|
LI. évfolyam 226. (14278) |
1999. szeptember 28., kedd |
Államfôi levél a pártvezetôkhöz
Emil Constantinescu államfô hétfôn levelet intézett az összes parlamenti párt vezetôihez, s ebben kéri, tegyenek meg minden lehetôt, hogy a magán földtulajdonra vonatkozó törvények elkészüljenek három héten belül, amint abban szeptember 9-én közösen megállapodtak.
A levél kiemeli, mennyire fontosak e törvények, és hogy a forradalom óta eltelt csaknem tíz év után ezek elfogadása normális mederbe terelné a gazdaságot.
Az államfô úgy véli, hogy a parlamentnek tiszteletben kell tartania a politikai pártok vezetôinek vállalását, bebizonyítva ilyenképpen, maga is felelôsségteljesen állja szavát. Az elnök azért tekintette szükségesnek a levelet, mert bár a háromhetes idôszak a végéhez közeledik, az említett törvények szakbizottsági véleményezése még nem zárult le.
A Romtelecom ez ideig 146 milliárd lejt hajtott be, ami nem illette volna meg, 84 milliárd a Versenytanács jóváhagyása nélkül végrehajtott díjemelésekbôl származik. Az impulzusok drágításából 31 milliárdot zsebelt be, a többi pedig illegális számlázások eredménye — közölte a Versenytanács vezetôje, Dan Ionescu államtitkár. Hozzáfûzte, hogy egy tavalyi sürgôsségi kormányrendelet értelmében a telefondíjak meghatározását kiiktatták a tanács hatáskörébôl. Ez utóbbinak semmi beleszólása nincs a díjszabásba, feladata mindössze tudomásul venni a drágításokat.
A Versenytanács augusztusban jelezte a kormánynak a konkurencia törvényének Romtelecom általi megszegését, de semmilyen választ nem kapott a kabinet részérôl. A kormánynak kérnie kellene a Romtelecomtól, hogy a díjszabásnál a kabinet által ellenôrzött inflációt, s ne a lej/dollár csereárfolyamot vegye számításba. Az elôfizetési díjak legalább 50 százalékkal kisebbek lennének, ha ezt a megoldást alkalmazták volna — fogalmazott Ionescu.
James Rosapepe, az USA bukaresti nagykövete és a Román—Amerikai Beruházási Alap elnöke bejelentette, hogy Románia 30 millió dollár értékû alapban részesül az üzletek, a privatizáció, valamint a vegyes tôkéjû társaságok kiterjesztését célzó beruházások finanszírozására — közölte a bukaresti amerikai nagykövetség sajtóhivatala.
Az új program révén az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség a Román—Amerikai Beruházási Alapnak 5 millió dollárt folyósít az ügyletek bôvítésére.
Mint ismeretes, az alap irányítja a román és a külföldi beruházásokat a nagyobb cégek felé.
Az alap az összeget (további 25 millió dollár) a román és az amerikai magánszektorokból behajtandó alapokból egészíti ki.
Romániában jelenleg nagy beruházási lehetôségek vannak — mutatott rá Rosapepe nagykövet.
A Román—Amerikai Beruházási Alap amerikai magánkorporáció, amelyet az amerikai kongresszus és az amerikai elnök hozott létre a szabadpiac és a vállalkozói szellem elômozdításáért Romániában.
Az alap 1995-tôl több mint 60 millió dollárt ruházott be 18 cégnél.
Valeriu Stoica az aradi emlékparkról
A román—magyar emlékpark kialakítása Aradon a történelem értelmezésének megváltoztatásához vezethet: a meg nem értés és a viszály helyét átveheti a megbékélés egy olyan Európában, ahová Romániának és Magyarországnak közösen kell belépnie — jelentette ki Valeriu Stoica igazságügyi miniszter hétfôi nyilatkozatában.
A miniszter szólt arról is, mi vezette a román felet annak az elképzelésnek az elfogadásához, hogy a több mint hét évtizede lebontott aradi Szabadság- emlékmûvet egy román—magyar emlékparkban állítsák fel ismét.
— Abba nem egyezhettünk bele, hogy az emlékmûvet egyszerûen újra felállítsák. Magyar kollégámmal, Dávid Ibolya miniszter asszonnyal egyetértettünk abban, hogy Aradon alakítsuk ki a román—magyar megbékélés parkját, mely emléket állít az 1848-as forradalom erdélyi és magyar mártírhôseinek. Ebben a parkban helyet kap egy olyan szoboregyüttes, amely egyaránt ábrázolja a magyar és román hôsöket - mondta.
Az aradi emlékpark terve eddig viszonylag kicsi, de egyértelmûen elutasító visszhangot kapott a központi sajtóban. Az Adevarul címû lap beszámolója úgy értékelte az elképzelést, hogy "a román kormány az aradiak feje fölött döntött" az emlékmû visszaállításáról.
— Nehéz eldönteni, hogy az 1848-as magyar forradalom 13 tábornokának állított emlékmû neve "Szabadság" vagy "Hunnia", hiszen errôl a szakértôk véleménye is eltér. Csak az biztos, hogy a román nemzetnek ez az emlékmû nem jelent semmit, és az is tény, hogy az 1890-ben emelt emlékmûvet a liberális Bratianu-kormány 1925-ben lebontatta. Valeriu Stoica pedig annak a Nemzeti Liberális Pártnak az alelnöke, mely Ionel Bratianu egykori liberális pártja szellemi örökösének nyilvánítja megát — írta a lap.
A Transilvania Jurnal hétfôi számában egyenesen arról írt, hogy "a román miniszterek hallgatólagos beleegyezésével Budapest kormányoz Aradon".
Radu Vasile kormányfô szerint a belügyminiszter a legdrasztikusabb intézkedéseket kell foganosítsa a brassói rendôrfônök, Mircea Bucur ezredessel szemben.
Hétfôn a kormánypalotában Vasile kijelentette: megengedhetetlen, hogy egy rendôrségi hatóság adott pillanatban hajlandó legyen tárgyalni rivális bandákkal. Ilyesmi a világ egyetlen országában sem történik, a belügyminiszternek erélyesen lépnie kell — fogalmazott a kormányfô.
Hétfôn Brassóban a két banda 5-5 randalírozóját letartóztatták.
Románia és Csehország után Magyarország büszkélkedhetett tavaly a legalacsonyabb munkanélküliséggel Kelet-Európában — derül ki egy hétfôn Brüsszelben közzétett statisztikából.
Bukarest 6,3, Prága 6,5, Budapest 7,8 százalékos munkanélküliségi arányt jelzett tavaly a jelentést összeállító Eurostatnak, az Európai Unió statisztikai hivatalának. A hivatal elsô ízben készített elemzést a közép- európai országok munkaerôhelyzetérôl, a dokumentumot hétfôn adták ki.
A közép-európai országok átlagában 12,7 százalékos volt a munkanélküliség. Az említett államokon kívül csupán Észtország és Szlovénia jelzett egyszámjegyû rátát.
A jelentésbôl kiderül, hogy a térségben nô a foglalkoztatottak átlagos életkora. A 65 évesnél idôsebb dolgozók aránya Bulgáriában, Csehországban, Magyarországon és Észtországban a legmagasabb. Ezzel párhuzamosan csökken a 14-18 évesek részaránya.
A térségben tavaly a vártnál lassabban ugyan, de gyarapodott a munkahelyek száma. A foglalkoztatási rátát tekintve Magyarország a rendszerváltás óta elôször jelzett növekedést, Lengyelországban az emelkedés már negyedik éve tartott. A balti államok közül egyedül Litvániában mértek növekedést, míg a legnagyobb arányú emelkedéssel Macedónia büszkélkedhet. A foglalkoztatottak aránya az iparban és többnyire a mezôgazdaságban is csökken, míg a szolgáltató szektorban növekszik — az összes vizsgált állam közül Magyarország büszkélkedhet a szolgáltatásokra jutó legmagasabb aránnyal.
Miközben a magánszektor 1990-ben még minden érintett országban az alkalmazottak kevesebb mint 10 százalékát foglalkoztatta, tavaly Lengyelországban, Lettországban és Litvániában már 70 százalékra rúgott a részesedése, de az 50 százalékot szinte minden EU-tagjelölt államban meghaladta — derül ki a Brüsszelben ismertetett jelentésbôl.
Románia idei évi hazai összterméke várhatóan 4,8 százalékkal csökken a tavalyi 7,3 százalékos és az 1997. évi 6,6 százalékos hanyatlást követôen.
A pénzügyminisztérium várakozásai szerint idén az infláció üteme éves szinten 43 százalék körül alakul.
A minisztérium 1999-re eredetileg 2 százalékos GDP- csökkenéssel számolt, de ezt most kénytelen volt felülvizsgálni az ipari termelés, az export és a befektetések csökkenése miatt — közölte a Dow Jones.
Román-magyar közúti megállapodás
Magyarország jövôre 20 százalékkal több áthaladási engedélyt ad ki a romániai közúti fuvarozók számára.
A román—magyar közlekedési vegyesbizottság múlt heti nagyszebeni ülésén az a megállapodás született, hogy az idén az utolsó negyedévben 3500 többletengedélyt, jövôre pedig összességében 40 ezer tranzitengedélyt kap a román fél.
Leon Mondocea, a közlekedési minisztérium közúti szállítási részlegének vezérigazgatója igen jelentôs eredménynek nevezte az egyezséget. — Jelenleg különösen fontosak a közúti kapcsolatok Magyarországgal, hiszen nagyon nagy mértékben csökkent az áthaladás lehetôsége Jugoszlávián keresztül. Az Ukrajnán át vezetô útvonal — az utak nem megfelelô minôségén túl — veszélyes is: a román szállítók gyakorta esnek rablások áldozatául — mondta.
A román magánfuvarozók szövetségének alelnöke úgy értékelte, hogy "ha megfelelôen történik az elosztás, a 40 ezer engedély kielégítheti az igényeket". Arra is felhívta figyelmet, hogy a magyarországi áthaladáshoz a teherautók és a kamionok Szegedtôl a vasútat is igénybe vehetik egészen a németországi Regensburgig.
A sajtójelentések szerint a tárgyalásokon a magyar fél két feltételt szabott: egyrészt a román szállítóknak kiadott engedélyek nem érinthetik hátrányosan a magyar fuvarozók tevékenységét, másrészt a magyar területre belépô román gépkocsiknak meg kell felelniük az európai mûszaki elôírásoknak.
