|
LI. évfolyam 108. (14160) |
1999. május 13. csütörtök |
Szerdán sajtóértekezletet tartott az RMDSZ megyei szervezete, ahol Kincses Elôd megyei elnök, Szente Ibolya ügyvezetô elnök, és Ábrám Noémi alelnök összefoglalta az elôzô hasonló találkozó óta végzett munkájukat. Mint kiderült, az elnök figyelme megoszlott a megyei RMDSZ ügyei, az általa elnökválasztási kampánynak nevezett tevékenység és ügyvédi teendôi között. Az elsôben, tudtuk meg, a vidékjárásra esett a hangsúly, amit az elnök hasznosnak és tanulságosnak minôsített, s úgy vélte, sokkal több idôt kell erre szánni. Említette, hogy a megyei operatív tanács kétszer is tiltakozni volt kénytelen, egyszer az országos csendôrparancsnok Marosvásárhelyen tett kijelentései miatt, másodszor pedig az erdôcsinádi SRI- /"baráti" látogatás kapcsán, amikor, elmondásuk szerint a faluban szervezett népdalversenyen hívatlan megjelent két SRI-tiszt. Egyéb megyei szervezeti tevékenységrôl semmi nem hangzott el, mert a jelenlevô sajtó érdeklôdése is gyorsan a hétvégi kongresszusra terelôdött.
A kongresszusi elôkészületekrôl szólva a bukaresti Petôfi-házban Markó Bélával közösen tartott tévévitát említette, beszélt az RMDSZ megújításának szükségességérôl, kitért a nyárádszeredai és csíki fórumokra, s kijelentette, hogy Markó Béla, elfoglaltságra hivatkozva, nem vett részt ezeken. Ugyanígy, hangzott a megyei elnök véleménye, nem volt hajlandó a Duna tévé Heti Hírmondó címû mûsorában sem leülni vele szemben, pedig Kincses szerint lett volna mit beszélni az RMDSZ, a magyarság jövôjérôl. Hangoztatta, hogy Markó elnökként elônyös helyzetben van, s ezt ki is használja. Példának okáért, mondta, a Fidesz-kongresszusról is hazament, ahelyett, hogy a Heti Hírmondóban részt vett volna egy politikai vitán, de bezzeg Enyedre elment a helyhatóságok találkozójára, ahol "politikai elemzés címen választási kampányszöveget mondott". Az olvasók tájékoztatására mondjuk, hogy Enyeden az RMDSZ-polgármesterek, alpolgármesterek, tanácsosok találkozója zajlott. S nehéz lenne elképzelni, hogy egy szövetségi elnök, aki az önkormányzatok képviselôivel találkozik, másról is beszélhetne, mint az RMDSZ politikájáról. Ezek után következtek az újságírók kérdései.
Népújság: Még mindig folyik az egészségbiztosítási pénztár körüli cirkusz. Mit kíván tenni az RMDSZ megyei szervezete, hogy ez a dolog rendezôdjék?
Kincses Elôd: Ami a pénztár kérdését illeti, álláspontom szerint ez egy lezárt ügy. Hatodikán a bukaresti központ a jelenlegi vezetést konfirmálta, tehát szerintem egyelôre nincs mit csinálni. Senkinek sem kell semmit sem tenni, ez egy létezô, jóváhagyott vezetés.
Népújság: Említette, hogy újraindult az élet a megyei RMDSZ-ben. Mirôl tud beszámolni ilyen értelemben?
Kincses Elôd: Ami a megyei szervezet tevékenységét illeti, errôl most bôvebben nem akarok beszélni, majd a TKT- nak egy jelentést fogok elôadni. Sokmindent csináltunk, de most nem térek erre ki.
Népújság: Hogyan értékeli az ön által kinevezett ügyvezetô elnökség eddigi munkáját?
Kincses Elôd: Az ügyvezetô elnökség rendszeresen megtárgyalja a dolgokat és a megfelelô döntéseket meghozza.
Népújság: Mit sikerült tisztázni az elmúlt idôszak függôben maradt ügyei közül?
Kincses Elôd: A problémák tisztázása folyamatban van, példának okáért régi leltári tárgyak, '90-es vagy '91-es videók vagy ilyesmik sincsenek tisztázva. Olyan embereknek a nevén szerepelnek, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy az ember ezt elmondja, mert nyilvánvaló, csak arról van szó, hogy a megfelelô formaságokat nem bonyolították le. Azonkívül pedig az árvízkárosultak pénzével kapcsolatos kérdést is megoldottuk. Ez a téma le van zárva már. Átiratot küldtünk valamennyi tisztségviselôhöz, hogy közöljék, január elsejétôl milyen tagdíjat fizettek, illetve elküldtük nekik az országos ügyvezetô elnökségnek azt a határozatát, amelybôl kiderül, hogy milyen összegû tagdíjat kellene hogy fizessenek, és felkértük ôket, hogy a megfelelô módon járjanak el. Várjuk a válaszokat.
Nem szokás ugyan a sajtóértekezletek során más sajtóorgánumok által felvetett kérdésekre kitérni, ezúttal azonban említenünk kell, hogy egy sor kérdést intéztek Kincses Elôdhöz a kongresszus és az elnökjelöltség kapcsán.
Kincses válaszaiból az derült ki, hogy úgy érzi, hátrányos helyzetbôl indul a megmérettetésben, s fôleg Markó Bélát okolta, akivel kevés alkalma adódott a közvetlen polémiára, vagyis, hogy szerinte Markó Béla kitért a viták elôl. Azt is nehezményezte, hogy az RMDSZ- nek nincs valamiféle külön választási szabályzata, elégedetlen volt a jelölôgyûlésekkel, s mindent egybevetve rossznak minôsítette az RMDSZ vonatkozó szabályait. Elégedetlen a kongresszusi küldöttek összetételével is, s furcsa mód ezt a minôséget éppen azoktól vonná meg — például prefektusok, alprefektusok —, akik adott intézményekben az RMDSZ-t képviselik, s az RMDSZ politikájának gyakorlati megvalósítását végzik.
Mellesleg a kongresszussal kapcsolatos minden szabályozást az RMDSZ legfelsôbb döntéshozó fóruma, a Szövetségi Képviselôk Tanácsa fogadta el. Ezek szerint továbbra is nehéz kideríteni, hogy ki, mikor, mit képvisel, s folyik tovább a mindenki mondja a magáét, akkor is, ha többségi döntés született.
Kormányzati felelôsségvállalás
Radu Vasile, miniszterelnök szerdán a kormányzati felelôsségvállalás eszközéhez — a bizalmi szavazás sajátos román változatához - folyamodott a gazdasági reform felgyorsításáról szóló törvénytervezet gyors hatályba léptetése érdekében.
Parlamenti beszédében a kormányfô rámutatott: a törvény célja a privatizáció egyszerûsítése és a reformfolyamat összehangoltabbá, átfogóbbá tétele. A gazdaság szerkezet- átalakításának indokolatlan halogatása már nagyon sokba került az országnak.
Vasile szerint Románia most sokkal jobb helyzetben van, mint az év elején, mert eredményesen fejezôdtek be tárgyalásai a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal. A két nemzetközi pénzintézettel folyó tárgyalásokról szólva közölte, hogy ezek során Románia más taktikát alkalmazott, azaz arra helyezte a hangsúlyt, aminek a megvalósítására képes. "Csaknem biztosnak" mondta, hogy az így megtárgyalt egyezményeket meg is lehet valósítani.
Az alkotmány szerint a kormányzati felelôségvállalással beterjesztett törvénytervezet szavazás nélkül életbe lép, ha a beterjesztéstôl számított három napon belül a kormány ellen nem nyújtanak be bizalmatlansági indítványt.
Bizalmatlansági indítvány esetén a törvényhozás errôl szavaz. Ha az indítványt elfogadják, a kormánynak távoznia kell, s természetesen nem lép életbe a kormányzati felelôsségvállalással beterjesztett törvénytervezet.
A legnagyobb ellenzéki alakulat, a Szociális Demokrácia Romániai Pártja bejelentette, hogy csütörtökön bizalmatlansági indítványt nyújt be, mert szerinte a kormány lépése alkotmányellenes.
Radu Vasile egy kedd esti nyilatkozatában biztosra vette, hogy a kormánytöbbsége elutasítja az ellenzék bizalmatlansági indítványát.
A március 24-én kezdôdött hadmûvelet óta a NATO huszonnégy órán belül szerdán hajnalban befejezôdött támadási napján csapott le a legtöbbször a szerb célpontokra Jugoszláviában.
Errôl a szövetség monsi fôhadiszállásának reggeli közleménye számol be. Nem említi azonban a csapások számát, csupán az összes repülését, amely meghaladta a 600-at. Katonai megítélés szerint jelentôs kárt okoztak a szerb katonai gépezetben, és tovább korlátozták manôverezési képességeit Koszovóban.
A hadmûvelet célja továbbra is elszakítani a koszovói szerb erôket, és megakadályozni, hogy lélegzethez jussanak. A NATO-gépek sértetlenül visszatértek.
A stratégiai célpontok között sorolt fel a közlemény öt légi bázist, nyolc hidat, három rádiós adótornyot, illetve két olajtárolót, köztük a zomborit. A katonai célpontok elleni csapásokat ismertetve a közlemény kiemelte, hogy NATO-gépek a földön megsemmisítettek öt MiG-21-es repülôgépét és egy SA-6-os föld-levegô rakétaindítót. A katonai célpontok között szerepeltek továbbá tankok, tüzérségi posztok, parancsnoki posztok, szállító jármûvek, összeszerelô létesítmények és csapategységek. Baricnál lôszergyártó üzemet, Paracinnál egy lôszerraktárat, Kragujevacnál az SA-6-os légvédelmi rakétákat gyártó üzemet, Cacaknál egy összeszerelô üzemet támadtak. Rakovicánál a légvédelmi központra, Krivovónál egy utánpótlási bázisra csaptak le sikeresen a NATO harci gépei.
Javier Solana, a NATO fôtitkára szerdán délelôtt Tiranába érkezett, hogy az albán vezetôkkel tárgyaljon — jelentette az AFP albán kormányforrásokra hivatkozva.
Solana, aki alig néhány órát szándékozott Tiranában tölteni, Rexhep Meidani albán elnökkel, valamint Pandeli Majko kormányfôvel tárgyalt. Solana találkozott a NATO Albániában lévô képviselôivel, majd Macedóniába utazott.
