|
LI. évfolyam 300. (14351) |
1999. december 24., péntek |
Egyik esztendôben szibériás zord tél mordult ránk, recsegett a levegô, mint Szarajevóban a baj, riadtan öltözött menyasszonynak az ôsz módijába kényeztetett táj, fáink gémberedten siratóztak, mint a lány, aki erôszaktevôjét fogadja férjül, gyantát könnyezett még a csûr deszkája is. Kutyámmal játszadoztam a kertben, omlott a hó, sûrûn pillogtatott, mint a szomszéd, mikor ellopta a malacunkat. A csûrfiához ragasztott akolból, ebbôl a szárnyékszerû építménybôl, melynek deszkaréseit télire szalmatörekkel kevert trágyával vagy lerágott kórézsúppal "szigeteltük le", és amely a juhok mellett tyúknak, disznónak is menhelyül szolgált), éppen a szenteste hajnalán: egészen furcsa bôgést hallott a nagyapám, aki akkor is hajnalban ébredt, amikor ennek már semmi értelme nem volt, hiszen régóta nem kérôdzött már tehén az istállóban. De a juhokhoz mindig kiment, hosszú csepûgatyájára rántotta feslett cájgnadrágját; és én arra virradtam, hogy született egy kisbárányunk.
A kutyámmal tárgyaltuk meg a dolgot, így ô lett a társam a keresztkomaságban. Nagyapám csökött jobb karjára vette a szekercét, és elment "valamerre", a kisbárányt az ajtó kirágott résén lesegettük, rázta a farkát, úgy szopta az anyját, mintha normázna a kollektív gazdaságban. A Vitéz pedig morgott valamit, amibôl azt kottázhattam le, hogy ez a bárány nem akárki. Azonnal megállapítottuk: fiú!
Nagyapa késô délutánra került elô valami csenevész fenyôágakkal. Ezekbôl tákoltuk össze a karácsonyfát. Az öreg szót sem szólt arról, hogy megverték. A fát a Botos erdô közepében, a mi tagunkban vágta ki, de az irtás alján már várták, és megfosztották elvették a fától. A friss hóval mosta le arcát, orráról a vért, összeszedte, amit azok meghagytak a szakszerûen letisztított csemetébôl, aztán hazavánszorgott valahogy.
Estére lehozta egykori deszkabölcsômet a padlásról, abba tettük a kisbárányt. Csengô volt a nyakán, a kisebbik. A nagyobbikkal Keresztapám csöngetett az ablak alatt, aztán bejött, zsebében egy kiszáradt mézeskaláccsal és két almával. De a mi rögtönzött fánkon volt azért arany dió és mogyoró is, igazi. És a kekszet én vágtam ki különbözô formákra, melyek között nemcsak csillag volt, hanem perec alakú és oroszlán formájú is. A szaloncukrot a nagyanyám fôzte. És amikor megjöttek a kántálók, egy részük röhögött, a többi pedig meghatódott, hogy ott bôg a karácsonyfa alatt a kisbárány. Az a rész, amelyik nem csúfolt bennünket, bekopogott, megittak egy-egy pohár bort, és elfújták a Prófétákat is. De a bárány titkát nem tudták meg soha, egyedül Keresztapámnak árultam el, aki lefekvés elôtt az ölébe vett, búcsúképpen halántékomhoz dörzsölte borotváltan is szúrós arcát.
– A kisbárány neve – súgtam fülébe bizalmasan: – Jézus.
Ezekben a napokban ünnepli a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulásának tizedik évfordulóját. Tíz esztendôvel ezelôtt a romániai magyarság összefogásának történelmi pillanatát éltük át mindannyian. Egy-két napos eltéréssel mindenütt, ahol magyarok élnek, létrejött érdekvédelmi szervezetünk, és a kezdeményezôk rögtön kezet nyújtottak egymásnak, rögtön szorosan egymás mellé álltak, hogy így együtt próbáljanak a magyarság sorsán változtatni. Sokfélék voltunk akkor is, egy hosszú, gyötrelmes diktatúrából felszínre bukkanva sokféle véleményt hoztunk magunkkal, de mégis ugyanúgy tudtuk mindannyian, hogy kultúránkat, anyanyelvünket, történelmünket, múltunkat és jövônket csak együtt ôrizhetjük meg.
Igaz, hogy kivételes pillanat volt 1989 decembere, de mégsem volt kivétel, mégsem volt egyszeri csoda az összefogás! Hiszen azóta is együtt vagyunk, példát mutattunk azóta is itt a Kárpát- medencében a szolidaritásra, a közös politikai cselekvésre. Egységes fellépésével olyan értéket teremtett akkor a romániai magyarság, amely maradandónak bizonyult. Nem sejthettük a kezdetekben, hogy milyen hosszú küzdelem vár reánk, de a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az egész magyar közösség bízott a maga erejében, helytállt ebben a küzdelemben, és tudott új intézményeket, új szellemi értékeket, új hagyományokat teremteni.
Éppen ezért tízéves évfordulónk nemcsak megemlékezés, hanem ünnep is.
Ezen az ünnepen köszönettel gondolok a szövetség, a megyei és helyi szervezetek minden alapítójára és mindazokra, akik áldozatos munkájukkal az RMDSZ-t azóta is éltetik és összetartják.
Kívánok hitet és bizalmat a jövôben minden ünneplônek, minden romániai magyarnak!
Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendôt!
Marosvásárhely, 1999. december 23.
MARKÓ BÉLA, az RMDSZ szövetségi elnöke
"Az ember itt kevés a szeretetre.
ezért-azért, egyszóval mindenért."
(Pilinszky János Az ember itt)
A mindennapi rohanás, a készülôdés kimerítô pillanatai után az idén is ránkköszönt a karácsony. Akinek van módja, kedve rá, azok számára külsôségeiben biztosan kifogástalan lesz a szenteste minden kellékével, karácsonyfával, ajándékokkal, étellel, itallal együtt.
De vajon ennyi lenne csak az ÜNNEP? A szeretet, a meghittség, a lelki békesség, az egymásra, a másokra figyelés karácsonya. Elegendôk-e ehhez a külsôségek,a mesterséges ragyogás, ha lélekben nem tudunk tartalmat adni ezeknek a napoknak?
Ma már kiürült, nem az igazi, s megfogyatkozott hitünkkel, csalódásainkkal együtt elvesztette hajdani varázsát – panaszolják sokan, s valahonnan kívülrôl várják, hogy a karácsony lelkisége fészket rakjon bennük. Próbálkozásuk azonban hiábavaló marad. Mert hogyan is ünnepelhetnénk a szeretet, az adni tudás, a másokra figyelés ünnepét, ha mindennapi életünk, a társadalom, amelyben napjaink telnek, az önzésrôl, a pénz és a hatalom utáni hajszáról vagy a másik oldalon a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelemrôl szól, miközben kiürülnek lelkünk rejtett kamrái, és "egyre kevesebbek leszünk a szeretetre".
S, ha már ebben a hajszában, ebben a küzdelemben ennyire magunk vagyunk, s mind kevésbé van idônk, kedvünk észrevenni másokat, segíteni, örömet szerezni, akkor hiába beszélünk egyre többet róla, a szeretet árfolyama mind mélyebbre zuhan.
Álljunk meg tehát egy kicsit, s próbáljuk átélni a születés örök csodáját, hisz a gyermek Jézus világra jötte a születést, a jövôt, a folytonosságot jelképezi. A megújulást, a fény, a világosság gyôzelmét a sötétség a körülöttünk ólálkodó örökös rossz erôi felett. És ilyenkor karásony táján nézzünk szét, rakjunk rendet lelkünk titkos kamráiban is, és próbáljuk megérteni, hogy az adni tudás is tartós és biztos örömforrás lehet, s hogy sem az anyagi jólét, sem a hatalom önmagában nem boldogít, ha mindez öncélúvá válik. Vegyük számba nemcsak a rosszat, a jót is, ami bennünk és körülöttünk van, s próbáljuk szép csendesen megteremteni magunkban az ünnep hangulatát, hogy ezt a "csodát" átadhassuk, kisugározhassuk másokra is.
Mert csakis így lehetünk "többek a szeretetre".
megfürdetett csillagmagzatok...
1999. XII. 18.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy még egyszer meg kell érnem azt a hajszát, amit a diktatúra idején minden évben végigszenvedtem azért, hogy a szentestén fenyôfa díszelegjen a lakásban. Sôt, talán még akkor is ritkán esett meg, hogy a fenyôfa ennyire hiánycikk számba menjen közvetlenül az ünnep elôtt. Nem felejtem azonban azt a gyermekkori élményt, amikor a beérkezô rakományt megrohamozta a tömeg, s én sírva mentem haza, mert nekünk nem jutott a karácsonyfából. S akkor most ismét... Kísért a múlt. December 22-én, szerdán, a Dacia-piacon láthattam ismét tömegesen karácsonyfát vadászó embereket, akik szinte szétszedték az éppen lerakott portékát, amely drága is volt, meg csúnya is.
Történik pedig mindez a piacgazdaságban, amikor elvileg a kínálat a kereslet függvényében alakul (vagy fordítva?), amikor a fenyôfa-tulajdonos (erdész stb.) érdekében áll a kereslet kielégítése, ugyanakkor a piac szabályozza az árakat, amelyek nem haladnak meg egy bizonyos elfogadható szintet.
Az ezredvégen, Marosvásárhelyen ez nem így mûködik. Költôi kérdést teszek fel: vajon miért?! Azt, hogy itt-ott csupán mutatóban látható a piacokon egy-egy görcsös, féloldalas, nevetségesen otromba példány, az utcasarki rebesgetések szerint azzal magyarázható, hogy rendkívül megszigorították az ellenôrzést, a törvénytelen kitermelést visszafogva. Ha ez így van, akkor ez dupla csôdöt jelent! Nem a csempészetet, a törvénytelenséget védem, ám ha a törvényes fakitermelés nem képes kielégíteni az igényeket, akkor bizony itt nincs valami rendben a kréta körül! Ha a törvények azt eredményezik, hogy hirtelen szinte teljesen kivesznek a fenyôfák a marosvásárhelyi piacokról karácsony elôtt két nappal, akkor vagy a törvények rosszak, vagy az alkalmazásukkal van valami baj. Az erdészeti felügyelôség igazgatója vajon mit szól ahhoz, hogy vásárhelyi családok sokasága – sokan közülük kisgyermekkel, akiken életre szóló lelki sebet ejthet, hogy ôket az angyal nem érdemesítette egy karácsonyfára – marad az ünnepi hangulatot emelô eme fontos kellék nélkül? Ki és hogyan számította ki, hogy hány fára van szüksége Marosvásárhelynek, ki és hogyan adta ki a kitermelési engedélyeket, s ki a felelôs azért, hogy a faárusok zöme a törvény megkerülésével próbálta értékesíteni portékáját? Talán szinte kényszerítette ôket a merev szabályozás?
