Három teherszállító repülôgép fedélzetén hétfôn újabb orosz ejtôernyôsök indultak útnak Koszovóba.

Az Il-76 típusú gépek — fedélzetükön 16-16 katonával, tábori és hadfelszerelésekkel — a rjazanyi katonai repülôtérrôl szálltak fel, és a Pristina melletti slatinai légikikötôbe tartanak.

A moszkvai védelmi minisztériumban nem hozták nyilvánosságra a repülôgépek útvonalát. Vasárnap kisebb diplomáciai botrány kerekedett, miután a bukaresti védelmi minisztérium a légtérhasználati megállapodás megsértésére hivatkozva felfüggesztette az orosz KFOR-katonákat szállító gépek átrepülési engedélyét. Az intézkedést azzal indokolták, hogy egy Pristinába tartó orosz gép nem tartotta be a román hatóságok által a gépek között megkövetelt 4 órás követési idôtartamot.

A román külügyminisztérium hétfôn közleményben tudatta: a nemzetközi békefenntartó erôk orosz egységeit szállító gépek ismét átrepülhetnek Románia légterén, miután Moszkva kötelezte magát, hogy szigorúan betartja a román légtér használatára kötött megállapodást. Mostantól azonban Moszkvának minden egyes géphez külön átrepülési engedélyt kell kérnie, és nem csak a repülôgépek kötelékéhez, ahogyan arról az incidens elôtt megállapodtak — tartalmazza a bukaresti dokumentum.

Az AP orosz hírügynökségekre hivatkozó jelentése szerint az Il-76 típusú repülôgépeken szállított felszerelések elsôsorban a NATO-bombázásokban erôsen megrongálódott pristinai (slatinai) repülôtér helyreállításához nyújtanak segítséget. A négynaposra tervezett munkálatok után a nemzetközi szabványoknak megfelelô légikikötô közös NATO-orosz légi támaszpontként mûködik majd.

Borisz Jelcin orosz elnök 3 616 katona koszovói állomásoztatására adott engedélyt a nemzetközi békefenntartó erôk (KFOR) kötelékében. Az orosz békefenntartók különbözô térségekben elszórtan, amerikai, brit, francia és német parancsnokság alatt fognak szolgálatot teljesíteni. A brit ellenôrzési területhez tartozó slatinai repülôtéren már több mint 200 orosz ejtôernyôs állomásozik. Szombaton egy újabb egység — 21 ejtôernyôs és 18 mûszaki — csatlakozott a Boszniából átvezényelt alakulathoz, hogy elôkészítse a további orosz erôk fogadását.

A koszovói rendôri erô mielôbbi kiküldésére sürgette az ENSZ-t vasárnap Wesley Clark tábornok, a NATO európai erôinek fôparancsnoka.

Az NBC televíziós hálózatnak nyilatkozva Clark elismerte, hogy Koszovóban kusza, kockázatokat rejtô a helyzet. A KFOR katonái mindent megtesznek ugyan azért, hogy fenntartsák a rendet, elejét vegyék a lövöldözéseknek, fosztogatásnak, fegyveres leszámolásoknak, de bármennyire felkészültek is, nem képesek úgy ellátni a rendôri feladatokat, ahogy azt képzett rendôrök tennék.

A világszervezetnek tehát minél elôbb össze kell állítania és Koszovóba küldenie a nemzetközi rendfenntartó erôt. Clark reményét fejezte ki, hogy ez néhány héten belül meg is történik.

A fôparancsnok három tényezôre vezette vissza a pillanatnyi koszovói helyzetet. A hazatérô albánok egy része egyszerûen csak szeretné visszakapni elrabolt, tönkretett javait. Kétségtelenül elôfordulnak azonban szerbek elleni leszámolások, amelyeket a KFOR igyekszik megakadályozni. Zavarossá teszi a helyzetet az a körülmény is, hogy a szerb félkatonai alakulatok tagjainak egy része — a Belgrád és a NATO közötti egyezséget megsértve — Koszovóban maradt.

Lapvélemény

A Vajdaság, Szerbia gazdag északi tartománya ki akar szabadulni Belgrád gazdasági szoritásából, miközben a nagy lélekszámú magyar kisebbség autonómiát igényel abbeli félelmében, hogy vele fizettetik meg a koszovói háború költségeit — írja kommentárjában az AFP francia hírügynökség.

A kétmillió lakost számláló Vajdaság, Szerbia "éléskamrája", panaszkodik, hogy Belgrád kizsákmányolja, és csupán arra szolgál, hogy feltöltse az államkasszát — olvasható a Milan Dragovic által jegyzett írásban.

A Vajdaság — Koszovóhoz hasonlóan — az 1974 évi alkotmány értelmében autonóm tartomány státusát kapta Szerbián belül. Szövetségi szinten ugyanolyan alapon jutott képviselethez a jugoszláv államelnökségben, mint Koszovó és a hat szövetségi köztársaság.

Belgrád 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját és jelentôs mértékben korlátozta a Vajdaságét, aminek következtében komoly feszültség keletkezett a két tartomány és a központi hatalom kapcsolatában.

Ezzel azonban ki is merül az összehasonlítás lehetôsége. Míg ugyanis Koszovóban az albánok a lakosság több mint 80 százalékát teszik ki, addig a Vajdaságban mintegy húsz etnikai csoport él együtt. Többségben vannak a szerbek (57 százalék), ôket a magyarok követik 17 százalékkal, megelôzve a szlovákokat, románokat, horvátokat, romákat, stb.

Szemben a koszovóiak szeparatista követeléseivel, a Vajdaság követelései lényegében mindig gazdasági jellegûek voltak, decentralizációra, sôt "föderalizációra" irányultak.

"Ha továbbra is búzát termelünk, hogy azt azután Belgrád értékesítse, akkor megérdemeljük, hogy a rabszolgái legyünk" - jelentette ki a szerb Dragan Veselinov, a szerb parlamentben négy mandátummal rendelkezô vajdasági ellenzéki koalíció (KV) vezetôje.

A Dunától északra elterülô Vajdaságot földrajzi és kulturális szemszögbôl soha nem tekintették a Balkán részének. "A Vajdaság elégedetlen gyarmati státusával, valamint azzal, hogy el akarják távolítani Közép- Európától. Vissza kellene kapnia autonómiáját, s annak az 1974-es autonómiánál szélesebb körûnek kellene lennie" - hangoztatta Veselinov.

A tartomány (gazdasági jellegû) követeléseihez járul az ott élô mintegy 300 000 magyar igénye, akik "területi autonómiát" követelnek a Magyarországgal határos, Szerbia északi csücskében lévô terület számára, ahol ôk többségben vannak — írja az AFP.

Nem hajlandók "másodrendû állampolgárok" lenni, követelik, hogy anyanyelvüket ugyanolyan jogon használhassák a hivatalokban, mint a hivatalos nyelvet, a szerbet. Végül nagyobb autonómiát követelnek az oktatás területén is.

Kasza József, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke (a Szövetségnek négy képviselôje van a szerb parlamentben), a közelmúltban felfedte, hogy a magyar kormány képviselôivel közösen autonómiatervet dolgoztak ki.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök is felszólította Belgrádot, hogy adjon szélesebb körû jogokat a vajdasági magyaroknak, s úgy vélte, hogy a vajdasági magyarok a koszovói válság nyomán "etnikai diszkrimináció áldozataivá" válhatnak. Konkrétan pedig figyelmeztetett annak lehetôségére, hogy a Koszovóból érkezô menekültekkel jelentôsen nôl a tartományban élô szerbek száma.

"Nem félek sem Magyarországtól, sem pedig a vajdasági magyaroktól, akik lojális állampolgárok. Ha azonban Slobodan Milosevic jugoszláv államelnök hatalmon marad, akkor semmilyen gazdasági segítségben sem fogunk részesülni. Koszovó fejlôdni fog, mi pedig pusztulunk. Ez szíthatja a magyar nacionalizmust és arra késztetheti a szerbeket, hogy — Belgrád támogatásával — védekezzenek ellene", vélekedett Veselinov.

Egy ilyen forgatôkönyv elkerülése érdekében Veselinov kifejtette: legalább "minimális szerb-magyar egyetértést" és "történelmi kompromisszumot" tart szükségesnek a Vajdaság és Belgrád között. A magyaroknak pedig azt tanácsolja, hogy "hogy jól gondolják meg, mielôtt területi követelésekkel állnának elô" — idézi végül az AFP a vajdasági szerb politikust.

A római egyház elsô vértanúinak liturgikus emléknapját 1969-ben tették június 30-ára, Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepe mellé. Korábban, a 12-13. században június 22-én, a 16. század végén június 24-én emlékeztek meg róla.

A vértanúság megjelenése Néró császár római keresztényüldözésével kezdôdött 64- ben. Az elsô vértanúkat, a Róma felgyújtásáért bûnbakká tett keresztényeket, az apostolokat és tanítványaikat Néró kertjeiben, a vatikáni domb déli lejtôjén végezték ki.

A Néró-féle üldözés után az elsô három évszázadban több hullámban százezrek adták életüket keresztény hitükért, és még sokkal többen szenvedtek el emiatt börtönt, kínzást, számkivetést.

Nevezetesebb vértanúk voltak a római idôkbôl az Apostol-fejedelmeken kívül: Polikárp, Ignác, Lôrinc, Sebestyén, Cecília, Ágnes, Felicitas.

A keresztény vértanúk tiszteletérôl már a 2. század közepén írott emlék szól, a Martyrium Polycarpi, mely elmondja, hogy a szmirnaiak szent püspökük halálának évfordulóját ünneppel szándékoztak mindig megülni.

Tertullian és Cyprián korában (2-3. század) már széles körben szokásban volt, hogy a keresztény közösségek összegyûltek a vértanúk sírjánál és szentmisével emlékeztek meg róluk haláluk évfordulóján. E vértanúk tiszteletével vette kezdetét a szentek tisztelete, ami a katolikus egyház és a keleti ortodox egyház sajátja.

A legrégebbi római naptár, az ún. Chronograph szinte kizárólagosan csak Róma város vértanúinak nevét tartalmazza.

Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára tovább bôvült: egyrészt befogadták közéjük azokat a hitvallókat, akik börtönt és kínzást viseltek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált, majd tovább tágult a kör az aszkéták, a szerzetesek és a szûzek csoportjával, akiket vértelen vértanúságot vállaló hôsöknek tekintettek.

