A magyar forradalom és szabadságharc másfélszáz éves évfordulóján Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége meghívására a csúzai központi ünnepségen vett részt. Az ott tapasztaltak, a kisebbségi jogok megoldott vagy megoldatlan helyzetérôl, illetve a régió helyzetérôl faggattuk a múlt hét végén.

— Március 15-ét részben Horvátországban ünnepelte. Miben különbözött az az itthonitól?

— Meg kell mondanom, hogy néhány tanulsága van számomra a horvátországi látogatásnak, és utólag is nagyon örülök, hogy elfogadtam a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének meghívását. A meghívás valóban március 15-ére szólt, illetve március 13-ára, szombatra. Ôk akkor rendezték a központi ünnepségüket egy Csúza nevû horvátországi magyar faluban, ahol megkoszorúzták Kossuth Lajos dombormûvét, Kossuth Lajos lelkészénrk, Ács Gedeonnak a sírjánál tartottak megemlékezést, majd a helyi mûvelôdési házban egy nagyszabású ünnepséget.

Nagy szeretettel fogadtak vendéglátóim, és ez a szeretet, úgy gondolom, nem a személynek szólt elsôsorban, hanem az erdélyi magyarságnak. Ami a tanulságokat illeti, az egyik legfontosabb talán az, hogy szorosabb kapcsolatot kellene tartanunk nekünk, a Kárpát- medence különbözô országaiban élô kisebb vagy nagyobb közösségeknek. Sokat hangoztatjuk, hogy szükséges a találkozás, a konzultáció, a véleménycsere, de a valóságban ez nem éppen így van. Megkérdezett az ottani magyar rádió szerkesztôje a látogatással és március 15- ével kapcsolatosan, és azt mondtam, hogy valójában jó lenne, ha legalább március 15-én, amely az együvé tartozás éa a nemzeti összefogás ünnepe is, ellátogatnánk egymáshoz.

A másik tanulság általában a kisebbségi sorsra vonatkozik. Hiszen az erdélyi magyarságot ugyan kisebbségi sorsba taszították, de mi olyan nagy közösség vagyunk, hogy nem szívesen fogadjuk el ezt a besorolást, s nem is kell ezt a kisebbségi státust így elfogadnunk.

— A közvetlen tapasztalat nyomán módosult-e a szemlélete, a víziója a kisebbségi kérdés rendezését illetôen?

— Most csak egy szûk napot voltam Horvátországban, de korábban többször ellátogattam például Szlovákiába,voltam Kárpátalján is, tehát volt alkalmam megismerni a különbözô magyar közösségek életét. Horvátországban most voltam elsô alkalommal, és éppen ezért túlzás lenne nagyon messzire mutató következtetéseket levonni. Ám míg mi egy kétmilliós nagy magyar közösség vagyunk, ott hivatalosan körülbelül húszezer magyart tartanak nyilván, és saját becslésük szerint harminc- negyvenezer magyar él Baranyának a horvátországi részén.

Fontos, és sajnos negatív konklúzió, hogy a háború alatt rendkívül sokan elvándoroltak, s a háború idején egyharmadára csökkent az otthonmaradtak száma. Most már lassan visszatérnek, de még mindig nem állítható, hogy teljes egészében visszatért a magyar közösség a szülôföldjére és valószínûleg sokan nem is fognak visszatérni. Megfogyatkozott ez a magyar közösség, de a túlélés, a megmaradási akarat továbbra is ugyanolyan erôs bennük. Errôl szeretnék beszélni, és ezt a tapasztalatot mutatnám föl sokaknak minálunk. Televízióban látni a háború nyomait, vagy újságban olvasni róla, csupán információ. Viszont látni a valóságot, a háború nyomait Eszéken, Kórógyon, Szentlászlón, s utólag is érezni a háború rettenetét, egészen más. Egyetlen képet mutatnék fel errôl, mint jelképét mindennek, jónak is, rossznak is, szörnyûségnek is, reménynek is: Szentlászlón láthattam, hogy egész utcasort hogyan pusztított el a háború: üresen tátongó, még épen maradt falakat, mint egy szörnyû háborús film díszletét. Erôt adó ugyanakkor, ahogy ezeket a romokat takarítják, mellette már mindenütt épülnek az új házak. Romok, új házak, aknamezôk és együtt mindez: rettenet, és túlélési, újjáépítési képesség, háború és béke, múlt és jövô. Ez amit én tapasztaltam. Fontos tanulság politikusnak is, másoknak is, hogy hova vezetnek az elszabadult indulatok és mit jelent az etnikai háború. Mindennek üzenete van számunkra. Az a néhány tízezres közösség azt üzeni nekünk, hogy van túlélés, van megmaradás, hogy a szülôföldön meg lehet, meg kell kapaszkodni.

— A magyar—magyar csúcs egyfajta egységes magyarságszemléletet kíván kialakítani. Hogyan ötvözhetôk ebben az eltérô helyzetekbôl adódó különbségek és azonosságok?

— A különbségek végülis nem hallgathatók el és nem is tüntethetôk el. Nyilvánvaló, hogy más lehet a helyzetérzékelése, a közérzete egy ausztriai magyarnak, mint egy kárpátaljai magyarnak, más lehet a közérzete egy olyan kis közösség tagjának, mint a szlovéniai vagy a horvátországi és más a közérzete egy olyan nagy, kétmilliós magyar közösség tagjának, mint az erdélyi. Tehát a különbségek adódnak nagyságunkból, földrajzi, történelmi adottságainkból, adódnak a többségi nemzet magatartásából, és abból is, hogy az illetô országban a demokrácia milyen fokot ért el, hol tart vagy hol nem tart. Meg kell mondanom, hogy ilyen szempontból is alapvetôen érvényesülnek — sajnos — bizonyos analógiák vagy hasonlóságok. A többség legtöbb helyen próbálja elfojtani a kisebbségi kultúrát, az anyanyelvû oktatást, a kisebbségi jogokat. Próbálja ezeknek a közösségeknek az önállóságát fölszámolni. Csak a módszerek különböznek. Sajnos világszerte így van, a többség és kisebbség viszonyában az egyenlôtlenség lehetôsége mindig fennáll, és ezt kell a különbözô törvényes garanciákkal ellensúlyozni. Ami pedig magyarságunkat illeti, a valóság az, hogy ki-ki sajátos helyzetekben, egyesek kisebb, mások nagyobb nyomás alatt próbálják ezt a magyarságot megôrizni, de ebben köztünk alapvetôen nincsenek különbségek. A magyar nemzet — és ezt nem demagógiából mondom — rendkívül egységes. Vagyis nyelvileg, kulturálisan, hagyományainkban, annak ellenére, hogy eléggé szétszakítva élünk nagyon hosszú ideje, rendkívül egységesek vagyunk. Például ha csak a nyelvet mutatom föl. A szétszakítottságunk ellenére sincsenek dialektális különbségek. Ez más nemzeteknél másként mûködik.

— Egységes voltunk tehát adott. De vannak különbözôségek is. Mindezek ellenére hogyan lehet — a magyar—magyar csúcson emlegetett — egysége magyarságszemléletet kialakítani?

— Azt hiszem, hogy kinek-kinek az érdekei részben sajátosak, hiszen saját országaink helyzetén kell elsôsorban változtatnunk ahhoz, hogy a mi helyeztünk is változzék. Ilyen szempontból sajátos kihívásai vannak minden magyar közösségnek, de ugyanakkor vannak olyan érdekeink, amelyek azonosak. Például mindannyiunknak érdeke az, hogy Magyarország erôsödjék, gyarapodjék, gyorsan integrálódjék, mint ahogy saját országaink integrációja is érdekünk. Európát azt hiszem mindannyian úgy szemléljük, mint egy olyan közös Európát, amely eszköze lehet a mi szétszakítottságunk fölszámolásának is. Szellemi, kulturális értelemben mindenképp.

— Gyakran hallunk olyanszerû összevetésekrôl, hogy lám Szlovákiában, az ugyancsak egy demokratikus kormánykoalícióban mûködô magyar párt ezt meg ezt érte el, ellentétben, hogy itt nálunk... A felszínes összevetéseken túl mi az, ami mégis meggondolható, esetleg hasznosítható a mások tapasztalatából? S itt gondolhatunk akár Ukrajnára, Délvidékre, Szlovéniára, Horvátországra vagy akár a szerb Vajdaságra.

— Énszerintem állandóan azt a közérzetet közvetíteni a választóink felé, hogy mi nem értünk el semmit, hogy mi nem megyünk semmire, mi csak pusztulunk, nekünk végünk van, hogy már nincsen jövônk, rendkívül káros. Ennél rombolóbb dolgot én nem látok. Rombol a lelkekben, de nemcsak a lelkekben, hanem sajnos az egzisztenciák változásához vezet, mert sokan ennek nyomán esetleg úgy döntenek, hogy nem érdemes a szülôföldjükön megmaradni. Rózsaszínre sem szabad ugyanakkor festeni a valóságot. A romániai magyarok nehéz helyzetben vannak, egész Románia nehéz helyzetben van, és ez még inkább nehezítheti egy kisebbségi sorsba szorított közösség helyzetét. Romániában egyre élesebben merül fel az utóbbi idôben, hogy itt még nem az a dilemma, hogy Románia milyen gyorsan integrálódik, hanem egyelôre az a dilemma, hogy egyáltalán integrálódik-e vagy pedig leszakad és elsodródik más irányba. Tehát számos alapvetô dilemmával szemesülünk. Nem lehet rózsaszínû üzeneteket fogalmazgatni saját küözösségünknek, de azt sugallni, hogy nem mentünk semmire, és nem is fogunk semmre menni, véleményem szerint hazugság. Hogyha az elmúlt kilenc, lassan tíz esztendônek a történetét fölleltározzuk, akkor kiderül, hogy igenis maga az RMDSZ és az RMDSZ által a Romániában élô magyarság példamutató politikát folytatott, erôt, egységet, szolidaritást mutatott mindvégig, és szerintem ez visszahatott az egyén sorsára is és az egész közösség sorsára is. Most nem akarok eredménylistát készíteni, arról beszélni, hogy gazdasági meg szociális kérdésekben, meg akár az oktatás kérdésében is, mit értünk el. Persze ezek lehetnek nagyon kis eredmények. Nekem például a sok-sok elégedetlenségem, konfliktusom, a román politikusokkal való nagyon durva ütközéseim közepette, ezekben a napokban is, amikor sorra kezelni kell minden olyan kérdést valami módon, mint a brassói ügyészség akciója magyar politikusok ellen, vagy hogy az Audiovizuális Tanács visszavonta végül is a határozatát, de az új határozat még mindig nem igazán jó, s azon még mindig változtatni kell, szóval ezek közepette is öröm számomra, hogy végre kézbe vehettem azt a történelemkönyvet, amelynek az a címe, hogy A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai. Ez most már megjelent, eljut az iskolákhoz, hatodik, hetedik osztályban tanítják végül is ezen a címen az egész magyar nemzet történelmét. Szép a történelemkönyv, szép az illusztrációs anyaga. Vannak ilyen örömeink minden keserûség közepette. Azért erre is föl kellene hívnunk egymás figyelmét.

