Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Egybegyültek,

kérem, mindenek előtt zárják el a mobiltelefonjukat. Nagyon sokan vagyunk itt és – ahogy így elnézem az éterben, több mint százan – és szeretném, ha néhány percre elvonhatnám a figyelmüket. Abban a kitüntetésben lehetett részem, hogy az idei Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából megnyithatom Pompéry Judit „HÍD-FŐ-ÁLLÁS — Spree-parti esték” című könyvének bemutatóját.

Ez a könyv, kedves barátaim, húsz év termését összegzi, tegyük hozzá: nem akármilyen húsz évét. Ez a húsz év estékből áll, tavaszi, nyári, őszi és téli estékből, amelyeken a szerző közbejöttével rengeteg magyar szellemi ember nyilatkozhatott meg szabadon, lazán, személyesen. Jóllehet, ezek az esték formailag a Európai Protestáns Szabadegyetem rendezvényei közé tartoztak, valójában úgy keletkeztek, mint minden valamire való ötlet: ad hoc derűvel, kellemes borozgatás közben és mintegy azt előkészítendő.

Pompéry könyvének kisebbik felét a feszültséggel terhes expozició foglalja el. Tessék elképzelni egy várost, amelyet olyannyira kettévágnak, hogy még a Villamos- Víz- és Gázművek is megduplázódnak, a szépirodalmi és tudományos művekről nem is szólva. A város közepén van egy Nagy Fal, félreértések elkerülése végett, nem a kínai, és a faltól Nyugatra elmondható mindaz, ami az építménytől, minél keletebbre, annál inkább, elhallgatandó. Akik átjutnak ezen az egyébként fokozatosan likacsossá váló falon, azok automatikusan a nyugati városrész egyik villája felé veszik útjukat, s mert magyarok, több napi hideg élelmet vesznek magukhoz. Nemzeti hovatartozásukon kívül leginkább a szabadság élvezete köti őket össze, mert a szabadság olyasmi, mint a csók, amelyről Heltai óta tudjuk, hogy gyakorolni kell, nem magyarázni. A Nyugat-Berlin felé navigáló sokaság azonban az érkezés pillanatától kezdve annyiféle, ahány ember.

Ott vannak közöttük – szigorúan ABC-sorrendben – az antropozófia, a borfilozófia, a budapesti egyetemek, DAAD, a demokratikus ellenzék, az erdélyi magyar, Hannover, a hazai irodalom, Kanada, a katolikus egyház, a Kossuth Rádió, Kovászna, a külföldi magyar kultúrintézetek, Lendva, a magyar költészet, Marosvásárhely, miskolci egyetem, a nyugati emigráció, a RIAS berlini amerikai rádióadó, Svájc, a Szabad Európa, a Technische Universität, a Tudományos Akadémia, az urbánusok, a Wissenschaftskolleg és még számos előítélet, esztétikai irányzat, falu, felekezet, ízlés, kormány, megye, nemzedék, ország, politikai párt, város képviselői, azokról nem is szólva, akik egyik említett kategóriába sem sorolhatók. Ha bárkit kifelejtettem volna, kérem, bocsásson meg: nem részrehajlásról, legföljebb szórakozottságról van szó.

Ismerve édes hazánk szokásait, felvetődik a kérdés: hogyan sikerült Pompéry Juditnak e sokféleség mellett fenntartani a békés egymás mellett élést, különösen azután, hogy nevezett városnak említett nyugati fele a történelem jótékony szeszélye folytán egybeolvadt a keletivel, mi több egy egész kontines egysége is napirendre került? Hogy-hogy ez a végenincs sokféleség nem veszett össze egymással? Hát úgy, hogy aki az utóbbi húsz évben megfordult a Pompéry-villában, az automatikusan a házigazda könyvének egy-egy fejezetévé vált, egyik vagy másik cselekményvonal hősévé, márpedig a fejezetek könyvet alkotó egymásutánja mégse holmi zsibvásár vagy parlament, hogy ott a jelenlévők egymásra acsarkodjanak. Végtére is a könyvet a borító fogja össze.

Pompéry Judit könyve éppen arról szól, hogy a barátkozáshoz, amelynek vita is lehet a formája, tulajdonképpen elegendő az otthont adó helyszín, s az evés-ivás legföljebb használ még neki, s hogy az emberi és szellemi demokrácia nem az eltérő tartalmakról szól, hanem azokról, akik e tartalmakat egymásra figyelve képviselik. Szeretném, hogy a jelenlévők, akik a mai estéről egy-egy még nyomdafestékszagú Pompéry-kötettel távoznak, szívügyükké tennék ennek a nagy műnek igazi üzenetét, ami nem több, de nem is kevesebb, mint az említett esték hangulata.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a könyv szponzorainak: a csillagos égnek és a tiszta észnek. Kérem Önöket, a bemutató végeztével fáradjanak át – langy nyáresti szellő fujdogálván – a felszállópályául szolgáló Teraszra, hogy a számunkra biztosított virtuális szárnyak segítségével csatlakozhassunk az érdeklődők Berlinbe röptetett népes csapatához, és a nagyszabású fogadás keretében együtt koccintsunk a „HÍD-FŐ-ÁLLÁS — Spree-parti esték” megjelenése alkalmából.

Dalos György