25 millió lej büntetést róttak ki a fogyasztóvédô felügyelôk az utóbbi idôszakban, kivontak a forgalomból 330 millió lejnyi (39.824 liter) üdítôitalt, s elrendelték kilenc kereskedelmi egység ideiglenes bezárását — tájékoztat a megyei Fogyasztóvédô Hivataltól kapott, Emilia Leah igazgatónô által összeállított közlemény.
A hivatal ellenôrei az üdítôitalok és forgalmazásuk vizsgálata közben a következô kihágásokat észlelték és büntették: az ádámosi Curcubeu Prod Com Kft.- nél, a megyeszékhelyi Lasel Exim Kft.-nél, valamint az Akel Com Kft.-nél az üveges üdítôk nem voltak megfelelôen lezárva, tartalmuk csepegett, a ládák, amelyekben tárolták ôket, piszkosak voltak. A szászrégeni Pomol Kft. valamint a nyárádtôi Coop Consum a nyilatkozottakkal nem egyezô tulajdonságú termékeket kínált. Hét egységnél az üdítôk alapanyaga kapcsán, míg tíz társaságnál a tárolás, kiszolgálás kapcsán találtak törvénytelenségeket. A marosvásárhelyi Dobeom Service Kft.-nél, valamint a Pascu Petru családi vállalkozásnál nem tiszították, fertôtlenítették kellôképpen az adagolókat és poharakat. Az egészségügyi elôírásokat nem tartották be a szászrégeni Orizont és a dicsôszentmártoni Grebavexim Kft.-nél, ahol a mellékhelyiségek piszkosak voltak, s nem voltak kellôképpen felszerelve. A marosvásárhelyi Logimur Globexim Kft.-nél nem volt megfelelô egészségvédelmi felszerelés.
Hangyabolyhoz hasonlított tegnap Marosvásárhely legrangosabb felsôoktatási intézménye. Az elsô napra jellemzô zûrzavar uralkodott. Az általános orvosi karon nem tartottak hivatalos vagy ünnepélyes megnyitót, lévén, hogy nagy a hallgatók száma, a kisebb taglétszú karokon azonban, így a gyógyszerészetin és a fogorvosi karon, igen. Zajlanak a beiratkozások, a diákok átnézték, illetve átvették az órarendeket. Egyszóval újraindult az egyetemi élet.
A mostani 28 hetes tanév négy héttel lesz rövidebb, mint a tavalyi, így minden órát maximálisan ki kell használni. Az általános orvosi karon 250 hallgató kezdi meg tandíjmentesen az elsô évet. Ebbôl a legfrissebb adatok szerint 139-en román nyelven, 111-en magyar nyelven tanulnak. Az általános orvosi karon 100 fizetéses helyet hagytak jóvá, amelyeket azok a diákok töltenek be, akik a bejutó általános osztályzatot nem érték el ugyan, de ötösnél mgasabb jegyük volt és fizetôképesek. Dr. Marius Sabau professzor, az általános orvosi kar dékánja szerint, a száz (évi 1000 dollárnyi tandíjú) helybôl eddig 98- at foglaltak el. A dékán cáfolta azt a híresztelést, miszerint a fizetett helyekre iratkozó, és magyar nyelven tanulni óhajtó diákokat román tagozatra írták volna be. A dékán hangsúlyozta, figyelembe veszik a diákok óhaját és ennek értelmében olyan nyelven tanulhatnak, amelyet a felvételi vizsgán benyújtott kérésen feltüntettek.
A gyógyszerészeti fakultás a botanika tanterembe hívta össze a kari tanács képviseletét, az oktatókat és a diákokat, dr. Tôkés Béla professzor az elsôévesek számára az egyetemrôl általános ismertetôt tartott, továbbá tájékoztatta a hallgatókat az oktatási normákról, a tavaly bevezetett pontrendszerrôl, amely két tényezôbôl tevôdik össze. Az elsô az elsajátított anyag mennyiségét tükrözi, a második pedig a vizsgákon elért eredményt.
A fakultás vezetôje kitért arra is, hogy krónikus tanterem- és oktatóhiánnyal küzdenek. A gyógyszerészeti egyetem 60 oktatói állásából jelenleg csak 30-at töltenek be. Ennek egyik oka az egyetemi tanárok alacsony bére, továbbá a szegényes laboratóriumi felszereltség.
A professzor elmondta, hogy idén a tandíjmentes helyeken az 50 diákból végül is 28 magyarul tanuló kezdi az elsô évet (56%), s feltehetôen a kb. 30 fizetéses helyet elfoglalók között is lesznek, akik a magyar tagozatra iratkoznak. Így az eddigi 5 csoport helyett 6 csoportra osztják a hallgatókat. A fizetéses helyeken a tandíj idénre 1200 dollár.
Azonos címû, szeptember 11-i cikkünk megjelenése után több olvasói bejelentést is kaptunk e témával kapcsolatban. Kérdéseinkkel fölpakolva megint megkértük Dénes József igazgatót, hogy segítsen tisztábban látni a gondok-bajok sûrûjében.
Valaki a Tudor lakóteleprôl elpanaszolta, hogy tömbházukat igen alkalmatlan idôpontban szokta fölkeresni a díjbeszedô: a déli órában, amikor a legtöbb ember még munkában van, a diákok pedig a tanintézetben. S a Conel-alkalmazottnak az a szokása, hogy sikertelenség esetén egy cédulát hagy hátra azzal az üzenettel, hogy másnap azonos idôtájban visszatér az elôfizetôhöz. Mi ebben a logika? — érdeklôdnek a háztartási áramot fogyasztók? Azt hiszik, hogy egy ilyen dologért szabad napot lehet kérni a munkahelyrôl vagy az egyetemtôl, iskolától? Miért nem jár délután a díjbeszedô lakásról lakásra?
Mint megtudtuk, egy fogyasztásmérô készülék-leolvasónak naponta 160-180 helyre kell bekopognia vagy csengetnie ahhoz, hogy a fizetése kijöjjön. Emiatt egy fogyasztóra nem jut három percnél több ideje. A díjbeszedôk teljesítményarányosan kapják a bérüket. Abban az idôszakban azonban, amikor a villanyóra leolvasása és a pénzbeszedés mellett különbözô nyomtatványokat is ki kellett vinni a fogyasztóhoz, mi több, el is kellett magyarázni azok szövegét, a vállalat kénytelen volt különbözô mûhelyekben dolgozó villanyszerelôket is bevonni az akcióba. Ôk viszont — az elôzetesen velük megkötött munkaszerzôdés értelmében — órabérben voltak fizetve és nem kényszerítették ôket arra, hogy napi nyolc óránál többet töltsenek szolgálatban. Vagyis, hogy e konkrét esetben a munkaprogramon kívüli idôben vissza-visszamenjenek azokhoz az elôfizetôkhöz, akiket elôzô alkalommal nem találtak odahaza. De októbertôl már csak olyan pénzbeszedôkkel dolgozik az áramszolgáltató, akiknek érdekükben áll teljesen ellátni a feladatukat. Tudniillik kenyéradó vállalatuk kevesebbet fizet majd nekik azért, hogy a villanyszámlát csak bedobták a címzett levélszekrényébe és többet, amennyiben be is vételezték a rajta szereplô összeget.
Egy másik visszajelzés úgy hangzik, hogy a vállalati megbízott át sem adta az elôfizetônek azt a hivatalos értesítést a háromféle számlázási díjkategóriáról, s e mulasztás miatt nem volt lehetôsége választani, nyilatkozni.
Beszélgetôpartnerünk erre elmondott egy esetet. Hasonló panasszal fordult telefonon egy idôsebb asszony hozzá. Amikor megkérte, hogy fáradjon be a gazdasági társaság székházához, a telefonáló bevallotta, hogy járásképtelen. Erre fel a mérnökigazgató — bár nem lett volna kötelessége — megkereste odahaza az illetôt. Ott aztán kiderült, hogy a villanyszámlákat a panaszos fia rendezte (tehát van, aki segítsen neki) és az úriember kapott is ilyen formanyomtatványt, csak éppen nem tudják, hogy hova tették el.
Tehát ilyesmi is megtörténik. No, de tekintsünk el az egyedi esettôl és figyeljünk oda a statisztikai kimutatásra. Ennek megfelelôen Szovátán és környékén 480, Marosludason és vonzáskörzetében 2500, a szászrégeni áramszolgáltató egység nyilvántartásában szereplôk közül 3734, Dicsôszentmárton körzetében 4200, míg Segesváron és a hozzá tartozó településeken 7500 elôfizetô nem közölte a Conel Electricával, hogy milyen tarifát akar. Megyei szinten összesen 19.432-en nem választottak díjkategóriát, ôket a standard csoportba sorolták be. A megye területén lévô mintegy 204.000 lakossági áramot (háztartási áramot) fogyasztó közül több mint 81.000 esetében alkalmaznak szociális és 103.000 esetében standard díjszabást. A két szám aránya hû tükre a lakosság szegénységének, hiszen — mint már ismertettük — a szociális tarifa alkalmazásának csak havi 70 kilowattóra fogyasztásig van értelme, azon túl ráfizetéses.
Szeptember 28. és október 4. között tartják a román nemzet hôseinek és mártírjainak hetét. A szervezôk a prefektúra, a megyei tanács, valamint a Hôsök Kultusza Egyesület Maros megyei társasága.
A mai nap programja: 10 órakor a vásárhelyi Kultúrpalota kistermében a Hôsök Kultusza Egyesület tanácsának gyûlése; 11 órakor a Gyôzelem téri ortodox katedrálisnál megemlékezô istentisztelet; 12 órakor a fôtéren Marosvásárhely felszabadulásának 55. évfordulójának szentelt megemlékezés. Ennek során a prefektúra épületére felhúzzák a felszabadító csapatok zászlaját, majd a Ioan Dumitrache hadosztályparancsnok, a Hegyi Vadászalakulatok parancsnoka 1940. szeptember 28-i napiparancsának felolvasása után a Román Katona Emlékmûvét koszorúzzák meg. 13 órakor a volt Csorgó utcában avatják fel a "Hôs Petre Popescu hadnagy" utcanévtáblát. 14 órakor a Hôsök temetôjében virágokat és koszorúkat helyeznek el, 17.30-kor a Kultúrpalota halljában emlékkiállítás nyílik. 18 órától a nagyteremben megemlékezô tudományos ülésszakot tartanak, majd a napot mûvészi mûsor zárja.
