznék azt el, Igazsághoz jutnának.)

6. Konklúzió: lehetséges tehát - egyedüli valóság megteremtéseként - elgondolni a virtuális könyvet, amelynek teremtése egyben a fentiek értelmében Igazsághoz juttat, s lehetséges elgondolni e tárgyból mechanikus többszörözéssel akár többet is, noha ez nem nagy érdem, mert az osztály maga már készen áll. (Aki azonban a második virtuális könyvet alkotja meg, az még tett valamit, mert létrehozta a virtuális többes számot.)
Mit tesznek azok, akik címmel, fülszöveggel és egyebekkel látják el a virtuális könyveket? Lehetővé teszik, hogy ezen különböző abszolút valóságok egy olyan térben találkozzanak, amelyben értelmük van, s amelyet ezen értelemmel éppen ők feszítenek ki. Nevezzük ezt a képződményt például egy könyv megjelenésének, hegeli értelemben, amely szerint egy könyv megjelenésének két határozmánya van, a könyv és a megjelenés, amelyek mások egymással szemben, s további meghatározásuk átmenetel másba.

7. Na, ezt rekesztem én be most. Tehát csak a berekesztést. Minden zárszó először és utoljára önmagát zárja be, erre kapván alkalmat, ami jól magyarázza a zárszavak egoista stichjét. Mert mondjuk egy konferenciának erre nincs szüksége, ha akar, folytatódik, ha akar, bezárul önmagától, s ha az a lényege, hogy bezáruljon, hát mit tehetünk? És amúgy sem biztos, hogy egy ilyen aktussal egy konferenciát csak úgy be lehet zárni. Nem a virtuális könyveket rekesztem be tehát, kivált a most megjelentet, amelyek teljes teremtés részei, és önmaguk létezési terének kifeszítéséhez szükségük van egymásra virtuális íróstul és virtuális olvasóstul; nem is a megjelenésüket, amely nélkül nekik szentelt virtuális fórum egyáltalában nem lehetne, és amúgy is ténykérdés, amelyet a bezárásra irányuló kísérlettől Idő véd meg, mint például Mona Lisát az én szerelmemtől; és nem is a virtuális fórumot, részben mert a fentiek szerint úgysem tudnám, részben mert az e helyzettel kapcsolatos, az egyetlen befolyásom alatt álló mozzanatként ehhez nincs kedvem.

Csak az anyagnak lehet véget vetni, meg a szellemnek, meg a többinek, a virtualitás ettől védve van, egy berekesztéssel nem kikezdhető.

Mindenkit (amit más mint virtuális valóságként nem tudnék értelmezni sem terjedelem, sem tartalom szempontjából, de e minőségükben jelen vannak köröttem) üdvözlök (aminek mint eljárásnak és a rá való hivatkozásnak semmi értelme azon az egyen kívül, amelyet mint tiszta virtualitást ím átnyújtok), szeretettel (ami másként mint virtualitás eleve nem is érthető).

Norman Károly