Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében 2003. március 1-jén.

Bodor Béla

Vízumköteles irodalom?

Virtuális konferencia Ungváron a „határon túli” magyar irodalomról

„Tisztelt Címzett! Kedves Barátom!

Van szerencsém tisztelettel meghívni Önt/Téged az Ungparty Internetes honlapomon most indult virtuális konferenciára. Az előadások a magyar irodalom egyik állandó kérdésével, az egyetemesség és/vagy regionalitás problémájával foglalkoznak, illetve azzal, hogy milyen folyamatok gátolják (vagy segítik) az ún. határon túli magyar irodalmak integrációját – különös tekintettel a magyar irodalom kárpátaljai helyzetére.”

Így kezdődött az a felhívás, melyet jó néhányan, Internetes elérhetőséggel rendelkező magyar írók, irodalmárok az ungvári költő-író-lapszerkesztő Balla D. Károlytól kaptunk december utolsó napjaiban.

A konferenciát Kántor Lajos „nyitotta meg”, majd tíz előadás jelent meg a weblapon, melyekhez a szerkesztő csatolta Elek Tibor 2001-ben vezetett – hasonló tárgyú – kerekasztal-beszélgetésének írott változatát is. Január 10-e után kerültek fel az írásban beküldött hozzászólások, és végül az előadók válaszairól és a felvetett témákhoz kapcsolódó egyéb kérdésekről kötetlenebb, de olykor parázs vita kerekedett a megadott beszélgető-oldalakon. A számláló közel ezer belépést regisztrált, ami azt jelenti, hogy a lapnak 3-400 látogatója lehetett, mert sokan bizonyára többször is rákattintottak; a rögtönzött közvélemény-kutatás szerint a válaszolók 64%-a sikeresnek vagy egyedülállóan sikeresnek találta a konferenciát. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Kárpátalja irodalmi életében eddig alig volt ekkora tömeget megmozgató esemény. Az alábbiakban rövid keresztmetszetet igyekszem adni az „elhangzottakból”, de aki ennél többet szeretne tudni, továbbra is minden előadást és a teljes vita anyagát elolvashatja a http://hhrf.org/ungparty weboldalon. 

Kántor Lajos vitaindítójából:

„Lehetünk-e egyenlők?

Sajnos, nem.

Vagyis: hálistennek, nem.

Mindkét (lényegében ugyanazt tartalmazó) kijelentés általános érvényű, de íróra, művészre különösképpen érvényes. Jaj volna nekünk – és persze az olvasónak, művészetfogyasztónak – az egyenlőség abszolút érvényesítése, a kiegyenlítődés, tehát maga az unalom, minden művészet halála.

Tulajdonképpen nyereség a magyar irodalomnak, hogy vannak jól (?) megkülönböztethető részei – amit persze történelmileg traumaként éltünk és élünk (még mindig) meg. (…)ám az irodalom (a művészet) nem föltétlenül az öröm kizengése.”

Kántor röviden beszámolt A magyar irodalom története „határon túli” kötetének 1982. évi megjelenéséről, az összeállítás munkájáról, és kétségeinek adott hangot a kötet hatását illetően; de a mai helyzettel kapcsolatban sincsenek illúziói.

„[…] a »határon túli« magyar irodalom jelenléte Magyarországon jószerével ma is virtuális – és ez nem a világhálóra értendő. Az olvasói tudatban virtualitásunk töretlen. Piaci jelenlétünk alig van. Folyóirataink, könyveink nincsenek valóságos versenyhelyzetben a magyar irodalom piacán. Ennek megvalósulásához nem elég ugyanis néhány irodalmár változatlan jóindulata, ehhez átgondoltabb stratégiára volna szükség.

És ez még a Schengen előtti helyzet.”

