Wass Albert tanúsága

Óva intelek, olvasóm! Ha Holtmarossal szeretnél beszélni telefonon Marosvásárhelyrôl, tudd ezt: a kisasszonyok a hívást a (Népújságtól is) félórára veszik fel, s csak a Fehér (Alba) megyei Lunca Muresului-ról tudnak. (Pedig ôk aztán anyanyelvükön tanulják a Földnek a rajzát!)...

Holtmaros azonban "véletlenül" még mindig ott van, ahol volt, Bartha József most is pap, tisztes települése néhány napon belül ismét hallat magáról, mert ott "gyöngykoszorúznak" a néptánc és a népdal szerelmesei.

Augusztus elsô szombatján azonban egészen másért ültem vonatra. A falu egy része, holott jobbára még mindig haszonélvezôje a Kemények "lágyszívûségének", nem tud mit kezdeni egy Wassal. A gyönyörû s lelkemben ezüst patinájú felsômarosi település szombaton inkább kocsmai zangezúrral adta jelét nagynyári duvadt életének.

Senki ne higgye azonban, hogy munkátlan a település. Egyike a legerôteljesebben fejlôdôknek a környéken. Csak éppen nem az aratásra, a földmûvelésre állt át (holott ezeket sem hanyagolják el!) a lakosság fiatal rétege: kisvállalkozó. Ha ehhez hozzátársul az a fajta befektetési lehetôség, melyet a faluturizmus kínál, például azzal is, amiért ma ide jönnek egészen ismeretlen arcok, háát...

Jönnek a hívek

Nagytiszteletû Generális direktor Székely József esperes vezeti híveit, Árborétum kapujának vastag lánca kiben nem éleszt nosztalgiát. (Aggodalmat: ellopható itt is minden.) Méltósággal eregél a falu népe. Nem túl sokan, de én akkor is ôket várom, valami száz éve, nem csak ezeket; a messzieket, a távoliakat, a könnyemet gerjesztô vallomású magyarokat.

Wass Albert és Kemény János máig méltatlanul magára hagyott népe ez, szerencsétlen sorstársaim jönnek lassan, valami öreges, halálos méltósággal, mintha bennük, bennünk feszítették volna keresztre nemcsak Jézust, hanem minden szerencsétlen flótását ennek a kék bolygónak.

Máglyák tüzén értetlenkedô pillantások szegülnek arcomba.

A bögözi gyermekekre nézek. Ezeknek nincs, nem is lehet semmiféle bánatuk. Hát még bûntudatuk. Kifeszítem ronda gerincemet, és abbahagyok mindenfajta "riporterkedô" mozdulatot, izgést-mozgást, nyüsletést, allûrt.

Hozzájuk igazítom a szívemet.

"A hívôk sokaságának szíve-lelke egy vala, szûkölködô sem volt ô közöttük."

"Nem tudok egyébre gondolni, csak arra, hogy ott, messze keleten, az én hegyeim között, kunyhók mélyén lapuló parasztok, erdôkben bujkáló szénégetôk, papok, rabok és eszelôsök bíznak abban, hogy vannak apostolok, akik érvényt szereznek az írott szónak, és valóra váltják az ígéreteket."

A történelem "ígéretei" nem válnak valóra. Wass Albert, a magyarság egyik legjózanabb gondolkodója, leszámolt korábbi illúzióival. Vesztesként is hitt az életben, az emberiségben, az emberi gyarlóságban is, és ezt fájdalmas líraisággal tudta elbeszélô mûvészetébe ötvözni.

Optimizmusa ne mosolyogtasson meg senkit. A víz halad, a kô marad. Ô írta ezt is, és talán éppen a románul is élô közmondás munkálhatott tollában: "Apa trece, pietrele ramân." Hatalmas üzenete a maradváknak, a magyarság eljövendô ellenségeinek is: humánumát tekintve párját ritkító.

Mennyire jézusi. Az évezred végén, népirtások átkos sorjázásában Wass Albert bocsánatai csaknem korszerûtlenek.

Hát ki bízik meg ma már embertársában.