Az 5. században már Toursi Szent Mártonnak, Szent Szilveszter pápának, Remete Szent Antalnak is voltak ünnepei. Európa Szent Benedek, Itália Assisi Szent Ferenc, Magyarország Szent István nélkül elképzelhetetlen.

Az egyházjog fejlôdése magával hozta a szentek tiszteletének hivatalos megfogalmazását, szabályozását, és 1234 óta a szenttéavatás a pápa hatáskörébe tartozik. A szenttéavatási eljárást VIII. Orbán pápa (1623-1644) több okmányban újrafogalmazta, és ez az eljárás, a szenttéavatási per kevés változtatással napjainkig érvényben van.

A Tridenti Zsinat (1545-1563) megalkotta a katolikus egyház elsô, világszerte kötelezô liturgikus naptárát, az ún. Római Kalendáriumot.

A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) alapvetô reformot hajtott végre a liturgikus naptáron. E reform lényege az egész egyházban, illetve az egyes részegyházakban (országokban, szerzetesrendekben) ünnepelt szentek tiszteletének szétválasztása.

Katolikus felfogás szerint szenteknek azokat nevezik, akik erényeikkel tûntek ki, és ha kellett, életüket is feláldozták keresztény hitükért, és ennek következtében üdvözült állapotukról az egyház bizonyítható csodák, jelek útján teljes bizonyosságot szerzett.

Ezeket az egyház tisztelés végett a hívek elé állítja. Az egyház ehhez lefolytatja a szükséges szigorú vizsgálatot, eljárást, amelynek elsô szakasza a boldoggá avatás. A boldogokat a helyi egyházukban övezi tisztelet.

A második szakasz a szentté avatás. A szentnek nyilvánítottak tisztelete az egész világegyházra kiterjed. Szenttéavató ítéletében az egyház tévedhetetlennek minôsíti magát. A szentté vagy boldoggá avatottak nevét fölveszi a hivatalos jegyzékbe (kánon; ezért "kanonizáció"), a martirológiumba.

II. János Pál pápa számos szenttéavatást végzett és végez világszerte. Legutóbb, 1999. június 16-án lengyelországi útján, Ószandecen Árpád-házi Kingát, IV. Béla lányát iktatta a szentek sorába.

Ion Diaconescu parasztpárti elnök szerint a Vasile kormányfô beharangozott jelöltsége a KDNPP elnökségére igen nagy teret kapott.

Fenntartva az eddigi tartózkodó magatartását, Diaconescu a parasztpárt hétfôi sajtóértekezletén megjegyezte: elôfordulhat, hogy hamis konfliktus tör ki, ha az ezzel kapcsolatos nyilatkozatok folytatódnak. Véleménye szerint a kormányfô bejelentett jelöltsége lezárt ügy, s e problémában csakis a kongresszus dönthet, amely a jövô év elsô felében ül össze.

A KDNPP rendelkezik számos olyan vezéregyéniséggel, akik el tudják látni az elnöki tisztséget — mondotta Diaconescu, aláhúzva, hogy személyesen fiatal korában sem — s most annál kevésbé — küzdött azért, hogy a párt élére kerüljön. "Azok, akik megválasztottak, a múltamon kívül valószínûleg szem elôtt tartották azt is, hogy jelenlétem a párt élén szavatolja az alakulat egységét és folyamatosságát" — mondotta.

Szónoki kérdés egy lapban: miért nem gondoskodik a társadalom az idôskorúakról?... — gondoskodnia nem a társadalomnak kellene, hanem a kormányzatnak, de az még saját magáról sem tud gondoskodni!

Az értelmesebbje már az év elején elmondta, hogy az ország költségvetését nem lehet az adósságszámla kifizetésére építeni, mert azzal a maradék erôt is kiszikkasztják azokból, akiktôl a költségvetési bevételeket remélik! — mindhiába...

A dilettanizmusában nehezen fölülmúlható kormányzatunk újabb és újabb sarcot vet ki: a Basescu-illeték után lesz — mint hírlik — Marga- féle oktatási illeték, "sürgôsen" kitalálták a szolidaritási adót, s ha továbbra is minden rosszul megy, további elmés ötletekre számíthatunk... — csak azt nem siet senki megmagyarázni, hogy ha most ilyenszerû illetékekbôl tartjuk el az államot, mi történik a szokványos adókkal!?

Emezekkel sincs minden rendben, mert sûrûn fenyegetik a ház- és föld adójának törlesztésével késlekedô kispénzû polgárokat, de igen nagyvonalúak a milliárdokkal adós, csôdöt termelôkkel szemben! — velük "tárgyal" a kormány...

Az adófizetés minapi "hôsi" halottja késztette Emil Constantinescut arra, hogy magához rendelje Remes fôvámszedôt: teremtsen már rendet hivatalaiban... — kár, hogy ô meg a védnöksége alatt mûködôk által ûzött gyakorlat úgy alkotmányellenes, ahogy van, amirôl a hivatalosságok, adóbeszedôtôl a honatyákon át a miniszterekig mindenki hallgat, mint az a "bizonyos" a fûben!

Az adóhivatalok a saját mûködésüket szabályozó törvénnyel sincsenek tisztában, a hivatalnokok meg úgy kezelik a hosszú sorokban szenvedôket, mint Kapca Marci a lovát! — aki meg panaszkodik, a hivatali arrogancia mellé még fenyegetést is kap...

Közben ünnepelhetnek a "hazafiak": védôvámot vezettek be a húsimportra! — közvetlen következményeként demokratikus pártjaink és dilettáns kormányunk jóvoltából, hazafias lelkesedéssel fogyaszthatjuk a rosszabb minôségû és drágább húst...

De hát mit várjunk egy nem tudni mit keres ott mezôgazdasági minisztertôl?! — versenyképes mezôgazdasági termelést semmiképpen...

A mindent egybevetve jól sikerült Marosvásárhelyi Napok továbbra sem tetszenek azoknak, akiket az agyvérzés kerülget, ha "hivatalosan" is magyar szó hangzik el... — persze, zsigeri ellenszenvüket Fodor Imre ócsárlásába és az ünneplés- szórakozás napjai fölötti semmitmondó fanyalgásokba szövik lapjaikban a "mértéktartó" szerzôk!

Tetszik, nem tetszik, Fodor Imre belevaló polgármestere Marosvásárhelynek, s nélküle aligha jutott volna a város a nyitottságnak arra a fokára, ahol van, s amelyet jól demonstrált a Marosvásárhelyi Napokon is!

Amíg a vásárhelyiek kedvükre szórakoztak, bámészkodtak, addig a helyi PUNR az ország biztonságán "ôrködött": végveszélyben a haza, hirdetik aktualizált rémképeikben... — ami annyiban igaz, hogy fölöttébb siralmasak a párt megyei kilátásai, hiszen tagságának java a Nagy Románia Párthoz igazolt át, a többiek pedig Iliescu PDSR-jében remélnek újra labdába rúgni!

Évek óta folyik a Ticu Dumitrescu szenátor által készített, a szekuritátés dossziék sorsáról szóló törvény kálváriája. Sok halasztás, huzavona, módosítás után a képviselôház megszavazott egy változatot. Csakhogy a megszavazott vátozatban a szerzô — saját bevallása szerint — nem ismert rá a saját maga készítette törvénytervezetre. A nemrégiben tartott SZKT- ülésen találkoztunk Szabó Károly szenátorral, s ez a találkozás adott alkalmat arra, hogy a törvényrôl, annak következményeirôl beszélgessünk.

— Mindenféle cirkusszal, csiki-csukizással zajlott a Ticu Dumitrescu-törvény vitája. Hogyan értékeli az eddig lezajlott vitát? Megalapozottnak érzi azt a véleményt, hogy a honatyák körülményeskedése végül is arra irányul, hogy elsôsorban saját múltjukról minél kevesebb derülhessen ki a törvény elfogadása nyomán?

— Ebben a minôségemben nagyon nehéz megválaszolnom a kérdést, hiszen úgysem fogják elhinni, amit mondok. A parlamenti képviselônek föltett kérdés, amely az ô státuszára vonatkozik, beugrató kérdés. Úgy gondolom, hogy nem csak a parlamentben mandátumot vállaló személyek valamiféle kétes múltjának a leleplezésére, feledtetésére vagy fel nem derítésére irányul ez a dolog, hanem általában az ország hatalmi központjainak az irányítóiról van szó. Ugyanis a régi szekuritátét nem szüntették meg, hogy egy teljesen új alapokra helyezett biztonsági hivatalt hozzanak létre, hanem átmentette önmagát, eleinte pontosan szekuritáté-ellenes jelszavak terjesztésével. Másrészt Románia nem számolt el, nem számolt le véglegesen és nem fedte fel a szekuritáté múltjából származó és máig is terhelô eseményeket, tetteket. Így aztán azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag tíz év után a szekuritáté teljes rehabilitálásával állunk szemben. Már csak az a puszta tény, hogy például az irattárat nem akarják kiengedni a kezükbôl, miután a törvény ilyen formában alakult át a képviselôházban, bizonyítja, hogy még mindig nagyon erôs és mûködik a szekuritáté. Teszek egy kis kitérôt az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozattal kapcsolatosan. Az megmutatta, hogy milyen jól mûködik a szekuritáté. Hogy egy létezô képzôdmény fölött átveszik a hatalmat, odabiggyesztik az aláírását azoknak, akikrôl tudják, hogy egyetértenek a szöveggel, bizonyítván, hogy megfigyelés alatt vannak, hogy aztán kiderüljön, hogy tudniillik az illetôk majd visszakoznak, s hogy nem is írták alá. Tehát ez egy nagyszerû manôver volt, amelynek a csapdájába maga az államfô is beleesett, olcsó népszerûséget hajszolva.

— Térjünk vissza magához a törvényhez, illetve a kérdéshez.

— Szükséges, mint mindenhol a posztkommunista országoknban egy átvilágítási törvény, amely hitelesen próbálja egyszerûen csak azonosítani azokat a nagyon fontos beosztású személyeket, akik valamiféle kapcsolatban, netán állományi tagságban voltak a szekunál. Ugyanis a besúgókról túl sokat beszélünk azért, hogy eltereljük a figyelmet a tényleges tisztekrôl, akiknek egy részérôl, de csak kis részérôl tudjuk, hogy ott ülnek a parlamentben. S nemcsak a parlamentben, hiszen az illetôk hivatalos állományi tagok voltak, de másfajta állományi tagok is voltak, amelyek valamiféle más tevékenység fedezéke alatt dolgoztak az államigazgatásban, a társadalmi élet minden területén, sôt a gazdasági életben is. A szekuritáté ugyan átalakult, de bizonyos jelek azt mutatják, hogy egyféle különös szövetkezetszerû mûködése most is tetten érhetô, és igen-igen hatékony.

