FÓRUM
ELŐADÁSOK

Integrálni: de mit – és mibe?
A határon túli (jelesül a kárpátaljai) magyar irodalom befogadásának problémái

Virtuális konferencia, UngParty, 2003. január

A konferencia előadói és előadásai:
Bányai János
  >>>lásd a Kerekasztal-beszélgetést
Beregszászi Anikó
  „…ezerszer jaj a nyelvehagyottnak”?
„Virtuális konferenciánk” témájához (vízumköteles irodalom) első látásra nem kötődik szorosan mondandóm. Ám talán mégsem érdektelen bemutatni, hogy nemcsak egy konferencia lehet virtuális, hanem egy hozzá tartozó előadás tárgya, jelen esetben a kárpátaljai magyar nyelvművelés is, melynek szerepét (és ez képezi vizsgálatom tárgyát) egy időben a kárpátaljai magyar irodalom vállalta magára.
Berta Zoltán
  >>>lásd a Kerekasztal-beszélgetést
Cséka György
  Zsephoki
Szándékaim szerint [amelyeket viszont nem biztos, hogy tiszteletben fogok tartani], ez az írás nemigen tudom, miről fog szólni. Mi lesz az a vörös fonál, amely majd végighúzódik rajta. Vagy az a vezérmotívum, amely minden adandó alkalommal előtérbe tolakszik, fölcsendül. Lehetséges, hogy ez a vezérmotívum a kárpátaljai irodalom lesz, már amit én értek ez alatt, azért kurzív. Mint látható, meglehetősen szeszélyes és személyes, semmiképp sem objektivitásra törekvő a ******** tárgyalása. [Tudod, mint például Gogolnál, amikor is N***** járási székhelyre megérkezik Szemjon Szemjonovics F**** bírósági tanácsos vagy ülnök.] Talán, némelyek ízlésének túl nárcisztikus, öntetszelgő az ilyen tárgyalás, de sebaj, igyekszem azért valamit mondani is, nemcsak. Bár ez a nemcsak talán a legfontosabb. Legalábbis számomra egyenrangú a mondással [mintha lenne külön, mintha különválasztható lenne a kettő], úgyhogy itt előre visszavonom, ha nagyon jelenteni, szólni akar [egy] valamiről ez a szöveg. [Miért ne szólna. Engedjük meg mégis neki.] Beáldozni egyet-mást a tudomány oltárán. Azonban a [termékeny] ellentmondásokat igyekszem nem kikerülni.
Csernicskó István
  A kisebbségi nyelvváltozatok esete a hivatásos nemzetőrökkel, avagy: vízumköteles-e a nyelv (is)?
Ahogyan időről időre felvetődik a kérdés: hány magyar irodalom van, úgy a magyar nyelv egysége kapcsán is számtalanszor fogalmazódott meg: hány magyar nyelv van. Irodalom és nyelv egysége, összefüggése — amint látjuk — ezen a téren is megmutatkozik. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha tudjuk: a magyar közgondolkodás az irodalmat és a nyelvészetet egyaránt nemzetinek tartja. Költőinket, íróinkat gyakran illetik úgy, mint vátesz, sámán, szószóló, nyelvészeinktől pedig azt várja el a köz, hogy őrködjenek nemzetünk egyik legfőbb szimbólumának, anyanyelvünknek a tisztaságán. Amikor felmerül az a kérdés, hogy egységes-e nyelvünk és irodalmunk, általában költői a felvetés: a válasz többnyire igen. A kérdező saját mellének szegezve a kérdést, rendszerint igenlő válaszával a nemzeti egységre mond igent. A nyelvi és irodalmi egység problémája ily módon sokszor nem mint szakmai kérdés merül fel, amelyen vitatkozni lehet, amelyen el lehet és kell gondolkodni, hanem mint hitvallás a határoktól szétszabdalt magyar nemzet egységéről. Ezt pedig nem illik, és talán nem is célszerű megkérdőjelezni.
Elek Tibor (szerk)

A „határon túli magyar irodalom” integrációjának kérdései (Bányai János, Bertha Zoltán, Elek Tibor, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Tőzsér Árpád kerekasztal-beszélgetése)