— Arra szerettem volna választ kapni, hogy mi az, ami az RMDSZ számra esetleg hasznosítható a mások tapasztalataiból?

— Valóban, kissé elkalandoztunk. A szlovákiai magyarok vezetôivel, Bugár Bélával, Duray Miklóssal, másokkal többször is találkoztunk még abban az idôben amikor még csak választásokra készültek, és készítették a kormányba való lehetséges belépésüket és a koalíciót. A tapasztalatainkat próbáltuk átadni. És Bugár Béla el is mondta több helyütt, hogy nagyon hasznosak voltak ezek a konzultációk. Például a prioritások megállapításánál, hogy mire figyeljenek oda. Vannak, persze, sajátos kérdések is.

Az, hogy sokan összehasonlítják a szlovákiai magyarok kormányzását a mi kormányzásunkkal és próbálják pozitívan fölmutatni amazt és negatívan a romániai kormányzást, belsô csetepatéinkba tartozik. A két magyar szervezet közé próbálnak így valamiféle éket verni, hogy az RMDSZ jelenlegi vonalvezetését ezáltal is kompromittálják. Ezek az összehasonlítások nagyon sokszor egyszerûen nem halytállóak. Hiszen a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártja valóban részletesebb koalíciós egyezséget kötött, mert olyanok voltak a körülmények, ám ebben vannak olyan kitételek, hogy mi az, amit a Magyar Koalíció Pártja nem fog szorgalmazni: területi autonómia, önálló magyar egyetem! Ôk valóban ezeket tételrôl tételre átbeszélték és egyszerûen megegyeztek abban, aláírták azt, hogy ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoznak. Ez az ô helyzetfelmérésük, az ô megítélésük és nem hiszem, hogy nekünk ebbe bele kellene szólni. Mi nem úgy folytattuk a koalíciós tárgyalásokat, hogy valamirôl is szóban vagy írásban megegyeztünk volna, hogy ezzel "nem foglalkozunk", azt "nem szorgalmazzuk". Más kérdés, hogy a közös kormányprogramba mi került be. Tehát hasznos lehet a mi esetünkben a két szervezet kormányzási tapasztalatát folyamatosan kicserélni, beszélni róla, de szentenciákat nem szabad levonni.

— A régió helyzete, különösen a koszovói konfliktus folytán, távolról sem mondható lerendezettnek. Milyen kifejletre számít, és mi a véleménye arról, hogy az etnikai hangulatkeltésre mindig kapható román sajtónak idôrôl idôre Koszovóról Erdély jut az eszébe?

— A koszovói és az erdélyi helyzet között valóban nem lehet és nem is kell analógiákat keresni. Viszont véleményem szerint annak, ami Koszovóban történik, és ami Koszovóval kapcsolatosan történik, annak vannak az egész régió jövôjére kiható tanulságai. Az egyik ilyen tanulság az, hogy az utóbbi idôben, bár a kisebbségi kérdés nemzetközi szabályozása lelassult, ugyanakkor egyre határozottabban körvonalazódik az, hogy a nemzetközi szervezetek nem nézik tétlenül, ha valahol emberjogi vagy kisebbségjogi problémák vannak, ha valahol etnikumokat, nyelvi közösségeket, nemzeti, kulturális közösségeket hátrányos helyzetben tartanak. Tehát ez, én azt hiszem, fontos tanulsága lehet az egész régiónak.

A másik fontos tanulság, ha már az erdélyi magyarságról vagy általában a Kárpát- medencei magyar közösségek törekvéseirôl beszélnek a többségi poltikusok, románok, szlovákok vagy mások, akkor az kellene hogy legyen, hogy ezek a magyar közösségek olyan politikai kultúrával rendelkeznek, hogy jogaikat érvényesíteni békés eszközökkel és elsôsorban politikai eszközökkel kívánják. Ezt viszont méltányolniuk kellene a többségi politikusoknak, és méltányolniuk kellene a nemzetközi szervezetek képviselôinek, és pozitívan kellene válaszolni a Kárpát-medencei magyar közösségeknek erre a magatartására, nem pedig bizonyos esetekben éppenhogy feszültségkeltô intézkedéseket hozni.

Tehát Koszovóról lehet beszélni, kell beszélni, de Koszovó a maga mélységében mutatja meg az etnikai kérdés megoldatlanságát, a növekvô feszültség veszélyeit, azt hogy milyen szörnyûségeket okozhat ennek a kérdésnek a megoldatlansága. Tehát számos tanulságot meg lehet fogalmazni, de nem hasonlítgatni kell a két helyzetet, hanem méltányolni azt, hogy a romániai magyarság politikai eszközökkel kíván a maga helyzetén változtatni.

Tovább mélyül a koszovói válság

A koszovói Drenica-vidéken mintegy 25 ezer albán menekült el a harcok elôl az utóbbi három napban. Közülük mintegy 20 ezren hétfôn Glogovac városába érkeztek, amely a tájegység középsô részén található — közölték humanitárius szervezetek képviselôi az AFP tudósítójával. A többi mintegy ötezer menekült Kosovska Mitrovicába ment, amely a tartomány északi felén található.

Milan Milutinovic szerb elnök szerint Belgrád azért utasította vissza a koszovói békeegyezmény nemzetközi tervének aláírását, mert valójában annak egyetlen cikkelyét sem vitatták meg.

A francia La Croix napilap hétfôi számában megjelent interjújában Milan Milutinovic (a szerb küldöttség nemhivatalos vezetôje a konferenciákon) kijelentette: nem igaz, hogy visszautasították a megállapodás aláírását, "hisz az az egyezmény nem is létezik. Hogyan lehetne alárírni egy kierôltetett dokumentumot, amelynek egyetlen cikkelye sem volt megvitatva?"

A belgrádi politikus azt hangoztatta, Szerbia kész lett volna aláírni egy politikai egyezséget, amelyben a széleskörû koszovói autonómia is szerepel, de a nemzetközi közvetítôk nem fogadták el a szerb módosító indítványokat. Milutinvic szerint egész tömeg probléma vetôdött fel, így a koszovói népszavazás kérdése, az alkotmányosság, a helyi jogrendszer, a tartomány elnöke s fôként az összes (jugoszláviai) nemzeti közösség közti egyenlôség kérdése.

A szerb elnök megismételte: országa nem járul hozzá területén semmiféle nemzetközi katonai jelenléthez, s ha netán támadna a NATO, "nekünk védekeznünk kell".

Koszovói szerb források hétfôi közlése szerint a tartomány elszakadásáért küzdô albán fegyveresek vasárnap éjszaka megtámadták a malisevói rendôrôrsöt. Továbbra is járhatatlan a stratégiai szempontból fontos Pristina-Podujevo út.

A szerb rendôrséghez közelálló források szeirnt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) fegyveresei automata fegyverekkel és kézi gránátvetôkkel késô éjszaka egy órán át lôtték a közép- koszovói Malisevi rendôrôrsét. A tûzpárbaj a rendôrök részérôl nem követelt áldozatokat, de az épület egy ideig lángokban állt.. Vasárnap este Pristinában négy szerb rendôr életét követelte egy véres merénylet.

A NATO fôtitkára befejezte konzultációit a tagországokkal a koszovói légi csapások megkezdésének ügyében — közölte hétfôn a szövetség a tagországok nagyköveteinek találkozója után.

A nagykövetek hétfôn felhatalmazták Solanát, hogy szükség esetén rendeljen el szélesebb körû légi hadjáratot is a jugoszláv célpontok ellen. A fôtitkárnak ehhez szintén tanácskoznia kell a tagországokkal. Az Észak-atlanti Tanács döntései azt jelentik, hogy a légi csapások Solana szavára azonnal, a légi hadjárat rövid idôn belül megindulhat.

A NATO döntéshozó szerve azzal magyarázta hétfôi határozatait, hogy Slobodan Milosevic jugoszláv elnök továbbra is elnyomó politikát folytat Koszovóban, és szembeszegül a nemzetközi közösség követeléseivel.

Richard Holbrooke, az Egyesült Államok balkáni különmegbízottja hétfôn Brüsszelben kijelentette: Belgrádban megtudja, hogy a jugoszláv vezetés kész-e felhagyni a NATO-békefenntartók Koszovóba küldésével szembeni ellenállásával, és ha nem — szavai szerint — a következmények "világosak és szigorúak" lesznek.

"A szakadék szélén állunk ... az idô igen rövid" — mondotta Holbrooke, miután Brüsszelben megbeszélést tartott a francia, a brit és a német külügyminiszterrel valamint Javier Solana NATO- fôtitkárral. A tanácskozás résztvevôi kinyilvánították: a szövetségesek teljes egységben sorakoznak fel ama nemzetközi követelés mögött, hogy Jugoszlávia szüntesse be katonai tevékenységét Koszovóban, de a koszovói albán gerillákat is felszólítják támadásaik abbahagyására.

Oroszország változatlanul határozottan ellenzi az erô alkalmazását Jugoszláviával szemben, s úgy ítéli meg, hogy még nem merült ki a politikai ráhatás eszköztára — jelentette ki hétfôn Moszkvában Jevgenyij Primakov orosz kormányfô.

Primakov reményét fejezte ki, hogy nem kerül sor a Jugoszlávia elleni NATO-csapásokra. Moszkva nem szeretné, ha a jugoszláviai események túllépnének egy bizonyos határvonalat: ez rendkívüli mértékben megingatná a jugoszláviai, a koszovói helyzetet, de Európa és az egész világ stabilitását is — figyelmeztetett az orosz politikus.

