— Pár hónapja nevezték ki Románia finnországi nagykövetének. Milyen tapasztalatokat szerzett, milyen benyomásokat közvetíthet?

— Október végén neveztek ki finnországi nagykövetnek, azóta ott vagyok és kiváltságnak tekintem azt, hogy Finnországban tartózkodhatom.

Finnország egy olyan Európai Unió-tagállam, amelyet 1995-ben vettek fel, stabil demokrácia, dinamikus gazdaság és olyan társadalom jellemzi, ahol a másságot tiszteletben tartják és értékként kezelik. Ilyen szempontból számomra egészen különleges tapasztalat és lehetôség, hogy ott tartózkodhatom és Romániát képviselhetem nagykövetként. Jövôre lesz 80 éve, hogy diplomáciai kapcsolatok jöttek létre Románia és Finnország között. 1990 után, és fôleg az utóbbi két évben, amikor nem volt ott román nagykövet, a kétoldalú kapcsolat stagnált.

— Amikor még csak szó volt arról, hogy esetleg kinevezik finnországi nagykövetnek, ön úgy nyilatkozott, hogy nem megy olyan országba, ahonnan kevesebbet tehet a saját hazájáért, mint itthon, illetve, hogy még nem akar nyugdíjba vonulni. Hogy érzi most, nyugdíjba vonult?

— Valóban nem vonultam nyugdíjba, ellenkezôleg, habár Finnország egy olyan ország, ahol az ember kipihenhetné az itthoni fáradalmait. Naponta körülbelül 16 órát dolgozom, s nem mondhatom, hogy sok szabad hétvégém volt, amióta ott vagyok. Ez azért van, mert a román—finn kapcsolatoknak új dinamizmust kellett adni. Annak köszönhetôen, hogy röviddel kinevezésem után — miután több mint 2O évig ilyen magas szintû látogatás nem történt —, Constantinescu elnök és Plesu külügyminiszter látogatást tettek Finnországban, így nagykövetként az elsô pillanattól fogva, vizibilis személlyé válhattam, és rögtön megismerhettem azokat a személyiségeket és intézményeket, akikre épülhetnek kétoldali kapcsolataink. Ugyanakkor már 1999. január elsején Finnország bekerült az EU-trojkába, most július elsejétôl pedig átvette az elnökségi tisztséget. Mivel Románia, valamint négy más társult kelet-európai állam azt remélik, hogy a decemberi helsinki EU-csúcstalálkozón meghívást kapnak a csatlakozáshoz, követségünkre fontos szerep hárul. Nagyon keményen kellett dolgozni, mind politkai szinten, mind a gazdasági és a kulturális kapcsolatok újjáélesztése terén. Most, ha visszapillantok az elmúlt 9 hónapra, elmondhatom, hogy sokat teljesítettünk: politikai téren felélénkültek a kétoldali kapcsolatok (Finnországba látogatott a parlament külügyi bizottságainak két elnöke, a Román Akadémia elnöke, a környezetvédelmi miniszter), májusban felavattuk Románia elsô finnországi tiszteletbeli konzulját, mely alkalommal maga a finn miniszterelnök, Paavo Lipponen is meglátogatta követségünket,a politikai pártok és parlamentek közti kapcsolatokat építettük ki. A kulturális kapcsolatok terén elsô alkalommal szerveztünk Helsinkiben és Turkuban román filmgálát, képkiállításokat, barokkzene-hangversenyt, színházi elôadássorozatot rendeztünk. Tíz év után, szeptembertôl sikerül újraindítani a románnyelv-tanfolyamot a helsinki egyetemen. Ezenkívül a közvetlen emberi kapcsolatok is szépen fejlôdtek: iskolák, nemkormányzati szervezetek, egyházak, testvérvárosok szintjén is.Végre elmondhatom, sikerült Romániát visszahelyezni a finnek érdeklôdésébe. Ebben sokat segített, hogy Finnország bukaresti nagykövetével is rendkívül jók a kapcsolataink.

— Ön, aki nem hivatásos diplomata, nem ütközött nehézségekbe esetleg kollégái körében, nem tekintették kívülállónak?

— A stabil demokráciák diplomáciájában hagyomány, hogy hivatásos diplomaták töltik be ezeket a tisztségeket és csak rendkívüli esetekben neveznek ki nem hivatásos diplomatákat. Románia és más tranzíciós országok esetében elfogadják, sôt mondhatnám, elvárják, hogy felfrissüljön a diplomáciai gárda, mivel a múltban elfogadhatatlan konotációi voltak. Úgy értékelhetjük, hogy ez a felfrissülési folyamat gesztust jelent a szilárd demokráciák irányába, ami a politikai reform hitelességét erôsíti. Tehát elégedettséggel fogadta, úgy a finn külügyminisztérium, mint az EU és a NATO-államokat képviselô helsinki nagykövet kollégáim azt a reformfolyamatot, melynek jómagam is része vagyok. Az itthon zajló átvilágítási törvényhez kapcsolódó viták peremén ki szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire fontos volna a diplomácia hitelessége szempontjából, hogy a diplomaták ne képezzenek kivételt az átvilágítás alól. Ideje volna, hogy azok a külügyiek, akik kiszolgálták a régi rendszert, távozzanak. Ezt a döntést pozitív jelként könyvelnék el az EU- és a NATO- államokban, mivel ez is megerôsítése annak a vonalnak és külpolitikai opciónak, amely Romániát a NATO és az Európai Unió felé irányítja.

— Románia számára Finnország nem nagy jelentôségû sem gazdasági, sem politikai, sem kereskedelmi szempontból. Mennyire sikerült önnek felértékelnie ezt a kapcsolatot, annál inkább, mivel jelenleg Finnország tölti be az Európai Unió soros elnöki tisztségét?

— Nekem volt szerencsém több ízben is Finnországba látogatni, mielôtt nagykövetnek neveztek ki. Nagyon megszerettem és tisztelem ezt az országot és népet, azt a szilárd demokráciát, amit ki tudtak alakítani, azt a hazafiságot, amely ugyanakkor nyitottságot jelent a másság iránt. Annak ellenére, hogy földrajzilag egy kissé távol esünk egymástól, s talán kulturális szempontból is, sok hasonlóság is van a két ország között. Finnország a Nyugat legkeletibb állama. Az a tény, hogy ötven éven keresztül Finnországnak is meg kellett birkóznia a maga módján az egykori Szovjetunió politikai és gazdasági nyomásával, azt eredményezi, hogy Finnország, mondhatnám, az a nyugat- európai demokrácia, amely képes megfelelôképpen megérteni az átmenet nehézségeit és szolidaritást nyilvánítani. Az, hogy Finnország többszínûséget képvisel, hogy két kultúra él ott, a finn és a finn-svéd, olyan tényezô, ami közel hozza a két országot. Mi több, a finnek nagy érzékenységet és érdeklôdést tanúsítanak a finnugor testvérnépek iránt, s mivel Romániában nagyszámú magyarajkú közösség él, Finnországot ilyen szempontból is érdekeljük. Gazdaságilag Finnország egyike a legdinamikusabb EU- országoknak. Amikor odakerültem, Finnország a romániai befektetôk között alig a 39. helyen szerepelt. Ez is kihívást jelentett, úgy hogy mindenekelôtt a gazdasági minisztériumokba látogattam el, felkerestem számtalan olyan potenciális befektetôt, a Nokiától kezdve, amelyeket megpróbáltam meggyôzni, hogy érdemes nálunk befektetni és szorosabb gazdasági kapcsolatokat kiépíteni. Finnország, mint mondtam, fiatal EU-tagállam, az euró- rendszer része és ilyen szempontból inspirálhat bennünket abban, hogy miképpen tehetünk eleget az uniós feltételeknek, de ugyanakkor hogyan védelmezzük saját gazdasági érdekeinket. Ebben a finnek nagyon tudnak európaiak és ugyanakkor finnek lenni.

Románia részére Finnország azért is fontos, mert jelenleg kiemelkedô nemzetközi szerepet tölt be. Közismert Martti Ahtisaari elnök kulcsszerepe a koszovói válság megoldásában, valamint a délkelet- európai stabilitási egyezmény megvalósításában.

— Gyakran hivatkozunk mi, a magyar kisebbség, a finn modellre a kisebbségi jogok ügyében. Ön ilyen értelemben milyen tapasztalatokat szerzett, s esetleg hogyan próbálja átültetni ide is azt a felfogást, hogy a kisebbségek jogait biztosítani kell?

— Szerintem mindenki tudja, hogyan mûködik a finn kisebbségi modell és hogy Finnországban a svéd- ajkúak és a lappok milyen státussal bírnak. Ez egész Európa részére modellértékû. Amit kevésbé tudunk mi, közép- európaiak, az, hogy ez egy folyamat eredménye, és hogy léteztek ám nyelvi harcok ott is még a két világháború között, amíg ez a modell kialakult. De ezek a "harcok" is a másság iránti érzékenységgel és pozitív felfogással folytak. Így lehetett elérni és alkalmazni azt a státust, amit most Finnországban látunk és becsülünk: a kétnyelvûséget, a nyitottságot, a tiszteletet a másság iránt. Habár a finnek ezt a modellt is tökéletesíthetônek tekintik és most is nagyon kritikusan viszonyulnak azokhoz a kérdésekhez, amelyeket az állam még nem oldott meg. Ha vannak is még kisebbségi elvárások, erre a többség válasza nem az idegesség, nem a türelmetlenség, hanem legtöbbször a racionális reflexió. Ha a kisebbség felhozza például azt a problémát, hogy apad a svédül jól beszélô finnek száma — különösképpen az angol nyelv konkurenciája folytán —, erre a válasz rendszerint az, hogy az országelnök, vagy a kormányfô felhívja a finn többség figyelmét arra, hogy a svéd nyelv alapvetô értéke a finn társadalomnak, és ezért védelmezni kell. Egyébként a legfontosabb politikai személyiségek legtöbbször két nyelven — finnül és svédül is — szoktak szimbolikusan felszólalni különbözô alkalmakkor. Ennek a többségi magatartásnak az eredménye egy erôs finn patriotizmus a svédajkú finnek részérôl is. Gondolom, ezen el kell nekünk is gondolkodnunk, és amikor a román modellrôl beszélünk, akkor számításba kell vennünk azt a dimenziót is, hogy mennyire lehet egy olyan státust kialakítani a kisebbségi közösségeknek, hogy azt az országot érezzék magukénak, ahol születtek és élnek. Azt nem szabad elfelejteni, hogy a finn kisebbségi modell egy folyamat eredménye.

— Megpróbálta ezt a mentalitást átültetni Romániába?