Életünk értelme hit nélkül semmi. A világmindenség poraiként szép a testünk és még ragyogóbb a lelkünk. Nyavalyáink is számtalanok. Teremtésünk egyben eszmélésünk korlátait is megszabja. Lázadni csak az ostoba semmi, a nihil ellen lehet és kell. A havasok két nagy szerelmese, Kemény János és Wass Albert most egymástól alig karnyújtásnyira álmodja tovább a virág szépségérôl és üdvérôl szóló világregényt. Vadpávák, ôzek, szarvasok, ôs titkú pásztorok, ilvai pisztrángok és vadászra váró szûz ölû vadócok, mézillatú nimfák vigyázzák szerelmes gondolataikat. Kristálypatakok csobogása mondikálja költôi hitvallásukat.

A víz szalad, a kô marad, a szeretet örök.

Marosvécs Pantheonja, nagyjaink új Házsongárdja várta szombaton a végtisztesség tevôket. Kemény János évekkel ezelôtti nagy temetésének hangulata lengte be az arborétum hatalmas fáinak délelôtt is érzékelhetô homályát. Nemcsak Szászrégennek és környékének magyarsága jött el fejet hajtani Wass Albert szellemisége elôtt, hanem az ország, az anyaország és a világ legkülönbözôbb tájairól sereglett a nép, az Ô Népe.

A gyászszertartást Székely József református lelkész, vécsi esperes végezte. Veretes beszédébôl idézünk.

— Félreérthetetlenül és diadalmasan hangzik az Ige e hamvak elhelyezésekor: a megfeszített, föltámadott nincsen itt; ímé a hely, ahová Ôt helyezték. Jézus, a Föltámadott, nem köthetô többé helyhez. Ô mondja nekünk: ahol ketten vagy hárman az én nevemben együtt vannak, én ott vagyok közöttük. A halál sem köthet többé helyhez, mert legyôzetett. Pál apostollal együtt kérdezzük: "Halál, hol a te fullánkod?"! Jézus a halottak birodalmából zálog- és jegyként az örökké élôk közé lépett. Mint AZ, aki idegenbôl a saját hazájába — és Házába — visszatért.

— Wass Albert — írásai által — itt él szívünkben. Gyönyörködtet, emlékeztet. És: elôre mutat. Diadalmasan hangzik az Igében: föltámadott. Ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges. Testvéreim! Csakis ebben a hitben értjük meg és élhetjük meg Jézus Krisztus által szerzett életünk értelmét, diadalmas erejét és célját.

— Feltámadott; és mostantól fogva az örökkön örökké élô Úr és az övéi számára is más törvények és szabályok érvényesek. Hogy úgy lehessen, ahogy Wass Albert is leírta: lehessen újra fát dönteni, házat építeni, földet szántani; és örvendeni az életnek.

— Ne adjanak alamizsnát az igazság helyett. Hogy mindnyájan hihessünk abban, amit így vetett papírra: Küld az Isten apostolokat, akik az igazságért, a szabadságért, az emberi jogokért küzdenek; hogy a Butyka barlangjában a kovács meg a pap, meg a doktorkisasszony, meg a többiek, a parasztok, a szénégetôk, a fadöntôk ne gyûljenek és ne várjanak hiába.

Az Erdélyi Látó nyugodalma. Csendes-é?!

A Maros völgyébôl hozott kôbe helyezte el édesapja hamvait Wass Endre. A református egyház szertartása szerint való istentiszteletet követôen a kegyelet koszorúit helyezték el a kôre illesztett plakettel — Hunyadi László marosvásárhelyi képzômûvész alkotásával — az író vér szerinti és lelki hozzátartozói, tisztelôi, többek között dr. Vincze Piroska belgyógyász szakorvos, a debreceni Wass Albert Társaság nevében, László Emma tanárnô, a Hargita megyei Bögöz község általános iskolájának igazgatója a diákság és a tantestület nevében: ôk Wass Albert nevét szeretnék látni intézményük homlokzatán, sajnos, ez a vágyuk, bár a hivatalos folyamodásokon már túl vannak, nem teljesült.

Még.

