Zsille Gábor

Irány a Penthouse!

A határontúli magyar irodalom anyaországi recepciójának, újrahonosításának hatalmas témájából csupán néhány szeletkét próbálok meg felvillantani. Sietve beismerem továbbá, hogy egyszeri magyarországi magyarként a kárpátaljai (magyar) irodalomról szégyenletesen keveset tudok. Éppen ezért csakis a kívülálló szerepében szólhatok – kétszeresen is a kívülállóéban, tekintve, hogy három esztendeje Krakkóban élek.

Kézenfekvő tehát, hogy a konferenciáról értesülve rögvest lengyel példák jutottak eszembe. Mindenekelőtt Adam Mickiewicz, akiről az átlag magyar annyit tud (ha tud), hogy ő volt a „lengyel Petőfi”. (Közbevetőleg: a lengyelek ezen jókat derülnek, lévén, hogy nekik pedig a magyar költészetről össz-vissz’ annyit tanítottak, hogy „Petőfi volt a magyar Mickiewicz”. Mi több, ugyanez magyar-bolgár viszonylatban is fennáll: Petőfi volt a magyar Hriszto Botev és viszont.) Lengyelországban társadalmi közmegegyezés szentesíti, hogy Mickiewicz a valaha élt legnagyobb lengyel szerző. Ő a minden: zseni, hazafi, a modern lengyel nyelv megteremtője, kulturális súlya szerint Arany, Petőfi és Kölcsey egyszemélyben. Személye végtelen téma – nem fejtegetem tovább. Mindössze azt a tényt hozom fel érdekességként, hogy Adam Mickiewicz, a valaha élt legfontosabb lengyel szerző soha életében nem járt sem Varsóban, sem Krakkóban. Ifjúsága helyszíne a mai Litvánia területére esik, bejárta a Krímet, emigránsként végül Párizsban kötött ki, és ott is halt meg. Ám amikor az osztrák hatóságok engedélyezték hamvai hazaszállítását (Thököly, Rákóczi és Kossuth hazatérésével egyidőben), már a teljes lengyel nép köszöntötte. A korabeli híradások szerint krakkói ravatalán húszezer koszorút helyeztek el, a városban huszonnégy órán keresztül égett az összes utcai gázlámpa, kongtak a harangok, minden ablakból gyászleplek lógtak, és így tovább. Mi több, Mickiewicz két legjelentősebb kor- és sorstársa, a szintén párizsi emigrációban elhunyt Juliusz Słowacki és Cyprian Kamil Norwid is pompával tért haza – mindkettejüket Mickiewicz mellé temették, a Királyi Vár katedrálisának külön kriptájába, a királysírok mellé, egyfajta nemzeti pantheont kialakítva. (Mellesleg Norwid utolsó éveit a Szent Kázmérról nevezett szegényház nyomoroncaként töltötte.)

Ez mondandóm patetikus, idealista oldala. Határon túli magyar irodalmunk betagozódási esélyeit a gyakorlat síkján már borúsabban ítélem meg. Az alábbiakban néhány olyan szempontot skiccelek fel, amelyek véleményem szerint latba esnek.

Szent tehénből több is létezik, hanem egyik sem olyan szentséges, mint az irodalmi kánon. A kánon ugyebár akkád eredetű szó, jelentése szerint mérőnád, mérővessző, és teológiai értelemben volt használatos. Valamikor a legutóbbi évtizedekben (ha valaki tudja a konkrét keltezést, kérem, közölje velem) a modern irodalomtudomány lecsapott rá, és azóta reggel-este zsolozsmázzák. Kosztolányi szegény még aligha mondogatta a Hungária karzatán, hogy „kérlek szépen, Fricikém, az a legfontosabb, hogy kanonizált szerzők legyünk”. Akkoriban ugyebár még az a módi járta, hogy voltak jó szerzők, és voltak kevésbé jók, mi több, dilettáns pancserek. Ezen túl pedig a szerzők olykor parádés, olykor közepes, olykor pedig vacak műveket írtak. Nem kánon szerint folytak az ügyek, hanem aszerint, hogy Aladár legújabb írása jó-e, vagy sem. Utólag nézve hajlamos vagyok feltételezni, hogy anno nem kánonban gondolkodtak, hanem irodalmi életben; nem szövegek voltak, hanem versek, novellák és regények, méghozzá nem is a legócskább fajtából. És szerzők is voltak. Ma kizárólag szövegek vannak, a vers nem vers, hanem egy szövegtest: szöveggyáros alakok szövegeket publikálnak, egyetlen nagy duma a világ. És nincs szerző, csupán egy beazonosító név a szöveg felett. Az még csak hagyján, hogy Isten halott, de a tetejébe a belső szellemi utakat bejáró, önnön sorsára reflektáló szerző is kipurcant.