A hét folyamán iskolákban, mûvelôdési intézményekben, katonai alakulatoknál a történelmet felidézô elôadásokat tartanak. Továbbá a programban kiállítások és dokumentumfilmek, a hôsök emlékére szervezett vallásos ünnepségek, valamint a hôsök sírjainál, emlékmûveinél és mauzóleumainál tett látogatások szerepelnek.
Érthetetlenül titkolóznak a marosvásárhelyi vártemplom udvarán ásatásokat végzô régészek. Így a helyszínen csak félmondatokból értesülhettünk arról, hogy jelenleg középkori temetô feltárásán dolgoznak. (Sz. m.: Már az a híresztelés is elterjedt, hogy az 1989-es forradalom áldozatainak titokban elásott tetemeire bukkantak.) Többszöri tájékozódási kísérletünket azzal hárították el, hogy amennyiben megjelennek a fényképek, vagy video-felvételek, eltulajdonítjuk a "szerzôi jogdíjat" a kutatóktól. Továbbá azzal is érvelnek az archeológusok, hogy a sajtó szenzációkeltéssel érdeklôdôk sokaságát csalja majd a telephelyre és ezzel akadályozzák a munkálatokat. Azt ígérték, hogy csütörtökön sajtótájékoztatón ismertetik majd a feltárások eredményeit, ekkor talán megtudhatjuk, miért titkolják még mindig múltunk föld alól elôkerült emlékeit.
Mint ismeretes, a múlt héten több megyei intézmény is olyan tevékenységet szervezett, melyeknek célja a közrend és köztisztasági elôírások betartásának ellenôrzése volt. Az akcióhoz a polgárôrök is csatlakoztak, akik a kövesdombi lakónegyedet, valamint a November 7 piacot ellenôrizték. 12 polgárôr vett részt, az eredményekrôl a sajtónak is beszámoltak.
Megállapították, 16 cégtulajdonos a mai napig sem szerezte be az eurokukákat. Közülük hatnak — akiket elôzôleg figyelmeztettek — egyenként 3 millió lejes pénzbüntetést róttak ki. A megyei polgárôrség székhelyére hívott öt tulajdonos közül négyen idôközben megvásárolták a szeméttárolókat, s felmutatták az ezt igazoló iratot. Egy cég elôtti téren szemét vonta magára a figyelmet, négy kereskedônek pedig nem volt forgalmazási engedélye — valamennyiüket 100.000-tôl 200.000 lejig terjedô összegekkel büntették. Az ellenôrzések során járdán és úttesten tárolt építôanyagokat találtak, hét kiskocsit és teherautót zöldövezeten parkoltak, öt kocsiszekrény járdán vagy zöldövezetben volt elhagyva, négy kereskedelmi egység pedig nagy mennyiségû szemetet tárolt az egység elôtt. A polgárôrök tíz, 100 és 150 ezer lej közötti pénzbüntetést róttak ki (két esetben az alkalmazottak a polgárôrök jelenlétében szállították el a szemetet), valamint négy írásos figyelmeztetést bocsátottak ki.
A szerkesztôségünkbe eljuttatott összegzô szerint több kirívóbb esetre is fény derült. A Kövesdomb utca 12. szám elôtti zöldövezetben egy elhagyott Carpati teherautót találtak, melynek tulajdonosa a vásárhelyi polgármesteri hivatal tisztviselôje. Írásos meghívást nyújtottak át, a polgárôrség székhelyére invitálva. Ugyanazon utcában, az 5-ös szám elôl két hónapja senki nem vitte el a halomba rakott falombokat és - ágakat. Annak ellenére, hogy már megbüntették, az 5-MS-8868 forgalmi rendszámú teherautó tulajdonosa továbbra is a Suceava utca 11. szám elôtti zöldövezetben parkolja jármûvét. Megállapították, annak ellenére, hogy a nagyállomás elôtti park tisztán tartása a vasúthoz tartozik, annak személyzete hetente csak egyszer takarítja el a hulladékokat. Az ellenôrzôk nagy szeméthalmokat találtak az Utas étterem mögött is. A helyszíni vizsgálatok kimutatták, azokat esténként a közelben levô bárok tulajdonosai hordják oda. Ezen esetek kiküszöbölése érdekében a polgárôrök éjszakai leseket szerveznek. Több gazdasági egység tulajdonosa is panaszkodott azért, hogy annak ellenére, hogy szerzôdésük van a Salubriservvel, az nem viszi el a szemetet a kijelölt napokon.
Hasonló ellenôrzéseket a polgárôrök hetente szándékoznak szervezni.
Koronkán csillapodnak a kedélyek
Vasárnap délután a koronkai kultúrotthonban falugyûlést tartottak, amelyen újraválasztották a községi földosztó bizottság koronkai tagjait. A helyi családok képviselôibôl álló választmány '90 óta immár negyedik alkalommal jelöli ki a jeddi községi bizottság helyi képviselôit. A vasárnapi választásra az elmúlt héten a birtoklevelek kapcsán kirobbant — s a sajtó egy része által felfújt s a prefektust is állásfoglalásra késztetô — vita és feljeményei miatt volt szükség. Az elmúlt hét végi események során néhány koronkai család preferenciális bánásmóddal, a hatásköri átlépéssel vádolta a földosztó bizottságot, s annak elnökét, Nagy Mártont, aki egyben Jedd község polgármestere is, követelve a polgármester lemondását. A helyszínre kiszálló prefektus elrendelte a birtoklevelek kiosztásának megállítását, az új földosztó bizottsági tagok megválasztását, ugyanakkor a falugyûlésre szakembert küldött.
A vasárnapi közgyûlésre a helyi családok közel 10 százaléka küldött képviselôt. A találkozó elsô felében Nagy Márton polgármester beszámolt a birtoklevelek kiosztásáról, s a felmerült nehézségekrôl.
— Faluszinten az 580 birtoklevél kilencven százalékát kiadták, az elmaradt tíz százalékot ezután igyekeznek megoldani. Két probléma merült fel a fennmaradó ügyek kapcsán: a visszaigényelt földterületek már nem a községhez, hanem Marosvásárhelyhez tartoznak, így a helyi földosztó bizottság nem rendelkezik fölöttük. A megoldás a helyi és városi bizottságok közötti egyeztetés során születhet meg, egyelôre ilyen jellegû tanácskozásra nem került sor. A második probléma az 50-es években eladott földterületek kapcsán merül fel. A két tanú elôtt aláírt adásvételi szerzôdés során bekövetkezett változásokat nem vezették be a telekkönyvbe, így most nehéz tisztázni a jogos tulajdonosokat. A gondokat csak párbeszéd útján lehet megoldani, a rosszindulatú áskálódás senkinek nem használ — összegzett a polgármester, akitôl a jelenlevôk azt is megtudhatták, hogy az egy hektár utáni birtoklevél-kibocsátásért az érintetteknek 1700 lejt kell fizetniük, s ha ezen felül fizettek, s bizonyítani is tudják, forduljanak a Megyei Rendôfelügyelôség jelen levô kiküldöttjéhez: Simon Petru kapitányhoz.
A község vezetôjének felszólalása után Walter József, a prefektúra gazdasági tanácsadója szólt az egybegyûltekhez, felkérve ôket, válasszanak öt képviselôt, akik kimérik az igényelt, s mindeddig ki nem adott földeket, s felülvizsgálják az eddigi méréseket. Ugyanakkor tájékoztatta a jelenlevôket, hogy a birtoklevelek kiosztásával és a földek kimérésével kapcsolatos panaszaikat foglalják írásba, gyûjtsék össze, s juttassák el a prefektushoz, aki majd kivizsgálás végett továbbítja a szakbizottsághoz.
A közel egyórás falugyûlés során többen felszólaltak, szidva a jelölteket s a volt bizottsági tagokat. S bár Walter József igyekezett csendet, rendet teremteni, a helybéliek egymást túlkiabálva ajánlották és szavazták le a jelölteket. Végül, bár nem minden érintett vállalta szívesen, megszületett az új helyi bizottság: Papp József, Mátyus Elek, Dobrai Ferenc, Balázs Sándor, Székely Sándor.
Remélhetôleg a megválasztott bizottság tevékenysége elnyeri a helyiek tetszését, s a jövôben elkerülhetô lesz az elmúlt hét végi vádaskodás, ítélkezés.
Marosvásárhely barátai között különleges hely illeti meg Kerényi György kecskeméti vállalkozót, laptulajdonost, az alföldi városban mûködô baráti társaság alapítóját és elnökét, aki igen jelentôs támogatást nyújtott a Keresztelô Szent János Plébánia mellett kialakított katolikus ifjúsági oktatási központ építéséhez. Mecénási valamint a két város közötti baráti kapcsolatok építésében vállalt szerepéért remélhetôleg jövôben ott látjuk majd a Pro Urbe díj kitüntetettjei között.
— Mi vonzotta, mi vonzza Kerényi Györgyöt Marosvásárhelyhez, mibôl ered az a tenni akarás? — kérdeztük legutóbbi itt-tartózkodásakor a Bolyai középiskolában tartott megbeszélést követôen.
— Elôször is a családi gyökér: keresztapám a negyvenes évek végén itt végzett a Bolyai líceumban, majd néhány évre rá került át Magyarországra, megnôsült, és azóta is ott él Kecskeméten. A színháznál volt zenész, nagybôgôs meg fotós, s amíg egészségi állapota engedte, állandóan járt haza, részben Székelyudvarhelyre, részben pedig Marosvásárhelyre az augusztusi érettségi találkozókra. Ezenkívül van egy nagyon kedves barátom, aki szintén ennek az iskolának a növendéke volt, nyugdíjas fôiskolai tanár, a kecskeméti tanítóképzôben tanított. Varró Jánost irodalmi szerkesztôként, íróként ismerik Erdélyben. Nagyon fontos hajtóerôt jelentett számomra egy három évvel ezelôtt tett magánlátogatás is, amelynek során Balogh Csabáék szervezésében sok mindenkihez eljutottunk. Fodor Imre polgármester urat akkor ismertem meg személyesen, s Csató Béla fôesperes urat úgyszintén. Engem rendkívüli módon megragadott, amit Csató Béla tesz, hisz az én vállalkozásom is a nullából indult hét-nyolc évvel ezelôtt. A fôesperes úr a semmibôl, több kerékkötôvel, mint segítôvel létrehozott egy olyan építményt, amit, azt hiszem, hogy egy idô után büszkén fog majd mutogatni a város is. A Márton Áron-i indíttatástól vezérelve a fôiskolai mozgalom híveként az esperes úr nyitott iskolaként szeretné mûködtetni a központot, s ennek a szellemiségnek a gondolata volt a megragadó számomra.