Zászlót vivô gyermekeikkel, székely népviseletbe öltözött diákjaikkal maroknyi székely rögöt, bögözi földet, kopját — és a lelküket — hozták el Wass Albert sírjához. Nagy Pál az EMKE Maros megyei szervezete, Márk Endre és dr. Török Béla a szászrégeni Kemény János Mûvelôdési Egyesület nevében, dr. Bogdán Emil magyar országgyûlési képviselô és Gyôry Béla író, szerkesztô a MIÉP részérôl, Medvigy Endre író, költô, mûfordító a Magyarok Világszövetsége képviseletében, a Czegei Wass Albert Alapítvány részérôl Simó József, a Magyar Mûvészeti Akadémia, Gyurkovics Tibor és Makovecz Imre képviseletében és a Marosvásárhelyi Írói Egyesület vezetôsége nevében Gálfalvi György és Káli Király István, a Magyar Nemzeti Örökség Minisztériuma, Hámori József miniszter megbízásából Oláh Zsolt; a Hung Európa részérôl Bartha Egon és Lukács Sándor, az RMDSZ székelyudvarhelyi szervezetének képviseletében Fosztó Zoltán, majd holtmarosi, régeni cserkészek koszorúztak. És nagyon sokan még, intézmények megbízottjai és magánszemélyek, Wass Albert életmûvének tisztelôi, hódolói.

*

Gróf úr, Atya, világerôs emberünk! Szúrós szemed borotva kardvirág a lelkünkben. Minden sajgásunkban ott jajdulsz Te is.

De mi nem jajongásra vagyunk. Eszményeidre vágyunk. Levegôre, vízre, tejre, mézre, húsra, szerelemre, halálra. A havas kozmikus békéjére. *

Élnénk tanításoddal.

De a puskát, AZT, mért illesztetted mégis szent halántékodhoz?!

Hozzánk haltál, hogy immár soha ne haljunk Utánad?!!!

Tíz éve árasztották el Bözödújfalut

A település felszámolásának évfordulóján az egykori lakosok, a faluból elszármazottak és az élô újfalusiakkal rokonszenvezôk találkoztak szombaton az emlékfalnál, amelyen tábla hirdeti: "A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik. 180 házának volt lakói a nagyvilágban szétszórva ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták és elárasztották. Ezzel egy egyedülálló történelmi- vallási közösséget szüntettek meg. Melyben különbözô nemzetiségû és felekezetû családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus, és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak.Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma. Állíttatta Sükösd Árpád — 1995." A rendezvény 11 órakor kezdôdött, emlékezô istentiszteletet tartott Sebestyén Péter erdôszentgyörgyi katolikus plébános, Szombatfalvi József, székelykeresztúri unitárius esperes, a falu szülôtte és Kolcsár Sándor nyugalmazott lelkipásztor, az RMDSZ Maros megyei tiszteletbeli elnöke. Mindhárom lelkész hangsúlyozta: Bözödújfalu lármafa kellene legyen Erdély számára, felhíva a figyelmet arra, hogy székely falvaink vészesen fogynak, odalesznek; Bözödújfalu ma már történelem, sír a valamikori szülôföld gyermekeivel együtt, ott, ahol valamikor szorgos emberek éltek és dolgoztak, ma galagonya és kökény nô.

A település lakóit 1989-ben szülôföldjük, házaik, gazdaságaik elhagyására késztette az akkori hatalom, szétszéledtek a nagyvilágban. Augusztus elsô szombatján, ha néhány órára is, de hazatértek a volt bözödújfalusiak. Gidáliné Rozenczi Ilus Izraelbôl jött haza. Ô nem várta meg a falu végzetét, 1963-ban települt ki, ma Hercliában lakik, de minden évben hazajön. Az emlékezô istentisztelet után szót kért a népes közönség elôtt. Emlékezô beszéde egy általa írt vers volt, melynek címe Küsmöd patakához. Abból idézünk: "Ma már nem maradt más, minthogy: Keressem az utat, mely hazavezetett, / Keressem a házat, mely örökre elveszett, / Keressem a hidat melyen átkelhetek, / Keressem a folyót, mely téged, drága falum, eltemetett. Ma csak emlék maradt nekem az a ház, ahol születtem."

Sükösd Árpád is Bözödújfaluban született, ma Bécsben él. A megemlékezô rendezvények indítványozója és szervezôje, ô állíttatta az emlékfalat is 1995- ben, a következô évben pedig a vízbôl mentette ki a volt falu régi emlékmûvét.