Az első sorozat előadásai lényegében véve ezt a három fonalat követték tovább: beszéltek általában véve az irodalom létkérdéseiről, a nemzeti irodalmon (hogy mi is lenne az, arról is megfogalmazódtak gondolatok) belül a regionális irodalmakról és nyelvjárásokról, a kisebbségi nyelvhasználatról; valamint a határon túli magyar irodalom/irodalmak intézményrendszerének gondjairól és anyaországi kapcsolataik alakulásáról.

Beregszászi Anikó: „…ezerszer jaj a nyelvehagyottnak”?

„A kárpátaljai magyar irodalomban mindig kiemelt szerepe volt az anyanyelvnek, ezen belül is a magyar nyelv elvesztése fölött érzett aggodalom kérdéskörének.

(…) a Szovjetunió fennállásának évtizedeiben úgymond a »hozzáértő« szakembereket, a nyelvészeket »helyettesítve« figyeltek fel a helyi magyar irodalmárok a kisebbségi körülmények közé kényszerült közösség nyelvállapotának sajátosságaira, ismerték fel az idegen nyelvi környezet hatását a nyelvcsere folyamatában. Saját eszközeikkel folyamatosan érveltek a nyelv megtartó ereje mellett, igyekeztek erősíteni az anyanyelvhez fűződő érzelmi kötődéseket, sokszor a beolvadás és a nyelvcsere rémképét idézve.”

Az előadó a néhány éve megjelent „szülőföld-antológiából” választott szemelvényeket, majd Balla D. Károly kritikájából idézett:

„…a hitvallások és tanúságtételek ezen sokasága nemcsak megrendítő, hanem így, egymásra halmozódva egyszersmind riasztó is. (…) a versekből nem annyira a haza pozitív értelmezése, hanem a haza kínzó hiánya, nem annyira a szülőföld éltető ereje, hanem a szülőföld elvesztésének a rémképe, nem annyira az anyanyelv vagy a nemzeti értékek birtoklásának felemelő érzése, hanem inkább ezek megtartásának lehetetlensége sugárzik égető intenzitással.”  

Csernicskó István a nyelvről, többen az irodalmi értékekről való Magyarország-központú gondolkodásban centrum és periféria – más értelmezésben kelet és nyugat – szembenállását látják.

Fekete J. József: „Riszálás megy az irodalmi focipályán”

„Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. Ennek a lélektani axiómának a fényében szemlélve az irodalom és a kultúra kisebbségi körülmények közepette való fejlődését, eleve megkérdőjelezhetővé válik, mennyire releváns a kisebbséghez tartozók belső fölmérése, értékelése, helyes-e az a mód, ahogy önnön irodalmuk esztétikai értékeiről és etikai vonatkozásairól tárgyalnak. Nem sérült-e az a kánonképzés, amely a kisebbségi létkörülmények között születő irodalmi alkotásokat a centrum és a periféria viszonylatában kettős megítélésben láttatja? Ebben a viszonylatban, a központ és a peremvidék irodalmát megkülönböztető látásmódban milyen értékkategóriák jutnak döntő szerephez? Erkölcsi-etikai, etikai-szociális, vagy esztétikai-retorikai ismérvek alapján ítélnek egyfelől azok, akik a vakondtúrást bérces vonulatnak látják, illetve fordítva, akiknek szigora a periférián sarjadó alkotásokat eleve vadhajtásként éli meg?”

„A centrum és periféria kérdésében ma is a sztereotípiák érvényesülnek. Végel László írta egy vagy tíz évvel ezelőtti esszéjében, hogy ha Újvidékről Budapestre utazik, akkor mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja, de senkit se érdekel, hogy például mi a véleménye a posztmodernről.

Ennek kapcsán állapította meg Kibédi Varga Áron (Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom, Mikes International, 2001-2002. II. évf. 2. sz. 8. o.), hogy: »A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról mint a kisebbségi élet nyomoráról ne beszéljen és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne.« (…)

»A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ-periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadalmi szinten. A központ dönt, a periféria pedig úgy érzi, hogy ezekbe a döntésekbe nem szólhat bele. Kulturális vonalon a magyar helyzet ebből a szempontból hasonlít a francia helyzetre. A francia kulturális élet Párizs-, a magyar Budapest-központú. Mindkét fővárosban úgy gondolják a kulturális vezetők, értelmiségiek és kritikusok, hogy az ő ízlésük mérvadó.«”

Pompéry Judit: Irodalomról szól-e a nóta?