— Elsôsorban a magam részére próbáltam megvilágítani. Nyilvánvaló, ha a küldetésem lejár, ezt a tapasztalatot szeretném valami módon itthon is érvényesíteni. Ez különben szervesen beillik a Pro Európa Liga eddigi eszmerendszerébe.

— Ön volt az egyik elindítója a bálványosi nyári szabadegyetemnek. Az idén viszont a Pro Európa Liga nem szerepelt a szervezôk között. Mi a véleménye arról, hogy bár egyesek sokra értékelik, mások annyira vehemensen támadják a rendezvényt? Milyen jövôt lát ennek a rendezvénynek?

— Szerintem ez a kétféle megközelítés mindig megvolt a bálványosi táborral kapcsolatosan, mindig is voltak olyan erôk, amelyek vehemensen támadták a román—magyar közeledést és a párbeszéd minden más formáját. A PEL nyolc évig volt társszervezôje a tábornak és én magam is aktív részt vállaltam minden esztendôben. Az idén, az EU-tag- és társult államok környezetvédelmi minisztereinek találkozója egybeesett a bálványosi nyári egyetemmel. Ezt annál inkább sajnálom, mivel éppen a tizedik évfordulóra nem jöhettem el és nem tehettem eleget a szervezôk kedves meghívásának. Csak itthon értesültem arról, hogy a Táborhoz intézett üdvözlôlevelem nem került felolvasásra. A véleményem az, hogy ezt a tábort folytatni kell. Szélesíteni kell a résztvevôk spektrumát, mert a tábor legerôsebb pontja mindig a román—magyar párbeszéd volt. Ezért jó, ha a hallgatóság is lehetôleg egyenlô arányban román és magyar, valamint ha a politikumhoz továbbra is társul a civil szféra. A bálványosi tábor egyike a legfontosabb polgári és politikai kezdeményezéseknek Közép-Európában, mert kulcsszerepet töltött be a román—magyar közeledésben. Bálványos ôszinte, nyitott szelleme hatott — és hathat még — a politikára.

— Saját diplomáciai jövôjét hogyan látja, mik a tervei az elkövetkezendôkben? És végül, mit üzen a Népújság olvasóinak?

— Én ezt a küldetést elvállaltam, bár nehéz szívvel, mert életem legfontosabb teljesítményének a Pro Európa Ligát tekintem. Elvállaltam, mert egy olyan pillanatról van szó, amikor Románia elôtt az a lehetôség nyílik, hogy csatlakozzon az EU-hoz, és ebben én is szerepet vállalhatok. Ez összhangban van a PEL tíz évvel ezelôtt, Romániában elsôként megfogalmazott páneurópai értékrendjével. Ezt próbálom megvalósítani nyilván más eszközökkel, mert a diplomácia különbözik a militantizmustól. Semmilyen ellentmondást nem látok ebben, mivel úgy éreztem, hogy azt a kormányt és azokat az értékeket képviselem ott, amelyek egy demokratikus és európai Romániáért próbálnak valamit tenni. Nem gondolok arra, hogy karrierdiplomata legyek. Én egy adott idôszak és momentum diplomatája vagyok. Finnországból úgy látom, hogy ott is sokat lehet tenni az országért, de gondjainkat mégis itthon lehet csak megoldani. Tehát arra számítok, hogy ha egészségem lesz, amikor visszajövök, azt folytathassam, amit itt elkezdtem. Mert igazából a jövônket itthon kell kialakítanunk. Ezt az idôszakot fontos tapasztalatszerzési lehetôségnek tartom a magam és a szervezetem számára, amelyet még mindig társelnöki minôségben képviselek. Merem remélni, hogy decemberben két fontos esemény részese lehetek: Románia meghívásának az EU- csatlakozás folyamatához Helsinkiben és a Pro Európa Liga tizedik évfordulójának itthon. Bevallom, hogy honvágyam van, hiányzik szülôvárosom, Marosvásárhely, hiányzik szûkebb pátriám, Erdély, hiányoznak azok, akiket szeretek és tisztelek. Mindenkinek jobb nyarat kívánok. Azzal a meggyôzôdéssel térek vissza Finnországba, hogy tennem kell és tehetek valamit azért, hogy közelebb kerüljünk Európához.

Politikusok és egyetemi oktatók párbeszéde

A Felsôoktatási Tanács július 16-i ülésén hozott határozatnak

megfelelôen augusztus 4-én Kolozsváron találkozóra került sor a

Szövetség vezetôsége és a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárainak

részvételével. Napirenden a tanügyi törvény alkalmazásával kapcsolatos

gyakorlati kérdések megvitatása szerepelt.

Jelen voltak: Markó Béla szövetségi elnök, Takács Csaba ügyvezetô

elnök, Nagy F. István oktatásért felelôs ügyvezetô alelnök, Kötô József,

a kisebbségi oktatásért felelôs államtitkár, valamint Szilágyi Pál, a

Babes-Bolyai Tudományegyetem prorektora, továbbá Bolla Csaba, Csucsuja

István, Egyed Emese, Kozma Dezsô, Néda Árpád, Németh Sándor, Pándi

Gábor, Szamosközi István dékánhelyettesek, egyetemi tanárok.

Markó Béla szövetségi elnök ismertette a törvény adta lehetôségeket,

azokat a kitételeket, amelyek lehetôvé teszik a Babes- Bolyai

Tudományegyetem keretében a magyar tannyelvû oktatás intézményesülését.

Kötô József államtitkár azokról a minisztériumi intézkedésekrôl számolt

be, amelyek az érvényben levô miniszteri rendeletek végrehajtását

irányozzák elô, és tájékoztatta a jelenlevôket a törvényben foglalt, a

kisebbségi felsôoktatást érintô jogok érvényesítése érdekében

elôkészített cselekvési tervrôl.

A jelenlevô egyetemi oktatók hozzászólásaikban értékelték az új tanügyi

törvény adta lehetôségeket, beszámoltak a tanszékek, a kihelyezett

tagozatok, az ôsszel induló tanítóképzô fôiskolák sajátos gondjairól, a

végrehajtás során várható nehézségekrôl.

Több hozzászóló méltatta a Szövetség politikai vezetése és az egyetemi

tanszemélyzet közt kialakult jó együttmûködést, és hangsúlyozták az

egyeztetett cselekvés szükségességét a felsôoktatás intézményi

szerkezetének kialakításában.

Június 21-én lépett hatályba az 1999. évi 82-es számú törvény, amely lehetôvé teszi, hogy a kihágásért kiszabott fogházbüntetést az elkövetô a közösség hasznára végzett munkával rója le. A nyugati államokban sikerrel alkalmazott törvényes gyakorlat nálunk néhány héttel az alkalmazásának elkezdése után is különbözô véleményeket szül.

Az 1. szakasz kimodja: a különtörvényekkel vagy kormányrendeletekkel és -határozatokkal szabályozott kihágási fogházbüntetés a jelen törvény feltételei között a kihágás elkövetôjének a közösség hasznára végzendô tevékenységgel helyettesítendô. A tevékenységek köre: a parkok és utak karbantartása, a helységek tisztán tartása és higiénizálása, gyermek- és öregotthonok, árvaházak, iskolák és óvodák javára végzett munka.

A második szakasz elôírásai szerint a büntetést munkaprogram után kell elvégezni, "50 és 300 óra erejéig, de napi három órát meg nem haladón, a szabadnapokon pedig, a vasárnap kivételével, napi nyolc óráig terjedôn". A negyedik szakasz szerint "a büntetés nem alkalmazható fogyatékos személy, terhes nô vagy két éven aluli gyermekét gondozó nô, valamint a sorkatonák esetében". Ugyanakkor tilos a kihágást elkövetô beosztása föld alatti munkára, bányákba, metróba vagy egyéb veszélyes munkahelyekre. Az 5. szakasz kimondja: a büntetés kiskorúakra is alkalmazandó, ha a tettes a cselekmény elkövetésének idôpontjában betöltötte a 16. életévét. A tevékenység tartama számukra legkevesebb 25 és legtöbb 150 óra. Tilos a kiskorút olyan tevékenység kifejtésére kötelezni, amely kockáztathatja vagy kompromittálhatja nevelését vagy kárt okozhat egészségében illetve testi, szellemi, lelki, erkölcsi vagy társadalmi fejlôdésében.

A 6. szakasz szerint a büntetés végrehajtása feletti ellenôrzést az illetô helység polgármestere által felhatalmazott személyek biztosítják. A következô szakasz kimondja, hogy a kihágást elkövetônek jogában áll panaszt emelni a tevékenység tartalmával, a munka feltételeivel, valamint a felügyeletével kapcsolatban tett intézkedések ellen. A panaszt ahhoz a polgármesteri hivatalhoz kell benyújtani, amelyhez a tevékenység felügyeletével megbízott közeg tartozik. A panaszt 5 napon belül a határozatot kimondó hatósághoz kell felterjeszteni, amit az illetékes szervnek 10 napon belül kell megoldania.

Abban az esetben, ha a kihágást elkövetô letöltötte a bírói hatóság által kiszabott büntetés legalább felét, valamint megfelelô viselkedést és szorgalmat tanúsított munkájában, a bírói hatóság a polgármesteri hivatal, a büntetés letöltésének helyét képezô egység vagy a kihágást elkövetô kérésére elrendelheti a büntetés végrehajtásának megszüntetését (9. szakasz).

— A 82-es törvény tulajdonképpen kiegészítése a csendháborításra vonatkozó 1991. évi 61-es számú, valamint a törvénytelen kereskedelem ellen a lakosságot védô 1990. évi 12-es számú törvénynek — nyilatkozta Vartig Marius, a vásárhelyi bíróság bírója. Véleménye szerint a 82-es törvény határkô a román törvényhozásban. Olyan törvény, amely az egyén mozgási szabadságának korlátozása nélkül a büntetésnek egy jóval humánusabb formáját teszi lehetôvé. A törvény életbe léptetése után 16 fogházbüntetést módosítottak a köz javára végzendô munkára a marosvásárhelyi bíróságon. Abban az esetben is, ha a pénzbírságot a 82-es törvény megjelenése elôtt rótták ki, a büntetés a köz javára végzendô büntetésre változtatható.