— A kérdésem lényege az volt — és itt nem a képviselôk tömegére, hanem azok egy bizonyos rétegére gondolok —, hogy azért húzták- halasztották, módosították teljesen felismerhetetlenné az eredetihez képest Ticu Dumitrescu törvényét, mert úgymond vaj van a fejükön?

— Itt most elmondok valamit, ami dicsekvésnek tûnhet, de ennek nyoma van, ugyanis a Hivatalos Közlöny közölte még 1992-ben. Amikor a választójogi törvényrôl, annak vitájáról volt szó a szenátusban, volt nekem egy nagyon egyszerû javaslatom, amit most is fenntartok: azok a személyek, akik parlamenti képviseleti jelölést vállalnak, adjanak egy úgynevezett saját felelôsségükre hozott nyilatkozatot a szekuritátéhoz fûzôdô kapcsolataikról. Semmi egyeb következménye ne legyen ennek, csak pusztán az, hogy az illetô köteles legyen egy, a törvényszéken aztán értékesíthetô nyilatkozatot adni. S ezzel nagyon sok minden megoldódna. Máskülönben a szekuritátéval vívott csatában elveszett minden hónap, minden hét, minden év, ami elmúlik. És ez a romániai társadalom kárára megy. Az úgynevezett Ticu-törvény vitája pontosan ennek a csatának az egyik, a szeku gyôzelmével végzôdött ütközete volt. De azért remélem, hogy a háborút nem fogják megnyerni!

— Mi az RMDSZ álláspontja a törvénnyel kapcsolatosan? Milyen kereteket lát szükségesnek és elfogadhatónak ahhoz, hogy ez a jogi szabály célt érjen, vagyis hozzájáruljon a romániai politikai élet megtisztulásához?

— Köztudomású, hogy az RMDSZ saját szervezetén belül tett bizonyos lépéseket — született egy, a politikai önéletrajzról szóló SZKT-határozat — amelyeknek a gyakorlatba ültetése nagymértékben függ attól, hogy lesz- e olyan törvény Romániában, mely minden állampolgárra kötelezô, és amely aztán segítségére lesz magának az RMDSZ-nek abban, hogy ezt a saját javára hozott határozatát végrehajthassa, gyakorlatba ültethesse. Szerintem az RMDSZ mint szervezet sem különb ebbôl a szempontból más politikai szervezeteknél. Mert nem lehet.

— A törvény arról is szól, hogy a SRI fogja ezeket a dossziékat kezelni.

— Így van. Sajnos, a törvény úgy rendelkezik, hogy egy adott kérdésre valamely személy múltjával kapcsolatosan magának a szervezetnek kell választ adni, és köztudomású, hogy senki sem fedi fel a munkatársait, csak amikor már meg akar szabadulni tôlük.

— Ezek szerint úgy néz ki, hogy kecskére bízzák a káposztát... Véleménye szerint mégis, hogyan lehetne ezeket az információkat olyan gazdára bízni, akinél egyfelôl nem válhatnak zsarolás eszközévé a szóban forgó dossziék, másfelôl a közvélemény egyszerû úton hozzájuthatna az ôt joggal érdeklô tudnivalókhoz mindazokról, akik különbözô szinteken közszereplést vállalnak?

— Az én véleményem az, hogy minden állampolgárnak jogában áll betekintést nyerni a róla vezetett nyomozati, illetve hírszerzési anyagokhoz. Ez viszont nem lehet nyilvános, csak akkor, amikor az illetô közéleti, politikai szerepet vállal. Akkor már kötelességgé válik. De amúgy senkinek sem lehet joga belenézni valakinek a múltjába. Ilyen értelemben én úgy gondolom, hogy mindenki jogát szavatolni kell ahhoz, hogy hozzájusson ezekhez az adatokhoz, ha léteznek, ezek viszont nem lehetnek publikusak. Úgy gondolom, hogy azért van ebben az országban annyi ember, hogy egy olyan pártatlan testületet létrehozzon, mely kezelni tudná ezt az óriási vagyont, mert a szekuritáté irattára most már a SRI irattára lett. De el kell kezdeni valamit. Ezért aztán az a véleményem, hogy az RMDSZ mégiscsak meg fogja szavazni ezt a törvényt, illetve majd a további vitákban — mert még nincs lezárva — igyekezni fog az elveihez ragaszkodva javítani rajta.

— Szenátor úr, mikorra várható ennek a törvénynek ilyen vagy olyan, de végleges formában való elfogadása, és mikortól töltheti be hivatását, szerepét?

— Ha én erre a kérdésre választ tudnék adni, akkor lehet, hogy nem itt ülnék magával szemben.

Az idei érettségi vizsgára Maros megyében 4315-en iratkoztak be, de a szombat-vasárnap zajló romány nyelv és irodalom megmérettetésen 61-en különbözô okok miatt nem jelentek meg. A részt vevô tanulók 96 százaléka sikeresen szerepelt — tájékoztatott Dónáth árpád fôtanfelügyelô-helyettes. A tegnap magyar nyelv- és irodalomból, míg szerdán világnyelvekbôl érettségiznek.

Új eljárás az árvízkárosultak kártalanítására

— 4,5 milliárd lej jutott Maros megyének a január elseje és május 1. közötti idôszakban bekövetkezett árvizek okozta károk elhárítására — tájékoztatta a tegnap a sajtót Dorin Florea prefektus. A leosztás az idei május 26-i kormányrendelet értelmében történt, az országosan erre a célra szánt 38 milliárd lejbôl. A prefektus beszámolója szerint a megyénkben kárt szenvedett 36 település lakóinak kártalanítása új eljárás alapján történik. Míg a tavaly a kár felmérésével és a pénzösszegek leosztásával a helyi bizottságok és a megyei tanács volt megbízva, az idén ezt a prefektúra irányítja. Az intézkedésre azért volt szükség, hangsúlyozta a prefektus, mivel a tavaly több polgármester is "virágzó üzletet" látott az ügyben, illetve a felelôsségeket megpróbálták másra hárítani. Emiatt hónapokkal az összegek leosztása után is érkeznek panaszok a prefektushoz.

A Közpénzügyi Igazgatóság szakemberei a helyszínen gyôzödnek meg a károk nagyságáról, az eredményt pedig a prefektúrával közlik. A korábban a helyi polgármesteri hivatalok által készített és a prefektúrához eljuttatott jelentéseken feltüntetett összegeket Dorin Florea túlzásnak találta, ezért rendelte el a helyszíni felmérést. Ugyanakkor ez alkalommal kizárólag a lakóházak megrongálódásának kártalanítását tartják szem elôtt, ez az intézkedés nem vonatkozik a földterületekre — ahogyan az a tavalyi kártalanítás során történt. A károsultak nevét és a kártalanítás összegét tartalmazó listát a helyi polgármesteri hivatalokba küldik vissza, ahol tanácsülésen hagyják jóvá azokat. A pénz kiosztása a helyi polgármester feladata lesz, aki a településnek kiutalt összeget az állami kincstártól veszi át CEC-szelvény alapján. Abban az esetben, ha valakit elégedetlen a kártalanítással, az 10 munkanapon (két hét) belül óvást emelhet a helyi polgármesteri hivatalnál. Dorin Florea véleménye szerint legtöbb egy hónapon belül valamennyi árvízkárosult hozzájuthat az ôt illetô pénzösszeghez.

— Remélem, az idén nem lesz részünk több árvízben, ugyanis a kormány pénzforrásai teljesen elapadtak. Tudomásom szerint a május-júniusi természeti katasztrófák sújtotta személyek kártalanítására nincsen pénz — összegezett a prefektus.

Új szabályozás lépett életbe a magánosítás terén. Eddig minden 25 milliárd lejnél magasabb alaptôkével rendelkezô vállalat privatizálását az Állami Vagyonalap (ÁVA) bukaresti központja vállalta magára, ez a határérték most 50 milliárdra módosult. Ez azt jelenti, hogy nôttek a megyei ÁVA feladatai, és ugyanakkor felelôsségük is. Azon tíz megyénkbeli vállalat közül, amelyek eddig a központ hatáskörébe tartoztak, többnek — mint például a marosvásárhelyi IMATEX, a szászrégeni Metalurgica, a fehéregyházi Állami Mezôgazdasági Vállalat — a privatizálásával ezentúl a megyei illetékesek foglalkoznak. Továbbra is Bukarest hatáskörébe tartoznak az igazán nagy vállalatok, mint a dicsôszentmártoni BICAPA, valamint az Azomures még állami tulajdonban lévô hányada.

Ambíció ide vagy oda, a megyei ÁTA igazgatójának, Doru Mihai Opriscannak szembe kell néznie a potenciális vásárlók egyre nagyobb érdektelenségével. Csupán az elmúlt két hétben három magánosítási kísérlet zárult sikertelenül. Nem kellett senkinek a Matricon, a marosvásárhelyi Gyapotszövöde, de a segesvári Siltex sem.

Vonzó portékának bizonyultak a tegnapi árverésen a marosvásárhelyi Agrim Prodas részvényei. A lakosság által legfôképpen a Rózsák terén található nagy vásárcsarnokáról ismert cég 100%-os tulajdonhányadát bocsátották árverésre, 2,931 milliárd lejes kikiáltási áron. Az utóbbi napok sikertelen magánosítási kísérleteivel szemben ez az árverés felkeltette több befektetô érdeklôdését. Egy budapesti székhelyû vállalat például biliárdszalont szeretett volna nyitni a jelenlegi vásárcsarnok területén. A tényleges versengésbe végül egy svájci—román vegyes vállalat és a török üzletemberek által menedzselt Azomures kapcsolódtak be, s eme utóbbi vásárolhatta meg a részvényeket. Az ÁVA illetékesei szerint "jó áron". Azaz jelentôs mértékben a kikiáltási ár fölött, a konkrét összegrôl azonban nem voltak hajlandók nyilatkozni.