Az orosz kormányfô a tárgyalások felújítását szorgalmazta Belgrád és a koszovói albánok képviselôi között, s kölcsönös engedményekre és kompromisszumokra szólított fel. Hangsúlyozta azt is, hogy a hathatalmi összekötô csoport "nem engedheti át a békés rendezésben vállalt szerepkörét más szervezeteknek, amelyek katonai módszerekkel próbálkoznának a fegyverek erejével megoldhatatlan kérdéseket rendezni".

Öt balkáni ország megállapodott abban, hogy segíti egymást, ha valamelyikük területére tömegesen áramolnának menekültek Koszovóból — jelentette be vasárnap este Szkopjéban, romániai látogatásáról visszatérve Alekszandar Dimitrov macedón külügyminiszter.

A megállapodást Bulgária, Görögország, Románia, Törökország és Macedónia kötötte.

Dimitrov közölte, hogy hazájában jelenleg 10 200 koszovói menekült tartózkodik, és közülük csak 1200-nak van szállása.

Pénteken Bukarestben tanácskozást tartott az öt ország külügyminisztere. Felszólították Belgrádot arra, hogy írja alá a hathatalmi nemzetközi összekötô csoport által beterjesztett koszovói békemegállapodást, és kifejezésre juttatták: támogatják a nemzetközi közösségnek azt a tervét, hogy katonai erôt vessen be a szerbiai tartományban — írta az AFP.

Félévszázados fennállását ünnepli a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) gyógyszerészeti kara. A március 26-i ünnepi ülés 10 órától kezdôdik az egyetem dísztermében, ezt követi a karon rendezett évfordulós kiállítás megtekintése, majd 16-18 óra között a hallgatók mutatnak be mûvészi mûsort az Ifjúsági Házban, 19 órától pedig gyógyszerészbál kezdôdik az egyetemi menzán. Az ünnepségre a gyógyszerészeti kar minden végzettjét és munkatársát szeretettel várják.

A jubileumi ünnepség kapcsán dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanárral, a szervezô bizottság elnökével beszélgettünk.

— Mint jelent egy fél évszázad egy egyetem történetében? — kérdeztük a rövid, vázlatos visszatekintés szándékával.

— 50 év egy intézmény életében nem nagy idô, hogy sok-e vagy kevés, azt elsôsorban az eredmények döntik el. A marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar esetében a fél évszázad szigorúan véve alig több mint 40 évet jelent, hisz a 80-as években a Ceausescu-rendszer a fakultás elsorvasztását tûzte ki célul. Így történhetett meg, hogy három évig nem szervezhettünk felvételi vizsgát, s emiatt 1990-ben a diákság 20 végzôs hallgatóból állt. Ebben az évben a bukaresti fakultásra be nem jutottak körébôl verbuváltunk évfolyamot, s ezt követôen minden évben már 50 hallgatót vettünk fel. Az említett létszám az utóbbi években egészült ki a jóváhagyott önköltséges helyekkel.

A megszüntetés szándéka megviselte a tanári kart is, sokan kénytelenek voltak távozni, s az akkori veszteségeket nehéz pótolni.

— Visszatekintve a kezdetekre, kik alakították a marosvásárhelyi gyógyszerészeti kar arculatát?

— Jeles személyiségek vezetésével jöttek létre és fejlôdtek az egyes tanszékek: dr. Kopp Elemér, dr. Obál Ferenc, dr. Mártonfi László, dr. Hankó Zoltán, dr. Eperjessy Anna, dr. Kiss Árpád egyetemi tanárok formálták a hallgatók mellett az oktató személyzet következô nemzedékeit. Közülük kell szólnunk dr. Rácz Gábor professzorról mint a kar meghatározó tanáregyéniségérôl, aki jelenleg Magyarországon él, s tavaly avatták az egyetem díszdoktorává. Hasonlóképpen kell említenünk dr. Rácz Kotilla Erzsébetet, a gyógyszerhatástan jeles szakemberét is. Dr. Ádám Lajos valamint dr. Csedô Károly professzorok a tudományos és oktatómunka mellett a kar dékáni teendôit látták el.

— A kutatást említette, milyen eredmények születtek e téren a félévszázad alatt?

— Sokoldalú munka folyt a gyógynövények hatóanyagainak megismerésétôl, gyógyszerkészítmények elôállításán át a népgyógyászatban használatos szerek hatásának tudományos megalapozásáig. Ez most olyan terület, ahol érdemes folytatni a kutatómunkát, s itt kell megemlítenünk dr. Kopp Elemér professzor nevét, aki mind a gyógynövénynemesítés, mind a növényi gyógyszerek célszerû felhasználásának kutatása terén országos, sôt nemzetközi hírnevet szerzett. A gyógyszerkészítés-technológiában dr. Hankó Zoltán, a gyógyszerkémia területén dr. Mártonfi László szerzett érdemeket.

Meg kell említenünk, hogy az eltelt évek alatt számos szerzôdés született gyógyszergyártó cégekkel.

— Mivel az egyetem tulajdonképpeni célja a szakember- képzés, ejtsünk errôl is néhány szót...

— A fél évszázad alatt közel 1500 gyógyszerészt bocsátott útra a marosvásárhelyi egyetem, akik ma is úgy értékelik, hogy igényes, jó színvonalú, alapos képzést kaptak. A változások után is viszonylag kevesen hagyták el az országot, hisz a gyógyszertárak korai privatizációja kedvezô lehetôségeket biztosított számukra, s így nagy reményekkel indultak. A jelenlegi megtorpanás kiküszöbölése után remélhetôleg a helyzet rendezôdik.

— Hogyan látja a gyógyszerészeti kar jövôjét?

— Jó képességû hallgatókkal dolgozunk, érdeklôdôek, s ezzel serkentik az oktató személyzet munkáját is. Mind az ô, mind a tanárkollégák számára új lehetôségeket nyitottak a külföldi egyetemekkel, fakultásokkal kialakított kapcsolatok. A gond csak az, s bár nem szeretnék ünneprontó lenni, el kell mondanom, hogy fiatal végzôseink nem vállalnak áldozatot, vagyis azt, hogy egyetemi oktatóként mûködjenek. Emiatt jelenleg is nagyon sok betöltetlen állás van a karon, ami igen nagy terhet ró a jelenlegi oktatókra. Reménykedem viszont, hogy a közeljövô ezen a téren is kedvezô változásokat tartogat, természetesen, ha az anyagi feltételek dolgában is vonzóvá tudjuk tenni számukra ezt a lehetôséget.

Andrew Vorkink, a Világbank Romániával megbízott igazgatója hétfôn a Post-Fesal egyezmény megkötéséért tárgyaló román csoport vezetôjével, Traian Basescu szállítási miniszterrel találkozott.

A szállítási minisztérium székházában a tárgyalások szakértôi szinten egész nap folynak.

A Post-Fesal programnak rövid távú és konkrét célkitûzései vannak. A Világbank által két részben folyósítandó valutát a Nemzeti Bankhoz utalják át. Az összeg egy részét a fizetési mérleg kiegyensúlyozására fordítják.

A Világbankkal való egyezmény megkötésétôl függ nagyrészt a megállapodásra jutás az NVA-val.

Mint ismeretes, a Fesal program révén Románia a Világbanktól 180 millió dollár hitelt kapott, s további 100 millió dollár zárolva van e program megszakítása miatt.

A dekrétum 129. szakaszának új tartalma: A jelen szabályzatból a közutak kezelôségéhez vagy a vasúti szervekhez tartozó természetes személyekre háruló kötelezettségek nem teljesítése, valamint közúti jelzôeszközöknek a rendôrség szakszerveinek beleegyezése nélküli felszerelése, illetve elhelyezése kihágásnak számít és 800.000 lejtôl 1.000.000 lejig büntethetô.

A 133. szakasz szerint: A szabálysértéseket mind a forgalmi rendôrök, mint a rendôrség más szakterületen dolgozó tisztjei és altisztjei jegyzôkönyvelhetik, azok, akik büntetnek.

Amennyiben a rendôrtiszt vagy altiszt úgy véli, hogy a tett elkövetése nem veszélyeztette a közlekedés biztonságát, szóbeli intéshez is folyamodhat vagy, kihágási ténymegállapító jegyzôkönyvvel is figyelmeztethet.

Olyan körülmények között, amikor nem lehet a tett elkövetésével egyidejûleg megállapítani a szabálysértô személyazonosságát, a rendôr behívja a gépjármû tulajdonosát a rendôrségre a vétkes azonosítása és szankcionálása végett.

A szabálysértô 48 órán belül befizetheti a CEC-be a törvényben szereplô pénzbírság minimumának felét.

A 136-os szakasznak megfelelôen az 1966. évi 328-as törvényerejû rendelet 40. szakaszának 1. bekezdésében szereplô tettek elkövetéséért, a "c" betûnél és a dekrétum 2. szakaszában elôírtak kivételével, a rendôrtiszt vagy altiszt a kihágás megállapításakor, illetve, ha ez lehetetlen, akkor röviddel azután, elveszi a vezetôi engedélyt.

A vezetôi engedély visszatartásakor a rendôrtiszt vagy altiszt egy igazolást ad a szabálysértônek, amelybôl kitûnik, hogy az illetô milyen idôszakban vezethet gépjármûvet, de ez a periódus nem lehet hosszabb 15 napnál — a könyv elvételétôl számítva.

Abban a helyzetben, amikor a szabálysértô testi sérüléseket okozott egy személynek, a rendôrtiszt vagy altiszt elveszi a gépjármûvezetô hajtási engedélyét és cserébe egy 30 napig érvényes igazolást ad, amelynek hatálya a jogerôs bírói ítéletig meghosszabbítható.

Valahányszor ittas a gépjármûvezetô, hibás a kormány- vagy fékszerkezet, illetve a rendôr nem engedheti meg a vezetés folytatását, a kiadott okiratátvételi igazoláson nem tüntetnek fel hatályossági terminust, viszont szerepel rajta a gépjármûvezetés letiltása.

Az Egészségügyi Minisztérium által engedélyezett orvosi intézmények csak a rendôrök jelenlétében vehetnek mintát laboratóriumi vizsgálatra a véralkoholszint megállapítása céljából.