— Megnehezíti munkánkat az a tény, hogy egyes polgármesteri hivatalok nem értették meg a törvény alkalmazásának lényegét, s nem egy hivatal még most sem küldte el a közmunkára alkalmas helyek listáját. Vásárhely volt az, amelyik a legelôször megértette a két intézmény, a bíróság és a hivatal közötti együttmûködés fontosságát — mondta Vartig Marius. Az átirat szerint a megyeközpontban a virágházban, az állatkertben, a víkenden és a várban végezhetnek a köz javára különbözô munkákat. Mezôpanitban kihágást elkövetett személyeket fogadnak a park, a községi utak és útszéli sáncok karbantartására, az iskolák, óvodák és a kultúrotthon meszelésére, rendbetételére. A kijelölt helyek azonban joggal támasztanak aggodalmat Vartig Mariusban: "Arra egyszerûen félek gondolni, hogy egy pedofíliáért korábban börtönbüntetésre ítélt egyén a pénzbírság ki nem fizetéséért óvodák higiénizálását végezze, ahol egész nap együtt lehet a gyerekekkel".

— Árnyoldala is van a törvénynek — jegyezte meg Vartig Marius. — Az elôírások szerint "a kihágási fogházbüntetésnek vagy a büntetés letöltetlen részének a közösség hasznára végzendô tevékenységre kötelezés büntetéssel való helyettesítésénél egy havi fogház 50 óra tevékenységnek felel meg" (13. szakasz). Egy korábbi szakasz azonban megcáfolja, hiszen a legkevesebb kiszabandó büntetés 50 óra a köz javára. A bíró szerint ezen szakasz elôírásai a kisebb összegû pénzbírságra kötelezett személyeket érintik, akiknek büntetése így gyakorlatilag megnövekszik.

— Rengeteg ellenvetést vetnek fel a törvény különbözô szakaszai, ezeknek tisztázására a következôkben kerül sor, azért, hogy alkalmazásával senkit se károsítsunk — összegzett Vartig Marius.

A megye több polgármestere is fenntartással fogadta az új törvény életbe lépését. Traian Marian, Szászrégen polgármestere a hivatal alkalmazottainak kis létszámára hivatkozva pesszimistán értékeli a törvény alkalmazásának szükségességét, amely — véleménye szerint — akadályokat gördít majd a hivatal tevékenységének útjába. Véleménye szerint a különbözô karbantartási munkákat kétségtelenül jobban elvégezné egy arra szakosodott cég. "Az sem kizárt, hogy csak azért, hogy elteljen valamiképpen a büntetés, a régi rendszer elveihez hasonlóan, valótlanul pontozzák majd a munkát" — fejtette ki elveit a polgármester. Nézeteiben osztozik a szovátai polgármester, Mátyás Endre is, aki elmondta: "úgy érzem, ezzel megterhelôdött a hivatal, hiszen egy-két személy kiiktatódik az eddigi tevékenységbôl". Mások pozitívan válaszoltak a bíróságnak a helyek kijelölését illetô felkérésére. "Annak ellenére, hogy nem vagyok meggyôzôdve afelôl, hogy ezek a személyek a közmunka által megváltoznak, a hivatalnak jól jött a törvény megjelenése. Olyan munkákat végeztetünk el, amelyekre a költségvetésbôl nem futja, ám rendkívül fontosak a község számára" — nyilatkozta Gálfi Sándor, Mezôpanit alpolgármestere. Elmondta, eddig három személy kérte fogházbüntetés a közmunkára való változtatását. Közülük egy bergenyei lakost 1,4 millió lejes pénzbírsággal sújtottak a rendôrök csendháborításért és könnyû testi sértésért. Közmunkája augusztus 21-én telik le.

Az egykori marosvásárhelyi Autójavító Vállalat (IRA), a mai ISECO mély válságban van. Nem újdonság ez sem az alkalmazottak, sem a volt alkalmazottak (mint ezt egy volt munkatárs szerkesztôségünkbe eljuttatott levele is igazolja) számára, de mint ahogy a helyszínen meggyôzôdtünk, nem újdonság a vezetôségnek sem. S mint ahogy azokon a helyeken általában, ahol komolyabb gondok merülnek fel, itt sem konfliktusmentes a hangulat. Az egykori 2200 alkalmazottból ma már csupán 640 dolgozik a cégnél, s a '98-as kormányrendelet alkalmazási normáinak megjelenése után további masszív elbocsátások várhatók. Pontos szám még nem ismeretes, de amennyiben a legpesszimistább változat válik valóra, akár kétharmaddal is csökkenhet a személyzet. Igaz, a most utcára kerülôk az elôbb említett kormányrendelet szerinti végkielégítést kapnak, míg az elôzô leépítések idején a menesztettek nem részesültek ilyen kedvezményben.

Nos — mint mondtuk — a hasonló helyzetek mindig konfliktusokat szülnek, s ezt a fent említett levél is igazolja. A névtelenség mögé rejtôzô levélíró soraiból az derül ki, hogy a fordulat után folyamatosan leépülô vállalat a zavarosban halászók egyik kedvenc területe lett. Ezért a helyszínen érdeklôdtünk a felvetett kérdésekrôl. Az egyik legsúlyosabb vád a MEBO- módszerrel való privatizálás etikátlansága volt, a panaszos azt nehezményezi, hogy csak egyesek juthattak hozzá nagyobb részvénycsomaghoz kedvezô bankhitelek révén. Clinciu igazgató nem tagadta, hogy a vezetô beosztásban lévô alkalmazottak több részvényt vásárolhattak, ám hozzátette, hogy ez az alkalmazottak közössége — az ún. PAS — döntése volt, éppen azzal a céllal, hogy a döntéshozókat közvetlenül érdekeltté tegyék. Megértené az elégedetlenséget — mosolygott keserûen —, ha óriási összegû nyereségrészesedést osztana a vállalat, ám egyelôre csak a nagy szegénységben részesülhetnek. Ehhez kötôdôen tagadta azt a vádat is, mely szerint az ISECO mellett egy eladással foglalkozó kullancs-cég mûködne, s az seperné be a hasznot. Az eladáshoz nem használnak közvetítô cégeket — állította az igazgató határozottan.

Túlméretezett a vezetôség, olvastuk a panaszlevélben, s ezt az igazgató készségesen elismeri. Éppen augusztus elsejétôl lépett érvénybe az a drasztikus csökkentés, amely az operatív vezetôséget is megnyirbálja. Az eddigi tíz igazgató helyett kettô marad, s az adminisztratív osztályok számát is ötre csökkentik.

Akár heppienddel is végzôdhetett volna tehát az ISECO-nál tett látogatásunk, ha a vádak tisztázásával valamit megoldottunk volna. Ez azonban sajnos meghaladja lehetôségeinket. A levélíró nem fogja visszakapni munkahelyét — még akkor sem, ha részvényes —, s valószínû, nem fogja kielégítônek találni az igazgató magyarázatát sem. A cég sem fog egyhamar fellendülni. A havonta javított 1-2 (!) autóbusz nem fog megsokszorozódni, s a belföldi megrendelôk sem lesznek fizetôképesebbek. A látogatásnak van azonban egy el nem hanyagolható tanulsága: szinte mindenhol, ahol a MEBO- módszert alkalmazták a magánosításkor, ugyanazok a gondok jelentkeznek. A vállalatnak nincs pénze a fejlesztésre, befektetésre, enélkül pedig jövôje sem lehet. A másik közös jelenség az, hogy a tulajdonossá elôlépett alkalmazottak a részvények megvásárlásakor úgy gondolták, hogy a munkahelyüket is megvásárolják. Ez azt eredményezte, hogy szinte szükségszerûen, a vállalat mint szociális intézmény mûködött/mûködik egy ideig, s nincs — többségi tulajdonos híján nem lehet — egy erôs vezetô kéz, amely megkívánja a komoly teljesítményt, s enélkül nem lehetséges a fejlôdés sem.

Hogyan tovább? — tettük fel végül is a kérdést, hogy körképünk teljessé váljon. Clinciu igazgató az export — mozgódobozos konténereket gyártanak Németországnak, Franciaországnak és Ausztriának — növelését tartja járható útnak, melyhez minden veszteséges részleg bezárását teszi hozzá. A fölöslegesen maradt kapacitásokat pedig bérbe szeretnék adni. êCsupán az állag megôrzése érdekében , mondja. Eladni? Ezt nem vették tervbe. Ezek szerint még reménykednek abban, hogy jönnek ismét szép napok a vállalatra? Persze — jön a válasz —, hisz ha ebben nem reménykednének, az egész gazdasági tevékenység nonszensszé válna...

Házmesterkedés

Bármiféle mértéktartó "helyzetelemzés" ellenére sem mondható másnak, mint mûvészsanyargatásnak a Locativ Rt. azon rendelkezése, miszerint megemeli a mûtermek bérleti díját. A képzômûvész köztudottan nem arról híres, hogy mindenféle anyagi javakban dúskál, és könnyedén a farzsebébôl fizet, inkább "csóróságát" tartja számon a közvélemény. Ez a realitás.

Az eddig négyzetméterenként fizetett havi 400 lejes bérleti díj csakugyan szimbolikus összeg, hanem a bérleti díj több mint huszonháromszorosára való emelése , a társadalmi körülményeket tekintetbe véve, enyhén szólva túlzás. Tehát a 400 lej helyett négyzetméteréért ezután 8450 lejes bért fizet a képzômûvész, vagyis 7000 lejt, amire rászámítandó a TVA....

A "díjszabó házmester" vagyis a Locativ Rt. a nem lakásrendeltetésû bérekre vonatkozó városrendelkezés szerint szedné be az egyébként ipari, kereskedelmi cégekre kirótt, azonos értékû béreket, és mindenféle sajnálkozásokon túl a törvény betartására hivatkozik, nem lévén más választása. Mindezek mellett megjegyzi, hogy a képzômûvész a szellemi alkotással párhuzamosan értékesítést is folytat. Idáig tart a Locativ álláspontja, ami némileg elfogadható lenne, csakhogy: az "értékesítés" korántsem folyamatos, a festôk, szobrászok, grafikusok jó, ha évente egy- két képet el tudnak adni, mert köztudottan nincs annak pénze, fôleg annak nincs, aki jó ízléssel, mûértékkel oldaná az otthon hétköznapi szürkeségeit. Az alkotók többnyire a szükre szabott tanári vagy más fizetésre vannak kárhoztatva, amibôl aligha jön ki a mûterem milliót is elérô pénzbeli fenntartása. Annak a zsebébôl vennék ki a pénzt, ha még lenne, aki egyébként is szûkösen él egyik napról a másikra, netalán családját is neki kell eltartania.

