A múlt héten, az Európa Tanács parlamenti közgyûlése napirendjén szinte kizárólag nemzeti kisebbségi kérdések szerepeltek, kezdve Albániától, a brüsszeli franciák problémáin át, egészen a koszovói helyzetig. Frunda György szenátorral ezekrôl a kérdésekrôl, illetve a kisebbségi problémák kapcsán az itthon kialakult helyzetrôl beszélgettünk. A beszélgetés során természetes, hogy az RMDSZ és a ma sorra kerülô SZKT- tanácskozás is szóba került.

— Ha jól tudom, az Európa Tanács közgyûlése a múlt héten két nagyon fontos kérdésben foglalt állást.

— Így van. Az egyik Koszovó volt, a másik az albán helyzet. Az albán kérdés azért fontos, mert ott tulajdonképpen egy belpolitikai helyzetrôl van szó, ahol az ellenzék a kormánypárttal harcol. Egyesek, fôleg a keleti régiókból, s köztük román politikusok is úgy vélték, hogy az Európa Tanácsnak nem kell beleszólnia egy ország belsô kérdéseibe. Nyugati politikusok, s ezek mellett sorakoztam fel én magam is, azt állították, hogy muszáj beleszólni, mert könnyebb a megelôzés, mint az orvoslás, s az Európa Tanácsnak határozott álláspontot kell képviselnie pont azért, nehogy megtörténhessen az, ami Boszniában történt. Az Európa Tanács határozott fellépése sokat segített abban, hogy tárgyalóasztalhoz ültek a felek.

— A másik pont a koszovói kérdés volt.

— Sajnos, a román politikusok egy része is úgy tekinti, hogy nem szabad túl nagy autonómiát adni Koszovónak, mert ez Jugoszlávia függetlenségét fenyegeti. Véleményük szerint ez belügy, amit Jugoszláviának kell megoldania. Hála istennek, a végsô szavazásnál magukra maradtak azok a nosztalgiázó politikusok, akik a kisebbségi kérdést, a kisebbségi jogok tiszteletben tartását belügynek tartják.

— Ön felszólalásában hangoztatta, hogy kisebbségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha biztosítják a természetesen nekik járó jogokat, és csak akkor várhat el bármely állam lojalitást a kisebbségektôl, ha teljeskörû jogokat biztosít nekik.

— Ezt az Európa Tanács el is fogadta, s felkérte a jugoszláv hatóságokat, azonnal vonja ki a hadseregét, rendôrségét, tartsa tiszteletben az emberi és — hangsúlyozottan — a kisebbségi jogokat. Arra szólította fel, hogy biztosítsa a menekültek hazatérését, ne zaklassa ôket, és biztosítson " one large autonomy", vagyis a legszéleskörûbb autonómiát a koszovói albánoknak.

— Hogyan viszonyultak a román politikusok ehhez a határozathoz?

— Adrian Nãstase képviselô úr például kijelentette, hogy ô nem tudja ezt elfogadni, de még egyszer mondom, hogy ô és a többiek magukra maradtak, s elsöprô többséggel fogadta el az Európa Tanács közgyûlése a bôvített autonómia elvét.

— Szintén kisebbségi "téma" volt a brüsszeli franciák kérdése.

— Péntek reggel én már nem vettem részt a közgyûlésen, így bôvebbet nem tudok mondani, de elmondhatom, hogy az Európa Tanács állást foglalt egy olyan országgal szemben is, mint Belgium, ahol két nemzet párhuzamos jogokat élvez minden szinten, az anyanyelvhasználattól, a politikai döntésjogig, csak Brüsszel régiójában hat kisközségben, flamand területen nem használhatták teljes joggal az anyanyelvüket a franciák. Emiatt egyik képviselôjük kérte és elérte azt, hogy a közgyûlés egy olyan határozatot fogadjon el, legalábbis ez volt a tervezetben, amelyben felkérte a flamand hatóságokat, tartsák tiszteletben a franciák jogait.

— Vagyis világos, hogy az Európa Tanács nagyon érzékeny a kisebbségi kérdésekre.

— Nagyon érzékenyen reagál a kisebbségi problémákat, s vallja, hogy a kisebbségi jogoktól nem lehet eltekinteni és nem lehet belügynek tekinteni.

— Akkor "témában" vagyunk, ugyanis itthon közben éppen a romániai magyarság jogait igyekeztek megnyirbálni. A legutóbbi fejleményeket mennyire ismerték az ET- képviselôk? Volt valamilyen reakció a kialakult helyzetre?

— Jólesô érzés, hogy minden ülésszakon érdeklôdnek a mi helyzetünkrôl. Jól informáltak, tudják, hogy feszültség van a kormányban, s hogy az RMDSZ úgy határozott, hogy ha szeptember végéig nem születik döntés a magyar egyetemrôl, kilép a kormányból.

— Mi volt a véleményük az RMDSZ—nek errôl a döntésérôl?

— Egyértelmûen az volt a véleményük, hogy elsietett lépés lenne. Még a magyar kormánypárti képviselôk is ugyanezen a véleményen voltak, vagyis, meg kell várni a végleges parlamenti szavazást, s utána lehet megtenni a döntô lépést. Addig viszont minden parlamenti eszközt fel kell használni a jogok kivívására. Nehéz lenne az Európa Tanácsnak, nyugati barátainknak megmagyarázni, hogy miért teszünk egy ilyen lépést, mielôtt úgymond a gyümölcs beért volna.

— Ezekre hogyan érvelt ön, sikerült-e megértetni, hogy kényszerhelyzetben van az RMDSZ?

— Megpróbáltam megmagyarázni, hogy nem történt semmiféle elôrelépés, hogy politikai partnereink is "hintáztatnak", viszont be kell vallanom, nem értem el sikert, egyetlenegy képviselô sem mondta, hogy igazunk van. Azt mondták: jól fontoljuk meg, és anélkül, hogy tudták volna, hogy létezik egy ilyen lehetôség, ketten- hárman is felvetették, mi lenne, ha megoldásként egy multikulturális egyetemet fogadnánk el. Elmondtam, hogy errôl szó sem volt az SZKT-n, de személy szerint nem látom ennek hátrányát. Föltétlen elônyei vannak például egy abszolút autonómiával rendelkezô magyar—német egyetemnek.

— Szeptember 30—án délután még úgy volt, hogy az RMDSZ kilép a kormányból, ez a magyar—német egyetem az utolsó pillanatban bedobott mentôöv volt. De a végsô szót az SZKT mondja ki...

— Ez vitathatatlan. Azonban a kérdés sokkal bonyolultabb, nem lenne szabad leszûkíteni egyetlen problémára.

— Márpedig a legutóbbi SZKT errôl hozott határozatot.

— Nagyon sajnálom, hogy nem vehettem részt azon az SZKT— n, mert elmondtam volna, hogy az RMDSZ—nek sokkal megfontoltabbnak kell lennie. Ne feledjük el, hogy még ezután következik a helyhatósági törvény megszavazása. Tegnap (csütörtökön sz.m.) a szenátus egy, a házasságkötésrôl szóló ENSZ- egyezményt fogadott el. Kértem, foglalják bele, hogy a boldogító igent a kisebbségek anyanyelvükön is mondhassák ki.

— Ezt a szenátus elvetette.

— Épp errôl van szó. Ez a hangnem, a hozzáállás bizonyítja, hogy nem szabad elszigetelôdnünk. Ellenzékbe nem vonulhat az RMDSZ a mai ellenzékkel. S így teljesen elszigetelôdik. A jogokat nemhogy elérni, de mégis megtartani sem fogjuk tudni majd.

— Kíváncsi vagyok, hogyan sikerül errôl meggyôzie majd az úgynevezett radikálisokat a mai SZKT-ülésen? Azokat, akik Csernátonban, akik Nyárádszeredában voltak, s akik a legutóbbi SZKT-n az azonnali kilépére szavaztak?

— Az RMDSZ úgy van felépítve, hogy az SZKT a mi miniparlamentünk. Ebben az esetben vitathatatlan, hogy nem érdekvédelmi szövetségként döntünk, hanem politikai pártként. Ha így van, akkor véleményem szerint megfelelô kompromisszumot kellene elérjünk, meg kellene gyôzni képviselôtársainkat, hogy ezt a megoldást fogadjuk el. Ha az SZKT vállalta azt ezelôtt két évvel, hogy az RMDSZ részt vesz a kormánykoalícióban, akkor nem adhatjuk fel a politikusharcot, vagy nem megyünk a hegyekbe partizánkodni, hanem a harcot végigvisszük.