A törvény értelmében visszatartott vezetôi engedélyt be kell mutatni a megyei rendôrség vezetôségének, Bukarest Municípium Rendôrsége Fôigazgatóságának vagy a Közúti Rendôrség Igazgatóságának azzal a javaslattal együtt, hogy függesszék fel a hajtási engedély tulajdonosának jogát a gépjármûvezetéshez, mely idô alatt eldönthetik, milyen idôtartamú adminisztratív intézkedést hoznak.

A vezetôi engedélyt kérésre adják vissza, akkor, amikor lejárt az adminisztratív intézkedés határideje, amikor elhatározták, hogy nem függesztik fel a gépjármûvezetéshez való jogot, vagy pedig egy jogerôs bírósági határozat semmissé nyilvánította a ténymegállapító jegyzôkönyvet.

A 144. szakasz elôírja, hogy: Valamennyi iskola elemi és gimnáziumi fokozatain az oktatási év folyamán hetente, illetve havonta órákat kell tartani a tanulókkal a közúti közlekedésrôl. A rendôrségek segítik és eligazítják a tanerôket ebben a tevékenységben.

*

Az 1998. évi 890-es kormányhatározattal hatálytalanított elôírások, amelyeket 1999. március 15-tôl már NEM alkalmaznak:

47. szakasz (amely kötelezte az egy évnél rövidebb gyakorlattal rendelkezô gépjármûvezetôket, hogy bizonyos, a rendôrség által megszabott napokon és órákban ne vezessenek és ne lépjék át az országhatárt ilyen minôségben);

69. és 70. szakasz (amely a gyúlékony, robbanékony, radioaktív sugárzó anyagok, erôs mérgek és más veszélyes rakományok szállítására vonatkozott);

74. és 75. szakasz (amely rögzítette, hogy milyen körülmények között hány személyt volt szabad tehergépkocsik rakfelületén vagy traktorok pótkocsijában szállítani);

82., 83. és 84. szakasz (amelyik a fékberendezéssel foglalkozott);

85. és 86. szakasz (a világító berendezésekkel kapcsolatosan);

131. szakasz (ez tárgyalta a gépjármû üzembentartójának a felelôsségét, ha a gépjármûvezetô bizonyos szabályokat megsértett);

137. szakasz (itt azokról a gazdasági egységekhez tartozó gépjármûvezetôkrôl volt szó, akiknek felfüggesztették a hivatásuk gyakorlásához való jogát, valamint a szállításvezetôk kötelezettségérôl, gépkocsitelepek és garázsok fônökeinek azon kötelezettségérôl, hogy szervezzék meg a gépjármûvezetôk szakmai felkészítését);

138., 139. és 140. szakasz (ezekben egyes gépjármûvezetôk önkéntes részvételérôl olvashattunk, a közlekedési szabályok megsértése elleni küzdelemben);

143. szakasz (amely megtiltotta a B-kategóriájú vezetôi engedéllyel rendelkezô személyeknek, hogy gépkocsivezetôként alkalmazást nyerjenek).

Az ÁVA eladta a Transcorind részvényeit

A Transcorind fô tevékenységei a fémmegmunkálás és vegyipari javítások. Mivel az említett szolgáltatások manapság kevésbé kelendôek, mint 1989 elôtt a társaság az elmúlt években veszteségesen mûködött. A Transcorind igazgatója, Moldovan Gheorghe szerint adósságaik néhány milliárdra tehetôk, amely jobbára az állami költségvetésnek fizetendô adókból és illetékekbôl származik. Megrendelések hiányában egyetlen megoldásnak a közgyûlés összehívása tûnt, amelynek a célja az átszervezési program, ingatlanok eladásának és az elbocsátásoknak a jóváhagyása lett volna. A privatizálásra szinte senki sem számított, mert egy ilyen cég részvényeinek megvásárlását csak olyan befektetô vállalhatja fel, amely folyamatosan biztosítani tudja a fizetôképes megrendelôkkel kötött szerzôdéseket, vagyis biztos jövedelmet tud elôteremteni a vállalkozásnak.

Mégis az Állami Vagyonalap 86780 részvényére utolsó pillanatban került vevô. (A Transcorind összesen 129266 részvénnyel rendelkezik, ebbôl 86780 az ÁVA-é volt, 9398 a Transilvania Pénzügyi Befektetési Társaság tulajdona, a többi pedig az alkalmazottakat illeti.)

A mentôövként jelentkezô befektetô, a Kresta osztrák cég fémmegmunkálással foglalkozik. Tavaly októberben kezdett el együttmûködni a korábban veszteséges vállalattal, amellyel eddig mintegy 1,5 milliárd lej értékû munkálatokat végeztetett el és azt valutában ki is fizette. A mostani lépés tehát, ha váratlan is, nem teljesen elôzmény nélküli.

Egyszóval a Transcorind új esélyt kapott, a Kresta pedig terjeszkedik keletre. Ha az együttmûködés sikeres lesz, várhatóan nem csak a tulajdonosok illetve a jelenlegi több mint kétszáz alkalmazott jár jól.

A romániai magyar pedagógusok elmúlt évi tevékenységének mérlegét vonta meg az RMPSZ VII. Országos Küldöttgyûlése, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban.

A részvevô pedagógusok egy része által hangoztatott borúlátás mindvégig azzal a helyzetértékeléssel ütközött, amely a lehetôségekre és a kisebb-nagyobb eredményekre hívta fel a figyelmet.

A küldöttgyûlés elôestéjén ült össze a pedagógusszövetség elnöksége, amely a megüresedett fôtitkári állásra Burus Siklódi Botond tanárt, a csíkszeredai pedagógusok házának igazgatóját nevezte ki. A Teleki Oktatási Központ koordinációs, menedzseri vezetését Márton Zoltánra, a TOK-Impex irányítását Kis Dénesre bízták, a pedagógiai programok futtatását pedig Berki Anna vállalta Magyarországról. Az elnökség véglegesítette a Bolyai Nyári Akadémia programját.

A küldöttgyûlés a tragikus hirtelenséggel balesetben elhunyt fôtitkárra való emlékezéssel vette kezdetét. Bíró István helytállásra, cselekvésre kötelezô példáját Burus Botond idézte, majd post mortem a romániai magyar pedagógusoknak járó legmagasabb kitüntést adományozták a volt igazgatónak, akit ugyanezen alkalommal egy anyaországi baráti társaság a Március 15-e díjjal jutalmazott.

A várva várt tanügyi reform csalódást jelentett a tanerôk számára, hisz a beígért, a tanulók túlterheltségét megszüntetô kerettanterv, az iskolák választási lehetôségeinek növekedése helyett egy rendelettel szabályozott, merev, a kisebbségek számára óraszámban elfogadhatatlan kerettanterv alapján kell dolgozniuk a pedagógusoknak — hangzott el Lászlófy Pál elnök jelentésében. Miniszteri rendelet szerint az anyanyelvet a román nyelvvel azonos óraszámban kell tanítani, ami a nemzetiségi tanulókat líceumi szinten 35-37 órával terheli, az általános iskolai osztályokról nem is beszélve. Történt ez annak ellenére, hogy a pedagógusszövetség több alkalommal a döntéshozó fórumokhoz fordult egyenlô feltételeket kérve a kisebbségi oktatás számára. A szövetség kezdettôl fogva támogatta az átalakítást, s reformorientált volt a Bolyai Nyári Akadémia is, amelynek 26 tanfolyamán 700 hallgató vett részt. Tovább bôvült a négy területi oktatási központ felszereltsége, e központokban sikeres továbbképzési rendezvények zajlottak, a szovátai pedig nagyarányú bôvítés elôtt áll. Három anyaországi fôiskola (az Egri Eszterházy Károly Tanárképzô Fôiskola, a Jászberényi Tanítóképzô Fôiskola, a békéscsabai Kôrösi Csoma Sándor Fôiskola) nyújtott támogatást a távoktatás terén a pedagógushiány pótlására. Az elmúlt évi tevékenység során a pedagógusszövetség legfôbb anyagi és erkölcsi támogatója a Magyar Közoktatási Minisztérium Határon Túli Magyarok Fôosztálya majd Titkársága volt, amely intézményt Egyed Albert képviselte a küldöttgyûlésen. Rajtuk kívül sok hazai és külföldi támogatója volt a szövetségnek — derült ki az elnök köszönetnyilvánításából.

Az oktatási reform porhintés, csak a deklarációk szintjén létezik, s a gyönyörû kifejezések ellenére gyerekes játék — vélekedett Nagy F. István oktatáspolitikai alelnök Nagyváradról, aki a reformnak a szórványmagyarságra gyakorolt igen kedvezôtlen hatását ecsetelte, majd kitért arra a tényre is, hogy a megyék szintjén a pedagógusszövetséget kizárják a döntéshozatalból, holott az RMPSZ-nek az RMDSZ-szel együtt nyílik cselekvési lehetôsége, akkor, ha partnerként lépnek fel.

Az Erdélyi Tankönyvtanács kuratóriumát Székely Gyôzô képviselte, aki egyes új román tankönyvek gyengébb színvonalára és kisebbségellenes hangvételére hívta fel a figyelmet, s beszámolt a romániai magyar tankönyvkiadás eredményeirôl és nehézségeirôl is. Április 16-án tankönyves tanácskozást szerveznek Kolozsvárott, amelyen a román kiadóigazgatókkal és szakemberekkel próbálják megbeszélni egyes tankönyvek hangvételét.

A területi oktatási központok vezetôinek beszámolója után Markó Béla szövetségi elnök a politikusok és pedagógusok viszonyát elemezve a közös döntéshozatal fontosságát emelte ki. Bár jelentôs prioritások nem teljesültek, nem szabad elfeledkezni az intézményépítés terén elért eredményekrôl, a nagybányai önálló magyar nyelvû középiskola létrehozásáról vagy a romániai magyarság történetét és hagyományait bemutató tankönyv megjelenésérôl.

A szövetségi elnök kiemelte: hamis dilemmára kényszerítjük a romániai magyarságot, amikor a kormányban való további részvételt taglaljuk. Az igazi dilemma az, hogy politikai vagy más eszközökkel akarunk-e eredményt elérni. Ha a válasz szerint nem kell kormányon maradni, akkor a további teendôket a hasznos közösségi magyar érdekek szempontjából kell eldönteni.