A felelôsök helyében én nem aludnék tiszta lelkiismerettel.
Ui.: A piacról kifele jövet, az utcán egy szebbecske fenyôt szorongató atyafira bukkantam. Nem volt nagy a fa, maximum 160 cm, ám arányosan fejlett, dús lombozatú volt. Eladó? – kérdeztem. Igen – hangzott a válasz. Már-már dörzsölve csaptam össze a tenyerem: És mennyi? – kérdeztem. Kétszázötvenezer lej – közölte az illetô szemrebbenés nélkül.
Tanulság: 1. Ezek szerint nem lesz fám az idén... 2. A feketézô így is, úgy is jól jár: a lakosságon hajtja be a kiesett jövedelmét.
A selyeiek "visszavették Petôfit"; és megtisztították, magukhoz "emelték" a mûdalból is, ami megfelelt annak az egyházi és/vagy tanügyi embernek, aki elsônek fogalmazta szöveggé a szokást, mesterkedte foglalatba a féldrágakövet, amely ha néha patakba hull, ott is úgy csiszolódik, ahogy a víz formálja tündérek labdájává a sziklát. Ez járt az eszemben, mikor a "süllyedô falu" igencsak életrevaló népének hagyományôrzô csoportja bemutatta az istvánozást, mikor elindultak a nézôtér magasából filmezô Akio mester mellôl, aki mostanság a Boróka irányítója, a selyei nép nagy barátja, egyben kultúrkincsének hûséges térképezôje, a magasból is: fel, a színpadra.
Domokos István ritkán jön el efféle mulatságra. Most ott volt, és elismeréssel nyugtázta, milyen szépen és pontosan járják a mezôségi rendet a borókás fiatalok. A tizenkét éve mûködô táncos csapat "visszanyerte" szakmailag, amit esetleg látványban "veszített", ezek a táncok ugyanis nem annyira látványosak, mint a nagyszínpadi együttesek sziporkázó költeményei, viszont ôsiségükkel vagy metaforikus üzenetük révén annál mélyebben hatnak.
A Boróka éljen annyit, amennyit az Istvánok, a Jánosok, a Kálmánok is, egyáltalában: a székelymagyarok és muzsikásaik neves népe rendesen élni szokott.
Tegnap a vásárhelyi postahivatal székhelyén a megye tanulói számára szervezett egy hónapja vetélkedôk kiértékelôjét tartotta a hivatal vezetôsége.
– A téli ünnepek alkalmával, karácsonykor valamennyiünk lelke tisztább, nemesebb érzésekkel telítôdik – húzta alá köszöntô beszédében Soare Vasile, a Brassói Területi Postaigazgatóság ügyvezetô igazgatója. A felszólaló Gabriel Grecu, a Román Posta vezérigazgatója írásos üzenetét olvasta fel. "A konkurencia növekedése ellenére a postaigazgatóság december 31-i összegzôjén pozitív gazdasági-pénzügyi helyzetrôl számolhatunk be" – olvasható az átiratban, amelybôl az is kiviláglik, hogy tervezik a pénzkezelési szolgáltatások fejlesztését, valamint a postai alkalmazott – ügyfél kapcsolat javítását.
A tegnapi rendezvényen a Nemzetközi Postaegyesület kezdeményezte, valamint a Román Posta és a Közoktatásügyi Minisztérium által felkarolt levélíró verseny nyerteseit is díjazták. A megye diákjai 150 levelet nyújtottak be a versenyre, melyben a karácsony és a család szerepét taglalták. Az immár 29. alkalommal megrendezett vetélkedô elsô helyezettje a VII. osztályos Popa Andrea Nora (Marosvásárhely, 5-ös Számú Általános Iskola) lett, aki részt vesz a közeljövôben szervezendô országos vetélkedôn. Hûségjutalomban a radnóti Muguri (Rügy) csoportot részesítették. Idén elôször tartották az Egy levél Télapónak elnevezésû versenyt. Az ezer fogalmazás közül a legszebbnek a Birtalan Armanda Ramona (Dicsôszentmárton, 4-es Sz. Ált. Isk.) levele bizonyult. A postaigazgatóság valamennyi díjazottat ajándékcsomaggal jutalmazta.
Az elôzô években több alkalommal is bebizonyosodott, hogy a szépen feldíszített fenyôfa égô gyertyái valamint a lámpafüzérek rövidzárlata tûzveszélyt jelenthetnek. De hívták a vásárhelyi tûzoltókat olyan helyre is, ahol a kályhán, sütôben felügyelet nélkül hagyott étel idézett elô sûrû füstöt. Hasonló esetek elkerülése érdekében vegyük figyelembe a Horea tûzoltócsoport tanácsait:
– a fa ne zárja el a szobából való kijáratot;
– kályháktól, fütôtestektôl, valamint függönyöktôl távol állítsák fel, mivel a fa gyorsan megszárad és könnyen tüzet foghat;
– ne helyezzenek gyúlékony tárgyakat a fa alá;
– a karácsonyfatalp legyen stabil;
– tilos rögtönzött világítóberendezések használata;
– a lámpafûzért ne hagyják égve, ha senki sem tartózkodik a helyiségben;
– a csillagszórókat, gyertyákat csak a felsô ágakra rögzítsék, úgy, hogy felettük ne legyen faág;
– díszítôelemként gömböket és más, üvegbôl készült tárgyakat tegyenek;
– a karácsonyfa mellett állandó jelleggel legyen egy vízzel telt edény, hogy a kigyulladt fát szükség esetén ki tudják oltani;
– ne hajítsanak le a tömbház teraszáról égô csillagszórót, cigarettacsikket, petárdát, mert az az alsóbb emeleteken tüzet idézhet elô.
Utcagyerekek, szegény családból származó, valamint kisegítô iskolában tanuló gyerekek foglaltak helyet a tegnap a megyeszékhelyi Mûvészeti Líceum dísztermében. A nemrég alakult vásárhelyi székhelyû Románia Tavasza Egyesület képviselôi magáncégek és magánszemélyek támogatásával összeállított szeretetcsomagokat osztottak ki közöttük. Marginean Cornel, az egyesület elnöke elmondta, száz, egyenként 35.000 lejes csomagot készítettek, bennük édesség, gyümölcs, üdítô, játék. A szervezet tevékenységi köre kulturális és sportrendezvények szervezése, valamint a nélkülözô gyerekek segítése. Alakulásuk óta ez az elsô tevékenységük, amellyel örömet szándékoztak szerezni a rászorulóknak. A 6-os óvoda és a Mûvészeti Líceum diákjai pedig mûvészi elôadással köszöntötték a jelenlevôket.
Kedden délután az Oázis Alapítvány is
karácsonyi ünnepséget szervezett. A meghívottak
ezúttal a Játéktár leghûségesebb
tagjai: mintegy 40
gyerek. A Játéktár, amely 97-tôl kezdte meg
tevékenységét, már egyéves kortól
felfele — felsô korhatár nincs — játékokat
kölcsönöz rászorulóknak és nem csak. A
program nagy segítségére lehet olyan szülôknek,
akik szeretnék, ha gyerekeik többféle játék
segítségével ismerkednének a világgal,
ám ezt anyagi okok miatt nem tehetik. Az Oázis
Alapítvány e tevékenysége olyan
népszerûségnek örvend, hogy a
kölcsönzés ideje alatt (hétfôn
délutánonként 4-tôl 6 óráig, illetve
csütörtök délelôttönként 9 és 11
óra között) a gyerekkönyvtár földszintje
állandóan tele van gyerekekkel és szülôkkel. Az
igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy a
játékgyûjtô programnak nincs ilyen sikere, mert sajnos
egyelôre az adakozás még nem szerves része
kultúránknak.
A játéktárba több mint 500-an is beiratkoztak, akikbôl 130-140 aktív tag. A karácsonyi ünnepségre azok kaptak meghívást, akik idejében és jó állapotban visszaszolgáltatták a kölcsönzött játékokat. Tekintettel arra, hogy nem volt olyan terem, ahol próbálhattak volna, az ünnepi elôadás igen eredeti módszerrel állt össze: a gyerekek maguk készültek egyéni "produkciókkal": verssel, énekkel. Az elôadás után az Oázis Alapítvány állandó támogatói, az angol Mission Romania és a Joy alapítványok jóvoltából a jelenlevôk egy-egy családi csomagot kaptak.
Az Oázis Alapítvány a Játéktár mûködtetése mellett "A számítógép barátai" csoportokat is szerveznek 3-9 éves gyerekeknek, babaruha- és játékészítô mûhelyeket szerveznek stb. Január közepétôl elôadás- és beszélgetéssorozatra is sor kerül "A játék szerepe és fontossága a gyerek fejlôdésében" címmel, ám sokrétû tevékenységüknek ez csak egy szerény keresztmetszete.
Tervekben sincs hiány, szeretnének például Játszóházat szervezni, de még nincs megfelelô termük hozzá.
Az Oázis Alapítvány tevékenysége néhány önkéntes munkájának köszönhetô, akik egyéb fizetséget nem is kérnek, igaz, nem is kapnak, mint a gyerekek mosolyát.
