Biztos vagyok benne, hogy ha valaki összeszámolná, rögtön kiderülne, Magyarországon és más, magyarok által lakott vidékeken a legtöbb utcát vagy teret a magyar történelem nagy alakjai közül Petôfi Sándorról nevezték el, és a legtöbb szobrot neki állították itt, a Kárpát- medencében. Így van ez jól. Petôfi utca, Petôfi tér minden városban, sôt, akár minden faluban kellene hogy legyen, mint ahogy Petôfi-szoborral kellene megjelölni minden helységet, ahol magyarok is élnek. Olyan ez, mint egy embléma, mint egy márka-jegy a magyar nemzet számára, errôl ismernek reánk, errôl a védjegyrôl, amely egyszerû, érthetô és egyúttal tökéletes. Ez a huszonhat esztendôs korában kozák dszidák által elpusztított fiatalember halálában sokkal több lett, mint a nemzet legnagyobb költôje. Ô maga lett mindaz, ami a legjobb a magyar nemzetben, ô a mi jobbik énünk, ô a mi bátrabbik testvérünk, ô a mi meg nem alkuvó harcostársunk. Róla nem vitázunk, tetteit nem értelmezgetjük, nevének hallatán nem csapnak össze indulatok, róla mindannyian egyet gondolunk. Akár a nemzeti lobogóról vagy a nemzeti himnuszról.

Mi több, ez a nemzeti márka-jegy, ez a magyar szimbólum ugyanazt mondja más nemzeteknek is. A szabadságot üzeni mindenkinek. Az ô zseniális szóleleményével: a világszabadságot, amely nem osztható fel a népek között, mert vagy mindenki szabad lesz, vagy mindenki rab marad valamilyen formában. Másfélszáz esztendô múltán, ezredfordulóra várva, mondhatja-e valaki is tiszta lelkiismerettel, hogy ma szabadság dolgában elôbbre vagyunk, és hogy végre megértettük ezt a nyughatatlan fiatalembert, ezt a kortársainak is sokszor kényelmetlen, mert kérlelhetetlen ifjú költôt?

Döbbenten olvastam a minap egy könyvet, egy dokumentumgyûjteményt, amely az 1849-es erdélyi csaták orosz dokumentumait tartalmazza. Orosz tisztek leírását ezekrôl a csatákról, köztük a segesváriról is, hogy miképpen semmisítették meg az ellenséget, a magyarokat, hogy hány száz magyar halott és hány száz magyar sebesült maradt a csata után. Íme, minden attól függ, honnan közelítjük meg az eseményeket, más a gyôztesek és más a vesztesek krónikája.

Hiába kerestem volna a számadatok között Petôfi Sándort, tudtam, hogy ott van valamelyik számjegyben, de többé már nem fogjuk megtalálni.

Testi valójában nem, de szellemében ismét meg kell találnunk! Koszovó után, e véres százötven esztendô annyi meg annyi Koszovója után, nyelvük, vallásuk különbözôsége miatt egymást öldöklô nemzetek annyi ostobasága után végre hajlandók leszünk-e tanulni ettôl a huszonhat esztendôs költôtôl? Európa végre hajlandó-e felébredni a hol itt, hol ott fellobbanó gyûlölet rémálmából, hajlandó-e ezt az ifjú, okos, bátor és ártatlan Petôfi Sándort, a magyarok Petôfi Sándorát meghallgatni?

Azt a Petôfi Sándort, aki tudta, hogy nem egymás ellen, hanem csak együtt, csak egymás mellett, csak egymás nyelvét, nemzeti hagyományait megbecsülve lehetünk igazán szabadok.