—Akkor is ha esetleg megalkuvóknak és gazembereknek nevezik egyesek emiatt?

— Nem azok a megalkuvók és gazemberek, akik vállalják a harcot, s — akik feladva otthoni kényelmüket, vállalják a munkát helyi vagy központi szinten —, akik ha kis eredményeket, részeredményeket, rövidre szóló eredményeket is, de eredményeket mutatnak fel. Nem azok a megalkuvók és gazemberek, akik becsületesen dolgoznak, azok a gazemberek, akik besúgók voltak Ceausescu idejében, akik a barátaikról, munkatársaikról, ismerôseikrôl feljelentéseket tettek, vagy azok, akik '89 decembere végén még hûségnyilatkozatokat írtak a kommunista rendszernek, a szekuritáténak, s most magyar példák, "jó magyarok" akarnak lenni. Azok a becsületesek, akik vállalják a harcot.

— Mindezeket figyelembe véve, mit vár a mai SZKT—tól?

— Azt remélem, hogy a józan ész és a realizmus gyôz. Nem lehet az emberek életével játszani. Nem szabad a politikában olyan döntéseket hozni, amelyeket késôbb nagyon nehéz korrigálni. Az emberek számára nagyon fontos, hogy problémáikkal van hová fordulniuk, tudják, hogy azokat orvosolni fogják, vagy megpróbálják orvosolni. Maximalista módon felfogni az RMDSZ kormányzati szerepét és csodákat várni nem lehet. Igaz: el kell érnünk a magyar egyetemtôl a legteljesebb anyanyelvi és egyéb jogokig mindent. De ugyanannyira igaz, hogy ezt nem lehet, egy ötven-hetvenéves mentalitást legyôzve elérni, szûkre behatárolt idô alatt. Ha most kilépünk a harcból, s nem próbáljuk igazunkról nap mint nap, újra és újra meggyôzni a románságot, akkor a késôbbiekben semmi esélyünk nem marad.

Hát bizony a kisebbség újta — a mi tájainkon — kompromisszumokkal van kikövezve. S az út a megalkuvás, az önfeladás, az árulás mocsarán vezet keresztül. Aki az élen jár, ha nincs biztos iránytûje, ha nem tudja, meddig lehet elmenni a közösségi érdekek, a jogos igények, az igényelt jogok, a jövônket biztosító feltételek feladása nélkül, ha enged a szirének csábításának, vesztébe viszi azokat, akik bíznak benne. Szôcs Géza színdarabja példázza, hova jut egy közösség, ha a kompromisszum önfeladássá válik.

Úgy érzem, az ingovány elnyeléssel fenyeget. Elérkeztünk a megköthetô kompromisszumok határáig (talán már túl is léptünk rajta). Nem lehet, nem szabad továbblépni a süppedô talajon, mert menthetetlenül belefulladunk a mocsárba. S még a hôsi halottaknak kijáró tiszteletet sem kapjuk meg, csak nevetség és káröröm lesz a jutalmunk.

Remélem, felelôs vezetôink ráébrednek végre, hogy minden további lépés az eddigi irányba a vesztünkbe visz.

Amint az várható volt, a magyar—német egyetem alapítására vonatkozó kormánydöntés jelentette a központi témát a Román Nemzeti Egységpárt megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján. A PUNR politikusai szerint a Vasile- kabinetnek azért volt fontos a Petôfi—Schiller nevet viselô felsôoktatási intézmény létesítését szorgalmazó határozat gyors meghozatala, mert a miniszterelnök éppen az Egyesült Államokba készült, ott pedig bátran eldicsekedhet majd a bejelentett megoldással. Ezt a taktikázó megoldást jellegzetesen balkáninak nevezték az egységpártiak, akik újra elismételték jól ismert nemtetszéseiket az RMDSZ-szel, a haltalmon lévô koalícióval, az államelnökkel, illetve Fodor Imre polgármesterrel kapcsolatosan. Úgy vélték, az egyetem kérdésében népszavazást kellene kiírni az erdélyi lakosság körében.

A sajtóértekezleten a PUNR vendége ezúttal Zeno Opris volt. A Vatra Româneascã elnöke úgy vélte, itt az idô, hogy az általa irányított szövetség ismét hallassa hangját, mivel az ország nehéz helyzetben van.

"Nagy Miklós Kund három évtizedes újságírói, szerkesztôi tapasztalatát és sokéves képzômûvészeti jártasságát kamatoztatva próbálja bizonyítani: joggal tartja kedvenc mûfajának a sajtóbeszélgetést — olvassuk az Impress legújabb kiadványának borítóján. — Több száz rádiós, újság- és tévédialógus, intim mûhelyvallomás és nyilvános párbeszéd nyomán születtek ezek az írások." Nagy Miklós Kund, a Népújság fôszerkesztô-helyettese, lapunk Múzsa címû irodalmi, mûvészeti mellékletének szorgos szerkesztôje nemcsak a rádiós, tévés mûfajokat mûveli sikerrel, interjûkötetének csütörtöki bemutatója mutatja: mekkora az olvasottsága, a népszerûsége a mûhelybeszélgetéseknek. Rég nem volt könyvbemutatónak ekkora hallgatósága; rég nem dedikált szerzô ilyen intenzíven.

A bemutató sem volt szokványos. Petelei István kiadói igazgató köszöntô szavait követôen két nagy hatású elôadómûvész, népszerû színmûvésznô fellépése foglalta költôi keretbe: Kilyén Ilka és Balázs Éva a festôknek dedikált illetve világukat idézô költeményekkel gyönyörködtette a telt ház közönségét: Szôcs Kálmán, Szilágyi Domokos, Páll Lajos, Kovács András Ferenc, Kányádi Sándor, Markó Béla, Kovács András Ferenc megrendítôen szép lírai vallomásai itt különösen értô fülekre találtak.

Spielmann Mihály a kötetrôl írt veretes szövegét olvasta fel, inkább: adta elô, célratörô logikával, kristálytiszta érveléssel, eszmélkedésre serkentô, rákérdezô esszéstílusban, majd "amikor a hóhért akasztják"—szerûen vallatta meg a szerzôt kötetérôl; Nagy Miklós Kund pedig a tôle megszokott mértéktartó szerénységgel válaszolt a bennünket is izgató kérdésekre: miért éppen huszonegy alkotóval állt szóba, hogyan tudta rávenni a mûvészeket önarcképük elkészítésére, kinek fájlalja a hiányát az élôk (és a holtak) közül.

A Mûterem (Beszélgetés huszonegy Maros megyei képzômûvésszel) címû kötet ára 17.000 lej, (egyelôre) a szerkesztôség apróhirdetési osztályán vásárolható meg.

Bár október elsején nyitották meg hivatalosan az 1998/99-es egyetemi tanévet, a tulajdonképpeni kezdésre hétfôn kerül sor. Így van ez a három közismert marosvásárhelyi felsôoktatási intézetben is, ahol a vezetôségtôl érdeklôdtünk az idei egyetemi év újdonságairól.

Kovács Levente, a Színmûvészeti Akadémia Szentgyörgyi István tagozatának vezetôje elôször is a hallgatók tanulási és munkakörülményein javító változásokról számol be:

— A padlásteret félig beépítettük, s így négy ultramodern tanteremmel, olvasóteremmel, mellékhelyiségekkel és vendégszobával lett tágasabb az intézet. Ha anyagi lehetôségeink megengedik, az építkezés tovább folytatódik. Befagyott viszont az udvaron tervezett új mûhely- és raktárhelyiségek építése. És továbbra sincs szerencsénk a külföldi cégekkel, hisz a Stúdió-terem átadása korábban egy olasz cég miatt késett, jelenleg egy magyar cég miatt — amelytôl a világítási felszereléseket rendeltük meg — "csúszhat" az október 17-re tervezett kezdés, amikor a Rút kiskacsa címû zenés vígjátékkal lépnénk a közönség elé.

