Simándi Ágnes

A hajótöröttek lubickolnak

Tolnai Ottóval egy régi beszélgetésben megegyeztünk abban, hogy Szarajevóban valóban van egy fekete lyuk. Pontosan ott, ahonnan Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörököst lelőtték. Néha álmomban elém tárul ez a lyuk a maga fenyegetető valóságában. Vagyis él, létezik. Mindig is rendjén valónak találtam, hogy bennem is itt van – pedig sohasem jártam Szarajevóban.

Tolnai biztos nem emlékszik már erre a beszélgetésre, de szellemi melléktermékként bennem tovább dolgozik a lyuk létének tudata. Ha angolszász ismerőseimet ijesztgetni akarom, akkor mindig elmondom, hogy én tulajdonképpen a Balkánról származom, egy fekete lyukból. Mitológiát gyártok köré, mintha az megvédene a kiszolgáltatottságtól.

A magyar tollforgató sorsa ilyen, ha nem tartozik egyik szekértáborhoz sem. Be akarják sorolni, de besorolhatatlan. Később lehet, hogy halhatatlan is lesz – de akkor már ki törődik azzal, hogy valójában tartozott-e valahová. Ezen mit sem segít, hogy saját magának tulajdonít mondjuk egy fekete lyukat, melyben ott kavarog az egész magyar történelem abszurditása. Ha akarná sem tudja magát eloldani.

Sokan persze azt mondogatják egyre gyakrabban, hogy fekete lyuk nincs is. Csak mi gyártottuk magunknak, hogy legyen min rágódni. Mondhatnám azt is: ők így szabadok. De helyette azt mondom: kompenzálnak. A Csokonai nyomdokait követő, pinácskához írt örömszövegek előbb-utóbb már nem örömszövegek, csak szövegek, ha elfelejtjük, hogy a költő másról is írt verseket. Az egyszemélyes alanyiság ugyan ma már nem büntetendő – mint anno indulásomkor –, sőt, díjazandó. Viszont valami útközben elveszett: a diktatúra szabadon választott írásgyakorlatai kötelezőek voltak, de témáiban – legalább látszatban! – felölelték a teljes emberi életet a politikától a szerelemig vagy a halálig.

Érthető, hogy senki sem akar ma már Lenin elvtárssal beszélgetni, ahol a nagy pártvezér kép alakjában még csak nem is válaszol. Tudjuk, hogy a fejőnők sem attól szépek, hogy túlteljesítették a tervet. Ami viszont mára hazugsággá alacsonyodott: hogy csak egyfajta alanyiság létezik, s ez kérendő számon mindenkin, aki a planétán ugyanazon a nyelven ír.

A szomorú az, hogy ezen a ponton hajótöröttek lubickolnak. Nincs rágcsálni való már régen, elveszett a hazatérés lehetősége, mert a hajó zátonyra futott. Jobb híján hát fürdünk, pacskoljuk egymást. Most már úgyis mindegy. Pedig éppen itt, ahol befejeznénk a mondatot, kellene elkezdeni a párbeszédet. A multikulturalitás kanadai értelemben a saját értékek megőrzésének erejét hirdeti, s hiszi, hogy az egymás mellett élő népek egymást megismerve képesek a tolerancia nemzeti megélésére. Az összmagyar nyelven összmagyarság számára született művek csak annyiban multikulturálisak, amennyiben külsőleg és belsőleg képesek harmóniát alkotni a bármilyen nyelven született világirodalommal, és pontosan ismerik saját helyüket az egész és a rész viszonyában. Itt már nem csak a pinácskáról van szó, hanem az egész magyar valóságról, a magyar irodalom jelenlegi helyzetéről. El kell döntenünk, hogy irodalmat akarunk-e, vagy regionális irodalmat, netán provincialitást.

A nemzeti elhatárolódás ebben a tárgykörben való felvetése nevetséges. Nemzeti önazonosságunknak ugyanis magától értetődőnek kell lennie. Ha nem az, akkor jobb, ha lehúzzuk a redőnyt. Tarthatatlan, hogy magát zárja ki az irodalmi kánonból, aki bátorkodik és leírja, hogy „nemzeti érzés”, „felelősség” vagy netán csak úgy tollára jön, hogy „spirituális értékrend”.

Mert ez szégyenletes. Gyökérig hatoló. Beláthatatlan következményekkel jár.

A nemzeti érzés lehet őszinte. Akkor is, ha a pinácskáról érdekesebb beszélni. Mi jogon merjük azt állítani, hogy Petőfi számára például a Feltámadott tenger nem számított örömszövegnek? Képzelem milyen ujjongások közepette szavalta, hogy „azért a víz az úr”! Kit érdekel ma már, hogy ez az osztrákoknak fenyegetésként hatott, a magyaroknak pedig programként. Az irodalom is többsíkú művészet. 

Saját magunk alkotta kötöttségekben élünk, vergődünk, kilátástalanul. Közben a szépíróra rászabott öltönyöket megette a moly, nincs hát min mosolyognia, levetheti egy életre a múlt jelmezeit. Újakat nem kap: így marad meztelen. S ha véletlenül leányzónak született, pinácskáját sem takarja semmi. Ülhet összekuporodva a sarokban, vagy mutogathatja magát – a kortársakat csak a lényeg érdekli. De lényeg-e az, ami helyzetünknél fogva adott? Vagy van más is, – mondjuk az egész képbe, vagyis viszonyokba ágyazott jelentés, amit illene végre felfejteni, meghatározni?

Torontó, 2003. jan.


Hozzászólás a Fórumban