Petôfi Sándor nemcsak a nemzeti szabadság, hanem az egyéni szabadság jelképe is. Választhatta volna a kard helyett a tollat, az illett volna igazán az ô kezébe, és akkor nem kellene ma korai halálát siratnunk. Biztathatta volna otthonról, valahonnan biztonságos távolságból a szabadságharcosokat, mint ahogy ma is teszik sokan, és akkor talán egy megsokszorozott költôi életmûvel lennénk ma gazdagabbak. Nem kellett volna feltétlenül úgy élnie, ahogy beszélt. Hány képmutató ember volt körülötte akkor is, hány képmutató embert látni ma is. Hányan voltak és hányan vannak nagyhangúak, szóval bátrak, tettel gyávák, egymás közt vakmerôk, ellenféllel meghunyászkodók? Én nem mondhatom azt, hogy Petôfi Sándor jól tette, amit tett, nem mondhatom, hogy jó volt vállalnia a halált, nincsen jogom ilyet mondani. Én csak azt mondom, hogy vigyázzatok, miként beszéltek, mert elôbb-utóbb élnetek is úgy kell!

Ez a huszonhat éves fiatalember hihetetlenül magasra emelte mindannyiunk számára a mércét, hihetetlenül nehéz példát adott nekünk erkölcsi tisztaságból.

Azáltal, hogy máig sem tudni, hol nyugszik pontosan, ez az egész vidék, ez az egész Erdély az ô nyugvóhelye lett. Reánk bízta magát, reánk, erdélyi magyarokra, nekünk kell hát leginkább vigyázni reá.

Nekünk kell felismerni azt, hogy mivel holtteste nincs, halála évfordulóján nem gyászolni, de ünnepelni kell az élô költôt, örülni kell annak, hogy itt van közöttünk halhatatlanul.

Ha nekünk, magyaroknak semmi másunk nem lenne, csak Petôfi Sándorunk, akkor is egymásra ismernénk általa, és mások is reánk ismernének a neve hallatán.

Ô a mi jobbik énünk.

A magyar szabadság szimbóluma.

Ô a világ jobbik énje.

A világszabadság szimbóluma.

Ennyi az ô végrendelete: magyar szabadság, világszabadság! Népek, nemzetek szabadsága! Jó lenne legalább itt, a Kárpát-medencében, most az ezredfordulón végre meghallani mindenkinek ezt a végrendeletet.

Fehéregyháza, 1999. július 31.

Áldozócsütörtök Fehéregyházán

Kérem Istent, áldja meg mindazokat, akik népükért, anyanyelvükért küzdenek, továbbadják gyermekeiknek Istennek ezt az ajándékát, a hazaszeretetet; és az anyanyelvnek a szeretetét Petôfihez hasonlóan ápolják. És kérem Istent, hogy mindazokat a hôsöket, akik itt, Fehéregyházán, akárcsak Petôfi, százötven évvel ezelôtt, elestek az anyanyelvért és a hazaszeretetért, Isten minél elôbb az örök boldogságban részesítse. (Jakubinyi György)

Áldott legyen Petôfi Sándor, a magyar Apolló fehéregyházi szobra, amiképpen áldás Ô a nemzet életében. Kelj fel, és járj, Petôfi Sándor! (Tôkés László)

A mi múzeumunk, a Petôfi-múzeumunk tulajdonképpen a szívünkben van, az erdélyi szívekben — attól a pillanattól kezdve, hogy július 31-e nem nagypéntek, hanem áldozócsütörtök, amikor Petôfi Sándor fölszállt az örökkévalóságba. Ezt az örökkévalóságot a költeményei, a versei jelentik; és addig tud élni Petôfi, amíg lesznek édesanyák, lesznek református, katolikus, unitárius kollégiumok, ahol megtanítanak bennünket, gyermekeket Petôfi verseire. (Benkô Samu)

Petôfi jelenléte Erdélyben identitást képzô erô, míg Magyarországon csak egy ünnep. Pomogáts Béla megállapítása telitalálat. Petôfi halálában hazajön Erdélybe. Halálnapja egyben örök feltámadása is.