— Legelôször 1990-ben találkoztunk, egy évre rá, hogy a falut felszámolták, akkor még a ma vízben lévô templom udvarán. A következô évben a találkozót már a templom kertjében, pontosabban a papilak kertjében — magasabban lévô területen szerveztük meg. Akkor született meg a gondolat, hogy szükségünk van egy zarándokhelyre, ahol a még élô falustársak évente találkozzanak. Elôször egy alapítvány segítségével próbáltuk ezt megoldani. Valahogy úgy tûnt nekem, hogy nagyon sok a szervezô. És akkor határoztam el, hogy elképzelésem és lehetôségeim szerint állítok egy emlékmûvet, mert itt születtem. 1976-ban, a szigorú Ceausescu rendszer idején, elszöktem az országból. Azóta Ausztriában élek, Fortuna jól bánt velem, ma sikeres vállalkozó vagyok és így sikerült erre a célra is juttatni valamennyit.

Bözödújfalu ma élô legidôsebb szülôtte, Kinda Ferenc, 84 éves. Ott ült az erdô tövében a domboldalon. Sírva emlékezett. Szép faházak voltak a faluban, gazdálkodtak az emberek. Tizennnégy éves korában már idegen kenyeret evett, hiszen elment szolgálni Csekefalvára. Aztán a második világháború már Bözödújfaluban érte. A háború után rengeteget dolgoztak a faluban, hogy megéljenek, hogy gazdagodjanak. Tartott az élet 1989-ig. Feri bácsi a 28. szám alatti házban élt, egy szomorú fûzfa szomszédságában. A ház eltûnt, a szomorúfûz ma is él. Kinda Ferenc 1989-ben Székelykeresztúrra költözött, ahol két gyereke él. Szombaton azt is megkérdeztem tôle, mit érez. Válasza egyszavas volt: fájdalmat, mert aki bejött Bözödújfaluba, az többé nem kívánkozott el onnan, annyira emberszeretôk voltak a lakosok. Zsidó, román, magyar, cigányemberek éltek együtt példás békességben. Ez ma már a múlté. Búcsúzáskor jegyezte meg Feri bácsi: "Én már Székelykeresztúrra temetkezem, nem ide, a szüleim mellé.

Közel 450-en vettek részt tegnap délben a tófalvi és csejdi római katolikus hívek számára felépített kis templom szentelésén. A marosszentgyörgyi egyházközség fíliájában, a Szent Anna tiszteletére épített templom felszentelési ünnepségén a kilenc tófalvi és 25 csejdi hívô mellett jelen volt dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári egyházmegye érseke, Potyó Ferenc általános érseki helynök, Csató Béla fôesperes, Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános, az ernyei plébános, a marosszentgyörgyi református és unitárius lelkészek, a község polgármestere és alpolgármestere, a marosszentgyörgyi és jeddi római katolikus hívek. Az ünnepi mise elôtt Jakubinyi érsek úr felszentelte a templom belsô és külsô falait, majd Csató Béla fôesperes Máthé evangéliumából felolvasta Péter apostol vízen járásának történetét. Az igét magyarázó Jakubinyi György a Jézust lelkesen követô, majd kételyek közt vergôdô Péter példáján keresztül felhívta az egybegyûltek figyelmét a hétköznapok nehézségeiben felmerülô kishitûségre és a szeretet parancs betartásának fontosságára. Az ünnepi mozzanatot a szent áldozás, ima és áldás zárta. Mint Baricz Lajos plébánostól megtudtuk, a kis templomot 1997- ben kezdték építeni Csató Béla fôesperes kezdeményezésére. A templom tetôterében még öt szobát fognak berendezni, ahova a vendégeket, illetve az itt táborozó fiatalokat szállásolhatják el. Eddig csak havonta egyszer tartottak szentmisét a tófalvi és csejdi híveknek, tervek szerint ezután kéthetente tart majd misét — nyilatkozta.

Tegnap délben a Kis Károly lelkipásztor ünnepi igehirdetését követô bensôséges ünnepség jelentôségteljesebbnek, többnek tûnt a formálódó makfalvi nyári mûvésztelep minden eddigi táborzáró, tárlatnyitó összejövetelénél. A Wesselényi Miklós Általános Iskola udvarán a diófa árnyékába húzódó népes közönség a húsz éve született alkotótábor egyik kezdeményezôje, a megnyitóra igyekvô és halálos balesetet szenvedô Nagy Pál festômûvészre emlékezett, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy a telep mostantól a mûvésztársadalom által nagyrabecsült Nagy Pál nevét viseli.