A hozzászóló küldöttek közül Matekovics Mihály Arad megyei fôtanfelügyelô-helyettes azt fejtette ki, hogy a reformnak mentalistásváltást kell jelentenie, amely utat enged a szabad kezdeményezésnek. Balla Júlia, az RMPSZ Bihar megyei szerevzetének elnöke a III-IV. osztályos tankönyvek zsúfoltságára figyelmeztetett, Fülöp Judit az óvodások zenei anyagának felújításáról szólt, Tôkés András az önszervezôdés fontosságáról beszélt, majd Borsos Szabolcs említette a Bolyai líceumban megszervezendô alternatív társadalomtudományi versenyt. A Szatmár megyei fôtanfelügyelô-helyettes azt vetette fel, hogy a közép- és szakközépiskolai helyeket mind nehezebb betölteni, s ehhez kérte a pedagógusok segítségét.

Kötô József, a közoktatásügyi minisztérium államtitkára válaszolt a felmerült problémákra. Kifejtette: amellett, hogy részt követelünk az állami költségvetésbôl, ki kell használnunk azokat a lehetôségeket, amelyek az önszervezôdésben rejlenek, s az önálló cselekvést ösztönzik. Az alternatív intézményépítéssel versenyképessé tehetjük kisebbségi oktatási rendszerünket. Ami az új kerettantervet illeti, sajnos a román nyelv, valamint az ország történelme és földrajza tantárgyak flexibilis óraszámát a parlament hazaárulásnak minôsítette, s a maximális óraszámot hagyták jóvá. Ennek ellenére túl van mitizálva a 37 óra — vélekedett az államtitkár — aki szerint a sajátos arculatot figyelembe véve, olyan helyi órarendeket lehet összeállítani, amelyek hozzáférhetôek a tanulók számára. Nem élünk a szakoktatásban adott lehetôségekkel sem, hisz minden megye globálisan megkapja a beiskolázási számot, s azért, hogy milyen szakosztályokat indít, hogyan alakítja ki a sajt iskolaszerkezetét', a tanfelügyelôség viseli a felelôsséget.

A tankönyvkiadás terén Kötô József, új eredeti tankönyvek megírására ösztönözte a pedagógusokat, s beszámolt arról, hogy a kisebbségeket sértô részek kiküszöbölésének élérésére törekednek. Az államtitkár elismerôen szólt a nemzetiségünk történelmét bemutató új tankönyvrôl. A továbbiakban a jelenlevô küldötteken keresztül felhívta a pedagógustársadalom figyelmét arra, hogy a tanerôk jogállásának folyamatban levô módosításában javaslataikkal vegyék ki a részüket.

Az államtitkárt követôen az oktatási rendszer humánussá tételérôl és egyéb, már korábban megvitatott problémákról Asztalos Ferenc parlamenti képviselô mondott véleményt.

Az életünket jelentô természeti elem, a víz világnapját tartják március 22-én. Hogy mekkora úr lehet a víz, ezt az utóbbi idôszak megfékezhetetlennek tûnô árvizei bizonyítják. Szerepét mindennapi életünkben pedig csak akkor tudjuk felmérni igazán, ha nélkülöznünk kell.

A víz világnapja alkalmából a marosvásárhelyi Aquaserv Egyedáruság készített történelmi visszatekintést megyeközpontunk közmûvesítésének múltjáról és a jelenlegi helyzetrôl.

Marosvásárhely a 46°33'-es szélességi fok és a 24°36'-es keleti hosszúsági fok keresztezôdésében fekszik, területe 2690 hektár, lakossága 165.000. A legrégebbi idôktôl fogva lakják, az elsô írásos emlék 1300-ból való, a várost Forum Siculorum néven említi. A település a Maros bal partján épült fel, 188 km- re van a folyó forrásától. A századok folyamán egyre gyorsabban fejlôdött, idôvel pedig "felszippantotta" a jobb parton levô falvakat is.

Marosvásárhelyen a XX. század elejére visszanyúló hagyománya van az ivóvízszolgáltatásnak és a csatornázásnak. Az ivóvízszolgáltatásban eleinte nagy szerepet játszottak a források és az utcai vezetékes kutak. Ezeknek a forrásoknak és kutaknak egy része ma is mûködôképes, de már nincs jelentôségük a vízszolgáltatás szempontjából.

A múlt században nem létezett csatornázás. Az utcák szélén sáncokat ástak, az esôvíz ebben gyûlt össze és folyt bele a Poklos- vagy a Róka-patakba, esetenként egyenesen a Marosba. Éppen ezért fontos pillanat volt a város életében, amikor megépítették az ivóvíz- és csatornahálózatot; ettôl kezdve Marosvásárhelyt a civilizált városok között említették.

Az elsô tanulmányok, amelyek a vízüzem felépítését célozták, az 1894-1895- ös években készültek el. Bernády György polgármestersége idejében, a XX. század elején különösen nagy hangsúlyt fektettek a vízszolgáltató rendszer megteremtésére: megépült a Maroson a gát, továbbá a turbinaárok és az elsô vízüzem. A terveket 1907- ben Joó István készítette el. Az építkezés 1908 októberében fejezôdött be, ekkortól számítható a marosvásárhelyi vezetékes ivóvízszolgáltatás. Az akkori hálózat hosszúsága 3,726 km volt, amely ellátta a város 23.000 fôs lakosságát. Kezdetben a vizet négy fúrt kútból nyerték. A század elején a vízszolgáltatással párhuzamosan a csatornarendszer is kiépült. A város csatornarendszerének tervét 1908-ban ugyanaz a Joó István mérnök készítette el, aki ezzel megoldotta a kanalizálást a folyó bal oldalán. Az 1909 és 1911 között épült 34 km-nyi csatornahálózatot ma is használjuk.

Ugyanebben az idôszakban a Szabadság utcában, a régi repülôtér mellett megépült az elsô szennyvíztisztító mû is, amely abban az idôben európai szintû megvalósításnak számított (1969-ben számolták fel). A megtisztított vizet a Marosba vezették.

Az idô telt, a város fejlôdött, nôtt a lakosság, s ezzel együtt az ivóvíz iránti igény is, következésként új kutakat ástak. Három évtizeddel azután, hogy megszületett az az ötlet, miszerint Marosvásárhelyen a kutakból összegyûjtött és megszûrt felszíni vizekbôl biztosítsák az ivóvízszolgáltatást, 1942-ban halaszthatatlanná vált egy újabb vízüzem megépítése. Mivel a kutaknak nem volt akkora a hozamuk, amekkorára szükség lett volna, elkészült a terv, amelynek alapján késôbb másodpercenként 360 liter vizet vezettek ki a Marosból. A munkálatok el is kezdôdtek, de a háború miatt a vízüzemet csak jóval késôbb, 1948. november 7-én adták át, ugyanis a visszavonuló német csapatok sok kárt tettek bennük.

Az erôltetett iparosítás idôszakában, a hetvenes években gyarapodott a város lakossága, ami ivóvíz iránti igény megnövekedéséhez vezetett. Ebben az idôszakban elkészült egy terv, amely egy háromrészes új vízüzem felépítését célozta, mindegyik rész 400 l/mp-es hozamú. Az elsôt 1974-ben, a másodikat 1984-ben adták át, a harmadiknál a munkálatok 1991-ben kezdôdtek el. 1999 januárjában utóbbinak egy részét mûködésbe helyeztek, s ezzel másodpercenként 1560 literre nôtt a vízüzem kapacitása. Az ivóvízhálózat vezetékeinek hossza pillanatnyilag 326 km.

1964 és 1976 között a csatornarendszert a bukaresti Tervezôintézet tervei alapján fejlesztették.

Jelenleg a városnak közel 90%-ában létezik csatornázás, az elôre gyártott betoncsövekbôl készült vezetékek hossza összesen eléri a 228 km-t.

A maroskeresztúri szennyvíztisztító ugyanabban az idôszakban épült fel. 1969-ben átadták használatba, a mechanikai lépcsô beindításával. Ennek a teljesítményét 1979-ben duplájára növelték, 1989-tôl pedig a biológiai tisztítóvonalat is beindították.

Napjainkban a szennyvíztisztító kapacitása 1.200 l másodpercenként a mechanikai szinten, 1998 decemberétôl pedig a biológiai vonal kapacitása 900 l/mp-rôl 1200 l/mp- re nôtt.

1998. július 1-jétôl az ivóvizet a volt közüzemek szétválása nyomán alakult Aquaserv Egyedáruság állítja elô és szolgáltatja a lakosságnak. Az Aquaserv székhelye a Gyár utcában van, a közüzemek volt irodaépületében, amely 1903-ban épült, szecessziós stílusban, Kós Károly tervei alapján és ma is eredeti rendeltetésének megfelelôen használják. Hangulatának és stílusának megôrzésére a hozzá tartozó épületeket és mûhelyeket is hasonló stílusban építették.

A jövôre nézve az Aquaserv szolgáltatásai minôségének javítását tûzte ki célul. A fogyasztók érdekeit szem elôtt tartva a Vízüzemet és a Szennyvíztisztítót felújítják, a továbbiakban korszerû technológiák alapján dolgoznak, hogy megfeleljenek a fogyasztó követelményeinek is, és ugyanakkor környezetvédelmi szempontból is példát mutassanak, továbbá felújítják a vezetékhálózatot és lépést tartanak a fejlôdô várossal.

Március 24-én, 8-18 óra között a Marosvásárhelyi OGYE-n, a Petru Maior Egyetemen és Színmûvészeti Akadémián tanuló egyetemisták, nemzetiségi hovatartozásuktól függtelenül részt vehetnek az Egyetemisták Ligája helyi vezetôségének megválasztásán — tájékoztatták tegnap délelôtt a sajtó képviselôit a liga ideiglenes vezetôségi tagjai. A Tîrnoveanu Mihai, Baciu Catalin Emanuel, Vacareanu Ciprian (az OGYE részérôl), Vatamanu Alexandru (Petru Maior) és Fat Daniel Adrian (Színmûvészeti Akadémia) által tartott sajtótájékoztatón kiderült, hogy az OGYE-n és a Petru Maior Egyetemen két Egyetemisták Ligája nevet viselô diákszervezet mûködik. A választásokra készülô szervezet 1998 márciusában alakult országszerte, s jelenleg 15 fiókszervezet mûködik a bukaresti liga mellett. A liga tervei között szerepel: bentlakások építése saját pénzbôl (hosszú lejáratú kölcsönbôl), tájékoztató jellegû újság kiadása, teljesen átvilágítható tevékenység folytatása. Az ideiglenes vezetôk szerint a liga nyitott minden más szervezet irányában, s szívesen társul más diák- vagy politikailag el nem kötelezett szervezetekkel.