Szombaton az ökumenikus istentiszteletet követôen — melyen Csiha Kálmán és Tôkés László református püspökök, Jakobinyi György római katolikus érsek, Mózes Árpád evangélikus püspök és Nagy László unitárius esperes hirdetett igét —, hosszú sorokban vonult a tömeg a fehéregyházi múzeumkertbe. Viola Gábor marosvásárhelyi színmûvész elszavalta az Egy gondolat bánt engemet címû Petôfi-verset. Gábos Dezsô a Petôfi Sándor Mûvelôdési Egyesület és a helybeliek nevében köszöntötte az emlékezô sokaságot, melynek soraiban a magyarországi és erdélyi magyar közélet számos jelentôs személyisége foglalt helyet, felsorolásukba maga a szónok is belezavarodott. Itt, a már 102 éves emlékmû elôtt mások nem is lehetnek, csak olyanok, mint aki Petôfi Sándor volt, mondotta Gábos Dezsô. Ficsor József polgármester Kiskunfélegyháza s egyben az Alföld és a Kiskunság testvéri üdvözletét tolmácsolta. Tôle tudtuk meg, hogy Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke elvállalta az ünnepség fôvédnökségét, bár személyesen nem lehet jelen. — Itt van közöttünk Petôfi szellemisége, a szabadságharc szellemisége. Két éve mottót fogalmaztunk meg, két versébôl ihletôdve: Úgy mentem el innen, mint kis gyermek — Félegyháza, / És mint meglett ember, úgy jöttem meg — Fehéregyháza.

Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében, melyet volt szíves lapunknak is átengedni, többek között ezt mondta: Petôfi embléma, márkajegy a magyar nemzet számára. Róla nem vitázunk, tetteit nem értelmezgetjük.

Dr. Martonyi János magyar külügyminiszter szónoki kérdéssel vezette föl beszédét: Mért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petôfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petôfi a mi összetartozásunk jelképe. Petôfi Sándor a magyarság összetartozásának a jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. — Csak azt szeretném — mondta végül a szónok —, ha ez a század valóban megfelelne az Ô elvárásainak.

Kelemen Hunor, a Román Mûvelôdési Minisztérium államtitkára Ion Caramitru miniszter üdvözletét tolmácsolta. (A jelentôs román személyiségek közül egyedül Ana Blandiana jelenlétét emlegették, ôt azonban vagy nem kérték fel a szólásra, vagy elhárította magától a kérést. A sûrû tömegben tût sem lehetett leejteni, a sokaság áttekinthetetlen volt.) — A szabadságért mindennap meg kell küzdeni — hallottuk a fiatal költô- államtitkártól. — Kisgyerek koromban sokáig nem hittem el, hogy Petôfi meghalt... Tôle a felelôsséget is megtanultuk. Felelôsek vagyunk egymásért. Ez a szolidaritás tart össze bennünket.

Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnöke szintén nem jöhetett el, megbízásából Patrubány Miklós, az MVSZ alelnöke, VET elnöke kért szót, és tolmácsolta Dávid Ibolya magyar igazságügyminiszter asszony üdvözletét is. (Betegsége miatt kellett távolmaradnia.) A Világszövetség különbözô országokban mûködô szövetségei ünnepi gondolataikat küldik Fehéregyházára (a svédországi magyarok egy csoportja, Molnár Gergely vezetésével koszorúzott is). Csak az igazságot szabad mondanunk, szögezte le Patrubány Miklós. És azonnal kérdezett is: vajon méltók vagyunk-e Petôfi áldozatához. Ötven év alatt nem sokat haladtunk a szabadság tárgyában. Vajon most szabadok vagyunk-e. A pekingi Mennyei Béke terén (Tien-an Men) a diákok nem is oly rég Petôfi Sándor "Szabadság, szerelem" versének négy sorával álltak a tankok elé, mentek szabad mellel a halálba. Az alig tízmilliós nép költôje íme, az egymilliárdos nagy szép szabadságvágyának kifejezôjévé válhat. Petôfi mindenki másnál hangsúlyozottabban képviselte az igazságot. És ez számunkra, és mások számára is mindennél fontosabb.

Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter Románia kormánya nevében beszélt. Petôfi nemcsak a magyarnak akart szabadságot. Költészetében nem találni más népeket sértô gondolatokat. Ezért is lehetett az, hogy a legrosszabb idôkben, amikor a cenzúra az irodalom számos nagyját számûzte a közéletbôl, Petôfi akkor is mindig jelen lehetett, egyrészt, mert tudták, hogy a magyaroknak mit jelent, másrészt pedig, mert támadhatatlan volt. Itt nemcsak mi ünnepelünk, hanem mások is, akik tisztelik Petôfit, és Petôfi emléke örökké velünk lesz — hallottuk még a minisztertôl.