A fôtitkár mindkét országban meglátogatta a térségben tartózkodó NATO-katonákat, ezenkívül személyesen akart tájékozódni a koszovói menekülthelyzetrôl — közölte még Solana Tiranába érkezése elôtt Brüsszelben Jamie Shea NATO-szóvivô.
A hivatalos jugoszláv hírügynökség szerdai kommentárja szerint a NATO-hadmûveletek környezeti katasztrófa fenyegeti Jugoszláviát, az egész Balkánt és egy sor egyéb európai országot.
A Tanjug szerint az olajfinomítók, a vegyiüzemek és más olajipari létesítmények bombázása révén felszabaduló mérgezô anyagok a Közel-Keletet és Észak-Afrikát is beszennyezik.
Jugoszlávia szomszédai, így Románia és Bulgária, amelyek leginkább fenyegetettek, miután atomerômûveik a jugoszláv hadszíntér közelében találhatók, nem reagáltak egy esetleges nukleáris katasztrófa veszélyére — írta a Tanjug.
A jugoszláv hírügynökség több forrásra hivatkozik jelentése alátámasztására. Mint írta, április 21-én az ENSZ elsô ízben figyelmeztetette a világot a támadásnak a környezetre gyakorolt káros következményeire. A hatóságok szerint a legnagyobb veszélyt a lerombolt olajipari és vegyiüzemekbôl szivárgó anyagok jelentik - ezek beszennyezhetik a Dunát, a talajt, a talajvizet és a termôföldeket.
Az orosz hidrometeorológiai biztottság idézett véleménye szerint a Belgrád melletti Pancsova olajfinomítója bombázásának következményei már elérték Fehéroroszországot, Bulgáriát, Magyarországot, Litvániát, Lengyelországot, Romániát és Ukrajnát.
A német környezetvédelmi társaság április 30-án figyelmeztette Gerhard Schröder kancellárt, hogy a vegyi, gyógyszer- és a mûtrágyagyárak bombázásának környezeti következményei egészségkárosító hatásúak. A folyókba kerülô anyagok súlyos következményekkel járnak a térségre nézve, elôsorban a Duna-deltában - írta a jugoszláv állami hírügynökség.
Románia a Nyugat-európai Unió (NYEU) segítségét kérte a Jugoszlávia ellen elrendelt olajembargó érvényesítéséhez — közölte Andrei Plesu külügyminiszter.
Plesu, aki a román védelmi miniszterrel együtt részt vett a NYEU miniszteri tanácsának hételeji brémai ülésén, arra emlékeztetett, hogy a Jugoszlávia ellen korábban elrendelt olajembargó idején Románia kiválóan együttmûködött a NYEU-val, és ezt a tapasztalatot most is hasznosítani lehet.
A külügyminiszter szerint az embargó érvényesítése nagyon "nehéz feladat ebben a térségben". Plesu azt hangsúlyozta, hogy különösképpen a nemzetközi vízi útvonalnak számító Dunán jelent gondot a forgalom ellenôrzése.
A miniszter által említett gondot igazolja a szerdai román sajtónak az a híre, amely szerint a bolgár hatóságok hétfôn látták ugyan, hogy két kôolajat szállító szerb uszálykonvoj halad a Dunán Jugoszlávia felé, de nem állíthatták meg azokat, mivel a dunai hajózást szabályozó nemzetközi egyezmény nem teszi lehetôvé a tranzitforgalom ellenôrzését. A lapok hírébôl az derül ki, hogy a szerb uszályok Ukrajnából szállítják az olajat a Dunán - Románián és Bulgárián keresztül.
A Vega-Ploiesti finomító ugyanakkor szerdán bejelentette, hogy hétfôtôl lakkbenzint szállít Jugoszláviába. A finomító vezérigazgatója elmondta, hogy 1,1 millió dollár értékû szállításról kötöttek megállapodást.
Az igazgató szerint ez a szállítás nem sérti a Jugoszlávia ellen elrendelt olajembargót — amelyhez Románia is csatlakozott -, mivel a lakkbenzint az újvidéki élelmiszeripari vállalat kapja. Ez a vállalat étolajat gyárt, valamint a "bombázásoknak kitett kórházak számára világításhoz használt petróleumot".
— A román szállítás tehát így az embargó alól kivételnek számító humanitárius szállítmány — érvelt az igazgató, aki hangsúlyozta, hogy ez az üzlet némileg kárpótolja a finomítót azért, hogy hét másik jugoszláviai szerzôdését volt kénytelen felbontani, s ezzel 20 millió dolláros kárt szenvedett.
A budapesti Balázs Ferenc Intézet február-március periódusban közvélemény-kutatást végzett a romániai magyarok körében. Ennek egy részletét adjuk közre az alábbiakban.
Ha jövô vasárnap lennének parlamenti választások Romániában, Ön elmenne-e szavazni?
Valószínûleg nem menne el 5,3%
Csalódott az RMDSZ politikájában 15,6%
Csalódott a romániai magyar politikusokban 12,2%
Csalódott a többpártrendszerben 12,2%
Melyik szervezetre adná szavazatát?
Mennyire elégedett Ön összességében az RMDSZ eddigi kormányzati tevékenységével?
Részben elégedett 50,7%
Nem foglal állást 14,9%
Ön szerint az RMDSZ részvétele a kormányban hozott- e már konkrét eredményeket a romániai magyarság helyzetének megjavítása szempontjából?
Milyen területeken lát eredményeket? (több válasz is lehetséges)
Az anyanyelv-használat területén 26,6%
A kulturális élet területén 25,6%
A gazdasági élet területén 8,4%
A román—magyar megbékélés területén 18,5%
1996-ban Ön egyetértett azzal, hogy az RMDSZ belépett a kormányba?
A '96 óta eltelt kormányzati idôszak távlatából összességében helyes politikai döntés volt az RMDSZ belépése a kormányba?
A megkérdezett személyek száma: 621 fô
Kutatási pontok (települések) száma: 55
Május 10-i lapszámunkban MTI-tudósítás segítségével tájékoztattuk olvasóinkat, hogy miután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyûlése úgy döntött, hogy azonnali hatállyal, meghatározatlan idôre felfüggeszti tevékenységét a romániai református egyház törvényhozó testületében, a zsinatban, veszélybe került a hazai református egyház egysége. A szakadásveszélyes helyzet alakulásával, az áldatlan folyamat fejleményeivel kapcsolatos a szerkesztôségünkhöz eljuttatott alábbi nyilatkozat.
Az 1999. május 11-ére összehívott zsinat a mindkét kerület elnöksége által aláírt hivatalos meghívó alapján szabályszerûen ült össze. A zsinati ülésen megjelent tagok kijelentik, hogy:
1. A romániai református egyház zsinati egységét meg akarják ôrizni.
2. Nem kívánnak beleszólni egyik egyházkerült, így a Királyhágómelléki egyházkerület belsô ügyeibe sem. Ezekre nézve az egyházkerületek testületei illetékesek, tiszteletben tartva a Kánon rendelkezéseit.
3. A zsinat kánonalkotó és legfôbb intézô testület és nem fellebbezési fórum. Erre a Zsinat Fegyelmi Bizottsága illetékes.
4. A zsinat fenti feladatai mellett a Kánon egyes szakaszainak hiteles értelmezési jogával egyedül rendelkezik (Kánon I. fô rész 8. par.). Ennek alapján foglalkozott a 27 királyhágómelléki aláíró Megkeresés c. felterjesztésével. A felterjesztés szerzôi között zsinati tagok is vannak, akiknek biztosított joguk, hogy a zsinathoz forduljanak.
5. Megerôsítik a Zsinati Állandó Tanács 1999. április 8-án Nagyváradon tartott ülésének mindkét kerület képviselôi által titkos szavazással hozott határozatát, amely a Megkeresést a zsinat elé utalja. (Ez nem a belsô ügyekbe való illetéktelen beavatkozás szándékával történt, hanem abból a ténybôl adódóan, hogy a kérdés napirendre tûzését a Zsinat Alkotó tagjai is kérték és a Kánonjogi Bizottság is javasolta.)
6. Kifejezik sajnálatukat afölött, hogy a Megkereséssel kapcsolatos mértéktartó, tárgyilagos értelmezés nem talált kellô megértésre. Sajnálattal állapítják meg, hogy a Zsinati Állandó Tanácson már visszavont vádak ismét megjelentek az írott és elektronikus sajtóban.
7. A romániai református egyház zsinatának megoldandó feladatai vannak, ezért folyamatosan mûködnie kell. Jelen körülmények között megtárgyalásra, elfogadásra vár a református egyház Fegyelmi Szabályzata, az egyházi karitatív intézményekkel kapcsolatos keretszabályozás, a Kánon elsô két fô részével kapcsolatos módosítások megtárgyalása. A teljes Kánon állami megerôsítése nem tûr halasztást.
8. Figyelembe véve a fentieket és ugyanakkor a Királyhágómelléki Egyházkerület 1999. május 7-én tartott közgyûlésének határozatát szem elôtt tartva, a zsinat 1999. május 11—12-ére összehívott ülését 1999. június 10—11-ére elnapolja. Ezt a további tárgyalások kedvezô kimenetelének reményében teszi.
9. Amennyiben a zsinat elnapolt ülésének új dátumán a zsinati tagok közül egyesek nem jelenhetnek meg, a zsinat élni fog a Kánon I. fô része 164. par.- ban elôírtakkal: "A határozatokat a jelenlevôk szavazatának általános többségével (fele+1) hozzák. Határozathozatalhoz a tagok egyharmadának a jelenléte szükséges."
A zsinat tagjai testvéri szeretettel felhívnak mindenkit, hogy tiszta lelkiismerettel könyörögjenek féltôn szeretett egyházunk, menedékünk, sionunk jövendôjéért, egységéért és jó rendjéért.