A holnapra tervezett választásokat egy jelöltre szóló szavazási formában oldják meg. A Petru Maior Egyetemen, a 3-as és 4-es számú orvosis bentlakásokban, s esetleg a megyei kórházban, valamint a Színmûvészeti Akadémián felállított szavazfülkében minden egytemista, függetlenül attól, hogy tagja vagy sem a szervezetnek, képviselôt választhat. A szavazó nem köteles a továbbiakban részt venni a liga tevékenységein, vagy tagdíjat fizetni. A szavazat mellett az egyetemista két kérdésre is felelhet: szükséges-e, hogy az Egyetemisták Ligája felvállalja az ösztöndíjak emelésének ügyét, valamint az indokolatlan díjak eltörlését? A válaszokat a kormányhoz és a nevelésügyi minisztériumhoz benyújtott kérések mellé tûzik, azt bizonyítandó, hogy valóban az egyetemisták igényeit képviselik.

A szavazólistákon egyetlenegy magyar név szerepel, Tankó Ágota Andrea, elsô éves, általános orvosis egyetemista pályázik négy egyetemistával közösen a négy Képviselôi helyre. Mint a sajtótájékoztatón, elhangzott a liga elfogadta volna más magyar egyetemista jelentkezését is, de más nem vállalta. A választások eredményeire visszatérünk.

Harmadszori nekifutásra sem sikerült eladni a Prodcomplexet. Korábban voltak ugyan érdeklôdôk, hiszen az alkalmazottak, majd késôbb a Dafcochim is vásárolt feladatfüzetet és megjelent az árverésen, de az Állami Vagyonalap olyan magas árat kért, hogy lemondtak vásárlási szándékukról.

Szerintük patthelyzet alakult ki, mivel az ÁVA a piaci ár mintegy tízszeresét próbálja megkapni, s emellett még a vállalat talpraállítása is komoly befektetést igényel. Nem csoda hát, hogy legutóbb, mikor újra, változatlan feltételek mellett került sor az árverésre, senki sem jelentkezett.

Feltehetôen a befektetôk arra számítanak, hogy új feltételek mellett, esetleg új kiárusítási módszert próbál ki az ÁVA. A mindenki által várva várt új privatizálási törvény életbe lépésével remélik, hogy erre is megteremtôdnek a lehetôségek.

Glossza

Kilenc év alatt, hihetetlen, nem sikerült "megoldani" Marosvásárhely (és a megye) közszállítási gondjait; még mindig ôsidôk elôtti primitív módon utaztatják az immár egymással (jobbára csak a haszonért) vetélkedô "társaságok" a továbbra is (kiszolgált helyett) kiszolgáltatott közönséget. Úgy látszik, a posztkommunista tehetetlenségek egyik "kigyöngyözése" ez is. Indulnánk például Marosszentgyörgyre csütörtökön, úgy este hat és hét óra között. Az ARTA mozi elôtt szintezôdünk és tömbösödünk, mi, népek, akikért volt a sokoldalúan fejlett szocializmus, és akikért deklaráltan "vannak" a politikai pártok, de nyilvánvalóan sem egyik, sem a másik változat nem velünk, hanem meredeken ellenünk munkál, messze elkerüli a humánummal járó bajokat, a kocsi befut, olyan kicsi, mint egy játék B—52-es, hátulról lehet beszállni csupán, és van "folyosója" is, ahol a sofôr delektálására kilencven fokban törik derékba magukat a derekasan fizetôk, potom kettôezerért. Viszont ha csak egy is potyázni próbál, a vigilens vezetô azonnal kiszáll, ott terem a repülôgép farkánál, és leszállítással fenyegeti a rohadt utast. Hangneme, mint simuló stílünk is, útszéli, holott ugye, tulajdonképpen nem az volna a feladata, hogy az ugyancsak marosszentgyörgyi reumás fürdônek képezzen reménytelenül gyógyíthatatlan, örök fizetô pácienseket, spéci natúr maxi—taxis módszerrel...Az emberek méltatlankodnak, persze csak halkan, nehogy még meghallja a fölöttük uralkodó sofôr, s félúton leszállítsa ôket. — Amíg a buszok jártak, legalább tudtuk, mikor jönnek — kesereg mellettem egy munkás. — Azokkal is volt baj, de ott legalább nem törtük össze magunkat, az ember egyenes gerinccel juthatott el a munkahelyére vagy haza. Ezek: most azt teszik, amit akarnak. A legnagyobb szükségben maradnak ki kocsijaik, és mi kénytelenek vagyunk heringek módjára préselôdni a jobbára ócska, kiszolgált jármûvekbe. Ki tesz nekünk igazságot? Ki van értünk, s nem ellenünk, uram, nem mondaná meg?!

Itthon sem különb a helyzet. A hét elsô felében például a Domus megállóban nyugodtan válthattam volna borotválási engedélyt, hogy a 7-es buszra várókat kiszolgáljam; a reggeli órákban ugyanis kinô az ember szakálla, míg feltûnik egy ilyen jármû a Hosszú utcában, a jogászdirektor által "tudományosan" végrehajtott járat-átszervezés nyomán. Amire — tegyem hozzá — az általunk válastzott tanácsosok és a polgármester áldását adta. Mit számít nekik, hogy a köznép hogyan utazik! Abból nem lesz sem több, sem kevesebb az üléspénzük.

Mióta a városban ezek a fürge ex-osztrák meg miféle buszok járnak, jobban érezzük megunkat. Van zene, néha török, néha görög, néha bánsági szerb-román, máskor mix (FM), kaziról egyik-másik jármûben magyar dal is hallható. Ki kellene már selejtezni a télen-nyáron jéghideg ülésû, nehézkesen cammogó öreg jármûveket, amelyek bizonyára veszteséggel üzemelnek (kinek a zsebére, hehe?), és a közforgalmat sem segítik. Lejárt a kora reggeli nagy tömeg-busz- megmászások ideje (itt-ott, ugye, mert például a Fortuna megállóban még mindig zûrök vannak); a drága Marosvásárhely Tasmániához képest is oly kicsiny, azok pedig, akik abból élnek, hogy mi nem utazhatunk normálisan, inkább ott kellene kísérletezzenek faramuci üdvtanaik gyakorlatba ültetésével.

Az élet rövid, mégsem rúgja ki senki a hamukázókat, a vidor semmittevôket, a tudor hangosbuzgárokat, a szemünkbe vigyorgó szélhámos "vezetôket", ezeket a privatizációs bûzniszmeneket, akik jóhiszemûségünket kiaknázva nap mint nap, sôt: pillanatról pillanatra csapnak be, álszent módra egymással hadakozva rokonszenvünket és pénzünket koldulják a médiában, a jármûveken pedig egész egyszerûen kizsebelnek. Mint valami haramiák.

Van egy török közmondás, említette a marosszentgyörgyi román ember, akivel átbeszéltem ezeket a dolgokat. Így hangzik: "Agg köpek, kara köpek, ikiszide köpek dir."

Érvényes mind az állami vállalat utódjaként tündérkedô közszállítási cégre, mind a maxisokra. A jelentése pedig ez: "Fehér kutya, fekete kutya, minden kutya egykutya."

Ki védi meg a népet "önnön" haramiáitól?

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem fizetett

Március 12-i gyûlésén, mint már lapunkban közöltük, a Magángyógyszerészek Ligája úgy döntött, hogy 20-áig kibocsátja az ártámogatott és ingyenes gyógyszereket. Ez a döntésük azután született, miután az Országos Egészségügyi Pénztár újonnan kinevezett vezérigazgatója ígéretet tett arra, hogy eddig a dátumig átutalja a tavalyi receptekre felhalmozott adósságokat a magángyógyszerészek kasszájába.

Tegnap ismét Antonie Valeriánál, a Magángyógyszerészek Ligájának alelnökénél érdeklôdtünk, megérkezett-e a pénz az államkasszából, illetve mi a helyzet a gyógyszerkibocsátásokkal kapcsolatban. A gyógyszerésznô elmondta, hogy sajnos, az ígéretet nem tartották be, a pénz nem érkezett meg, mi több, a határidôt március 31-ig tolták ki. Ennek következményeként a magángyógyszerészek legújabb határozata az, hogy minden patika saját maga, pénzügyi lehetôségei szerint dönti el, hogy ad-e vagy sem ártámogatott, illetve ingyenes gyógyszert. A legtöbb gyógyszerész ugyanis oda jutott, hogy nem tudja felújítani gyógyszerkészletét. S a helyzet az elmúlt héten a dollárárfolyam növekedésével még súlyosabbá vált, ugyanis a gyógyszergyárak, illetve lerakatok készpénzfizetés ellenében szolgálják ki a megrendelôket, vagy legjobb esetben is egy hónap kifutási idôt adnak a számlák kiegyenlítésére.

A tegnapi nap folyamán egyes gyógyszertárakban még hozzájutottak a betegek az ártámogatott és ingyenes gyógyszerekhez, másokban már nem. Az elkövetkezôkben nem marad más hátra, mint egyik gyógyszertártól a másikig érdkelôdni, hol van esély arra, hogy a kezünkben lévô vénnyel érvényt szerezzünk a törvény által elôírt jogunknak.

Kérdeznénk: vajon "véletlen idôpont" lehetett mindössze március 8. reggele? — amikor teherautó állt meg a fehéregyházi Petôfi Múzeum elôtt, s erélyes hivatalossággal jelentették be az érkezôk: a múzeum anyagának jó részét a segesvári vármúzeumba szállítják. A 48-as hadviselések idején használatos, a Petôfi Múzeumban ôrzött fegyverek jó részét, szekrényeket, egyéb múzeumi "ingóságokat" vettek gyorsleltárba, s vitték is magukkal. A festményeknek nem kedvezett a "viszontagságos" márciusi idôjárás, nedves levegô, teherautó stb. Március 15-ére maradt egy nagy lakat a múzeum vasrácsos ajtaján...