Náznán Jenô, a Megyei Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Igazgatóság vezérigazgatójának meghívására Kavalecz László, a Hajdú-Bihar megyei Földmûvelésügyi Hivatal vezetôje és kíséretében lévô három munkatársa két napon át tartózkodott Maros megyében. A látogatás elsôdleges célja az volt kölcsönösen megismerjék intézményeik struktúráját, mûködési elvét, azokat a gondokat, amelyek megoldásával küszködnek. A mezôgazdasági igazgatóság protokollterme hosszas tanácskozás színhelye volt, ahol többek között véleményt cseréltek a magyar és a román mezôgazdaság állami támogatási rendszerérôl, az érvényben lévô ágazati rendelkezésekrôl, törvényekrôl. A szakmai tanácskozást követô napon a vendégek megismerhették megyénk mezôgazdaságának fontosabb jellemzôit, ellátogattak a szászrégeni állami mezôgazdasági egységbe, a kendi mezôgazdasági társulásba, a nyárádremetei agrárközpontba és népmûvészeti tárgyak elôállításával foglalkozó néhány faluközösségbe.
– Hasznos volt-e a találkozó? – kérdeztük elôször Kavalecz Lászlót, a Hajdú-Bihar megyei Földmûvelésügyi Hivatal vezetôjét, majd Náznán Jenô vezérigazgatót.
K.L.: – Kezdeném azzal, hogy jártam már Marosvásárhelyen, nagyon jó kapcsolatokat építettünk ki a Növényvédelmi Felügyelôséggel. Kijelenthetem, hogy a két megye mezôgazdaságában vannak közös vonások, hasonló a szántóterületek nagysága, a termékstruktúra. A tulajdonviszonyok rendezése szempontjából is sok problémával küszködünk, akárcsak önök. Idén februártól vagyok a Hajdú-Bihar megyei Földmûvelésügyi Hivatal vezetôje. Idôszerû volt Náznán Jenô meghívása, mert úgy vélem, hogy a szomszédos országok hasonló hivatalainak munkájával meg kell ismerkednünk. A mezôgazdaságban felvetôdött problémákra közös ismereteink alapján is találhatunk megoldásokat. Ez volt a tapasztalatcsere másik alapvetô célja. Meglátásom szerint léptünk egyet az együttmûködés útján, a jövôben ezen az úton kell tovább haladnunk. Mi már kezdeményeztünk: felkértük a mezôgazdasági igazgatóságot, hogy nevezzen ki öt mérnököt, akiket egyhetes tanulmányútra hívunk a Hajdú-Bihar megyei Földmûvelésügyi hivatal költségein.
N.J.: – A távoli tervekrôl még korai beszélni. Mindketten a megyei mezôgazdasági adminisztrációt képviseljük, ilyen minôségünkben nem köthetünk szerzôdéseket például konkrét gazdasági együttmûködésekrôl. Viszont célunk lehet a megfelelô lehetôségek megteremtése fôleg a mezôgazdaságban vállalkozók számára, hogy egymásra találjanak és ugyanakkor felfedjük megyéink mezôgazdaságában azokat a kiegészítô vonásokat, melyek végsôsoron együttmûködéseket szülhetnek. Egy találkozás nem elégséges az említett céljaink eléréséhez, de az elkövetkezôkben elindíthatunk egy folyamatot, amely során rendszeresen megszervezhetô a szakintézmények tapasztalatcseréje. Véleményem szerint jelenleg a kölcsönös tapasztalatszerzés idôszakában vagyunk, a kialakult kapcsolatok bôvítésére adottak a lehetôségek, azokat kell felmérnünk a következôkben.
Ha valaki komolyan vette azt, hogy 1999-et az idôskorúak évének nyilvánították, a marosvásárhelyi Medicare Alapítványról ezt bizton elmondhatjuk. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a Felsôváros idôskorú lakóinak gondozását felvállaló alapítvány ezt a tevékenységet már hét éve végzi, kezdetben csak önkéntesekkel, 1996-tól fokozatosan gyarapodó számú alkalmazottal. Az idén fizetéses munkatársainak száma már kilenc volt, akiket 28 önkéntes segített munkájukban, nagyrészt a református diakonisszaképzô fôiskola hallgatói, köztük 22 elsôéves diák, akiknek betanítása folyamatban van.
Szakmai tudás, felelôsségérzet, az idôs emberek szeretete és tisztelete – az új önkéntesek ezt a szellemet tanulják attól a csapattól, amely az 1993-ban induló Érsek Éva és Clos Enikô asszisztensnôk munkáját folytatja.
1999-ben a Medicare csapata 210 betegnek nyújtott segítséget, s ebbôl rendszeres otthoni ápolásban 176 beteg részesült. Önkéntesei 1999-ben 10800 alkalommal keresték fel otthonukban az idôs személyeket, 16 millió lej értékben osztottak ki gyógyászati segédeszközöket – hangzott el a beszámolóban, amelyet dr. Finna Judit fôorvos, az alapítvány és a betegek gondozását ellátó csapat kitartó, lelkes, fáradságot nem ismerô vezetôje mutatott be a Medicare szombaton délután ünnepélyes keretek között tartott közgyûlésén. Bár szóba jött, hogy a családorvosi rendszer bevezetésével nem lesz szükség a Medicare nyújtotta szolgáltatásokra, a gyakorlat az ellenkezôjét bizonyította. A biztosítási rendszer keretében mûködô családorvosok csak néhány rendkívüli esetben kereshetik fel otthonukban a betegeket. A Medicare pedig épp ezt a rést, ezt a hiányt pótolja asszisztensi szinten, abból a meggondolásból kiindulva, hogy a lehetôségek keretében minden beteget a legeredményesebben saját otthonában lehet kezelni, megoldást keresve ugyanakkor a betegek pszicho-szociális gondjaira is.
Így hát 2000-re szóló terveik között a romló gazdasági életben való fenmaradás szerepel, mert úgy érzik, továbbra is szükség van szolgáltatásaikra – hangzott el a beszámolóban, amiképpen az a panasz is, hogy az állami vagy az önkormányzati támogatást továbbra is nélkülözniük kell. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal visszatérô ígéretei ellenére sem biztosított székhelyet számukra, holott megfelelô körülmények között tevékenységüket a város más negyedeire is kiterjeszthetnék.
A Medicare fô támogatója továbbra is az angol JOY segélyszervezet, amelynek ez alkalommal mondtak köszönetet, hisz gondoskodtok arról, hogy az évi közgyûlés részvevôi karácsonyi csomaggal távozzanak az ünnepségnek helyet adó Felsôvárosi Református Gyülekezet Házból. Köszönet hangzott el ugyanakkor a Református Egészségügyi Fôiskola igazgatóságának. Az intézmány nevében dr. Nagy Attila fôorvos igazgató értékelte azt a hozzájárulást, amit az alapítvány nyújt a diákok nevelésében, abban, hogy megtanuljanak szeretettel közeledni a betegekhez.
Nem könnyû igazi betegápolónak lenni, mert ezt a szakmát csak úgy érdemes végezni, ha szeretet van bennünk és fájdalmukban, gondjaikban együttérzünk azokkal, akiket reánk bíztak. Jó itt lenni ezeken az év végi ünnepségeken, mert orvos, ápoló és beteg mára már valódi közösséget alkot – hangsúlyozta Csíki Zoltán, az elsô év osztályfônöke, aki a szeretettel és odaadással végzett munka szépségét emelte ki.
Az ünnepi közgyûlés karácsonyváró hangulatát Kántor Attila református lelkész lélekhez szóló köszöntôje, Csató Béla katolikus fôesperes biztató szavai valamint az önkéntesek és meghívottaik által bemutatott mûsor teremtette meg, csalt könnyeket a gondozottak szemébe, akik nevében Csáki Károly és Hornics Katalin mondott köszönetet az odaadó gondoskodásért.
Január végétôl a Vision 2000 program keretében közel 7000 Maros megyei diák hallgathat osztályfônöki órán szexuális felvilágosító elôadásokat a fogamzásgátló módszerekrôl és eszközökrôk, a nemi úton terjedô betegségekrôl s a védekezési lehetôségekrôl, párkapcsolatban felmerülô nehézségekrôl sé felelôsségrôl – számolt be dr. Oltean F. Ana-Elena, a program területi felelôse múlt pénteken délután a prefektúra kistemében. A második alkalommal szervezett találkozón részt vettek a programban szereplô tanintézmények – marosvásárhelyi Bolyai Farkas, Unirea, Egészségügyi Líceum, Építészeti Iskolaközpont, a Dicsôszentmártoni Elméleti Líceum, a szászrégeni Lucian Blaga líceum, a segesvári Könnyûipari Iskolaközpont, a nyárádszeredai szakközépiskola és a Bándi Elméleti Líceum – és polgármesteri hivatalok – kivéve a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalt – képviselôi. A program ismertetése után Dorin Florea prefektus és Matei Dumitru fôtanfelügyelô üdvözölte a kezdeményezést, ugyanakkor felhívta a résztvevôk és a szervezôk figyelmét a pontos tájékoztatás fontosságára, hiszen ellenkezô esetben a közvélemény, a szülôk félreérthetik a szexuális felvilágosítás lényegét, mibenlétét. A jelen levô iskolaigazgatók elmondták, hogy mind a diákik, mind a félszáz önkéntes tanár pozitívan viszonyult a Vision 2000 programhoz, s a szülôk nagytöbbsége is felkarolta a kezdeményezést. Ugyanakkor dr. Oltean F. Ana-Elena arról a sajnálatos tényrôl is beszámolt, hogy az Al. Papiu Ilarian Kollégiumból egyetlen tanár sem jelentkezett, hogy részt vegyen a felkészítôkön, s majd elôadásokat tartson, így a papius diákok kimaradnak a programból.
a találkozón felmerült az iskolákban tevékenykedô orvosi szakszmeélyzetnek a bevonása s, mint a területi felelôs elmondta, jövô év végén számukra is szerveznek felkészítôt.
Egyelôre, január közepétôl az önkéntes tanárok, s a IX.-esek közül kiválasztott kisegítôk felkészítésére fektetik a hangsúlyt, hiszen ôk fognak január végétôl szexuális felvilágosító elôadásokat tartani.
A Marosvásárhelyi Keresztelô Szent János karácsonyi est keretében ma este 10 órakor Illyés Kinga adja elô karácsonyi mûsorát a fôtéri római katolikus templomban, míg éjjel 11 órakor kezdôdik az ünnepélyes szentmise, mely 12 óra elôtt véget ér, hogy a hazatérô hívek a televízióban megnézhessék II. János Pál pápa szentévet megnyitó szertartását.