Egyébként a Szentgyörgyi István tagozat évfolyamain idén 42 színész-, 16 teatrológus és a 3 részben Bukarestben tanuló rendezô-hallgató kezdi meg illetve folytatja tanulmányait. A színészhallgatók közül 6-an választották második szakként a teatrológiát, s a beiratkozás még nem zárult le. Egyébként idén végez az elsô teatrológia osztály, államvizsgájuk megszervezése érdekes szakmai feladat, hiszen ez alkalommal kell igazolódnia a szak létjogosultságának — vélekedett a magyar tagozat vezetôje. Kovács Levente beszámolt arról is, hogy tovább folytatódik a külföldi vendégtanárok fogadása, október 28-án Kiss Csaba magyarországi rendezô, fôiskolai tanár tart elôadást, s tovább folytatódik az együttmûködés a budapesti fôiskolával is. .

Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen Seres-Sturm Lajos tanszékvezetô egyetemi tanártól, az intézet rektorhelyettestôl érdeklôdtünk elôször is arról, hogy az idei felvételi nyomán hány diák tanul a magyar tagozaton. Mint elmondta, a sikeresen felvételizett 485 hallgatónak a 45 százaléka magyar anyanyelvû, akik a fogtechnikusi kollégium 11 hallgatójának kivételével anyanyelven kezdik el tanulmányaikat. Az általános orvosi karra 140, a fogorvosi fakultásra 32, a gyógyszerészetire 27 magyar diák jutott be.

A rektorhelyettes, akit nemrég neveztek ki az Országos Felsôoktatási Költségvetési Bizottságba, egy igen jó hírrôl tájékoztatott, miszerint a marosvásárhelyi egyetem fejlesztési tervébôl elfogadták az úgynevezett egészségügyi kollégiumok létrehozásának világbanki támogatását. A 140-es diáklétszámúra tervezett kollégiumokban hét szakmában képeznek egészségügyi középkádereket ( szociális gondozók, röntgenasszisztensek, laboránsok, fogászati asszisztensek, gyógyszerésztechnikusok, kozmetikusok stb.) a jövô egyetemi évtôl kezdôdôen. A közeljövôre vonatkozó tervek között szerepel egy angol nyelvû tagozat létrehozása is.

Az egyetem szerdán tartott szenátusi ülésén a stratégiai célokat vitatták meg, s az elkövetkzô idôszakra tervezett korszerûsítési lehetôségeket, amelyek között elsô helyen szerepel az audio-vizuális rendszer valamint az információs hálózat bôvítése.

Folyamatban van az egyetemi hitel rendszer (kredit) kidolgozása, ami a diákok tevékenységének pontok szerinti mérését jelenti az európai szabványok alapján. Az idei elsôévesekre már érvényes rendszer pontosabban azt jelenti, hogy karonként ciklusokba szervezik az oktatást. Az elsô három évben oktatott alaptantágyak egy ciklust jelentenek, a IV.,V.,VI. éven oktatott klinikai tantágyak pedig egy következôt. Egy cikluson belül a diák szabadon választja meg a különbözô vizsgák idôpontját, a követelmény annyi, hogy minden évfolyamon egy bizonyos pontszámot el kell érnie.

— Az idéntôl 100 hallgató fizetés ellenében tanul, s értesüléseink szerint 24-30 külföldi diák is jelentkezett a marosvásárhelyi egyetemre. Ki rendelkezik az így befolyó összegekkel?

— Az Oktatásügyi Minisztérium által kidolgozott gazdasági reform-stratégia által biztosított autonómia értelmében az egyetem teljes mértékben felhasználhatja a saját jövedelmét.

— Még egy utolsó kérdés: a magyar diákok száma láthatóan gyarapodott az elmúlt három év során, de gyarapodott-e a tanszemélyzeté is?

— Véleményem szerint a helyzet javult. Sajnos az alaptantágyak oktatására nem kapunk jelentkezôket, végzettjeink inkább a klinikai tantárgyak felé vonzódnak. Így 70 éves korig megtartjuk a tanárokat, s a nyugdíjas professzorok is vállalnak órákat. Mindez biztosítja a kielégítô módon való mûködést. Elmondhatom még, hogy az egyetem vezetôségén belül nincsenek különösebb problémák, rektorhelyettesi megbízatásom teljes jogú részvételt biztosít a döntésekben.

1500 körül van a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem hallgatóinak száma, az elsô évet 370-en kezdik tandíjmentesen, 128-an pedig tandíjjal a három karon. A megnyitót hétfôn 10 órától fakultásonként tartják, ahol többek között ismertetni fogják a hallgatókkal, hogy elsô évtôl kezdôdôen ezen az egyetemen is érvénybe lép az úgynevezett hitelrendszer, ami a rektorátuson hallott vélemény szerint azt jelenti, hogy a diploma egyenértékû lesz bármely más, hasonló profilú európai egyetemen kibocsátott diplomával. Minden tantárgyból pontokban fogalmazzák meg , hogy a hallgatónak mit kell teljesítenie az elôadásokon, a gyakorlatokon és a vizsgákon. Évfolyamonként 60 pontot lehet teljesíteni, de 40 pont elérésével már továbbjuthat a következô évre, amelynek során bepótolhatja azt, amit korábban elmulasztott. A pontrendszernek megfelelôen a tanterv is megváltozik az idéntôl. Az egyetem vezetôsége ezen dolgozik. További gondot jelent a hallgatók elszállásolása. A korábbi évek gyakorlata szerint a nagyobb évfolyamok hallgatóinak van elônye, kivételt képeznek az ismétlôre bukott diákok, s a fennmaradó helyek arányában biztosítanak szállást az elsôéveseknek. Míg tavaly az egyetem épületének belsejét újították fel, idén még néhány napig kényelmetlenséget okoz az intézmény külsejének tatarozása.

Új egyetemi év kezdôdik hétfôn. Kívánjuk, hogy mind a hallgatók, mind az oktatók számára, tartalmas és eredményes legyen.

A megyesfalvi Agroindustriala Rt. kísérleti parcelláin, a vegyipari kombináttal szemben, a tegnap két New Holland típusú traktort mutatott be munka közben Ioan Goldis, a cég romániai képviseletének igazgatója, Pierre Paolo Bovi, a cég egyik aligazgatójának jelenlétében. A jelenlévôk, a mezôgazdasági igazgatóság szakemberei, továbbá a növényvédelmi felügyelôség, az agrárkamarák, állami és magán mezôgazdasági cégek képviselôi, gazdálkodók megyôzôdhettek a gépek teljesítô-képességeirôl. A kis, 70 lóerôs traktor három barázdás váltóekével szántotta a földet míg a 110 lóerôs 4 barázdás, klasszikus ekével. A bemutó a cukorgyár éttermében ért véget, ahol az érdeklôdôk a legrészletesebb információkhoz juthattak, többek között a gépek vásárlásnak módozatairól is. Errôl egy késôbbi lapszámunkban tájékoztatjuk olvasóinkat.

Árverések Görgényszentimrén

Nem tétlenkedtek a héten a görgényszentimrei polgármesteri hivatalban, hiszen két árverésre is sor került.

Egyiknek a célja a helység földgázellátásának vezetékes munkálatait elvégzô cég kiválasztása. A kiírt feltételeknek három cég felelt meg: a Scorillo Prod Szentanna, az Izotim Marosvásárhely és az Aldor Régen. A helyi polgármesteri hivatal, a pénzügyminisztérium, a Gázelosztó vállalat, és a megyei tanács képviselôibôl álló bizottság október 5-én, hétfôn dönti el, melyik hármójuk közül a kiválasztott.

A másik árverésen a tét egy benzinkút létesítésérére alkalmas 3000 négyzetméteres terület koncesszióba adása volt. Miután a Görgény völgyében több mint 1200 személygépkocsi tulajdonosa, a környéken lakó hétvégi házakba kijárók, illetve a Görgény völgyén áthaladók már régóta nélkülözték az üzemanyag-töltô állomást, végre újabb lehetôség nyílt az építkezésre. A mostani árverést azonban három másik elôzte meg, de a nyertes cégek a kijelölt idôn belül nem tudtak semmilyen elôrelépésrôl beszámolni, így mindig újabb és újabb árverésre került sor. A jelek szerint most valami másra is számíthatunk, ugyanis a részt vevô Poiana Orsova, Zacontex Régen és Rulco Régen cégek között a versengés filmbe illô volt. A kezdeti kikiáltási ár hétszeresével végül a Zacontex Régen elnyerte a benzinkút felépítésének jogát Görgényszentimre Régen felôli bejáratánál a Petru Maior utcában. A cég a megye egész területén tevékenykedik, különbözô szolgáltatásokkal foglalkozik, A benzinkút gondolata már régebben foglalkoztatja, úgyhogy már kész tervekkel jelentkezett az árverésen, annál is inkább, hogy további befektetéseket tervez a Görgény völgyébe. Terveik szerint az év végén már mûködni fog az új üzemanyag- töltô állomás Görgényszentimrén.