A marosvásárhelyi képzômûvészek mûhelyeiben, nagyobb részt a Bolyai utcai volt vármegyeházában egyértelmû a felháborodás. Bandi Kati iparmûvész az, aki vette a lapot, a mûvészek érdekében megpróbált a helyzeten mozdítani valamit:

— Meggyôzô érvekkel próbáljuk elérni, hogy a Bolyai utca 5. szám alatti mûterem- házat a városatyák — más városok és megyeközpontok mintájára — vegyék ki a Locativ Rt. kezelésébôl, menjen át az épület a városi tanács adminisztrációjába. A Locativ Rt. vezetôsége, minden jóindulata ellenére, nem igazán érti mi a különbség a képzômûvészet, vagyis az alkotó munka és a kereskedelem között. Az már csak nevetséges dolog, hogy az illetô intézmény nagylelkûen és olcsóbb áron ajánlott fel helyiségeket mûteremnek külvárosi zónákban. Egy alkotóháznak szem elôtt van a helye, kiváltképpen Vásárhelyen, hiszen a város alkotó- szellemi életérôl volt mindig híres. Nem hiszem, hogy bevételi szempontból már csak ez az intézkedés segíthet a város gazdasági helyzetén. Nem kellene elfelejteni azt sem, hogy az épület állapota a képzômûvészeken múlott, vagyis egyéni hozzájárulással javították fel valamelyest. A Képzômûvészeti Szövetség az állami büdzsébôl semmit sem kap, teljes önellátásra van itéltetve, az pedig, tudjuk mit jelent. Az sem mellékes szempont, hogy a volt vármegyeháza építészeti és történelmi mûemlék, mûvészemberek tartják karban, ennél jobb elképzelést nem ismerek. És még csak annyit mindezekhez: a terembérre rátevôdnek a fogyasztási díjak, ami összességükben felülmúlják az egymillió lejt is, így pedig meg lehet nézni, hogyan dolgoznak nagykabátban a város képzômûvészei. Mindenesetre egy hivatalos beadvány megszerkesztése folyamatban van, még ezen a héten eljuttatjuk a városi tanácshoz, valamennyi illetékes hivatalhoz.

Ami remélhetôleg - tegyük gyorsan hozzá - nem lesz porosodó és tologatott aktacsomó illetékesék asztalán.

Az Aquaserv Ö-nek által összeállított a Népújságban pénteken (július 30-án) és hétfôn (augusztus 2-án) megjelent hirdetései között eltérések vannak, s így a lakótársulások vezetôi nem tudják, hogyan osszák el a lakások fogyasztása és az elsôdleges vízóra által mért mennyiség közötti különbségeket, s az sem tisztázott, mikortól kell az új határozat szerint számlázni a vízfogyasztást — értesítette szerkesztôségünket Pálffy László, a marosvásárhelyi 47-es számú lakótársulás elnöke. Kérdésére az Aquaserv Ö.V. marketingosztályáról Kis Hajnal válaszolt: A pénteken megjelent módszertan szerint kell kiszámítani a lakások fogyasztásának összege és az elsôdleges vízóra által mért mennyiségek közötti különbséget, vagyis a fennmaradt köbméter vízet részarányosan kell elosztani valamennyi lakrész között, a fogyasztás értékét véve alapul a másodlagos órákkal rendelkezô lakrészeknél, és a lakók számát figyelembe véve a másodlagos órával nem rendelkezô lakrészeknél. Helytelen a hétfôn megjelent kijelentés, miszerint a különbözetet a lakrészek között a személyek száma alapján osztják szét. Mint Kis Hajnal elmondtan a tévedést a hirdetést összeállítók követték el, akik nem észlelték, hogy a helyi tanács határozata ellentmondásban áll az elôre megfogalmazott hirdetés szövegével. A kérdezett azt is elmondta, hogy mivel a szóban forgó határozat augusztus elsejétôl lépett életbe, csak a júliusi számlákat kell a benne meghatározott módszertan szerint kiállítani.

A héten az Aquaserv ÖV. megbeszéléseket tart a lakótásulások elnökeivel, ahol a szakemberek és a módszertan alkalmazói tisztázzák az ilyen és hasonló kérdéseket.

Kérdôív a postaládában

Az Energomur ÖV az esedékes havi melegvíz-számla mellé minden fogyasztónak egy közvélemény- kutató lapot is mellékel, amelynek célja a fogyasztóknak, a fûtéssel és melegvíz- használattal kapcsolatos szokásaiknak, az Energomurral kapcsolatos véleményüknek a feltérképezése.

Hogy a felmérés eredményes legyen, a vállalat vezetôsége arra kér minden fogyasztót, hogy az illetô kérdôívet töltse ki, s egyszerûen dobja be az elsô postaládába, vagy a hôközpontoknál elhelyezett levelezési ládákba. A kérdôívet nem kell borítékolni vagy felbélyegezni, így ez önöknek semmibe sem kerül. Sôt, akik kitöltik adataikkal a kérdôív alján található tombolaszelvényt — ez egyébként nem kötelezô! —, megnyerhetik teljes novemberi számlájuk ellenértékét.

A kérdôívvel együtt kiosztott szórólapon az Energomur tanácsokat osztogat a hôenergia-felhasználás takarékoskodási fogásaival kapcsolatosan, s megtudunk egy sor hasznos információt a cég pénztárának nyitvatartási rendjérôl, s a reklamációkat fogadó iroda telefonszámát is. Fontos tudni, hogy jelenleg egy átlag, 2,5 szobás lakásban lakó, háromszemélyes család havi átlagban 1,25 gigakalória hôenergiát fogyaszt. Egy gigakalória elôállításának ára 220.670 lej, de ebbôl 29%-ot a polgármesteri hivatal áll, így a lakosságnak csak 156.500 lejt kell kifizetnie gigakalóriánként. A téli hónapok tehermentesítése érdekében 2000. január 1- jétôl az Energomur tervbe vette a lineáris számlázást, azaz azt, hogy egy évi átlagfogyasztást véve alapul, havonta egyenlôen elosztva számlázzanak, s egyszer egy évben, decemberben egyenlítsék ki az esetleges különbséget a tényleges fogyasztáshoz képest. A kérdôív egyik kérdése pont erre vonatkozik, hogy kívánja-e a lakosság ennek az új számlázási rendszernek a bevezetését, vagy inkább a régi módszer mellett tart ki. Összességében az Energomur akciója a vállalat és a lakosság közötti bizalom erôsítését szolgálja.

Panaszkodik Fazakas Csaba. Hogy ott volt Fehéregyházán, vitt sok könyvet, sok magyar kiadványt, és külön felrója a tudósítónak, amiért beírta riportjába, hogy nem lehetett János vitézt kapni. A Difpresscar emberének jóhiszemûségében sosem kételkedtem. Többek között az ô standjain lehet más megyék magyar lapjaihoz is hozzájutni. (De azt is tudom, hogy a Tudorban pl. a volt tizennyolcas gyógyi elôtt csak Márton Csaba az, aki mindennap megvásárolja a kolozsvári Szabadságot meg tán az Udvahelyi Híradót.) Itt most nem a jószándékról van szó, hanem arról a partizánkodásról, ami az alaptanterveket tekintve meg a könyvkiadásban is végbemegy. Mit is mondott csak Fehéregyházán a nagy tekintélyû tudós? Ezt: "Petôfi költeményei ma nem élnek, sem nálunk, sem az anyaországban. Ezért szorul el a szívünk, nemcsak akkor, amikor kalapáccsal rávernek Petôfi arcára, hanem akkor, amikor nemzeti alaptantervek majdnem-majdnem kitudják Petôfit a megtanítandó tananyagból; amikor a kereskedésekben nem lehet olcsó pénzen megtalálni Petôfi verseit, amikor most itt gyermekeink kezébe nem tudunk adni egy szépen illusztrált János vitézt." (Kiemelések tôlem, B.D.)

Mert egyébként pedig: csaknem minden házban van Petôfi. És éppen maga Benkô Samu nyilatkozta ugyanott, Fehéregyházán a Kossuth Rádiónak, hogy a Petôfi Sándor vers- és prózamondó verseny egyik védnökeként (Dávid Gyulával) ráláthatott a kérdéskör legtágabb vonatkozásaira is; a verseny valamennyi szakaszát egybevéve pedig tízezer Petôfi-verset tanultak meg a tanulók és fiatalok!

Nohát, János vitézek. Legyetek sokan, és ha lehet, délcegek és szépek is. (A Csabáék kínálta kötetben pedig nincsenek képek.)

Tárca

Bölöni Domokos

— A Vár a Napok után elhagyott csatatérhez hasonlít...

— Mindenik Nap után szeméttelep maradt a Várban.

— Most olyan, mint valami kiaszott legelô: a füvet valósággal kitaposták a talajból, ilyen volt a wimbledoni teniszpálya, miután Sampras legyôzte Agassit...

— De ez a fû idén már nem nô vissza. Az angolok pár száz éve nyírják a füvet, mi meg csak irtjuk, irtjuk, aztán se fû, se takarmány, se pázsit, se séta...

— Dehát ezt nem lehet elkerülni. Amikor az a sok száz ember ide betódul. Pardon: becsôdül.

— Éppen ez az. A Vásárhelyi Napok rendezvényeinek túlnyomó részét itt tartják. Ez több szempontból is káros, árt a Várnak és árt a Városnak.

— Dehát valamiképpen csak fel kellett hívni a figyelmet a Várra! Hiszen állaga rohamosan romlott, pénz nem volt a felújításra, illetve nem került, hiszen nem mediatizálták kellôképpen. Lám, a segesvári vár is ebek harmincadjára jutott...

— Azzal az adminisztrációval nem is csoda. Miért nem romlott így, amíg még benne laktak a szászok, hm? Egyébként a mi várunk állaga is romlik, nézd csak, ebbe a terembe például Székely János-emlékszobát álmodott Gálfalvi György, de a tetô omlik rá, aztán meg mi van kiírva oda? Azomures.

— Mégis, ez már rendkívül nagy eredmény, hogy egyáltalán eljutottunk ide. Hogy minden szinten felismerik a Vár rendkívüli értékét, és elindult egy folyamat, nemcsak a megmentéséért, hanem az okos kihasználásáért is.

— Hát ettôl én azért nem dobnám el magam. Mert mit használ a Várnak és a városnak az, ha ilyen mamutjellegû rendezvényekre csôdítjük össze a népet. Ez a tumultus. Mindenekelôtt rendkívül veszélyes. Nézd csak, a Várba két helyen lehet bejutni, a kapun és itt hátul, a Mészárosok bástyája mellett. Láttad, mi volt itt? Ember ember hátán! Na most, gondolj bele. Ha valami baj történik és kitör a pánik, ez a rengeteg ember halálra tapossa a gyengébbeket, a gyermekeket és a nôket. Bizony, ha én a tûzoltóságnak volnék, nem engedélyezném az effélét.

— Mi tagadás, ez igaz. És a tetejébe még mindenféle kocsival is bejöttek, azoktól sem lehetett elférni.

