|
LI. évfolyam 114. (14166) |
1999. május 20. csütörtök |
Belgrádban szerda reggel 5 óra 50 perckor megszólaltak a szirénák, az este 22 óra 31 perckor kezdôdött légiriadó végét jelezve.
A NATO repülôgépei a sötétség beállta után Belgrád környéki célpontokat bombáztak. A Tanjug jelentése szerint találat ért egy üzemanyagraktárat Belgrád délnyugati külvárosában. Jugoszláv sajtóértesülések szerint a fôváros melletti Batajnica katonai repülôterét, amelyet a március 24-én kezdôdött légi offenzíva során több alkalommal is támadtak a nyugati szövetségesek, ismét találat érte.
Cukaricában, Belgrád déli elôvárosában 22 óra 37 perckor rakétatalálat érte a Jugopetrol üzemanyag- raktárát és egy cukorgyárat — jelentette a Beta hírügynökség. A Tanjug hivatalos hírügynökség jelentése szerint ismét támadtak koszovói célpontokat a NATO gépei. Rakétatámadás érte 21 óra után nem sokkal a tartomány nyugati részében fekvô Suva Rekát — idézte a jugoszláv hírügynökség jelentését az AFP.
Kedden Krusevac ismét tüntetések színhelye volt: szülôk a harci egységek tagjainak hazatérését követelték — közölte a Beta hírügynökség a hadsereg nyilatkozatát idézve. A város helyôrségének parancsnoksága a tüntetések szervezôit azzal vádolta, hogy kihasználták a szülôk érzéseit, aláásták az ország védelmi képességét, és együttmûködtek az ellenséggel. A háborús helyzetre való tekintettel a helyôrség parancsnoksága eljárást kezdeményezett a szervezôk ellen.
Árulással és az ellenséggel való együttmûködéssel vádolta meg a Jugoszláv Hadsereg (VJ) azokat, akik hétfôn és kedden háborúellenes tüntetést tartottak Krusevacon.
A hadsereg helyi parancsnoksága közleményt adott ki a katonaszülôk tüntetésével kapcsolatban. Ebben elítélték a megmozdulást, és azzal vádolták annak szervezôit, hogy "aláássák az ország védelmét, árulást követnek el, és együttmûködnek az ellenséggel".
A Beta független belgrádi hírügynökség szerint hétfôn és kedden olyan katonaszülôk tüntettek Krusevacon, akiknek fiai Koszovóban teljesítenek katonai szolgálatot. A tüntetôk követelték, hogy fiaikat vonják ki a dél-szerbiai tartományból.
A krusevaci katonai parancsnokság szerint azonosították a tüntetések szervezôit, és a hadiállapot törvényeinek megfelelôen eljárnak velük szemben.
A Beta hírügynökség úgy értesült, hogy kedden Cacak városában is háborúellenes tüntetés volt, amelynek résztvevôi állampolgári parlamentet alakítottak, amely a bombázások beszüntetéséért, az emberéletek megmentéséért és a gazdasági fejlesztésért szállt síkra.
A Vajdaság joggal büszke kulturális többszínûségére és a különbözô etnikumok közötti harmonikus viszonyra, és Koszovóban is utánozni kell a tolerancia ezen példáját — jelentette ki a Tanjug hivatalos belgrádi hírügynökség szerint Sergio Viera de Mello, az ENSZ-fôtitkár humanitárius ügyekkel megbízott helyettese.
Bosko Peroseviccsel, a vajdasági végrehajtó tanács elnökével folytatott megbeszélésein az ENSZ-fôtitkár helyettese hangsúlyozta, hogy az ENSZ több humanitárius szervezetének képviselôibôl álló küldöttség jugoszláviai látogatásának célja a NATO- csapásoknak a polgári lakosságot ért következményeinek felmérése és a segítségnyújtás konkrét formáinak kidolgozása. (A küldöttség vasárnap érkezett Belgrádba a jugoszláv kormány meghívására).
Perosevic emlékeztetett, hogy az észak-szerbiai tartományban huszonhat nemzetiség és több mint harminc vallási közösség harmonikusan él együtt. Fontosnak nevezte, hogy sem az "elmúlt tíz év során, míg háború folyt a szomszédos országokban, sem pedig a NATO jugoszláviai agressziójának kezdete óta nem volt etnikai konfliktus a Vajdaságban" — írta a Tanjug.
Perosevic emlékeztetett, hogy a Vajdaságban teljes mértékben tiszteltben tartják valamennyi nemzeti kisebbség jogait, így a kultúrához, a tájékozódáshoz és az oktatáshoz való jogokat, ami - mint hangsúlyozta — a legjobb bizonyítéka annak, hogy Szerbia polgári állam. Ebben az összefüggésben a koszovói fejleményeket úgy kell tekinteni, mint a szeparatizmus és a terrorizmus következményét - idézte Bosko Perosevic szavait a Tanjug.
Perosevic szerint a Vajdaságban a NATO-csapások során ötven vállalatot romboltak le, s ezáltal húszezer ember vált közvetlenül munkanélkülivé. Az újvidéki és pancsovai olajfinomítón, valamint számos más gazdasági létesítményen túl a NATO légitámadásai során megsérült 26 általános és 12 fôiskola, két kollégium, két múzeum, három középkori kolostor valamint egy mûemlék — hangoztatta a vajdasági végrehajtó tanács elnöke.
Az EU koszovói megbízottja szerint teljesen fegyvermentesíteni kellene a dél-szerbiai tartományt, hogy aztán nemzetközi katonai erô biztosíthassa a békét és a biztonságot, a menekültek visszatelepítését.
Wolfgang Petritsch megbízott a Blic címû belgrádi lapnak adott nyilatkozatában azt a meggyôzôdését fejtette ki, hogy a koszovói válságot nem lehet katonai úton megoldani, csak a tárgyalások és a kompromisszumok hoozhatnak eredményt. Kompromisszumokon azt érti, hogy Koszovóból ki kell vonni az összes katonai és felkelô erôt, teljesen fegyvermentesíteni kell a tartományt — mondta.
Petritsch szerint az ENSZ megbízottai VIktor Csernomirgyin orosz megbízottal együtt elôsegíthetik a koszovói válság megoldását.
"Személyes vereségének" nevezte, hogy közvetítôtársaival együtt nem tudta meggyôzni Slobodan Milosevic jugoszláv elnököt a rambouillet-i megállapodás elfogadásának szükségességérôl. "Ha egyszer majd a Jugoszlávia elleni támadások leállnak, és a politikai tárgyalások folytatódnak, sokkal nagyobb kérdéskört kell megoldani, mint korábban, mert szembe kell nézni a koszovói menekültáradat, a lerombolt Szerbia, az ártatlan koszovói és szerbiai áldozatok problémáival is" — jelentette ki.
Bosznia-Hercegovinában már közel 60 ezer jugoszláviai menekült tartózkodik — jelentette be Szarajevóban Wendy Rappeport, az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságának (UNHCR) szóvivôje.
Elmondta, hogy a Szandzsákból 21 ezer muzulmán menekült Bosznia-Hercegovinába, ahol az albán menekültek száma már 20 ezer. A koszovói albánok mintegy harmada a NATO Jugoszlávia elleni akciójának megindulása óta érkezett Bosznia-Hercegovinába. E két csoportot és mintegy félezer szerbet a köztársaság föderációs felében helyezték el, míg 17 600 menekült szerbet a boszniai Szerb Köztársaság fogadott be.
Az UNHCR a nyilvántartásba vett összes jugoszláviai menekültet élelmiszerrel látja el, és havi 60 márka pénzsegélyben is részesíti ôket — mondta el a szóvivô.
Románia azt szeretné, ha a jugoszláviai konfliktusban nem kerülne sor a NATO-erôk szárazföldi beavatkozására — jelentette ki szerdán a külügyi szóvivô.
Szokásos heti sajtótájékozatóján Simona Miculescu egy kérdésre válaszolva kifejtette: a külügyminisztérium a legnagyobb figyelemmel kíséri a jugoszláviai helyzet alakulását, valamint a koszovói konfliktussal kapcsolatos NATO-akciókat.
— Románia következetesen azért szállt síkra és abban reménykedik, hogy nem kerül sor arra, hogy szárazföldi beavatkozásra legyen szükség a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén. Románia továbbra is arra helyezi a hangsúlyt, hogy politikai megoldást kell találni a válság megoldására — mondta.
A szóvivô utalt rá, hogy Andrei Plesu külügyminiszter varsói látogatásáról visszatérve kedden kijelentette: Románia bölcsnek tartana bármilyen megoldást, amely elkerülhetôvé tenné az észak-atlanti szövetség Jugoszlávia elleni szárazföldi beavatkozását.
"Nagyon örvendenénk, ha valamilyen megoldást találnának a válságra, még mielôtt szükségessé válna egy ilyen beavatkozás" - mondotta Plesu, aki hozzátette: a szárazföldi beavatkozással kapcsolatban "ebben a pillanatban a NATO-n belül sincs konszenzus".
Mint ismeretes, a két parlamenti kamara a csütörtöki együttes ülésén vitatja meg a bizalmatlansági indítványt. A képviselôház állandó bürója szerdán elhatározta, hogy az ellenzéki képviselôk által benyújtott bizalmatlansági indítvány megvitatásakor a honatyák felszólalásukkor ne lépjék túl a 20 percet.
Az alsóház vezetôsége úgy döntött, hogy a kormányképviselôk rendelkezésére 45 perc áll, míg a parlamenti csoportoknak és a függetleneknek a következôképpen szabta meg az idôt: KDNPP — 36 perc, DP — 21 perc, NLP — 16 perc, RMDSZ — 12 perc, RTDP — 38 perc, NRP — 9 perc, függetlenek — 19 perc és a kisebbségek csoportja — 19 perc.
A négy nagy szakszervezet ma dönti el, hogy lesz-e általános sztrájk május 24-én. Ez idáig több szakszervezeti szövetség — oktatásbeli, egészségügyi, kutatási, fémipari — jelezte, hogy saját kontójára sztrájkba lép.
Az OSZT vezetôi elégedetlenek azzal, ahogy a felsôház reagált a szakszervezetieknek a kollektív munkakonfliktusok törvényére javasolt módosításaira. A szavazás nyomán a szakszervezeteknek tilos sztrájkot kezdeményezniük, ez egyenlô az emberi jogok és a nemzetközi szabályozások megszegésével — nyilatkozta Matei Bratianu alelnök. Nem tartják kielégítônek a kormánnyal létrejött memorandumban foglalt követelések megoldását sem, amitôl voltaképpen függ a tervezett sztrájk beindítása.