Tegnap reggel a Remeteszeg utca lakói hiába várták a helyi közszállítás autóbuszait. Mint Chiorean Emil igazgató elmondta az alacsony hômérséklet miatt néhány autóbusz elromlott, s így tegnap reggel kevesebb jármûvet indítottak. Elsôbbségben részesítették a városi útvonalakat, s emiatt a peremvidékre, ez esetben Remeteszegre nem biztosítottak jármûvet. Reméljük, az elkövetkezô napokban hasonló esetek nem fordulnak elô – mondta Chiorean Emil, akitôól arról is értesültünk, hogy az utazóközönség kéréseinek eleget téve pár méterrel a városhoz közelebb helyezték át az autóbuszállomással szemben levô buszmegállót, a változások nyomán a Mihai Viteazul úti megálló elé került, s az OGYE elé is kialakítottak egy megállót az egyetemistáknak és a szemben levô óvodába és napközi otthonba járóknak.
A Kemény Zsigmond Társaság december 28-án, kedden délután hat órakor tartja ez évi utolsó összejövetelét. Meghívott: Angi István, a kolozsvári zeneakadémia esztétika professzora, elôadásának címe: Múzsák testvérisége, Tér és idô kapcsolata építészetben és zenében. Debussy zongoramûvet ad elô Balla Zsuzsánna.
A Pro Európa Liga 10. évfordulója alkalmából december 29-én, este 6 órai kezdettel a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében rendkívüli zongoresetre kerül sor Dana Borsan (bukaresti) és Szokolay Balázs (budapesti) zongoramûvészek fellépésével.
Kétmilliárd lejjel adósai a dicsôszentmártoni közüzemnek a város 15 lakótársulásához tartozó tömbházlakások lakói. A közüzem a maga során 900 millióval tartozik a Conelnek, s közel 1 milliárddal a ROMGAZ-nak, akitôl a napokban a fizetésre való felszólítást kapott. Az elmúlt héten a lakosságtól begyûjtött összeg közel 400 millió lej – tájékoztatott Ani Vasile igazgató, aki azt is elmondta, hogy elôreláthatóan az ünepek ideje alatt a megszokott ütemben tudnak meleg vizet és fûtést szolgáltatni a fogyasztóknak.
A Nyárádszeredai Nagycsaládos Egyesület december 27-én, hétfôn 16 órától a helyi mûvelôdési otthonban szervez találkozót a község nagycsaládosai számára. Az összejövetel célja: a nyárádszeredai nagycsaládos egyesület négyéves tevékenységének elemzése, a jövôbeli tervek kidolgozása, a háromgyermekes családok csoportjának megalakítása. A találkozó díszvendége Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora, az Erdélyi nagycsaládosok védnöke.
Megtérítették az utazási költségeket
A jeddi polgármesteri hivatal a község területén levô tanintézményekben tanító, ingázó tanítóknak, tanároknak megtérítette a szeptember-december hónapokra járó utazási költségeket. A hétmillió lejes kiadás mellett a polgármesteri hivatalnak sikerült a helyi költségvetésbôl ajándékcsomagot készíttetni – ötmillió lej értékben – a 460 óvodás, I- VIII.-os osztályos tanulónak – számolt be Nagy Márton polgármester.
A Hahota Színtársulat a Mohácsi vész címû Rejtô Jenô kabarémûsorát január 6-án, csütörtökön és január 10-én hétfôn este 7 órakor Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében ismétli meg. Jegyek a Kultúrpalota jegypénztáránál kaphatók.
Nemrég az Oázis Alapítvány Igaz barát programjában résztvevô árva, elhagyott gyerekek és önkéntesek közösen ünnepelték a karácsonyt a marosvásárhelyi Philotea Házban. A 15 kisgyerek mûsorát az alapítvány ajándékkal jutalmazta, s Dali Iringó programvezetô kis figyelmességgel lepte meg a gyerekekkel foglalkozó önkénteseket is.
A megyei Rendôrfelügyelôség 12 millió lej értékben vitt ajándékcsomagot a Marosludasi Elhelyezési Központban élô 208 árva vagy elhagyott gyermeknek. Az édességet, déligyümölcsöt a kiskorúak karácsonyi mûsorral hálálták meg – tájékoztatott a rendôrség sajtóirodájából kapott közlemény. A megyei Demokrata Párt ifjúsági szervezete kétszáz ajándékcsomaggal és egy karácsonyfával lepte meg a marosoroszfalusi gyerekeket.
A megyei Környezetvédelmi Kirendeltség közleménye szerint december 16-22. között a Marosvásárhely térségébôl begyûjtött 56 pillanatnyi és 72 napos levegôminta alapján nem észleltek határérték- túllépést. A felszíni vizek minôségét is vizsgálták, Marosvásárhely felett nem észleltek határérték-túllépést, de Marosvásárhely alatt az ammónium-ion értéke egy esetben, míg Csapónál az ammónium-ion értéke hét esetben, a nitrát ion értéke hat esetben lépte át a megengedett értéket. A túllépéseket az Azomures Rt. és a nem megfelelôen tisztított szennyvízbeömlések okozták.
Székelykáliak Iklandon és Székesen
A székelykáli óvodások és iskolások nagy sikerrel mutatták be idei karácsonyi mûsorukat. A gyerekeknek a gazdag ajándékcsomag szerzett örömöt, amit a támogatók:a FES Kft.,az ESTIR, a PANYTOYA-ROM, a Mahagón, a helyi katolikus egyház, Györfi bár, Zima Ferenc és Mihály Mátyás vállalkozók – adományaiból állítottak össze. Az iskolások a karácsonyi mûsorral december 28-án 11 órától Iklandon és 14 órától Székesen lépnek fel - tájékoztatott Kali Erzsébet.
Ez az eset akkor történt, amikor Békástanya még csak nem is álmodozhatott arról, hogy valaha is testvértelepülése lesz Békásmegyernek.
Holott ha azt nézzük, hogy mindkét település nevében közös a béka, meg hogy egyiket is, másikat is "mogyerek", azaz magyarok és románok is lakják, az ôsi hunmagyar–latin rokonság ténye vitán felül áll. Ezt a Jókai Mór idejében még úgy mondták Decebálék a Kiskirályokban, hogy Extra Hungarian non est vita. Si est vita, non est ita.
Amibôl Békástanyára vonatkoztatva az "extra vita" maradt érvényes, ott ugyanis az ország legjobb marhái legeltek a tágas havasalji fennsíkokon.
Békástanyán nem volt villany, nem volt telefon, és nem volt bolt sem, ahonnan gyertyát vehetett volna a tanyabokor lakossága karácsonyra. Mert karácsonyfára mégsem illik a petróleumlámpa.
Ebbôl kifolyólag érte váratlan szerencse Bodosi Dániel fôrovancsolót a kisvárosban. Az esetet azóta megörökítette több napilap, kábeltévé és helyi rádió, valamint a még alakulóban levô helyi tájmúzeum helyi tájkiadványa, a Múzeumi Füzet.
Bodosi Dániel közvetlenül karácsony elôtt járt kinn egy sokoldalúan szocialista ellenôrzô és irányító brigád fejlett tagjaként Békástanyán. A brigád többi tagját annyira lefoglalta a másik hat település sorsa és jövôje, hogy Bodosi Dánielre hagyták a pártmunka ellenôrzését, a tejtermelést és a kultúrmunkát is, különös tekintettel a szocialista munkaversenyre.
Bodosi Dániel három teljes napot töltött Békástanyán, és ezalatt kilenc jegyzôkönyvet írt, amelybôl nyolc büntetôjegyzôkönyv volt, egy pedig a kiértékelô jelentés, amelyben pozitívnak minôsíti Békástanyát, és további sikereket kíván lakosságának.
Az igazsághoz tartozik, hogy ez a jegyzôkönyv már a kiszállás elôtt két héttel kész volt, mivel az elôzô esztendei kiszállás tanulságainak pontos kópiája lévén, könnyen ki lehetett tölteni, csak Békástanya nevét kellett mindig beírni Vadasmezô helyére. Ezzel Bodosi Dániel pontosan három napi munkát spórolt meg, ami alatt részt vállalhatott az apósa és az egyik keresztkomája disznóölési szertartásán, valamint a disznótoron.
Békástanyán azért kellett megbüntetni az embereket, mert a sáncok nem voltak kellôképpen, a szabvány szerint kiásva, az út mentén hiányoztak a cövekek, a kutyákat nem kötötték láncra a gazdák, a tejbegyûjtô központ falán légypiszok borította Nicolae Ceausescu elvtárs arcát, hajnalonta illetéktelen hangok verték fel a település csendjét, ugyanis a Szamaras András bá Niku nevû állatát azzal heccelték a surmó kölykek, hogy kórusban üvöltötték a tejeskannák súlya alatt roskadozó szerencsétlen párára: Bozgor, Bozgor.
Ezt a regáti származású teremtmény rendszerint a szívére vette, és a tejeskannák egészen a sóspatak gödréig gurultak, így a rajoni központ Békástanyáról direkt vert tejet kapott. Szamaras András bá pedig szinte-szinte megkapta a Szocialista Munka Hôse kitüntetést, de a dolog valahogy elromlott, amikor a rajoni delegáció elôtt néven nevezte a szamarát. Két elvtárs is magára vette a "Bozgor" megszólítást, és Szamaras Andrást a börtönnel fenyegették. Csak akkor juhászodtak meg, amikor a Bozgor odadörgölôdzött szemikámgárn konfekciós öltönyükhöz és a maga eredeti módján tudomásukra hozta tudományát: I. Á. Ezt késôbb Bodosi Dániel I. Q-ra módosította a jegyzôkönyvben.
Bodosi tudta, hogy Békástanyán mindenki lopja a fenyôt. Éjszakánként a városka ködös utcáin pillanatok alatt vevôre talált a lopott portéka. Bodosi azt is tudta, hogy ebben az ügyben az erdész is a falusiak kezére játszik, ugyanis sápot húz az eladott karácsonyfák árából.
Bodosi Dániel azonban nem volt hülye; mint már említettem, ô fôrovancsoló volt. Afféle félbemaradt matektanár, akit meghúztak lélektanból, pedagógiából és erkölcstanból. Holott ez a három tantárgy volt mindig is a legfôbb erôssége.