Elek Tibor: Először arra kérlek benneteket, hogy próbáljatok választ adni arra a kérdésre, létezik-e egyáltalán beszélgetésünk tárgya, azaz a határon túli magyar irodalom, illetve határon túli magyar irodalmak. Azért gondolom, hogy ez kérdés, és egy kicsit a fogalmat is körül kell járnunk, mert az elmúlt években, az elmúlt évtizedben elég komoly terminológiai vita bontakozott ki ennek kapcsán. Mindannyian tapasztalhattuk, hogy a rendszerváltozást követően, illetve azzal párhuzamosan megerősödött a magyar nemzeti összetartozás tudata, ezen belül, természetesen, elsősorban, a kulturális összetartozás tudata. Ezért is kérdés, hogy van-e értelme manapság a határon túli magyar irodalomról beszélni, ma, amikor már a határok átjárhatóságáról és spiritualizálódásáról is beszélhetünk. Bár sokan ezt is vitatják, kételyekkel illetik. Tehát van-e értelme tagolni, elkülöníteni az (össz)magyar irodalmon belül azokat az irodalmi részeket, amelyek Magyarország határain túl helyezkednek el földrajzilag? Léteznek-e önállóan? Ezzel kapcsolatban Tőzsér Árpád egy mondatát is felírtam. Ő kérdezi egyik tanulmányában, hogy egy nyelven belül elképzelhető-e egyáltalán több autonóm, saját értékrendű irodalmi közösség? A jelenlévők többsége az elmúlt években a maga válaszát már megadta egyszer-kétszer ezekre a kérdésekre, de lehet, hogy azóta változott az álláspontotok. Ezért is teszem fel újra ezt a kérdést.
Fekete J. József
„Riszálás megy az irodalmi focipályán”
Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. Ennek a lélektani axiómának a fényében szemlélve az irodalom és a kultúra kisebbségi körülmények közepette való fejlődését, eleve megkérdőjelezhetővé válik, mennyire releváns a kisebbséghez tartozók belső fölmérése, értékelése, helyes-e az a mód, ahogy önnön irodalmuk esztétikai értékeiről és etikai vonatkozásairól tárgyalnak. Nem sérült-e az a kánonképzés, amely a kisebbségi létkörülmények között születő irodalmi alkotásokat a centrum és a periféria viszonylatában kettős megítélésben láttatja? Ebben a viszonylatban, a központ és a peremvidék irodalmát megkülönböztető látásmódban milyen értékkategóriák jutnak döntő szerephez? Erkölcsi-etikai, etikai-szociális, vagy esztétikai-retorikai ismérvek alapján ítélnek egyfelől azok, akik a vakondtúrást bérces vonulatnak látják, illetve fordítva, akiknek szigora a periférián sarjadó alkotásokat eleve vadhajtásként éli meg?
Kovács Imre Attila
  Egy helyettes irodalom felé
Mielőtt saját mondandóm kifejtésére sort kerítenék, illő, hogy reagáljak a virtuális konferencia „körlevelére”, az ott felvetett témákra. Nyilván nemcsak „udvariasságról” van szó (ha már egyszer megszólíttattam…); egyrészt nem tudtam kitérni a szellemi indíttatású „provokáció” elől, amely az előadói kör kialakulása után, a toborzó lendület elültével is fenntartja a várakozást (ennek betöltésére valók az írásaink), másrészt olyan szemléleti mögöttes megvallására inspirált, amely érthetőbbé (így vitathatóbbá) teszi álláspontomat. Harmadrészt: a disputába kapcsol (integrál?).
Kántor Lajos
  Lehetünk-e egyenlők?
Sajnos, nem.
Vagyis: hálistennek, nem.
Mindkét (lényegében ugyanazt tartalmazó) kijelentés általános érvényű, de íróra, művészre különösképpen érvényes. Jaj volna nekünk – és persze az olvasónak, művészetfogyasztónak – az egyenlőség abszolút érvényesítése, a kiegyenlítődés, tehát maga az unalom, minden művészet halála. Tulajdonképpen nyereség a magyar irodalomnak, hogy vannak jól (?) megkülönböztethető részei – amit persze történelmileg traumaként éltünk és élünk (még mindig) meg. Mert továbbra is beszélni lehet (beszélni kell) a magyar nemzet kultúráján, a nemzeti irodalmon belül erdélyi (romániai) magyar irodalomról, felvidéki, azaz szlovákiai magyar irodalomról, vajdasági és kárpátaljai magyar irodalomról – és talán még (valószínűleg már csak rövid ideig) nyugati magyar irodalomról; nem csupán formális, területi megosztottság alapján, hanem mert a külső – és részben belső – tényezők lényegi jegyeket fejlesztettek ki, nem lehet büntetlenül élni egy adott (más) környezetben. Ezt nyílván sokszor frusztrációként éljük meg, ám az irodalom (a művészet) nem föltétlenül az öröm kizengése. Messzemenően nem az. Hogy mondhatja Madách az angyalok karával? „S kebelében milljó lény lel / Boldogságot, enyhe béket.” Lucifer viszont kimondja: „Az élet mellett ott van a halál, / A boldogságnál a lehangolás, / A fénynél az árnyék, kétség és remény.”
>>>lásd még a Kerekasztal-beszélgetést
Lengyel Tamás
  Létezik-e Kárpátaljai Irodalom, és ha nem, akkor miért van mégis? 

Pör a szamár árnyékáért. Ezt a darabot, úgy nyolc éve láttam, Kárpátalján, hiszen akkor még ott éltem. Előadás közben mégsem kezdtem azon gondolkodni, hogy a társulat Budapestről érkezett vagy hogy én Kárpátalján vagyok annak szemtanúja. Leginkább az járt a fejemben, milyen remek író is Dürenmatt és milyen kiválóan játszanak ezek a fiatal színészek. Jó ideje már, hogy magam is Budapesten élek. Ha ma a kezembe veszek egy könyvet, akkor sem azon töröm a fejem, hogy honnan származik a szerző. Ez csak adalék. A fontos mindig az, hogy miként viszonyul ez az írás az általam korábban olvasott könyvekhez, ill. ahhoz az élményanyaghoz, ami bennem e könyvek útján lerakódott. Ez egy lehetséges hozzáállás az irodalomhoz.