Az RHSZ tevékenységét ellenôrzô parlamenti bizottság elégedetlenségét fejezi ki Frunda szenátornak a titkosszolgálatokról elhangzott kijelentései miatt. A bizottság szerdán közleményt hozott nyilvánosságra, s ebben úgy véli, hogy a szenátor állítása, miszerint Romániában nagyon sok titkosszolgálat létezik, téves, mivel mindössze három, különbözô területû, szigorúan szabályozott híszerzô szolgálat mûködik hazánkban.
Arra a kijelentésre, hogy e szolgálatok nem kizárólag költségvetési finanszírozást élveznek, a bizottság tagjai leszögezik, hogy az RHSZ tavalyi költségvetésen kívüli alapjai mindössze 0,5 százalékot jelentettek az összalapokból és az alábbi szolgáltatások ellenértékébôl származnak: titkos levelezés és értékek szállítása, védelem biztosítása az antiterrorista alakulat által, intézményeknek, múzeumoknak kérésre készülô fénymásolatok történelmi dokumentumokról stb.
Az "RHSZ tevékenységének ellenôrzésében tapasztalt, úgymond fogyatékosságokról" a bizottsági tagok aláhúzzák, hogy munkájukat évente jóváhagyott, részletes program szerint fejtik ki. Az ellenôrzés eredményeirôl külön jelentés készül, amit az állandó bürók elé terjesztenek.
A közlemény végén a tagok ismételten kinyilvánítják ama óhajukat, hogy mielôbb találkozhassanak és tárgyaljanak Frunda szenátorral.
Viorel Bubau sajtótájékoztatója
Tegnap délben a Recurs napilap székhelyén tartott sajtótájékoztatót Viorel Bubau marosszentannai polgármester, a Demokrata Pártból nemrégiben kizárt, volt megyei alelnök.
Viorel Bubau részletesen ismertette a sajtó képviselôi elôtt az ellene felhozott vádakat magában foglaló iratcsomó tartalmát. Pontról pontra cáfolta meg a vádpontokat. A dossziéban számos olyan dokumentum, köztük nyilatkozat vagy értesítés található, amelyeknek szerzôi utólag, akár közjegyzô elôtt is hitelesített nyilatkozatban ismerték be, hogy nyomásra, utasításra vetették papírra az állításaikat.
A volt alelnök szerint mindahány, ellene felhozott vádpont megalapozatlan. Befolyással való visszaéléssel, a párt imidzsének megrontásával vádolták, ezért zárták ki a DP-bôl. Viorel Bubau szerint egyikre sincs bizonyíték. Szerinte éppen azok a módszerek rontanak a párt imidzsén, és szegnek meg több törvényt is, amelyekkel összeállították a dossziét, és ahogyan eltávolították ôt a DP megyei szervezetébôl.
A tájékoztatón jelen volt még négy, a pártból Viorel Bubau után kizárt személy, a segesvári és a szászrégeni DP szervezetek volt vezetôi. Egybehangzóan állították, hogy ami velük történt, az nem egyéb személyes bosszúnál, amiért elégedetlenségüknek adtak hangot a megyei DP szervezet jelenlegi vezetôségének tevékenységével kapcsolatban. Állításaik alapján nem kímélték sem erejüket, sem pénzüket a párt javára fordítani, de nem húnytak szemet a rendellenességek fölött, és nem voltak hajlandóak parancsra szavazni, ezért kellett fizetniük.
Viorel Bubau kijelentette, látva az ellene alkalmazott módszereket, örvend, hogy már nem tagja a DP-nek. Ártatlanságát nem bizonyíthatta be, mert úgy zárták ki a pártból, hogy alkalmat sem adtak számára a védekezésre, nem hallgatták ki az ellene állított vádakkal kapcsolatban. A párt központi szerveitôl várt igazságtételt, de ezzel szemben a kizárás módja is megszegte a DP alapokmányát, mert eszerint is alkalmat kellett volna adni számára a védekezésre. Az igazát azonban nem adja fel, akár az alkotmánybíróságig is hajlandó folytatni a harcot.
A tájékoztatón megtudhattuk továbbá, hogy a DP-bôl kizárt öt volt vezetôségi tag egyike sem lenne hajlandó visszalépni a pártba. Arra a kérdésre, hogy mely párt színeiben látják jövôjüket, nem válaszoltak.
A megyei tanács környezetvédelmi és mezôgazdasági szakbizottságának a kezdeményezésére a tegnap találkozót tartottak a megyeházán a bizottság tagjai, a tanács szakfelügyelôi, a mezôgazdasági igazgatóság, állami és nemkormányzati környezetvédelmi szervezetek képviselôi és felsô Maros menti polgármesterek. A felvetett téma nem volt újdonság, többé-kevésbé ismertek megyénk környezetvédelmi szégyenfoltjai, amelyeket valahogy évek óta nem lehet eltörölni. Jövôtôl jelentôs Európai Uniós támogatást kap az ország környezetvédelmi, infrastruktúra és vidékfejlesztési tervekre. Ezzel sokat tehetnénk a felzárkózás érdekében, addig azonban továbbra is ellepnek a hulladékhegyek, törvénytelenül termelik ki a kavicsot a Marosból, fûrészpor-dombok jelennek meg hegyi patakok partján stb. E tanácskozás után se tiszta: ki a hibás, felelôs mindezért, a lakosság, a hatóságok, a polgármesteri hivatalok? Vannak törvényeink, környezetvédelmi övezeteink, ellenôrzô szerveink, s az állapotok mégsem változnak.
Május 30-tól beindul az a rapid (gyors vagy sebes) vonat, amely megyeszékhelyünket Hargita, Kovászna és Brassó megyén áthaladva köti össze a Kárpátokon túli országrésszel. A szerelvény 14 órakor indul ki a marosvásárhelyi állomásból, Dédán át 15.54-kor érkezik Maroshévízre, 16.24-kor Gyergyószentmiklósra, 17.33- kor Csíkszeredába, 18.42-kor Sepsiszentgyörgyre, 19.14-kor Brassóba és 22.35-kor Bukarestbe. A fôvárosból 13.02-kor indul az ellenvonat, amely 15.14-kor fut be a brassói és 21.15-kor a marosvásárhelyi állomásba. Ami a viteldíjakat illeti, azok Vásárhelytôl a fôbb városokig az I. és II. osztályra a következôk: Gyergyószentmiklós 64.700-45.600, Csíkszereda 84.300- 58.700, Sepsiszentgyörgy 100.200-68.400, Brassó 124.800-82.400, Bukarest 167.200-110.900.
Emellett egy személyvonat is közlekedik majd május 30- tól ebben az irányban, valamivel késôbbi órákban. 14.30-kor indul Marosvásárhelyrôl, de csak 17.53-kor ér Gyergyószentmiklósra, 19.22-kor Csíkszeredába, 21.08-kor Sepsiszentgyörgyre és 22.09- kor Brassóba.
A Déda fele közlekedô rapid beindításával egyidejûleg megszüntetik annak a sebes (gyors, rapid) vonatnak a közlekedtetését, amely május utolsó napjaiig még Székelykocsárd fele jár a fôvárosba, úgy, hogy 13.56-kor indul ki a marosvásárhelyi nagyállomásról és 22.30-kor érkezik meg a bukaresti Északi pályaudvarra.
Nem személyes, emberi, zeneszerzôi, közéleti munkásságát kívánom méltatni most, mint arról szólni inkább, ami, saját érdemeként, Zeno Vanceát Marosvásárhelyhez köti — mondotta, többek között — Csíky Boldizsár, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia mûvészeti tanácsosa kedden, kora este, a Kultúrpalotában, a Marosvásárhelyi Zenei Napok rendezvénysorozata elsô hangversenye elôtt. Metz Albert és Constantin Silvestri képmása mellé a tisztelgô utókor, nagy zenei elôdök iránt tanúsított méltató gesztusaként, ezúttal Zeno Vancea-emlékplakett került, Puskás Sándor, marosvásárhelyi szobrászmûvész alkotása.
Hogy miért épp a Zenei Napok nyitóhangversenye elôtt? Mert- folytatta a zeneszerzô- Zeno Vanceára emlékezünk. Ô volt az, aki a Zenei Napok hangversenysorozatát, annyi éven át, míves román és a magyar nyelven megnyitotta, méltatta, elsô díszelnökeként is e hagyománnyá vált rendezvénynek. A két háború közötti idôszakban kiváló pedagógusként dolgozott az akkori városi zenekonzervatóriumban, melynek tananyagát- tantervét sok eredeti vonással gazdagította. Sok helyi mûvelôdési egyesület tagjaként — így például a Kemény Zsigmond Társaságnak is, melynek ülésén egy általa megzenésített Áprily-vers is elhangzott — részesévé vált Marosvásárhely mozgalmas mûvelôdési-kulturális rendezvényeinek, sikereinek. Ami viszont számunkra a leglényegesebb — folytatta filharmóniánk nyugalmazott mûvészeti igazgatója —, ô volt az, akinek a kezdeményezése nyomán, a háborút követô idôszakban érdemben, és az ôt megilletô helyére visszakerülhetett az a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar, amelyet Metz Albert alapított, még l9ll-ben. Jóllehet az együttes nem bizonyult teljesen professzionálisnak, tagjai hivatásos zenészek, muzsikáló orvosok, tisztviselôk, ügyvédek, sôt, katonazenészek is voltak, akiknek teljesítményéhez sok értékes, szép hangverseny — nagy Schubert-és Beethoven-estek, romantikus és barokk-estek — emléke fûzôdik. Ekkor, Zeno Vancea marosvásárhelyi tartózkodása idején nyílt alkalom arra, hogy az intézményt állami keretbe foglalhassák. Ami azt jelentette, hogy anyagi alapját törvényrendelettel biztosíthatták. Mindaz, amit Zeno Vancea kezdeményezett és amit késôbb, bukaresti tartózkodása idején is támogatott, l950. január l-jétôl valósággá vált.
Azt is hozzátette, hogy l992 óta, a megye illetékes bizottságánál találni azon javaslatát, miszerint Marosvásárhelyen, Metz Albert, Constantin Silvestri, Zeno Vancea és Seprôdi János emlékére utcát kellene elnevezni. Lassan tíz esztendeje kusshadtatják fiókok fenekén a kezdeményezést...