Matematikailag minden hibás. Így a rovancsoló akkor is bírságolt, amikor sem a lélektan, sem a pedagógia, sem az erkölcs ezt nem indokolta volna.
De a békástanyai lakosságnak tanácsot is illett adni. Sôt, benne volt a pártdokumentumokban: segítséget. Mármost Békástanya lakossága leginkább a gyertyára volt rászorulva. Ezért Bodosi Dániel foga közé vette a szívét, és beüzent a sógorának, aki derék ortodox ember létére kitûnôen értett a gyertyaöntéshez, sôt rendszeresen gyakorolta is.
Harmadnapra a Szamaras András bá Bozgor nevû szamara éppen olyan bajjal jött fel az országút irányából, mint ahogy reggel a tele kannákkal lebaktatott volt. A kannák dugig teltek karácsonyi gyertyával.
Bodosi Dániel megtartotta a "kiértékelô gyûlést" a tejcsarnokban, jelen volt Békástanya összlakossága, valami tizenhat ember, leszámítva Tótfalusi János bácsit, aki már az elsô világháborúban elesett, de mivel papír nincsen róla, még mindig élôként fungál, sôt az egyik tanító az elsô osztályba is beíratta, hogy meglegyen a kötelezô létszám. Bodosi Dániel még egyszer jól megrészegedett, a nép köszönetét fejezte ki az ellenôrzés, irányítás és a gyertyák dolgában, majd két atyafi hathatós támogatásával lecsicsonkázott a havasi legelôn a völgyi országútig, onnan pedig már maga sem emlékszik, hogyan ért haza a rajonközpontból municípiummá elôléptetett kisvárosba.
Harmadik emeleti lakásának erkélye azonban karácsony szombatjára valóságos fenyôerdôvé változott.
A cselekmény így zajlott: Bodosi Dániel lement cigarettáért. A trafikban ráismert egy békástanyai, és megleste, hol lakik az Ellenôr Elvtárs. (Ez volt Békástanyán a hivatalos megszólítása.) Aztán elmagyarázta falusfeleinek is. Falusi ember eligazítása még New Yorkban is érvényes. Mire Bodosi Dániel az elsô cigarettát elszívta, már csöngettek is. Gyönyörû fenyôt hozott egy fiatalasszony, és cserébe csupán két gyertyát kért. Volt, hát adott Bodosi.
Késôbb rátelefonált a sógorára: hozzon még gyertyát, ezeret.
Az utcán rendôrök igazoltatták a karácsonyfás népséget: hol vásárolták, van-e nyugtájuk satöbbi.
Bodosi Dániel az ellenôrzô és irányító brigád vezetôjének, Csitiriga elvtársnak szólt elsônek: né, van itt egy gyönyörû ezüstfenyô. Csitiriga elvtársnak már volt akkor hat ezüstfenyôje, a legmagasabb hat méter, a legalacsonyabb négy méter, de azt válaszolta rezignáltan: jöhet.
Utána következett a többi elvtárs. A körlet rendôrei igen hamar észrevették, hogy a sok fekete Volga autó nem komatálat visz Bodosi Dániel harmadik emeleti lakásába, ezért nemsokára már ott posztolt egyikük, és a forgalmat irányította. Kétirányú volt a forgalom: a békástanyaiak példájára a vadasmezeiek, a leshegyiek is hoztak egy-egy fát, cserébe a gyertyákért; sôt valaki a Kurvaszöktetô Köve alól is beszekerezett Bodosi Dánielhez, de ennek nem gyertya, hanem ántinevráldzsik kellett volna.
Amikor imitt-amott félve felhangzott a Mennybôl az angyal…, Bodosi Dánielék erkélye már úgy nézett ki, mint a Tolvajos-tetô tájékán a Hargita. De még a késôi órában is érkeztek elvtársi autók ezüstfenyôért.
A legutolsó példányokat a forgalmat irányító és a törvényesség betartását biztosító nagyszerû milicisták vitték el.
Bodosi Dániel a fotelben ült és a tévét nézte. Már hetek óta nem mûködött a készülék, de így nagyon megnyugtató volt, nem kellett sem állást foglalnia, sem káromkodnia.
A család az éjféli misére ment, ô gyertyát gyújtott, aztán mély álomba merült.
Azt álmodta, hogy megjelenik nála egy elvtárs, akit fôrovancsolónak kell tekinteni, holott a bolond is látva látja, hogy Szent Péter.
Gyertyát kínál; neki, Bodosi Dánielnek! Nevetséges. És miért, Uram? Miért? Ezüstfenyôért, hahaha.
Bodosi Dániel rávágott Szent Péter fehér kezére. Mert a mennyországi fôrovancsoló golyóstollat mert ragadni, hogy megírja (jobban mondva: kitöltse) a büntetôjegyzôkönyvet.
Bodosi széttárta a karját, és körbemutatott a lakásban: – Hát lát itt valaki karácsonyfát? Gyertyát? Gingallót meg csimballót? Na, ne vicceljen, Szent Péter elvtárs, ez igazán nem méltó egy szakmabelihez!
Szirénázás zajára ébredt az utca, Bodosinak közös az erkélye a Bárdosiéval, az elválasztó mattüveg "falat" fel sem szerelték annak idején az építôk; így viszonylag könnyen lépett át a szomszédba, lángokban álló lakásából.
Bárdosiéknál senki sem tartózkodott a lakásban, Bodosi Dániel töltött magának egy kis pohár erôsítôt, felhajtotta, aztán kilépett a szobából. Ez már a B lépcsôház, nyugtázta elégedetten, itt gyantaillat lengi be a koszlott kijáratot. Bodosi Dániel megtapogatta a zsebét: megvan-e a pénze. Hiszen nemcsak az elvtársaknak adott ô fenyôt, hanem a sofôrjeiknek is. Meg az egész nyámurenginek.
Kilépett a lenge hóhullásba, késôbb két saroknyi távolból figyelte, miként buzgólkodik a kissé elázott tûzoltó osztag.
Azt is látta még, amikor Bárdosiék érkeznek (a Skodájukkal); a szomszédot néhány rutinos keresztkérdést követôen szakszerûen megbilincselik a fiúk, majd csaknem zajtalanul és észrevétlenül siklik el vele a meseautó…
Bodosi Dániel szeretett volna feltekinteni az égre, mert sejtette: itt vele valami jót cselekedett az Úr. Vagy Péter elvtárs; ahogy tetszik.
De az Ég egyrészt nagyon borús volt, másrészt elhomályosította az égô lakás tûzfénye.
Várt, várt; hogy talán mégis lesz valami. Történhet például csoda. Megszólítja valaki. Nem kerülik el a templomból érkezôk.
Kezet fog vele Csitiriga elvtárs.
Ezek helyett azonban vidáman, sôt már-már szeleburdin hull a hó, pillanatok alatt világosodik fehérré a táj, és a kisállomásra befut a hajnali munkásjárat is.
Bodosi Dániel ott áll a kanyarban, és csak annyira hajlik elôre, amennyi ilyenkor éppen optimális.
A melósok olcsó pálinkát isznak, az üres üvegeket úgy dobálják ki az amúgy is rosszul záró, tehát mindig nyitott ablakokon, hogy lehetôleg egy-egy távíróoszlophoz vágódva törjenek ripityára.
A halott mellett ilyen üvegcserepeket találnak. Mint minden jellemzô adatot, ezt is felveszik a jegyzôkönyvbe.
Az idôjárás olyan volt, mint amilyen a jellegtelen téli Dobrudzsa, szürke és fagyos. A krivec offenzívába kezdett északon, testközelben, mint a fergeteg, hol szembôl, hol hátulról mart belénk, felfordította a barakk pléhfedelét, a tábor népe a föld alá bújt volna ilyenkor. A határôrök azt mondták, szemükbe folyékony gyémántot seper mindig az orosz szél. Estére rendszerint arcunkra dermedt a jeges kín, tea-pára oldott fel éjszakára valamelyest. A hatos fémlemezbôl rögtönzött kályha is a barakkban, igaz, vörösre izzott éjfélére, felváltva gyúrtuk tele száraz náddal, szemöldök nélkül már. Óvott az ôrmester: csak bele ne dögöljetek! Valamelyikünk azt mondta: sorsunk, akár a sivatagi homok. Csodáltuk az okos fiút.
Az ôrnagyot a száradó harisnyák bûzével tartottuk távol, sötétedés után a barakk falain belül viszonylagos szabadságot teremtett e leleményünk. Villanyunk sem volt, mert azt meg minek, inkább mondta, mint kérdezte az ôrmester. A beázott deszkák közt állandó rövidzárlat merítette ki amúgy a raktárnak nevezett fiókot, pukkant a negyvenes égô rögvest, ha becsavartuk, az ôrmester meg írta, számlázta gondosan a hadikárt. A tábori ágyak fölött táncoló cigarettafények voltak a téli szúnyogok, a kis parazsak ha belénk csíptek szinte jólesett, éhes farkasszemek a sötétben, bámultunk a semmibe, általában hallgattunk jó nagyokat.
– Ki megy holnap borért? – állított be egyik este a Bákó mellôli csángó fiú – mert úgy tudjátok meg, nem megy haza senki közülünk, mert a szakaszvezetô megszökött... A szomszédos barakkból. Dühöng az ôrnagy, mindjárt jön...
Úgy volt, a hírmondó csángó fiú alighogy beleszagolt bakancsába – úgy szokott – nagyot döndült a barakk oldala. Hallottuk az ôrnagyot: kifelé, fattyai! Aztán: sorakozó! A Sztálin-bajuszos, horihorgas tiszt aznap este józan volt, és frissen mosakodott. Akárhogy is, a kulcsszappannak illata van a deltában. Télen is. Tudomásunkra hozta: ha nem találjuk meg hajnalig a szökött szakaszvezetôt, vessünk magunkra, a nádast hason csúszva túrjuk föl egyenként. Lelépni!
Semmiféle támpont. A nádas végeláthatatlan és sötét. Hol lehet egy lipován tanya? – kérdezte a berecki fiú. Ebbôl nem értettünk semmit, legfeljebb egy legyintést érdemelt: a Delta foglya lázas és félrebeszél.