A megyei közüzemeknél

Lapunk hasábjain az utóbbi napokban több munkakonfliktusról, vagy erre való készülôdésrôl számolhattunk be. Ezek sorába tartozik a Megyei Községfejlesztési Vállalat, a RAJUR is.

Több hónapja húzódó ügyrôl van szó, amelynek alapja a vállalati munkaszerzôdés. Bizonyára ismeretes, hogy ezt a dokumentumot a munkáltatók és alkalmazottak között évente rögzítik. Ám a cégnél a régi lejárt, az újnak a tervezetét pedig májusban terjesztette elô a szakszervezet. Tárgyalásokat folytattak fölötte, életbe viszont azóta sem lépett, magyarán nem jutott megegyezésre a vezetôséggel az alkalmazottak képviselete. Az ügyet az is bonyolítja, hogy a megyei tanács az alárendeltségébe tartozó, önálló ügyvitelû vállalatot részvénytársasággá szándékszik átszervezni. Amikor az átalakítás megtörténik, a munkaszerzôdésen is változtatni kell, hiszen változik a munkáltató jogi státusa.

A RAJUR szakszervezete az említett probléma miatt munkakonfliktus kirobbantását tervezte. Csütörtökön találkozóra került sor a megyei kormányhivatalban, ahol a prefektus elé járult a cég igazgatója és a szakszervezet elnöke. Mindkét fél elôadta álláspontját dr. Dorin Florea prefektus elôtt, azonban a dolgok elôbb ismertetett állásán kívül arra is fény derült, hogy a szakszervezeti elnök és az igazgató viszonya korántsem felhôtlen. Mindketten súlyos dolgokkal vádolták egymást, azonban mivel a két személy között eme ügyek polgári per tárgyát képezik, e tények vagy állítások a törvényszék hatáskörébe tartoznak.

Az a lényeg, hogy a csütörtöki találkozón a közvetítôi szerepet átvevô prefektus felszólította a szakszervezeti vezetôt, e hónap nyolcadikáig várjanak a munkakonfliktus törvényes lépéssorozatának elindításával, mivel akkor ülésezik a megyei tanács, amelynek napirendjén a RAJUR átszervezése is szerepel. Ha pedig átszervezik a RAJUR-t, ez lényegbevágó változásokat von magával a cég szerkezetében, és ezek között a munkaszerzôdést is rendezni lehet.

Ugyancsak csütörtökön délben gyûlést tartott a cég szakszervezete, a munkaviszály elindításával kapcsolatban. Az alkalmazottak nagyrésze ugyanis kézjegyével egyezett bele a munkakonfliktusnak a szakszervezet általi kezdeményezésébe. A gyûlésen viszont értesüléseink szerint arról döntöttek, a megyei tanács jövô heti üléséig elhalasztják ezt a lépést, tehát elfogadták a kormánybiztosi ajánlatot. A megoldás kulcsa ezzel szerintünk a megyei tanácsosok kezébe került, további részletekrôl az adott idôben számolunk majd be lapunkban.

Folyóiratszemle

TURÁN — a magyar eredetkutatással foglalkozó tudományok lapja. A kiadvány elsô évfolyamának 2. számában több figyelemreméltó írás olvasható. Közülük néhányra felhívnám a figyelmet. Az Urál-hegység mintegy varázserôvel "elválasztja" Európát Ázsiától — írja Kazár Lajos (Hogyan foglalkozott a japán nyelvkinccsel a magyar, illetve az uráli nyelvtudomány?) — Mert a 19. században szinte teljesen kidolgozták az indogermán (=indoeurópai) népek és nyelvek családfáját, és mert a 20. század elejére gyakorlatilag egész Ázsia indogermán nyelvû népek gyarmata vagy félgyarmata lett, ami által Ázsia alacsonyabb rangú népek földjének számított. Nemcsak a finn, hanem a magyar hivatalos álláspont is ehhez igazodott, némely lázadó hangját kivéve. Szégyenletessé vált az "ázsiai" eredet gondolata. (Az angol "Asiatic" és "Asiaics" szavak valóságos megvetést fejeztek ki, sôt részben ma is ezt teszik.)

A magyar népmûvészetben van az ábrázolásoknak egy jellegzetes csoportja, amelyikben kifejezetten a teotihuacani "éneklô jaguárhoz" hasonló "beszélô állatokat" találunk. Ezeknek két nagy csoportját tartjuk számon — olvassuk Pap Gábor dolgozatában (Az ige mint mitikus teremtôerô). — Az egyikben szarvasokat találunk, ilyen esetekben a szarvasok szájából hatalmasan kiáradó indázat a képmezônek mintegy a felét tölti be. A másik nagy csoport pedig madarakat állít elénk ugyanilyen helyzetben, ahol tátott csôrbôl árad a beszéd-inda. Ezeket az ábrákat nem a térrôl, annak egy sajátos megnyilatkozásáról adott információként kell kezelnünk, hanem az egyéges tér-idô rendszer egy intervallumáról megfogalmazott "hírcsomagként".

Falvay Károly tíz olyan kaukázusi népcsoportról tud, amelyek mindegyikének köze van a magyar kultúrához (Oszétek és csecsen-ingusok). Az oszét elnevezés mögött pl. aszi, ász elnevezés húzódik meg, az utóbbiból lett a jász szó. Csajághy György A magyar népzene egyes keleti párhuzamairól értekezik, külön kitérve a türk-magyar népzene összehasonlító vizsgálatára. Tôle idézem ezt a figyelemreméltó gondolatot, amely némileg rávilágít arra is, miért fontos a Turán c. folyóirat léte. "A finnugor elméletet nyelvi párhuzamokkal támasztották alá. Ezen kívül lényeges tudományos tények — más tudományok eredményei — ezt kevéssé támogatják, jóllehet voltak ilyen irányú törekvések." A finnugor keretbe nem illik bele pl. az antropológia, a népmesék-mondák kutatása, a gasztronómiai párhuzamok, a népzenekutatás stb. A szálak, mondja Csajághy, inkább Közép- és Belsô-Ázsiába vezetnek.

Erre rímel Lovass Ferenc híradása a Nepálban élô, mintegy 1 millió 300 ezres lélekszámú magar népcsoportról, melynek ôsi lakhelye Bara Magarát, azaz Magarföld. Közülük azok, akik a Himalája nyugati részérôl a föld elöregedése miatt keletre vándoroltak, mohamedánokká váltak, az otthon maradt törzsek ôrzik hagyományaikat. A nepáli magarok hét nagy törzsre oszthatók, ezek: Ale, Buda, Gharti, Rana, Roka, Pun, Thapa. A törzsneveket vezetéknévként használják, a keresztnevek után a Rana Magar, Thapa Magar neveket illesztik.

A gyimesi (hárompataki) csángók között nyolc éven át kutató Takács György egy csángó tojáshím (a "vétett út") mitikus kapcsolatairól beszél (A vétett út legyen meg). "...egyre inkább lenyûgözött az a csodálatos erô, amely sajátos kultúrájukat minden ízében máig összetartja, különösen ábrázoló mûvészetük és a keresztény felszín alatt évezredes "pogány" hagyományokat ôrzô hitviláguk kapcsolata kezdett foglalkoztatni." Szörényi Levente zeneszerzô arról vall, hogyan mélyedt el népünk ôstörténetében és ez miként tükrözôdik zenéjében ("Ôsöd üzen..." — A kezdetekrôl és a Kômûves Kelementôl a Kiátkozottig —). Az Atilla téma felvetése — emlékezik — és a bemutató közt 22 év telt el. "1993-ban jártunk, amikor a Margitsziget ôs fái alatt épített impozáns fapalota díszletében megjelent Atilla fejedelem, az úrnô, Önögész hadvezér, a római Aetiusz, Leó pápa és sokan mások, valamint a nagy ôs, Nimrud szelleme. Atillához szóló üzenetének elhangzása alatt annak a sumér hárfamuzsikának a dallama szólt, amelyet egy amerikai egyetemen fejtettek meg az agyagtáblák ékjeleibôl és fordítottak át a ma használatos kottaképre."Csodálatos volt ez az idôutazás az alkotói munka során."