A fehéregyházi múzeum anyagát leltárilag a segesvári vármúzeum tartotta nyilván ez idáig ugyan, de — értesüléseink szerint — a fehéregyházi múzeum és Múzeumkert adminisztrálása nemrég történt protokoll alapján a fehéregyházi tanács hatáskörébe ment át, az pedig tanácsi határozattal az intézményt és a Múzeumkertet a helyi Petôfi Sándor Mûvelôdési Egyesületre testálta. Gábos Dezsô egyesületi elnök pillanatnyilag a múzeum anyagának visszaállításán fáradozik, a helyi RMDSZ pedig úgy véli: a Petôfi Múzeumot meg kell hagyni Petôfi Múzeumnak teljes anyagával!

Bárhogy is legyen, a mi kérdésünk nem "véletlen". Sajnálatos, hogy a múzeumigazgatónak "éppen" a március 15- ét megelôzô napokban jutott eszébe múzeumot költöztetni. A külföldi látogatónak maradt öklömnyi függôzár, egy kis huzat az évszázados fák között, s a kérdés: már Petôfi is "leltáron"?

Ui. A segesvári múzeumigazgatót ezidáig nem sikerült elérnünk. A "múzeumi csöndre" alkalomadtán visszatérünk.

A tegnaptól, a Salubriserv Rt. igénylésére, 60 elítélt takarítja Marosvásárhely utcáit. Két csoport a város Marosszentgyörgy felôli bejáratánál, míg egy harmadik a Sportcsarnok elôtt dolgozott. A program szerint ezen a héten megtisztítják a volt November 7 negyedet, a Gh. Marinescu, a Mihai Viteazul utcát és környékét. Ezúttal nemcsak az uttest szélét és a járdát seprik meg, hanem a parkokat is kitakarítják. Elôreláthatóan mintegy másfél hónapig fognak dolgozni a börtönlakók.

— Az a kérésünk, hogy ha valaki a háztáji gazdaságból származó nagyobb mennyiségû hulladéktól szeretne megszabadulni, tegye ki a járda szélére még mielôtt odaérünk a takarítással, mert elszállítjuk. Utána a gondatlanul eldobott szemétért a polgármesteri hivatal szakfelügyelôi bírságolják a környéken lakókat. Ahol elhaladtak a rabok, ott programszerûen hozzálátunk a gépi sepréshez és az úttest felmosásához — tájékoztatott Karácsony Erdei László, a Salubriserv Rt. igazgatója.

Kutyamenhely a város szélén

Egyre több magányosan kóborló vagy hordákba verôdött gazdátlan eb.tartja rettegésben a városok, települések lakóit, lompos, koszos külsejükkel, vagy éppenséggel agresszívitásukal. A helyzet megoldása érdekében Marosvásárhelyen létrehozták a kutyamenhelyet, majd — a nagyfokú érdektelenség miatt — a beszolgáltatott négylábúak után nem kis összeg fizetését is ígérték. Történt-e változás ezen a téren, kérdeztük dr. Péter Jenôt, a Marosvásárhelyi Állatorvosi Körzet fôorvosát.

— 1997 óta vagyok be az Assisi Állatvédelmi Egyesület elnöke. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal közösen hosszú távú programot dolgoztunk ki. A városi tanács jóváhagyta a menhely létesítésére vonatkozó tervet, s '97 október 15-én a Baneasa utca 8. szám alatt, a volt hizlalda udvarán nyitottuk meg kísérleti jelleggel — nyilatkozta a fôorvos. Itt az állatokat nyilvántartásba veszik,osztályozzák, ivartalanítják, kezelik külsô és belsô élôsködôk ellen,veszettség elleni oltást kapnak, illetve a betegeket, öregeket, valamint a krónikus betegségekben szenvedôket az állatvédôk által elfogadott euthanáziai szabályok szerint elaltatják. Ez az akció semmiféle jövedelmi forrást nem jelent senki számára, és csakis a fenti célokat szolgálja.

Sajnos, az elképzelések távolról sem váltak valóra. A polgármesteri hivatal mindössze az ebek élelmét fizeti, valamint két gondozót alkalmazott. A különbözô munkálatokat (víz-, villanyszerelés stb.) az Assisi-tagok önkéntesen végzik. "Szerencsére vannak állatszeretô személyek, akik adományként gyógyszereket, fertôtlenítô szereket, valamint élelmet juttatnak az Assisinek".

A menhely több mint száz kutya befogadására alkalmas. Az indulást követô hónapokban a polgármesteri hivatal két sintért alkalmazott, akiket késôbb a szolgálati visszaélés alapos gyanújával felmentett munkakörükbôl. Ezért tették közzé azt a hirdetést, mely szerint abban az esetben, ha bárki nem sérült felnôtt kutyát beszolgáltat a menhelyre, 18.000 lej "jutalomban" részesül. Eddig közel 40 négylábút hoztak, amely — a fôorvos megítélése szerint — jóval az elvárások alatt van. "Rendkívül nagy az érdektelenség a lakosság részérôl. Gondoltuk, hogy az egyedenként fizetett díjjal felkeltjük az érdeklôdést, azonban nem vált be. Pedig azt sem bánnánk, ha ún. 'önkéntes sintérek' jelentkeznének, akik rendszeresen begyûjtenék a kutyákat, s behoznák a menhelyre" — elmélkedik Péter Jenô. Azt sem tartja kizártnak, hogy az angliai szokásokhoz hasonlóan, közzétegyék egy személy telefonszámát, akit sürgôsségi esetekben (sérült vagy döglött kutya az úttesten stb.) hívhatnának a lakosok, az illetô az elszállításért pedig fizetést kapna.

Beszélgetésünk során a fôorvos az angliai Darlingtonban tett kéthetes tartózkodásáról is beszámolt. Elmondta, hogy ott a sintér a polgármesteri hivatal alkalmazottja, de irodája van a rendôrségen is.A kóbor ebet a lakósok adják át a helyszínre érkezô sintérnek. Ezután a kutya a rendôrségre kerül, ahol egyéni ketrecben 24 órát tartják ôrizetben. Ha ez idô alatt nem jelentkezik a gazdája, a menhelyre szállítják, ahol egy hétig elkülönítôben ül, majd — ha idôközben nem váltják ki — sterilizálják. Ha valaki örökbe szeretne fogadni egy kutyát, 60 fontot kell fizetnie, ellentétben az itthoni helyzettel.Városunkban a hivatal fizet a beszolgáltatott kutyákért, hogy majd azokat díjmentesen adják tovább, házôrzônek.

— Ezúton szeretném felhívni Marosvásárhely lakosságának figyelmét, arra, hogy mindnyájunk feladata az egészséges környezet kialakítása. Ebben pedig, kétségtelenül, fontos a kóbor kutyák számának csökkentése. Az elfogott állatokat naponta 13-15 óra között adhatják át a menhelyen, 18 ezer lej ellenében — összegezett dr. Péter Jenô.

Ismét Távol-Nyugaton, Kanadában (14)

Január végén, február elején, miközben a parlamentben a költségvetésrôl folyt a vita az elmúlt esztendôrôl, nem valami fényes eredmények láttak napvilágot. A téma kedvéért ezek közül csak egyet. Az elmúlt évben (is) a külkereskedelmi mérleg hiánya mind az elôzô évekhez mérve, mind az ország összteljesítményéhez viszonyítva nôtt. Magyarán, a külföldrôl vásárolt áruk értéke mind jobban és jobban meghaladja az eladottakét. Ez a különbség a múlt évben a hazai össztermelésnek már a tizedét érte el. Elemzô legyen a talpán, aki ebbôl valami jót ki tud olvasni. Viszont felvetôdik a kérdés, miért e siralmas helyzet? Válasz helyett álljon itt egy kép, melyhez hasonlót a tévé már elôzôleg is közhírré tett.

Az elmúlt év augusztus 21-én nyílt meg Torontüban, sok-sok ország részvételével egy nagy nemzetközi kiállítás. Az árubemutatókon kívül volt ott körhinta, óriáskerék, céllövészet és lovaglóverseny, úgy, ahogyan az valaha egy nagyvásárhoz illett. Ha volt is különbség, az abból állott, hogy minden a XX. század technikájához igazodott.

A megnyitó utáni hetedik napon, azaz augusztus 27-én bemerészkedtünk a nagy forgatagba, vagy, ha jobban tetszik, a modern zsibvásárba. Elsô dolgunk volt megnézni, hogy lám, mely országok vannak jelen. A román zászló ki volt téve, tehát irány a román stand. Kevéske járkálás után, az egyik sarkon meg is találtuk. Biztosak lehettünk benne, hogy jó helyen járunk, mert ki volt rá írva: termékek Romániából. A látvány egy üres stand és más semmi. Hogy az ilyesminek milyen hatása van egy nemzetközi kiállításon, azt még egy suszterlegény is tudja. Lehangoltan és háborogva sompolyogtunk tovább.

Néhány nappal utána hivatalosak voltunk egy ismerôsünkhöz. A háziasszony kedvéért románul folyt a beszélgetés. Már az elsô mondatkor elôjöttem a kiállításon látottakkal, illetve a nemlátottakkal. A háziakat nem nagyon lepték meg élményeink. Cserében, jó adag keserûséggel, elmesélték, hogy az elôzô évben, azaz 1997-ben ôk hogyan jártak.

Akkor is — mint minden évben — volt kiállítás Torontóban. Mert a szívük úgy diktálta, barátaikkal elmentek megnézni a román standot. Nekik is kijárt a meglepetés. A stand közepén ült egy hölgy, aki alig tudott felvilágosítással szolgálni, sôt még az angolnyelv-tudása is elég silány volt. Valószínûleg a káderes sógornôje lehetett, úgy, ahogy az a viccben meg van írva.

Mindezek láttán felesleges, hogy a gazdasági elemzôk magasröptû magyarázataikkal igazolják külkereskedelmünk állandó deficitjét.

Nem akarok én senkivel sem kötekedni, de példának elôhozhatnám akár az afrikai, akár a latin-amerikai országokat. Mind ott tolakodtak, mutogatták áruikat. Mint egyszerû bámészkodó, sok idôt töltöttem a különbözô népmûvészeti portékáknál. Csodálatos faragott szobrocskákat, gyöngybôl készített díszeket, elefántcsont ékszereket sorakoztattak fel a kiállítók. Szerintem a korondiak és a kalotaszegiek is elfértek volna közöttük.