Soha ennyi koszorút nem helyeztek a turulmadaras emlékmû lábához. Koszorúztak Markó Béla RMDSZ- elnök, Hámori József magyar mûvelôdési miniszter, Takács Csaba, Martonyi János magyar külügyminiszter, Szôcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet, Patrubány Miklós, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatala részérôl, dr. Hajdú Gábor egészségügyi miniszter, Demeter Ervin magyar politikai államtitkár, a Magyarok Világszövetsége, Tabajdi Csaba képviselô, a HTMH volt vezetôje, Ficsor József kiskunfélegyházi polgármester, magyarországi és erdélyi városok, helységek mûvelôdési és RMDSZ- szervezetei, távoli országokból érkezett zarándokok csakúgy, mint az Erdélyi Kárpát- Egyesület tagjai, akik végigkövették Petôfi utolsó útját, vagy a mezôberényiek, akik viszont kerékpáron érkeztek oda, vajdasági, felvidéki, amerikai csoportok, magánszemélyek. Hatalmas virágdombbá magasodott nemsokára a Petôfi emléke elôtt tisztelgôk koszorúhalma.

A régi és az új Petôfi-szoborról Ficsor József beszélt. Az új szobor gondolata 1997. július 31-én született meg. Négy évszám kapcsolható a történethez. 1897-ben Köllô Miklós gyergyói származású székely szobrász teljes alakú Petôfi-bronzszobrát Segesváron, a Városháza elôtt állították fel. Az elsô világháború után ez a szobor elkerül a helyérôl, Magyarországra, Budapestre. 1922. októberében az alkotást Kiskunfélegyháza városa kapja meg, a fôtéren állítják fel. Azóta is ott áll, a város dísze, éke. 1997. július 31-e , a kezdeményezés után a közös felhívás következett a világ magyarsága felé, és mára, 1999-re, a szobor elkészült. Alkotója Máthé István csongrádi szobrászmûvész, aki feleségével együtt ugyancsak jelen volt Fehéregyházán. A talapzat Palásti Gábor kiskunfélegyházi kôfaragómester munkája. Ficsor József köszönetet mondott mindazoknak a szervezeteknek, intézményeknek, magánszemélyeknek, akik hozzájárultak a szobor létrejöttéhez. (Névsoruk hosszú oldalakat töltene meg.) Ficsor József érdekes ajándékot nyújtott át Gábos Dezsônek: a kiskunfélegyházi Köllô- szoborról készült nagyalakú festményt, Losonczi Lilla mûvét, arra kérve, hogy azt a kis múzeumban helyezzék el.

A szobor átadását követôen (Nem hittem, hogy a sors majd megadja nekem, hogy itt átvehetek egy egészalakos Petôfi-szobrot — mondta meghatottan Gábos Dezsô —; mikor elôször jártam Kiskunfélegyházán, egy éjszakát a talapzatánál töltöttem, a padon; adja Isten, hogy ez a szobor itt álljon sziklaszilárdan, a következô évezred folyamán is) — elhangzott a román, a magyar és a székely himnusz, majd a romániai történelmi egyházak vezetô személyiségei mondtak áldást, Csiha Kálmán erdélyi református püspök, Mózes Árpád evangélikus püspök, Tôkés László királyhágómelléki református püspök, Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Nagy László marosvásárhelyi unitárius esperes. Elhangzott a Szózat, majd Sellei Zoltán budapesti elôadómûvész elszavalta a költô Jövendölés címû versét.