A TURÁN kéthavonta jelenik meg, újabb számainak ismertetésére visszatérek. Szerkesztôbizottsága élén a nemrég eltávozott László Gyula neve áll, a 3. számtól tiszteletbeli örökös elnökként, tagjai Böröczky Gábor, Esztergály Elôd, Forrai Sándor, Szelestey László és Szörényi Levente. Szerkesztô Bakay Kornél. A szerkesztôség címe: 1026 Budapest, Endrôdi S. u. 19/b. Telefon/fax: (36—1)394—4117, tel.:275—0412.

Tervezet a helyi közigazgatásról

A kormány törvénytervezetet fogadott el a helyi közigazgatás megszervezésérôl és a helyi autonómia általános rendszerérôl. Vlad Rosca, a helyi közigazgatási ügyosztály vezetôje szerint a szabályzat újdonságai közé sorolható a tanácsosi tisztek számának csökkentése, a lakosság feljogosítása, hogy referendum révén leváltsák a választási kampánybeli ígéreteket nem teljesítô polgármestereket, a prefektúrák valamint a megyei tanácsok mûködésének pontosabb szabályozása. Az új jogszabály értelmében az alprefektusokat a miniszterelnök rendeletben kinevezheti, a helyi közigazgatási ügyosztályt pedig a kormányapparátus keretében mûködô struktúraként határozzák meg - pontosított. Hozzáfûzte, hogy az új törvény megôrizte az 1996. évi 22-es rendelet elôírásait, a módosítások a helyi közigazgatási szervek rendelkezésére álló mechanizmusok javítására irányulnak.

Radu Vasile Washingtonban tárgyal

Radu Vasile miniszterelnök elutazott Washingtonba, ahol részt vesz a Nemzetközi Valutaalap valamint a Világbank évi összejövetelén. A megbeszélések arra fognak összpontosulni, hogy az átszervezési folyamatban lévô két pénzügyi intézmény miként fogja továbbra támogatni Romániát - nyilatkozta induláskor a kormányfô, hozzáfûzve: a segélynyújtás módozata felôl még nem döntöttek, Romániának azonban nem csupán a támogatást kell elnyernie, de kötelezettségeinek is eleget kell tennie. A miniszterelnököt washingtoni útjára Mugur Isãrescu RNB- kormányzó és Traian Remes pénzügyminiszter is elkísérte.

Felfüggesztették a Kurír kiadását

Nem jelenik meg csütörtök óta a budapesti Kurír és a Rejtvény Kurír. A Postabank felfüggesztette a Kurír és a Rejtvény Kurír kiadását, illetve a nem Postabank tulajdonban lévô Magyar Narancs további finanszírozását - tájékoztatta közleményben a hitelintézet az MTI-t. A Postabank Rt. igazgatása döntésének megfelelôen megkezdôdött a kereskedelmi banki tevékenységtôl profilidegen befektetések átvilágítása, az úgynevezett sajtóportfólió egyes elemeinél a veszteségek finanszírozását a bank nem tudja vállalni - szögezi le a közlemény.

Változhat Szlovákia megítélése

Az Európai Parlament Szlovákia-felelôse azt kérte az Európai Bizottságtól, hogy a várhatóan év végére elkészülô országértékelésben vegye figyelembe a szlovák belpolitikában a hét végi választások nyomán beállt változást. Jan Wiersma szerint a szoros határidô miatt tanácsos lenne, ha a végrehajtó testület néhány hónappal elhalasztaná a Pozsonnyal foglalkozó jelentés elkészítését. Az Európai Bizottság az osztrák soros EU-elnökséget lezáró, decemberi bécsi kormányfôi találkozóra helyzetjelentést, újabb országértékeléseket készít az Európai Unió tagságára pályázó tizenegy országról. A csúcsértekezleten elvileg döntés születhet arról, hogy már tárgyalásokat folytató országokat kivesznek az elsô körbôl, vagy újabb államokkal kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat.

Esély a koszovói autonómiára

Zivadin Jovanovic jugoszláv külügyminiszter nem zárta ki annak lehetôségét, hogy Koszovó autonómiát kapjon. A politikus ezt újságírók elôtt jelentette ki, rövid washingtoni látogatása során. A koszovói lakosok emberi jogainak és egyenlôségének biztosításával kapcsolatos politikai kérdések megoldásának nincs más útja, mint a tárgyalások és a párbeszéd - idézte tegnap az ITAR-TASZSZ Jovanovic szavait. A politikus hozzátette: az autonómia és a helyi kormányzat kialakításakor nemcsak a koszovói albánok, hanem az ott élô összes többi nemzetiség jogait és érdekeit is figyelembe kell venni. A jugoszláv külügyminiszter szót emelt a nemzetközi haderô esetleges koszovói bevetése ellen: Józan észt és okosságot várunk, nem pedig légitámadásokat - nyilatkozta a diplomata.

Problémás albán kormányfôjelölt

Tegnapi értesülések szerint kudarcba fulladt csütörtökön az új albán kormány megalakításának elsô kísérlete. A szocialista párt köreibôl származó információ szerint az öt koalíciós párt nem tudott megegyezni a tárcák elosztásáról. Az ellenzéki Albán Demokrata Párt olyan nyilatkozatot terjeszt Tiranában, amely szerint Pandeli Majko kijelölt miniszterelnök szellemileg beszámíthatatlan - jelentette az AFP. Sali Berisha volt államfô pártja szerint a harmincas éveinek elején járó kormányfôjelölt súlyos lelki betegsége miatt megszakítani kényszerült egyetemi tanulmányait. Az ellenzéki röpirat súlyos felelôtlenségnek nevezi ilyen személy kormányfôvé jelölését.

Negyvenöt éves hadifogság

Egy volt dél-koreai katonának negyvenöt év hadifogság után sikerült elszöknie az északiaktól - jelentették be tegnap Szöulban. A most 72 éves Csang Mu Hvan ôrmesteri rendfokozatban szolgált a délieknél az 195O—53- as koreai háborúban. 1953 júliusában fogságba esett, de felettesei azt hitték, hogy elesett a harcokban. Fel is vésették nevét a nemzeti hôsök temetôjében az elesettek neveit ôrzô emlékmûre. Az északiak Aoju szénbányájában dolgoztatták, lényegében kényszermunkát végeztettek vele csaknem fél évszázadon át. Idén augusztusban sikerült kereket oldania: Kínába menekült. A kínai hatóságok most hazajuttatták Dél-Koreába, szerdán érkezett meg Szöulba - jelezte a védelmi minisztérium illetékese.

Hetvenen képviselték Maros megyét

a tanügyi szakszervezetek fôvárosi tiltakozó nagygyûlésén és felvonulásán, ahol több mint tizenötezer pedagógus vett részt. Ioan Sãcãrea, a Spiru Haret tanügyi szakszervezeti szövetség megyei elnöke és Cornel Crucean, az Egyetem Elôtti Oktatás Szakszervezetének megyei elnöke egyaránt elmondották lapunknak, hogy a demonstrációt találkozó követte a kormány székházában. Ennek során a szakszervezetek küldöttsége október 6-10. között találkozót kért Radu Vasile miniszterelnökkel, amelyen elvárják a tanügy-, munkaügyi és pénzügyminiszterek jelenlétét is. Amennyiben a kért találkozóra nem kerítenek sort, vagy a tárgyalás sikertelen lesz, elôször figyelmeztetô, utána pár nappal pedig általános sztrájkba lépnek a tanügyi szakszervezetek. Miként ismeretes, a tiltakozást több jogi és anyagi követelés mellett elsôsorban a szakminisztérium költségvetésének megkurtítása váltotta ki, és elsô alkalommal a tanügy valamennyi szakszervezeti tömörülése egyhangúlag csatlakozott a tiltakozáshoz.

Hétfôtôl olcsóbb

az állami kenyér. A marosvásárhelyi Mopan Rt. jövô héttôl kezdve alacsonyabb áron forgalmaza egyes termékeit, közöttük a fehér kenyeret, diétás pékáruit, lisztet, grízt.