Kormos arc, vékony hang: – Holnap, ajaj... Szárítsatok sok kapcát, fiúk. Szárítottunk sok kapcát, amíg az elsô hajnali hajókürt a Szentgyörgy-ágon leúszott a táborig. A csángó fiú a hûlô kályhára tette csóré fenekét, neve lett: Melegszivacs. Ezt el tudta szépen mondani magyarul. Ennyit.
Száraz kapcában állt a szakasz. A virradat ôrnagyunkkal együtt beretválkozott. Az uszályok lassú jégtörôk, bár az ág lomhán hullámzott, semmi új. Szakaszvezetô? – kérdezte az ôrnagy hihetetlen józanul. Mint a kámfor. Akkor jól van, mondta, és: in-dulj!
Ôrnagy: Szakasz, állj! A pofátokat szét kell verni. Hasalj! Vigyázz! Hasalj! Vigyázz! Oszolj! Gyülekezz! Hasalj! Hasalj, ha mondom, közlegény. Vigyázz!
Hajókürt, fagyos nádszál, fényes égbolt, áthúzott egy lökhajtásos, a tenger felé ment, vagy már a tenger fölött repült, csíkot húzott maga után, három rongyos ember haladt a töltésen egyvonalban, egyikük terhelt szamarat vezetett kötôféken, három rongyos ember tüzet rakott, három rongyos ember melegedett, a szamár szeme éhségtôl szikrázott, rágnivaló nem volt más a töltésen, csak marhalepény, fagyott.
– Szakasz, a pofátokat szerre szét kell verjem most, ha nekem megszöktök. Szálanként sújkollak az ingoványba. Kezdem...
– Ôrnagy elvtárs jelentem, a közelben lennie kell egy lipován falunak...
– Lennie kell egy lipován falunak...
– Jelentem továbbá, hogy a lipován faluban lennie kell egy szép lipován leánynak...
– Lennie kell egy szép lipován leánynak.
– Jelentem, Nica szakaszvezetô estére megtér.
– Az árgyeleánt még nem pofoztam föl, jelentem – szólt közbe az ôrmester – mert soha nem hazudott. (Az ôrmesternek félelmetes ökle volt amúgy, ha indulatba jött, egy karnyújtással átütötte a barakk forgácslemez oldalát...)
– Elhallgatok ôrnagy. Elvtárs!
Fordulj meg szakasz, indulj vissza, szépen lazán, ha szorít a kopka, zubbonyt kigombolni, gôzölögjön pelyhedzô honfi kebel. Ha bebújt a perverz dobrudzsai szél, megszólalt az okos fiú: sorsunk mint a sivatagi homok. Egy- kettô, egy-kettô, katonák, lépést tartani! Bableves, túrós laska, jó ebéd. Jószívû volt a medgidiai tatár szakács. Azt ígérte, csinál majd nekünk fûszeres gulyáslevest. A puszták szétszórt népe megértette egymást. A gulyásból nem lett semmi.
A táborban nádasi nesz volt és zizegett a levegô. A kályha mint a lángszóró, szikrázott a törmelék és a néhány darabokra tépett, lábból kirúgott katonabakancs.
– Bôrszag van, fiúk – mondta a belépô ôrmester – csak nem perzselôdik valaki... Két ember jön a töltésen, megnézni, kik azok.
– Jelentem, ôrmester elvtárs, megtért Nica szakaszvezetô.
– Aha. Jelentem, ôrmester elvtárs, megtért Nica szakaszvezetô. Ölében egy csomaggal, hátul egy asszonnyal. S kíséri ôket egy szamár.
– Szamár... Viccelsz közlegény...
– Szamár, ôrmester elvtárs, egy közepes szamár...
– Száraz kapcában maradunk, mondta Melegszivacs, s a csángó fölkapta a gatyáját, kiugrott az ajtón.
– Tudtál, fattyú, valamit – fordult a berecki fiú felé az ôrmester – tudtál valamit. Az argyeleán nem hazudik, mondtam.
– Az árgyeleán nem hazudik, ôrmester elvtárs. Valahol a közelben van egy lipován falu, a lipován faluban van egy szép lipován asszony...
– Mit beszélsz, közlegény? Szép lipován leányról szóltál a reggel...
– Jelentem, ôrmester, szép lipován leányról szóltam a reggel.
– Pofa be, csendesebben, az ablak alatt ment el az ôrnagy...
Az ôrnagynak tiszta kulcsszappan illata volt. Jött, mert a barakkban gyermeksírást hallott. Vagy meghallotta, vagy a furcsa látogatót befújta a csángó. Nádfáklyával világított a gyermekre a tiszt, és mondta : fáin a kölyök, szakaszvezetô... Elment.
Ízzott a rögtönzött kályha, a csángó fiú vérvörös keresztet vetett, s kiszólta száján megint: – Fiúk, mondtam, hogy ma száraz kapcában maradunk.
Késôbb hajókürt hasalt el hosszasan a lápon. Két alak távolodott a töltésen. A szamárhátra kötözött dobrudzsai rongyokból apró halvány pára szált a hideg égboltra.
Karácsony este volt. Lipován karácsony?
Ízlelgetem a szót, az évtizedeken át törölt, tiltott szót, a hosszú idôn át csak egymás között kimondott szót, a gyermekkorom gyertyalángjait, csillagszóróit eszembe juttató szót, a nagy családi ünnepet, a megbékélést, a testvériséget tömörítô szót: KARÁCSONY!
fenyôillat van ebben a szóban, a konyhákban fövô ünnepi vacsorák illata, az ajándékok öröme, az ártatlan gyermekarcok boldogsága, igazi ünnep van ebben a szóban, a végre kimondható szóban.
Karácsony! Boldog karácsony! Erre vártunk, errôl álmodtunk. És íme, beteljesedett!
Az öröm pillanatai ezek, az örömteljes ünnep pillanatai. Karácsonyfa köré gyûlünk és szabadok vagyunk!
Örüljünk az ünnepnek, örüljünk egymásnak. De gondoljunk azokra is, akik fegyverrel a kézben védik kiharcolt szabadságunkat és gyújtsunk egy gyertyát azokért is, akik már nem lehetnek velünk, akik életüket áldozták ezért a szabad karácsonyért.
Estére karácsonyfákká válnak a fenyôk, sziporkáznak a szobák sarkában a díszek, szikráznak a csillagszórók az ajándékokra, az arcokra ünnepi fény hull. Örüljünk neki! Mindannyiunk ünnepe ez.
Békés, boldog karácsonyt! Ezt kívánja egész szerkesztôségünk minden kedves olvasójának.
Az idô most nekünk dolgozik. Novemberben úgy hitte a költô, messze még a cél. Visszafojtott bánatát, szunnyadó reményét talán magának, talán családjának, talán csak az asztalfióknak fogalmazt a meg. Vagy mégis megsejtett volna valamit? Tudta, hogy sorai napvilágot látnak egykoron? Ha hitte is, abban mégsem bízhatott, hogy ily hamar eljön az óra. Íme, elérkezett. Szabadon szárnyal a kimondott gondolat, a szeretet ünnepére megjelenhet a költemény. A történelem, az élet adja hozzá a maga legyôzhetetlen optimizmusát.
Röpködnek kint a téli éjszakában
az ablakba kitett leveleket összegyûjtik,
korcsolya, síléc, meleg ruha, csak ennyi?
csokoládé, rágógumi, cukorka, csak ennyi?
könyvek, füzetek, színes ceruzák,
behavazott szárnyuk a párkányhoz ütôdik,
talán angyalok, talán balkáni gerlék,
Bálint fiam sietôs levelét silabizálják,
Eszter lányom dûlöngélô betûit iktatják odafent,
Lehetetlent ne kívánj, kisfiam,
fontold meg, mit kérsz, kislányom,
a himbálózó csillagokat kerülgetik,
csomagolnak a mennyei raktárakban,
a drága ajándékokat a listáról kihúzzák,
szabadság, egyenlôség, testvériség: talán jövôre
békesség, csendesség: talán jövôre!
jókedvû háromkirályok: talán jövôre!
betlehemi fényesség: talán jövôre!
barmok közt csecsemô: talán jövôre!
felhôk fölött szállnak fehér angyalok,
balkáni gerlék tollászkodnak a háztetôn,
kisfiunk levelét a fiókba visszalopjuk,
kislányunk levelét is odarejtjük,
Marosvásárhely, 1989. november
"A nép lelki élete fontosabb az általa elfoglalt terület nagyságánál is; a nép felgyógyulása és boldogulása mérhetetlenül fontosabb a külsôdleges presztízscéloknál."
Az évezred utolsó karácsony estéje zûrzavarban találja a keresztyén népeket. A "meghitt tér" utáni igaz vágyakozásunkban szívesen figyelünk (figyelnénk) azok szavára, akik az angyali szózat megmentô igazát – mindennapi tettek szintjén – állítanák elénk életelvként hitben és cselekedetben.
Kisebbségi létünk tehetetlen szégyenében egymást is vádoljuk e félig sikerített évtizedes változásban.
Politikusaink is presztízsüket veszítették. Erkölcsi felbomláshoz vezetett a tíz év elôtti diktatúrából átmentett szószátyár hatalomféltés. A legújabb kutatások szerint többségi társadalmunk a "hadseregben", "többségi vallásfelekezete" pedig privilégizáltan domináns zárt rendszerének tekintélyében bízik.
A kisebbség? A mi magyar erdélyi kisebbségünk? Mint védekezô farkasok a havas téli pusztán, egymásnak vetett háttal kínunkban társainkba is bele-beleharapunk. Kerestyéndemokraták, vallási tekintélyek s parlamentbe bebotlott magyarok. Már-már azt hinné az ember, hogy minden kimerült a "külsôdleges presztízscélokban".
Van azonban a karácsonynak egy Istentôl nyújtott kegyelmi ajándéka. Egyszerû és közérthetô: szívhez szóló, mert botor ellenségeskedô betlehemi pásztorok szégyenükben lábhoz eresztették husángjaikat. – Felderült az Ember Fiának ártatlan arca. – És királyok emelték le koronájukat a Megváltó elôtt. Elszégyellték ôk is hatalmi tébolyuk féltékenységét.