A kánon valami olyasmi lehet, mint a bűvös Európa-ház: egészen pontosan senki sem tudja, pontosan kik és hol is laknak benne, hol a határ, miért kell visszatérnünk Európába, ha egyszer cirka ezer éve helyben vagyunk, mindenesetre iszonyú jól és korszerűen hangzik – még senki sem sorolta fel, mettől meddig számítok eurokonformnak, ettől függetlenül régesrégen felköthetem magam, ha nem vagyok az. Tizenöt éve még az volt a lecke, hogy tovább a lenini úton, ma pedig, ha meg akar élni az ember, folyamatosan azt kell hajtogatni, hogy kompatibilitás, multikulturalitás, meg hogy kánon.

A gyakorlat szintjén a kánon persze sokkal követhetőbb. Definíciója ilyesféle lehetne: magánkapcsolatok, ilyen-olyan politikai elköteleződések és egzisztenciális érdekek szövedéke, hivatkozásként jó sok szakma-szósszal nyakon öntve. Manapság minden szempont szakmai, minden kérdés szakmai. A kinyírandó pacák pofáját kizárólag szakmai szempontok alapján rühellhetem.

Az ennél is gyakorlatibb gyakorlat szintjén a mai Magyarországon kanonizált szerző lehet az, akiről a Balassa – Kulcsár-Szabó – Szegedy-Maszák trió valamelyik tagja ír, beszél, sóhajt. Épeszű, mazochista hajlam nélküli, nem kanonizált irodalmár ezt persze soha nem adná írásba, mert akkor kizárólag szakmai szempontok miatt véletlenül még a föld alá kerülne. Attól persze nem kellene félnie, hogy következő könyvét gyilkos recenzióval illetik: a rendszer lényege, hogy kanonizálatlan alakokat nem kritizálunk, ugyanis ha valakit lemarházunk, azzal elismerjük, hogy az illető létezik. A legokosabb a margóra sem engedni a nevét, mert már a margó is a lapon van. A kivégzés módja nem golyó vagy bárd, ami trutyival és zajjal jár – hanem a visszhangtalanság. Így aztán maradnak a jóbarátok-ismerősök által írt recenziók, valamelyik megszűnéssel dacoló folyóirat hatvankettedik oldalának bal hasábján.

Kanonizált szerzőnek lenni amúgy önmagában még semmit nem jelent, nem feltétlen leányálom. A szólamok szintjén Vas István például kanonizált szerzőnek számít, oszt’ egy jegyzett ifjú költőnk még a vezetéknevét sem tudja helyesen leírni; tudtommal Takács Zsuzsa is kanonizált, mégsem olvassák-idézik-figyelik-számítják (pedig méltó lenne rá!) – Gál Ferenc homlokára ellenben még nem égették a kánon bélyegét, pedig az egyik legizgalmasabb, legeredetibb negyven alatti költőnk, nem is egy remek kötettel.

Elmondok egy esetet, alátámasztandó, miről is beszélek.

