Virtuális korona egy életművön

(Pompéry Judit: Híd-fő-állás; Liber-ALL, 2003, Dalos György szerk.)

A stockholmi Tífusznak adott interjújában Pompéry Judit azon csodálkozik, hogy első lett az UngParty szerzői körének belső szavazásán. Minthogy nem érti, megmagyarázzuk mi neki:

Legjobb, ha dolgozatunkban az általa írt szöveget műfajtól függetlenül „pompéry”-nek nevezzük, erről pedig megírta Gergely Tamás a Perforál 2003-ban, hogy nem más, mint: „röviden prezentált etikai kérdés (...), lényege nem a mesélés, hanem egy másik ’és’: a kihegyezett kérdés”.

Nem a mesélés tehát, hanem az irány, az előrehaladás. A pompéry minden esetben magyarázatot kínál a felvetett kérdésre, vagyis az olvasó abban az illúzióban él, hogy ugyanúgy, ahogy egy pompéryben prezentált etikai kérdés számára van magyarázat, a világ – ez a „nagy pompéry” – is megérthető. A lényeg a helyes irányba (1) történő haladás (2). Nem a misztikumba burkolás, hanem éppen ellenkezőleg, a lényeg keresése, a logikus lebontás. A törvényszerűségek felismerése.

Egész életművére ez jellemző tulajdonképpen, vagyis módszere tulajdonképpen – ez az egyik legnagyobb erénye az opusnak - hű tükörképe életének:

Pompéry Judit egy olyan korban született és nevelkedett, amelyben a központok kialakítása volt divatban, a centralizálás. Kollektivizálás történt, a minta a fővárosból érkezett, az eszme a keleti központból, Moszkvából. Érkezett – maguk is akarták vagy ezt szerették volna központilag elhitetni (minden szinten minden mindennel keveredett) vizsgálódási szempontunk számára egyre megy. A nagyobb volt a jó, nemcsak a jobb.

Vácnál Budapest nagyobb, Berlin meg az akkori Budapestnél. Nem kérdőjelezzük meg PJ több, mint húsz évvel ezelőtti érzelmeit házastársa iránt, de tudat alatt egészen biztosan ez is belejátszott a lakhely, az élettér megválasztásában. Ugyanígy van ez a nyelvvel: előbb az első nagy, az orosz játszott szerepet kinyíló értelme számára, majd a kijózanodása után az oroszt a német követi, a megsejtett domináns Kelet-Közép Európában.

Vagy vegyük a jelen kötetet: szerzőnk még véletlenül sem bárka szeretne lenni, mégcsak nem is hajó, hanem híd. Kicsi a híd ugyan, de nagy a fontossága: két szárazföldet öszeköt. Továbbá: nem bármilyen hídalkotóelem kíván lenni, hanem a fő, hídfő – nyilvánvalóan nem kedden közölte szerkesztőjével a címet, hanem – utána lehet keresni – a hétfőn.

Ami a teljes címet illeti – a hídfőállás, ugye, katonai szakszó, ez is rímel a korra, lásd hidegháborús konfrontáció, jelentése „az ellenséges parton elfoglalt terület”. Az eszkaláció újrégi fogalom, kolonizálás variánsban már lefutott, viszont gazdasági függőség címen még most sem egészen, mi más, hogy a legkézenfekvőbb példát vegyük, az iraki háború, ha nem az amerikai érdekeknek a világ túlsó oldalán való érvényesítése...

De hát van, ugye, békésebb terjeszkedés is, az ember a világűrt akarta meghódítani, ehhez ilyen szelíd meg minden más szempontból pozitív értelmű szót választott, mint a Discovery-Felfedezés - pirosnyakkendős úttörő (sic!) volt Pompéry, amikor ezeket a rakétákat lődözgették – és mindeniket fel.

A Híd-fő-állás korai darabjai – Levelek a Mamához, Tízéves találkozó I., Tízéves találkozó II. ennek a birtokbavételi kísérletnek a beszámolói. A Megszületik Zsófi illetve a Zsófi gőgicsél címűekben még mindig kétdimenziós a kép. Szerzőnk komolyan hisz abban, bizonyíték erre Az EPMSz vezetőségi tagjaként című elmélkedése, hogy a sínváltás nem az egyhelyben topogás miatt, hanem a lehetőségek kihasználása érdekében történik.

A kételkedés a Minden idők peremén című kötettel kezdődött – az EPMSz kiadása -, ebben Vályi Nagy Ervin kijelenti: „vennünk kell magunknak a bátorságot, hogy hitünkben és reménységünkben doxológikusan beszéljünk az igazságról”; és Pompéry vette magának a bátorságot. Amikor pedig Vajta Vilmos az Urat idézi Amíg időnk van című könyvében, melyet ugyancsak az EPMSz adott ki, emígyen: „Ne álljatok ellene a gonosznak!”, Pompéry feladja korábbi hitét, illetve változtat rajta. Nem törik meg, annál keményebb fából faragták, hanem beépíti a tudatába. Nemcsak ő hódított, hanem őt is meghódították. Ha korábban ő maga volt a hídfőállás az idegenben, most benne is ott épülnek az ellenfélnek, az idegennek a hídfőállásai.

Ennek a ténynek a konstatálása adja ki a kötet zömét. A legérettebb szövegek azok, melyben bevallja, hogy a változást maga is akarja, nemcsak belenyugszik a tőle független erő igazába – lásd a Hol van Budapest? Őrség és környéke, Beszélgetés Balla Bálinttal című reflexióit.

Módszere itt sem változott, viszont kibővült. A szöveg, még ha virtuális is, ugyanúgy egy jól megválasztott célpont okszerű és puritán megközelítése, viszont az élet bonyolultsága megkövetelte a vizsgált jelenség szegmentálását a megközelítés első fázisában. Amikor pedig a mikrovalóság teljesen alárendelődik a makrovilágnak, egyenesen szenzációs eredmény születik, az ovasó a Nyugati Magyar Esszéirók Kibővített Antológiája után kiált és nagyon, de nagyon sajnálja, hogy Bárbándi Gyula 1985-tel lezárta A Magyar Emigráció Életrajzát.

Megnyugtathatjuk tehát Spenótot meg a többi várakozó álláspontra helyezkedett virtuális olvasót (l. Az olvasó megszólal; in: UngParty, 2003.), hogy Pompéry Judit Híd-fő-állás című, a Liber-ALL kiadónál Dalos György szerkesztésében megjelent virtuális kötetével bebizonyította, hogy legalább olyan jól nem ír, mint ír, sőt, nemsokára – akárcsak Joyce meg Beckett... -angol.

Azt, hogy Pompéry Judit felfedezte magának a webvilágot, lehet törvényszerűnek tekinteni – mi más a virtuális kötet, ha nem a teljes globalizációt megtestesítő valóság?! Más szóval: a Híd-fő-állás a korona az életművön! S hogy léptei nem véletlenül vezettek a webvirtuálé ungparty gurujához, a határokat virtualizáló, a hídfőállásokat mobillá tévő netigazság megnyilvánulásának tekinti a

Recenzens

(Megjelent a Justice i the Windowsban, fordította: Web Anna)