1979 óta több pótolhatatlan veszteség érte a makfalviakat. Elhunyt a tábor fô helyi szervezôje, Fülöp Dénes is, de mindig akadtak, akik átvegyék a stafétabotot, éltessék a mûvészeti létesítmény ügyét. Fülöp Irén tanárnô, aki férje munkáját folytatja fáradhatatlanul, Kutassi Zoltán polgármester, aki a tábor sorsát is szívén viseli és rengetegen a községbôl, akiknek segítsége nélkül rég kimúlt volna a kezdeményezés, mert ígéret a tábor anyagi támogatására még Budapestrôl is évente érkezett, pénzt azonban a mai napig se láttak, s így mindent önerôbôl valósították meg. A község elöljárói, lelkészei, értelmiségiei, vállalkozói és mindenki, aki csak tehette, alaposan kivette részét a mecénási feladatokból.

Persze a mûvészek nélkül semmire se mentek volna. Ôk jöttek rendületlenül, vállalták a kisebb komfortot is, mert úgy érezték, itt kell lenniük. Munkájuk nyomán évrôl évre gazdagodott a tábor képállománya, híre, neve, befolyása a településen, s ma már a mûvészettel fertôzött ottani fiatalok is igyekeznek megismerni az alkotás kínját, gyönyörét, próbálkozásaikat a tábor végi tárlat is tükrözi.

Fülöp Irén és Kutassi Zoltán emelkedett, szép szavai után Nagy Milkós Kund méltatta a kiállítást s a névfelvétel jelentôségét kiemelve, hogy Nagy Pál igényessége ezután még magasabbra emeli a mércét a mûvésztelep szervezôi és vendégei elôtt. Majd az egykori jóbarát, Kusztos Endre idézte fel a névadó példás személyiségét, emberi értékeit. Nagy Pál jelen levô két fia, Vécsi Nagy Zoltán és Nagy Géza meghatottan köszönte meg, hogy édesapjukra gondoltak a névadáskor és felelevenítettek vele kapcsolatos emlékeikbôl néhányat. A festô két képét ajánlották fel a tábornak.

Molnár Dénes festômûvész, aki szintén lelkesen szervez, irányít, elsôsorban a barátságot és a kölcsönös segítôkészséget emelte ki, amikor a tábor értékeit taglalta. Társaival együtt — Bantta Anna-Mária, Barkos Beáta, Egyed Tibor, Fekete Zsolt, Fülöp Borbála, Fülöp Márta, Kántor Zita, Károly Sándor Áron, Károly Zöld Gyöngyi, Kolozsi Tibor, Kusztos Endre, Miklósi Dénes, Moldován Gyula, Molnár D. Dénes, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Sándor János, Simon Miklós, Suba László, Szabó Zoltán Judóka, Vécsi Nagy Zoltán az idei táborozó illetve kiállító csapat — nagyon jól érezték maguk, szívesen és kiváló kedvvel alkottak. Ezt megtapasztalhatta a nézôsereg is, amely az iskola több, frissen meszelt tantermében és folyosóján mintegy félszáz friss alkotáson mérhette le, mennyire változatos, témagazdag ez a vidék, s milyen figyelemre méltó mûvek ihletôje lehet a Küküllô mente. Ezek szellemével, hangulatával csendült egybe a Péter László tanár tolmácsolta mûsorzáró vers is. Mindez egy évre szóló, biztató útravalónak is tekinthetô a mûvészeknek, akiket a jövô nyárra minden bizonnyal visszavárnak.

Véget értek a vásárhelyi ifjúság napjai

Gyakran órás késések, gyenge minôségû programok, szervezetlenség — kizárólag ezekkel a jelzôkkel illethetô az idei, immár második alkalommal szervezett A vásárhelyi ifjúság napjai elnevezésû rendezvény. Annak ellenére, hogy a tavalyi kezdés sem bizonyult fényesebbnek, sikeresebbnek, akkor nem tettük szóvá, azzal érvelve: elsô alkalom — próbálkozás, próbakô bárki számára. Azt azonban, hogy a szervezô ICS csoport tagjai második alkalommal is csôdöt mondtak hozzá nem értésükkel, nem hagyhatjuk szó nélkül.

Nagyot akartak markolni (lásd a beharangozóban feltüntetett meghívottak impozáns névsorát), keveset fogtak (nemhogy a rendezvény minôséget biztosító személyiségek, de még a közönség, érdeklôdôk sem jöttek el a Kultúrpalotába tervezett Nyári Egyetem programjaira). Vasárnap 11 órára hirdették az Egy másik generáció építészete címet viselô kerekasztal-beszélgetést. Olyan személyiségeket hívtak meg — többek között —, mint Mariana Celac, Burkhárdt Árpád, Crin Antonescu. Fél 12-kor a sajtó képviselôin és a palota ôrén kívül senki nem volt az épületben.