D. dr. Csiha Kálmán püspök, dr. Mártha Ivor fôgondnok, dr. Bustya Dezsô, dr. Gálfy Zoltán, Dávid Lajos, Jenei Tamás, Nemes Árpád, Gyenge János, Incze Sándor, Antal Ferenc, Antal József, dr. Bíró József Zete, dr. Ágoston Albert, dr. Fazakas Sándor, dr. Nagy Attila, Batiz Csaba, Ambrus István, Csikos Tibor, Árus Jenô, Csernák Béla, Balogh Barnabás
Trianonról akárki nem szívesen beszél. Pláne erre mifelénk. Ilyenné alakított bennünket a világpolitika, s a szükség és a muszáj. Mert ha akartuk volna, se tudtuk volna a dolgokat meg nem történtté tenni...Mégis ma, amikor Csurka István Szabadka—Újvidék—Zombort emleget, és megkérdôjelezi a trianoni határokat, és arról beszél, ami visszajár(na), annak, aki áltatja magát, könnyen megjelenhet a politika szemkápráztató délibábja. Hogy létezik valahol egy határrendész, és az nem felejti, hogy Istennek kedves gyermeke a kisebbségi is. Való igaz: fogyatkoznak a sértettek, hiszen mára már szinte semmi nem úgy van, ahogyan annak idején a békét diktálták és a térképeket átrajzolták. A politika színpadán azóta másként játszanak. Ha nem is minden alkalommal és mindenütt. Amire egyértelmû példának látszik Európa magyar kisebbségeinek helyzete. Igaz, a sokaknak szabadszájú Cs. I. mindezzel keveset törôdik. És nem is nagyon akar körülnézni. Ez bizony baj. Ô háló nélkül végzi trapézmutatványait. Nem számol a veszélyekkel. Igaza hiába stimmel tárgyszerûen. Persze, teheti, mert ha úgy adódik, nem ô zuhan a padlóra. Ez még nem minden. Kimondja, amit mások nem. Alighanem ennyi a botrány forrása, és emiatt indul el az indulatok hullámverése. Az ember még így sem várhatja, hogy azonnal dôljön kardjába, akinek nincs is kardja. Nem határolódhatunk el olyasmitôl, ami igaz. Még akkor sem, ha netán vonakodunk errôl nyíltan beszélni. Eltûnôdöm: ezért némelyek szemében lehetek akár irrendenta is, tudom. Hiszen könnyû (túlságosan is az) valakit megbélyegezni. Annak, akinek tûrôképességét tulajdonképpen a nemzetállami doktrína korlátozza. Neki ez a sajátja, nekem meg más. Csak annyi, ha önazonosságomban nyugságos idôm nincs, akkor ne várja senki tôlem, hogy jól érezzem magam. Egy kisebbségre ráfoghatják, hogy az nem egyéb, mint elsô számú közellenség, ha csak így adatott meg neki élni, akkor ne várják, kedve is legyen hozzá.
Az ember bántott és gyalázott örökké nem lehet. Természetesen egyetlen nemzetiség sem. Csakhogy a világban a közvélemény nem egyformán ítél. Megkülönböztetik a kisebbségeket. Közöttük a magyart is. Így érvel Cs.I. Hát miért ne tenné? Mint aki érti a kérdés lényegét. Egyáltalán nem negédeskedik, hanem kimondja, amit veszedelmesen ijesztô kimondani. Talán nem is kellene. Mert a súlyos és kellemetlen igazság mindig zavar(hat) valakit. Mert gyanútlan lelkes, aki elhiszi, hogy aki oszt és szoroz a világban, most éppen holmi határkiigazításon töri a fejét. Jólesik, rosszul esik, az illetékesek soha nem úgy viselkednek, hogy a jókat megjutalmazzák és a rosszakat megbüntetik. Esetleg fordítva. Mindig valamilyen érdek igazítja a történéseket. Ezért van ma jobb sorsa Európában az íreknek, németeknek, katalánoknak, svédeknek. Nekik a kisebbségi lét nem is az, ami. Érvényes mérce még nincs. És a helyzetek állapota és fontossága sem ugyanaz. Ezért a méltányosságot ne is keressük. Van, akiért háborúznak, van, akiért nem. Ennyi. Ennek ilyen furcsa az ideológiája. De nem irigykedünk. Koszovó a példa, hogy az elszabadult erôszak mekkora bajjal jár; a kurdokat meg szóra sem érdemesítik, becsületük alig több a semminél, hiszen még hazájuk sincs.
A magyarnak van. Ennek ellenére a szabadkai magyar nem azt mondja, mint Cs.I. Ma félelmében nem is tehetné. De amúgy is. Szétszóratott nemzetrészek nem idillizálnak. Már nem. Kinôttünk belôle és a sors is megtanított egyre s másra. Mi erdélyiek sem vagyunk másként. Sérelmeink és jogfosztottságunk hellyel-közzel folyamatos nyolcvan esztendeje. Ha valamit valaha elspekuláltak tôlünk, annak csak ártalmaira hivatkozhatunk. Megtehetjük, hogy valaki meghallja. Vagyunk, akik voltunk vitatható "területeken" és kevesen. Sokan, de nem többségben. Ez immár keserû tény. Négy ország hisztériájával kellene szembenéznünk, ha régi sérelmeinket valami csoda folytán átruházhatnók másokra. Ekkora túlcsorduló hûség nincsen; tartok attól, hogy irántunk nincsen.
"Ezért aztán most nem is tartom fontosnak, hogy én mit szeretnék. Hanem azt, hogy mit lehetne és hogy: lehetne-e jól, ami most rosszul van. Nyilván lehetne. Erre pedig nincsen más alternatíva, mint a különlétek együttléte." Költôt vagy politikust idéztem. Egyre megy. Mindenesetre hiszek neki. A közös Európa nyugalma hozhatja majd a reményt erre mifelénk. Semmi más. Csak ki kell várni. Hogy senki ne lehessen se több, se kevesebb, mint amennyi. És az emberfia ne a határrendésztôl lesse a megoldást.
A Maros megyei oktatásügyben 11595 személy dolgozik, bérezésükre megközelítôleg 25 milliárd lejre van szükség. Az utóbbi idôben azonban mind több a panasz a költségvetési intézményeknél dolgozók fizetésének folyósítását illetôen. Vonatkozik ez az oktatásügyben dolgozó tanerôkre, és az iskolai kisegítô személyzetre is, akiket januártól késve, illetve hiányosan javadalmaztak. Az elégedetlenség oda vezetett, hogy a egyes tanügyi szakszervezetek az iskolai év befagyasztásáról döntöttek.
Bár tisztában vagyunk azzal, hogy nem helyben, megyei szinten dôlnek el a dolgok, Dónáth Adélt, a Maros Megyei Tanfelügyelôség fôkönyvelôjét a fennakadásuk okairól kérdeztük. A válasz értelmében a pénzügyminisztériumban nincs elég pénz, ami az év elejétôl kezdve a késésekhez vezetett.
— Februárban a januári elszámolást idejében kifizettük, de az elôleg késett egy héttel, a pénzügyminisztérium ugyanis a pénzhiányra hivatkozva nem utalta át a kért összegeket a közoktatási minisztériumnak. Bár 22- én kellett volna kiadnunk az elôleget, a szükséges 5 milliárd 200 millió lej helyett 4 milliárd 230 milliót kaptunk s azt is három részletben. Az oktatásügyi minisztérium pedig átiratban közölte, hogy ezentúl 20-a helyett 25-re tevôdik át az elôlegek folyósítása. Visszatérve a márciusi elôlegre, a milliárdos eltérés miatt megkértünk néhány nagyobb központhoz tartozó iskolát, hogy a pluszórákat ne vegyék számításba, s azt majd az ígéretek szerint a márciusi elôleggel fizetjük ki. Ez meg is történt.
A márciusi elszámoláskor adódtak az újabb gondok. Mivel idôközben jóváhagyták az érdemfizetéseket, amit visszamenôleg januártól kellett kiadni, továbbá a februári influenzajárvány miatt rengeteg volt a betegszabadság, a februárban folyósított összegnél márciusra tehát többre volt szükség. A kért pénznek csak a 80 százalékát kaptuk meg, s így ennyit fizethettünk ki a tanügyi dolgozóknak. Áprilisra viszont rendezôdött a helyzet, s mindenki megkapta, illetve ezekben a napokban felveheti a 80 százalékból hiányzó pénzt is.
Hogy mi lesz az elkövetkezô hónapokban? Az az általános helyzettôl függ.
A fôkönyvelônô pedig azért aggódik, hogy annyira kicsi a költségvetési keret, és annyira rendetlenül folyósítják a pénzt, hogy beruházásokról szó sem lehet, de a tanfelügyelôség nem fogja tudni fenntartani a saját kisegítô intézményeit, köztük a tanulók klubját, a pedagógusok házát vagy magát a tanfelügyelôséget sem.
Véleménye szerint a tanácsok is nehezen fognak megbirkózni a közoktatási intézmények fenntartásával és a szükséges beruházások finanszírozásával. Marosvásárhelyen például 20 óvoda, 20 napköziotthon, 20 általános iskola, 15 líceum és egy szakiskola került át a helyi tanács adminisztrálásába, amire szakszemélyzet kellene, az átmenet pedig túlságosan hirtelen következett be. Természetesen vannak jó példák is, Nyárádmagyaróson és Csíkfalván sikerült önerôbôl rendbe tenni az iskolákat. Kérdés, hogy mi lesz a megye többi településén?
Miután tegnapelôtt ismét botrányos jelenetekre adott okot, hogy nem tisztázott, Ágoston Margitnak vagy Székely Sándornak van-e joga a Manpel vállalatot vezetni, s mindketten hivatkoznak valamilyen okiratra, amelynek alapján — állítják — az ô oldalukon van az igazság, tegnap bekopogtunk a Cégjegyzô Hivatalhoz: mondják el, mennyire valós az az irat, amelyet Székely Sándor lobogtatott és amelyben a hivatal elismeri ôt mint teljes jogú igazgatót, és mennyire tartják érvényesnek a törvényszéknek azt a határozatát, amely Ágoston Margit birtokában van és amely a Székelyt és csapatát vezetôtanácsi tagoknak kinevezô közgyûlési határozatot érvényteleníti. A helyszínen Nasca Vladimir, a hivatal vezetôje válaszolt kérdéseinkre és adott igencsak kimerítô, ugyanakkor okiratokkal alátámasztott választ.