A változások óráinak elsô karácsony estéjén minálunk a töredelem és végtelen remény váltakozásaiban özönlött a nép a "hegyen épített városba". A marosvásárhelyi Vártemplom már a harmadik harangszó elôtt zsúfolásig megtelt. Soha szebben, soha teljesebb hittel nem szólt az angyali szózat biztatása: "Dicsôség a magasságos mennyekben az Istennek és békesség a földön a jóakaratú emberek között" – "Szívünk vígsággal ma bétölt..."
S másnap, 1989. december 26-án, karácsonynak második napján Marosvásárhely értelmiségeinek szeretetben társult csoportja "ôszintén és felelôsen" tárgyalásba kezdett a "magyar–román és román–magyar" kapcsolatokról az új, szabad és demokratikus Romániában. Most is szívet megható a sajtóhírek felidézése. Egy mágikus nemzeti elfogultság gyûlöletébôl oldódott ki a távlatos evangéliumi önszemlélet.
A marosvásárhelyi Barátság Platformot aláírták: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Caoian, Radu Ceontea, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu, Anton Cosma, Éltetô József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Elôd, Lazar Ladariu, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Milesan, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploesteanu, Mihai Sin, Sütô András, Gheorghe Sincan, Tôkés András. (Átnézve a névsort, annyiban érdekes, hogy az aláírók közül néhányan társaikkal másnap, december 27-én megalakították a Vatra Româneascat.)
A napi sajtó még leközölte a marosvásárhelyi értelmiségi fórum karácsonyi nyilatkozatát. De aztán nem beszéltek róla, nem idézte senki. Következett a gyertyás- könyves felvonulás nyolcvanezer magyarjának békés tüntetése a magyar iskolák jogos visszakövetelésére. A többi már történelmi szégyene a balkániságba visszahôkölt jóakaratú reményeknek.
Valami mégis helyileg kimozdul olykor. Épül gyermekotthon, napközi, konferenciaterem. Egybegyûl a megritkult gyülekezet. A versengve állított identitásszimbólumok, szobrok, templomok árnyékában ténfereg hamis utópiák ködében maga az "Istenadta nép" lelki vertségének kiszikkadt veszélyeivel. Fájdalom! Trianon után huszonkét éven át huszonhat kormány vezette Romániát. Ki alkotott? Ki tervezhetett? A veszôdés országát átvette negyvenöt esztendôre az egyértelmû diktatúra. S azután, tíz év óta? Már ágaskodik sorban a falcs remények hatalmi tébolyában született pártos uralmi szándék...
Legyen áldott az Isten szent neve, hogy Megváltó Fiának áldozatában adta nekünk az egyértelmû tiszta szót: JÓAKARAT.
Többek között ez olvasható a nyilatkozat szövegében: "Tudatában vagyunk annak a felelôsségnek, amelyet ez az alkalom kínál a két nép kapcsolatainak újjáépítésében, ügyelve arra, nehogy elszalasszuk azt a történelmi esélyt, amelyet a diktatúra összeomlása teremtett. Mi, román és magyar értelmiségiek kötelességünknek tartjuk nyilvánosság elé bocsátani azokat a gondolatokat, amelyekben megállapodtunk értelmiségi fórumunkon. Mi, akik itt, Erdélyben együtt élünk, szívünkön viseljük hazánk minden lakójának teljes és valódi egyenjogúságát. Ebben látjuk az Európához tartozó Románia megteremtésének zálogát. Sürgôsnek tartjuk, hogy minden (keresztyén) értelmiségi kiálljon a soviniszta idegengyûlölô megnyilvánulás ellen, azért, hogy megelôzhessük az erôszak, a gyûlölködés, a személyes vagy kollektív bosszúállás kitörését. Erkölcsi kötelességnek tekintjük, hogy minden etnikai csoport >>saját kertjébôl<< és szívébôl irtsa ki a gyomot. Mindennapos tevékenységünkben kölcsönösen támogatjuk egymást. Felhívjuk Erdély minden felekezetének lelkészeit, hogy támogassák és hirdessék az új kezdet felemelô eszményeit. Helyezzük vissza jogaikba az igazi magasztos értékeket: a jóakarat s hozzáértés erkölcsi rendjét – a hazugság távoltartásával".
Másfele is vannak bajok. De a karácsonyi szózat egyetemes érvénnyel töri át az erôszak és zártság falait. Tenyérnyi meghitt tér – a létnek tere. Egyszerû, mint az istálló világa. Dicsôséges. Az Életigazság isteni jussunk 2000 esztendeje.
Volna még egy Szolzsenyicintôl származó, "jóakaratú" gondolat. Ô maga is döntött, sok lelki és szellemi zavar keltette szenvedését legyôzve, a karácsonyi szózat igaza mellett. A társadalom életének egyszerû és igazságos felépítése roppant nehéz feladat, és csak fokozatosan, közelítésekkel érhetô el. Ez a feladat nem veszítette el aktualitását a jólétben élô nyugati társadalmakban sem. Ôket sem rajongással, hanem tisztán látó, nyitott szemmel kell figyelnünk – de mennyire fájdalmasabb és égetôbb a feladat, ha elôttünk egy katasztrofálisan lezüllött ország és elbutított polgárok állnak.
A jövôben óhatatlanul több lehet a fogyatékosság, mint az erény, és talán még nehezebb lesz nyomon követni a dolgok tényleges változásait. De az lehetetlen, hogy ne próbáljuk meg!
Az evangélium azt is mondja: "Beszélgessetek a szívetekkel!"
Marosvásárhely – Vártemplom
Fülöp G. Dénes
Karácsony estéjének napján megenyhült az idô. Lágy déli szél kezdte simogatni a dombok elnyúló hátát, s párák sûrûsödtek az égen. Elôbb csak egy-egy pehely szállingózott árván, mint a magára elindított gyermek, aztán a pelyhek megnôttek, sûrûsödtek, s hullásuk már elfödte a tavat, el a völgyet is, el a szomszédos dombokat. S mire az este elindult, hogy alászálljon a földre, már úgy állt a tanya a sûrû havazásban, mint egy világtól elszakított kicsike sziget, parttalan tenger közepén. Apró Noé-országa, újrakezdôdô világ elé régi életeket mentô árva világocska, eltemetve, elfeledve és mindenkitôl távol.
Az úr az ablakban állt. Ôsz óta szinte alig változott, csak a szakálla lett hosszabb s az arca soványabb. Állt kopott mindennapi gúnyájában, melynek zsinórjai már megbomlottak itt-ott, hajtókája kifeslett. Nem is pipázott, csak éppen állt az ablak mellett, a belsô szobában s nézte a havazást, mely olyan volt, mint egy nagy fehér függöny, mely egyre hull, egyre pereg, egyre múlik, mint maga az idô.
Nézett ki a havazásra, s a gyermekekre gondolt, odahívta ôket a havazáson át a szeme elé, látta kedves kicsi alakjukat, mozdulataikat, szemük hamiskás villanását vagy komoly csodálkozását, amikor tündérmesék nyelvén szólanak hozzájuk. Nézte ôket és beszélgetett velük, a képzelet csodálatosan finom nyelvén, mely megszépíti a szavak muzsikáját, s az érzéseket valami lágy szomorúsággal tölti meg.
Úgy állt az ablaknál. Keze nem mozdult, s mégis selymes gyermekhajat simogatott vele. Lámpa nem égett még, mögötte sötét árnyékok lepték el a szobát, s a falon vén kakukkos óra ketyegett, lassan, kimérten.
Aztán bejött az asszony, s világosságot gyújtott.
– Minka, lelkem – mondta nagyon csöndesen, s míg a fény felé fordult, szürkülethez szokott szeme furcsán hunyorgott –, Minka, lelkem, kár, hogy nincsen egy kicsi fenyôfánk... gyertyát tehetnénk rá s meggyújtanánk...
Az asszony meglepetten figyelte az ura szavait. Sovány feje szigorúan fölemelkedett.
– Ostoba német szokás. Fenyô sincs s a gyertya is nagy dolog ilyen idôkben. Hogyan is jut ilyen bolondság az eszébe...!
A férfi kicsim egszégyellte magát és hallgatott. Újra visszafordult az ablak felé, de ott kint fekete volt már minden a szoba fényétôl.
– Csak úgy gondoltam – mondotta kis idô múlva halkan –, a gyermekek is szerették, tudja...
Minka asszony már akkor a lámpa alatt horgolt. Soha nem pihenô kezei egy pillanatig abbahagyták a munkát.
– Elég fölösleges volt napamasszonytól ilyen bolond német szokást hozni a házába. Gyermek örvendjen, aminek dukál. Bubának, szekérnek, talicskának.
Dohogott Minka asszony, rázta a fejét, billegette a tûket s újra dohogott.
A férfi pedig eljött az ablaktól, mert már úgysem lehetett látni a havazást. Leült szemközt a karosszékbe, elôvette a pipát, rátömött, tüzet csiholt. Szállt kéken a füst, nagy kék felhôkben, s csend volt, csak az óra ketyegett. Az ablakon befújt egy kis hideg, hószagú szél, s a kályhában a tûz fellobogott néha. Csönd volt. A konyhában András felesége énekelt halkan, és súrolta az edényeket.
A padlásajtó csikordult néha a szélben. Fájdalmas és árva hang volt, belesírt a magányos némaságba, a siket csendbe, az óra ketyegésébe, a kötôtû halk neszébe, a mosogató asszony dúdolásába s kereken az egész nagy sötét világba. Az éjszaka ránehezedett a küzdelmes életre, a gondokra, a nyomorúságokra, s fáradtságba altatta a tanyát.
Aztán már az asszony sem dúdolt a konyhán. A tûz is kialudt. Csak az óra ketyegett még, s hideg fuvallat verôdött be az ablakon. Néha percegett az olajos kanóc. Egy szekrény reccsent. S a padlásajtó olykor megcsikordult.