— Akkor tehát ennek köszönhetô az a nagyon jelentôs támogatás, amit erre a célra nyújtott?
— Nem kell eltúlozni a dolgokat, de 15-20 millió között van az az összeg, ami anyagban, természetben és pénzben annak az alapítványnak a támogatásával jutott el ide az elmúlt három évben, amelyet mi a marosvásárhelyi látogatásunk után egy hónappal hoztunk létre. Ebbôl nyílt ki, nôtt ki az az együttmûködés, amelynek keretében Kecskeméten több mint 30 intézményt, szervezetet vontunk be a két város közötti kapcsolat építésébe. Miután pedig megtörtént a testvérvárosi szerzôdés hivatalos szentesítése is a két önkormányzat között, elérkezettnek láttuk az idôt, hogy megalapítsuk a Kecskemét—Marosvásárhely Baráti Kör Egyesületet. A bíróság közhasznú szervezetként jegyezte be, és 70 körül van azoknak a nagyon prominens kecskeméti személyiségeknek a száma, akik az elsô hívó szóra tagjai lettek. Ami számomra is "megdöbbentôen nagyszerû" élmény volt, hiszen ma Magyarországon azaz a határ túlsó oldalán sem könnyû semmilyen civil szervezetet összehozni. Ez az idôszak már nem a kilencvenes évek elejének eufóriája, és ennek ellenére még nagyon sok kiváló ember és érdeklôdô van, aki ezután fog a munkában részt vállalni.
— Mivel magyarázza ezt az érdeklôdést?
— Erre nehéz válaszolni. Én úgy hiszem, hogy az a varázs, amit számomra örömként hozott az elmúlt három év, a sok-sok baráti kapcsolat, és az, hogy az ember jó célok érdekében kézzelfoghatóan, érezhetôen tud valami keveset tenni, másokra is átragadt. Csak ezzel tudom magyarázni, mert a túl elvont dolgok, mint a határon túl élô magyarok sorsáért érzett felelôsség, meg hasonlók...
— Már kiégett az emberekbôl...
— Sajnos így van, s még az sem igazi magyarázat az érdeklôdésre, hogy sokan kölcsönösen jó üzletet látnak ebben a dologban, bár látnának, és lenne több gyümölcsözô üzleti kapcsolat, ez célunk is egyébként, viszont arra szerettem volna egy picit visszatérni, hogy ezekben az értékválságos idôkben a jelek szerint mégiscsak vannak itt is, ott is olyan értékek, amelyeket az emberek fontosnak tartanak.
Még két lényeges jellemzôje van ennek az egész kapcsolaterendszernek: részint nem reméltem, hogy egy olyan idôszakban, amikor otthon a politikai erôk néha tûzzel-vassal, elég gusztustalanul bántják, irtják egmást, akkor teljesen ellentétes platformon lévô, egyébként nagyon rendes emberek ilyen ügyben nem hogy szót tudnak érteni, de ténylegesen össze tudnak fogni. Egyesületünkben a politikai paletta minden színárnyalata megtalálható. Ezt nagyon fontos dolognak tartom, amiképpen azt is, hogy azokat a román nemzetiségû személyeket, akik Marosvásárhelyrôl eljöttek hozzánk, mi kivétel nélkül azóta is kölcsönösen barátként tiszteljük. Hiszek abban, hogy lehetôségeink szerint talán ezen a téren is tudunk segíteni. Úgy gondoljuk, hogy Marosvásárhely vegyes lakosságú nagyváros, és ennek mindenféle vonzata a kapcsolatokban is meg kell hogy jelenjen.
— A jövôt úgy képzelem, hogy jöhetnek, mehetnek tisztségviselôk, vezetôk, önkormányzatok, testületek, pártok, azért ezek az emberi, intézményi, gazdasági kapcsolatok, amelyek létrejönnek, átnônek, átívelnek a változásokon. Az, hogy ma vagy holnap itt vagy ott kik a vezetôk, fontos dolog, mert azon nagyon sok minden múlik, de bizonyos funkciókhoz kötött személyek nem lehetnek egyetlen letéteményesei az együttmûködésnek. Ezért tartjuk a civil kapcsolatokat fontosnak, ezért szervezzük most úgy a látogatásokat, hogy a vendégeket családokra, intézményekre bízzuk, hogy gazdagabb legyen a rövid ott töltött idô.
Másrészt úgy gondoljuk: ha most pillantanyilag arra van erô, kedv és lehetôség, hogy iskolák közötti, kulturális és mûvészeti kapcsolatok induljanak el, akkor ennek örülni kell, s bízni abban, hogy ezekbôl a gadasági kapcsolatok is kinônek majd, amin azért dolgozunk jelenleg is.
— Végzetül talán mondjuk el a marovásárhelyi közönségnek, hogy ki is valójában Kerényi György.
— Középfokú mûszaki, híradástechnikai, majd népmûvelôdés- pedagógiai képesítést szereztem, és alapvetôen oktatással és oktatásszervezéssel foglalkoztam. Így éltem meg a rendszerváltozás idôszakát, amikor családi vállalkozásként kft.-t alapítottunk, amely autóüvegek eladásával és beszerelésével foglalkozik. 100 bontott autóüveggel indultunk, amit Németországból hoztunk '92-'93 fordulóján, Mára elmondhatom, hogy az ország legnagyobb ilyen típusú vidéki vállalkozása vagyunk. Magamat pedig azon vállalkozók közé sorolom, akik látják a maguk korlátait. Nem vagyok igazi jó kapitalista alkat, és nem fogom ezt a vállalkozást ennél nagyobbra fejleszteni, ezt viszont szeretném színvonalasan megtartani, mert van jó néhány dolog, amit szívügyemnek érzek. Egyik a két város közötti kapcsolat, a másik pedig az, hogy van Kecskeméten egy óriási lakótelep, ahol több mint 30.000 ember él, de nincs egyetlen közösségi létesítmény sem. A sors érdekessége, hogy kiváló katolikus pap barátom elhatározta, hogy építenek egy templomot és egy közösségi házat, ami körülbelül olyan funkciókat lát majd el, mint a marosvásárhelelyi. Itt létrehoztunk egy lakótelepi közösségépítô egyesületet, amelynek mûködtetése sok idôt és energiát vesz el, de nagyon jó szívvel végzem.
— S mindezek mellett lapot is kiad. Miért?
— Bár ez már az erôim határát súrolja, de még belefér. Mivel nem olyan felemelô magyar sajtó állapota, ami vonatkozik Kecskemétre is, a kultúra és közélet egy olyan fajta megközelítésével próbálkozunk, ami nem elsôsorban a botrányok bemutatására helyezi a hangsúlyt, hanem arra a talán kevés jóra, ami ebben az eléggé vad világban még létezik körülöttünk. A Köztér havonta egyszer jelenik meg 16 oldalon, hét-nyolcezer példányban, teljes egészében mecenatúrából. Az én vállalkozásom adja a döntô pénzt, s még néhány barátom is benne van. A megjelent példányszámoknak körülbelül a felét közintézményekbe, iskolákba juttatjuk el, a másik felét arányosan szétszórjuk a postaládákban a város területén. Pár száz darab kint van az újságosstandokon, és azért van áruk, ami csak a terjesztési jutalék, amibôl nekünk profitunk nincsen.
Ezenkívül van két nagy fôiskolás gyermekem, és azt hiszem, hogy megtaláltam a helyem a világban, és így érzem jól magam.
A Kis- és Középvállalatok Országos Tanácsa, az Állami Vagyonalap és a Kis- és Középvállalatok Országos Hivatala 7. alkalommal szervezik meg a legjobb eredményeket felmutató cégek díjazását. A díszokleveleket átnyújtó ünnepséget negyedikszer rendezik a parlament épületében, Emil Constantinescu elnök személyes védnöksége alatt.
Az esemény október 29-én zajlik, s ezen mind megyénként, mind országos szinten díjazzák a legjobbakat. A Kis- és Középvállalatok Országos Tanácsának megyei szervezete összeállított és elküldte a bukaresti központba azoknak a mikro- és kisvállalatoknak a listáját, amelyek a legkiválóbb gazdasági eredményekkel büszkélkedhetnek. A mikrovállalatok között a Nakitala Prod Impex Kft. érte el a legmagasabb bruttó profitot (2,75 milliárd lej), míg a kisvállalatok közül a marosludasi Amro Prod Kft. végzett az elsô helyen több mint 9 milliárd lejes bruttó profitjával. Hogy országos szinten ezek az eredmények mire lesznek elegendôk, az majd a megyénkénti listák összesítése után derül ki.
Éjfél után egykor sportos személyautó fékez a lakónegyed tömbházai között, és fölfütyül, azaz földudál az ismerôsének a valahányadik emeletre. Tülköl egyszer, tülköl kétszer, háromszor és négyszer, egyre türelmetlenebbül, egyre hosszabban. Mit sem törôdik azzal, hogy hallótávolságon belül mintegy kétszáz lakásba bedudál...!
Öreg ember vásárol a piacon. Amíg az almát szatyorba szotyogtatja, botját a pulthoz támasztja. Indulna végül, de botja sehol! Elnehezült kilencven esztendônek ellopták a támasztékát...!
Tizenöt deka párizsit vásárolok. Amíg pénzemet számolom, az elárusító le is kapja a mérlegrôl a fölvágottat. Csak otthon derül ki, hogy a tizenöt deka alig tizenegy!
Egyetlen napnak "kis" bosszúságai ezek, közvetlen környezetembôl. Akinek elmeséltem, maga is elôhozakodott saját "kis" tapasztalataival. Ez az ország, ahány milliós, annyiszor tíz panasz lakik benne. Románia túlnépesedett — állapítjuk meg ismerôsömmel. Nem férnek el egymástól az emberek.
— Ez már ilyen, ez már így van — mondjuk szomorúan. — Mit csináljunk? Valahogy túl kell tennünk magunkat az ilyesmiken. Okos ember nem ... a széllel szemben. Manapság az "intelligencia" azt jelenti, hogy tudja magát túltenni az ember a mindennapos "kis" bosszúságokon. Hogy a szemetet nem szállítják el napokig, hogy a megdrágult buszjáratok olyan ritkák, mint a múlt rendszerben, hogy a telefondíjaktól torkunkon akad a szó, hogy az energiaárak korbáccsal hajtják az inflációt, mint tatár a rabokat...! Nos, csak "intelligencia" kérdése, hogy mindezen tudjuk magunkat túltenni.
