Magyar Értelmiségiek

Kárpátaljai Közössége

 

Dupka György elnöknek

 

Tisztelt Elnökség, Elnök úr!

 

                  Kissé megkésve, csak június 5-én este olvastam el – bevallom: nem csekély döbbenettel – a közel tíz éve folytatott tudósítói munkámat ért első, („a sztálinista sajtóírás és történelem ferdítés (sic!) hagyományait követve”) közvádlói beszédnek is beillő bírálatukat. Levelük helyenként következetlen és követhetetlen okfejtésére megpróbálok – ha nehéz lesz is – a „Sine ira et studio” jegyében válaszolni. Először is lássuk a „casus belli”-t, vagyis az ominózus tudósításomat szó szerint, ahogy azt az MTI-be elküldtem a számítógépemről, s amelynek további sorsáról már Budapesten döntöttek az ottani szerkesztők:

 

„Kárpátalja - Ungváron átadták az ötezredik magyarigazolványt

Varga Béla, az MTI tudósítója jelenti:

            Ungvár, 2003. május 26., hétfő (MTI) - Ünnepélyes keretek közt nyújtották át hétfőn Ungváron az ötezredik helyben igényelt magyarigazolványt tulajdonosának, egy egyetemista lánynak.

            Rjaskó Natáliának, az Ungvári Nemzeti Egyetem első éves magyar bölcsészhallgatójának az okmányt Szakács Zoltán ungvári magyar főkonzul adta át. Köszöntőjében a diplomata kiemelte: büszke lehet mind az Ungvári Magyar Főkonzulátus, mind a munkácsi központi információs iroda, s nem kevésbé a helyi irodák, hiszen a Kárpát-medencében példa nélküli módon imponálók a magyarigazolványok igénylésével és kiadásával kapcsolatos kárpátaljai számadatok. A jól szervezett adatgyűjtő hálózatnak köszönhetően a mintegy 155 ezres kárpátaljai magyarságnak már közel 70 százaléka igényelte a magyarigazolványt - tette hozzá. Szakács elmondta: az ungvári főkonzulátus eddig 25 ezer magyarigazolványt adott át és 10 ezret szállított Nyíregyházáról Kárpátaljára, mivel az igénylők nagy részének nincs útlevele. Szerinte ez is jelzi, hogy sokan nem a Magyarország területén igénybe vehető kedvezmények miatt kérik az okmányt.

            Gulácsy Géza, a központi információs iroda vezetője a kedvezménytörvény ukrajnai végrehajtásának jelenlegi állása kapcsán elmondta: Kárpátalján mostanáig 105 ezren kérelmezték a magyarigazolványt, mintegy 80-85 ezren pedig már át is vethették azt. Hozzátette: diák- és pedagógus-igazolványt 6500-an igényeltek, s még a múlt évben - mivel az idén még nem hirdettek pályázatot - 9200-an igényeltek oktatási-nevelési támogatást a magyar iskolába járó gyermekek után.

            Kárpátalján belül Ungváron kiemelkedően magas a magyarigazolványt igénylők aránya: a tavalyi népszámlálás során összeírt nem egészen 8 ezer magyar nemzetiségű lakos közül 7360-an kérelmezték a magyarigazolványt.”

 

            Engedelmükkel jelzem: aláhúztam a teljes egészében általam megfogalmazott három mondatot, amivel – a T. Elnökség szerint – „az újságírói etikát sárba tiporva hallgattad(m) el a tényeket, neveket, ama szervezet nevét és székházát…”. A nagyra becsült testület felkiáltójellel nyomatékosított kérdésére pedig, amely szerint „Vajon kinek az érdekében áll, hogy el kell titkolni a MÉKK székházban sikeresen működő 1. sz. ungvári információs irodát és munkatársait!”, a válaszom pofonegyszerű: magának a MÉKK-nek vagy a székházában – s ezt egyetlen másodpercig sem titkoltam – tényleg sikeresen működő információs irodának és munkatársainak.

Hogy ezt az állításomat mire alapozom? Arra, hogy a nevezetes hétfői napon véletlenül, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának helyi alkalmazottaitól, korábbi kedves kollégáimtól értesültem arról, hogy – igyekszem viszonylag pontosan idézni – „a főkonzul úr tíz órakor adja át Dupkánál az ötezredik magyarigazolványt”. Nem voltak tehát és nincsenek – hogy a mértéktartónak nagy nehézségek árán sem nevezhető levelükből idézzek – sem „politikai” – sem egyéb, a helyesírás olykor formabontó alkalmazását leszámítva – „fenntartásai(m) az elhallgatott civil szervezettel kapcsolatban, amely már tíz éve a helyi magyarság érdekeit szolgálja…”. Mindössze annyi történt, hogy a tisztelt civil szervezet a helyi magyarság érdekeinek szolgálata közben elfelejtett engem értesíteni arról, hogy milyen rendezvényt szervez, s hogy ahhoz ő adja a nevét. Tekintve, hogy én nem szolgálok, hanem 1978. július 1-től megszakítás nélkül a magam és családom érdekében dolgozom éjt nappallá téve, sokszor 2–3, alkalmasint 4 helyen húzva az igát, a munkaadóim (korábbról az Ungvári Magyar Főkonzulátus, s természetesen a Magyar Távirati Iroda) elvárásainak igyekszem megfelelni több-kevesebb sikerrel.