— Március 19-én 5.067-es számmal aláírtam egy olyan határozatot, amelyben az általam vezetett hivatal elismeri, hogy a Manpel vállalatnak és igazgatótanácsának vezetôje Székely Sándor — mondta Nasca Vladimir. — Ennek az iratnak a birtokában Székely Sándor banki ügyleteket és a vállalatot érintô egyéb ügyeket próbált intézni. Ágoston Margitnak, aki ez idô tájt a vállalatban töltötte be az igazgatói tisztet, nem felelt meg a helyzet, és a törvényszéken megtámadta a Cégjegyzô Hivatal határozatát. Ezt az 1.835/1999-es dossziéban iktatták. Március 29- én, tehát tíz nappal késôbb a törvényszék meghozta a 390-es számú polgári végzést, amelyet az 1.703/1999-es dossziéban iktattak és amely szintén egyfajta törvényszéki határozat, annyi különbséggel, hogy idôszakos jellege van és nem mindig oldja meg a fennálló problémát. Ennek értelmében a hivatal határozatát felfüggesztették a per tárgyalásának elsô napjáig. Így elôállt az a furcsa helyzet, hogy bár a Székely Sándor-féle csapat törvényesen be volt jegyezve a Cégjegyzô Hivatalnál, nem végezhette feladatát. Itt mindjárt megjegyezném, hogy nem az általam vezetett hivatal az, amely nem teszi lehetôvé, hogy a Manpel ügyei megoldódjanak: a hiba nem a mi számítógépeinkben keresendô, ahogy Ágoston Margit állította. A törvényszéknek kellene döntenie az ügyben, de ki tudja, mikor tûzik ki a tárgyalás idôpontját?
— Pedig fontos lenne, hogy rendezôdjön az ügy — véli Nasca Vladimir. — Mindenki tudja, hogy egy vállalatot nem vezethet két vezetôtanács, ráadásként két olyan csapat, amelyek nem állhatják egymást. Az, hogy beírtuk Székely Sándort, mint a Manpel igazgatóját, azt jelenti, hogy megvolt rá a törvényes alapunk, másként nem tettük volna. 1997. július 1-jén, a 3.271-es számú végzéssel a törvényszék bírája arról határozott, hogy a Székely Sándor- féle csapatot törli a Manpel vezetésébôl. Székelyék fellebbeztek (4.875/1997-es számú dosszié), végigjárták az összes lehetôséget, de minden fokon vesztettek, így a megyei törvényszék 1998. december 23-i, 1.854-es számú polgári határozatában végérvényesen helyet adtak Ágoston Margit megkeresésének. Székely Sándorékat 1999. január 5-én töröltük a vezetôségi tagok közül. Miután ez megtörtént, Ágoston Margit rögtön átvette a vezetést, s végrehajtókkal kényszerítette Székely Sándort távozni. Azonban van itt valami, amire szerintem érdemes odafigyelni.
— Ágoston Margitnak akkor már nem volt érvényes menedzseri szerzôdése — figyelmeztet. — 1994. december 1-jén írták alá az utolsó menedzseri szerzôdést, egyrészt az Állami Vagyonalap mint az állam képviselôje, másrészt a kinevezett igazgatói gárda: Ágoston Margit vezérigazgató, Roman Maria mûszaki igazgató, Székely Sándor gazdasági igazgató, Dudila Petru termelési igazgató, Szente Éva külkereskedelmi igazgató és Cuesdeanu Lygia tervezôigazgató. A szerzôdés III. cikkelyében rögzítették, hogy az iratban foglaltak négy évig érvényesek, ami után közös megegyezéssel a határidô meghosszabbítható. Erre azonban az idôközben történt privatizálás miatt már nem kerülhetett sor. Ágoston Margitnak 1998. december 1-jén mindenképpen lejárt a megbizatása.
1996-ban a Manpelt a MEBO-rendszer alapján privatizálták, ami azt jelenti, hogy a dolgozók és vezetôk megvásárolták a teljes részvénycsomagot az Állami Vagyonalaptól, így a vállalat egészében magánkézbe ment át. Ilyen esetben az igazgató (adminisztrátor) kinevezésérôl egyedül a részvényesek közgyûlése dönthet, mint a legfelsôbb vezetési szerv, az állam beleszólási joga megszûnt. Lényegében ettôl a pillanattól kezdve az elôbb említett menedzseri szerzôdésben foglaltak érvényüket vesztették. Meg kellett szervezni a közgyûlést, hogy a részvényesek kinevezhessék vezetôiket, mindezt a magántôkéjû gazdasági társaságokra vonatkozó törvény értelmében. Ennek a 93-as számú cikkelye arról rendelkezik, hogy a vezetôket csak a közgyûlés nevezheti ki, míg a 88-as számú cikkely kimondja, hogy a választást kötelezôen titkos szavazás útján ejtik meg, függetlenül attól, hogy mit írnak a társaság statútumában. Az 1997. február 25-én megtartott közgyûlés Székely Sándort, és nem Ágoston Margitot választotta meg igazgatónak. Székely Sándor 7.016.138 szavazatot kapott, a listán utána következô 10 személy pedig bekerült az igazgatótanácsba, mindannyian több mint hatmillió szavazattal. 1997. augusztus 5-én rendeztek egy újabb közgyûlést, ekkor újra Székely Sándort választották meg igazgatónak. Mi ennek a döntésnek az alapján írtuk be Székely Sándort mint a vállalat és az igazgatótanács vezetôjét.
— Fel szeretném ugyanakkor hívni a figyelmet arra is, hogy a Cégjegyzô Hivatalnak nincs hatáskörében felülbírálni az igazságügyi szervek döntéseit — mondta Nasca Vladimir. — Amikor a törvényszéki döntés értelmében a Székely-csapatot töröltük mint vezetôtanácsot, megjelent Ágoston Margit és elfoglalta a vezetôi pozíciót. A közgyûlés döntését Ágoston Margit bizonyítékai alapján 1997. május 15-én felfüggesztették (3.751/1997-es dosszié). Felfüggesztés alatt értem azt, hogy a határozatot nem lehet végrehajtani. A Székely- csapat többször fellebbezett, de ezeket mindannyiszor visszautasították: elôbb az 1997. június 18-i polgári döntésben, majd az 1997. július 9-i 556/R számú döntésben, utóbb pedig az 1997. december 18-i 1035/R számú polgári döntésben. 1997. augusztus 5-én azonban újra megválasztották Székely Sándort. Ezt a határozatot Ágoston Margit a brassói törvényszéken támadta meg, vélhetôen azért, mert nem bízott a marosvásárhelyiben. A közgyûlés '97-es augusztusi döntését azonban a mai napig sem függesztette fel a brassói törvényszék. Született ugyan egy döntés a határozat felfüggesztésérôl, de ezt a brassói törvényszék mellôzte.
— Ágoston Margitot egyetlen alkalommal sem választotta meg a részvényesek közgyûlése igazgatónak, a menedzseri szerzôdés is lejárt volna és a törvényszéki határozat, amely Székelyék törlésérôl rendelkezik, sem mondja ki, hogy Ágoston Margit kell hogy elfoglalja a megüresedett helyet — vélekedett Nasca Vladimir. — Nehogy azt higgyék, hogy én valakinek a pártján állok. A Cégjegyzô Hivatalnak nincs hatáskörében, hogy valakit kinevezzen igazgatónak, vagy valakitôl megtagadja, hogy bevezesse a nyilvántartásba. Ha valaki hozza a részvényesek közgyûlésének a határozatát, beírjuk, semmi gond. Ha Ágoston Margitot megválasztaná a közgyûlés, 24 óra alatt beírnánk. De bármennyire is tisztelem a hölgyet, szerintem egyáltalán nem logikus, hogy ha Székely Sándor a törvényszék döntése alapján nem töltheti be az igazgatói funkciót, akkor neki kell újra visszatérnie. — Nekem az a véleményem, hogy a helyzetbôl az egyetlen kiút, hogy új közgyûlést rendezzenek, amelyen a részvényesek mint tulajdonosok új vezetôket válasszanak — összegzett Nasca Vladimir. — Ha a törvényszék döntésére várnak, lehet, hogy nagyon sok idôt mulasztanak — hiába. A dolgozók fogják megszenvedni, ha nem vállalják, hogy saját kezükbe vegyék a dolgok irányítását.
A Cégjegyzô Hivatal vezetôje úgy véli, az áthidaló megoldás, amely a törvény adta lehetôségek alapján elképzelhetô, hogy a cenzorok nevezzenek ki egy ideiglenes adminisztrátort, aki összehívhatná a közgyûlést, itt pedig esetleg ideiglenes vezetôséget választhatnának, amely addig maradna hivatalban, ameddig a törvényszék végérvényesen lezárná az ügyet. Így ugyanis csak a dolgozók veszítenek.
Gecse Dániel 1768. március 7-én Közép- Szolnok megye Czigányi településén született, mint törvénytelen gyermek. Anyja Tétsi Krisztina, a marosvásárhelyi kollégium teológiaprofesszorának lánya, apja szárazajtai Gecse Benjámin, aki nem törôdött vele, semmit sem hagyott a fiára. Anyja nem ment soha férjhez, éjjel-nappali varrással és egyéb munkákkal tartotta el.
Mivel "jeles és alapos készületû" bejegyzéssel végezte el a marosvásárhelyi fôiskolát 1791-ben, az ifjú Gecse Dániel támogatást kapott a fôegyházi tanácstól, és 1792-ben a pesti egyetemre ment. Ott széki gróf Teleki József, Ugocsa vármegye fôispánja támogatta. 1798-ban szerzett doktori diplomát, amelyet Bécsben törvényesíttetett.
1799-ben rövid idôre hazatért Marosvásárhelyre, de nemsokára újból a császárvárosba utazott, ahol orvosi felkészülését gyarapította, tökéletesítette. 1800-ban Olaszországban szolgált a császári hadseregben, ahol tífuszjárvány ütött ki. A betegség ôt sem kímélte, épphogy életben maradt.
1800-ban Marosvásárhelyen telepedett le, járványorvosi minôségben dolgozott. Munkaköre gyakori, többnyire hosszabb idejû távolmaradással járt. 1807-ben Hunyad megyébe küldte ki a királyi fôigazgató tanács az ott dühöngô epidémia elfojtásra. 1809-ben a francia háború alatt a felkelô hadsereg táborkari fôorvosa volt. 1813-ban a királyi fôkormányszék Brassóba rendelte a keletrôl átharapódzott pestis elfojtására, a következô évben hasonló minôségben Fogarasban tevékenykedett.