A Nyári Egyetemmel párhuzamosan futó ifjúsági napok sem zajlottak zökkenômentesen. Arról már szóltunk, hogy az elsô nap rendezvényei közül mindössze a megnyitót és az esti koncertet tartották meg. Nagyszámú érdeklôdôt vonzott a várba a péntek esti Oh, mama és Timpuri noi együttesek koncertje. A lelkesedés hamar lankadt: a meghirdetett 20 órai kezdés "csekély" egy órával tolódott ki, az elôbbi együttes produkciója pedig sokak szerint egyszerûen így jellemezhetô: "Anyám!!!" Gyakran nem lehetett tudni, hogy a zenészek hangszereiket hangolják-e vagy már éppenséggel játszanak. Gond nem volt, a decibelek számával fordított arányban (Fodor Imre meghagyása szerint a zene hangereje maximum 45 decibel lehetett) fogytak a mititeiek, flekkenek, sör, vodka, valamint az árusok által kínált egyéb termékek. Egybehangzó véleményük szerint azonban a bevétel jóval kisebb volt a Vásárhelyi Napok nyereségénél. Természetesen nem hiányoztak a tök- és napraforgómagot, illetve lufit, sípot és egyéb bóvlit kínáló roma asszonyok, valamint a bôrbôl készített bizsukat kiállító "hippik", de érdekes mûtárgyaikat elhozó bukaresti alkotók sem. Hogy a vár udvarát elárasztó koldusokról ne is szóljunk! Az órák teltével a koszos gyermekek egyre pimaszabbá és rámenôsebbé váltak, s ha már valaki alamizsnával szánta meg ôket, többször is visszasomfordáltak hozzá.

— Támogatóktól 15 millió lejt, az Ifjúsági és Sportigazgatóságtól további 12 milliót kaptunk a Napok szervezésére — nyilatkozta lapunknak Marius Ichim, az ICS elnöke. Elmondta, a fôszponzor Tuborg sörcég által felajánlott összeg nagysága, a szerzôdés kitételeinek értelmében, szigorúan bizalmas. A vásárhelyi tanács a köztisztasági díjat egyenlíti.

Pénteken a várban

A marosvásárhelyi ifjúsági napok nyilvánvaló attrakciója Mircea Dinescu költô péntek délutáni várbeli szereplése volt. Talán mondjunk inkább remeklést, hiszen Dinescu köztudottan nem szerepel, ami pedig ünneplését és remeklését illeti, abban semmiféle túlzás nincs. A költô egyszerûen eredeti, miként úgy jelent meg könyveivel a várszínpad tövében, kopott asztal mellett: anélkül, hogy magos dobogókra igényt tartott volna. Minek neki? Mondta is: nem énekel madrigálban, szólistaként tartatik számon...

Verseivel kezdett, saját megfogalmazásában azokkal a versekkel, amelyekkel mindnél hamarébb indított reformot, amelyekkel "illetlenül" beleskelôdött mindenféle hatalom kulcsjukán. Sloboziai ifjúsága idején, még diákéveiben írott verseket olvasott föl a hirtelen gyûlt közönségnek, verseket azokból az idôkbôl, amikor strófái miatt még nem a hatóságokkal, hanem a baragani szocialista viszonyokkal, és bevallása szerint: atyjával volt dolga... Felolvasott azokból a versekbôl is, amelyek a Luceafarulban jelentek meg a hetvenes- és nyolcvanas években, amikor a "nagyasszony" parancsára csökkentették a líceumi irodalmi tanórákat, amikor — fogalmazott Dinescu jellemzô iróniájával — a parlamenti kélpviselôk derékhada járt iskolába... Akiket nyelvtudásában is elképesztôen fölülmúl, mondjuk, Frunda György szenátor... — tette hozzá a költô.

Az ujjongó és többnyire fiatal közönség hallhatott Dinescutól a háziôrizete idején írott verseibôl is, majd az Academia Catavencuban közölt éles politikai pamfletjeibôl néhányat.

Mircea Dinescu az olvasónak dedikált. Sorban állt az értelmiségi, az ôrnagy és az ezredes, bakfislány és a katona, meg jónéhány sörivó diák.