Szépek, kedvesek, tehetségesek. Négy éve még zabolázatlan gyerekekként örültek a bejutásnak, ma már a színészi képzés bagázsával útra kész felnôttek. Lelkesek, álmodozóak, tettre készek, de lelkükben ott mocorog még a mûvésznek föltétlenül szükséges, lélegzetnyi kételkedés, bizonytalanság. És a szakma iránti alázathoz ez mindenképpen kell.
A Rút kiskacsa a napokban jubilál az 50. elôadással. De a mostani végzôs évfolyamra odafigyelhettünk már a My Fair Lady kapcsán is, a Magyar három nôvérben, nyilvános mûhelygyakorlataikban stb.
Május 21, 22, 23-án lépnek fel utoljára a Stúdióban búcsúelôadásaikkal, sorrendben: Jó reggelt, napsugár!, Marat/Sade, Rút kiskacsa. Majd 29-én "elballagnak", tisztelegve Szentgyörgyi István szobra elôtt, búcsúzva a mindent és mindenkit magába foglaló, élményekkel teli négy évtôl.
Csíky Csengele, Fazakas Ernô, Ferenczi Gyöngyi, Kézdi Imola, Kosztándi Zsolt, Márdirosz Ágnes, Mátray László, Nagy Dorottya, Simon Mátyás — az ô nevüket szeretnénk viszontlátni a jövôben az erdélyi színházak plakátjain.
Nem szabad megfeledkeznünk arról a rég várt eseményrôl sem, hogy az idén végez intézetünkben az elsô teatrológus évfolyam — Ari-Nagy Barbara, Bálint Ildikó, Király Kinga Júlia, Kovács István. Nagy volt mifelénk az utóbbi években a hiány képzett színikritikusokban, színháztörténészekben, dramaturgokban. A fenti nevekkel a Múzsa olvasói már megismerkedhettek. Várjuk további jelentkezésüket.
Tizenhárom végzôst bocsát útjára a Színmûvészeti Egyetem Szentgyörgyi István Tagozata. Tanultak, játszottak, nevettettek, meggondolkodtattak. Köszönjük. És jó utat.
A mai vidrátszegi rendezvény nézôközönsége egy, az ünnepség programjában nem szereplô "számot" is láthat. Éspedig annak a Nyugaton gyártott kétmotoros ATR utasgépnek a le- és felszállását, amelyet lapunkban többször bemutattunk. A Bukarest—Marosvásárhely járat 13.50-kor érkezik és 14.10-kor indul vissza a fôvárosba. A korszerû gázturbinás-légcsavaros repülô csak nagyvonalakban hasonlít a szovjet Antonov által tervezett gépekre, amelyeket egy kivételével mind kivont már a forgalomból a Tarom légitársaság.
A röptér mûszaki igazgatójától, Bogdan Barbulescutól tegnap délben kaptuk a hírt, hogy megérkeztek a légiparádéra beígért helikopterek, s a fiúk hozzáláttak a csapatukhoz tartozó "terroristák" semlegesítésére irányuló akciójuk helyszíni begyakorlásához.
Amint már említettük, a vásárhelyi Közszállítási Rt. autóbuszai a Rózsák terén levô Tarom-iroda elôl 10 órától viszik le (4.000 lejért) az érdeklôdôket a repülôtérre. Ott nem kell a belépésért fizetni, majd csak a visszautazásért.
Költôpénzt csupán az vigyen magával, aki enni-inni is szándékszik az estig tartó "majálison". Úgy hallottuk, több helyen is sütnek mititejt és nagy felhozatal lesz különféle márkájú sörökbôl.
A szakminisztérium — 1999-es évjelzettel — tetszetôs küllemû új tankönyvet bocsátott a romániai magyar negyedikesek rendelkezésére. Címe: Polgári ismeretek. Három fejezetbôl áll (Mi és a többiek, A közösség, Társadalom és állam), ezek pedig összesen húsz leckét ölelnek fel, melyek az utolsó hármat kivéve magyar fordításban kizárólag -ról végû címekkel tündökölnek. Ez csak egyoldalúság, gondolja a jóhiszemû szülô, nagyapa, após stb., akinek a gyermek, unoka, meny stb. (nem kívánt törlendô) eldicsekszik a vadonat szerzeménnyel.
Hiszen megszoktuk, hogy ha tankönyv, akkor egyoldalú és minimó unalmas. Ráadásul az efféléket, hogy Állampolgári ismeretek, Etika, Tudományos szocializmus stb. (nem kívánt törlendô) sosem vette senki komolyan az 1989 elôtti fél században. Amint azonban elôrehalad a szöveg mustrálásában, egyre gyorsul a szívverése, mindenféle tünetei keletkeznek. Már a 6. oldal alján elbûvöli a tanulságképp kiemelt vastagbetûs végkövetkeztetés: "Az emberek szerint olyanok vagyunk, mint azok, akikkel barátkozunk." És alatta a félénk kérdés: "Szerinted is?"
A kutyafájlját. Szerintem nem. Szerintem ugyanis itt az a nagy helyzet, hogy madarat tolláról, embert (tankönyvet, nyelvtudást, stílust stb., nem kívánt törlendô) — barátjáról.
A barátságról egyébként rég olvastam ekkora laposságokat. "A jó barát természetadta testvér. A barátság az ember legértékesebb kincse. Óvakodnunk kell a kétszínû emberek barátságától. Bizonytalan körülmények között ismerszik meg a megbízható barát."
Hallják ezt? (Elnézést: eztet?) Hát ezek a szerzôk nem tudnak magyarul?
Jaj, nem. A szerzôknek nem kell magyarul tudniok, hiszen ôk ezzel a címmel írták meg könyvüket: ... Ja? Ez a három pont azért van, mert a kiadó (Humanitas Educational, Bucuresti) elfelejtette a belsô elôzéklapon feltüntetni a könyv eredeti címét, holott egyébként minden tudnivalót odaszövegezett, ezek között a legmulatságosabb az a kis táblázat, amely négy évre négy tulajdonost feltételez, vagyis egymás után négy negyedik osztály rongyolhatja (jó matéria!), efféle rovatokkal: Év, A tanuló neve, A tankönyv használatának éve, A tankönyv állapota (átvételkor, visszaadáskor).
Elôre kitölthetem az utolsó rubrikát: gügye, gügyébb.
Elôször is nem magyar gyermekeknek szól. Példázati anyagának szerzôi között nincs is magyar. Van: Stefan Octavian Iosif, Ion Luca Caragiale, Mark Twain, Lev Tolstoi (így!), Ana Blandiana, Alexandru Mitru, Ion Creanga, Edmondo de Amicis, Mihail Sadoveanu, a nemzetközi meseirodalom és az ENSZ (társszerzôje meg az UNICEF). De magyar nincs, mert ez a tankönyv román gyermekeknek készült, aztán valaki (egy Petioky Anikó nevû személy) borzalmasan megmagyarizálta, a székelyudvarhelyi Infopress Rt. tisztességesen megcsinálta, és most tessék, vegyétek; bedugtuk a szátokat, tankönyv kellett, azt kaptatok, natürlich hogy magyarul.
Ez a derûsen bikkfa förmedvény, melyre azonban elfelejtették ráírni, hogy alkalmasint idiótáknak lett szánva. Akiknek mindegy, mit kapnak, úgyis hülyék maradnak. Különben mire vélnôk az ilyen és ehhez hasonlatos "magvas" megállapításokat, mint az olvasók és a tanulók bányamélyi lenézésének: "Fôleg akkor pusztulnak el a várak és a házak, amikor azok elöljárói rosszul viselkednek." Hahaha. Hahaha.
Hallottátok, házi elöljárók? Házi legyek? Non muri, sed viri aparabant honestas. Viselkedjünk!
Végtére azonban fogadjunk szót a 24. oldal intésének: "Véget kell vetnünk a rossz szándékú zsörtölôdéseknek és a viszályoknak, mert azok mindannyiunk számára veszélyes kimenetelhez vezetnek." (Kérdés — nem a mienk, ott áll, a lap alján: "Létezik 'jó szándékú' zsörtölôdés is?"
Lapos nyelvû fordító, te mondád. Visszapofázik neked ama kutyafából való mûanyag vaskarika, melyrôl oly irigylésre méltó magabiztossággal félreértekezel. Viszont míg kiadódnak és neked a "kimeneteled" nem veszélyes — mert 1. a könyvkiadásban a legnagyobb példányszámot a tankönyvek érik el, ezért tankönyvet kiadni ma az egyik legjobb üzletnek számít, 2. tehát verseny folyik a megrendelésekért, mely partizánkodásoktól, korrupciótól sem mentes, 3. ilyenkor pedig ráadásul a botcsinálta fordítók is elszaporodnak — neked nem tud ártani az Anyanyelvápolók Szövetsége, bárhogy is tiltakozna és óvná a pedagógusokat meg a diákokat fércmunká(i)dtól; az új akarnokok feltartóztathatatlanok, mint a kétezredik esztendô.
Mit tegyünk, mit tehetünk? Vigasztaljuk magunkat újfent a 33. oldal síkmértani közhelyével? ("Az emberek szenvedései gyakran tanulságosak.")
Hát nem. Ott áll a 37. oldalon az Egyezmény a gyermekek jogairól (és nem gyermeki jogokról, amint ismét félrefogalmaz a fordító), a húszból legalább hét ellen vét ez a tankönyv- fordítás. (Pl.jog a: független gondolkodáshoz; a tájékozódáshoz; a saját kultúrához; a neveléshez és "a kulturális életben való részvételhez".) Pedagógus-szövetség! Nevelôi társaság! Vilma néni! Tessék a kiadót és az egész csapatot, amely az efféle fércmunkákért felelôs, törvény elé állítani.
Büntetésbôl tanulják meg kívülrôl!
A könyvet magát pedig ôrizzük meg az emberi butaság kultúrtörténetét bemutató világkiállításra. Országunk ezredvégi (átmeneti, vagyis lóden-) helyzetét szimptomatikus jelleggel különösen az 58. oldal rajza mutatja, mely igencsak kedves a májunknak. A "Polgár jelképe" becenevû rajzfigura egy vaskos könyvre mutat pájdegogoszi vesszejével. A könyv címe: felül: ROMÂNIA, alatta pedig: ALKOTMÁNYA.
Vagyis, egészen mûvelt fordítók kedvéért: felül?: CONSTITUTIÁ, alatta pedig: ROMÁNIÁNAK.