Hosszas és fárasztó peregrináció után, 1815-ben végleg Marosvásárhelyen maradt, édesanyjához költözött. 1817-ben városi fôorvosnak és kórházi orvosnak választották meg (ekkor hunyt el elôdje, Horváth Mátyás), és ezeket a munkaköröket haláláig betöltötte. A város egyik legkedveltebb orvosa volt, mivel sok szegényt ingyen gyógyított, gyógyszerrel látta el a rászorulókat. Százhetvenöt évvel ezelôtt, 1824. május 13- án hunyt el.
Gazdag és felelôs szakmai életpályája mellett Gecse Dániel nevéhez leginkább az általa létrehozott "emberbaráti intézet" kötôdik. Az alapítvány létrehozásának gondolata akkor született meg, amikor 1818. június 28-án részt vett a marosvásárhelyi Református Fôiskola állandó megtelepedésének százéves ünnepélyén. A megemlékezô istentiszteletet tartó Antal János református püspök a késôbbiekben felidézte Gecse Dániel hozzá intézett szavait, töprengését: "Nékem templomozás alatt elmémbe ötlék, hogy ha valaki ezelôtt száz évekkel ennek a kollégiumnak száz forintokat adott volna, oly rendeléssel, hogy annak kamatja évenként mostanig mindenkor tôkévé váljék, mi volna ma az összesített tôke?"
A kérdés nem maradt megválaszolatlanul. 1820-ban Gecse Dániel 2000 forintos kezdôtôkével alapítványt hozott létre, azzal a kikötéssel, hogy kamatai száz évig tôkésíttessenek, s azok a kitûzött jótékony célra 1921. január 1- tôl legyenek felhasználhatók. Amikor 1823-ban, a betegeskedô Gecse Dániel végrendelkezett, újabb 6000 forinttal gyarapította az alapítvány vagyonát. Halála elôtti pótvégrendeletében elrendelte, hogy minden vagyonának haszonélvezete az édesanyjáé, majd az egész összeg az alapítványhoz csatolandó. Édesanyja 1832-ben 87 éves korában hunyt el. Ebben az évben az alapítvány összvagyona 32.479 váltó magyar forint és 8 denár volt.
Gecse Dániel Institutum philanthropicum ("emberbaráti intézet") névvel illette alapítványát, amelynek az alapszabályzatát részletesen leírta, 62 paragrafusban foglalta össze. Meghagyta, hogy az összeg egyik felével a református kollégium tetszése szerint rendelkezhet majd, a másik rész felhasználásáról pedig "a fôconsistorium a maga bölcs és jó elnézése szerint mindenkor szabadon határozzon". A kamatok felhasználhatóságát nem részletezi az alapszabályzat, csak arra utal, hogy "használják mindenkor bölcsen a közboldogulásra". Felhívja viszont a majdani elöljárók figyelmét a "kollégium fizikai és morális állapotjának elômozdítására".
Gecse Dániel egyike azon marosvásárhelyi orvosoknak, akik a helyi vonatkozáson túl elismert orvostudósok voltak, és maradandót alkottak az orvostudomány, valamint a jótékonyság területén. "Szépen nyilatkozik meg benne a vallási türelmesség és a magyar nemzeti érzés, mely az egész lényét átható általános emberszereteten is minduntalan átcsillog. Kívánatos volna, hogy példája ne csak elismerést és dicséretet váltson ki a lelkekben, hanem tehetôsebb s milliókat szerzett orvosoknál és más polgároknál követésre is találjon" – írták róla utódai.
Gecse Dániel példamutatása a mi számunkra is kihívás. Hivatástudat, emberszeretet, közösségi felelôsségérzet, áldozatkészség, ... a közösség szolgálatának mindenkori prioritása az egyéni érdekkel szemben – mind-mind ráillô jellemzôk. Jó lenne, ha tehetôsebb politikusaink, vállalkozóink, orvosaink stb. közül még többen lennének azok, akik nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítanák, hogy az ô követôi. Hogy a ravatalnál búcsúbeszédet mondó Teleki József szavai beteljesülhessenek: "Adjon az Isten minden mívelt népnek minél több Gecse Dánielt!"
Idén április 8-án látott napvilágot a 40- es számú sürgôsségi kormányrendelet, amelynek értelmében módosulnak az állami tulajdonban lévô lakások bérei. Az 1989-es fordulat után a házbéreket egyetlen egyszer sem módosították, s a bérlôknek az inflációs idôk elôtti összegeket kellett kifizetni. A régi házbérek a jelenlegi, valós árakhoz képest nevetségesen alacsonyak voltak. Ennek ellenére, a házbéreket a reális összeghez közelíteni óhajtó rendelet, sokakat megdöbbentôen érint, sôt a fizetesképtelenség helyzetébe hoz.
A marosvásárhelyi Locativ Rt.-nél Imre Gizella, a lakásgazdálkodási osztály technikusa tájékoztatott, hogy a Hivatalos Közlönyben április 8-án megjelent kormányrendelet május 8- tól lépett érvénybe, és hogy Marosvásárhelyen kb. 2400 állami tulajdonban lévô lakás bérlôjét érinti. A törvény a házbéreket a lakófelület, a családi jövedelem, valamint a lakás zónánkénti elhelyezkedésének függvényében szabja meg. Ennek megfelelôen a lakbérek igen változóak lesznek. A szobák egy-egy négyzetméteréért 2000 lejt, a mellékhelyiségek négyzetméteréért (konyha, elôszoba stb.) 800 lejt, míg a pincéért, teraszért 450 lejt kell fizetni. Egy biztos, a bér nem haladhatja meg a család átlagjövedelmének 25 százalékát.
Egy elôbbi írásunkban utaltunk arra, hogy az elôzôleg 30.000 lakásból csupán 2400 maradt az állam tulajdonában, a többit megvásárolták, s magántulajdonba kerültek. Az állami tulajdonban maradt lakások jobbára azért nem keltek el, mert bérlôik gyenge anyagi körülmények között élnek, vagy, mert olyan államosított lakások, amelyeket a volt tulajdonosok visszaigényelnek.
A Locativ Rt. arról is tájékoztatott, hogy jelenleg a lakásbérlôk utcák szerinti értesítése van folyamatban, hogy ki-ki személyesen jelentkezzen a lakáshivatalnál. Eddig az A és B betûs utcák állami lakásainak bérlôit értesítették, s e héten következnek a C, D, E, és F betûs utcák.
A 40-es kormányrendelet értelmében eddig csupán két bérlônek számították ki az új házbérét. Az egyik lakás udvaros házban van: egy szoba, konyha, kamra és illemhelyiségbôl áll, összesen 25,15 négyzetméter. A bérlô eddig 137 lejt fizetett. Ezután 173.401 lejt kell fizetnie. A házbéremelés több mint ezerszeres. A másik lakás szintén udvaros házban van, mégpedig központi övezetben. A lakás 32,52 négyzetméteres: egy szoba, konyha, kamrából áll. A bérlôk eddig 130 lejes házbért fizettek, ezután pedig 192.000 lej lakbér fizetésére kötelesek.
A lakásgazdálkodási vállalatnak az elkövetkezô napokban-hetekben megsokasodnak a teendôi, mert sok idôs, beteg és jövedelem nélküli emberrel kell intézzék a lakbér újraszámítását. Óriási gondot jelent, hogy nem tudnak mit kezdeni azokkal a családokkal, amelyek semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek!
Változások a Transilvania Befektetési Alapnál
A Transilvania Befektetési Alap részvényesei azt várják, hogy megkaphassák 1998-ra járó osztalékukat. Az összegrôl és kiosztásának várható idôpontjáról az Alap marosvásárhelyi képviseletének igazgatóját, Grama Emilt kérdeztük.
Idén minden egyes 100 részvényt tartalmazó részvénybizonylatra 133000 lej jár. Most még nem tisztázott, hogy a kiosztásnál a posta valamivel drágább szolgáltatásait veszik-e igénybe, vagy az olcsóbb, de kockázatosabb bankrendszerhez folyamodnak. Ez utóbbi esetben ugyanis megtörténhet, hogy két hétig is forgatják az Alap pénzét és csak utána kézbesítik. Mindenképpen május végén elkezdôdik országos szinten az osztalék kiosztása, de mivel névsor szerint Fehér(Alba) megyével kezdik, Maros megyére legkésôbb július közepe után kerül sor.
— Az idei osztalék lehetett volna több is, ha nem jelenik meg az 1998. évi 32-es számú, turisztikai vállalatokra vonatkozó sürgôsségi rendelet, amely szerint az ilyen cégek tulajdonosait olyan kötelezettségek vállalására kötelezik, amelyeknek nyomán gyakorlatilag semmi haszon nem származott az 536 tulajdonunkban levô turisztikai vállalkozásból. El is indítottuk a megfelelô jogügyi eljárást, mert úgy éreztük, hogy igazságtalanság történt velünk és ügyfeleinkkel — magyarázza Grama Emil.
A Befektetési Alap életében az utóbbi egy évben sok minden megváltozott, ezek közül csak néhányat említ az igazgató:
— Az 1995. évi 55-ös törvény értelmében privatizálók, azaz mintegy 9 millió személy részvényeket kap az Alapból, igaz jóval kisebb számút, mint azok, akik más módon váltak részvényeseinkké (ezek 80%-a, mintegy 470000 személy alaprészvényes, míg a többi közel 9 millió alig 20%-ot tesz ki). Ez nagymértékben nehezíti a tôzsdére való bejegyzésünket, és most lázasan dolgozunk egy megfelelô részvényesi minôséget igazoló módszer kidolgozásán. 9 millió részvénypapír kinyomtatása ugyanis nem jó megoldás. Persze mihelyt ez megvan, még korántsem biztos, hogy bejegyeztetjük magunkat a tôzsdén, ugyanis nem akarjuk ezt bármi áron, és csak akkor kerül sor rá, amikor a legkedvezôbb alkalom adódik.
A Transilvania Befektetési Alap részvényeinek 36%-a ipari, 23%-a turisztikai vállalatoknál van, 5,2 % bankokban, 2,8 % szolgáltató vállalatoknál és nem túl szerencsés módon 12% mezôgazdasági cégeknél. A vállalatok vezetésébe való beleszólás szempontjából: 31 vállalatnál 5 %-nál kevesebb részvénycsomagjuk van, 323 cégnél már szavuk van a döntésben (a részvények 5-33%-a), 120 vállalkozás ellenôrzésük alatt van (33-50%), míg 70 cégben többségi részvényesek.