Tostogan Mircea, az Agrim Prodas igazgatója szerint alapvetô változások nem várhatók a vállalat üzletpolitikájában, bár a vásárt nyélbeütô török üzletemberekkel még nem ültek le alaposan megvizsgálni a teendôket. Egy olyan óriás részérôl, mint a városunkbeli vegyipari kolosszus, semmilyen gondot nem jelenthet annak a 2-3 milliárdot jelentô morzsának a kifizetése, amivel az Agrim Prodas virágzóvá tehetô.

Kockázatos vállalkozásnak tûnt — nem minden alap nélkül — a marosvásárhelyi RMDSZ 5-ös körzetének és a Szabadság utcai református egyházközségnek a kezdeményezése: június 25-re meghívni Kilyén Ilka színmûvésznôt, elôadómûvésznôt Tûz címû mûsorával a templomba. Ugyanis egyazon idôben "dúlnak", "dúltak" a Vásárhelyi Napok... De a kishitûek csalódtak. Annak a néhány embernek, aki eljött — mit néhány: fél templomnyi közönség — nem mindennapi élményben volt része... Kilyén Ilka Tûz címû verses-dalos összeállításának lehettek nézôi, hallgatói, tanúi... Felemelô, torokszorító érzések, gondolatok vegyültek a túlélésre, megmaradásra serkentô biztatásokkal. Ilyen gondolatokat sugallt a versekbôl, dalokból (népdalok, egyházi dalok), történelmi dokumentumokból összeálló mûsor.

S mindez szinte meghitt, családias légkörben...

Lélegzetünket visszafogva hallgattuk, néztük, miként éli végig mûsorát az elôadómûvésznô, de az addig csak csillogó szemekbôl az elôadás végére kibuggyantak a könnyek...

Még az élmény hatása alatt, a Kiáltó Szót idézve köszönte meg Dávid Lajos esperes úr a mûvésznônek a fellépést, az elôadást, ugyanakkor szolgálatnak nevezve tevékenységét, mindazt amit mûsoraival tesz.

Ezen a néven iktatták be hivatalosan is a Franciaországban már korábban megalakított Venerque—Hodos Baráti Társaság hazai párját. Az esemény szinte évtizedes múltra visszanyúló kapcsolat eredménye, amely földrajzilag a franciaországi Toulouse vidékét a Nyárádmentével köti össze.

Igaz baráti kezek nyúltak a hodosiak felé 1990-ben, az Operation Village Roumain falumentô mozgalom keretében. Azóta Székelyhodos község lakosai kilenc alkalommal fogadták a Pireneusok vidékérôl idelátogató vendégeket, maguk pedig július derekán indulnak negyedszerre a nagy útnak, most mintegy harmincan, hogy ott három hét alatt olyan tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodjanak, amelyek vágyat és erôt ébresztenek bennük az eljövendô nagyobb közös haza építéséhez.

Kimondott újdonságokról nem tudunk ugyan beszámolni, mégis továbbadjuk — tekintettel a nyári szabadságolások, vakációzások és kirándulások szezonjára —, amit ilyentájt a CFR által nyújtott kedvezményekrôl hallottunk.

Ötvenszázalékos jegyárcsökkentést élveznek azok a táborba készülô gyerekek, akiknek legkevesebb 20 fôs csoportját két felnôtt kíséri, és szervezett utazásuk tervével egyetértett a megyei tanfelügyelôség.

A 10 éven aluli gyerekek jegyének az alapára is, meg a gyorsvonati pótdíja is 50-50 százalékkal kisebb.

Körutazás esetén nem fejezhetô ki százalékban az általános érvényû viteldíj-csökkentés. A lényeg az, hogy így mindenképpen jobban jövünk ki, mint hogyha külön- külön vásárolnánk meg a jegyeket egy-egy vonalszakaszra, távolságzónára. Az elnevezés arra utal, hogy az utasnak végül is úgy kell visszajutnia a kiindulási pontra, hogy közben ne haladjon át ugyanazon az állomáson. Kivételt képeznek a szárnyvonalak, amelyek végétôl nem lehet vonattal továbbmenni, csak visszafordulni. Ilyen például a Sepsiszentgyörgy—Bereck, a Balázsfalva—Parajd, a Segesvár—Székelyudvarhely, vagy a Bákó—Békás vasútvonal. Ha ilyen szakasz is szerepel a tervünkben, akkor vigyázzunk arra, hogy a szárnyvonali utazás ne haladja meg a körutazás során bejárandó távolság egyharmadát, mert különben elesünk a kedvezménytôl.

Változatlanul érvényes az országos vasúti társaságnak az az ajánlata, hogy hétvégekre váltsunk olcsóbb jegyet a pénztárainál. A különleges jegy kiadását azonban feltételekhez köti a CFR. Az egyik követelmény az, hogy az adott hónapnak mind a 4 vagy 5 pénteki napján keljünk útra és ugyanannyiszor haza is térjünk vasárnaponként vonattal. A másik kritérium pedig az, hogy legalább 51 kilométert, de maximálisan 300 kilométert tegyünk meg egy irányban. Ez a variáns talán azoknak elônyös, akiknek hétvégi házuk vank ilyen messziségben, vagy meghívást kapnak valakiknek a nyaralóiba. A fentiek szerinti utazásokhoz bárki kaphat 50%-os jegyár-kedvezményt, a tanulóknak és diákoknak pedig (akik személyazonossági igazolvánnyal és iskolai, fôiskolai, egyetemi jegykönyvecskével rendelkeznek), 60 százalékkal olcsóbban adnak úgynevezett VSD- (a román vineri- sâmbata-duminica szavak rövidítése) jegyet, amit indulás elôtt pontosan ki kell tölteniük az igénylôknek — tájékoztatott Axente Maria, a marosvásárhelyi vasúti ügynökség vezetôje.

Június 27-én, vasárnap volt Szent László király, Erdély védôszentjének ünnepe. Ezért mi is tisztelettel ôrá emlékeztünk.

Az egykori moldvai krónikaíró, Miron Costin könyvében örök emléket áll{tott Szent László királynak. A nevek eredetét magyarázó szerzô azt írja, hogy a Magyarországba betörô pogány kunokat László király a Kárpátokon túlra, egészen a Moldvát átszelô folyóig üldözte. Mivel a király és kísérete nagyon elfárdt és meg is szomjazott, leszállott a lováról. László király ivott a folyó vizébôl, lovát is megitatta. A király, megízlelve a vizet, {gy szólt: szeretem, szeretem.... Azóta e folyót Szeretnek nevezik.

Kedves emlék ez is, de ki tudná megszámlálni szûkre szabott pátriánkban azt a temérdek ma is élô hagyományt, mely Szent László király személyét övezi.

Vasárnap Szent Lászlóra emlékezett katolikus és protestáns egyaránt. Ha valaki mégsem tette volna, akkor figyeljen fel a templomában levô falfestmény- töredékre, egy kerek kavicsra, egy gyógynövényre, egy csobogó vízforrásra, egy sziklahasadékra, egy helységnévre... Ha ez sem volna elég, akkor figyeljen vágyaira, és fel fogja fedezni azt a személyt, aki 900 éve beírta nevét minden magyar szívébe.

Az 1970-es évek elején adták ki és jutottunk hivatalosan a Szentek Miséi liturgikus könyvhöz. De hogyan? A cenzúra fekete tustintával igyekezett a 69* oldalon olvashatatlanná tenni Szent László király nevét és a könyörgéseket. Szent István már nem úszta meg ilyentén, hanem a róla szóló részt kivágták.

Kedves Testvérem, íme a könyörgés, melytôl a sötétség hatalma félt:

Istenünk,

te sokféle csodával dicsôítetted meg Szent László királyt.

Érdemeiért és közbenjárására

ôrizz meg minket minden rossztól,

és vezess a boldog örök életre.

Mi volt Szent László megdicsôülésének útja? Azt mondom, hogy László mint herceg és király megtalálta minden ember igazi, örök ideálját. Tudta, hogy minden egyes ember nagyra hivatott. Mondhatom így is, "tele vágyakkal zokog a lelkem", a mulandón túlira, a természetfölöttire, az örökre. Elménk ezért szüntelen kutat, akaratunk cselekvésre késztet, és egyre élednek képességeink, hogy boldogok legyünk. Honszerzô eleink is nyugodt, boldog hazát kerestek, és lelkük itt, a Kárpát-medencében nyugodott meg, ahol ôket Krisztus kegyelme számtalanszor megérintette. Itt kapták meg Isten nagy ajándékát a hit által, a keresztségben. Itt lett a magyar nép Isten gyermeke . Itt tapasztalta meg Isten csodás tetteit. Itt születtünk meg az örök élet számára. Ez a méltóságunk alapja, élet- és hazaszeretetünk forrása.

Szent István király népének új ideált, a kereszténység fennkölt ideálját, Jézus Krisztust adta. László király magát egészen átadta az új ideálnak, Krisztusnak, hogy megerôsödjön az Úrban és hatalmas erejében (Ef. 6-10). Hitte, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra válik (Róm. 8,28). E hitben adta magát egyszerre Istennek és az ország népének. Mindennapi feladatainak végzésében mindegyre megtapasztalta Isten erejét, jeleit, csodáit. Isten a benne élô Lászlót így dicsôítette meg. Népe pedig ezt a tündöklô, bátor szívû, áldozatos vitézt, erényes magyart megismerte és példaképének tartotta. László nem magát emelte a magyar kereszténység oltárára —, habár ô is népe példaképe lett hanem népe apostolait, akikre ô is mindig föltekintett: Szent István királyt, Szent Imre herceget, Szent Gellért püspököt, Szent Benedek és András szerzeteseket. Igaza van Prohászka püspöknek: a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg .

Testvérem, a csak emberi élet és a keresztény élet külsôre nézve nem különös. Így van ez a mikrofonnal is. Akár be van kapcsolva, akár nincs, az nem különös. De ha szólunk, szavunkat másképpen fogják hallani, az másképpen fog hatni. A keresztény életideál nélkül a magyar ember néma mikrofon, sétáló hulla. Szent László élete arról tanúskodik, hogy kegyelmi életet, biztos jövôt adni csak az tud, aki Krisztusban él. Ha visszatekintesz és megidézed a múltat, megállapíthatod, hogy az atyáinknak adott krisztusi ígéret mindennapos elfogadása, elutasítása alakította elsô évezredünket, formálta haza- és életszeretetünket. Továbbá, a földi haza szeretete — a mi szent földünk szeretete — az Örök haza szeretetének is fokmérôje, ahol szeretetünk fejlôdésben, kultúrában, civilizációban, lélekformálásban bontakozik ki.