"mert legárvább akinek / még halottai sincsenek" — idézi a készülô kötet bevezetôje Kányádi Sándort. "Nekünk vannak halottaink. Olyanok is, akik Kibéd szülöttei, olyanok is, akik — bár nem itt ringott bölcsôjük — munkájukkal e kicsiny székely falu fejlôdését, szebbé tételét segítették elô. Ugyan nem kaptunk felhatalmazást arra, hogy nevüket zászlónkra tûzzük, de mi mégis megtesszük, mert kötelez a tisztesség."
Kibéd eddig ismert elsô írásos említése egy 1499-es periratból való. A település természetesen sokkal régebbi, neve állítólag gepida eredetû. Augusztusban kettôs évforduló kínál alkalmat a lakosságnak arra, hogy egybegyûjtse távolba szakadt gyermekeit, és együtt végezzenek józan számvetést, ezredvégi választ adva a honnan—hová? örök kérdésére.
— Az 500 éves évforduló mellett ott van falunk egyik legnevesebb fiának, Seprôdi Jánosnak a születésnapja: 125 évvel ezelôtt, augusztus 15- én látta meg a napvilágot a nagy zenetudós, gyûjtô, énekszerzô — mondja Borbély Emma, aki a kezdeményezô bizottság és a mûvelôdési egyesület létrejöttérôl tájékoztat. — Kötelez ez az ötszáz év, hogy felmérjük szellemi vagyonunkat, legalább részben. A Seprôdi-nap tehát Kibéd napja lesz augusztus végén.
Azt tervezik, hogy az ákosfalvihoz hasonló emlékmûvet állítanak, ezzel a felirattal: 1499—1999, Kibéd 500 éves. Az emlékmû rajza Dósa Dénestôl származik, a kivitelezôt egyelôre még keresik.
A Seprôdi János Mûvelôdési Egyesület alakuló ülésén már túl vannak, elnöke Borbély Emma, alelnökök Barabás János és Dósa Dénes, titkár Mátyus Ilona, pénztárosok Ferenci Mária-Magdolna és Péterfi Ilona, elnökségi tag Ráduly Judit. Ugyanilyen hozzáállás tapasztalható a faluturizmus fejlesztését célzó helyi Montana vállalkozás részérôl a falunap szervezésében, aminthogy az önkormányzat, a református egyház és az iskola is lelkesen karolta fel az ügyet. Az alkalomra — augusztus 28—29-re — Falukönyvet szeretnének megjelentetni. Ez nem helyettesítheti Kibéd szakmonográfiáját, inkább valami elômunkálatát képezné annak. Nagy Mihály tanár írja a település történetérôl szóló dolgozatot, majd a falu jeles személyiségeit sorakoztatja fel az a szövegválogatás, amelyet Ráduly János, Borbély Emma és Ráduly Judit állít össze. — Nekünk sokat mondanak az ilyen nevek, mint a Seprôdi, Ôsz, Péterfi, Imreh, Kibédi, Bácsy, Bitay, Dávid — célunk egyébként éppen az, hogy megismertessük az olvasóval azt a szellemi kincset, melyet az elôdök ránk hagytak. Kötelességünknek éreztük tudatosítani minden kibédivel, hogy ez a örökség a miénk, itt van karnyújtásnyira; ne múljunk el anélkül, hogy tudomást ne szereznénk róla. Válogatásunk — a teremtô elôdök mellett — helyet biztosít az alkotó élôknek is. A "régiek" közül sokan nem érhették meg, hogy környezetük megértse, méltón értékelje munkájukat. Kibédi Péterfi Károly is erre utal 1833-ban keletkezett munkájában (Filozófusok és a filozófia históriája): " Ha meggondolnák az olvasók, hogy sok derék magyar írók a haza javáért mártyrok voltak, s azok még ma is, minthogy a' könyvírás és nyomtatás éjnapi tenger gonddal..., temérdek fáradsággal, megfizethetetlen élet- s egészségrontással, saját értékjöket is elnyelô költésekkel, s innen kivált nálunk, gyakran tsak nem koldusbottal is szokott járni, akkor remélem...több betsülettel és kíméléssel is visetetnénk egyáltaljában az írók eránt."
Falusfeleit messzemenôen támogatja Ráduly János, aki nyugdíjasként sem hagyta el Kibédet, itt maradt "öreg" napjaira is, beteljesíteni életmûvét, mely eggyé forrott Kibéd nevével, a faluval, múltjával, tárgyi és szellemi néprajzával, dolgos mindennapjaival, küzdelmével a talpra állásért, a talpon maradásért, a megújulásért az új évezred küszöbén.
A Seprôdi János Mûvelôdési Egyesülét bejegyeztetése folyamatban van, segítôjük a kibédiségét máig büszkén valló dr. Imreh Ernô. Másfajta segítséget kaptak a kolozsvári székhelyû Heltai Alapítványtól: 382 kötet könyvet, 4.680.000 lej értékben. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványait és más kiadók — ifjúsági irodalmat tartalmazó — könyveit Pillich László elnök juttatta el Kibédre, és a mûvelôdési otthonban helyezték el, ott mûködik ugyanis az iskolai könyvtár.
Keresik a kapcsolatot az EMKÉ-vel, és mindenekelôtt anyagi támogatókat keresnek, hiszen mind az emlékmû, mind a Falukönyv (az emlékkönyv) meglehetôsen sokba kerül, az ünnepség költségeirôl nem is beszélve. A Kibédrôl elszármazottak, a falut és szellemiségét szeretô jóakarók az alábbi számlaszámokon tehetik meg adományaikat: Ferenci Mária Magdolna nevére, Banca Agricola, Filiala Sovata : 45970425 vagy Péterfi Ileana nevére ugyanannak a banknak a számlaszámára: 47970426, illetve a Montana vállalkozás (Asociatia Montana Chibed) számlájára — B.C.R. Sovata DEM: 47211.10.00.640, USD:4721.416. 00640, lejben pedig a 4510.6.18.2-es számlaszámra.
Kutasi Zoltán makfalvi polgármester kezdettôl melléjük állt, és segítséget nyújtott Tarr Mihály, Varga Miklós, Szász Sándor, Dósa Károly, sokan mások. Az augusztusi ünnepi istentiszteletet követôen felavatják az emlékmûvet, ünnepi mûsort mutatnak be a helyi mûkedvelôk, koszorúval tisztelegnek Seprôdi János emléktáblájánál.
Aki ezzel kapcsolatban ötlettel, felajánlással szolgálna, írhat a Borbély Emma címére: 3289 Chibed, Papszorosa 62/A.
Addig is azonban — Segíts magadon, s az Isten is megsegít! — május 23-án, pünkösdvasárnap estéjén nagyszabású kulturális rendezvényt tartanak a mûvelôdés hajlékában, melynek teljes bevételét az augusztusi falunap költségeire, az emlékmûre és a falukönyvre fordítják. Kibéden egy ideje ismét tevékeny az iskolai táncsoport, amely az erdôcsinádi Gyöngykoszorú találkozón is fellépett, Barabás Attila tanár vezetésével. És létrejött egy ifjúsági tánccsoport is, tíz párból áll, irányítóik szintén pedagógusok: Ferenczi Ernô és Nagy Mihály. Mit mondott errôl Bözödi György a Székely bánja (igaz, nem Kibédrôl, hanem a szomszédos Makfalváról szóló, ám a lényeget pontosan megfogalmazó) egyik tanulmányában? "Az ifjúság a táncban él igazán. A lányok csupa piros lajbi, meg piros szalag, fejükön keskeny, gyöngyös párta. A legényeken is piros mellén yvan, a híres sárga varrásos és zöld zsinóros marosszéki, keményszárú csizmájuk alatt ropog a padló."
Elôször lép fel vasárnap a megújult kibédi népdal- és néptánc-együttes, mûsorával igazi pünkösdi hangulatot teremt. A mûsor után? "Buli, táncház, sör, üdítôk, édességek, tombola" — áll a meghívón.
Na, ez magyarul annyi, mint: püskösdi bál, kivilágos kivirradtig.
Mai köznyelvünkben egyre gyakrabban fordul elô a veterán szó. Többen érdeklôdtek eredete iránt, és sokan azt is szeretnék tudni, mióta fordul elô nyelvünkben. Engedjék meg, hogy elsôként a második kérdésre feleljek. A szó az 1700-as esztendôk végén honosodott meg nyelvünkben, és azóta hol ritkábban, hol gyakrabban tölti be a maga szerepét. A veterán az "öreget" jelentô latin veteranus szóalakra vezethetô vissza, melynek alapja a vetus, jelentése pedig "régi, koros, éltes, tapasztalt, hajdani, kiszolgált". Nemzetközi szavaink egyikét jelenti, hiszen találkozunk vele az angolban (veteran), a németben (Veteran), a franciában (vétéran), a románban (veteran), az oroszban (vetyeran) stb. Ezekben a nyelvekben fôleg "kiszolgált katona, kipróbált öreg harcos" jelentésben fordul elô.
A magyar nyelvben eleinte a veteranus forma volt az általános. Virág Benedek 1799-ben közölt írásában így találkozunk vele: "... sokat szenved a deák Poézis... olly Veteránoktól is...". A szó mai alakja bizonyára a német nyelv közvetítésével került nyelvünkbe.
A Magyar Nyelv Értelmezô Szótára a következô fontosabb jelentéseit tartalmazza: A veterán "öreg, kiszolgált katona, háborút járt harcos; hadastyán". Mikszáth Kálmán így emlékezik meg a veteránokról: "A délceg veteránok... nevetséges hiúsága uniformisban lyukad ki." Krúdy Gyula szerint "A veteránok egyszerû emberek, kiszolgált katonák, akik itt a veteránok egyletét alakították."
Átvitt értelemben a veterán valamely mozgalom régi harcosa, valamely szakmai és foglalkozási ág egykori úttörôje, régi mûvelôje. Jókai Mór egyik írásában is találkozunk említett jelentésével: "A napokban a magyar színészet egy nyolcvanhárom éves veteránját temették el."
Jelzôként a szó veteránokból álló, közéjük tartozó hadat, csapatot jelent. Továbbá olyan személyt, aki hosszabb idôn át dolgozott szakmájában vagy foglalkozási ágában, és tisztes öregkort ért el. Jókai Mór írótársáról állapította meg: "Kemény Zsigmond... átugrotta az ifjú irodalmat, s mint veterán író állt elô egyszerre."