A fenti számokat megvizsgálva nem csoda, ha mind a Transilvania Befektetési Alap vezetôsége, mind ügyfeleik várva várják az egyre késlekedô kisebbségi részvénytulajdonosokra vonatkozó törvényt.
Egykori cuclispajtásom, a legidôsebb Valter fiú, az Egon, állta utamat a minap. Utolsó találkozásunk óta leáramlott némi hordalék a Poklos-patakon, de azért, mint 5 és fél évtizedes barátságunk során bármikor, tudtunk egymásról "mint öröm és bánat", modernkedô kiszólással permanensen monitorizáltuk egymást.
— Tatikám, becézett azonnal, félreérthetetlen bizalmassággal, jól felvitte a drága jó Isten a dolgodat. Ha kivártál is, mint tétova életed folyamán annyiszor, csak elkaptad — gyengébb felfogásúakkal is megeshet — a fonalat: boltot nyitottál, megértve végül, hogy a kisvállalkozóké a világ, ôk hivatottak arra, hogy kivezessék ezt a jobb sorsra érdemes országot a kátyuból. Végy magad mellé csendestársnak, szállítom én neked az árut, garantáltan minôségit, és még a használati utasítások lefordítására sem lesz gondod, mert a portéka félreismerhetetlenül hazai. Elsô nekifutásra, próbaképpen, tedd a kirakatba burzsujságom történetét, meglásd azon nyomban elkapkodják. Ösztönzésképpen, nyereségrészesedésemrôl is hajlandó vagyok lemondani.
Ráálltam az alkura. Az "anyag" teljes egészében újkeletû partneremé, jómagam legjobb esetben a tranzsirért vállalom a felelôsséget. Tiszta lelkiismerettel teszem, hisz Jehova a tanúm, nem rejtettem semmit sem véka, sem pult alá:
"Felmenôim eredetét nem kell irattárakban kutatnom. Marosvásárhely temetôiben, sorsszerûen ökumenikus megoszlásban, egyikük-másikuk immár másfél évszázada várja a feltámadást. Sokukat nem is ismerhettem, de nagyszüleimhez már ideig-óráig kortársi viszony fûzött. Mindkét vonulatban egyszerû, dolgos iparosemberek voltak. Nagyapáim "nem hordtak párizsi ruhát és nagyanyáim sem viseltek bubifrizurát", megvalósításaikat a kornak megfelelôen egy-egy apró, gyakran bizonytalan üzletbe, egy-egy kis házba mérték, amelyek nélkül a nagylétszámú család — óvszermentes világban éltek akkortájt — egzisztenciájának biztonsága csak a kutya vacsorájához volt mérhetô.
Szüleim már egy lépéssel feljebb kapaszkodtak a szamárlétrán. A nehezen megosztható csekélyke örökségre menendôjük megelôlegezve kemény tandíjjá lényegült át, és így, ha csóré fenékkel is, de büszke "entellektüelként" vághattak neki az életnek. A '30-as évek nagy gazdasági válságának kellôs közepén, házbéres lakásban, sorkoszton. Néhány esztendeig alkalmazottként gürcölô jó apám a második világégést megelôzô években gondolt egy merészet és nagyot, saját lábára állt: építéstervezôi, mai elbírálásban családi vállalkozásnak számító irodát hozott létre. Közgazdot végzett, munkanélküliként tengôdô édesanyám végezte a számfejtést, az akkor még fiatal, ambíciózus "öregem" éjszakákba nyúlóan görnyedezett a rajzasztal fölött és álmodta egyre-másra a házakat iparosoknak, bürgereknek, mindenkinek, a Postaréttôl a Mészárosrétig. Fittyet hányt a sûrûsödô háborús gomolyfelhôkre, az élezôdô politikai csatározásokra, de ha a Vörös Segély képviselôi kopogtattak ajtaján, soha nem engedte el ôket üres kézzel. Amíg Hitler Európa lerombolását tûzte ki célul, ô szülôvárosa felépítésén munkálkodott. Öt év megfeszített munka után már saját otthonra is tellett, és a '40-es évek legelején, felmondva az albérletet, háztulajdonossá avanzsált a még mindig csak a két alaptagot számláló család. Megteremtették számomra és késôbb sorjázó öcséim számára a szülôházat, egyszerû, szolid, egyemeletes, az akkori komfort követelményeinek megfelelô épületet, kacsaláb, tetôterasz, padlófûtés, avagy úszómedence nélkül. Ebben a házban ért bennünket a háború vége, ezen ház óvóhelyén szedtem fel késôbb orosz nyelvtudásom alapját képezô "megváltóink" szájából kérlelhetetlenül hangzó: dáváj csász! szavakat. Felszabadultunk, beindult az élet a romokon, egyetlen kenyérkeresônk már '44 novemberétôl az újjáépítés szolgálatába állt, az újraéledezô szövetkezeti hálózatban, végzettségének megfelelô beosztásban. És így éldegélhettünk volna az idôk végezetéig, ha a közben szovjet segítséggel nyakunkba ültetett népi hatalom nem kezdte volna el a leszámolást az egykori kizsákmányolókkal. A sebtében, csupán kommunista múltjuk jutalmaként a város élére került vezetôk — pártelvû igazságuk tudatában — nyakra-fôre szörnyszülték a feketelistákat és nem ritkán régebbi szimpátiák és ellenszenvek, valós és vélt sérelmek határozták meg, hogy a "kiválasztottak" neve hol, melyikre kerül fel. Egy szó mint száz, a papámmal is rögvest felvarratták a burzsujság sárga csillagát, és már kisiskolásként nemhiába fújtam, lelkesen és öntudatlanul, a tanci vezényletével, hogy: "...ha fegyvert ragad ez a nagy ôsi had, összeroppan a tôkés világ", mert az 1950-ben megjelent 92-es számú dekrétum alapján úgy kipenderítettek a házunkból, mintha az alapkôletételhez semmi közünk nem lett volna. Minden teketória nélkül kilakoltattak és még el sem hagyták az utcát egyfelôl a holmijainkat szállító teherautók, a másik irányból már lefékeztek az épület elôtt a "történelmi igazságtevés" egyik bajnokának bagázsija alatt nyögô masztodontok. A pártfunkcionárisuoké volt akkoriban a világ. Kényszerlakhelyre szállítottak, még ha a D.O.-t nem is ütötték be papírjainkba. Áldott emlékû édesapám be-bekiáltott, elnyûhetetlen kitartással, a pusztába, sirámait nem méltatta közérthetô válaszra sem a megyei vezetés, sem a legendás Központi Bizottság (az RKP- é természetesen).
S így múlott el az életünk... több mint negyven éve. A '89-ben karácsonyi ajándékba kapott "új népi demokrácia" a kisemmizetteknek jóvátételt ígért. Öt év vajúdás után, "császárolva" megszületett ugyan a 112-es számú, a visszaigénylés lehetôségét felcsillantó törvény, de klauzurái a "nesze semmi, fogd meg jól" szintjén fagyasztották be a tényleges restitúciót. Újabb három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a '96-ban trónra emelt választottjaink lépjenek: ki is kalkuláltak, kárpótlásként az elrekvirált 4 szoba- összkomfortos családi házunkért egy (ma) fél garzon árát lefedô összeget. Persze nem mentünk bele, fellebbeztünk, "kost was kost" alapon, magát az államosítást elrendelô jogcím érvényességét megkérdôjelezve. És bármilyen vehemenciával pirongatja is a Doktor úr bürgermeistert, felelôtlen közvagyonkezelésért és védelemért, mi kitartunk. Mi nekünk az az újabb néhány évtizednyi türelmi idô? Nekünk, a kivárás nagymestereinek.
S ha akkor sem megy, tatikám, zárta le Egon barátom a szuflát, jóvátételi kérésünket az orosz—belorusz—szerb tengely valamelyik kancelláriájának fogalmazzuk újra. Kiböjtöljük mi, meglásd, a belakoltatást."
Meg vagyok "döbbve", miként Marjorie Guzner, angol tanárnô mondta tanítványainak, akik majdnem annyian valának egykoron e honban, mint az orthodoxok Isztambulban. Lássuk az idézetet: "A Vatikán bukaresti nagykövete arra hívta fel a figyelmet, hogy nem elsô alkalommal jár a katolikus egyházfô ortodox többségû országban, hiszen elôbb VI. Pál 1967-ben, majd II. János Pál 1979-ben ökumenikus látogatást tett Isztambulban az ökumenikus pátriárkánál és a konstantinápolyi ortodox egyháznál." (Kiemelés tôlünk. Sy)
Tisztában vagyok vele: szövegkörnyezetétôl megfosztott idézet. De kiváltképpen rosszul kiragadott interjúrészlet, félrehallott sajtótájékoztatás a vatikáni szóvivô szájából. Nem feltételezem, hogy a diplomata követett volna el ekkora baklövést.
Ugyanis, ha felütöm azt a néhány rendelkezésemre álló kézikönyvet, amelyben Törökországról (benne Isztambulról vagy Konstantinápolyról) is ismereteket közölnek, ott a következôk vágnak mellbe: "Törökország (Turkey) [...] nagyobb etnikai csoportjai — a török (85%) és kurd (12%); hivatalos nyelve a török; fô vallása az iszlám." (Cambridge Enciklopédia. Szerkesztette David Crystal. Budapest, Maecenas Kiadó, 1997, II., 1398.)
No persze, könnyen megeshet, hogy a fránya lexikon megtréfált, ugye a türelmes török barátainknak köszönhetôen lehet, hogy már nem 12%- át teszi ki a népességnek a kurd kisebbség, hanem mondjuk, már csak 11%-át, vagy fél percenttel többet, mert míg a jó lexikonszerkesztô szunyókált, a kurdok gyermekeket nemzettek. Na de semmi öröm, mert ugyanezen lexi- maxi azt pislantja, hogy a kurdok "a Kr. u. 7. század óra szunnita muzulmánok (muszlimok)". Ezzel tehát ama ûzött nép a mohamedán vallás egyik uralkodó irányzatához csatlakozott 13 századdal ezelôtt. Tudtunkkal az ortodox egyháznak — magyarul helyesebb görögkeletinek mondani — nem sikerül megtérítenie a törököket. Ezzel szemben az iszlám annál sikeresebben tevékenykedett a Balkánon. V.ö. Jugoszlávia szétbombázását, a koszovóiakat és bosnyákokat.