Málnóczi Márk
  Irodalom, a magasban
Vitaindító témafölvetésében ötletgazdag ötletgazdánk azt kérdezi tőlünk, léteznek-e határon túli magyar irodalmak, beszélhetünk-e kárpátaljai magyar irodalomról. Úgy érzem, hogy ez a kérdés álkérdés. Még akkor is az, ha kétségbe vonjuk a kárpátaljaiságnak mint irodalmi kategóriának a létjogosultságát, és elfogadjuk, hogy nem minden ide sorolt alkotás elégíti ki a “magas” irodalom kritériumait. De visszakérdezek: vajon a kárpátaljaiságról (felvidékiségről, erdélyiségről) eleve kijelenthető-e, hogy nem lehet köze az irodalomhoz, hogy nem alkalmas irodalmi értékekkel való szimbiózisra, így a nagybetűs literatúrának még a környékéről is kitiltandó? Meg aztán: akad-e ítész a Kárpát-medencében, aki vállalkozik rá, hogy az irodalom valamennyi ismérvét hiánytalanul és szabatosan megfogalmazza?
Szakolczay Lajos
  >>>lásd a Kerekasztal-beszélgetést
Simándi Ágnes
  A mostohagyerek vacsorája
Síkos talajra érünk, ha egyéni sorsunkat általánosítani akarjuk. Az irodalom nagy csábítás erre. Könnyű elesni, de néha sikerül végigszánkázni a tükörsima felületen. Vannak körülmények – mint ez a jelenlegi lehetőség is az irodalomról való beszédre –, mikor a szembenézést egy adott kor és helyzet kikerülhetetlenné teszi, s az egyéni sors felmutatásával közelebb jutunk egy jelenség leírásának hitelességéhez.
Bevallom, nem szívesen vállalom ezt a szerepet. Sorsom alakulását ugyanis sok helyen egyedinek tartom – ugyanakkor tagadhatatlan, vannak közös érintkezési pontok kortársaimmal. Legyen hát ez az írás e tudott és vállalt kettősség ütközésében dokumentum, helyzetjelentés, vallomás. Ki-ki válassza ki magának a megfelelő szót, hiszen minden választás magát a választót is tükrözi. Ettől kerek a világ.
Szénási Miklós
  Ismeretlen ismeretlenek
A nyolcvanas évek hajnalán volt egy meglehetősen rossz magyar film. Volt sok, ez közülük egy, mely történetesen a gyermekeket célozta meg. A filmhez társult egy album. Afféle igazi halászjutkás-lemez. Mai füllel is kellemes dallamok, legfeljebb a hallgatónak, ha nem volt még sem gyermek, sem felnőtt akkoriban, vagy épp nem tökéletes az emlékezete, nem ugrik be, hogy például az egyik sláger fő dallama mondjuk Komár László slágeréből – No Miss, ó nem, nem... – lett átemelve. Az Ismeretlen ismerős, a film és a lemez címe, egyben az egyik legsikeresebb nóta hangjai máig fülemben csengenek. Valahogy úgy indult, hogy „Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok...” Hát a helyzet az, hogy mi sem vagyunk varázslók. S még egy nyamvadt kis csodatétellel sem tudunk megbirkózni. Még azzal is gondjaink vannak, hogy e szétszabdalt országot egészben lássuk: pedig Trianon óta történt már egy s más. Nem csupán a történelem színpadán, de az elektrotechnikai műhelyekben is: rendelkezésünkre áll a virtuális valóság megközelíthetőségének megannyi hardvere és szoftvere.
Szúnyogh Szabolcs
  Vissza Csokonaihoz

A kisebbség kultúrája, a határon túli irodalom ügye igen kevés embert érdekel Magyarországon komolyan. (A politikai szónoklatok más kategóriába tartoznak: de ezek is kétélűek. A politikusok óvatosan is bánnak a dologgal: az ilyesmi csak addig hoz népszerűséget, ameddig általában, ködösen zengedezik és a romantikus érzelmeinkre hat. Amikor konkréten felmerül, hogy határon túli fiatalok tanuljanak magyar egyetemeken, akkor a közvélemény egy része azt kérdezgeti, mit keresnek itt nálunk ezek a „románok”, a mieink elől veszik el a helyet.)

A harmincas években a bal oldali gondolkozású értelmiség körében divat volt a szomszéd népek nyelvét tanulni. Úgy gondolták eleink, beszélni arról, hogy komolyan vesszük az együttélés parancsát: beszéd. Megtanulni ukránul, szerbül, románul:

Tőzsér Árpád
  >>>lásd a Kerekasztal-beszélgetést