Kevés az üres hely

A marosvásárhelyi líceumokhoz és iskolaközpontokhoz tartozó bentlakások nagytöbbségében minden hely foglalt. Az árakat a tanfelügyelôség határozta meg, így aránylag egységesek. Eszerint az építészeti és az Elektromaros iskolaközpontokban egy hónapi bentlakásért 15 ezer lejt kell fizetni, a napi étkezési díj is ugyanannyi. A Bolyai Farkas líceumban és a Tanítóképzôben a napi ételadagért 15.000 lejt kérnek, a bentlakásra csak 10 ezer lejt. Mint megtudtuk, a Bolyaiban 50 bentlakási hely van, mind betöltötték, s a Tanítóképzôhöz tartozó bentlakás 220 helyébôl is csupán 8-9 üres. Az építészeti líceumban jelenleg a 92 tanuló mellett 32 egyetemista is lakik, számukra 50 ezer lej a díj. Az Elektromaros iskolaközpont bentlakásában az egyetemistáknak fizetniük kell az egy személyre esô villany-, fûtés- és vízköltségeket, de a bentlakásban egyelôre csak diákok laknak.

Négy osztállyal kevesebb

1800 diák végezte el idén nyáron az általános iskolák nyolcadik osztályát a magyar tagozaton. A tanfelügyelôség 1025 helyet hirdetett meg a középiskolák és szakközépiskolák IX. osztályába, 75 helyet pedig a szakiskolákba. A tervezett 41 magyar nyelvû osztályból négy felvételizôk hiányában nem alakult meg. Mezôbándon idén nem indult magyar IX. osztály. Erdôszentgyörgyön, Dicsôszentmártonban és a marosvásárhelyi Papiu líceumban a meghirdetett két-két IX. osztályból a humánra nem volt elég jelentkezô, így mindhárom tanintézményben csak egy-egy osztály kezdte középiskolai tanulmányait a magyar tagozaton. A három meghirdetett magyar tannyelvû szakiskolai osztályból az autóbádogos-festô szakmára sem volt elég jelentkezô a marosvásárhelyi Traian Vuia (volt 1-es) Iskolaközpontban. Ha összevetjük az adatokat, kiderül, hogy 725 magyar diák vagy nem tanul tovább, vagy a román tagozaton folytatja a középiskolát.

Zalaegerszegi Ôszi Vásár

Általános jellegû ôszi vásárt szerveznek a Zalaegerszegi Városi Sportcsarnokban és környékén október 22-26. között. A Maros megyei RMDSZ titkárságán, a Rózsák tere 5. szám alatt október 8-ig, csütörtökig várják részt venni kívánó üzletemberek jelentkezését.

Nemzetközi madármegfigyelési napok

A BirdLife International szervezésében Európa-szerte már évek óta rendeznek madármegfigyelési napokat, idén október 3-4-én, azaz ma és holnap. Ezek hazai partnerszervezôje a Román Madártani Egyesület, míg Marosvásárhelyen a Milvus madarászcsoport vállalta magára a megfigyelôcsoportok vezetését. A gyakorlati madármegfigyelések mellett az akció célja minél több emberrel megkedveltetni a madárvilágot, és felhívni a figyelmet a természetvédelem fontosságára. A mai megfigyelés a víkendtelep mentôállomás felôli bejáratánál kezdôdik 10 órától, a víkendtelep—mocsár—hétfák—gát útvonalon, holnap pedig ugyancsak tíz órától az Állatkert bejáratától indulva a Somostetô—Németkalap útvonalon. Madárhatározókról a Milvus gondoskodik, aki teheti, vigyen távcsövet magával.

Újraindul a Pedagógus Klub

Önismereti tréninggel kezd október 5-én, hétfôn az RMPSZ Maros megyei Pedagógus Klubja a Bernády Házban. A klubestéket az idén hétfônként este hét órától tartják.

Túravezetôi tanfolyam

Hétfôn este hét órakor az Ifjúsági Házban a Kelemen-Maros Turista Egyesület szervezésében hat hónapos túravezetô — sítúra és hegymászó tanfolyam kezdôdik. A végzettek hivatalos jogosítványt kapnak. A tanfolyamra, amelynek során havonta kétszer terepkiképzést is szerveznek, 16 éven felüli sportturisták jelentkezhetnek.

Vendégségben a temesváriak

A B divíziós labdarúgó-bajnokság tizedik fordulójában az ASA ma délelôtt tizenegytôl a ligeti stadionban fogadja a temesvári Poli csapatát. A dicsôszentmártoni Chimica ugyancsak hazai pályán játszik az egykori A divíziós petrozsényi Jiul ellen.

Tisztább a levegô, szennyezett a víz

A marosvásárhelyi környezetvédelmi kirendeltség jelentése szerint szeptember 24. és 30. között a Marosvásárhely térségében végzett, a levegô minôségét vizsgáló mérések során nem észleltek a megengedett határértékeket meghaladó mennyiségû szennyezôanyagot. Ezzel szemben a Maros vizének vizsgálata során a csapói mérôpontban több próbánál is a megengedett mértéken felüli ammónium- és nitrátiont tartalmazott a folyó vize. A szennyezések okozói a marosvásárhelyi Azomures Rt., és a városi szennyvíztisztító.

Ma ér véget Kovászna megye központjában a Tamási Áron Állami Magyar Színház megalakítása 50. évfordulójának szentelt egyhetes rendezvénysorozat. Számos színházi és kulturális személyiség, színész, rendezô, kritikus és újságíró érkezett Sepsiszentgyörgyre erre az alkalomra; a társulat más hazai és anyaországi helységeibe távozott egykori tagjai közül is jelen voltak többen, testvérszínházak, vendégegyüttesek is eljöttek köszönteni az ünneplôket, aktív jelenlétükkel megtisztelni az eseményt. De amint az ünnepi megnyitón a színház igazgatója, Nemes Levente színmûvész is hangsúlyozta, az egész fesztivál annak a reménynek a jegyében zajlott, hogy társulat és közönsége ismét egymásra találhat, visszapártolnak a színházhoz azok, akik fokozatosan eltávolodtak tôle. Mindezt szívós, következetes munkával próbálja elérni a megfiatalodott mûvészközösség, amelynek fô szempontjai a minôség és a korszerûség.

Ez a törekvés érvényesült a vasárnapi fesztiválbemutató színrevitelénél is. Nevéhez és hagyományaihoz híven Tamási-darabot elevenített meg a társulat és a Háromszék Állami Népi Együttes, illetve a produkció megnevezése nem pontos: a Bocsárdi László rendezte elôadás a plakát meghatározása szerint: "jelenések Tamási Áron Ôsvigasztalás címû mûve alapján". Már ennyibôl is sejthetô, hogy a társulat nem az író korábban tolmácsolt színmûveinek nyomvonalát követi, hanem az újítás többnyire kitaposatlan útján próbál haladni. A látottak alapján nagyjából sikerül is neki. Akárcsak a kedvezô visszhangú Vitéz lélek elôadása esetében, itt is eredményes a rendezô, a zene és koreográfia megtervezôje, kidolgozója (Könczei Árpád m.v.), a díszlet- és jelmeztervezô (a marosvásárhelyi Bartha József) és a dramaturg (Sebestyén Rita m.v.) harmonikus együttmûködése: szöveg és látvány, szó és dallam, gondolat és mozgás, mozdulat olyan egységét teremtik meg, amely új fényben ragyogtatja fel Tamási mûvének értékeit, az Ôsvigasztalás újabb megközelítésének lehetôségét bizonyítja. Úgy, hogy a színészeknek, a játszó személyeknek mégis szabad teret biztosít tehetségük, színészi fegyverzetük teljes kibontakoztatására. S ha a rendezôi elképzelés egységét nem is tudják az elôadásban mindvégig töretlenül megôrizni, s a nézô végül kitûnôen megoldott jelenetekre, darabrészletekre emlékszik élesebben, az jelentéktelen mértékben gyengíti az összbenyomást, kevéssé halványítja a produkció kétségtelen kvalitásait, a szereplôk: Darvas László (Csorja Ádám), Nemes Levente (Csorja Ambrus), a nagy bizalmat kapott, még fôiskolás, marosvásárhelyi Török Illyés Orsolya (Kispál Jula), Veress László (Botár Márton), a frissen végzett Nagy Csongor (Gálfi Bence), Váta Loránd (Jegyzô), a kettôs szerepben fellépô Pálffy Tibor, Szakács László és társaik emlékezetes teljesítményét.