Ha valóban intelligencia kérdése, akkor a társadalmunkat nem nemzeti megoszlásban kell tekinteni, hanem rétegzôdésében. Reális társadalomszemlélet kell megnevezze azokat a rétegeket, melyeknek viselkedése... nem környezetbarát. Ma még nevük sincsen a dubiózus újgazdagoknak, a gyökértelen lumpenproletároknak, a se urbánus, se paraszt peremvárosiaknak... Amíg a társadalom ezen rétegei nincsenek megnevezve, addig törvény sincsen rájuk, akárcsak a bolondokra...! Addig mindenkit bolondnak néznek, és elhitetik velünk azt a rablómesét, hogy "intelligencia" kérdése, miképpen tesszük túl magunkat a mindennapi "kis" bosszúságokon. Addig törvényt csak nemzetre hoznak. Egységes, homogén "nemzetre". Kollektív ítéletet.
Az Építészeti Iskola Baráti Köre az iskola megalakulásának 50 éves évfordulójára egy emlékkönyvet szeretne megjelentetni. A kötet eddig még nem publikált cikkét közöljük az alábbiakban, ugyanakkor hírt adunk arról is, hogy a könyv szerkesztôi (Szikszai József, Páll Géza), egykori tanárai, diákjai is emlékeznek az iskoláról. Nevek, osztálynévsorok, képek, számok beszélnek az elmúlt 50 évrôl. A kötet várhatóan október végén jelenik meg.
Voltak iskolák, amelyeket megálmodott egy közösség, s amelyek aztán valósággá is változtatták az álmokat. Voltak iskolák, amelyeket meghatározott egy korszak s amelyek aztán maguk is rajta hagyták a kézjegyüket egy korszakon. Voltak iskolák, amelyeket megkövetelt az élet, s amelyek aztán életet is teremtettek maguk körül. Az élet iskolái voltak ezek az iskolák. Az életé, mert az életre neveltek, megélhetést biztosítottak. Azoknak, akik ezekben az iskolákban dolgoztak, maga az iskola volt az egész életük.
Ilyen iskola volt a marosvásárhelyi Építészeti Iskolaközpont is, amely az idén októberben tölti be fennállásának fél évszázadát. Iskola, amely egy egész nemzedék számára azonos a felelôs, embert próbáló áldozathozatal fél évszázadával. Igen, mert ezt az iskolát a közösségért vállalt, önkéntes áldozathozatal szellemisége teremtette. A közösségi teremtô erô képes volt arra, hogy pár év alatt — szinte teljesen önerôbôl — létrehozza az ország egyik legnagyobb és legjobban fölszerelt, az építôipari szakoktatásban elképzelhetô minden profilt, szintet és szakmát magába foglaló iskolaközpontját.
Az egész csoda 1949 ôszén kezdôdött egy, az akkori Népújságban megjelent hirdetéssel. "Ezennel tudomására hoztuk, hogy 1949. október hó 30-án felvételi vizsgát tartunk 120 bentlakó hely elfoglalására a folyó évben létesítendô szakiskola tanfolyamára a következô szakokkal: ács, kômûves és vasbetonszerelô. Az oktatás magyar nyelvû lesz (...). Se tanterem, se mûhely, se bentlakás! November elsején mégis Benke József igazgató vezetésével megkezdték az elsô három osztálynyi tanuló oktatását, a tisztviselôtelepi, volt Francia Iskola épületeiben. Aztán elôkerültek az iskolaépítô "Kômíves Kelemenek" és a következô tanév kezdetére, a hajdani Bürger-kertben már készen is állt az építészeti iskola — immáron saját — kilenc tantermes, elsô épületszárnya. Az iskolaépítés aztán az oktatás kibontakozásával párhuzamosan egészen 1980-ig megállás nélkül folytatódott. Akkorra már 48 tanterem, 16 mûhely, modern konyha és étterem, díszterem, könyvtár, tornaterem, aszfaltozott sportpályák, 600 férôhelyes bentlakás, saját víkendház és külön egészségügyi épület állt az Építészeti Iskolaközpont rendelkezésére, amelyben az eltelt ötven esztendô alatt közel 35.000 fiatal szerzett diplomát és vele együtt valamennyi — az építészettel kapcsolatos — szakon és szinten, viszonylag jó megélhetést biztosító szakismeretet. Szakmai tudásával, ügyszeretetével és anyagi áldozatával több mint 160 mûépítész, építész, más szakos mérnök, technikus és mester járult hozzá valamilyen módon egyrészt az iskolaépítéshez, másrészt az iskolában történô szakoktatáshoz. Ôk voltak a marosvásárhelyi technikai értelmiség elitje és a század második felében, a vidékünkön mindig is híres építészeti szakma becsületének ôrzôi és felelôsei. Ugyanilyen odaadás és felelôsség jellemezte az iskola egész oktató- nevelô törzsgárdáját és adminisztratív személyzetét, akik méltán voltak büszkék is arra, hogy ebben az iskolában dolgozhattak. Nem volt tehát véletlen az, hogy tanulóik az évek során mindig az élen álltak, a legkülönbözôbb szinteken szervezett szakmai és tantárgyversenyeken és hogy oly legendás munkaszeretettel és fegyelemmel helytálltak a város, a megye és az ország különbözô gyakorló építôtelepein. De nemcsak tantárgyakat tanítottak és szakmákra képeztek ebben az iskolában azok a pedagógusok, hanem általános mûveltségre, jellemre, a szülôföld iránti szeretetre és emberségre is ugyanakkor. Ma már szinte hihetetlen, hogy voltak évtizedek, amikor ebben az iskolában létezett általános mûveltségû önképzôköri tevékenység, a megyében is egyedülálló 60 tagú népzenekar, néptáncos és társasági táncos csoport, mûkedvelô színjátszóegyüttes, kitûnô kórus, labdarúgó- és kézilabdacsapat és más, szerteágazó tárgyi, mûvészeti tevékenység. Hogy létezett rendszeres falumunka, amikor is kulturális mûsoraikkal és sportbemutatóikkal meglátogatták fôleg azokat a vidékeket, ahonnan a tanulók többsége származott. Volt ennek az iskolának jó híre és tekintélye egyaránt, és ennek a korszaknak nagy része egybeesik Radó Katalin igazgatóságának az idejével.
Az eltelt fél évszázadban az iskola számára a mennyiségi csúcsesztendôt az 1978/79-es tanév jelentette, amikor a legkülönbözôbb szinteken és szakokon már 65 osztályban 2138-an tanultak. Hatalmas, sokféle és szerteágazó tevékenységben, de közös célért: az iskola tekintélyéért, egy emberként, fáradságot nem ismerô, az ifjúság jövôjéért felelôsséget érzô, hozzáértô közösség dolgozott ebben az iskolában, és ez volt a titka annak, hogy az itt végzettek közül oly sokan folytathatták a tanulmányaikat iskolában és ez volt a titka annak, hogy az itt végzettek közül oly sokan folytathatták a tanulmányaikat fôiskolákon és egyetemeken, hogy annyian lettek az építészeti szakma híres szakemberei s közben mûvészek, élsportolók vagy éppenséggel a közélet neves személyiségei.
Ez volt tehát a múlt, és mi most erre a múltra emlékezünk. Így történt ez velünk, általunk és miérettünk! Így vált — a Bürger-kerti öreg fák lombjai alatt elszállt gyermekkorunk álmainak, csodálatos valóságává. Volt benne álom, volt benne hit és volt benne törvény és parancsolat — megtartó emberi igyekezet. Hit, ige és parancsolat! Hit, mert hit nélkül nem lehet iskolát építeni és ige, mert az ige jelenti a cselekvés számára a szent parancsolatot.
Az iskolaközpont ma már tagadhatatlan hanyatlása a nyolcvanas évek vége felé kezdôdött. Ennek a folyamatnak a következtében sajnos ma már szinte minden, ami ezt a hajdani csodát jelentette, csak szép, de fájdalmas emlék csupán. Az iskola jó híre is vele együtt! A Konster ragadvány név napjainkban nem éppen bizalomkeltô. A sporttermeket árverezik, a 16 mûhelyajtó közül 7-en lakat van, a bentlakás épületébe a Tanfelügyelôség, az egészségügyi részlegbe a Sportszövetség költözött. A hangszereknek, táncosruháknak, sportfelszereléseknek és más kellékeknek lába kelt. Az iskola közmûvelôdési élete elhallgatott. Az 1998-99-es tanévben az iskola 28 osztályából már csak négyben tanítottak magyarul, annak ellenére, hogy az ide járó tanulóifjúság 58%-a még mindig magyar nemzetiségû. Túljutunk-e végre a mélyponton? Bízzunk és reménykedjünk! Tibrea Adriana, az iskolaközpont jelenlegi igazgatónôje — 1998 decemberében — nyilvánosan is ígéretet tett arra, hogy az iskola jó hírnevét és régi személyiségét visszaállítja. Bízzunk tehát a jövôben, és hajtsunk fejet azok elôtt, akik még tudtak hinni. Hinni és teremteni!
Rendkívül tanulságos volt a 40-50 éve oklevelet nyertek (sokan már nyugdíjasok) visszatekintése életpályájuk örömeire vagy éppen balsikereire. A tanári kar és a tanszemélyzet nagy része már nem érezhetné magát a vádlottak padján, sem a jól végzett babérkoszorújával a fején, mert megöregedtek vagy éppen a sírkertek lakói lettek.
Jó néhányszáz orvos és sok gyógyszerész indult el innen a Maros partjáról, a Somostetô tövébôl. Sem ôk, sem mi, tanáraik nem gondoltuk, hogy a század végére ennyire szétszóródnak a világban. Pályakezdésük elejétôl fogva inkább az Erdélyben dolgozókat tarthattuk számon aggódó szülôkként. Érdeklôdve fogadtuk fôleg a messze távolba kerültektôl származó értesüléseket. Sajnos, a Kárpát-medence geopolitikai szempontból huzatos terület, mondotta a Pesten ülésezô stresszkongresszuson az egyik elôadó. Így is van. Innen sokakat "kifújt már szél". Fájdalmunkra nem, vagy nemcsak kisebb értékûeket, hanem értelmiségieket, jól képzett orvosaink közül is sokan szétszóródtak a világban.