Veterán szavunk hosszú idôn át háttérbe szurolt. Napjainkban azonban ismét gyakori szava nyelvünknek, hiszen az utóbbi évek demokratikus változásai nyomán a második világháború egykori harcosait az utókor a maga megbecsülése jeléül különbözô segélyekben és kedvezményekben részesíti. A veteránt napjainkban köztisztelet és megbecsülés övezi.
A gép megáll, elfáradt por kering, csoda, hiszen nemrég söpörték tisztára a cégudvaron. A megállóban rengeteg utas. Sietnek, mert az emberek mindig sietnek, ha buszt látnak. Mindkét ajtót megrohamozzák. Hiába csönget a vezetô, a gyurakodás nem szûnik, míg mindenki fel nem furakodik. Néhány nyugdíjast, két kismamát, öt kisiskolást és négy mozgássérültet, valamint három alkalmi zsebtolvajt kivéve, de ezek miért nem járnak taxival.
Az utasok általános elképedésére a gép nem a megállóban áll meg, de mégcsak ott sem, ahol az ellenôrök szokták pszichoszociálisan vegzálni a közönséget, hanem jobbra tér (ez most divat), és egy mellékutcában köt ki.
A tömeg riadtan várja, mi lesz. Az elülsô ajtó zajtalanul nyílik, egy úr pedig azt kéri, hogy civilizáltan szálljanak le, ne tolakodjanak, mert itt most egy közérdekû tesztelés következik, mindössze annyit kell teniük, hogy mutassák a tenyerüket, azzal kész. Köszönjük szépen. Máris ülhetnek vissza, megyünk tovább.
A leszállás valóban csendben zajlik, és csakugyan semmit sem kérnek, sem jegyet, sem bérletet, meg sem bírságolnak senkit, mindössze a kifordított tenyerüket nézi egy szemüveges úr, az utasokat A és B csoportra osztja, a mellette strigulázó hölgynek sem is mond mást, csak: A, B, B, B, A, A, B.
És így tovább. Egy harmadik ellenôr arra kéri a B csoportba soroltakat, kissé fordulnának el, mintha divatbemutatón. Aztán bólint, és máris mehetnek a felszállásra.
Ki hinné, hogy annyi embert ilyen rövid idô alatt végig lehet tesztelni.
A tömeg visszarendezôdik, az elsô erôsebb féknél átstruktúrálódik, mire kiérnek a számológépgyári végállomásra, teljesen megtisztul. Mármint a busz.
Az esetnek pedig ez a magyarázata: mivel Marosvásárhelyen minden belsô forgalmi utat korszerûsítettek már, a cég jónak látta felújítani a kocsiparkot, és huszonöt kiselejtezett vadonat osztrák buszt vásárolt. A jármûvek tetszetôsek, fürgék, ötpercenként mindig megállnak valahol, azt viszont nem hitték el a cég vezetôi, hogy csak annyi utas fér el bennük, amennyit a papírokon tüntet fel a gyártó.
A valóságra azért voltak kíváncsiak, mert el kellett dönteni, melyik vonalra hány kocsit állítsanak, az utasforgalmat már milliószor letesztelték, mindig más eredmény jött ki, de nem számít; már csak a kocsitér maradt hátra. Az eredmény észbontó: a huszonöt ülôhellyel és tíz állóhellyel rendelkezô busz utasterében negyvenöt személy tud leülni, és huszonöt személy fér el lábon. A kutyákról nem szólva.
Aki tovább okvetetlenkedne a módszer célravezetô voltát illetôen, annak elárulhatom a titkot. A fômenedzser személyesen dirigálta a munkát, tehát abszolút hiteles, amit mondok. Tehát: mindenki megmutatta a tenyerét. Akinek poros volt, az lábon utazott (B csoport). Akinek az ülepe lett poros, az meg ülve utazott (A csoport). Akiknek a tenyerük is tiszta maradt, és a fenekük sem lett szürke, azok a más ölében furikáztak, well, részükre a Direktor úr kizsenizte az A—B csoportot.
Honnan származik a por? Ezt az egyet még nem behozatalból fedezzük.
A tesztet felterjesztik minimó a Brit Királyi Találmányi Hivatalhoz (ugyanis Romániában módszeresen ellopják a találmányokat, kisajátítják az innovációkat); várható, hogy a városi közszállítást felveszik a Brit Nemzetközösség környezetápoló szervezetébe.
Mert itt még eredeti, natúr Kárpát-medencei transzilván port szívunk!
Akkor pedig a közszállításról áttérünk a hamisítatlan és hamisíthatatlan (naná, majd engedjük, hogy más tegye, ha beindul a bolt!) marosvásárhelyi por — novum prafum siculorum et daco-romanorum — exportjára.
Az l999-2000-es tanévben alapításának tizedik esztendejét ünnepli a magyarországi Apáczai Tankönyvkiadó. Ügyvezetô igazgatója Esztergályos Jenô,aki több mint három évtizedet tanított, pedagógusként, tankönyvcsalád szerkesztôjeként is értékelt, tisztelt tagja a kiadója munkaközösségének. Nemkülönben az ország legnagyobb magánkiadója ügyvezetô igazgatójaként is.
Harminchárom és fél évet tanítottam, dolgoztam szakfelügyelôként, Pécsett a Tanárképzô Fôiskola rajz- és pedagógia szakán szereztem képesítést, majd a szegedi tudományegyetem pedagógia- pszichológia szakán. A 23 irodából és l00 négyzetméteres elôadóterembôl álló Apáczai Kiadót l990-ben alapítottuk.
— Miért az Apáczai nevét viseli az irodaház?
— Mert névadónkat korának legnagyobb magyar gondolkodójaként tartjuk számon, hisz az ô nevéhez fûzôdik az óvodától az egyetemig terjedô magyar pedagógiára történô legátfogóbb rálátás, tervezés, mert ô volt az elsô nyelvújítónk is, és mert e névválasztással is jelezni kívántuk, feladatunkként kezeljük az anyaországon kívül élô nemzettársaink ügyét is.
— Mivel magyarázható, hogy Magyarország legnagyobb magánkiadójává vált a celldömölki Apáczai?
— Pedagógiai szempontból megfelelô, módszertanilag is magas színvonalon szerkesztett tankönyveket igyekszünk összeállítani, melyeknek szövege lényeglátó tömörséggel, az általános pszichológiai elvárásoknak megfelelôen fogalmazza meg az igényes tartalmú tananyagot, tetszetôs grafikájú, esztétikus küllemû kiadványokban, jó minôségû papíron, könnyen áttekinthetô, könnyen olvasható betûtípusok használatával. Másrészt pedig azért, mert a legalacsonyabb árfekvésben forgalmazzuk tankönyveinket.
— Hogy tudják mindezt elszegényedett világunkban megengedi maguknak?
— Mert óriási példányszámban adjuk ki könyveinket. És mert fordított az arány az elôállítási költségek és a példányszám között.Ha egy címbôl pl. 300 darabot adunk ki, akkor egy könyv átlagos elôállítási költsége kb.400 forint.Ha 30.000-et, akkor darabonként már 250 forintba kerül egy-egy tankönyv, ha 80.000-et, akkor kb. l70-re csökken a kiadás darabonként. Módszertanilag nagyon jól felépítettek könyveink, és erre a tanítók rá is éreztek. Ez is magyarázhatja azt, hogy pil- lanatnyilag Magyarország piacának 22,6%-át birtokolja kiadónk. A piaci verseny erôsödik, egyre keményebbé válik a mezôny, ám bármennyire is fájdalmas a felismerés, a populáció, az általános iskolák népessége évente mintegy ötezer gyerekkel csökken. Ami meglehetôsen éles ellentéthez vezet: mind kevesebb gyerekre mind több kiadó pályázik.
Összegezésként szeretnék még annyit mondani, hogy mindazok a pedagógusok, akik tankönyveinket megismerik,megszeretik és rendelnek belôle, meggyôzôdhetünk arról, hogy vállalt magyarságtudatunkat erényként kezeljük, ám ezzel együtt — Zrínyit idézve — nem tartjuk magunkat senkinél sem különbnek, de egy nemzetnél sem alábbvalónak.
— Akár meg is köszönhetnénk tájékoztatóját, de ide kívánkozik egy újabb pozitív észrevétel. Könnyed, természetes humorát, derûs hangütését beszéd közben tetszéssel fogadta a hallgatóság. Hisz a tanár úr is a humorterápiában?
— Természetesen. Mert, úgy tûnik, napjaink pedagógiájából mintha kiveszett volna a humor, a hangulat, a jókedv! Nagyon visszatetszô, ha faarcú, besavanyodott tanítók nevelnek, akik iránt érzéketlenekké váltak a gyerekek. Különösen napjainkban okoz ez gondot, amikor akkora teret hódított már mifelénk is a közöny, az elembertelenedés, az elidegenedés. Móra szavait idézve, az élet szeretet, tehát belefér az a néha mosolyogtató, máskor könnyeztetô humor is, amely annyi csodálatos novelláját, írását ihlette. És ha a gyermekek iránt érzett rokonszenvünk, vonzalmunk részükrôl is kölcsönös, munkánk hatékonysága ennek is köszönhetô. Hogy bejátszana ebbe a tanítványok reagálása is? Tény, hogy alkalom szüli a tolvajt, helyzet a humort... Ha az idôben beadott labdát idôben vesszük, továbbítjuk, csodálatosan hat. A gyerekekre is. Ezt látni, érzékelni is lehet tekintetükön, metakommunikációs jeleiken. Ha élni tudunk a humor eszközével, vidámabbá, élénkebbé, hangulatosabbá tehetjük tanóráinkat.
Mi volt az elsô szó, amit magyarul megtanultam? Hát...hát, és a Jó napot kívánok! Tudok találós kérdést is! Például: Melyik ló tud repülni? — hangzik a kérdés, és rá máris a válasz Julie asszonytól: A halló, ugye?! De nem halló! A...le corbot...a holló! És egy másik: Melyik ló tud fütyülni? Hát a laszló... Szóval, a László — igazítja máris a magánhangzót, miközben férjétôl helyére fut az á-hang. És mindkettôjük arcára mosoly ül, a sikerélmény derûje...