1998 nyarán lehetőségem nyílt otthonában felkeresni Faludy Györgyöt. Telefonon egyeztettünk, bemondta a címét – egy órán belül mehetek, csengessek fel. Költői hanyagságomban azonban rosszul jegyeztem meg a házszámot, és a Szent István körút 1. szám helyett a szemközti házhoz mentem. A kapu nyitva volt. Mivel a lakók névjegyzékében nem találtam, megkérdeztem az éppen belépő ötvenes, elegánsan öltözött nőt (Budapest szíve, a Parlament árnyéka), ugyan ott lakik-e Faludy György. Az ki, kérdezte. Hát a költő, mondtam. Ő ilyenről nem hallott. Kezét csókolom. Két perc elteltével egy harmincas, ügyvéd külsejű fickót állítottam meg, formára nyírt spánielt vitt sétálni. (Pontosabban a spániel vitte sétálni őt.) Itt lakik-e Faludy György. Az meg kicsoda. Hát a költő. Kossuth-díjas. Budapest díszpolgára. Villon-átköltő. Pokolbéli víg napjaim. Varnus Xavér. Einstein-frizura. Faludy. Ő ilyenről nem hallott. Kérdezzem meg a házmestert. A házmester aszonta, hogy ottan ilyen nem lakik, menjek a szomszédba.

Mondom, 98 nyarán történt. Jelenleg persze gyökeresen más a helyzet: minden tájékozott kultúrember tudja, hogy Faludy György az a vén muksó, aki kilencven évesen is egy huszonéves csajt csöcsörész a Penthouse címoldalán. Bunkó, aki nem tudja.

Szolgálatos irodalom és/vagy örömszövegek? Példának okáért Mickiewicz munkássága markánsan a szolgálatos irodalom kategóriájába tartozik, a századfordulón élt Stanisław Wyspiańskié szintén – de ez aligha meglepő: ha az ember a romantika vagy a túlhistorizált későromantika idején él, és szülőhazája történetesen 80-100 esztendeje csak feldarabolva létezik, mi több, hivatalosan nincs is, általában nehezen veti magát az örömszövegek fürdőjébe.

Magyarországon aktuálisan az örömszövegek javára billen a mérleg. A szolgálatos irodalom tónusa a mai irodalomcsinálók (a Szakma) fülének kissé régimódinak, dagályosnak tűnik – a tetejébe betyár nehéz eldönteni, hogy pontosan kit és mit is szolgálhatna a lánglelkű dalnok. Három magyar ugyebár négyfélét akar: a liberális-kozmopolita irodalomtól mentsen meg a magasságos Úristen, a hazafias-nemzetieskedő irodalom fasisztoid, kirekesztő és irredenta (lásd eurokonformitás), a polgári irodalom alapjáraton buzi fideszes, a vallásos irodalomnál korszerűtlenebbet pedig elképzelni is nehezen lehet, utoljára Pilinszkynek néztük el nagyvonalúan az ilyesmit.

Az olvasótáborok (hogy ilyen emelkedetten fogalmazzak) tekintetében, úgy veszem észre, inkább az idősebb korosztály igényel szolgálatos irodalmat. Esetükben az a legfőbb nehézség, hogy figyelmük javarésze nem a kortárs szerzőkre irányul – ifjúságuk kötelező olvasmányaira, tudatukban rögzült kultikus szerzőire korlátozódik. Adyt és József Attilát érdemes olvasni, a maiak elvont-modernkedő hablatyolását aligha. Az ötven fölötti értelmiség egy részében mindamellett szilárdan tartja magát a vélekedés, miszerint a magyar költészet Tompa Mihállyal véget ért. Berzsenyi, Petőfi és Vörösmarty olyan szépen írnak, a tetejébe derék magyar emberek voltak. Esetleg – hogy a modern költészetbe kalandozzanak – Reményik Sándor és Somogyvári Gyula diák versei is megengedhetőek, Trianon feletti gyászuknak köszönhetően.

Az utolsó bekezdésbe dukáló záró bölcselkedést, jövőbe mutató szellemességet nem írok. Ismételten hangsúlyozom: a hatalmas témának mindössze egy-egy szeletét vettem, ráadásul tömörítve, vagyis sarkítva. Mások ugyanezt bizonyára másként, árnyaltabban, kompatibilisabban látják.


Hozzászólás a Fórumban