Domokos Géza: Esély
Pallas Akadémia, Csíkszereda 1996
Ismertem az utat a "szabad televízió"-ba, 22- én az elsôk között jutottam be a híressé vagy hírhedtté vált – ezt mindenki maga dönti el – 4-es stúdióba. Szemtanúja voltam annak, mi történik ott, errôl részletesen beszámolok, amikor az én "külön bejáratú" forradalmam kerül sorra. Egy ideges bukaresti férfi, a hangja után ítélve nyugdíjas, egyenesen felszólított: ha már tegnapelôtt ott voltam, beszéljek, mondjak is valamit. Mi, azaz a magyarok, ebbôl is kimaradjunk? Megnyugtattam: másnap, karácsony napján déltájt, láthat, hallhat. Boros Zoltán és Simonffy Katalin a lövöldözések miatt kénytelen volt éjszakára is benn maradni a stúdióban. Tudtommal sohasem mondott nekik senki köszönetet azokért az étlen-szomjan eltöltött, veszélyes napokért, a padlón átszendergett éjszakákért. A rövidesen újrainduló magyar adást készítették elô. Emlékszem, milyen feltûnést keltett, és milyen biztató jel volt számunkra a képernyôn többször megjelenô háromnyelvû – román, magyar és német – felirat: Boldog karácsonyi ünnepeket! Az ötlet Boroséktól származott. Az ô jelenlétüknek köszönhetôen tette meg a román televízió emlékezetes gesztusát, amelyet azután nemsokára az "iskolaháború", majd Marosvásárhely "fekete márciusának" napjaiban, s azóta, mondhatni, szakadatlanul cáfol egyoldalú, olykor egyenesen félrevezetô, magyarellenes hangulatot szító híreivel, riportjaival, de fôleg kommentárjaival.
Nos, ôk ketten, Zoli és Kati egyeztek meg, kérésemre, román kollégáikkal, tévészerepléseim idejérôl.
Karácsony napjának reggele íróasztalomnál talált. Rövid gondolkozás után, hogy szabadon beszéljek-e – amit jobban szerettem volna –, vagy elôre elkészített szöveget olvassak fel, az utóbbi mellett döntöttem. Nyomasztó volt tudni, hogy hallgatóim szemében – többségük, természetesen, román – nem egy magyar leszek, hanem a magyar. Elsô, aki az új helyzetben megszólal. Ehhez kell igazítanom a beszédemet. Tartalmaznia kell az új kisebbségi politika egyértelmû igénylését, amelynek gyökeresen másnak kell lennie, mint az utóbbi évtizedek kinyilatkoztatásokban, alkotmányosan nagyvonalú, látszólag a nemzetiségi érveket is figyelembe vevô, de a gyakorlatban következetesen nacionalista, a beolvasztás rögeszméjét szolgáló nemzetiségi politikája.
S mindezt nyugodtan, mit több, megnyugtatóan elmondva. Magyar hallgatóságom akkor fogad el talán, akkor ért velem egyet, ha próbálom követni Márton Áron egy 1948 októberében – vészes idôben, erdélyi magyar közemberek és maga a gyulafehérvári püspök letartóztatásának elôestéjén – kelt körlevelének intelmét: "Különösen fontos kötelességünk, hogy híveinknek a riasztó hírek és események közepette biztonságot és nyugodtságot adjunk bízó és nyugodt magatartásunkkal, okos, higgadt, rendületlen bizalmat sugárzó szavainkkal."
Végre annyi, hol könnyedén, hol fogcsikorgatva vállalt mellébeszélés, fél-vagy negyedigazság, nemegyszer tudatos hazugság után kimodhattam, amit gondoltam, aminek a nyílt megvallására olyan hosszú ideje vártam. Amirôl rosszabb pillanataimban, azt hittem – már soha ki nem mondhatom.
Mire a szöveget újra átolvastam, itt-ott javítottam rajta, majd átmásoltam, hogy – ismerve rossz kézírásomat – legalább az ne zavarja a felolvasást, eltelt az idô. Indulnom kellett. Évi aggódva gombolta be viharkabátom felsô gombjait. A télre egyáltalán nem emlékeztetô, szelíd, napsütéses idôjárás fordulni látszott. Felhôs volt az ég, szél cibálta Coen kertjében az öreg nyárfa ágait.
– Vigyázz magadra, s igyekezz haza...
Elôször nem messze, a lengyel nagykövet rezidenciája elôtt igazoltattak. Fegyveres civilek. Mialatt igazolványomat s ama Front-kártyát elôhúztam katonai zubbonyra hasonlító mellzsebembôl, a követségi épületet fürkésztem. Vajon mit csinál most Szymanski mester? Lukasz Szymanski kultúrattasé volt, jó barátunk, otthonunkban is megfordult. Akárcsak holland kollégájában, a romániai állapotok, s ezzel összefüggésben a magyar kisebbség helyzetének alapos ismerôjét láttam benne. Ezekben a vészes decemberi napokban, elôvigyázatosságból, Mircea Dinescuék nála laktak. Házifogsága hónapjaiban Mircea Dinescunak, a "Cet elvtárs gyomrából" írott versei és a romániai állapotokat könyörtelenül leleplezô levelei az ô közvetítésével kerültek Coen Storkhoz. Onnan tovább a nemzetközi sajtó hasábjaira és a Szabad Európa, valamint az Amerika Hangja rádióállomások útján a romániai közvéleményhez.
Papírjaim rendben találtattak. Jött a következô ellenôrzés, nem sokkal arrébb, a Szófia és Emil Pangrati utca sarkán. Itt már rohamsisakos katonák is ôrt álltak.
– Várnak a Televíziónál... – Az igazoltató fôhadnagy alighanem elôször látott a Megmentési Frontnál kiállított igazolványt, mert a fényképes, piros-sárga-kék csíkkal díszített kártyát megmutatta a körülállóknak is. Hozzám léptek, kezet fogtunk.
– Parancsunk van, hogy senkit ne engedjünk be a Pangratira. Bal felôl, a kerteken túli házakból lônek.
Megmagyaráztam, hogy nekem negyedórán belül a 4-es stúdióban kell lennem. Akkorra programálták a nyilatkozatomat. Meg kell próbálnom bejutni a tévé udvarára: az ôrség tud róla, várnak.
A televízió épületeihez vezetô nyílegyenes úton tankok álltak. Ahogy az elsôvel egy vonalba értem, valaki kiszólt:
– Menjen az utca közepén. Emelje fel mindkét kezét. Ha lövöldözés kezdôdik, húzodjon a tankok mögé.
Nem mondhatnám, hogy féltem, inkább furcsán éreztem magam: én, a katonai kiképzésben nem részesült, koros ember feltartott kézzel lopakodom a tankok mellett, az Emil Pangrati úton, ahol azelôtt naponta kétszer is végigmentem, tavasztól ôszig pedig minden este békésen végigkarikáztam. Csend volt körülöttem. Sejtettem: a tankokból, elôl, a tévékaputól és a környezô épületekbôl láthatatlanul – figyelnek. Jobboldalt, az egyik emeletes villa ablakaiból – nyugati diplomaták bérelték – lángnyelvek csaptak ki. A golyószaggatta ablakkeretek mögött megszenesedett gerendák füstölögtek. Ahogy közeledtem, észrevettem, hogy a két napja is lehangoló látványt nyújtó angol nagyköveti rezidencia még siralmasabb állapotban van. Fehér falai lyukasok a belövésektôl, a belseje kiégett.
Már csak 50 lépésnyire lehettem a tévé bejáratától, amikor bizonytalanul leeresztettem a karomat.
– Fel! Fel a kezekkel! – kiálltottak a kapusépület mögé húzodott rendôrök. Lehettek vagy tízen, katonák és polgári ruhások vegyesen. Egyikük, magyarázatképpen, a szemközti, félig fákkal takart emeletes házra mutatott.
Önkéntelenül fellöktem a karjaimat. Azt hiszem, ekkor igazából megijedtem.
A veszély nem múlt el, hiszen a Televízió harckocsikkal, lôszeres ládákkal zsúfolt udvarán a katonák behúzott nyakkal, a fal mellett szaladva jártak, mégis megkönnyebbülés volt közöttük lenni. A Boteni-bôl idevezérelt ezred, a magas, jókötésû ejtôernyôsök egyenruhájának anyaga és szabása, acélsisakjuk formája jócskán elütött az általam ismertektôl. Egy fiatal tisztjük – a rangját nem jegyeztem meg – várt a kapunál. Együtt siettünk át a kritikus pontokon. Ahogy az épületbe beléptem, újabb igazoltatás. Különösnek találtam, hogy amikor az elsô liftbôl kiszálltunk, a tiszt a folyosókanyar felé kiáltott:
– Ne lôjetek! – Csak a jóval késôbb, a tévé védelmében részt vett fegyveresek vallomásaiból tudtam meg, milyen nagy volt közöttük a fejetlenség ezekben a napokban. Hogy tartotta ôket állandó feszültségben a félelem. Mi mérhetetlen lôszert pazaroltak el a vélt ellenség, a mindenütt jelen lévô, még a szerkesztôségi épület felsô emeletein is rejtôzô "terroristák" elleni tüzelésben.
A két épületet, a tizenkét emeletes szerkesztôségit és az alacsonyabb mûszakit hosszú üvegfolyosó köti össze. Egy pillanatra eszembe jutott, hogyan özönlöttünk át három nappal ezelôtt, huszonkettedikén délben, a gyôzelemnek azon a napsütötte hídján, a stúdiók felé. Ismertem az utat 1969 ôszétôl, amikor az elsô magyar nyelvô tévémûsor meghívottjaként, Széles Anikóval – ô volt a kezdeti adások bemondója – izgatottan, szorongva az elôttünk álló feladattól, végigmentünk az emlékezetes üvegfolyosón.
Most a betonfalak és az alumínium ablakkeretek maradtak belôle. A hely jó célpont volt mind a Pangrati utca, mind a párhuzamosan futó Dorobanti út felôl. Ropogó szilánk-szônyeg jelezte, hogy itt hosszú, csillogó üvegfalak voltak. Mielôtt a 40-50 méteres repülôhídnak – mert így, oldalsó falak nélkül annak látszott – nekivágtunk volna, kísérôm megállított a kezével.
– Kérem, figyeljen! Én megyek elöl, Ön követ. Lehajolva, mélyen lehajtott fejjel, guggolva szalad. S olyan gyorsan, ahogyan csak tud. Ne maradjon el mögöttem.
Elindult, utána lódultam. Nem sajnáltam sem addig, sem azután, de akkor nagyon bántam, hogy sohasem voltamkatona. Görnyedt testtartással, váll közé húzott fejjel gyorsan szaladni – nem nekem találták ki. Alig indultunk el, éles fájdalom hasított bal térdem hajlatába. Izomhúzódásom két hónapig kínozott.