Imádkozzunk magunkért, hogy ne a szellemi, erkölcsi, anyagi rossz hálózzon be, hanem az új évezred egén fényesen ragyogjon felettünk és felénk a keresztény életeszmény, mely egykor megragadta Lászlót, az igazság bajnokát és utána sok-sok milliót. Az egyház himnuszát mondjuk:

Áve, égi Király híve,

királyoknak gyöngye, éke,

László, mennynek sorsosa!

Ég királyát hûn követted,

országunkat védelmezzed,

légy hazánknak bajnoka!

Darvas-Kozma József

Vajdaszentiványi lelkészbeiktatás

A 1200 lelkes vajdaszentiványi református gyülekezet június 20-án, vasárnap, lelkészi ünnepi beiktatásra hívta meg a Görgényi Református Egyházmegye lelkipásztorait, valamint az egyházmegye vezetô személyiségeit. Az ünnepélyes szertartáson tiszteletét tette nt. Székely József, az egyházmegye esperese, aki hivatalos keretek között beiktatta Kónya Tibor immár vajdaszentiványi lelkipásztort. A szép számban egybegyûltek megköszönték Sütô István lelkésznek a lelkes hozzáállással végzett beszolgálói munkát, valamint köszöntötték az újonnan megválasztott fiatal lelkipásztort és annak családját.

Hodgyay Géza 40 évig tartó áldásos szolgáltata után a gyülekezet lelkipásztor nélkül maradt. Kónya Tibort örömteli szívvel fogadták a hívek, akik, mint megtudtuk, szükségét érezték egy falujukba letelepedô és ott aktív lelki munkát végzô lelkipásztornak.

Az ünnepi szertartáson részt vett a helyi ortodox lelkész is, aki megköszönte a szíves fogadást. Hangsúlyozta, hogy szükséges a megértés, az egymással szembeni ôszinteség, felekezeti és nemzeti hovatartozástól független egy Isten hit, mivel egy felkavart és megzavarodott világot élünk, amibôl hiányzik a testvériség, a Jézus Krisztusi megbocsátás.

Az ünnepi szertartást követôen a helyi kultúrotthonban szeretetvendégségre került sor.

A Shido Mûvelôdési Egyesület meghív minden kedves érdeklôdôt a Képzômûvészek Egyesületének a Kultúrpalota földszintjén mûködô kiállítótermébe július 1-jén 11 órára, a japán kortárs építészetet bemutató kiállítás megnyitójára. A kiállítás a japán nagykövetség és a képzômûvészek egyesületének Maros megyei fiókja támogatásával kerül megrendezésre. A kortárs japán építészetet bemutató vándorkiállítás anyagát a Japán Alapítvány és a Japán Építômûvészeti Intézet állította össze, s a távol-keleti ország építészetének 1985-1996 között épült száz remekét mutatja be. A kiállítást Európában elôször Norvégiában láthatták, útja Londonban folytatódott, ezután következett Németország (Hamburg, München, Berlin) és Románia (csak Bukarest és Marosvásárhely). Innen a kiállítás anyagát a Moldovai Köztársaságba, majd Ukrajnába szállítják.

A megnyitó alkalmat szolgáltat ismét arra, hogy városunkban köszönthessük Hirosi Kudó urat, a romániai japán nagykövetség kulturális attaséját, valamint dr. Sorin Vasilescu egyetemi tanárt, mûépítészt a bukaresti Ion Mincu Mûépítészeti és Urbanisztikai Egyetemrôl.

Valamennyi szervezô nevében reményünket fejezzük ki, hogy a jelen kiállítás a csodálatos fényképek útján nem csupán az épületek külsô formáját mutatja meg, hanem az épületek teljességét, bonyolultságát is láttatni fogja, azt, hogy a mûépítészet az éghajlat, a társadalom s az adott kor produktuma is, s ezáltal felejthetetlen élményt nyújt a látogatóknak.

A román építészet történetét bemutató konferencia a második fontos mûvelôdési esemény, amit a Shido Mûvelôdési Egyesület júliusban szervez. Július 2-án 11 órától, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem 10-es termében dr. Sorin Vasilescu egyetemi tanár részvételével két megbeszélést is tartanak A román építészet története, illetve Az art nouveau Romániában címmel. Az elôadások olyan premierek, amelyek a Vasilescu professzorral való, egyéves múltra visszatekintô együttmûködés gyümölcsei. Az egy évvel ezelôtti, A modern japán építészet címet viselô szimpózium nemcsak magas színvonalú, csodálatos fotókkal illusztrált kiállítást eredményezett, hanem egy gyümölcsözô együttmûködés kezdetét is jelentette. A mostani elôadások nyitottak vaklamennyi érdeklôdô elôtt, akik érdeklôdnek a szép iránt. Mindenkit szívesen látunk.

Megkezdte mûködését a jelenlegi egyetlen romániai magyar internetes hetilap, a TransIndex néven (www.nextra.ro/transindex) elindult az új romániai magyar, csak az interneten megjelenô hetente frissített lap, amely a budapesti központú Index nemzetközi internetes lapcsalád romániai tagja.

A budapesti Index (www.index.hu) a legolvasottabb magyar internetes kiadvány, naponta több mint 20000-en látogatják. Az új lapot a csíkszeredai Nextra mûködteti az Erdélyi Mûszaki Tudományos Társaság szakmai támogatásával. A tartalmat egy diákokból és frissen végzettekbôl álló kolozsvári csapat szolgáltatja, a lap felelôs szerkesztôje Kelemen Attila.

A TransIndex egyszerre szeretne kellemes környezetû olvasnivalót, szolgáltatásokat és fórumokat nyújtani. Az olvasnivaló eleinte hetente 3-5 különféle írással bôvül. A szerkesztôk elhatározása, hogy kevesebb, de kizárólag jó minôségû anyagokat jelentetnek meg. Különös hangsúlyt kapnak majd a beszélgetések (jelenleg Tatár György filozófussal, Bogdán Zsolt színmûvésszel és Dani László informatikussal való beszélgetések olvashatók). A lapkoncepcióban kitüntetett helyen szerepelnek még a romániai közérzetet bemutató különféle anyagok (most például a Nyílt Társadalomért Alapítvány által finanszírozott felmérés kiértékelése, egy kolozsvári falfirka kommentárja, a régi és új romániai elitekrôl szóló tanulmány olvasható), de a szerkesztôk azokra is folyamatosan gondolnak, akiket inkább az abszurd humor, a szatíra érdekel.

A már mûködô szolgáltatások közül külön említésre érdemes az aktualizált és rendszerezett pályázati figyelô, nemzetközi valutakonverter, az idei magyar nyelvû felvételi-tájékoztató, illetve a romániai magyar internet legbôvebb, folyamatosan aktualizált linktára.

Valószínûleg a legnagyobb látogatottsága az ôsztôl folyamatosan induló, elsôsorban politikai és kulturális vitafórumoknak lesz. A technikai tesztelések után még az idén beindulnak a politikai és közéleti személyekkel való interaktív beszélgetések és a tanügyre szakosodott fontosabb alapítványokkal és civil szervezetekkel való egyeztetés után, valamikor jövôre, a Virtuális Bolyai Egyetem.

A vásárhelyi SZKT-n megalakult RMDSZ Ügyvezetô Elnökségben több változás is született, megszûnt az Ifjúsági Fôosztály, helyét az Oktatási Fôosztály alá rendelt Ifjúsági Osztály vette át. Az ok egyszerû, csökkenteni kell az Ügyvezetô Elnökség létszámát, struktúráját átláthatóbbá kell tenni. A gond csak azzal van, hogy egy olyan fôosztály szûnt meg, amely az RMDSZ globális célját hivatott a legközvetlenebbül megvalósítani, hiszen a fiatal generációk képezik a társadalmi reprodukció egyik lényeges tényezôjét. Éppen ezért az ifjúság helyzete hûen tükrözi az adott társadalom önmagáról vallott nézeteit, jövôtudatát, ezért is mondják olyan gyakran, hogy "ôk a jövô zálogai és letéteményesei". Mindezeken túl a fiatalok helyzetét nem lehet csak oktatási problémákra leszûkíteni, hanem az ellátási és szociális problémákkal, a kulturális integrációval, az önszervezôdéssel és önálló cselekvéssel kapcsolatosan felmerülô problémákra is oda kell figyelni. A fiatalok sorsát és életesélyét közvetlenül befolyásolják a gazdasági-politikai átalakulást kísérô jelenségek és "a fiatalok mint specifikus kulturális és politikai javakkal rendelkezôk, külön faktorként jelennek meg a társadalmi térben" (Jürgen Zinnecker). A modern, demokratikus európai államokban az ifjúságpolitika egyik közpolitikája az államhatalom különbözô szintjeinek, melynek szociális, kulturális és oktatási összetevôi vannak. Tudom, hogy mindezek vezetôink szeme elôtt is jelen vannak, azonban ha az ifjúság ügyét nem kezeljük a többi problémától elkülönülten, felelôsen, akkor késôbb ennek sokkal nagyobb árat fogunk fizetni, mint amit most megspórolunk, hiszen a modern társadalom útját csakis egy kompetens ifjúságpolitika egyengetheti. Felelôsséget vállaló politikusaink tudják a leginkább, hogy minden felelôs társadalmi döntés jövôre orientált és így kimondatlanul is ifjúságcentrikus.

A nyugati példa azt mutatja, hogy ott mûködnek jól a kisebbségi önkormányzatok, ahol ezek a civil szférára támaszkodnak. Tehát a civil szervezetekkel való kapcsolat erôsítése feloldhatná a problémát, azonban a romániai magyarság nem él mindenhol kisebbségben és nem akként éli meg helyzetét. Ugyanakkor ezekben a térségekben az egyre sokszínûbbé váló ifjúsági civil szféra még nagyon zavaros, a szervezetek nagyrésze nem döntötte el, hogy közéleti ifjúsági szervezet-e, amely a fiatalok társadalmi rétegét segíti, vagy politikai ifjúsági szervezet, amely a hatalom megszerzéséért száll harcba. A kettô között viszont élesen meg kell vonni a határt. Erre a civil szférára az RMDSZ még nem tud kellôképpen támaszkodni, hiszen a legtöbb ifjúsági vezetô nem érzi a felelôsség teljes súlyát, nem tudja, hogy az aktivitás még nem jelent cselekvést, mert nem feltételez döntést, kockázattal járó választást, felelôsségvállalást.