A fülöp-szigetiek egy ámulatra érdemes zenekarral rukkoltak elô, ami a kiállításukhoz tartozott. A zenekar a mûegyetem hallgatóiból verbuválódott, hangszereik pedig — a nagydob kivételével — mind bambusznádból készültek. A zenekarnak fele diáklány volt. Látszott rajtuk, hogy a jóisten ôket jókedvében teremtette. Nemcsak a látvány vagy a pihenés kedvéért ültünk le a koncertjüket meghallgatni, hanem a különleges zenei élményért is. Úgy látszik, van, ahol tudják, hogy egy kiállításon dobbal is lehet verebet fogni.

Az ausztrálok kengurubôrbôl készült nagy karimájú kalapokat árultak. Gabi barátom biztosan dupla áron is megvette volna ezeket. Az ausztráloknak talán nem is a kalapeladás volt a lényeges, hanem a reklám, amivel odacsalogatták a közönséget.

Legjobban a néhány milliós Izrael külön csarnokával vonzotta a látogatókat. Ôk nem engedték meg maguknak csak a kiváló áruk kiállítását. Valük minden nyelven lehetett beszélni, nem takarékoskodtak sem a reklámmal, sem a mosolyukkal. Még a gyerekeket is szórakoztatták, hogy addig as szülôkkel üssenek nyélbe valamilyen üzletet. Ebédidôben az ember nyilván a mindenféle gyorsbüfékhez igyekszik. Volt ott görög, kínai, mexikói, olasz és ki tudja még hány szakács és konyhai különlegesség. Gyomorbajos legyen a talpán, aki ennyi ínyencfalatnak ellen tud állni. Itt már a reklám elég tapintatos volt. De ahogy az ember az asztaltól felállt, már ott voltak a standok csokoládékkal, cukorkákkal, halvával és szultánkenyérrel, és azonkívül számtalan nekünk ismeretlen csemegével.

A magamfajta látogató olyasmire is kíváncsi lett volna, hogy a jelenlevô országok mivel és milyen külkereskedelmet bonyolítanak le, van-e hiány a külkereskedelmi mérlegükben. Mit hozott nekik a konyhára, ha már eljöttek erre a kiállításra. Kétlem, hogy valamelyik is megbánta volna.

Bûnt követ el az az ország, amelynek szabad termelôi kapacitása, felesleges munkaereje van és egy ilyen kiállítás áldásai helyett siránkozással akar külkereskedelmet felfuttatni.

A fentiek mellett az a kérdés sem hanyagolható el, hogy egy megye, egy város konyhájára mennyit hoz egy jól megszervezett kiállítás. Volna hozzá helyben elég intézmény és hivatal, a baj csak annyi, hogy nem akarozik.

Japán — erdélyi szemmel (9)

Tokióban köztudottan rengeteg ember él, nagy a népsûrûség. Vannak olyan gyalogátjárók, ahol ha zöldre váltott a lámpa, annyi ember indult meg egyszerre, hogy azt hittem, egy tömegtüntetés kellôs közepén vagyok, úgy sodort az emberáradat magával, ismeretlen irányba.

Reggelente és esténként elképesztôen zsúfoltak a metrókocsik, annyira, hogy külön peronôr gondoskodik arról, hogy az embereket az ajtóknál bármi áron betuszkolja. Mindez azonban morgolódás, szitkozódás nélkül, fegyelmezetten történik. Sokan életük jelentôs részét a zsúfolt jármûveken töltik, naponta 3-4 órát utazgatnak a munkahelyük és otthonuk között, Tokión belül is.

Az, hogy valaki elszenderedik a metrón, teljesen természetes. Sokan éppenhogy elfoglalják a helyüket a metrókocsiban már le is hunyják szempilláikat. Látszólag mélyen alszanak, de a megfelelô állomásnál felpattan a szemük és mint egy rugó, felugranak a helyükrôl, majd távoznak a kocsiból.

Késô este a metrómegállókban nagyon gyakori az az egyszerre mulatságos és szívszorító látvány, hogy egy-egy márkás öltönybe öltözött, jólfésült hivatalnok szó szerint szédeleg le-lecsukódó szempillákkal. Némelyik egy oszlopnak támaszkodva próbál állva maradni, de volt, aki szemem láttára zuhant a földre. A fáradság, kimerültség áldozatai ôk. A metrók végállomásain a kocsikban minden évben számos olyan embert fedeznek fel Japánban, akik a végkimerüléstôl végleg álomba szenderültek. Halálukat az éveken át tartó pihenés és szabadság nélkül végzett megfeszített munka okozza.

Mi csodáljuk Japán gazdasági eredményeit, magas életszínvonalát, azt azonban csak kevesen tudjuk vagy fogjuk fel, ha halljuk, hogy a japánok egész élete a munkájuk körül forog. Rengeteget dolgoznak, nem ritka, hogy szombat-vasárnap is reggeltôl késô estig, 9-10 óráig a munkahelyükön vannak. A metrókocsik éjjel 11-kor is zsúfolásig vannak a munkából hazafelé igyekvô, öltönyös urakkal. Fáradtak, de rezzenéstelen az arcuk, nincs rajta elégedetlenség, életuntság.

Egy fiatal, 30 körüli japán ismerôsöm nevetve mesélte, hogy munka után ô is gyakran elaludt a metrókocsiban és csak a már kiürült végállomáson riadt fel. A végállomás elôtt kettôvel kellett volna leszállnia, de ilyenkor nem ült fel a visszafelé induló metróra, mert félt, hogy újból elalszik, hanem a feleségét értesítette telefonon, aki autóval utánament és hazavitte. Ugyancsak ô mesélte, hogy már három éve nem volt szabadságon. Nem panaszként, inkább tényként közölte.

Hogy lehet ezt bírni? Miért csinálják? Miért nem lázadnak fel az emberek?

Megpróbáltam válaszokat találni. Már az iskolában rengeteg idôt töltenek a gyerekek. Egyenruhában jár mindenki, ez kötelezô. Bár a tanítás kora reggel kezdôdik, még este 7-8 kor is gyakran látni egyenruhás gyerekeket az utcán. Sôt, szombat-vasárnap is fel-feltûnik egy-egy iskolai egyenruhás fiú- vagy leánytársaság iskolába menet vagy jövet. Sok a tananyag, hétvégén is van miért bejárni az iskolába. Én személy szerint azért is sajnálom szegény japán gyerekeket, mert nekik nem egy harmincvalahány betûbôl álló ábécét kell megtanulniuk, hanem négyféle ábécét, amibôl kettô összesen 208 karakterbôl áll (ez a hiragana és katakana, ami tulajdonképpen szótagokat jelöl); ezekhez jön a kínai írásmódból átvett körülbelül nyolcezer karakter, a kanji (ejtsd: kandzsi), ami fogalmakat jelöl, és természetesen a latin betûket is ismerniük kell. A sok tanulnivaló mellett szigorú követelmények, kemény felvételiztetô-rendszerek várnak a japán gyerekekre. Már 9-10 éves kortól vérre menô küzdelem folyik egy-egy jobb iskolába való bejutásért, felvételivel, ahol akkora nyomás nehezedik a gyerekekre, hogy sokan öngyilkossággal próbálkoznak. A jónevû iskola egyben "útlevél" a nivós és elismert egyetemekre is, amelyek neve (a profilja kevésbé!) nagyon sokat számít a leendô munkáltatónál ennek alapján kínál jó fizetést. Így biztosítva van a jó megélhetés egy életen át, mert még mindig sok helyen tartja magát az a szokás Japánban, hogy valaki ugyanannál a vállalatnál megy nyugdíjba, ahol dolgozni kezdett pályakezdôként.

28 éves japán barátnôm egy bútorokat forgalmazó vállalatnál dolgozik kereskedelmi területen, magas fizetéssel. Elmesélte, hogy 5 évig jogásznak tanult az egyetemen, de nem szerette és nem érdekelte ez a terület. Azonban ez nem zavarta, az volt a lényeg, hogy oda felvételt nyert, mert tudta, hogy onnan már biztos út vezet a diplomához és a jó álláshoz. A japán egyetemisták viszonylag keveset tanulnak, mert ilyenkor akarják kipihenni az azelôtti évek kemény hajtását, mégis, sokuk gond nélkül megkapja a diplomáját.

Az iskolában a gyerekek hozzászoknak ahhoz, hogy állandóan délutáni, esti és hétvégi foglalkozásokon is részt vegyenek, mindig el legyenek foglalva a történelem-szakkör, technika-szakkör, sportklub beli stb. munkájukkal. Ezenkívül vetélkedôket, iskolai és más versenyeket szerveznek számukra. Egy nagy közösségben nevelkednek és ez a közösségi szellem meghatározó a mindennapjaikban is. Ha az iskoláról faggatják, a japán kisgyerek azt feleli, hogy szereti, mert ott a pajtásai között van és mindig van mit csinálnia, egyébként pedig unatkozna.

Ha a felnôtt embert kérdezzük, hasonlóképpen válaszol: nekem dolgozni kell, mindig van munka, mindig van mit csinálni. Ha azt kérdeztem, miért nem megy el idônként szabadságra, mi szükség hétvégén is bemenni a munkahelyre, miért nem lazít, akkor azt a választ kaptam, hogy "nálunk így szokás", de volt, aki beismerte, hogy csak a fônök miatt, meg azért, mert mások megszólnák, ha szembeszegülne az elvárásokkal. Japánban azt mondják, a férfi a vállalathoz tartozik, nem a családhoz. Itt még mindig nem természetes az, hogy valaki a munkaidô leteltével hazamegy a családjához és pihenhet, szórakozhat. Ehelyett túlóráznak, hajtanak. Hogy miért? Egy japán ismerôsöm szerint azért, mert egyfajta kényszertudat alakult ki az emberekben. A háborúban minden a földdel vált egyenlôvé, a semmibôl kellett újjáépíteni az országot. A következô cél az volt, hogy utolérjék és elhagyják Amerikát. Ezt is elérték. Azóta már nem az övék az elsô pozíció, nem is bánják annyira, de még mindig keményen dolgoznak. Talán megszokásból.

Mint ahogy a szorgos nagymamák is megszokták, hogy mindig tesznek-vesznek családtagjaik körül, még megromló egészségük ellenére is, mert csak így érzik hasznosnak magukat.

Megszûnt a lisztvám

Lekerült a kormány napirendjérôl a Magyarországról importlált liszt vámjának növelése — jelentették be Bukarestben. A kormány m&uacu