Ezután adták át a megújult fehéregyházi Petôfi-múzeumot, amely bizonnyal a magyarság jó híréhez és a költô rangjához és méltóságához mérten képviseli a szót és az igét, a hitet és a harcot, a szabadságot és a szerelmet néhány kis szobában. Emlékkiállítását mostantól érdemes megtekintenie minden Erdélybe látogatónak, és minden erdélyinek, aki egy kicsit is ad magára, népére, nemzetére, mûveltségére. Ha a költészet templom, melybe mezítláb is be lehet menni, ha szent a kunyhók küszöbe, melyekbôl az Úr idônkint megváltókat küld az emberiségnek, akkor Petôfihez járulni szabad mellel, mezítlen lélekkel sem szentségtörés. Praznovszky Mihály, a Petôfi Irodalmi Múzeum igazgatója mondta: Szent a küszöb, amelyen átallépve találkozunk a magyar irodalom istenné magasztosult alakjával. Itt, Erdélyben, Koltó mellett ez lesz az újabb "búcsújáró hely". Fehéregyháza, szent hely; és ne azt nézzék, hogy a termek kicsinyek —, hanem hogy mekkora szellem tölti be azokat.

Az Erdélyi Múzeum-Egylet nevében Benkô Samu akadémikus mondott szívünkhöz beszélô gondolatokat. Öröme nem maradéktalan. Petôfi éppen azokhoz nem jut el igazán, akikre a legtöbbet hivatkozunk: a fiatalokhoz. Petôfi költeményei ma nem élnek, sem nálunk, sem az anyaországban — mondta —, nem lehet olcsón hozzájutni mûveihez, és itt, Fehéregyházán sem tudunk gyermekeink kezébe adni egy szépen illusztrált János vitézt. "— Én ötven évvel ezelôtt is itt voltam, rendezôje is voltam ennek a múzeumnak, amit itt megnyitottak. Eltûnt az a múzeum. A Bolyai Egyetem tanárai és diákjai itt rendeztük be. És mint a Bolyai Egyetem diákja, az akkori rektorral tettem le a virágot a szobor talapzatára. Azóta nincs Bolyai Egyetem.

Hallgattam a koszorúzókat, de nem hallottam az ô (a Bolyai, sz.m.) nevét. Ezért kétségekkel veszem át ezt a múzeumot; és csak azt kívánom, hogy teremjenek Erdély földjén olyan tanárok, akik — amikor a tananyagban eljutnak Petôfiig, ne ugorják át. Tanítsák meg Erdély magyar fiait és leányait Petôfi legszebb verseire, tanítsák meg az anyák gyermekeiket az Anyám tyúkjára, a Füstbe ment tervre. A magyar gyermek az alföldet ismerje meg Petôfi verseibôl, akárcsak a pusztát. Így fog élni Petôfi bennünk, úgy, ahogy élnie kell, az örökkévalóságban."

Mi elmegyünk. Petôfi van. Petôfi marad.

Üzletemberekkel, értelmiségiekkel, a politikai élet helyi képviselôivel találkozott péntek este Martonyi János magyar külügyminiszter és Hámori József a Nemzeti Kulturális örökség Minisztériumának tárcavezetôje. A Tükörteremben megtartott találkozón jelen volt Sütô András író, Szôcs Ferenc, Magyarország bukaresti nagykövete, Bálint Patari József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának fôtanácsosa, vendéglátóként Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Takács Csaba ügyvezetô elnök, Fodor Imre polgármester, Virág György, a megyei tanács alelnöke, Szepessy László, az RMDSZ szövetségi elnöki hivatalának igazgatója.

Markó Béla üdvözlôszavaiban elmondta, hogy a romániai magyarság sokat remél Magyarország külpolitikájától, örül integrációs sikereinek, mert erôs, tekintélyes Magyarországra van szükség, amely odafigyel a határain túl élô magyar közösségek gondjaira, s tudja azokat támogatni.

Martonyi János külügyminiszter a magyar kormány nemzetpolitikájáról, a magyar—magyar állandó értekezletrôl, a koszovói válság hatásairól és bukaresti tárgyalásairól beszélt. Véleményének adott hangot, miszerint az elmúlt egy esztendôben az összmagyarságon belül erôsödött a nemzeti összetartozás érzése. Ez a meggyôzôdése a napokban tett erdélyi körútja során csak erôsödött, mondta. A magyar kormány nemzetpolitikájának célja egyértelmû, jelentette ki: mindenki, aki magyarnak érzi magát, megmaradhasson magyarnak, egyénként és közösségként is. Ennek legfontosabb tényezôje a nemzeti identitás, nemzeti összetartás, nemzeti kultúra magáénak vallása.