„Európában az információ Nyugatról Keletre áramlik, és nem fordítva. A franciák pl. nem tudnak szinte semmit a csehekről, magyarokról, mi viszont szintén alig tudunk valamit keleti szomszédainkról. Csak ez utóbbi senkinek nem tűnik fel, hisz számunkra Szerbia, Bulgária épp annyira »érdektelen«, mint mi vagyunk, pl. az angoloknak.”

„Hasonló egyenáram-jellegű a magyar-magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva. Ebben a fennállásban az erdélyiek, felvidékiek ütköznek meg azon, hogy az anyaország mennyire tájékozatlan felőlük. Hasonló vehemenciával bizonygatják határon túli honfitársaink, hogy az ő régiójuk mi mindenben előzte meg a mai Magyarországot, gótikus templomok csak a határon túl vannak, népi hagyományápolás, bizonyos nyelvi eredetiségek stb. Mindkét esetben ez egy ambivalens lelkiállapot, amely egyszerre hordozza magában a büszkeséget és a kisebbrendűségi érzést.”

Kovács Imre Attila: Egy helyettes irodalom felé

„Magyarország (…) nem tudja teljes nemzeti „egyéniségét” reprezentálni a közösségben; a határain túl élő, az EU keretein kívül rekedő magyarokra a területi különélés mellett a civilizációs esélyegyenlőtlenség tehertétele nehezedik majd.”

„A lehetőségeket és a körülményeket vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a kárpátaljai irodalomnak egyre inkább az ukrán »olvasata« válik döntő jelentőségűvé. Kárpátaljának célszerű volna reagálnia az Ukrajna irodalmi törekvéseire, mert nem az uniós korszakába lépő anyaország dilemmái lesznek számára mintaértékűek a továbbiakban, hanem a közvetlen környezet inspirációi.”

Erről az előadásról, különös tekintettel az utolsóként idézett bekezdésre, hosszú és szerteágazó vita bontakozott ki:

Részlet a vitából:

greben: Megdöbbentő, izgalmas felvetés. A probléma persze nem elsősorban irodalmi. A kárpátaljai magyaroknak, úgy gondolom, Magyarország európai uniós csatlakozását követően valóban rengeteg olyan gonddal, élethelyzettel kell majd szembesülniük, amelyek az új függönyön belülre kerülő Magyarországon nem lesznek jellemzőek. (…) Azzal azonban nem számolok, hogy ennek következtében az ellenkező irányba mozdulnának. Kényszer nem teremt érdeklődést.

bdk: (…) erdélyi, felvidéki, vajdasági kollégáink szinte napi kapcsolatot tartanak a román-szlovák-szerb értelmiségiekkel, míg mi alig veszünk tudomást az ukrán irodalomról és írókról. »Sérelmi okunk« ugyanannyi lehetne. A Korunkban szinte mindig találni román szerzőt, a Kalligram a szlovák irodalomnak egyik fontos fórumává vált, és én szerb íróval már írtam közös novellát a zentai zEtna webmagazinnak köszönhetően, de eszembe sem jutna ilyesmire vetemedni egy itthoni kollégával.

Spenót: Tudod, ez eléggé elkeserítő. Nem az lenne a normális, ha együtt élnek, valamennyire együtt is gondolkodnak?

bdk: Persze, Spenót, az lenne a normális, ha napi kontaktusban lennénk, és tanulnánk egymástól. (…) Kevés kivételtől eltekintve a magyarok érdeklődése valóban szinte kizárólag Budapest felé koncentrálódik. Nem tudom, mit lehetne tenni. A Nyíregyházi Főiskolán hősies erőfeszítéssel talán elkészült (?) az első ukrán-magyar--magyar-ukrán nagyszótár (eddig ilyen sem volt), de mai kortárs ukrán szerző magyarul megjelent könyvei után hiába kutatnál...