A politikai szocializációnak a társadalmi-politikai rendszertôl függô sajátosságai vannak, vagyis a fiatalok helyzetének alakulását nemcsak a társadalom jellege határozza meg, hanem a politikai berendezkedés is. És e folyamat során a fiatalok politikai kultúrája formálódik, olyan jártasságot, tudást sajátítanak el, amely következtében képessé válnak a közéletben (társadalmi- politikai életben) való részvételre. Ezt a politikai szocializációt viszont a jelenlegi civil szféra még nem tudja megvalósítani.

A nemzeti tudat genezise szempontjából is fontos a 14-25 év közötti életszakasz, ez a társadalmi színrelépés idôszaka, így nem szabad egyedül hagyni az ifjúságot. Az ifjúságpolitikai környezet szereplôi azon intézmények, szervezetek, személyek, akik részesei a generációs környezetnek, illetve döntéseikkel, tevékenységükkel, megnyilvánulásukkal befolyásolni tudják ezt a sajátos arculatú társadalmi kategóriát, és ebben a környezetben helyet kell találni egy RMDSZ struktúrában megjelenô "ifjúsági miniszternek" is.

Véget ért a nem tudom hányadik balkáni háború, de béke nincs Rigómezôn, azaz Koszovóban. Az erôszak erôszakot, a bosszú bosszút szül. Most az albánok készülnek visszavágni az ôket ért embertelenségekért, feltehetôen ôk sem sokat fontolgatják, ki a bûnös és ki az ártatlan. Most a szerbek menekülnek, könnyû kitalálni, hogy hová: a Vajdaságba, a hajdani Bácskába és Torontálba. Merné csak valaki azt mondani, ne menjenek oda, akkor lenne igazán nagy a felháborodás: lám csak, nem akarják befogadni a szegény menekülteket! Csakhogy ezeknek a szegény menekülteknek rekordidô alatt megjön a hangjuk, és annyira otthonosan érzik majd magukat, hogy az ôshonos lakosság vagy elfogadja akaratukat, vagy veszi a betyárbútort. Ez folyik itt a délszláv háború kezdete óta. Ezt persze a békecsináló Nyugat nem veszi tudomásul, mint ahogy azt sem, hogy az utóbbi évtizedekben Délkelet- Európában mennyire megváltoztak az etnikai határok és arányok. Szép szavak elhangzanak a kisebbségi jogok tiszteletben tartásáról, úgy általában, és a délvidéki magyarság sorsáról is, közben a konfliktushelyzet a menekülôkkel együtt költözik a Vajdaságba, Makedóniába vagy Albániába. Az európai nagypolitika nagymoguljai demokratikus megoldásokról beszélnek, például népszavazásról. Hogy ez mennyit ér majd a 17%-ot kitevô vajdasági magyaroknak, az elképzelhetô, mint ahogy azon is el lehet gondolkodni, mennyire demokratikus, ha egy kalap alá vesszül a legalább három évszázada itt élôket azokkal, akik három hete, vagy három éve jöttek ide. Sok esetben pontosan abból a politikai szándékból, hogy a majdani népszavazáson súlyuk legyen. A nyugati hatalmakat sokszor ilyen tekintetben kész tények elé állítják, amit el is fogadnak. A realitások és a demokrácia nevében.

Tudom, nem korszerû és fôleg nem divatos manapság az ENSZ, a NATO, az EU igazát vitatni, de nekünk, magyaroknak a nagyhatalmi "rendezések", úgy Hunyadi Jánostól errefele, nem sok áldást jelentettek. Bár a jelenlegi NATO-akció szándékában dicséretes, eredményeiben igencsak kétséges. A Nyugat-Atlanti Szervezet és az ENSZ is az egész délszláv háborúban úgy viselkedtek, mint a rossz rendôr: megvárták, amíg véget ér a verekedés, majd ha halott is volt, akkor a verekedôket megbüntették. Utólag könnyû bölcsnek lenni, de ezeknek a nemzetközi szervezeteknek azért vannak szakértôi, hírszerzôi és egyéb hivatalnokai, hogy bizonyos kérdéseket elôre lássanak. Az ex-jugoszláv válságban sok mindent elôre lehetett látni, például azt, hogy az interetnikai konfliktusokat nem szabad hagyni, hogy fegyveres összetûzésekké váljanak. Sok mindent meg lehet bocsátani, az esztelen öldöklést, gyerekek, nôk lemészárlását nem. Ezért terheli felelôsség az említett szervezeteket! A volt Jugoszláviát az elsô puskalövés után katonailag meg kellett volna szállni! Valószínû, sokan felháborodtak volna ezen, hogy íme, megsértik egy szabad állam szuverenitását, függetlenségét. Tegyük azonban másként fel a kérdést: mennyit ér az a szuverenitás, amely nevében etnikai, vallási közösségeket elnyomnak az országban? Pont azon a címen, hogy mindenki azt csinál saját országában, amit akar. A függetlenség és szuverenitás nevében! Ma, amikor már a vízcsapból is az emberi jogokról szóló szöveg csöpög, el lehet gondolkodni azon, mennyire szuverén az az állam, amelynek polgárai nem egyenlôek, nem szuverének és nem szabadok. (Csak úgy közbevetôleg: mennyire lehet szuverén és demokratikus az az ország, ahol egy futballmeccs kapcsán az ország polgárai egy részének az elûzésére lehet uszítani?)

A NATO békeakciója igencsak felemásra sikeredett. Háború nincs már, béke még nincs, és nem is lesz hamar. Lesz viszont egy "etnikailag tiszta" Koszovó, mint ahogy van "tiszta" Horvátország stb. És lehet, hogy a szerbek fájdalomdíjként kiharcolnak egy "tiszta" Kisjugoszláviát. Ilyen összefüggésben feltevôdik a kérdés: érdemes volt? Miközben a Nyugat fellépett egy kisebbségért, akaratlanul is hozzájárult más kisebbségek elûzéséhez, precedenst teremtve arra az esetre, ha másoknak is étvágya gerjedne a "tiszta" államra. Ami mindent jelentene, csak tartós békét nem.

Ez van!

A vásáros napokat megelôzô estén, a külföldiek fogadásán meg a díszpolgárok kitüntetésén váratlan vendég jelentkezett szereplésre. Gitárral kezében Tudor Gheorghe, az oltyán kántáló-mûvész. Hívták ôt, hát jött és menten énekelni akart. De hogy ki hívta, azt azóta sem sikerült kideríteni. Persze, a helyzetet menteni kellett, s nem holmi önkéntes szervezôk buzgólkodásával törôdni. Mindennek ellenére senki nem akarhatta, hogy sértôdés legyen az ügybôl. Ezért másnap este soron kívül a várszínpadon, népes hallgatóság elôtt koncertezhetett a mûvész. Ha már itt volt, lehetôséget kapott a bemutatkozásra. Aki másfél órányi mûsorában nem mulasztotta el hangot adni megelégedettségének; dicsérôleg szólott arról, hogy csupa jószándékú emberekkel találkozott, miközben egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy ki a magyar és ki a román a városnak ezen a szép ünnepén...

Maradjunk annyiban: Tudor Gheorghénak itt nem volt szándékában mellébeszélni. Legalább nyilvánosan nem. Pedig ahogyan hamarosan kiderült, csöppet sem viselte ennyire elegánsan marosvásárhelyi kiruccanását. Hiszen elsô dolga volt, hogy pénteken (nagy haragjában) jelentkezett A. Paunescu tévés mûsorában, ahol magyarról jót soha nem mondanának, nyilvánvaló, azok sem, akik a feljelentésben és öngyalázásban utánozhatatlanok; hozzájuk lealacsonyodni az embernek méltóságán aluli lenne, ezért nevüket ne is emlegessük. T. G. közéjük keveredett, s nem merô véletlenségbôl. Egyébiránt miért is járt volna Marosvásárhelyen? Ahol kibabráltak vele, megszégyenítették és nem hagyták énekelni. Csak ilyesmirôl beszélt, képzelt vagy kitalált viszontagságait emlegette.

Itt nálunk a várban még javában pirult nyárson az ökör, harsogott a zene, a sátrak elôtt hullámzott a sokadalom, és ünnepelt kénye- kedvére, ki úgy érezte, jót tesz neki, de a tévé képernyôjén már vége-hossza nem volt a gyanakvásnak és hamis pletykák szintjén fondorlatoskodott, aki éppen arra való. Hát kell ennél több a hiszékeny népnek? Magyarok tüntettek ki magyarokat, magyarok hízelegtek önmaguknak. Más nem is történt; csak dagadozott az értéktelen ihaj-csuhaj. Ami bizony szúrja az ember szemét, és nem is lehet könnyen elviselni; annak természetesen aki ilyesféle hazudozás árán erôszakoskodik másnak a nyakára telepedni. Mert az aktuális sérelem immár mindig ugyanaz nekik, és meglehetôsen régi. Kimaradtak valamibôl, s ez megalázó és tûrhetetlen. Felhánytorgatnak mindent, ami eszükbe jut "tömeggyártják" a közhelyeket. És uszítanak. Hogy nem nézhetik tétlenül, mi történik ebben a városban.

A szavaknak nincsen hitele, hiszen semmi nem igaz belôlük, semmi nem úgy van, ahogyan mondják. De ez keveset számít. Ellenkezôjérôl csak mi vagyunk meggyôzôdve. A valóság keveseknek ér valamit. Legfeljebb nekünk. Más tájakon már régen elhitték, hogy erre mifelénk megint megesett valami, ami nekik fölötte nem tetszik.

Már régóta nyomaszt és visszatérô rémálmaim közé tartozik a ki nem fizetett lakásadó. Valahogy összekuporgattuk a megfelelô összeget, s konok elhatározással eldöntjük: holnap kifizetjük az adót. Másnap, hétfôn kora reggel keresztyének és az állam adófizetô polgára öntudatával elindultam a polgármesteri hivatal felé. Messzirôl látom a tömeget, s végigfut a hideg a hátamon, hogy mennyire rühellem az ilyen ügyintézést, de akaratom sziklaszilárd, mert ezen, ha törik, ha szakad, túl kell lenni. Az oldalsó bejárattól az épület fôtér felé esô végéig tart a hármas-négyes sor. Szerencsére egy rég nem látott jó ismerôs tartja elöl a soromat, de álmomban sem mertem volna képzelni, hogy ennyien lesznek. Közben magamban hálálkodom, hogy az újratalálkozás örömét nem rontja el a sorban mellettünk állók méltatlankodása, hogy eddig hol voltam, s nem volt szándékomban részletes magyarázkodás, hogy az otthon hagyott apró kis csemeténket milyen körülmények között voltam kénytelen ellátni. Nos, ezt megúsztam.