Bárhova kerültek — idegen országba vagy csak a hegyeken túlra —, megbecsülték a munkájukat, szaktudásukat. A Moldvába kerültekhez is nagyon ragaszkodtak. Mikor aztán nagy nehezen, ottani szokás szerint "anyagi alátámasztással" a fôorvos kiadta az elbocsátó engedélyt, a falu népe kérelemmel fordult a néptanácshoz, hasson oda, hogy megint magyar orvos kerüljön hozzájuk, mert azok hamarabb összeszoknak a néppel és szívesebben maradnak körükben.
A messze távolból hálaérzéseiket fejezték ki, máskor panaszaikat adták elô. Magyarországról, Svédországból ôrzök ilyen leveleket. De Jeruzsálembôl például G. Banditól is jött beszámoló. Haifából M. Mihály nôgyógyásztól a Duna TV közvetítésével.
Marosvásárhelyi egyetemünk 50 éves jubileumának alkalmával engem is meghallgattak: milyen jó is volt ez a mi Maros-parti fôiskolánk. Arra is emlékeztem, hogy egyik diákom felvétette ékszerész apját a klinikára. Bizonyítványt is kért az öreg, mert akkoriban rossz idôk jártak az arannyal kereskedôkre. Kollégám még mindig hálás nekem, annyi kétélû zsilett-pengét küldött postán csomagban, hogy amíg élek, nem kell ilyen szerszámról gondoskodnom.
Szudánból idekerült tanítványunk, Kámál búcsúzni jött hozzám vakációra menet. Megkérdeztem tôle: tudja-e, hogy arrafelé, az északi országrészben lakik egy mágyárábi nevezetû törzs, tagjaikat a törökök hurcolták oda valamikor réges-régen, de ma is büszkén emlegetik európai származásukat. Kámál hozzátette, hogy a gazdagabbak Magyarországon taníttatják gyerekeiket. Kaptam is egy képeslapot onnan, rajta a Nílus látszik naplemente idején, de közölte sajnálattal, hogy nem tudott ellátogatni a mágyárábikhoz. Ezt a festôi képet 1975 óta ôrzöm a zsúfolt iratrendezômben.
Dunakeszibôl kollégánk, S. Tibor írja, hogy a Marosvásárhelyen végzettekkel idônként összejönnek (mit tesz a honvágy!), ilyen alkalommal egyikük megkérte ôt, továbbítsa nekem azt a képet, melyet kollégánk kifényképezett a fôiskolánk 50 éves jubileuma alkalmából.
Egy másik barátunk, D. Gy. Brádon kórházi orvos volt. Hunyad megye egyik községében járva igénybe vette a deszkaüléses árnyékszéket, egy halom papírt tettek oda az ismert célokra. Valami régi hivatalos iratot fedezett fel. Közölte levelében, hogy magyarul írt járásbírósági végzés volt, aláírva: Dóczy Bálint járásbíró. Ha rokonom az illetô, akkor szívesen elküldi nekem azt a papírost. Édesapám az a D.B., aki járásbíróként mûködött Kôrösbányán, ahol én is születtem 1910-ben. A levélírók többsége köszönetet mond a belklinika tanszemélyzetének a "feltarisznyázásért", és hogy szakmai alaptudáson az emberséges bánásmódot is eltanulták, együtt az orvoslás önfeláldozó gyakorlatával. V.S. váradi ideggyógyász, mikor Magyarországon végre egy ideg-elme osztályra került, nemsokára hívatta ôt az igazgató-fôorvos és közölte, hogy feljelentés érkezett egyik kolléganôtôl, hogy ô (V.S.) belgyógyászati praxist is folytat, mert nem hív belgyógyász konziliáriust, ô maga vizsgálja meg az új betegek mellkasi szerveit stb. "Kérem — így hangzott a válasz — mi Marosvásárhelyt azt tanultuk, a beteget tetôtôl-talpig meg kell vizsgálni".
Az orvoslás iskolát alapító kiválóságai
Említésre méltó Demény Lajos tudós történész véleménye, aki azt mondotta az ôt interjúvolónak, mikor az általa szerkesztett Székely Oklevéltár legújabb kötetérôl esett szó: "Mindenkinek tudnia kell, hogy honnan jönnek, hogyan éltek elôdei". Ebben a kötetben, nem tagadom, örömömre, én is rátaláltam D. Miklós ôsömre. A Székelyföld folyóirat májusi számát olvasva elgondolkoztam: valóban vannak genetikai ôseink, de a szellemi örökletesség is bizonyítható. Az orvoslás gyakorlatának is léteztek (tanító) mesterei, akik mintaképként szolgálnak. Ily módon létesültek a tudományos iskolák. Tudnivaló, hogy az alapismeretek gyakran elavulnak, a módszertan, a gyakorlat átalakulhat, de a tudományos iskolák szellemisége makacsul idôálló.
Albert Einstein kivételként emlegethetô. Hatalmas tudása egész világképünket átalakította, de iskolát nem létesített, közvetlen szellemi utódok nem maradtak utána. Ezzel szemben a dán Bohr, aki az atom szerkezetét felfedezte, céltudatosan fizikusokat nevelt és iskolát teremtett.
Az orvoslás iskoláit ismernünk kell. Jólesik kimondani, hogy a marosvásárhelyi orvosi oklevél birtokosainak szellemelôdei igenis (legalábbis a belgyógyászoknak) a Korányi-féle iskolához tartoznak. Verbélyi és más professzorok voltak azok a sebészek, akikre mûtôorvosaink többször hivatkoztak.
Most pedig a Korányiakról kell szólanom. K. Frigyes 1827-ben született Nagykállóban. Orvosokat láthatott a rokonai között. Ô a budapesti orvosi Fôtanodába került. Negyedéves volt, amikor 1848-ban kirobbant a forradalom. Miután besorozták, a tûzvonalban is megállotta a helyét. 1849-ben egy honvéd zászlóaljnál már mint orvos mûködött. De tanulmányait 1851-ben fejezte be Budapesten. Innen hazakerült Nagykállóba. Mikor a pesti egyetem a sebésznövendékek belgyógyászati oktatására állást hirdetett, a három jelentkezô közül Korányi Frigyesre esett a választás.
Elsô munkahelyénél tanársegéd és két ápolónô állt rendelkezésére. A laboratóriumában egyetlen mûszer, egy mikroszkóp díszelgett.
A közegészségügy volt a második jelentôs munkaterülete. Ô indította el a tüdôvész- ellenes mozgalmat Magyarországon. Az elsô tbc-szanatórium létesítése is a K. F. nevéhez fûzôdik.
Fia, Korányi Sándor (1866—1944) elôbb az élenjáró bécsi klinikákon tanulta a medicínát, ott, ahol a betegek alapos vizsgálati módszereit fejlesztették ki.
Németországban Wunderlich 1868-ban bevezette a hômérôzést, a lázmenet kirajzolódásából a különféle fertôzô betegségekre jellemzô lázgörbéket állapította meg.
Ebben a bécsi iskolában tanulta meg Korányi Sándor, hogy az orvosoknak érzékszerveik segítségével, közvetlen betegvizsgálattal gyakran sikerül a bajmegállapítás, minden más eszközös segítség nélkül.
Mikor az ifjabb Korányi a francia orvosi oktatással is meg kívánt ismerkedni, olyan hírességek intézeteit, klinikáit kereste fel, mint az idegrendszert kutató Claude Bernard, akinek hallgathatta szellemes elôadásait. Fôleg az ideggyógyászatban jeleskedô Charcot az idôskori idegbetegségek tanulmányozásával vált híressé. Elôadásai szórakoztatóak voltak, még a párizsi "civilek" is beültek a diákok közé, és Charcot "színészi" teljesítményét tapssal honorálták. Ennek a különös személyiségû tudósnak viszont egy jó szava sem volt munkatársaihoz, a betegek szenvedései iránt is közömbösnek mutatkozott, a lélektani ráhatás mint gyógymód alig érdekelte.
(Folytatjuk)
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
"Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül / A szüretelôknek víg tábora örül, / Melybe hordogatja a megért szôlôket, / Víg tánccal s lármával nyomja benne ôket. / Kellemes zúgással omlanak cseppjeik, / Jókedvvel biztatnak zavaros leveik. / A sajtó örvendô lármával csikorog. / A lucskos parasztok szurtos képpel járnak, / Néki, nékimennek a tele sajtárnak. / Az ideit szûrik, isszák a tavalyit, / Jövô esztendôre tartják majd a mait. / Az újnak örülnek, s ótól kurjongatnak, / Mert markokba tejes kulacsot forgatnak. / Tántorgó lábakkal és reszketô kézzel / Mégis sok hordókat töltnek meg mustmézzel."
Ez Csokonai beszámolója. A garabonciás költô mindent igencsak jól látott, igazolja Aport Péter, s azt is, hogy az újbornak elég, ha csak örül az ember, inni nem muszáj. Házigazdám kereste elô ezt a verset, és ha már Csokonai, akkor felidézzük a róla szóló Petôfi-verset is, azt amely úgy indul, hogy "Egy kálomista pap s Csokonai, / Voltak egymásnak jó barátai", nekem egyik kedvencem a szöveg, ugyanígy szeretem Aranynak a cinkotai kántorról szóló tréfás történetét is, és ebben, úgy látszik, talál az ízlésünk, hiszen a házigazdám éppen kálomista pap, kenyerének ugyan még nem szolgálta meg a javát, de felnôtt korba lépô gyermekei vannak már, és a számos baj dacára nem savanyodott meg, kedve a régi, cseng a kacagása , amikor a csattanót is felemlegetjük, hogy tudniillik csapot-papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. A papnak van bora, még van a tavalyiból, tavalyelôttibôl is, ô honosított meg egy szilágysági fajtát a maga, illetve hát a parókia szôlejében, s ennek itt, a zordabb tájon felséges zamatú bora van, megadjuk neki a tiszteletet, betartjuk Márai Sándor intelmét: "A bor férfidolog; csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett." Dehát a borról való beszéd csak ürügy az egyebekre: arra, ami itt is érezhetô, a lakosság veszedelmes apadása miatt keletkezett ûrre, melyet immár nem lehet betölteni. Ahogy József Attila parasztjain, ezeken sem segít ima. Nagy és tágas a falu határa, de nehezen mûvelhetô; dûlôútjait felhagyták, beszántották a kollektíva idején, most pedig csatatérre emlékeztet a távolból kiesnek tûnô táj: megmûvelt parcellák, mint csíkok a zebrán váltakoznak dudvától uralt, elgazosodott nagy területekkel, aztán jól kultivált tömböket vált fel ismét a sok-sok kaszáló, melyrôl senki sem vágja le a füvet. Ott vannak még az elsô kaszálás óta a megfeketedett, befülledt boglyák, ezek szénája alomnak se jó már, csupa penész; és körülnôtte ôket ismét a fû, mert másodjára nem is ment arrafelé a gazda vagy a megbízottja. Holott kétszer lehetne sarjút gyûjteni, olyan ragyogóra sikerült az ôsz. Rossz nyárra jó ôsz, hm, így dukál.