Magyarán: az igazolványátadást nem a kisebbségi politikusok fejével gondolkodva igyekeztem leírni (ráadásul a helyi szervezetek által mellőzötten). Arra törekedtem, hogy az esemény összmagyar jellegét, a magyarigazolványokat kiadó magyar állam és képviselői szerepét kidomborítsam számadatokkal bőven alátámasztva. Ráadásul Szakács Zoltán főkonzul (korábbi főnököm) nem mellékszereplője volt az eseménynek. S nem mellékesen: legtöbbször frappáns, nyomdakész mondatokban beszél, amiért – a tudósítói munkakörből fakadó kötelességen kívül – öröm őt idézni mint a magyar állam itteni első számú képviselőjét.

Ezért is futkosott dermesztő hideg a hátamon, amikor a T. Elnökség levelének következő passzusához érkeztem: „…nem a tisztességes, hiteles tudósítás, hanem az irántunk érzett gyűlölet és megvetés sugárzik ama sorok közül is, amikor elhallgatod a helyszínt, a rendezvény gazdáját és a lebonyolítókat”. Döbbenetes! Ezeknek a szavaknak a súlyát és értelmét (elhallgatott sorok közül?) a testület mérlegelte egyáltalán? Egész egyszerűen: téboly! Csak annyit tennék hozzá: ha a tisztelt civil szervezet képviselői a helyi magyarság fárasztó szolgálata közben egy kis figyelemre méltattak volna, jóllehet nem ők hívtak meg, akkor tudnák, hogy a tudósítók közül a rendezvényről én mentem el majdnem legkésőbb. Ráadásul két kávét is ittam (ünnepi pezsgőt nem), kötetlenül beszélgettem szinte mindenkivel, és nem éreztem magam rosszul, ami már eleve kizárja a gyűlöletet.

Még egyszer ismétlem: nem megélhetési politikus vagyok, nekem mindenkivel jóban kell lennem, mert csak úgy tudom végezni a munkámat. Hangsúlyozom: szeretnék kimaradni a helyi magyarság „szolgálatosainak” sárdobálásából. Aláhúzom: örömmel veszem, ha bárki értesít valamilyen rendezvényéről, hiszen szabadúszó vagyok, nekem a megírt hírek után fizetnek, még szerződésem sincs.

Azt sem értem, sőt durva csúsztatásnak érzem, ahogy bekerül a nekem írt levélbe a Kárpátalja c. hetilap, hiszen én szinte mindig a Magyar Távirati Irodát tudósítom a helyszínekről, nem a beregszászi lapot, amelynek vannak saját tudósítói. Illetve a jelzőzáporból érteni vélem, hogy az én személyem közbeiktatásával akarnak az ellenlábas szervezeten ütni egyet. A Kárpátaljába én nem magyar vonatkozású, széthúzást a legkevésbé szító rövid híreket írok. Ami azon kívül a lapban megjelenik, azt az MTI-nek írom.

Ugyancsak csúsztatásnak, sőt a becsületsértést súroló legelvetemültebb aljasságnak ítélem, ahogy a nevem „a magyar adófizetők pénzével” és az „anyaországi sajtótámogatással” kerül egy szövegkörnyezetbe. Engedtessék meg, T. Elnökség, hogy ezt a botrányos összemosási kísérletet a leghatározottabban visszautasítsam. Tizenegy éve valóban Magyarországról (pár évig az Ungvári Magyar Főkonzulátus helyi alkalmazottjaként) sikerül nem kis erőfeszítések árán kiegészítenem az állami munkahelyemen kapott fizetésemet. Csakhogy én – ellentétben a helyi magyarságot féltő megélhetési politikusokkal – vért izzadva, mérhető és megbízóim által alaposan meg is mért teljesítményt felmutatva dolgozom, s nem az adófizetők pénzéből adott támogatásért kuncsorgok a magyar kormánynál. Ennek köszönhető, hogy – kevésbé szerencsés sorstársaimtól eltérően – idáig nem kellett az áttelepülésnek még a gondolatát sem mérlegelnem. Röviden: levelüknek ezt a harmadik bekezdését – már elnézést, de egy értelmiségi szervezet irányító testületétől elvárható szinthez képest – összefüggéstelen zagyvaléknak tartom csöpögő patetikusságával, cenzoraival, emberi jogaival, kézi vezérlésével és az utókorra való idétlen apellálásával együtt.

Visszatérve írásuk utolsó bekezdéséhez, megerősítem: az igazolványátadás általam legfontosabbnak ítélt három főszereplőjét neveztem meg, illetve idéztem. Ezúttal kérek elnézést azoktól a jelenlévőktől, nevezetesen: Somogyi László konzultól, Gortvay Erzsébet irodalomtörténésztől, a MÉKK társelnökétől, Dupkáné Kövy Edit irodavezetőtől és nem utolsósorban a MÉKK Elnökségének verdiktjét írásba foglaló Dupka György elnöktől, amiért formai és terjedelmi kötöttségek miatt – hiszen ismétlem: nem újságnak, hanem hírügynökségnek írtam – kimaradtak a tudósításomból. Nézzék el nekem, hogy hírben, nem pedig jegyzőkönyvírásban és körbegazsulálásban gondolkodom, s nem nevettetem ki magam a szövegemet kötelező jelleggel átfésülő budapesti szerkesztőkkel. Egyúttal megkérném a MÉKK Elnökségét, hogy – nézetem szerint elhamarkodott, a kárpátaljai magyar közélet jelenlegi hiszterizált állapotának befolyása alatt meghozott – döntése ellenére a jövőben idejében értesítsen (nem úgy, mint legutóbb) rendezvényeinek idejéről és helyéről. Szeretnék továbbra is a magam és családom érdekében dolgozni, hogy ne kelljen nekem is a köz érdekeit szolgáló kárpátaljai magyarok sorát gyarapítanom, mert a szolgaságot – az Önök személyével és szervezetével ellentétben – tényleg gyűlölöm.

 

Ungvár, 2003. június 6

 

Varga Béla

tudósító