A fél évszázados színház kétségtelenül megújulóban van, a most kezdeményezett és folytatásra váró fesztivál is segítheti ebben a szándékában, ahogyan az egykori nemzetiségi színházi kollokviumok is megpezsdítették a székelyföldi Thália életét. Igyekezetükben a sepsiszentgyörgyiek támogatókra is találnak. Ezt a magasrangú vendégek, dr. Várhegyi Attila és Kelemen Hunor, a magyar, illetve a román mûvelôdésügyi minisztérium államtitkára is megerôsítette. Nemcsak minisztereik, Hámori József, illetve Ion Caramitru jókívánságait tolmácsolták, hanem jelentôs pénzösszeget is hoztak magukkal: egyikbôl a színház közel kétmillió forint értékû világosító berendezést kap, másik az egész fesztivál lebonyolítását tette lehetôvé.

Sok barát szurkol a Tamási Áron színháznak. Ezt tanúsította Kovács András Ferencnek erre a jubileumra írt, vastapsot aratott verse. Ezt sugallta az is, hogy a rendezvénysorozaton több jelentôs hazai és külföldi társulat, elôadómûvész vállalta a fellépést. Errôl azonban már írtunk lapunkban.

Kívánjunk az ünnepelteknek számtalan hangzatos, sikeres produkciót, élménynyújtó, jó színházat a következô ötven évre is.

Nagy Miklós Kund:

A tegnap Bözödújfaluban jártam. Ismét szembesültem azokkal a görcsbe rándult, fájdalomtól eltorzult fákkal, amelyek a vízben megpróbálnak tovább élni, tovább lélegzeni, és egybôl arra gondoltam, micsoda ihletô terület lehetne Kusztos Endre számára.

Sokan vannak úgy, hogy amikor meglátnak valami szokatlan gyökeret és az elindítja a fantáziájukat, vagy szembetalálják magukat egy-egy ilyen, fájdalomtól vonagló fával, egy ilyen emberi, embersors-metaforával, azonnal eszükbe jut Kusztos Endre. Lehet-é egy mûvésznek ennél nagyobb elégtétele; mint az, ha valamilyen jelenséget az ô nevével, az ô mûvészetével hoznak kapcsolatba?

Nyilvánvaló, költôi a kérdés.

Kusztos Endre itt most számunkra egy sereg kedves, vagy inkább megrendítô ismerôst hozott be a Bernády Házba, hiszen ezeket a képeket a falakról: ismerjük. Úgy véljük, hogy ismerjük, hiszen az ô sok ezer szénrajzából mindenik hordoz valami kvintesszenciát, valami sajátosat. Ez a válogatás egész nagy idôszakot ölel át, ez a kép, a baloldalon, 1971- ben készült. És a túlsó teremben van egész friss alkotás is, amelynek a keltezési dátuma 1998. augusztus 13—14. Egy lírai napló, drámákkal, tragédiákkal tûzdelt lírai napló egy-egy lapjával találkozunk itt. Hangsúlyozom ezt a naplószerûséget, mert Kusztos Endre köztudomásúlag nap mint nap dolgozik. Ahogy ô maga vallotta nekem is, másoknak is, nem nap az a nap, mikor nem ragadhat ceruzát vagy szenet a kezébe. Mikor nem rajzolhat. Akkor úgy érzi, hogy hiábavalóan élt. Pedig ennek pont az ellenkezôje igaz. És hogyha az elôbbiekben a bözödújfalusi tavat és Bözödújfalut, ezt a vízbe fúlt települést emlegettem, akkor ez csak az én tegnapi utam apropója volt. Az is lehet, hogy ott Endre meg se fordult, mert máskülönben biztosan errôl is lenne itt szénrajza. De azokon a tájakon, a környezô helyeken nagyon otthon van: a Küküllô mentén, a Nyárád mentén, Csókfalván, Makfalván és így sorolhatnám tovább, ahol szinte minden bokrot, szinte minden vízpartot, minden fát ismer. Ô az az ember, aki ezekben meg tudja látni a rendkívülit. Metaforát említettem az elôbb. Ezek a fák — emberek. Ezek a fák: ô maga. Hiszen minden alkalommal valami olyasmit élt át, amit belevetített ezekbe a képekbe, s beléjük csorgatta az érzelmeit. Mert — ezt hangsúlyoznom kell — Kusztos Endre elsôsorban érzelmi beállítottságú mûvész, belül élnek, érnek a témái, onnan bontakoznak ki, onnan szárnyalnak a rajz segítségével. A rajzzal, amely semmiképp sem köti a fantáziát, és ugyanakkor a mi fantáziánkat is elindítja, többnyire ugyanarra a gondolatra irányítva, amit a mûvész is mondani szándékozott. Mert ô azon mûvészek közé tartozik, akik nemcsak a látványteremtést tartják fontosnak, hanem mondani, üzenni akarnak. Nagy szó ez, hogy üzenni akarnak, talán kissé már le is járattuk; de az üzenet, amit továbbít, azt hiszem, hogy átsüt ezeken a képeken, és eljut hozzánk.

Többnyire drámáról szoktunk beszélni Kusztos Endre esetében. És voltak is az életében bôséggel drámai helyzetek, sok tragédia, amely erre irányíthatja hangvételét. De ezek a rajzok kettôs értelmûek, kettôs kisugárzásúak. Itt van mellettem ez a szénrajz. Pontosan egy ilyen fával néztem szembe a tegnap, amely a vízben állt. Ennek az a címe, hogy Égbe kiáltó. Ehhez azt szokták társítani, hogy égbe kiáltó fájdalom, égbe kiáltó igazságtalanság. Mindezt átélte az elmúlt évtizedek folyamán Kusztos Endre is; átéltük mi magunk. De ugyanakkor, hogyha elkezdek gondolkodni és meglátom ott, hogy zöldell, kirügyezett az a kar, az a csonkolt emberfa-alak, akkor egy más dolog is eszembe jut, az érzelmeimet egész más irányba is elterelheti: úgy is el tudom képzelni ezt a képet, mint ha ez a megcsonkított fa az Áprily-féle tavaszi diákkedv kitöréseképpen egy ôs evoét a fénybe kiáltana.

Apropó fény. Van itt néhány olyan kép, amely a fénnyel érzékeltet sok mindent. Ott, önöknek a háta mögött van egy, amelynek a címét nem tudom, ezek csak pár perce kerültek ide, de azt látom, hogy friss alkotás, az életünk összevisszaságát, teljes kuszaságát mutatja-sejteti-sugallja. Az ágazbogas összevisszaság mögött ott van a fény, amely derût, derûlátást is közvetít. Ahogy mondani szokás, itt, ezen a képen: látjuk az alagút végét. És én azt hiszem, úgy kell gondolkodnunk: ha valaki annyi mindent átélt, mint Kusztos Endre — és most már azt mondhatjuk, hogy ezek a képek a gyermekei —, akkor neki igazán elhihetjük, hogy derûlátásra érdemes az ember, és nekünk mindannyiunknak derûsen kell látnunk a dolgokat.

És még valami a kettôsségre. Itt van huszonnégy fekete-fehér kép — és van egy színes is. Úgy vélem, hogy ez az egy színes, amelyet "belopott", "becsempészett" ide a kiállításra, azt sugallja, hogy tulajdonképpen ezek a fekete-fehér képek is színesek. Csakhogy belülrôl, a lélekbôl jönnek elô ezek a színek. Többször kipróbáltam, ott van egymás mellett az a színes kép és mellette a másik, a fekete-fehér, és én mindig azt a fekete-fehéret is színesnek látom. Rengeteg színre, rengeteg árnyalatra ad lehetôséget a fekete-fehér is, bizonyíték rá ez a kiállítás.

De tovább nem is folytatnám, hiszen itt mindenki jól ismeri ezt a mûvészetet. Azt teszem még hozzá, hogy azért is rendkívüli nap ez, mert Kusztos Endrének a születésnapja, a hetvenharmadik.

De lehet, hogy csak a huszonharmadik. Isten éltesse sokáig.

(Elhangzott 1998. szeptember 27-én, Kusztos Endre kiállításának megnyitóján, a marosvásárhelyi Bernády Házban.)

"Oly korban éltem én e földön..."