Eljön a nyolc óra, az ajtók még zárva. Tíz perc múlva tárulj szezám, s a tömeg tódul befele az ajtón, adót fizetni. Az ajtóban álló egyenruhás hölgy már rég kiabál, hogy csak eddig, több senki nem mehet be, de még mindig nyomulnak. Erôt merít a hivatalnok, s szinte beveti magát az elôrenyomulók közé, s testével védi az épületet, az intézményt. Az orromra taszítja az ajtót, de még látom az összezilált frizuráját, s a földön heverô egyenruha-felsôjét. Arcomon érzem a még hûvös ajtórácsot, a hátamon pedig egy kövér bácsi pocakját, ahogy nyom az ajtóra, alig kapok levegôt. Ordítanak az emberek magyarul, románul, hogy nyissák ki, milyen dolog ez, hogy nem engednek be a hivatalba, nem mindenki adót fizetni jött! Aztán meg azt, hogy ne nyomjanak úgy, hát mi vagyunk mi, emberek vagy állatok, hogy így tülekednek. Civilizált város, kérem szépen. Kicsit enyhül a nyomás, én is két lábamra állok, s megnézem, hogy ép mindenem. Elégedetten nyugtázom: ép vagyok. Várunk. Lassan telik az idô. Egy-egy nyugtalanabb vérmérsékletû honpolgár kopog az ablakon idegesen. Semmi. Egy feketébe öltözött asszony hajtogatja egyre, hogy ô nem adót fizetni jött, csak a halotti bizonyítvány kellene neki.

— Menjen a fôbejárathoz, tanácsolták a tömegbôl.

— Az is zárva van, s onnan ide küldtek — jött a válasz.

Fél óra múlva újra kinyitják az ajtót, de most már két polgárôr vigyáz a rendre. Tizenöt személy — jelentik ki határozottan. Szalad mindenki fel a lépcsôn, szaladok én is, nehogy lemaradjak, mert még letaposnak. Az emeleten két másik polgárôr azt kérdi, minket ki engedett be? Nem magyarázkodik senki, csak intünk lefele, s azzal özönlünk be a csupa ablakocska terembe. Legalább öt ablak, mindegyik mellett pénztár, tehát tíz sor. Mindenki kettôt áll ki. Beállok az elsô ablakhoz és tolongok. Már egészen belejöttem. Zúgolódnak az emberek mindenfelé. Állok soromban türelmesen, aztán kiderül, hogy nem jó helyen állok, mert itt az új ügyeket intézik. Azon morfondírozom, vajon nem-e vagyok új ügy, hiszen eddig nem kellett fizetni a mi lakásunkra adót, azt ígérték, tíz évig nem kell, alig járt le a hét, s lett volna még három. De nem, mert az ígérgetések s azoknak a be nem tartása nem nagy kunszt, nem a becsület dolga itt minálunk.

Észreveszem a sor elején a volt angoltanáromat, aki amerikai állampolgár. Szerencséjére ért valamennyit magyarul, s az igazán nagy szerencse az, hogy a hivatalnok úr is tud magyarul, így hát elboldogulnak. Még azért is beállok egy másik ablakhoz, mert már ritkult ott a sor, gondoltam, megpróbálom, hisz úgy sem veszítek sokat, itt úgyis rengetegen vannak még elôttem. Nos, ott szerencsével járok. Summa summárum: elsô intrádára kifizettem az adót. Kijövet látom, a sor vége ugyan ott van, ahol volt, csak vastagabb talán. Ezt is elintéztem. Csak...

Csak most is ott cseng a fülemben a kérdés, melyet egy mellettem álló asszony tett fel: "dar lucrul acesta este normal?" — hát normális dolog ez? Normális dolog az, hogy verekedjen az embernek fia azért, hogy megszabaduljon egy félmilliótól? Sör-, gulyás-, Szív-, Vásárhely Napokat van tehetségünk szervezni, de hogy az adót emberi körülmények között tudjuk kifizetni, arra már nincs. Az államnak szüksége van a "plebs" pénzére, de civilizált környezetet a hivatalokban nem tud teremteni. Az a jó, hogy nem kell adót fizetnünk azért is, hogy az utcán állunk, miközben fizetjük az adót. Koptatjuk a járdát s zavarjuk a gyalogjárók zavartalan közlekedését. (Nem elég, hogy a járdán parkoló autók amúgy is zavarják.) De el lehet szórakozni sorban állás közben is. Emberi kapcsolatokat teremthetünk, melyre máskor úgy sem lenne idônk, a kutyabarátoknak pedig ajánlom az ott somfordáló éhes kóbor kutyák etetését.

Tisztelettel:

Az 1999. június 23-án a Marosvásárhelyi Napok keretében történt díszpolgári avatással kapcsolatban kötelességemnek érzem kifejezni a következôket:

A kiküldöttek meghívónak borítólapján Marosvásárhely két legrégibb temploma látható: a Vártemplom, mai formájában a XV. század elsô felébôl, mint egy régi templom utóda és egy újnak számító templom, a XVIII. sz. elejérôl, a mai plébániatemplom, melyet a XII. századi szt. Miklós- templom utódának lehet tekinteni.

Ezt úgy értékelem, hogy a díszpolgárrá avatás elsôsorban nem a személyeknek szól, hanem a vallásnak, amelyet képviselnek.

Marosvásárhely tanácsának határozata a vallás, az egyház jelentôségére mutat.

Azok után, ami Marosvásárhelyen közel fél évszázadonát történt, ez igen örvendetes megnyilatkozás. Olyan korszakot élünk át, melyben az egyházeget, a vallást üldözték. Marosvásárhely valóságos Moszkva volt.

Ennek ellenére mégis akadtak sokan, akik hûségesek maradtak a vallásukhoz, hitüktôl a megfélemlítés sem tudta ôket eltántorítani. Ezek javára könyvelem el a díszpolgári kitüntetést.

Azon fiatalok javára, akik vállalták akkor is a nyilvános ünnepélyes esküvôt (4700 pár).

Azok javára, akik — néha bujkálva —, de megkereszteltették gyermekeiket (10.500 keresztelés).

Azok javára, akik gyermekeiket elküldötték a hittanórákra és mindent megtettek, hogy ne maradjanak elsô áldozás nélkül.

Azok javára, akik mint nagydiákok sok iskolai zaklatás ellenére is egészen az érettségiig kitartottak a hittanórákon és püspöklátogatáskor a bérmálás szentségének felvételével nyilvános vallomást tettek vallásos hitük mellett (7000 bérmálkozó).

Gondolok a kórházi betegekre is, akik sokszor ellenséges környezet ellenére is kérték a bûnbánat szentségét, a szent áldozást.

Ezeknek nevében mondok köszönetet Marosvásárhely tanácsának, hogy a Marosvásárhelyi Napok keretében helyet adott a vallás értékelésének is.

Mert a vallás az igazi emberi kultúrának a lelke. Csak a vallásos kultúra építô, nevelô, nemesítô. Édes gyermeke az erkölcs, amelyrôl költônk Berzsenyi így ír: "Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs."

Támasza a tiszta erkölcs a családnak, az ifjúságnak, a felelôsséget érzô polgárnak, sôt, még a politikusnak is.

Ha ez a támasz megkapja helyét Marosvásárhely életében, nem kell félni fekete márciusok veszélyeitôl, és általános lesz az emberi jogok tisztelete.

Léstyán Ferenc

Bôvül a sokadalom, tágul a tér, nyílik a látóhatár — Marosvásárhely valamiben, valami kevésben íme, "felzárkózik" az európai városokhoz, gyarapodnak a szálak, amelyek összekötnek, annak ellenére, hogy minden társvárosi találkozáskor szinte rémülettel döbben rá a külhonba látogató, hogy ejnye, a kutyafáját, mennyivel elôbbre jutottak azok, hogy milyen sok a behoznivalónk, amíg tisztességes európai színvonalú "Town", "Stadt" és "ville" leszünk mi is, nemcsak "oras" meg "város" — bármennyire is egymásból következôk ezek. Ráadásul itt, 1989 után minden, de minden csak két-háromszoros erôfeszítés után indul el úgy-ahogy, immel- ámmal; itt a visszahúzó erôk most éppen nem vissza-, csak félrehúznak, kommunizmusbeli "szupremációját" egyik-másik menedzsmentbe magát átmenendzselt csiszlik úgy véli biztonságosnak, ha elôbb beszít egy kicsit, aztán a zavarosban rögtön üzletet köt, bemacskázva akár tulajdon fajtáját is — mi mást láttunk itt, ha nem a koncért való marakodás legkülönbözôbb változatait (pártszakadás, földindulás, koppanások bizonyos fejeken-fejeseken stb.) az elmúlt idôszakokban. A Forum megszenvedi mindezeket, és fôleg azt szenvedi meg, hogy a 96'-os váltás utáni kormányok is kapkodva, hebehurgyán mûködnek, hogy a nép elkeseredve döbben rá: egyik kutya, másik pitbull, a káros mindig az a széles népréteg, amelyrôl egyébként is évszázadokon át nyúzzák a bôrt, közben hol rabszolga, hol jobbágy, hol dolgozó paraszt, hol bérmunkás, hol proletár, hol munkavállaló a neve. A "tisztes vállalkozót" is megtorpantotta a kormányzók ügyetlensége, elrémítette a hivatalnokok balkáni kapzsisága, levantei szemtelensége.