— A Várba mindenki nyugodtan behajthat, nemcsak az egyenruhások. Lám a fényképészeti tárlatra érkezôk is a bejáratig hajtanak, holott kint tágasabb. "Ellenpélda" is van: nézd azt a külhoni rendszámú autót, az a kiállítóké. Szögediek. Ôk tudják, hol kell parkolni.

— Hát az is csak szükségparkolónak való, hiszen játszótér van ott, most, a kora délután kánikulai hôsége ellenére is hintáznak a gyermekek és az anyukák, apukák.

— De különbenis, ôrmester úr. Ezek a kavicsos sétányok. Hát itt port ver fel a jármû, uram. És itt finom cipellôvel nem tanácsos sétafikálni. Ezeket a sétányokat le kellene aszfaltozni. Vagy keleti szônyegeket asóderra, aztán leborulni. Van ki elôtt, ugye.

— Ne légy rosszmájú, kenyeres, elviszen Arafát.

— Errôl jut esszembe: valaki rosszul lett, mert abban a tolongásban az a csoda, ha nem tör ki tömegájulat. És Arafat doktorék nem tudták átvágni magukat a tömegen. Ki kell tiltani innen a kocsikat, még a Vár környékérôl is.

— Akkor a tömeg egy része errefelé sem jön.

— Ez nem igaz. Amit te tömegnek hivsz, az a járókelô népségnek az a része, amelyik hallja a rádióból, tévébôl, olvassa a lapokból, hogy itt valami buli lesz, aztán felkerekedik, kutyástól-macskástól. Egyszer egy évben. Egy évben egyszer, érted?

— Ezt azért nem hinném.

— Évek óta figyelem ezt a jelenséget. Régebb csaknem naponta jöttek, átlagban százan- kétszázan, hétvégeken talán többen is. Mióta van ez a Vásárhelyi Napok, hétköznap csaknem teljesen üres ez a szép tér és park. A nép így gondolkozik: ott voltunk, láttuk ezt is, esztendô teltével megint eljövünk. Járunk- kelünk, bámészkodunk, szívunk ökörsült- szagot, eszünk miccset, vedelünk rá sok sört.

— Mégis-mégis: a Vár halálra volt ítélve. Ez most megszûnt.

— Szerintem nem kapott kegyelmet. Legfeljebb életfogytiglant. És az élete, ha marad ez a mentalitás, nem tart soká. Bocsáss meg, képzeletben be kell fognom az orromat, olyan bûz volt itt, mint a nyári legelôn, csak az itatók hiányoztak. Bokáig ért a szemét. Minden hepaj után.

— Hát ez bizony nem üdítô.

— Nem. El kell dönteni, hogy végül is mit akarunk ezzel a hellyel? El kell kerülni a tömegrendezvényeket. A buliknak kitûnô hely a stadion, úgyis üresek a lelátói. Ugyanott lehet sörivó, zabáló szeánszokat tartani, semmi szükség rá, hogy ezt a patinás helyet ide züllesszük. Nem kellenek sátrak, multibudi, bóvli. Itt csak szavatoltan tisztes, tisztességes, szakmai és mûvészi szempontból kifogástalan portékát szabad "forgalmazni", a lufitól a festményig, a pólótól a könyvig.

— Beismerem, idén diadalát ülte a bóvli, a giccs is a Várban. Tudok olyan "mestert", aki jó pár milliót csípett fel, nem kimondottan magas mûvészi értékû alkotásaiért...

— Nos, összegezzünk. Tömegjelleg kizárva, tömegbiztonság figyelembe vétele, öko-gondok, a csôcselék másfelé terelése. Adott pillanatban az volt az érzésem, hogy minden zsebtolvaj és kocsmatöltelék, piára kolduló garázda ide lett irányítva, "központilag"...Ami nem mûvészeti, szakmai jellegû dolog, azt tessék elvinni másfelé, a Maros partjára, a stadionokba. A Vár esténként egyetlen hatalmas korcsma jellegét mutatta. Hát mi ez? Ettôl megy el a hírünk, a jóhírünk a világba?!

— Egyetértek azzal, hogy a rendezvénynek le kell vetkôznie flekkenfalviságát. Hogy a Vár a mesterségek és a mûvészetek otthona legyen, és mindent, ami talmi, ami álságos és semmitmondó, el kell tanácsolni innen.

— Például tudok arról, hogy a képzômûvészek közös tárlatra készültek. Ahol tavaly Zsögödi Nagy Imre csodálatos képeit csodáltuk. Erre mi lett? Tisztelem s becsülöm Kós Károly szellemi és mûvészeti hagyatékát, de amit ott mutattak, azok a reprodukciók enyhén szólva nem képviselik (nem reprezentálják) Kós Károlyt és a legkevésbé Marosvásárhely képzômûvészetét; márpedig ilyenkor valami hasonlót kellene felmutatnia városunknak, nemdebár?

— Debár, debár. Most elmondható talán, hogy kissé sokat markolt a rendezôség, és kevest fogott.

— Mindent vagy majdnem mindent ide akartak összpontosítani, ez gyermekbetegség, hogy megmutatom a játékaimat, meg a pörsenéseimet is, nézd, milyen hegyesek, minden hasonló rendezvény történetében van ilyen fejezet. De három év alatt ki lehetett volna heverni. Itt úgy látszik, ilyen kóros szövôdmények is fellépnek. A provinc, az provinc. Az nagy úr, elvtársak.

— Lesz idô tán, amikor azon borongunk, hogy milyen szép is volt, istenem, amikor "még a múlt században" mindenféle izémizé volt a Várban...

— Könnyen megtörténhet, hiszen máris szemet vetett ezekre az épületekre a szomszéd, ki is csak az? A kitûnô kultúrbácsi elkezdett élénken érdeklôdni a várbéli történések iránt. Megszemlézte a helyiségeket, szétnézett, a rendezvényekre is eljön, felszólal. A naiv azt hinné, jé, fontosak lettünk neki. Ebben van igazság, csak a tárgy más. Terepszemlét tart a nagytiszteletû. Az egyház nem kéri vissza, vagy nem adják, ami megilletné innen. A városvezetés pedig, azt látom, hogy jóhiszemûen átjátssza a várat... "Várjáték" ez is...

— Kiknek?

— Megejtik a licitet, minden törvényes. A Julcsa is megesett. Aztán az Intézmény, alul könyvtártermeket rendez be, felül pedig elôadótermeket. Semmi kifogásod, ugye. "Ezek mehetnek egy likkal arrább.

— Azt hiszem, értem. Aztán abból a likból is ki, és megint eggyel arrább.

— Mindenesetre addigra nem lesz már tömegjellege a bulinak. Lesz központi fûtés, civilizált körülmények, minden. Befektetés. Annak pedig meg is kell térülnie. És innen aztán már csak fél lépés a teljes kiszorításig, és még fél lépés a nagyszerû kisajátításig.

— Lehetne okosabban is?

Kiszorítani? Kisajátítani? Nagy benne a gyakorlat. Fel kellene ismernünk a csapdahelyzeteinket. A város csak annyit kellene, hogy költsön a Várra, amennyit tudogat. Fokozatosan "telepítse be". Addig is, gondoskodjék egyfajta tisztes infrastruktúráról. Hiszen itt nincs egy vendéglô, egy cukrászda, ahol valami üdítôt elfogyaszthat a látogató.

— A juniálist pedig, akár Marosvásárhelyi Napok címén is, sokkal körültekintôbben, és a Várat kímélve kell(ene) ezentúl megszervezni. Ha már itt tartunk: oly kevés volt az igazi jó könnyûzene, a modernbôl mintha a salakot akarták volna "kidomborítani". Hát miért csak ilyen-olyan hadovabulit meg mindenféle zajkeltô gépzenét kell hallgatni ottan? Miért ne lehetne úgy tenni, hogy az efféle kismillió decibeles hacacárék "adekvát" helyen tartassanak — már jeleztem: stadionokban, például —, itt pedig fiatalok s kevésbé fiatalok más mûfajokban is gyönyörködhessenek, mondjuk, régizenében, esetleg, muramista: operettekben, musicalekben, vagy éppenséggel — operákban? Miért nem lehet elmozdítani ezt az egész csomagot a magasabb mûveltség felé?!

— Ki mondta, hogy nem lehet? *

A Marosvásárhelyi Napok rég elmúltak. Minek fölvenni a témát, tekeri nyakát a szerkesztô. Kit érdekel ma már a Csittvári krónika.

Csitt, vári krónika!

Nemrég egy magyarországi kirándulócsoportot kalauzoltam végig városunk központi részén, megmutatni mindazt, ami jellegzetesen vásárhelyi és ami egy kb. négyórás városnézésbe belefér. Úgy gondolom, nem érdektelen, hogyan vélekedtek ôk a városról.

El kell mondanom, hogy vendégeinknek van összehasonlítási alapjuk, hisz két történelmi nevezetességû város vonzáskörében élnek: Szigetvár (1566, Zrínyi Miklós) és Pécs (a négytornyú Dóm a XI. századból, középkori városfalak, dzsámi, Hunyadi János szobra, számos reneszánsz és barokk épület stb.) Másrészt többségük nyugatabbra is megfordult; Bécs, Gratz, Rijeka (Fiume), Dubrovnik (Raguza) és máshol, olyan helyeken, amelyek bôvelkednek mûemlék épületekben.

Ugyanakkor próbáltam visszafogott lenni, azaz csak a tényekre szorítkoztam, távol állt tôlem még csak a sugalmazása is annak, hogy amit itt látnak, ahhoz fogható sehol sincs.

Nos, általános vélemény volt, hogy a város — legalábbis az a része, amit láttunk — történelmi levegôt áraszt. Látogatóinkat meglepte mûemlékeink nagy részének magyar jellege. Pedig a görögkeleti és görög katolikus katedrálisokat éppenúgy bemutattam, mint a katolikus vagy református templomokat. Arról mi igazán nem tehetünk, hogy ez utóbbiak kissé régebbi keletûek.

A látogatók tetszését fôleg a XVIII. sz. végén, XIX. sz. elején épült paloták ragadták meg: Apolló-palota, Toldalagi-palota, Görög- ház, Teleki-ház, Haller-ház, Kendeffy-ház stb. A vár és a vártemplom méretével és viharos történelmével tett rájuk nagy hatást.