Puskás Julie 26 éves. Marosvásárhelyen él. Egy, Párizstól 30 km-re fekvô városban született, és most a Bolyaiak városában lakik. Informatikus programozó, francia nyelvet tanít és — mint mondja — szívesen foglalkozik diákokkal. Ismeri az angol nyelvet is — az AEÁ-ban tanulta, ám siet megjegyezni: azért igyekszik magyarul beszélni, mert így könnyebb beilleszkednie. — Eldöntöttem, hogy magyarul és románul is megtanulok, mert Erdélyben több nemzetiség is él — mondja. A férjem tud franciául is, így is érthetjük egymást,de én szívesen beszélek magyarul. Az utcán is tudok már kérdezôsködni az emberektôl. Megértik, amit akarok. A magyar ember nagyon kíváncsi, szeret mindent tudni. Olyasmit is, ami kicsit személyesebb. Franciaországban ez nem szokás. De ez itt nem baj! Szívesebben is beszéli az ember másik nemzet nyelvét, ha többet tud róla. Míg ide nem jöttem, Romániáról csak a francia televízió mûsoraiból hallottam—tudtam; és nem sok jót. Itt azért csak nem olyan rossz élni, mint ahogy hallomásból goldoltam.
— Élményszerû-e, vagy csak nehéz magyarul tanulni? Megéri-e a fáradságot?
— Meg! Akkor is, ha nagyon nehéz a grammatika...Nem tudok még írni, olvasni magyarul, de tudok Petôfi Sándorról, Sütô Andrásról, hallgattam nagyon szép magyar muzsikát. Olyan szép a dalok szövege. Jártam a Teleki tékában, múzeumokban, voltam színházban, koncerteken,férjem elvitt Kolozsvárra, Segesvárra, Szovátára, Csíkszeredába, elmentünk a tengerpartra is... Nagyon sok a szép látnivaló, csak igen sokat esik az esô.
Hallgatom a megnyerô modorú, jó kedélyû, közvetlen, mosolyrakész diák külsejû szôke Julie asszonykát, illetve mindazt, amit gesztusaival, tekintetével is közöl, kissé tagoltan, óvatosan fogalmazva, viszonylag folyamatosan, magyarul. Nem ír, nem olvas nyelvünkön, de az eltelt öt-hat hónap alatt, amióta komolyan tanul magayrul egy magyar szakos tanárnôvel, kommunikál, sôt, nyelvtudása számára már az érintkezés eszközévé vált. Beszélgetni képes, és szókincsébe — ilyen rövid idô alatt — olyan szavak, kifejezések épültek be, mint pl.eldöntöttem, humanitárius szervezet, beilleszkedés stb. Szó- és mondathangsúlya itt-ott hibádzik kissé, fogalmazásában, mondatfûzésében tetten érni a fordítást, ám a spontán, közvetlen nyelvi közeledéshez szükséges emberi rokonszenvben, kíváncsiságban és igyekezetben nincs hiány részérôl. Jut eszébe az embernek ilyenkor, hogyan sajátíthatunk el ilyen könnyen, hamar, idegen nyelvet, ha lecsengett már gyermekkorunk, amikor szóutánzásra, különösebben formált szavak hangoztatására, nincs lehetôség. Amikor a versikék, mondókák, dalocskák ideje is lejárt. Érthetô, hogy megkérdeztük, miért vállalja a magyar beszédhelyzetet...Túl személyes vonatkozásokat,természetesen, nem kívántunk érinteni.
—Ukrajnában ismerkedtem meg férjemmel Lajossal, ahol egy francia humanitárius segélyszervezetnél dolgoztunk mind a ketten. Futó ismeretség volt ez, kicsit felületes, de Lajos azért meghívott Romániába. Egy évvel ezelôtt itt találkoztunk ismét, és határoztuk el, hogy összeházasodunk. Novemberben volt az esküvônk.
— Mit szóltak ehhez szülei, testvérei?
— Kicsit elcsodálkoztak, de az utóbbi hat évet már nem töltöttem otthon. Eljöttek az esküvôre, megnézték, hol fogok élni, és örvendhettem, mert bíztak Lajosban. Édesanyám is tanul már magyarul, hogy ha újra meglátogatnak, így beszélgethessünk.
— És a szülôföldtôl való elszakadás?
— Sokat éltem távol Franciaországtól, és mindig is érdekelt mindaz, amit más ország, más nép, más kultúra jelent. Dolgozni az életért mindenütt kell! Szóval, itthon, vagy inkább otthon érzem magam Marosvásárhelyen.
— Minden bizonnyal várnak majd kisbabát is! Ilyen soknyelvû környezetben, otthonban, két, a másság iránt ennyire nyitott fél által teremtett családba születendô gyerekecskének vajon melyik lesz majd az anyanyelve?
— Hogy mikor érkezik majd ez a kis vendég, erre még nehéz válaszolni! — fordul mosolygós-pirosan férje felé Julie, majd így egészíti ki válaszát: Az anyanyelve a francia lesz, ám jön majd a többi is utána...
Bombahírnek számító közléssel lepte meg a hazai — függetlenségében kontinesbajnok — sajtó hûséges, minden négyzetcentiméternyi irományt átböngészô olvasóit minap: az 1999. év hegy alatt abrakoló kisebbségi maturándusai a románok történelmébôl és Románia földrajzából anyanyelven vizsgázhatnak — idéz a Közoktatási Minisztérium legfrissebb rendeletébôl — ha, és itt következik a lesújtó, majdnem teljesíthetetlen feltétel — az illetô tantárgyakat ezen a nyelven tanulták. Az engedmény dicséretesen európai, a hazai közmondásos engedékenység és tolerancia újabb fényes bizonyítéka, állíthatná minden érintett, de akár közömbös rácsodálkozó is, íme, a clintoni vállonveregetés nem pusztán diplomáciai csali, látszatintézkedéseket, soha be nem tartott ígéreteket elnézô udvariassági formula, hanem fényes, kézzelfogható bizonyosságokat taksáló gesztus.
De, mielôtt beintenénk a hozsannákat gurgulázó kórusnak, álljunk meg egy pár mondatnyi reflekszióra, szaglásszuk körül a közlemény "utánfutójában" meghúzódó feltételt: "ha az inkriminált tantárgyakat anyanyelven tanulták". Ez a kiszólás megér egy kis hetyepetyét. Ugyan, a már egy éve ártalmatlan vadászmezôkre átterelt, Ciorbea által vezetett kormány már 1997- ben, a 36-os számú sürgôsségi rendeletben törvényesítette ezt a lehetôséget, a végrehajtási utasítás továbbítása mind politikai ellenfeleinek, mind elvbarátai, nemzetféltô aggodalmaktól gyötört jelentôs részének briliáns összjátéka folytán, ráérôsen és jóindulatúan elferdítve jutott el az érdekelt régiókba. Miután az alkotmánybíróság mindenttudó kotnyelesei is, leplezetlen indulatokkal, körbebóklászták a témát, a kivitelezés pontosítása keményen, orrabuktatóan félrecsúszott a megyei tanfelügyelôségek és az iskolaigazgatóságok közötti bekötôút tükörfényes jegén. Szabály szerint a kormányrendelet meg is jelent annak idején a Hivatalos Közlönyben, de valljuk be ôszintén, hogy keveseknek adatott meg, hogy ezen közlemény olvasásába szundizzunk bele, ebédutáni sziesztáink során. Az érintett megyék tanügyi fôgóréi és azok kisebbségi oktatással megbízott helyettesei — tisztelet a nem hivalkodó kivételeknek — pilátusi könnyedséggel lepasszolták az ügyet szakfelügyelôi szintre, ahol aztán, többnyire objektív okokra hivatkozva (anyanyelvre fordított tankönyvek hiánya, felsôbbrendi értelmezések tisztázatlansága) az intézkedés lényege megrekedt. A még az átkosból átöröklött frekvenciával és rendszerességgel megrendezett szaktanácskozásokon, az ún. pedagógiai körökön, az illetékesek nem óhajtották, az érintettek (a két tantárgyat okító céhbeliek) nem szorgalmazták túl vehemensen a tisztázást. Hagyták magukat sodortatni az árral. Mindenki ember voltára hivatkozott: a szakpecér, az ifjúság számára vitális tantárgyakról lévén szó, persze, pályázati alapon, többnyire többségi és így észérvbagázsija feneketlen, a katedrán dolgozó egzekutáns meg "szinte mindegy" alapon rábólint, és meg sem fordul a korábbi agymosásoktól terhes fejében, hogy "itt állok, vajon másképp nem tehetnék?" S mivel nem adatott meg, hogy minden erdélyi megyének legyen egy Beder Tibora, marad minden "cum am stabilit". A formalitás teljes kelléktárát felvonultató versenyvizsgákon 90%-ban "leporolt" régi-új direktorok és a 10%- nyi novícius a "ne szólj szám, nem fáj fejem" állásponton kitûnôen érzi magát, az igazán érintett, a tanuló, rá se ránt, örül, ha kihagyják a játékból, egyébként is: je m'en fiche, gondolja; a szülô, ha esetleg fel is eszmél, háboroghat egy-egy félórát, aláírásgyûjtés kezdeményezésére már nem futja idejébôl, türelmébôl. A ballagási kosztüm és az ilyenkor szokásos többi sallang elôteremtésére kell koncentrálnia, a "filiszterré válás" ünnepélyes pillanatát kell megkomponálnia. És így a jogokat biztosító, de csak halvány és kihasználatlan lehetôségeket teremtô miniszteri rendelet (rendszáma 4796/1997) lényege elsekélyesedik. Meg nem szántott területen csodaszámba megy az aratás. De sebaj, lesz 1999-ben is matura (az általános iskolások számára matiné is, árleszállítással) Tg-Muresen, a Platoul Cornesti tövében, a Podisul Transilvaniei kellôs közepén, a Revolutia romana tizedik esztendejében.
Az Országos Széchenyi Könyvtár 1995 júniusában elküldte megbízottjait, hogy készítsenek videofelvételt velem, aki több mint 50 éve orvostudományra és gyakorlatra oktattam néhány ezer erdélyi ifjút a marosvásárhelyi egyetemen.
Kívánságuk szerint három este reflektorok tüzében elmondottam önéletrajzomat, de közben azt kérték, legyen a szalagokon bôséges "történelmi háttér". Erre bizony készülnöm kellett. Amolyan "bolyongás a históriában" sikeredett. Szerencsémre házi könyvtáram bôvelkedik magyar történelmi mûvekben. De felkerestem a nevezetes Teleki Tékát és a Bay Zoltán Alapítvány könyvtárát is. Sikerült összegyûjtenem egy olyan adathalmazt, melybôl kiválogattam elsôsorban az Erdélyi Fejedelemség históriájára vonatkozó adatokat, ezenkívül a késôbbi idôkre jellemzô értesüléseket. Tettem ezt a csekély idevágó felkészültségemre (csaknem kontárként), de nagyon szívesen.