Másik célja pedig, mondta, hogy ne csak magyarnak maradhasson meg valaki, de maradhasson ott, ahol ôsei éltek évszázadok óta, s ne kényszerüljön arra, hogy elhagyja házát, iskoláját, hazát keressen másutt. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, idézte a napokban oly gyakran elhangzott mondatot, de hozzátette: az otthont meg is kell ôrizni. Olyan világ kell, hogy ne csak magyarnak, de szülôföldünkön is megmaradhassunk.

Hámori József mûvelôdési miniszter szerint a nemzeti kulturális örökség a legfontosabb identitás-meghatározó tényezô egy társadalom életében. Magyarországról szólva kijelentette, hogy a politikai határok nem jelentik a nemzet határait is egyben. Anyanyelv nélkül nincs kultúra, tette hozzá. Nemcsak beszélni kell róla, hanem tenni is kell a megôrzéséért. Ehhez pedig pénz kell. A magyar kormány külön keretet fordít (idén 200 millió forintot) a határon túli szellemi örökségek finanszírozására, ezenkívül millenniumi pályázatokat is meghirdettek, s az Illyés Alapítvány is nagy összeggel támogatja a határon túli magyar kultúrát. Elmondta, hogy a román és a magyar mûvelôdési miniszter hároméves közös munkatervet írt alá, és már hozzáfogtak az erdélyi mûemlékek felméréséhez és rekonstrukciójához.

Marosvásárhelyi vonatkozásban elmondta, hogy az Illyés Alapítvány komoly támogatást szán a Teleki Téka renoválására, segítik a Nemzeti Színházat, a bábszínházat, a megyei könyvtárat stb. A kultúra és az oktatás szervesen összefügg. Ha valahol egy iskola megszûnik, a település elvész, ha nics felsôoktatás, nincs értelmiség. Ezért kell a magyar egyetem, de lentrôl fel, lépcsôzetesen kell felépíteni. Végül kijelentette: a magyar kormány azt támogatja, amit az RMDSZ jónak tart.

A jelenlevôk kérdései a schengeni egyezmény következményeitôl, az import-export vámdíjakon át, a nemrég elfogadott oktatási törvényig, széles skálát átfogtak. Ezekre Martonyi János és Markó Béla válaszolt.

A találkozót követôen sikerült egy-két kérdést feltennünk a Magyar Köztársaság külügyminiszterének. Ezeket, illetve a találkozón elmondott beszédének további részleteit holnapi lapszámunkban olvashatják.

Hámori József, a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának tárcavezetôje, mielôtt a fehéregyházi megemlékezésekre utazott volna, szombaton kora délelôtt felkereste marosvásárhelyi otthonában Sütô Andrást. A látogatásra a minisztert és feleségét elkísérte Elekes Botond, a magyar mûvelôdési tárca erdélyi kérdésekben illetékes fôosztályvezetôje és Balázs Ádám, Magyarország bukaresti nagykövetségének kulturális attaséja. Az oldott hangú, baráti eszmecserén fotósunk, Karácsonyi Zsigmond azt a mozzanatot rögzítette, amikor Hámori József az egyik legszebb és legfrissebb kiadványt, Magyarország képes történetét nyújtotta át a Kossuth-díjas írónak. Sütô András a Helikon Kiadónál nemrég megjelent Naplója vaskos kötetét dedikálta a miniszternek.

A Petôfi-ünnepségek harmadnapos rendezvénye tegnap a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében folytatódott: a PEN-központok szervezésében a kerekasztal-vitán a költészet mai hivatásáról folyt kötetlen beszélgetés. Ezt megelôzôen a Bákó megyei Lészped csángó kórusa énekelt.