Jó: a cambridge-iek elfogultak. Vegyük akkor az Encyclopaedia Britannicát. Hátha az igazat ad a cikkírónak. De a gézengúzon ánglus azt meri állítani, hogy "szinte valamennyi török muzulmán vallású és ezen belül a szunnita irányzat az uralkodó. Isztambulban, Ankarában és Szmirnában (Izmirben) kicsiny keresztény és zsidó közösség is él." (E.B. XII., 57). Ugyanennek a tudás-monstrumnak a Macropaedia c. sorozatában 1995-ben azt hirdetik, "több mint 99%-a az ország lakosságának muzulmán. A szunnita rítusúak vannak többségben, ôket szorosan követik a siíták. Keresztények kevesen találtatnak (christians are few) és az ortodox keresztények száma meghaladja a római katolikusokét (Orthodox Christians predominate over Roman Catholics). A keresztény és zsidó kisebbség fôleg Isztambulban, Ankarában és Izmirben található." Délkelet-Anatóliában sikerült fönnmaradnia egy nesztoriánus (keresztény szekta) közösségnek. Az állam és az egyház elválasztása 1923-ban történt meg a legnagyobb eréllyel. (E.B. Macropaedia XXVIII., 925.)Ezek szeirnt tehát csak azt állíthatjuk, hogy a római katolikus egyházfô járt Konstantinápolyban a két pátriárkánál. Azt elhiszem, hogy a két egyházi fôméltóság székházában az ortodoxia többségben volt, van. Többen, mint kint az utcákon; egyeduralkodó a falakon belül Törökországhoz viszonyítva.
Persze, csak abban az esetben, ha Konstantinápoly 1453-as török meghódoltatása már érvényét vesztette, felszabadult a város és újra helyreállították a Bizánci Császárságot. Addig Románia elsôbbsége az ortodox államok tekintetében — a pápalátogatás szempontjából — megkérdôjelezhetetlen.
Örömmel olvasom a Népújság május 8-i számában (b) tudósítását a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) megyei szervezetének új vezetôségérôl és annak terveirôl. Feléled bennem a remény, hogy az iskolánk (Bolyai) mindennapjaiban is megnyilvánul majd az a menedzserszerep, amelyet az új vezetés felvállalt és magam is a szövetség megalakulása óta várok. A felsorolt nevek viselôiben biztosítékát látom annak, hogy ha késôre is, a megyei szervezet panaszirodából egy élô, az anyanyelvû oktatást-nevelést összefogó, annak irányadó tényezôjévé válik. Elsôsorban arra gondolok, hogy végre tudatosodnia kell a magyarul tanítókban és tanulókban, nem utolsósorban a szölôkben is, hogy legalább a szinten maradásunkért nekünk többet kell teljesíteni, mint többségi partnereinknek. A többet teljesítés alatt pedig nem a kies tájainkon honos "három pé" elv (pénz-poszt-protekció) alkalmazását értem, hanem a becsületes, hivatástudattal és áldozatvállalással végzett munkát. Mert az a magyar oktató és nevelô, aki a Puskás Öcsinek tulajdonított "kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci" szállóigévé vált mondást tartja mottójának, és ennek szellemében dolgozik, nemzetisége jövôjét veszélyezteti. Ez pedig igen nagy felelôsség, nekem nincs elég bátorságom vállalni.
Nézetem szerint az állandó székház lehetne az, ahol a város, az egész megye magyar oktatásának- nevelésének minden szála összefut és ahonnan a mindenkit érdeklô és érintô tudni- és tennivalók áramlanának az ellenkezô irányba, és fôleg a vidéki kis települések felé. Mert érzésem, de tapasztalatom is, hogy ott kallódik el sok érték. Ehhez pedig a PSZ-nek nem kell kivárnia, amíg a honatyáink egymás diplomatikus ámítgatásaival dûlôre jutnak az anyanyelvi oktatás kardinális kérdéseiben, azt sem, hogy kiderüljenek a bevezetendô új oktatási szerkezet buktatói, "egyszerûen" csak teljesítenie kell vállalt feladatait. Erre pedig most megvan a lehetôség.
Szívesen elidôznék a tudósításban említett más terveknél is. Nem teszem. Várom mûködésüket a mindennapi gyakorlatban. Annyit csupán, hogy megvalósításukból nem maradhatnak ki a szülôk sem, mert csak a család és iskola együttmûködése vezethet teljes eredményre. Ez megvalósulhat jól mûködô, nem formális szülôi közösségek bevonásával.
Hogy az írásom címében lévô "illetéktelen"-t összefüggésbe hozzam az eddigi leírtakkal, nem magyarázkodni akarok, csupán értésre adni, hogy illetéktelennek érezhetném magam a PSZ dolgaiba kontárkodni, egyszerûen azért, mert nem vagyok tagja a szövetségnek. De az voltam. Tagsági könyvem tanúsága szerint 1997 júniusára fizettem utoljára tagdíjat. Saját elhatározásomból függesztettem fel a tagdíjfizetést, egyfajta néma kinyilvánításának szánva ama véleményemnek, hogy nem tapasztaltam a PSZ jelenlétét és mûködését iskolánk mindennapjaiban, azon kívül, hogy megbízottja az évi tagdíjat lelkiismeretesen begyûjtötte. Visszalépésen okát sem akkor, sem azóta nem kérdezte senki, aki anyagi okokra gondol, az téved. Akár kívül, akár belül vagyok a szekértáboron a célokkal egyetértek, megvalósításukban a magam részérôl pillanatnyilag akkor segíthetek, amikor becsukom magam mögött az osztályajtót és egyedül vagyok arra az órára rám bízott gyerekekkel. Nem sok, de a tenger is cseppekbôl tevôdik össze.
A PSZ megalakulása óta sok idôt elvesztegetett iskolánkban az óvatos útkereséssel, az udvarias helyben topogással, miközben a haladásunkat fékezni óhajtók huncutul a markukba kuncogtak. A megújhodott megyei szövetségnek van mit behoznia.
Örök érvényû Bolyai Farkasnak 1804-ben, iskolánkba való kinevezésekor mondott vallomása a tanításról: "Tanítani kell, de jól tanítani... minden, ami taníttatik, valóság legyen, maradjon el, ami a lelket vagy nem formálja s csupán elfelejteni való, vagy egyébnek a helyét veszi el; a tudományt is le kell a lehetségesig minden szükségtelenbôl vetkôztetni, magában is elég nagy."
Ezt ajánlanám minden pedagógusnak, különösen fiatal tanártársaimnak a figyelmébe.
A kormány, annak helyi szervei és az állampolgárok közötti párbeszéd szükségességét senki sem vitatja. A szomorú csak az, hogy ahol egyáltalán létezik, ott sem mûködik megfelelôképpen. Ezen az áldatlan állapoton próbál változtatni a kormány információs osztálya, helyi közigazgatási osztálya és az amerikai Nemzetközi Köztársasági Intézet által közösen szervezett "Kommunikációs stratégiák" címû háromnapos szeminárium. Az esemény színhelye a Maros Megyei Prefektúra.
A nem megfelelô szervezést, az információs csatornák hiányosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a meghívott 11 prefektusból a kezdés idôpontjára mindössze három érkezett meg és további fél óra után is csak a negyedik prefektus robogott be. Egy órával a tervezett megnyitó után jelezték, hogy néhányan a hiányzók közül útban voltak Segesvár felôl Marosvásárhelyre. Szerencsére a képzéssel és gyakorlati próbákkal egybekötött szeminárium péntekig eltart, úgyhogy addig várhatóan mindannyian megérkeznek.
A megnyitó persze nélkülük is lezajlott, Dorin Florea, Maros megye prefektusa néhány szóban üdvözölte a jelenlevôket. Beszédében a vendégek bemutatásán túl érdekes momentum volt, amikor beismerte, hogy a kormányzási gyakorlatban hiányosságok tapasztalhatók, fôként ami a törvénykezést, a reformokat és a kormány népszerûsítését illeti.
A további felszólalók között kiemelt helyet foglalt el Ludovic Orban államtitkár illetve Ronald St. John programigazgató, a Nemzetközi Köztársasági Intézet munkatársának üdvözlô, bevezetô beszéde is.
Ez utóbbi a Népújságnak nyilatkozva elmondta, hogy a találkozó egy kezdet, amely szervesen illeszkedik be abba a rendezvénysorozatba, amelynek keretén belül februárban Aradon hasonló szemináriumra került sor. Késôbb Moldvába, Dobrudzsába és Havasalföldre is terveznek ilyen képzést, de nem akarták mind a 42 megye prefektusát egy helyre összehívni, mivel úgy gondolták, így eredményesebb munkát lehet végezni. A cél az információ áramlásának elôsegítése. Ilyen szempontból a Maros Megyei Prefektúra a jobbak közé tartozik. (Sz.m.: ismerve a helyi viszonyokat, más megyék helyzete egyenesen kétségbeejtô lehet.)
— Eddigi tapasztalataim szerint a prefektúrák helyzete nem a legoptimálisabb — fogalmazott óvatosan Ronald St. John, aki már 10 hónapja tartózkodik Romániában és még legalább egy évet marad.
— A hivatalnokok közül egyesek nem tesznek meg minden tôlük telhetôt, és ennek az áldatlan állapotnak a megváltoztatása akár hónapokba is telhet. A most két hete beiktatott államtitkár, Ludovic Orban, azonban sok mindent tehet a kommunikáció elôsegítésében.
A Ludovic Orbannal folytatott beszélgetésbôl kiderült: tervei és elképzelései vannak, de még nem tudja, hogy meglesz-e a szükséges szabadsága ezek megvalósítására. A biztosra vehetô megvalósítások között szerepel a megyei közigazgatási szervek számítógéppel való ellátása, amelyeken keresztül azok állandó és közvetlen kapcsolatban lehetnek a kormánnyal.
A folyamatban levô szemináriumra vonatkozóan elismerve annak fontosságát, nincsenek túlzott elvárásai:
— Ez csak egy kis kavics, amelyet eltávolítunk az állampolgárok és a kormány között húzódó falból — mondotta.
A tegnap elkezdôdött, háromnaposra tervezett találkozón a jelenlevôk sok mindent megtanulhatnak a kommunikációval (az ügyfélfogadás, sajtóközlemények megírása, sajtótájékoztatók, interjúkészítés stb.) kapcsolatban, és mi reménykedhetünk, hogy az itt tanultakat fel is használják.