A szilva, dió lefagyott még a tavaszi virágzás idején, ezzel nem kell hát "foglalkozniuk". Kevéske búzavetésük viszont beérett. A határ egyik részét egy vasárnap délután rézsútosan haladva nyugatról keletre úgy elverte a jégesô, hogy oda legfeljebb csalamádét ha vetett még, akinek martadt rá idege s gépe, üzemanyaga. Alma, körte vagyogat. De ízt, lekvárt szilvából szokás fôzni, idén nem csapja meg az erre járó orrát a "kotyó" mindent átható, édeskés illata. Pálinkát sem fôznek szilvából itten. Pedig a "vegyes" pálinka – mondják gyümölcspálinkának is, ha a cefrébe mindent belehabarnak, amit csak fel lehet szedni a kertekbôl – nem igazán jó, aromája rettenetes, nekem már a szaga elég, hogy elundorodjam. Az eleink nem is foglalkoztak affélével, holott ismerték az "égetett bort", mert azt mondja Apor Péter, hogy "Brassóban fôzték a fahéjvizet, azon kívül az reggeli italt hívták aquavitának, vagy tiszta égettbort ittanak, honnan is az úrasszonyok apró pincetokokben, úgy az nemes- és fôasszonyok is úgy kínálták, s kivált az idegen embert."
Lett pityókánk is, hála Istennek, mondják a falusiak. Lesz kukorica, és cukorrépa bôven. (Ezért cukrot ad a gyár.) De harmadik éve immár, hogy egy gerezd szôlô nem sok, annyi se termett.
Csúnyán kibabrált velünk az idôjárás.
A szüreti bálra bizony Moldvából kell szôlôt hozatni. Ennek itt most nem nehéz a sora, mert az egyik szülô kiderítette, hogy az anyaszék városában
élô anyatársa jelentôs földterületnek az örököse – valahol Foksány környékén. A nagy szárazság idején, negyvenhétben hozták errefelé, s itt nemcsak ideiglenesen gyámolító, hanem örökbefogadó szülôkre talált. De arra már gyenge a betegeskedô asszony, hogy eljárja az ügyet, hogy szembesüljön atyafiságával. Nem így a mi emberünk, G., akinek kapóra jön a dolog, hiszen 1. idehaza megint nincs szôlôtermés, 2. a fia most kerül sor alá, csôszlegény lesz, úgy néz ki, hogy éppen csôszkirály, hát van honnan beszerezni a koszorúkhoz való szôlôt. Hipp és hopp, a vállalkozó kedvû G. összeszed minden papírt a nannyókától, kocsiba vágja magát, elmegy a foksányi atyafiakhoz, és törvényt tesz. Megdumálja a kezdetben ellenségesen viselkedô népséget, akik korábban már sokat civakodtak örökségükön, holott nem is tudhatták, hogy újabb osztozkodó fog jelentkezni nemsokára; úgy kiügyvédkedi magát, egy hétig vendégeskedett odaát, telekkönyvet, jegyzôt jár, hogy amikor hazajön végre, a kocsi roskadozik a sok finomságtól, amivel feltarisznyálták: a vágott csirkétôl az egyszer fôzött meggypálinkáig minden található a csomagtartóban meg a hátsó ülésen. Úgyhogy G. meg a bált szervezô fiatalok teherkocsit bérelnek, és annyi szôlôt hoznak, amennyit évek óta nem látott a helység. Az elsô rakomány az anyatárs "prémondája" fejében jön, azért egy huncut vasat sem kellett fizetni. Ezt G. villámgyorsan kiárusítja, árából "kielégít" a hálálkodó anyatársat, ad asszonylányának is. A vejének nem, mert az semmirekellô gazember, most is Magyarországon tekereg, á, dehogy dolgozik, valami dunántúli ismerôsök nyakán lóg, megfogott ugyan valami bizniszt, de az egy cseppet sem tiszta ügy, bankot ugyan nem rabolt, mint a whiskis Ambrus Attila, de a híre annál rosszabb, annak tehát pénzt még mutatni sem szokott G. Inkább szidja, mint a bokrot, de hát egyik fülén be, a másikon ki, az effélének, aki rákapott arra az "életstílusra", itthon már semmi sem jó, takarodik is vissze menten, nem fûlik a foga az itthoni munkához; a maradék pénzt ügyesen visszaforgatja, a következô rakomány szôlô már a bálozóké, de ez is mind semmi, G. rájön, hogy neki az atyafiak olcsóbban adják, hiszen biztos piacot jelent és viszonylag nagy tételben szállít – hát itt ô látja el az egész környéket jó szôlôvel.
Akinek nincs készpénze, adhat is krumplit cserébe.
A csôsz-csapat éppen a táncot próbálja a színpadon. Muzsikus nincs, mert azok hétköznap nem érnek rá idejönni. Hangkazettáról szól a kicsit lagzilajcsis zene, arra ropják, olyan kedvvel ami csak mûkedvelôkre jellemzô; a profi táncos nem strapálja le magát már a próbákon, fô energiáját a bemutatóra tartalékolja. Ezek pedig úgy dobják-vetik egymást, mintha a lelki üdvösségük múlna rajta.
A pap jöttére leállnak, csend lesz, csak a "Békesség Istentôl!" hallik. Jön hátul a kurátor is, egy hasas korsóval. Elôáldomás.
(Folytatjuk)
A férfikosárlabda A-osztályos bajnokság elsô körének utolsó fordulójában, hétfôn a marosvásárhelyi Herlitz-Mobex csapata 66-57 arányban legyôzte a bukaresti Erbasu együttesét. A legeredményesebb pontszerzôk Ilic 21, Viciu 20 (2 hárompontos), Kosanin 16 voltak. Ezzel a gyôzelemmel a vásárhelyi kosarasok 12-re emelték a pontjaik számát (öt gyôzelmet szereztek és kétszer kaptak ki ellenfeleiktôl), s az élmezônybôl indulnak neki a második kör küzdelmeinek. A második körben ismét két turnét szerveznek, amelyeken újra minden csapat minden ellenfelével találkozik. A két turné eredményeit összesítik, s a csoport nyolc résztvevôje közül az elsô négy — a másik csoport elsô négy helyezettjével együtt — a legjobbak értékcsoportjában folytatja, ahol ismét nulláról indul a számolás. A célkitûzés — az elsô négy hely egyikének megszerzése — reálisnak tûnik tehát, ehhez azonban továbbra sem szabad kiengedni.
A szombati Sportul Studentesc (76-69) és a vasárnapi Dinamo (74-83) elleni mérkôzésekrôl adósak maradtunk a legjobb kosárdobók névsorával. Az elsô találkozón Ilic 19, Viciu 14 (2 hárompontos), Pintea 12 (2), Szászgáspár 11 (3) pontot szerzett, míg a másodikon Kosanin 21, Ilic 16, Viciu 16 (3) voltak a legjobbak. Eme utóbbi adatokból is kitûnik, hogy milyen lényeges momentum volt, amikor a második félidô közepén a két szerb játékos kipontozódott, ami végül vereséghez vezetett.
A szakszövetség egyébként ma dönt a harmadik, október 6-9-e közötti turné színhelyérôl, melyre — miután Kolozsvár nem tud termet biztosítani — Vásárhely is pályázik. A bajnokság részletes eredményeire és állására jövô heti sportmellékletünkben még visszatérünk.
Szeptember 6-ától 37, Fogarasról, Rákosról, Hévízrôl, Apácáról, Kis- és Nagykendrôl, Balavásárról, Gyulakutáról meg más helységekbôl származó diáknak ad otthont a Gaudeamus-ház. A bentlakásban éjjel-nappal szigorú rendet tartanak a nevelôk, megkövetelve a kifüggesztett program percnyi pontossággal való betartását és a tisztaságot. Így már a fôbejárati folyosón köteles mindenki letenni az utcai lábbelijét és "házipapucsba" lépni, hogy ne hordja be a piszkot a többi helyiségbe. A takarítás különben rájuk tartozik, pontosabban a mindenkori naposra, ez is a jó nevelés és gazdálkodás szerves része. Minek is alkalmaznának takarító személyzetet, hiszen minden új, ragyogó tiszta, csupáncsak meg kell ôrizni azt, amit a nagyoktól, mondhatni, ajándékba kaptak. Mármint az elômenetelt szolgáló feltételeket. Amelyek — tegyük hozzá — még nem eszményiek, hiszen az összkomfort megteremtéséhez még nagyon sok munkára és pénzre lesz szükség, de a lényeg az, hogy már lakható az emeletes épület. Nézzük csak!
Kalauzunk Kóbori Mihály gondnok, akit a reggeli órákban egyedül találunk a Gaudeamus-házban. Készséggel vezet végig elôbb a földszinten, és külön kérés nélkül is folytonosan magyaráz. A legelsô ajtó mögött, amelyen benyit, a központi fûtés kazánját láthatjuk, amelytôl fénylô csövek indulnak ki, hogy behálózzák az egész épületet, föl a padlástérig, amit idôvel manzárdosítani szeretnének. A "kazánház" közvetlen szomszédságában most már kicsempézve látjuk viszont azokat az illemhelyeket, amelyek nemek szerinti elkülönítéséhez oly nagyon ragaszkodott az engedélyezô hatóság. Nagyon helyes, legalább itt érvényesüljön a "szeparatizmus". A földszinten a legtágasabb természetesen a közös tanulóterem, amelyben a könyvszekrények is helyet kaptak — az asztalok és székek mellett. Az emeleten 18 fiúnak és 18 lánynak van összesen 4 hálószobája és megint külön fürdôszobáik a lányoknak, fiúknak. Az emeletes, natúr színû faágyakból még gyantaillat árad. Mint halljuk, a Kovászna megyei tanfelügyelôség közbenjárására jutányos árban sikerült ezeket beszerezni. A többi bútor (cipôtartó szekrény, yale-záras hálószobai szekrény, fa és mûanyag üléstámlájú székek, tanulóasztalok) Hollandiából származik. Minden olyan finom kidolgozású és fôleg praktikus, hogy nem lehet összetéveszteni az itteni iskolai szabványberendezéssel.