A Nemzetközi PEN, a világ legátfogóbb írószervezetének tegnapi marosvásárhelyi kerekasztala, ebbôl is a román, a magyar, a romániai magyar Pen Klubok rendezvénye Petôfi halálának 150. évfordulója alkalmából adott lehetôséget a vendégíróknak és a helyieknek tanácskozásra a költészet jelenérôl, jövôjérôl. Ana Blandiana a Román PEN-Klub vezetôjeként szólalt fel, akár Hubay Miklós, a Magyar PEN Klub elnöke: a magyaroknak van egy kincsük, az pedig a költészetük — mondotta. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke Auschwitz és Koszovó közti párhuzamokból vonva tanúságot és tanulságot, a "lehet-e ma még verset írni" gondolatát járta körül. Kontra Ferenc vajdasági író megrázó történettel — az elsô bombák lakása környékén hulltak — írta le újabb szellemi találkozását a költészettel és Petôfivel a lebombázott hídak metaforájával szólt a borzalmakról, a költészet szerepérôl. Válaszul Egyed Emese, mielôtt felolvasta volna költeményét, arról biztosította a vajdasági írót: a mellette szenvedô emberért imádkozik a költô is...Kántor Lajos a politika—költészet—nép összekapcsolódásáról beszélt. Markó Béla költô úgy véli, ma már nem a szakralizált Petôfire van szükségünk, Petôfi nem volt politikus ugyan, de fontos a valamiféle költôi beavatkozás a politikába. Helyszûke miatt a felvetôdött gondolatok részletesebb ismertetésére nem térhetünk ki, de a kerekasztal- beszélgetésen elhangzottakról lapunk Múzsa mellékletében olvashatnak.

A román, a magyar és a romániai magyar Pen Klub rendezte megnyilvánulássorozaton, illetve a marosvásárhelyi kerekasztal-vitán — moderátor: Gálfalvi Zsolt — részt vettek: Anise Koltz (Luxemburg), az Európai Költészeti Akadémia alelnöke, Hubay Miklós, a Magyar PEN Klub elnöke, Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Jean Luc Moreau (Luxemburg), Bogdan Zahura (Lengyelország), Jenny Molson (Luxemburg), Bányai János, Kontra Ferenc, Toldy Éva (Jugoszlávia), Váry Fábián László (Ukrajna), Ana Blandiana, Denisa Comanescu, Nicolae Prelipceanu, Romulus Rusan, Mihai Ursachi (Román PEN Klub), Csicsery-Rónai István, Mezey Katalin, Nagy Pál, Oláh János, Tóth Éva (Magyar PEN Klub), Dávid Gyula, Egyed Emese, Fodor Sándor, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Kántor Lajos, Kelemen Hunor, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Sütô András, Sebestyén Mihály, Szilágyi István, Tóth István és mások.

A megyei tanács, a megyei mûvelôdési felügyelôség, valamint a Népi Alkotások Megyei Központja közremûködésével idén is megrendezték az Öreg Táncosok Fesztiválját. Vasárnap délelôtt került sor a város fôterén a Mezôség, a Maros-, a Nyárád- és a Küküllômente népviselete seregszemléjére. A megyeháza elôtt a vendégegyüttesek látványos körtáncba, csárdásba kezdtek, majd a nyári kert szabadtéri színpadára mentek. Énekszóval, csujjogtatva, kurjongatva.

Ioan Florea, a Népi Alkotások Megyei Központjának igazgatója köszöntötte közvetlen szavakkal a vendégeket, majd átadta a szót Mihail Art. Mircea mûsorvezetônek. És sorjázhattak hát a hagyományôrzô néptáncegyüttesek és zenekarok, többnyire Maros megyébôl. Felléptek Idecspatak, Kisikland, Nyárádmagyarós, Mezôméhes, Erdôidecs, Vajdaszentivány, Marosvásárhely, Beszterce-Naszód, Erdôszakál, Jobbágytelke, Felsôrépa, Magyaró, Kisfülpös és Marosbisztra román, magyar, német, illetve vegyes tánccsoportjai, zenekarai. Lapzártakor még tartott a zenés-táncos seregszemle.