Szóba került persze a „határon túli” irodalmak eltérő megítélése, annak kétféle szempontrendszere.

Láng Gusztáv: Kérdezz másképp – változik a válasz!

„…elsőként Babits és a Nyugat kritikája állította, hogy nem azt kell nézni, kisebbségi-e az író, hanem azt, hogy művének milyen az értéke. Mondom, igaznak tűnik, valójában azonban felmenti a kritikát annak vizsgálata alól, hogy milyen új törekvéseket plántál át a kisebbségi író az „összmagyar” irodalomba, mivel lesz ez utóbbi más, több a kisebbségi írók tevékenysége által. (Erről egyébként mint kritikai szempontról meggyőzően és árnyaltan értekezett Tőzsér Árpád néhány esszéjében, a világmagyar irodalom fogalmában sommázva azt.)”

„A kisebbségi kánonok magyarországi elutasításának ma a legfőbb oka, hogy bennük kétségtelenül szerepet kap az az identitás-felmutatás és -őrzés, amelyet – mint esztétikán kívüli, „extraliteráris” elkötelezettséget – a modern és a posztmodern kritika fanyalogva fogad. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy minden kánonképzésben szerepet játszanak (gyakran nem is lényegtelen szerepet) ilyen „extraliteráris” tényezők: társadalmiak, politikaiak, ideológiaiak.”

A határon túli irodalom esztétikai kategóriák szerint történő megközelítése végül a művészet általános kérdéseihez vezetett.

Szúnyogh Szabolcs: Vissza Csokonaihoz

„A kortárs művészet (…) egyáltalán nem törődik a szépség fogalmával, sőt kicsit zavarja is, kicsit illetlennek, kényelmetlennek, kínosnak, pestiesen cikinek érzi. A kortárs művészet legfontosabb kategóriája az őszinteség, a hitel.”

„Legutoljára egy nő pihés lába közéhez verset Csokonai írt, Csokonai, ez az őszinte, okos, nagy költő, aki valószínűleg a legnagyobb magyar költő, és aki soha nem pózolt. Az a véleményem, az egész kortárs művészet téved, Csokonainak van igaza, barátaim, vissza Csokonaihoz.”

„( …) Melyik városban, belül a trianoni határon vagy kívül azon, hol írt Csokonai Vitéz Mihály Lilla gyönyörű puncijáról? Helyileg?

A legnagyobb költő volt, barátaim, a legnagyobb.”

A vita több szálon futott, a beszélgetés (még több felé ágazva) most is folytatódik. A siker (ha az) tagadhatatlan: a tanácskozás számos érdeklődő előtt, elevenen pergett, és ugyanúgy nem lettünk tőle okosabbak, mint a korábbiaktól. Viszont akadálytalanul beszélgettünk egymással: Kárpátalján, Erdélyben, Lengyelországban, Nyugat-Európában vagy éppen Amerikában élő magyarok, és ezt sem pénzzel, sem idővel nem győztük volna a hagyományos módon.

És még valami. Tudjuk, hogy az efféle eszmecserék legérdekesebb beszélgetései a büfében, vagy este, a „fogadás” után zajlanak. Nos, az Internetes tanácskozás lehetőséget teremt arra, hogy a különböző beszédtípusokat összevonjuk. Az sem akadály, ha kiszemelt beszélgető partnereink éppen mással vitáznak, vagy pillanatnyilag indiszponáltak. Otthon ráérnek akkor válaszolni, amikor csak akarnak. Legfeljebb azzal a veszéllyel jár ez az akadálytalanság, hogy az embernek túlságosan is megered a nyelve; az az anyag, amit a honlapról letöltöttem, kitett vagy 400 gépelt oldalt. De hát ez legyen a legnagyobb bajunk.