Hamarosan rájöttem egy általános szokásra, mégpedig arra, hogy a középkorban és az azt követô idôben az igényesebb emberek a vallás, a hit, a gondolkodás világában éltek itt, Erdélyben, ami akkoriban a tolerancia földje volt, fôleg, ami a vallásgyakorlatot illeti.
Jó példa erre a Bethlen Gábor fejedelem és Pázmány Péter bizalmas levelezése, mikor is az utóbbi esztergomi fôpap óvatosságra intette Erdély urait, hogy a török felé ne "rugódozzanak", így írta levelében, de a bécsi hatalommal is megfontolva járjanak el, mert ha nem ezt teszik, akkor "gallérunk alá pökik a német".
A gyulafehérvári fejedelmek udvarában valamelyes "méltósághoz" jutni nem függött a származástól. Bakócz Tamás esztergomi érsek szüleje kerékgyártással foglalkozott. Volt, akinek apja csizmakészítô, másik pedig írástudatlan földmûvelôként nevelte, taníttatta szorgalmas fiát.
Nem a lófôség, a nemesi cím, etnikai hovatartozás (német, horvát, román stb.) számított, hanem a rátermettség, a diplomáciai gyakorlat, oklevelezô ismeretek, különféle korlevelek, írásbeli szerkesztések stb.
Az iskolázottság az enyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi kollégiumokban, tanodákban történt, kellett ahhoz ún. peregrinusként Svájcban, Hollandiában és egyebütt magasabb képesítést szerezni. Akkoriban protestáns teológiát is sokan tanultak, mert a jó prédikátorokat megbecsülték idehaza, Erdélyben. Akik Luther Márton hitére tértek vagy a reformáció második hullámaként Svájcból kiindult kálvinizmust követték, még öntudatosabban idéztek a magyar könyvekbôl, elsôsorban a magyar betûvetéssel írott szentírásból. Ha nem is lettek fejedelmi kancellisták, akkor is mint iskolamesterek vagy/és prédikátorok szaporították a magyar értelmiség egyre igényesebb sorait.
Mindenféle emlékírás a maga módján és stiláris kötöttség nélkül került papírosra, volt, aki a börtönben is rabságból való szabadulásra várakozva a pennájával vezette le belsô feszültségét. Jobb esetekben valamelyik papilak csendjében született meg az önéletírás. Volt, aki az "öreg emberek mûfajának" tartotta, mert az emlékírók nagyjából a 40-50 évesek sorából kerültek ki.
Az Árpád-házi királyok idején a Benedek- rendi szerzetesek a latin írást, olvasást gyakoroltatták, hogy ôk és növendékeik küzdeni tudjanak az írástudatlanság ellen. Egyik tájékozott történészünk beszélgetésünk közben közölte, hogy nemrégiben a vatikáni irattárban egy körlevélre bukkantak, melyben figyelmeztették a papságot, hogy küzdjenek a "rovásírás" ellen, mely nem más, mint az "ördögök betûvetése".
Szokásom az engem érdeklô versek megôrzése, olykor kiollóztam a folyóiratokból, úgy kerültek gyûjteményembe. Rátaláltam egy Erdély címû költeményre, mely 8 sorával többet mond és szebben fejezi ki magát bármely hosszú versnél a drágakövet érô magyar szavakról. Sajnos, Kozma László költôrôl nem tudtam szerezni életrajzi adatokat.
Ôriz a latin nyelv, aranyszálú szövet
Egy-egy magyar szót is, fényes drágakövet.
Tüzük idô múltán mind tisztábban ragyog
Felcsillannak bennük elmerült századok.
Elôbb egy-egy név csak. Majd egy teljes mondat
Mint a patak keresi medrét ahol folyhat.
Elôbb egy-egy bimbó, majd teljes virágzás:
Régi kódex-lapon a magyar imádság.
Az anyanyelvû szentírás megjelenése olyan mûvelôdéstörténeti esemény, mely nyelvünk használatát egyre szélesebb területekre terjesztette ki. Ezeket az évtizedeket az eszme szerint és mûvelôdéstörténetileg már a reformáció jellemzi.
Az 1568-as tordai országgyûlésen kimondották, megszavazták a vallásszabadságot. Ezzel a joggal élt Dávid Ferenc, mikor létrehozta az unitárius egyházat.
János Zsigmond és a fôrendiek jó része ehhez az unitárius felekezethez csatlakozott.
A reformátorok három eszközzel dolgoztak. Anyanyelven hirdették az igét, kinyomtatták az egyházi mûveket, élen a bibliával, az iskolák segítségével pedig mûvelték és öntudatossá tették híveiket.
A sokféle protestáns felekezet terjesztésében az erdélyiek vitték a fôszerepet. Kiemelkedett közülük Péchi Simon. Ô is a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult. Itt végezve tanulmányait, Eössi András mûvelt nagybirtokos pártfogoltja lett a fejedelmi udvarban, ahol nemsokára már fejedelmi kancellistaként szolgált. Eössi Andrással együtt sikeresek voltak mint protestáns hitterjesztôk.
Bocskaitól Apafi Mihályig minden erdélyi fejedelem protestáns vallást követett. De Bethlen Gábor intézkedései szolgálták leginkább Erdély mûvelôdését. Szorgalmazta a jobbágy ifjak iskoláztatását. A kiválóbbakat külföldi akadémiákra küldötte. Iskolákat alapított Erdélyben. Gyulafehérvárt ref. kollégiumot szervezett, mely évek múltán Nagyenyedre költözködött.
Azt sem mellôzhetjük, hogy az erdélyi felekezeti iskolákban fenntartották, élesztették a magyar töténet és a krónika, önéletrajzok stb. iránti érdeklôdést. Kitûntek a jezsuita líceumok (Bethlen Gábor véleménye szerint is), a nagyenyedi, kolozsvári ref. kollégiumok és az unitárius iskolák Tordán, Kolozsvárt stb. A kitüntetett növendékek, mint említettem, innen-onnan pénzalapokat szereztek, hogy tovább tanulhassanak külföldön.
Felvetôdik a kérdés: hogyan keletkezett az önmagát gazdaságilag és kulturálisan is önellátó Erdély? Hogyan vált ki az Árpád-ház Nagy-Magyarországából az önálló Erdély? Az olyan nemzeti tragédia után, mint a mohácsi volt, mi más következhet, mint az ország széthullása? A törökök Budát foglalták el, az osztrákok megtartották Észak- és Nyugat-Magyarországot. Erdély a két nagyhatalom között önálló államiságra kényszerült. Fejedelemséggé fejlesztette önmagát. A vajúdás eredményeként fejlôdött a sajátos szellemiség és kultúra, inkluzíve a krónika, a memoárírás, történészkedés stb.
A Székely Oklevéltár IV. kötetének elôszavában megjegyzi Demény Lajos: "Egész Erdély és Magyarország területén csak a Székelyföldön készültek összeírások". Levéltáros szakértôktôl tudom, hogy a székely falvak "rendtartása" milyen pontos volt. Az ún. lustrák (lásd az okleveleket), a katonai és az anyagi helyzet számbavétele megbízhatónak tûnik ma is. Ismeretes, hogy a múlt század közepéig a Székelyföld adminisztrációja, a "székekbe" történt felosztása felülmúlta a megyésítés ügyvitelét. Még mostanság is a bennszülöttek Csík székrôl, Gyergyó és más székekrôl beszélnek szívesebben, mellôzve a "vármegye" szót.
Részben ösztönösen, részben tudatosan a székelyek sajátos szervezetet tartottak fenn. Jogrendszerüket, hagyományaikat tiszteletben tartják manapság is.
Sajátos székelyföldi összeírás a fejedelem rendeletére végzett "lustrák" gyakorlata, melyek nem csupán népszámlálások voltak. Lényegesebb adatként jegyezték fel a fegyverhordozó lófôkre, gyalogosokra, jobbágyokra vonatkozó nyilvántartást, valamint a családi és vagyoni helyzetüket és a munkaviszonyokat. A Székely Oklevéltár IV. vaskos kötetében tanulságos a Bethlen Gábor és más fejedelmek által elrendelt lustrázások közül az 1614. évi Bethlen-féle, amelyben egyik Dóczy ôsömet véltem felfedezni.
Márciusban, a Duna tévében igen idôszerû beszélgetést hallottam a szellemi értelmiség mibenlétérôl, helyzetérôl és szerepérôl. Ott elhangzott, hogy a szellemi értelmiség igen kis rétege a magasan képzett humán, mûszaki, társadalmi, politikai, funkcionárius elitnek. A szellemi elit gondolkodását nem korlátozhatják illúziók, konvenciók, hivatali, anyagi, szolgálati kötöttségek. A felismert igazságok nyilvánosságra hozatalát lelkiismereti ügyének tartja. Elmagányosodik. Nem lehet próféta. Legfôbb szerepe az eszményadás.
Kifogásolom, hogy nem tértek ki az értelmiségi gondolkodás ideológiai ellentmondásainak a feloldhatóságára. Itt elsôsorban az általános emberi jogok, sajátosságok, másságok, a kultúra, mûvészet és politika mindig egyoldalúan, végletes ideológiák alapján vitatott kérdéseire gondolok. Az ösztönösségnek és tudatosságnak azokra a megideologizált kérdéseire, melyek ôsidôk óta együtt élnek minden kultúrában és amelyek a sok öröm mellett rengeteg szenvedést is okkoztak okoznak ma is az emberiségnek. Ezek feloldására nem találom kielégítônek az olyan értelmiségi eszményeket, amelyek nem keresnek és nem találnak alkalmazható modelleket és módszereket a humánumot támadó gazdasági, szellemi, politikai másságok, változások menedzselésére.
Az az értelmiség, amely önmaga elôtt nem tisztázhatta egyértelmûen, hogy a tudatában és gyakorlatában felhalmozott ismeretek, emlékképek szimbólumai mikor miért is milyen tartalommal keveredve válhattak egymást kizáró vagy kiegészítô, igen gyakran a valóságnál is hatalmasabb, képzeletbeli, eszmei, szellemi világokká, az senkinek nem nyújthat általános humán eszményeket.