A pálmát azonban két intézmény vitte el: a Teleki Téka és a Kultúrpalota. Elôbbi azért, mert értékeivel, állományának gazdagságával bármely európai nagyvárosba beillene. Persze, arra is figyelmeztettek, vigyázzunk, hogy e páratlan érték továbbra is a mienk maradjon. A Kultúrpalota egészében lenyûgözônek tetszett, az pedig, hogy mindezt annak idején — sok más jelentôs épülettel együtt — egy alig huszonötezer fôs kisváros teremtette meg, az valóságos csoda. Mikor felsoroltam a palota alkotóinak nevét, Vanyúr István szigetvári szobrászmûvész kijelentette: ezek mind a korszak legjelentôsebb alkotói voltak, az építôanyag pedig a ruskicai márványtól a Zsolnay-cserépig a kor legjobb minôségét képezte. A mûvész még hozzáfûzte: a stílus, amelyben épült, a szecesszió, újra divat, egy ilyen épület pedig az uniformizálódó világban egy üde színfoltot jelent. (A mûvész úrnak különben még volt egy észrevétele: a vásárhelyi nôk nagyon csinosak. Ez utóbbi észrevételt a társaság férfitagjai élénken helyeselték!)

Gondolom, nem érdektelen egynéhány egyéni észrevételt idézni: Balogh János: a város nagyon hangulatos, jármû-, forgalmi szempontból a belváros kissé zsúfolt. Kellemes meglepetés a gyakori magyar szó és érzôdik a magyaros temperamentum. Ez utóbbit emelte ki Sôrényi Ferenc is.

Varga Mátyás: a Téka óriási értékeket rejt magában, ezt védeni és használni kell. Pays László: a vendégszeretet megkapó. Peti Géza, Patapoklosi falu alpolgármestere, valamint neje szerint becsülendô az, hogy az itteni magyarok megôrizték önazonosságukat és szépen beszélnek magyarul. Sokan elmondták — nem kérdeztem és nem sugalmaztam — azt, hogy milyen kár, hogy ez a sok érték nem az anyaországban van, illetve ez a város nem az anyaország része.

Végül pedig Pajzs József bankszakember, Patapoklosi polgármestere: Megdöbbentô, hogy a Kultúrpalotán nincs magyar felirat, és úgy általában hiányoznak a kétnyelvû feliratok. Azt, hogy itt magyarok is élnek, úgysem lehet letagadni. A helyi magyar vezetôk részérôl több civil kurázsira van szükség. A hatóságtól való félelem most is él az emberekben. A román—magyar viszony rendezésében nem kerülhetô meg az a történelmi tény, hogy ez a térség a magyar kultúrának is egyik bölcsôje, és a kulturális értékeket ennek szellemében kell megbecsülni és védeni. Ezek a kulturális értékek, amelyek itt találhatók, az egész európai civilizáció részei, tehát közös kincs. Meg vagyok gyôzôdve, hogy az uniós csatlakozással a helyzet javulni fog, és azt is remélem, hogy Románia ebbôl nem fog kimaradni. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy a meglevô kapcsolatokat ápoljuk és fejlesszük.

Így látnak minket mások, így néz ki városunk egy magyarországi átlagpolgár szemével. Persze nemcsak elismerô szavak hangzottak el, hisz történt itt említés az utak állapotáról, az utcák tisztaságáról, a kávé minôségérôl, a tökmagköpködés divatjáról stb. De ne legyünk ünneprontók. Ha vendégeink elsôsorban a szépet és a jót látták meg, örvendjünk ennek.

Jól kezdôdött a vakáció a gyulakutai iskolásoknak. Már az elsô héten a pétervásári testvériskola meghívására Magyarországra indultunk.

Július 2-án reggel hat órakor útrakeltünk. Útközben mindenki nagyon jól érezte magát. Sokat nevettünk, énekeltünk, s estére, kissé fáradtan, megérkeztünk.

Péterkén (így becézik városukat a pétervásáriak) nagy szeretettel és nagyszerû programmal vártak pedagógusok, szülôk és gyermekek.

Másnap már odavaló autóbuszt bocsátottak a rendelkezésünkre, hogy bejárhassuk a környéket.

Mindennap jól átgondolt terv alapján kirándultunk, hogy sokat megismerhessünk az anyaország nevezetességeibôl.

Elsô nap a 180 m tengerszint feletti magasságban épült Eger városával ismerkedhettünk meg. "Itt szinte mindn ház mûemlék" — mondotta egyik kísérônk. Az 50 ezer lakosú város hûen ôrzi a magyarság történelmét. I. István itt alapította az egyik legkorábbi püspökséget, a XI. században. Egerben temették el 1204-ben Imre királyt. Itt nevelkedtek III. László, II. Endre és IV. Béla magyar királyok.

Elôször a klasszicista stílusban épült háromhajós híres egri bazilikát tekintettük meg, az ország nagyságrendben második templomát.

Innen a Tanárképzô Fôiskolához mentünk, amely a barokk építészet jegyeit hordja magán. Ebben az épületben láthattuk az Egri Fôegyházmegyei Könyvtárat, amely számos értékes ôsnyomtatványt és kéziratot ôriz (Leó pápa levele, Mikes Törökországi levelei, Mozart levele nôvéréhez). 1966-ban ebben az épületben nyílt meg a Csillagászati Múzeum. A sötétkamrába is bementünk (96 lépcsô vezet fel), ahonnan tükrök segítségével a város nevezetes épületeit lehetett kivetíteni az elôttünk álló asztalra. Fantasztikus élmény volt!

A barokk stílusban épült megyei tanács székházának megtekintése után Eger várához indultunk. Talán ez tette a legmélyebb benyomást ránk, úgy éreztük, mintha visszamennénk az idôben.

Mintha csak Dobó István katonái között lennénk, s várnók a hatalmas török sereg elôbukkanását a porfelhôbôl. Tetszett a volt Székesegyház maradványait ôrzô lapidárium, a börtönmúzeum, valamint az ágyúk (némelyik mellett 15-30 kg súlyú ágyúgolyó). Az egri vár egyik bástyáján lefényképezhettük Gárdonyi Géza sírját, majd átmentünk a Gárdonyi Géza (1863—1922) emlékmúzeumba. 25 évig élt itt az író, s itt született az Egri csillagok címû regénye is.

A Dobó téren megpihentünk, s miután szemrevételeztük a szobrokat, a barokk stílusban épült minorita templomot is megnézhettük. Távozásunk elôtt még láttuk a Minaretet, a hódoltság korabeli török építészet egyik emlékét. A 35 m magas, 97 lépcsôs toronyba is felmentek a bátrabbak.

Budapesten elôször az Országházba mentünk. Mielôtt elkészült ez az épüet, a magyar rendi országgyûlés sok helyütt ülésezett. Joggal mondta Vörösmarty: "a hazának nincsen háza". 1885-ben kezdték építeni és 1904-ben volt az ünnepélyes átadása. (Steindl Imre tervei alapján készült.)

Az épületnek 27 kapuja van, 29 lépcsôháza, több mint 200 irodahelyisége. Nekem a legjobban a Kupolacsarnok és a Társalgó tetszett.

Ebéd után a Mátyás-templomot látogattuk meg, majd a Halászbástyánál benéztük az egész várost. Számba vettük a Duna-hidakat: Lánchíd, Margit-híd, Szabadság-híd, Erzsébet-híd, Petôfi-híd, Árpád híd. Kis séta után megérkeztünk a Pollack Mihály tervezte klasszicista épülethez, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz (1836—1846 között épült). Itt láthattuk a koronaékszereket (szent korona, jogar, országalma), majd a millenniumi emlékmûvet néztük meg.

Az autóbuszból még sok neves épületet láttunk (Magyar Állami Operaház, Magyar Tudományos Akadémia stb.). Késôbb a fôvárosi Állat- és Növénykertbe mentünk, amely 500 állat és 1500 növényfajtával büszkélkedhet. Az épületet Kós Károly és Zrumeczky Dezsô tervezte. Vajdahunyad várának megtekintésével zárult a nap. Mezôgazdasági termékek kiállítását és zenés-táncos mûsort láthattunk itt.

Harmadik nap Szilvásváradot és környékét jártuk be. Szilvásváradon természetrajzi múzeumot láttunk a Bükk hegység növény- és állatvilágából. Építészeti ékessége a klasszicista stílusú református körtemplom. (Európa-szerte egyedülálló pantheon, 1820 táján épült.) Megnéztük a lipicai ménest (néhányan fel is ültünk az egyik hátaslóra), majd a Szulajka völgyébe mentünk kisvasúton, ahol 24 hektárnyi védett területen ôsbükkös található. Megismerkedtünk a pisztrángkeltetô és -nevelô telepeket, láthattuk a Fátyol vízesést.

"Haza"érkezve Pétervásárával ismerkedtünk. Megnéztük a felújított iskola épületét, a gótikus stílusban épült csodálatos plébániatemplomot. Az emeletes, XVIII. században épült Keglevich barokk kastélyt 1966-ban újították fel. Jelenleg mezôgazdasági szakközépiskola mûködik benne. Dísztermének freskói Beller Jakab munkáját dicsérik.

Negyedik nap a gyógyvízérôl jól ismert Bükkszékre mentünk. Ezt a napot mindenki várta, hisz mindvégig meleg volt, s kedvünkre lubickolhattunk a különbözô mélységû és hôfokú medencékben.

A búcsúest a mûvelôdési otthonban volt. A péterkeiek színvonalas irodalmi-zenés-táncos mûsorral kedveskedtek. A gyulakutaiak a Petôfi irodalmi összeállításból adtak ízelítôt és táncoltak. Na meg a matektanárnônk segítségével megénekeltük a négy nap eseményeit, akárcsak Tinódi Lantos Sebestyén (igaz, lantunk nem volt!).

Másnap reggel hazaindultunk. Sokat tanulhattunk barátainktól: nagyfokú természet- és környezetvédelmet, mûemlék-, történelemtiszteletet, egymás iránti szeretetet és odaadást.

Köszönjük a pétervásáriaknak ezeket csodálatos napokat, a jövôre mi is elvárjuk Erdély vadregényes tájainak megismerésére.

A forró, július végi napokban az egész város az utolsó csatájába induló Költôre és bálványozott vezérére, Bem apóra emlékezett. Megelevenedett az óváros két híres házában töltött napok emléke — a Görög-ház, ahol Petôfit látta vendégül százötven évvel ezelôtt Görög Károly, a másik, a közelében levô Teleki-ház, ebben lakott a család vendége, Bem tábornok és innen, a kis térrôl (ahol ma a Bernády-szobor áll) indultak a fehéregyházi ütközetbe.

Két nevezetes ház, két nevezetes ember, de nem szabad elfelejtenünk egy másik, szintén nevezetes építményt, a híres zenélô kutat sem, ami ott állt a Görög-ház elôtt és építôjét, az ezermester Bodor Pétert.