Tegnap a tervezetthez képest többórás késéssel indult el a diákok tiltakozó menete a MOGYE elôl. Innen a Grigorescu utcai bentlakásokhoz vonult a menet, majd a Gh. Marinescu és a Mihai Viteazu utcákon érkeztek le a városközpontba. Miután a Petru Maior Egyetem elôtt találkoztak az ottani hallgatókkal, a menetet kísérô rendôrség becslései szerint mintegy hét-nyolcszáz fôs tömeg vonult a megyeháza elé.
A diákok küldöttségét a kormányhivatalban dr. Dorin Florea kormánybiztos fogadta. Korábban már említettük, a tiltakozók követeléseire elôször a tavaly novemberi diáktüntetések hívták fel a figyelmet. A prefektus szerint, mivel a kérések java részének anyagi vonzata is van, az idei költségvetési törvény megszavazása után a diákoknak pontonként kellett volna számonkérniük problémáik megoldását az illetékes kormányszervektôl.
Bár a követelések teljesítéséért maga a kormányfô vállalt felelôsséget egy november 12-ei, a diákok képviselôivel aláírt egyezményben, a diákszervezetek január 16-ára kértek találkozót az illetékesekkel, de felhívásuk válasz nélkül maradt. Január 24-én nyílt levelet intéztek a kormányhoz, amelyben újabb megmozdulásokat helyeztek kilátásba, de mindössze április 24-én volt egy találkozó az oktatási minisztérium képviselôivel, akik azzal fegyverezték le a diákságot, hogy helyzetük elviselhetô, tehát tiltakozásuk értelmetlen — válaszolt a prefektusnak Sipos Remus, az OGYE diákligájának elnöke.
A diákok követeléseinek jegyzéke összesen 27 pontot számlál: a bruttó nemzeti össztermék összegébôl legalább 4%-os részt követelnek az oktatási minisztérium költségvetése számára, továbbá különbözô juttatásokat és kedvezményeket. A kéréseik között szerepel a felsôfokú oktatás fejlesztése, a diákszervezetek és a kormányzati intézmények közötti viszony rendezése, valamint munkahelyszerzési lehetôségek a diákok és a frissen végzettek számára. Az elsô ponttal kapcsolatban a prefektus kijelentette, biztos forrásból tudja, hogy az oktatási minisztérium 4,2-4,3%-ot kap a BNÖ összegébôl. A diákokkal folytatott tegnapi találkozó nyomán pedig máris levélben kérte a kormányfôtôl, hogy hozzanak létre az érintett minisztériumok államtitkárainak részvételével egy tárgyalóbizottságot, amely pontonként vitatná meg a diákokkal a követeléseket. Ezenkívül további támogatáskészségérôl biztosította a diákvezetôket, mert több követelés megoldása a helyi tanácsok hatáskörébe tartozik.
A tegnapi felvonulás a diákszövetségek országos tiltakozásának marosvásárhelyi felvonása volt. Helyi gondokról kevésbé esett szó, de a prefektus pontos adatokat kért a marosvásárhelyi diákok kimondottan helyi gondjairól, hogy ezek megoldásáért járhasson közbe. A marosvásárhelyi diákszervezetek vezetôi hétfôn találkoznak, hogy számba vegyék azokat a helyi problémákat, amelyeket majd egy újabb találkozón terjesztenek a prefektus elé, de e találkozó idôpontját még nem szögezték le.
Említettük, a közelmúltban jelentôs változások történtek a diákszervezetek körül. A diákok novemberi tiltakozó megmozdulásait kiváltó követeléseket egy újonnan, március végén Temesváron bejegyzett országos diákszövetség vállalta fel. Ebbôl kiindulva kedden a diákok képviselôivel folytatott találkozóján dr. Dorin Florea kormánybiztos szemére vetette tárgyalópartnereinek, hogy nem tartják tiszteletben a párbeszéd elvét, hanem elsô lépésként rögtön komolytalanul, utcai demonstrációval akarják felhívni a figyelmet problémáikra. Ez az állítás eltér a valóságtól. Az új szövetség, azaz a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége (ANOSR) már a novemberi megmozdulások során megjelent, egy, a diákok követeléseit felvállaló spontán szervezôdésként. Akkor még nem volt jogi személyisége, tehát hivatalos tárgyalópartner sem lehetett, de létezni már létezett a tárgyalóasztaloknál és a köztudatban egyaránt. Március végén jegyezték be hivatalosan az új szövetséget, amelynek, mint már említettük, 12 egyetemi központban van képviselete, tagszervezetei mind külön-külön saját jogi személyiséggel rendelkezô diákszervezetek. Ha szigorúan nézzük a dolgokat, valóban új helyzet, de minthogy lényegében a probléma változatlan, nincsen új a nap alatt. Egyébként nehezen érthetô, hogyan nevezhetik komolytalannak a diákokat, amikor maga a kormányfô vállalta kéréseik január 1-jei határidôvel való teljesítését, méghozzá kézjegyének terhe alatt, hivatalos egyezményben, és mégsem történt lényegében semmi a megoldásért?
Húsz csapat és kb. ötszáz versenyzô részvételével múlt héten hatodik alkalommal rendezték meg a Kolozsvári Diáknapokat. A szervezô a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) volt, a versenyen részt vett két marosvásárhelyi csapat, a Vak-Ló-Vak és a Nembally is.
— Célkitûzésünk az, hogy ne legyen anyagi és erkölcsi csôdünk, mint a tavalyi diáknapok után. Anyagiakban úgy néz ki, hogy nem lesz, erkölcsileg pedig megpróbáljuk elkerülni a késéseket, tisztázatlan pontozásokat, félreérthetô helyzeteket. Egyszóval jobbat akarunk — nyilatkozta a verseny elôtt a diáknapok információs lapjában, a Perspektívában Tókos Pál fôszervezô.
Szerda reggeltôl vasárnap hajnalig foci- és kosárbajnokság, asztalitenisz-, sakk- és lábteniszverseny, kultúrtriatlon, nôi focibajnokság, city-tour lehetetlenebbnél lehetetlenebb feladatokkal, éjjeli lepkészés, Oedipus filmklub-rendezvények, koncertek, bulik zajlottak szinte megállás nélkül; egyes dolgok éjszakába nyúlottak, mások eleve éjszakára voltak beütemezve. A kultúrtriatlon például éjféli 12-kor kezdôdött, a feladat pedig az volt, hogy a csapatok fejenként 12 fôvel, félórás idôtartamban egy adott témára írjanak egy háromsoros verset, egy prózát és fessenek is valamit. A témák közül pedig néhány: ha félek, éjjel a földgömbbel alszom; az a sárga rigó könnyen felszáll oda; nem vette észre a fûrészport és öngyilkos lett; konyhakert zsaru, kinek kellesz?; figyelj csak, hogy dobog bennem a szíved; magadra húzod a szoba sarkát; férfi a kép jobb alsó sarkában. — Úgy vettem észre, a versenyzôk általános lelkesedéssel álltak hozzá a feladathoz — mondta Sipos Géza, az alkotások egyik elbírálója. — A "festményeknél" az számított jónak, amelyik valamennyire is elszakadt a konvencionális iskolai rajztól, ahol látszik, hogy a versenyzônek van vizuális elképzelése. Nem a technika volt a fontos, hanem az ötlet. A próza meg a vers elbírálásakor pedig azt vettük figyelembe, hogy mennyire kötôdött az a megadott témához.
A szervezôk nem tudtak teljes mértékben megfelelni a versenyzôk elvárásainak. A programot nem sikerült úgy összeállítani, hogy mindenkit folyamatosan lehessen foglalkoztatni, egyik-másik napon például elég nagy lyukak kerültek a mûsorba, amit mindenki úgy töltött ki, ahogyan tudott. Ilyen körülmények között pedig sokan értetlenkedtek annak kapcsán, hogy miért kellett éjszaka megrendezni a nôi focibajnokságot és ráadásként a Clujana- telepen, amely a város végén van. A szabályzat sem volt eléggé pontosan megfogalmazva, többször egymással ütközô belemagyarázásokat tett lehetôvé, ezért egyes csapatok elégedetlenül távoztak egyik-másik versenyszám helyszínérôl. Azt pedig egyáltalán minôsíteni sem lehet, ahogy a szervezôk aláírás nélkül megjelentett cikkben védekeztek a kritikákkal szemben arra hivatkozva, hogy milyen nehéz volt az egészet összehozni. — ...ezeknek kell bulikat, versenyeket, s egyáltalán KMDSZ Diáknapokat szervezni?! — írták a 3. napon megjelent Perspektívában (az "ezek" alatt a versenyzôket értették).
Maradt az élmény, az ismerkedés lehetôsége, a nagy szombati Majális meg a sok buli emléke; s az, hogy a KMDSZ lehet, anyagilag jól jött ki (a két elsô helyezett csapat két üveg pezsgôn és egy üveg konyakon osztozott), erkölcsileg viszont már nem annyira
Tündi, Csaba, Hajnalka, Emese és Attila. Fuvola, oboa, hegedû, cselló, és ismét hegedû. Öt testvér, öt hangszeres, öt muzsikus. Egyazon családban. Brassóban. Hogy a szülôk is? Ôk nem... Csabi, a másodszülött Bartalis, ötödéves. Illetve, hát volt... Immár abszolvense a Brassói Konzervatóriumnak. Júniust várja, s akkoron, az államvizsga három zenei próbatétele pedig, már a helybeli filharmónia tagjaként is. Derûsen, bizakodással szól most arról, hogy hatodik osztályos kora óta játszik oboán, hogy öt éve Dorin Gliga egyetemi elôadótanár növendéke, és társaihoz hasonlóan, nagyon szereti és tiszteli mesterét, hogy fájlalja, viszonylag szegény az oboairodalom, ezért nehéz repertoárt összeállítani — gyakran írnak át e hagszerre más darabokat — s ha sikerrel államvizsgázik, külföldön szeretne tanulni és ebben számít mestere irányítására, támogatására. Eleddig, egyetlen barátja az oboa.Igy vallott életének államvizsga elôtti periódusáról, az elmúlt hét végén, Marosvásárhelyen a mûvészeti líceum dísztermében Bartalis Csaba, aki a konzervatóriumban, Pavel Tornea nevét viselô oboaegyüttes tagjaként mutatkozott be társaival együtt a középiskola növendé