Életének és történelmének különbözô lépcsôfokain minden egyén és közösség ilyen, a valósággal keveredett, csodás történetekkel, mesékkel, mítoszokkal, legendákkal, irodalmi, mûvészeti, technikai, tudományos alkotásokkal, ideológiákkal, törvényekkel, munkával, önfeláldozással, gyakran erôszakkal és véres háborúkkal is igyekeznek igazolni, fenntartani és mûködtetni az általuk így felépített világokat. Ma a köztájékoztatás csatornáin is inkább élezik, mintsem csökkentik az említett ideológiai ellentéteket. Meg kell jegyeznem, hogy a szakmai munkájukat lelkiismeretesen végzô óvónôk, tanítók, tanárok, papok, orvosok, mérnökök és más szakemberek mindennapi munkájukkal, ha csak helyi szinten, kis közösségekben vagy csak rövid idôre is, de éltetô reményt nyújtanak a jövô építésére.
Sajnos, ezeknek a példaértékû kezdeményezéseknek folyamatos mûködtetéséhez igen kevés az erre hivatott szervezetek, intézmények szakmai, erkölcsi, anyagi támogatottsága. Gyakran látunk, olvasunk szervezett, népünnepély jellegû táncos, dalos találkozókról, anyanyelvi, irodalmár, versmondó vetélkedôkrôl és népmûvészeti kiállításokról, általában a népi hagyományok, a népi kultúra jelentôségérôl. Ezzel szemben gyakran látunk és hallunk a magas kultúra olyan képviselôirôl is, akik csak a maguk szintjén mûködô kultúra és mûvészet létjogosultságát ismerik el. Nyilvános, sajtóbeli, tévés kirohanásaikkal elítélik s ezzel akadályozzák a mûvészetekben képzetlen, de általános, önkifejezô, alkotói, humán adottságok és képességek más megnyilvánulásait. Az ehhez hasonlítható "közösségi elkötelezettséget" egyik egyetemi tanárunk rövid rádiónyilatkozatában nacionalizmusnak, egy színházi rendezô az Erdélyi Naplóban néptanítói szintû mûkedvelésként, Konrád Antal pedig nemrég a Duna tévé adásában bélyegezte meg.
Általános jelenség, hogy a közmûvelôdést irányító, szervezô értelmiség hivatalos, állami oktatási-mûvelôdési programokkal a magas kultúra igényeinek megfelelô intézményrendszer anyagi, eszmei, erkölcsi támogatásával, a szerzôi és terjesztési jogokkal védett magas kultúra és mûvészet menedzselésével képzeli és szervezi közmûvelôdésünket is. Ezzel szemben a más szinten élô, gondolkodó és cselekvô, népi jellegû polgári tömegek által is megélhetô, a befogadást, fogyasztást meghaladó igények kielégítését többnyire szakmailag kevésbé tájékozott mûkedvelôk lelkesedésére és alapítványi támogatások esetlegességeire bízza. Így természetes, hogy közmûvelôdésünk alkotói gyakorlata alig versenyezhet a tömegmédiák, a kultúripar és - kereskedelem által reklámozott, minden piacot elárasztó multi- és tömegkultúrák termékeivel. Ebben a szellemiségben még az alkalmi vagy hivatásos, népi jellegû ének- és táncegyüttesek mûsorai sem helyettesíthetik a közönségük által is megélhetô alkotói képességeket és gyakorlatot.
Talán szépirodalom-központú anyanyelvi oktatásunk is egyik oka lehet annak, hogy szellemi kultúránkban és közéletünkben, az élet minden területére kiterjedô, okszerû, logikus érvelést és gondolkodást igen gyakran a költôi képzelet illúziói, hasonlatai, jelképei és retorikái helyettesítik.. Például mûvelôdési, mûvészeti, néprajzi intézetek, egyesületek, társaságok és szerkesztôségek képviselôi Bartók Béla és Kodály Zoltán példájára hivatkoznak akkor, amikor az anyanyelvi kultúra körébe tartozó, nemzeti identitást kifejezô hagyományokhoz hasonlítják a tárgyi kultúra sokkal fiatalabb, korstílusokhoz, divathoz, anyagi és technikai feltételekhez stb. kötött tárgyalkotó díszítômûvészeti "anyanyelvet". Ezen a címen írók, költôk, néprajzkutatók és népmûvelôk csak a muzeális örökség folytatására kényszerítenék azokat is, akiknél hiányzik ennek minden feltétele. Elítélnek olyan szakmai kezdeményezéseket, amelyek az új feltételek között is folytathatók, általános közösségi tárgyalkotó mûvészeti mûfajokkal, tecnikákkal és formákkal törekednek az alkotói képességek ébren tartására. Az "ôsiség, a szív és szeretet", a "díszítômûvészeti anyanyelv" szerepének a tévében, a mûvelôdési intézet Szín és az EMKE Mûvelôdés címû lapjaiban valós ... emlegetése semmivel sem viszi közelebb az embereket matyó és úrihímzések, népviseletek, székelykapuk, kopjafák és festett bútorok mûvészeti szükségletei, értékei kialakulásának, elterjedésének és folytatásának társadalmi szakmai lehetôségeinek jobb megismeréséhez. Mindehhez csak ott van lehetôség, ahol mindenki csak arra vállalkozik, amihez ért és másokat nem akadályoz olyan munkájában, amelyben ô maga járatlan.
Újabban különbözô értelmiségi fórumok foglalkoznak a politikai elit kultúrájával is. Sokan azt állítják, hogy a politikában természetes az általános emberi, erkölcsi normák kijátszása. Tulajdonképpen ez a kijátszás uralkodik a politikai életünkben szereplô nemzeti, szociális, liberális, keresztény, paraszt, munkás, polgári, demokrata stb. politikai pártok, platformok, koalíciók, tömörülések egyoldalú ideológiai, uralmi törekvéseiben is. Ezek szerint a választóknak kell eldönteniük, hogy sokirányú, természetes, humán adottságaik közül melyik ideológiájának akarják alárendelni teljes emberségük törvényes gyakorlásának szabadságát vagy kivételes támogatását. Ezeknél a nemzeti, demokrata jelzô például azt is jelentheti, hogy a többség demokratikus szavazatával elutasíthatja más nemzetiségûek egyenlô oktatási, mûvelôdési, nyelvhasználati stb. jogait. Ennek alapján elképzelhetetlen, hogy az RMDSZ képviselôi, választói elôzetes megkérdezése, tájékoztatása, jóváhagyása nélkül, csak a maga platformjának egyoldalú ideológiáját vagy személyes érdekeit képviselje, illetve ideológiai vitákkal kösse le a nemzetiségi közösség figyelmét, s a képviselôk hasznos munkára fordítható idejét. Minden kisebbségi szövetség, párt, platform és tömörülés választott képviselôje azzal tehetne a legtöbbet, ha saját választókörzetében olyan gazdasági, kulturális, egészségügyi stb. szervezôdéseket kezdeményezne, amelyek szakszerû támogatásával, irányításával bebizonyítaná képviselôi elkötelezettségét és elképzeléseinek életrevalóságát. Ebben a munkájában senki sem hivatkozhatna semmilyen elôre nem látható vagy tôle független okokra és akadályokra. Mindenki csak arról beszélhetne, hogy hogyan igyekezett és hogyan sikerült legalább megközelítô eredményeket elérnie.
Nemzetiségi szellemi értelmiségünk képviselôi nem bújhatnak egyes pártok, platformok, tömörülések megideologizált, az ellenséges ellenzéknek is alaposan meg nem magyarázott, kellôképpen nem tudatosított nyilatkozataik mögé. Különösen pedig nem a saját választói és közösségi intézményeinek és civil szervezôdéseinek szakmai elôkészítése nélkül. Ott, ahol mindezt megközelíteni sem sikerül, ott elsôsorban a magunk szellemiségében keressük az okait. Nem a prófétai eszményadás, hanem a realitások ismeretében a különbözô esetekre és mintákra részleteiben kidolgozott, teljes nemzetiségi közösséget átfogó tervek, modellek és az alkotói, értelmiségi összefogás hiányzik.
Felfogásom szerint tehát az egyetemeshez viszonyított kultúra legkezdetlegesebb szintjén élô társadalmi rétegeknek is voltak és lesznek a helyzetük javításán gondolkodó és cselekvô tagjai, tiszteletre méltó szellemisége. Természetes, hogy ôk nem ismerhetik a kultúra legmagasabb fokait elért rétegek élet- és világfelfogásának, kultúrájának sajátos kérdéseit. Tehát nem is vállalkozhatnának ezek képviseletére. Fordítva viszont: a magas szinten képzett értelmiségnek ismernie kellene a kultúra és társadalmi fejlôdés folyamatának minden fokozatát. Szellemiségében csak ilyen tudattal léphet fel az általános társadalmi fejlôdés igényével. Ez pedig minden réteg viszonylatában olyan kompromisszumokra kötelezi, amelyeket minden "másságnak" külön-külön meg kell tudni magyaráznia és elfogadtatnia is.
Az emberi lét kérdéseit minden fokon csak a humánum létkérdéseiként lehet és kell tisztelni. Csak a tudatos bûnözéssel szemben fogadhatunk el radikális megoldásokat.
Ma már nosztalgiával gondolunk vissza a régi idôkre, amikor május 1-jén a strandok megnyitották kapuikat. Mi — a Maros mellett lakó gyermekek — már kora tavasszal alig vártuk a jégzajlás elvonulását, mindennap ellenôriztük, hômérô híján a kezünkkel, a víz felmelegedését. Május 1-jén a Ritz- fürdôben, vagy a Cementlapoknál belemártottuk magunkat a tiszta vizû folyóba, majd felírtuk nevünket a napozó vagy a hídláb falára, annak igazolására, hogy a fürdôszezon megnyitásánál jelen voltunk.
Most is ezrek várják a szezonnyitást, de annak idôpontjáról még az illetékesek sem tudnak tájékoztatni...
A századforduló után a dr. Bernády György által kezdeményezett nagy városrendezés és - építés a Maros kihasználásának is új irányt szabott. Az olasz Lenarduzzi céggel kötött szerzôdés alapján új betongátat építettek, szabályozták a Maros felsô medrét s a régi malomárok vizét betoncsatornába szorították. Ezzel megszüntették az árvizek évenként megismétlôdô csapásait, biztosították az újonnan épített villanytelep turbináinak meghajtását és megoldották — ha közvetve is — a város ivóvízellátását.
Ebben az idôben a Maros vize jóval tisztább volt, mint ma, jobban vigyáztak rá a folyó menti települések lakói. Ennek volt kö