Bodor Péter Erdôszentgyörgyön született 1788. június 22-én, itt alakulhatott ki kézügyessége, mert kisgyermekként már asztalosinas, innen indult el, többnyire az apostolok lován, külországi városokba, köztük a bécsi mérnöki iskolába, és sajátította el az akkori mechanika "csodálatos" vívmányait. Hetven évvel ezelôtt írta Gulyás Károly, a Teleki- könyvtár ôre a Pásztortûzben: "Marosvásárhely ezermestere Bodor Péter is ilyes, facsaratos eszû, ördöngös praktikájú, székely néplélekbôl fakadt bizonyára és lôn egy olyan "tûzlangjára" érdemes, furfangos gondolkozású góbé, akinek mindent megjárt az esze, amit meglátott — jártában, keltében a nagyvilágban." Tökéletes jellemzés, mert ha felsoroljuk, mi mindenhez értett, mennyi mindent épített, szerkesztett, látjuk e szavak igazát.

Járatos az asztalos, órás, kertész, lakatos szakmában, de ha kell, épít hidat, kutat, orgonát vagy malmot, hamis bankót ver, Bem tüzérségének gyutacsot, golyót kínál, utolsó találmánya pedig egy sokcsövû orgonaágyú.

Ifjúkori kóborlásaiból hazatérve többnyire Marosvásárhelyen dolgozik. Egy általa hozott XVII. századi hatalmas fóliánsból megtudhatjuk, hogy "sûrûn illusztrált német nyelvû csodálatos mesterségeket tárgyaló munka ez, amiben muzsikáló werkekrôl, ugró kutakról, vízöntô alkalmatosságokról, ezek misztikus szerkezeteirôl van szó írásban és képben." Egy olyan tálentumnak, mint Bodor, ez a könyv nagy segítség volt késôbbi munkáiban.

Az elôbbi felsorolásból láttuk, hogy járatos az asztalos szakmában, amit két igen jelentôs vásárhelyi faépítménye is igazol: "A várbeli templomhoz... falépcsô és fedett folyosó vezetett... A várba vezetô fagrádicsot — tudjuk meg Marosi Barna leírásából — Bodor Péter szerkeszti, aki akkoriban éppen a város börtönét lakja (hamis bankók veréséért — AS), egyetlen vasszeg nélkül ácsolja össze. Hasonlóan a városhídjához, amelyet a Szent Király utca végén, a Maroson keresztül épít. A Maros- híd szélessége nyolc méter volt, hossza hatvanhárom. "Ezt a munkáját a városi tanács 1821-ben hozott határozata alapján építette és majdnem egy évszázadon át egyetlen átkelôhely volt a város és a környezô falvak között.

A XIX. század elején Marosvásárhely fô nevezetessége a Nagypiac zenélô kútja. A kút létesítését a magisztrátus rendeli el s ezzel kívánja megoldani a vízszûkében lévô város vízgondjait, kivitelezésével Bodor Pétert bízzák meg. Ehhez elsôsorban össze kellett gyûjteni a várkörnyéki források vizét, amit a Vargák bástyája melletti háromezer literes medencébe gyûjtötték, onnan "araszos belvilágú" tölgyfacsöveken vezették le.

A legendás építményt többen leírták, mindenki tett is hozzá valamit, ezeket egybevetve a következô kép fogadta a piacon sétálókat: a kút alapzata kör alakú, tömör építmény a hat jóni oszloppal s az egész tornácos kútnak kínai pagodaszerû tetejében volt elrejtve a zenélô szerkezet, ami hatóránként szólt, olyan hangosan, hogy zenéje kihallatszott a környezô falvakba is. Az építmény tetején volt a híres Apolló- szobor. A falazatból négy csôrön folyt az igen jóízû víz. Egykori feljegyzések szerint "e derék székely mechanikus" úgy komponálta össze, hogy "a napnak és holdnak változásait is produkálta".

Vidám élet lehetett a kút körül, mikor az arra sétálók vagy a környezô házakból, utcákból vízért jövôk összegyûltek hallgatni a zenét. Ezt a hangulatot adja vissza Borosnyai Lukács János:

"Estve, reggel ide jönnek a tselédek,

Találhatják egymást lányok és legények

S míg tsebrek megtelik, elé számlálhattyák,

Milyenek gazdáik s miként szolgálhattyák."

A korabeli feljegyzésekbôl tudjuk, hogy a '48-as márciusi ifjúság, hallva a Pesten történteket, összegyûlt és lelkesen végigjárta a város nevezetesebb helyeit, majd a menet "a piaci Bodor-kút körül állapodott meg, melynek erkélyén... többen szónokoltak."

Egy 1836-os pusztító vihar döntötte le az Apolló-szobrot és valószínû, hogy akkor ment tönkre a zenélô szerkezet is. "Kevés szerkentyûrôl született annyi, önmagának is ellentmondó legenda, mint errôl."

Molter Károly szerint — pénzhamisító ezermesterként börtönbe került, s a büntetéséért bosszúból lecsavarta a zene csavarját az alkotásról. Utána már csak néma maradt ez a gyönyörû cseléd- találkozóhely". Ugyanúgy írta le Orbán Balázs is.

Egy másik változat szerint a régi vásárhelyiek azt mesélték, hogy a kút akkor hallgatott el, mikor Bodor Pétert '48-as forradalmi tevékenységéért halálra ítélték és utolsó kívánságaként megengedték, hogy még egyszer megnézhesse alkotását, akkor valamit elállított és a zene örökre elnémult.

Ahogy a város fejlôdött, a kút mindinkább elvesztette fontosságát, majd 1911-ben, mikor a városvezetés átrendezi a Nagypiacot, a már alig használt vízforrást lebontják. Eredetijét már csak régi képek, metszetek ôrzik, de hû mása áll a budapesti Margitszigeten — némán.

Utolsó éveiben Bodor búskomor lett, csak egy-egy orgonát készít, késôbb már azt sem. 1849. augusztus 17-én halt meg Kolozsváron és alussza örök álmát jeltelen sírjában — a Házsongárdban — ez a legendás hírû barkácsember, akirôl akként szól a krónika, hogy "habár nem is volt valami úri személy, mégis a fôrendhez illô tudományokkal bôvelkedett, úgy, hogy minden rendû és rangú ember kedvelte ôt."

Láncszem ki nem hull, bár esetenként gyengülhet...

Kürthi Kohn Ottó ny. mérnö l982-ben telepedett át Németországba. Családjával. Fiuk marosvásárhelyi lányt vett feleségül, lányuk német ajkúhoz ment nôül. Valamennyien Frankfurtban élnek. Hogy miért mentünk el?! — kérdez vissza Kürthi Ottó. — Minden távozás magánprobléma! Tény, hogy amikor erre szánja rá magát az ember, elôre nem láthatja az idegenben adódó majdani nehézségeket. Optimista. Bízik teljesítôképességében. Tervei megvalósíthatóságában. Abban, hogy minden szép és jó lesz. És akkor számára ez a lényeges!

— És ha nem történik mindez így?

— Jön a hidegzuhany! Sok választási lehetôség nem adódik.

— Ôszintén szólva, nem szeretném, ha beszélgetésünk úgymond, Kürthi család- központúvá válna. Szóljunk inkább arról, mit jelent általában, hogyan alakul az olyan, külföldre kitelepedett egyén nemzettudata, aki, elhagyva szülôföldjét, újonnan választott országának határait még csak nem is az anyaországéival váltja fel. Tehát: nemzettudatról a mindennapi gyakorlatban. Sehol le nem vetkôzheti!

Magyarságtudatát az ember sehol le nem vetkôzheti! Ahhoz viszont, hogy választott hazája közösségébe, társadalmába beilleszkedhessen, igazodnia kell ottani dolgokhoz.

— Függetlenül attól, hogy az ott gyakorlott politikai vezetés és irányultság erre talán épp nem ösztönzi. Bár az egymás mellett élôket azért egymás ellen nem is uszítja.

— Persze! Tudniillik minden nemzetnek megvan a maga sajátos nemzetképe-, tudata. Ami kialakul bennünk is, ám a tôlünk idegen, más nyelvet beszélôk rólunk alkotott véleményében is megfogalmazódik. Ez a nemzettudat több mindenben juthat kifejezésre. Olyasmikben, amit — egyfajta gyûjtôfogalommal élve — nemzeti jelképeknek szoktunk nevezni. Amilyen a nemzeti zászló, a nemzet himnusza, egyéb zászlók, nemzeti ünnepek, nemzeti hôsök, amelyek, akik földrajzi-történeti vonatkozásokkal is bírnak, továbbá minden nemzet szellemi hagyatéka, értékei — irodalom, mûvészetek, kultúra, jelentôs személyiségek, hôsök, emlékhelyek, népi kultúra, hagyományok, népszokások...

— És mindebben, esetenként, az adott nemzet fiai szívesen tartják elôbbvalónak magukat másnál, s emiatt talán nem is igyekeznek saját értékeiket a másokéval összehasonlítani. Holott szinte magától adódóan oldódhatnának így az esetleges ellentétek, feszültségek, és az egymáshoz közeledésben idôvel eltörpülhetnének az akadályok. Ez azt is jelentheti tehát, hogy magyarságtudatunkban legyünk objektívek, kritikusak. Annál is inkább, mert az utóbbi néhány évtized hazai gyakorlata igazolta, ilyen vonatkozásban az idô lassan lép és lassan mozdít. Illetve, önmagától nem is old meg sokat!

Bújtatott nacionalizmus

— Valóban nem! És ezért nekünk kell átvennünk dolgokat — folytatja a gondolatot a mérnök, így érvelve: — A gyakorlatban rugalmasnak kell bizonyulnunk. Sok mindenhez kell alkalmazkodnunk, igazodnunk. Mindazt, amit otthonról hoztunk, szükség olykor átcsoportosítani, gyarapítani az új környezetben leszüremlô következtetésekkel, tapasztalatokkal. Általában inkább a gazdasági körülmények a mérvadóak. A politikiai helyzet már nem ütôkártya. Nyugaton, tudvalevôleg, liberálisabbak az emberek, ám ezzel együtt, ott is mûködik egyfajta nacionalizmus.

— Mi lehet az alapja?

— Az említett gazdasági vonatkozás. Tudniillik az ilyen értelemben gyarapodó ember hódíthat inkább teret magának.

— És a jogi megkülönböztetés gyakorlati"következményei"?!

— Megkülönböztetô jogokról nincs szó. A jogok mindenki számára azonosak. Az ember olvashat, mûvelheti, képezheti magát, szórakozhat, hisz rengeteg könyvhöz, kiadványhoz, folyóirathoz stb. lehet hozzájutni magyar nyelven. Ma már a számítógépes interneten keresztül a marosvásárhelyi újságot is olvashatja az ember, tarthatja a kapcsolatot az erdélyi kultúrával. És ehhez jön még hozzá mindaz, amit a barátok, ismerôsök származtatnak. Bár, megvallom, olykor zavar engem, hogy annyian nem tesznek különbséget az erdélyi magyar kultúra és az anyaországi között. Az erdélyi mûvelôdés és kultúra sajátos jegyeire gondolok, amelyekre mi, elszármazott erdélyi magyarok annyira vágyunk. Ez köt múltunkhoz, élô nyelvünkhöz. Ezzel az erdélyi plusszal gyarapíthatjuk mindazt, ami az új hazában belénk ívódik.