Marosvásárhely népe ma nem nevezhetô polgárságnak. A polgár fogalma elértéktelenedett, egyenes arányban a pénzével. Mi az, hogy polgár? Talán munkanélküli, talán a létminimum határán tengôdô dolgozó, kiskereskedô, kistisztviselô, talán állami munkán maradt, még vidor szakember, talán a holnaptól folyton rettegô vállalkozó, akit élete legszebb korában öl meg a bizonytalanság, visz el a szíve a mennyei tôzsdére. Talán bérét követelô, megint és megint csak bepalizott pedagógus, talán már kamaszkorában világcsalódott diák, akit nemsokára elér a mámort kínáló bôrdzsekis banda, és a semmibe irányítja gyönyörû ballagását. Talán rendôr, talán csendôr, talán a vezetô réteghez tartozó ügyes dörgölôdzô, aki a jég hátán is megôrzi státusát, talán lerongyolódott szaki, aki tisztességes maradt, mert nem akar gazemberként átlépni a következô századba, talán az életben csalódott életmentô, talán mûvész, aki immár szárnyalhatna szépen és szabadon, de míg annakelôtte a sorok, a színek között, mögött is olvastak az emberek, mára az úgynevezett szókimondó alkotás sem érdekli ôket, az önmagáért való szépség pedig még annyira sem.

A polgár ma lézengô, csellengô boldogtalan, akitôl távolodik önnön kora, idegenül ténfereg az ezredvég tumultusában. Miben oldódna fel igazán? Mit kínál számára elidegenedett városa?

Hát — kis mosolyt a nyomorúságban. Reményt a vásárra a sokadalomban. Portékáját ugyan még nem mutathatja fel, hiszen olyan elavult dolgokat kínál, mint szakértelem, hozzáértés, tisztesség —, de ezeket még valahogy át kell konvertálni valamilyen égi menedzser számítógépén, hogy profittá váljanak. A számítógép színes alagutakat mutat, melyek a túlsó végük elôtt furán elfordulnak, mint valami véreshurka a kosárban, fôzés elôtt, és nem engednek betekintést a jövôbe.

Ezeknek a polgároknak mit kínálnak Marosvásárhely különleges Napjai?

Nem tudom; ki-ki keresse meg magának a saját alagutacskáját. Mérje fel ki-ki, mit hozott neki a buli. Merre sodródott a tömegben, mit látott, mit hallott, mire jutott, kötött-e barátságot, netán üzletet? Örömét találta-e valamiben? A számtalan mûsorból mi volt a kedvére való? Mitôl enyhült a szíve, netán mitôl lett boldogabb?

Esetleg irigyebb. Törekvôbb. Kibillentette-é letargiájából a nyüzsgés, vagy menekült elôle a szabadba, a tágasság magányába. Az ökörhús és a mititéj csípôs füstjétôl látta-e a Vártemplom tornyát, meghallotta-e a fôtér zajától a Kultúrpalotában felcsendülô nemes hangzásokat is?

Vagy csak bezzegelve duzzog magában, hogy másoknak mire telik, s mibôl. Hogy tolvaj ez az egész világ. Fel kellene robbantani mindent, mint Koszovóban.

Vagy azt mondja, hogy Fodor úr, hadd szorítsam meg a kezét. Magát sokan és sokat szidják, de magának akkora az önbizalma, hogy lám, juttat belôle a vásárhelyi szkeptikusoknak is. Maga elindított itt valamit, amibôl rossz nem sülhet ki. Mert jönnek ide társvárosiak, németek és franciák és angolok és törökök és magyarok és moldovaiak, és a vendégkoszorú egyre bôvül. És nekünk állandó készenlétben kell állnunk, hiszen szemetes portával, koszos lakással, csipás gyermekekkel nem lehet vendéget várni. A portán bent is rendet kell tartanunk, és elôtte is seperni, sepregetni kell. Tisztességi készenlétre sarkall kit-kit ezekkel az ünnepekkel. És persze számvetésre is. A kicsinyhitûség lebírására. Az "Ahogy lehet..." csöndes konoksága helyett a "Lehet, de még mennyire!" életigenlô bizakodására.

Mit kell megtanulnunk Magától? A tettrekészséget. A mozgás biztonságát. A munkát. A jövô hozadékának a reményét. Hogy felnövünk múltunkhoz jelenünkkel végre.

Adja a kezét, Fodor úr.

Bölöni Domokos

A forgatókönyv szerint éjfélkor kellett volna véget érnie a bulinak. A nagy érdeklôdésre való tekintettel azonban ez két órával kitolódott. Akkor azonban a szervezôk felkérték a polgármesteri hivatal egyik alkalmazottját, állítsa meg a zenét. Itt kezdôdött a baj. Ugyanis a meglehetôsen ittas állapotban levô ifjoncok tovább szerettek volna "táncolni". Az alkalmazott a polgárôrök segítségét kérte. Húsz-harminc "fekete mundéros" vette körül a fiatalokat, s néhányukat sikerült is hazatessékelni. A "mag" azonban ott maradt. Mi több, hogy nagyobb nyomatékot adjanak felháborodásuknak, sörösüvegeket és köveket dobáltak a színpad, valamint a polgárôrök felé. Szó szót, ütés ütést követett, végül néhányukat elkapták. Egy 15 év körüli fiúval jegyzôkönyvet is írattattak, majd az egyenruhások hosszasan tanakodtak azon, tette milyen besorolást kapjon. Aztán ôt is elengedték. A Marosvásárhelyi Napok péntek éjszakai színfoltja volt.

A Marosvásárhelyi Napok rendezvényein idén is részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete. Máthé László mérnök vállalta a kiállítás megszervezését a várban. Amint elmondta, az elôzô években szerény kis helyen alig két-három megyénkbeli gazdakör termékeit állították ki a vár udvarán az Avram Iancu utca felôli bejárat jobb oldalán. Idén hat gazdakör — Mezôfele, Szováta, Udvarfalva, Kend, Sáromberki Agromec Rt. (gazdaköri tag), Székelybere — tagjai hozták el terményeiket, és kisipari termékeiket, gyékénybôl készült tárgyakat, varrottasokat. És ami valóban újdonság: az RMGE kiállító felületén idén helyet kapott a magyarországi szatymazi gazdakör (Csongrád megye) is. A tegnap nagyon sokan érdeklôdtek terményeik iránt. Volt is mit látni: friss, ízlésesen csomagolt barackot, hatalmas méretû krumplit, paprikát és más zöldséget. Csütörtökön a déli órákban sikerült beszélgetnünk dr. Somogyi György mezôgazdasági tudományos kandidátussal, a szegedi Fûszerpaprika Kutató-Fejlesztô Kft. kutatási osztályának vezetôjével, a szatymazi gazdakör és gazdaszövetkezet elnökével, a magyarországi Hangya Szövetkezet országos elnökségi tagjával.

— Sajnálom, hogy alig pár órán át lehettem itt a várban, tovább kell utaznunk Csíkszeredába. Csomós Attila és Berekméri Sándor kalauzolásával jártuk végig a vár udvarát. Amit itt láttam, egyszerûen lenyûgözô. Szívesen álltam a sorba Sütô András könyvének dedikálására várva. Közben helybeliekkel elegyedtem szóba. Szép volt... Amikor elfogadtuk a meghívást, nem tudtuk, milyen élményben lesz részünk.

— Ideutazásuk célja, esetleges gazdasági kapcsolatok kialakítása is?

— Az RMGE meghívása alapján jöttünk, célunk együttmûködni, a romániai gazdakörökkel, amelyek — hozzánk viszonyítva — nagyon sokat vállaltak magukra, politikai, gazdasági, társadalmi érdekvédelmet. Gazdasági tapasztalatainkat szeretnénk átadni az Erdélyben élô gazdáknak. Ez pedig tételesen így hangzik: egy termény mondjuk, a parika nem tarthatja el a termesztôt, a feldolgozót, az értékesítôt. De ha a paprikatermesztô feldolgozó és kereskedô is, akkor megéri foglalkozni azzal. Ehhez piacismeretek is szükségesek, ezek gyarapításához járulnak hozzá az ilyen rendezvények, mint a Marosvásárhelyi Napok.

(kilyén)

A Marosvásáhelyi Napokon a legnépesebb küldöttség városunk legrégebbi testvérvárosából, Zalaegerszegrôl érkezett. Köztük volt a helyi rendôrség vezetôje és futballcsapata is. Benyomásaikról a két intézmény közötti kapcsolatokról Kámás János rendôrkapitányt kérdeztük.

— Mostani látogatásunk tulajdonképen egy viszontlátogatás, a marosvásárhelyi kollégák egy hónappal ezelôtt meghívásunkat elfogadva megtiszteltek bennünket. Ottlétük alatt meg tudtuk mutatni környezetünket, megismerkedtek munkánkkal, miközben igyekeztünk megtenni mindent, hogy jól érezzék magukat. Most pedig a Marosvásárhelyi Napok alkalmával valamennyi ide kiutazó kollégám nevében is mondhatom, hogy várakozásainkat messze túlteljesítve fogadtak bennünket. Érzelmileg ugyan már meggyôzôdtünk arról, hogy nagyon közel állunk egymáshoz, hisz a rendôrök a világ minden táján megértik egymást. Közös nyelvet beszélünk, ami segített abban, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Az itteni szívélyes fogadtatás azért mégiscsak meglepett, és egy olyan ígéretes együttmûködés kezdetét jelenti, ami biztosan folytatódni fog, és ily módon egyre jobban kinyílik az az ablak, amelyen át jobban rálátunk egymás munkájára.

— Ígéretes együttmûködést említett, megkérem részletezze, hogy képzelik el ezt!

— A kezdet kezdetén egymás intézményeinek szakmai felépítését, a mindennapi munka nehézségeit, jellegét leltároztuk fel. Meg kell modanom, hogy nagyon sok hasonlóság mellett némi eltérés a szervezeti felépítésben mutatkozik, de úgy tûnik, hogy a gyakorlat inkább közelíti a két szervezeti formát. Egyéb paramétereket tekintve igen nagy a megegyezés, tegnap meg is jegyeztem, hogy Cotoara Vasile parancsnok tájékoztatója jó lenne nekem év végi beszámolónak, hisz szinte egy az egyben megegyezik a mi problémaköreinkkel, nehézségeinkkel. Ezt igyekszünk a mindennapi munka szintjére levinni, tapasztalatszerzési, kölcsönös segítségnyújtási céllal az együttmûködést még tovább erôsíteni, ami esetleg konkrét bûnügyek nyomozásában is megnyilvánulhat. Bár azt hangsúlyoznám, hogy ez a fajta kapcsolat pillanatnyilag még nem hivatalos, hanem a nemzetközi rendôrszervezet keretében, illetve a két testvértelepülési kapcsolatrendszeren belül bontakozik ki. A mag így lett elvetve, csírája kihajtott, nô és úgy tûnik, hogy szárba is szökken.