Vezetônk ismételten hangsúlyozza, hogy rengeteg munkát igényelt a ház új rendeltetés szerinti helyreállítása, illetve átalakítása. Menet közben is változtattak egyen s máson. Így lemondtak a csempekályhákról a központi fûtés javára, az egyfázisú villanyhálózatot többfázisúra cserélték, s látván, hogy megbízhatatlan a terasz vízszigetelése, miatta be-beázik az alatta levô terem, ráépítettek egy szobát, amelynek már a legkorszerûbb hô- és vízszigetelési technikával kivitelezett, de klasszikus nyeregtetôs típusú fedele van. Azt, hogy a központifûtés-szerelôk mesterien dolgoztak, magunk is sejtettük a gyönyörû, egymással párhuzamosan futó rézcsövek láttán. Ezért is jegyeztük le, hogy a székelykeresztúri Dobos-féle cég emberei dolgoztak itt. Aztán Palló Zoltán mérnök nevét hallottuk említeni azzal a megjegyzéssel, hogy ô volt az egész építkezés mozgatóereje. Rengeteget szaladgált, ô hozott legutóbb is gyorsan embereket Agyagfalváról. De kitûntek a hozzáállásukkal az idevalósi Bíró István, meg a véckei Birtalan Levente is. Ôk építették fel a fiúknak az új termet, csempéztek a mosdóban, fürdôkben és vécékben. Most, hogy túlvannak a falak vakolásán, a mennyezet gipszkarton burkolatának fölrakásán, a padoláson, falfestésen, ablakbehelyezésen és mázoláson, egy kicsit fellélegeztek. Akárhogyan is, három alapvetô feltétel máris biztosított. A villany- és vízszolgáltatás mûködik s a fûtés megkezdéséhez (a fôcsap megnyitásához) is csupán egy engedélyezés szükséges a gázipari vállalat részérôl, ami csak formaság. Így hát hamarosan beigazolódik, hogy a Gaudeamus Alapítvány kuratóriumának megbeszélésein Farkas Mihály, Tóth Tivadar, Gulácsi Melinda, Borbély Kiss László és lelkes társaik helyes döntéseket hoztak, jó gyakorlati érzékkel irányították az intéznivalók menetét.
A római katolikus temetô gondozója, Pénzes György és felesége, Irénke néni, hogy szóba hozzuk az ott nyugvó különbözô nemzetiségû katonák ügyét, egy szomorú históriát próbálnak felidézni. Kicsi házukból elôhoznak egy géppel írott, bekeretezett, üveg alá helyezett listát azokról a magyar honvédekrôl, akik a második világháborúban harcoltak, általuk nem ismert frontrészeken, és akiket szerintük nem golyó vagy szilánk, hanem betegség okozta halálukat követôen Segesváron helyeztek jeltelen sírba.
Arra gondolva, hogy hozzátartozókat, leszármazottakat, rokonokat érdekelhet ez a lajstrom, és bízva abban, hogy a Népújság interneten messze földre eljut, lemásoltuk a rajta szereplô adatokat. Eszerint a sírkert a következôk földi maradványait ôrzi: Kollár Béla (Topolya—Bács—Bodrog vármegye), Papp Sándor (Vésztô—Békés m.), Kovács Pál (Pincehely—Tolna vm.), Benikert György (Budapest), Paulicze György (Ilonca—Bereg vm.), Botló Péter (Nagymagyar—Pozsony vm.), Rudics Ferenc (Zenta), Orbán József (Vaszar—Veszprém vm.), Jankovics Béla (Budapest), Czakó János (Tiszasas—Szolnok vm.), Szmelkán József (Budapest), Schmidt József (Türje—Zala vm.), Tóth Gyula (Debrecen), Vincze Imre (Kunhegyes—Szolnok vm.), Kátay Antal (Budapest), Tóth Dezsô (Tormás—Baranya vm.), Mezei Kálmán (Dencsháza—Baranyavm.), Decskó József (Liszó—Somogy vm.), Varga János (Pásztó—Heves vm.), Mészáros Sándor (Karcag—Szolnok vm.), Bartalos Péter (Budapest), Csizmár István (Csernely), Dani Lajos (Nagyrost), Kara Bálint (Nagygejöcs—Ung vm.), Tóth M. Ferenc (Hódmezôvásárhely—Csongrád vm.), Pásztor János (származási helye nincs megjelölve), Csavar István (Kázdivásárhely), Tamás János (nincs beírva, hogy hova való), Gózon János (Kiskunlacháza, Pest vm.), Jakab Gyula (Szamosszeg). A 31. halott kiléte ismeretlen.
Ami elsô látásra megdöbbentett: valahányan 1945. június 29. és július 27. között vesztették életüket. Miután 1945 májusában (legalábbis (hivatalosan) véget ért a világháború! Mi történhetett velük? — tettük föl a kérdést, de a temetôgondozó házaspár nem tudott válaszolni. A titokról késeôbb Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész lebbentette föl a fátylat.
— Itt szállították Segesváron át a német hadifoglyokat is és vitték kelet felé a szovjetek. Akik nagyon betegek voltak, azokat levették a vonatról és gondozták. Édesanyám mesélte, hogy milyen baj volt, mert általában haldoklókat tettek le. Egy, az unitárius templomon túli üres háznak egy része ugyancsak szükségkórház volt. A házat Gábos Áron építtette a húszas években s úgy tudom, hogy negyvenöt után egy Larga nevezetû héjjasfalvi gazdagabb atyafinak volt a tulajdona, amit aztán a gyerekei eladtak. Aztán, kérem szépen, visszatérve az elôbbi dologra: nagy akciót kezdeményeztek és folytattak az asszonyok, hogy amit lehet, megtegyenek. 1944. augusztus 23., az árulás szent napja után persze lehetetlen volt a helyzet és éppen ezért a betegápolásra vállalkozó asszonyok munkájának eredménye a legtöbb esetben nagyon szomorú volt...
A Pénzes házaspártól megtudtuk továbbá, hogy egy alkalommal a bukaresti magyar követség részérôl koszorút helyeztek el a tömegsírra. Román katonatisztek kísérték minden lépését a diplomatának, akire annyira vigyáztak, hogy még a forgalmat is leállították az utcákon. S akkor hangzott el a kérés (sajnos, megkésve), hogy ne adjanak el további sírhelyeket abban az övezetben.
Augusztus közepén még embermagasságú gyom vette körül a polivalens terem félbemaradt építményeit, miért is egy kicsit fenntartással fogadtuk Moldovan Radu alpolgármesternek azt a bejelentését, hogy komoly összeget fordítanak a létesítmény "konzerválására". Amikor megkérdeztük, hogy mit kell tartósítás alatt értenünk, a válasz az volt, hogy a befedést.
Most, visszatérve a témára, megkerestük a helyszínen Palló Zoltán almérnököt, akinek bevallottuk, miszerint nehezen tudjuk elképzelni a nagyméretû sportcsarnok befedését a tél elôtt. Nem is errôl van szó — magyarázta a Consig Rt. építésvezetôje, hanem arról, hogy az öltözôket, az edzôtermet, a szaunát, a kazánházat, az irodát és a mellékhelyiségeket magába foglaló, még vörösben álló épületrész hô- és vízszigetelését oldják meg, ha kitart a jó idô. Ugyanakkor a lelátó alatti részt feltöltötték kaviccsal s következhet a padlózat betonozása, majd a széksorokat tartó, elôre gyártott vasbeton gerendák egyik végének fölhelyezése azokra a pillérekre, amelyeket úgynevezett poharak befoglalásával megmagasítanak. A pálya két oldalán földbe ágyazott 20 pillér mindegyikére rögzítik majd a csarnok mennyezetét tartó tetôívek elsô elemét, majd építôkockákhoz hasonlóan "növesztik" újabb és újabb — a saját mûhelyükben elôállított — acélszerkezetû részekkel az ívek szárait, amíg azok legfelül, középen összeérnek.
A munkatelepen már nyoma sincs a gaznak, a környékét is szépen "kidaraszolták", s az állványokon javában falaznak a kômûvesek. Azt mondták, hogy egymilliárd lejt fordítanak az idén az építkezés folytatására. — Remélhetôleg meg is kapjuk, ettôl függ minden — összegezett Palló Zoltán.
A biztonság kedvéért utánanéztünk a polgármesteri hivatalban is a dolognak. Maior Manuela fôkönyvelô igazolta, hogy az említett összeget, amely a helyi költségvetés bevételeibôl származik, felhasználhatják a szóban forgó célra.
Egyes központi lapok értesülései szerint az átalányadózás módszertanának kidolgozására a kormány megszabta az utolsó határidôt november 30-át. Ezzel egyidejûleg sor kerül a szükséges felszerelések beszerzésére, és elkezdôdik a lakosság informálását célzó ismertetôkampány is.
A Nemzeti Bank október elsejétôl bevonja az 500 lejes bankjegyeket és helyüket az azonos értékû érmék veszik át. November 30-ig még elfogadják e papírpénzeket is fizetôeszközként, ám december 1. és 15. között már csak a bankok pénztárainál lehet azokat értékesíteni. December 15. után végérvényesen búcsút mondhatunk az 1992-ben kibocsátott 500 lejes bankjegyeknek.
Szabó Gabriella, akin idén 5000 m-en világbajnokságot, 3000-en pedig Golden League-sorozatot nyert, férjhez megy edzôjéhez, Gyöngyösy Zsolthoz. A központi sajtó már korábban is rendszeresen cikkezett a lehetséges menyegzôrôl, de az atlétanô — csakúgy, mint edzôje — eddig nem kommentálta a hírt. Szabó Gabriella egy televíziós mûsorban jelentette be tervét, és úgy nyiltakozott, hogy az esküvôre a közeljövôben sor kerül.
Három királyné érkezett vasárnap a lengyel fôvárosba: Zsófia spanyol, Paola belga és Ranija al- Abdalláh jordániai királyné, és tegnapra várták Szilvia svéd királynét is. A felséges asszonyok a ma záruló kétnapos nemzetközi értekezleten vesznek részt, amely a gyerekek jogaival foglalkozik. A kezdeményezô Jolanta Kwasniewska, a lengyel államfô feles