Embere válogatja!

— Nincs akadálya hát annak, hogy a szót, a magyar szót, nemzedékrôl nemzedékre át lehessen adni. És ebben most én az erre irányuló tudatos törekvésünkre gondolok, és eltekintek a társadalmi beilleszkedést szolgáló, lehetséges köznapi kompromisszumoktól. Mert tudott dolog, hogy mindenkinek az anyanyelve az, aminek a segítségével mint egyén, emberként, szakmailag is kiteljesedhet.

— Mint említettem, jogilag ennek semmi akadálya. Viszont, embere válogatja! Akad olyan ismerôsünk is, aki Budapestrôl költözött át családjával Frankfurtba. Gyerekeik még otthon születtek, megtanulták anyanyelvüket, és Frankfurtban, a családban magyarul beszélnek. Viszont a kisgyerekekhez, mármint az unokákhoz, magyarországi nevelônôt hozattak, azért, hogy a csöppségekbe is beleolthassák a nemzettudatot.

— A láncsorból tehát nem hull ki láncszem...

— Nem, bár esetenként gyengülhet. Erre is akad példa.

— Pedig — gondolom, mérnök úr — az adott nemzet tagjai között is fennáll az egymásrautaltság. Nem kellene ebben az esetben az elszigetelôdéstôl félni inkább?! Mert az anyanyelvû környezettôl leválás amúgy sem hat kedvezôen...

— És ha még arra is gondolunk, hogy az elhagyott otthonról érkezô hírek rendszerint deprimáló, romboló hatásúak?! Ha néhány kitelepedett magyar összeül, a fô téma mindig az otthonmaradottakra szakadt hanyatló gazdasági helyzet. Elôfordulhat az is — teszi hozzá kissé derûsebben Kürthi Ottó —, hogy ha egy-egy biztatóbb , optimistább kicsengésû hírt, eseményt, újságcikket hozunk le az internetrôl, az kézrôl kézre jár!

— Ilyen hazai hírháttér hallatán, ismeretében jutott-e valaha eszébe, miért is kell magyarnak lennie...?!

— Az ember így ezt a kérdést fel nem teszi soha! Mert ez bármely más nemzetbelivel is megtörténhetne. Ami a beilleszkedéshez szükséges, mindazt anélkül is megteheti, hogy megtagadná nemzeti létét. Mert, annak a — hadd nevezzem így — bújtatott nacionalizmusnak a mozgatórugója a gazdasági kérdés, mint említettem.

— Minden bizonnyal így lehet, mert kezdetben a nacionalizmus sem jelentette az egymás ellen uszítást. Hogy a késôbbiekben máig is" futó", ártó mellékzöngét bízott rá a történelem...?! Egyébként, mint látom, kissé meglepôdött e kérdésünkön. Mentségünkre szóljon, hogy manapság az itteni magyarság mintha olyan jelzôkben tetszelegne, mint: bús, kesergô, önvesztô...

— Hát ezt én így el nem tudom fogadni soha! Ha néhány német beszédbe elegyedik, ôk is panaszkodnak: drágul az élet, az új igazgató rosszabb az elôbbinél, a párt, amelyre szavazott, nem váltotta be ígéreteit... Szóval, általános dolgok jönnek szóba. Gyakorlati önfeladás...?!

Tény viszont, hogy Németországban a munkavégzés üteme feszesebb, nagyobb a ritmus. Szervezetteb a termelés. Munkaidô alatt háromszor annyit állítanak elô, mint másutt. A bér is összhangban a teljesítménnyel. Két és félszer annyit kereshetnek...Igaz, az emberek azért nálunk is van amitôl féljenek. Négymillió a munkanélküliek száma! Ezért mindenki hajt munkahelyén. De nem pesszimisták.

Mint ama bibliai bolyongás a pusztában

Úgy állunk valahogy ezzel az idegenben magyar léttel, mint ama bibliai bolyongással a pusztában. Sok idônek kell eltelnie ahhoz, míg felnôhet az a nemzedék, amelynek tagjai elég erôsek, elég bátrak ahhoz, hogy maguk is kezdeményezhessenek. Mert ezt nekünk kell tennünk! Önazonosság dolgában is! Akkor is, ha napi munkaprogramunk teltén nehéz a honi információszerzésen, tájékozódáson túl az otthoni vonatkozásúakat is felhajtani, megemészteni. Egyszerû fizikai fáradtság okán is, például. Másrészt, aki élni, dolgozni akar, annak ezért tennie kell! Hirdetéseket újságokat böngészni, munkáltatókhoz folyamodni, iparengedélyt kiváltani esetleg. Senki ne várja, hogy a befogadó közösség tegye. Gátolni nem gátol bennünket semmiben. És épp ezáltal segít mégis!

Az évezred utolsó teljes napfogyatkozása Marosvásárhelyen csak részleges lesz. Ebben a cikkben rövid áttekintést szeretnénk adni ezzel a csillagászati jelenséggel kapcsolatosan.

Napfogyatkozás csak akkor jön létre, amikor aFöld, a Hold és a Nap egymás körüli mozgásuk során egyenesbe kerülnek, az elôbb említett sorrendben. Tehát a Hold bekerül a Föld és a Nap közé, azáltal árnyékot vetve a Földre. Az elôbb említettek alapján nyilvánvaló, hogy napfogyatkozás, teljes vagy nem teljes, csak újhold idején lehetséges. Mivel a Hold sokkal kisebb a Földnél, ezért az általa vetett árnyék nem képes teljesen eltakarni a Földet, ezen csak egy maximálisan 300 km átmérôjû kör alakú árnyékot adna, ha ez a hármas égitest- rendszer mozdulatlan, a Hold pedig Földközelben lenne. De mivel nem mozdulatlan, az árnyék a Föld felületén változó, 2-5-szörös hangsebességgel seper végig (0,681 km/s — 1,768 km/s). A teljes napfogyatkozások földi árnyéka egy napkelte pillanatában indul és egy szemvillanásnyit tart az illetô pontban, majd az árnyék elindul kelet felé (az árnyék gyorsabban mozog, mint ahogyan a Föld forog, és egyre dagad széltében, hosszában), és véget ér valahol keletebbre egy olyan pontban, ahol ott éppen napnyugta van. Az árnyék csak az elôbb leírt sáv közepén van megközelítôleg kör alakja. Az augusztus 11-i napfogyatkozás valahol Észak-Amerika partjaihoz közel, az Atlanti-Óceánban kezdôdik, érinti a legnagyobb Brit szigetet, Franciaország északi, Belgium, Luxemburg déli részét, Németországot délen (nagyjából a Stuttgart—Augsburg vonalon metszi, itt már kb. 110 km szélességben, belép Ausztriába, majd Magyarország következik, az árnyéksáv középvonala Szombathely—Szeged vonalon halad. Romániába valahol Arad—Temesvár között halad tovább a középvonal, érintve a Zsil völgyét, Râmnicu-Vâlceát, Pitesti-et, Bukarestet, belép Bulgáriába, onnan a Fekete tengerbe. Töörökország, Irak, Irán, Pakisztán, az Arab-tenger, India következik és valahol a Bengáli öbölben, az ottani napnyugtakor ér véget. A zárnyék kb. 14.000 km-es utat szalad be 3 óra 7 perc alatt, átlagsebessége 4516 km/h. Az érdekessége ennek a napfogyatkozásnak, hogy a zelôbb említett távolság közepe, tehát ahol a leghosszabb ideig tart a teljes sötétség (2 perc 22,4 mp) itt lesz Romániában, majdnem Râmnicu Vâlceán. Itt a legszélesebb is az árnyék, 112,3 km. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy kelet-európai idô szerint 14 óra 3 perc 10 másodperckor (14:03:10) a Nap, a Hold, a Föld középpontjai és Râmnicu Vâlce egy egyenesen fekszenek.

Marosvásárhelyen kb. 2 perccel (14:01:48,7) hamarabb lesz a nap teljesebb fedése, ami 97,4%-osra sikeredik itt minálunk. A számítások azt mutatják, hogy kb. 25.000 telihold fényének megfelelô világosság lesz ebben a pillanatban, ami nem "túl" sötét, azért csak néhány fényesebb csillag és az abban a pillanatban az égbolton található bolygók talán láthatók (Vénusz, Merkúr, Szaturnusz). Aki csilagos égboltra vágyik du. 2 óra tájékán, az vonuljon le délebbre. Hozzánk a legközelebbi vidék (légvonalban), ami a teljességi zónába esik majd, az Szebentôl kb. 15 km-re dél-nyugat irányban lesz.

Marosvásárhelyen a fogyatkozás 12:37:50,3-kor kezdôdik az elsô kontaktussal, ekkor érinti a napkorong elôször az addig láthatatlan holdkorongot (a csillagászok fogyatkozások idején négy kontaktust különböztetnek meg, ha a fogyatkozás teljes, és kettôt, ha a fogyatkozás részleges). Majdnem három óra múlva, 15:23:11,6-kor pedig teljesen kibújik a Nap a Hold mögül. Egészen biztos, hogy a Marosvásárhelyen tartózkodóknak is különös élményben lesz részük, de ez semmiképpen sem hasonlítható egy teljes napfogyatkozás élményéhez. Aki teheti, ne sajnáljon megtenni néhány kilométert, csodálatos látványban lesz része, a teljesség pillanatait semmi sem pótolja. Egy másik szempont, amiért érdemes a teljességi zónába utazni az, hogy hozzánk nagyon közel van. Nem kell sem a Csendes óceán közepén levô valamely szigetre, sem Dél- Amerikába utaznunk ahhoz, hogy teljes napfogyatkozást lássunk. Persze, más érvek is szólnak a teljességi zóna mellett. Csillagászok állítják, hogy a földfelszín ugyanazon pontján általában 410 évenként van teljes napfogyatkozás. Tehát, az amúgy nem ritka földi jelenség (évente legalább két napfogyatkozás, de vannak esztendôk, amikor öt is volt/lesz, pl. 1935/2206), a Föld egyazon pontján viszont igen ritka esemény. Itt jegyzem meg, hogy amióta a magyarság letelepedett a Kárpát- medencében, Marosvásárhely területén sosem volt teljes napfogyatkozás és nem is lesz az elkövetkezô száz évben. Napfogyatkozás szempontjából v