Mintegy négyezer személy — szülô, testvér, rokon, barát — foglalt helyet szombaton délelôtt a ligeti stadion lelátóin. A vásárhelyi Horea tûzoltócsoport, a csendôrség és a nemzetvédelmi minisztérium alakulatainak sorkatonái tették le a katonai esküt.

A katonai ceremóniát Lacatusu Virgil, a 2-es Tankdandár parancsnokának köszöntôbeszéde nyitotta. Beszédében Fratean Alexandru, a megyei tanács alelnöke aláhúzta: "A csendôrök a honpolgárok jogait, a tûzoltók a javait, a nemzetvédelmi minisztérium pedig mindannyiunkat véd". Ciulea Vasile ezredes, a 6-os Hadtest parancsnoka szerint "a közös eskütétel az együttmûködés jele". Elmondta, a hadsereg jelentôs változásokon megy keresztül: új kiképzési módozatokat vezettek be, korszerûsítik a fegyverzetet is.

A nemzeti himnusz elhangzása után az alakulatok felvonultak. Ez idô alatt a hangosbemondón azoknak a tiszteknek és sorkatonáknak a nevét ismertették, akik a kiképzés során kimagasló eredményeket értek el. Zárómomentumként harcmûvészeti és tûzoltási gyakorlatokat mutattak be.

Az RMDSZ Maros megyei szervezete és megyei tanácsosi frakciója sajnálkozását fejezi ki azoknak a megyei tanácsosoknak (közöttük találhatók a többi kormánypárt tanácsosai is) a politikai rövidlátása miatt, akik szavazatukkal áthágták a Koalíciós Protokollumot és a törvényes rendelkezéseket.

Elképesztô: akkor, amikor az európai értékek elôtérbe helyezésérôl beszélünk, az ifjúság (Tatár Béla, MADISZ) képviselôje helyett a Megyei Állandó Tanács Bürójába a jelenlegi korszak kívánalmainak megfelelni nem tudó idôs embert választanak meg, aki egy ultranacionalista és idegengyûlölô pártnak a tagja (Adrian Moisoiu, Nagy Románia-Párt). Vagyis a múlt "értékei" a kormánykoalíció tanácsosainak támogatásával tértek vissza a Maros megyei vezetésbe.

Maros megyében két kultúra, a román és magyar, a magyar és román él együtt. Mostantól minden vezetô tisztséget — a mûvészvilágban is — kizárólag románok töltenek be. A Filharmónia élére — amelyik egyetlen olyan mûvészeti intézmény volt, amelynek élén magyar mûvész állt — román nemzetiségû mûvészt neveztek ki.

A megyei tanács határozatát a szakemberek szavazatának figyelmen kívül hagyásával és az érvényes törvények áthágásával hozta meg (arra hivatkozunk, hogy az igazgatói tisztségre pályázó mindkét jelölt sikeres vizsgát tett, ezért a Tanács mindkettô között kellett volna válasszon, tehát jogtalanul zárta ki a sikeresen vizsgázott magyar nemzetiségû jelöltet).

Kijelentjük, a szavazási eljárás megszervezée és lebonyolítása teljes mértékben elfogadhatatlanul, oly módon történt, amely lehetôvé tette a szavazás eredményének a megváltoztatását. Vitatjuk tehát azt a módszert, amellyel a román nemzetiségû mûvészt elôléptették.

Diszkrimináló határozataikkal a többségi tanácsosok kimutatták igazi arcukat: ôk továbbra is másodrendû állampolgárként akarnak minket kezelni.

Mivel a romániai, a Maros megyei magyarok nem fogadják el ezt a helyzetet, kénytelenek leszünk törvényes érdekeink és a jogállamiság védelmében ezentúl új politikai és jogi eszközöket felhasználni, olyanokat, amelyek rádöbbentik a valóságra a politikai rövidlátásban szenvedôket. Meg kell értetnünk azt, hogy a kisebbségek arányos képviselete az együttélés és demokrácia megkerülhetetlen követelménye.

Virág György, a Maros Megyei Tanács

alelnöke

Kincses Elôd, az RMDSZ Maros megyei elnöke