Úgy huszonöt évvel ezelôtt tanúvallomásokat gyûjtöttem az észak-erdélyi zsidók deportálásáról. Túlélôket, lágerjártakat kérdezgettem, válaszaikban az is érdekelt, milyen volt a város (Várad, Vásárhely, Szászrégen, Dés, Kolozsvár) vagy a falvak viszonyulása, a mentesülôk és honn maradó keresztények magatartása, együttérzése-taszítása az halálbamenôkkel szemben, állt-e valaki az elhurcoltak mellé, tudva, mit kockáztat, aki fajgyalázóvá lesz, hogy ember maradhasson. Hogy a lelkiismeret tükrében — Mene, Tekel... — egyszer/bármikor nyugodtan szembenézhessen önmagával. A szöveggyûjteménynek a bukaresti A Hétben kellett volna megjelennie. Mondjam, ne mondjam... soha nem jelent meg. Mint megtudtam, a cenzúra kiemelte, mert túl..., nagyon..., sôt..., felháborítóan... volt. Aztán az egyetlen megmaradt gépelt másodpéldányt elkérte egy bukaresti történeti intézet, hogy ôk majd fordításban egy vallomáskötetben megjelentetik. Nem így esett. Nekik túlságosan..., nagyon is..., nem egészen ezként képzeltük..., most nem aktuális..., ámbátor... volt.

Ezért is olvastam némiképpen egészséges irigységgel, hogy Löwy Dánielnek sikerült negyedszázaddal késôbb a kolozsvári deportálás emlékeit, emlékezéseit, vallomásokat és sajtóhíreket összegyûjteni, kiadni az Erdélyi Szépmíves Céh égisze alatt. Hiszen amit L.D. ma az olvasó elé tár, azt már tegnap, tegnapelôtt sem lehetett volna megismételni, fogynak, szétszóródnak, eltûnnek a tanúk, az emlékezôk és elkopnak az emlékek, közbelép az öncenzúra, a felejteni akarás, a visszatérés fájdalmától való félelem, keserûség. A források természetébôl következik, hogy oral history ez a javából, szóban továbbadott, fejben, szívben, lélekben, gyógyíthatatlan ott szerzett betegségekben és morális-mentális-etikai szövôdményekben megôrzött történelem. Írott irodalma is van természetesen a nagyvilágban, Közép-Kelet Európában, Lengyelországban, Ukrajnában, Litvániában, Amerikában, Izraelben, a szlovák és cseh tájakon, Erdélyben vagy méginkább Magyarországon, de ezek a munkák az általánost mondják, mesélik, kommentálják. Az egyedi, a városokra, falvakra, kerületekre, utcákra, házakra, családokra lebontott történelem, amely a nagy egész holocaust (Soah) hitelét adja, nos, ez a legkevésbé rögzített írásban, képben, hangszalagon. Steven Spielberg most a 12. órában videofelvételeket készít szerte a világon a maradék túlélôkkel, zsidókkal, cigányokkal, keresztényekkel, igazakkal és közemberekkel. Ô és kérdezôbiztosai is azt kérdik, ami felôl magam is érdeklôdtem annak idején: "Emlékszik Ön 1944 májusára?"

Löwy Dániel egyetlen városra, Kolozsvárra szûkíti le vizsgálódásait, s nem is lép ki Kolozsvárról, a halálvonatokat igazából csak Kassáig kíséri tollával, itt a valóságos szerelvényeket a több ezer emberrel egyetemben a csendôrség átadta az SS-nek. A városban marad, de a város maga megvadult világ.

Az írás címe nem fedi teljesen a könyv tartalmát, ami egy fiktív narráció esetében nem vétség, ám egy történeti mû tudományos fegyelmet és szigort követel, s félreértést szül(het). Ugyanis ez áll a külsô és belsô címoldalon: A téglagyártól a tehervonatig — Kolozsvár zsidó lakosságának története (Kolozsvár, 1998)

Valóban, az olvasó jó arányérzékkel megkomponált vázlatot kap a középkortól a huszadik század negyvenes évekig terjedô korszakokról*, mintegy négy évszázadról, hogy aztán a fôcímben jelzett alig egy-másfél hónap drámai történései szolgáltassák a könyv igazi mondandóját, a szerzô, történeti forrásgyûjtô és értelmezô, a históriamesélô eredeti kutatásainak eredményeit: az emberi nagyság, a keresztény és keresztyén humánum és az esendôség korántsem talmi kép- és példatárát. (A könyv mellékletei fontos tartozékai a mûnek, hiszen kutatónk, laikusnak egyaránt bôséges útmutatót kínálnak az irodalomban, epigráfiában.)

Löwy Dániel nem vállalkozik a deportálás történetének klasszikus el- és felmondására, hiszen ehhez másféle, részletesebb források bevonására is szüksége lett volna, meg aztán ezt a feladatot elvégezte részben, mi több, ma is teszi Braham Randolph és a többi Holocaust-kutató. Löwy vallókat és vallomásokat keresett, olyan embereket szólaltatott meg, akik eddig nem álltak felvevôkamerák, magnetofonok elé, akik nem írták meg részletes emlékirataikat. (Nagy részüket a recenzens is személyesen ismerte, ismeri, a vallomások hitelét maga is alátámaszthatná, ui. én is sokszor kérdezôsködtem efféle soha ki nem meríthetô történetek és személyes tragédiák, kollektív népi-etnikai-felekezeti-erdélyi-magyar-zsidó- német-román drámák felôl.) Csak röviden tér ki a 18-52 év közötti zsidó férfiak tragédiájára — a másféle megalázásokra —, a munkaszolgálatra, hiszen az Kolozsváron kívül, pl. Ukrajnában, Kelet- Lengyelországban, orosz földön zajlott, s az újabb könyvet igényelne; nincs elég forrása, nem elég alaposan mérlegeli, elhamarkodottan ítélkezik az ún. Kasztner Rezsô féle kétségbeesett misszióról, s "svájciakról"; többnyire hallgat, bár egy epilógusnyit megért volna a hazatérés lehet-je és lehetetlensége átvitt és földhözragadt, hétköznapi keserûségében.

Löwy Dániel azt rögzíti hitelesen, a távolságtartás hûvös eleganciáját átlépve született kolozsvárisága jogán, magyar zsidóként, történelemvizsgáló érvényes jogosítvánnyal, amit mások elvétve vagy apologétikusan tettek: miként segített Kolozsvár keresztény, nem zsidó lakossága, egyszerû munkások, komcsik, szocdemek, írók és írástudatlanok, orvosprofesszorok, egyetemiek, tanáremberek, papok, az egyház szolgái azokon, akiket a Ferencz József (akkor Horthy Miklós, utóbb Horia) út jobb oldalától a Ferencz József út bal oldaláig — az óramutató járásával egyezôleg, az egész várost befogó virtuális sugár haladási irányát követve — egy hét alatt gettóbe zsúfoltak. Legendákat cáfol meg, új adatokat szolgáltat, utólag önmagukból hôst faragók homlokáról emeli le a kétes hitelû babérkoszorút, valóságos hôsöket, az életüket kockáztató, tegnapig névtelenségbe visszavonulókat hív meg a köztudatba. Emberekrôl, egyedekrôl, testet izzasztó, félelemmel járó vagy orcát pirító tettekrôl, mulasztásokról, vétkekrôl beszél, nem arctalan tömegekrôl. A kollektív felelôsség és az egész népeket beszennyezô vád tarthatatlanságához szolgáltat meggyôzô tanúságot, érveket, tényeket. Bizonyosságot.

Hiszen dr. Miskolczy Dezsôrôl vagy Haynal professzorról tudtuk, hogy ellenállottak a gonoszságnak, Márton Áron püspök bátor kiállása sokak elôtt ismeretes volt, de Járosi Andorra, az evangélikus lelkészre már csak kevesek emlékeznek. Kolozsvár Raoul Wallenbergje megérdemli az igazak fáját a Yad Washem kertjében.

Fontos könyvet kaptunk, amely befejezetlen. Ez az erénye: a kutatást folytatni lehet, kell, kellene. Még vannak tanúk, akik nem szólaltak meg, olyanok, akiknek leszármozattai ma is Romániában élnek, s olyanok, akiknek Európában vagy az Újvilágban, Izraelben emlékiratát valamely családi levelestár ôrzi. Önismeretünknek nem lehet mélypontja 1944 kora nyara. Ôk, az elpusztítottak és véletlen túlélôk, hazatérôk és örökre kivándoroltak, a rettegve nosztalgiázók és emlékezettagadók éppen úgy részei, részesei voltak Erdély közelmúltjának, mint az életmentôk, az áldozatvállalók, a nagy lelkek, a gyávák és közömbösek, a kapzsik és a múlttorzítók. Csak a történelembe kibonthatatlanul belevarrott közösség fekete-fehér-szürke, színeiben valós rajzolata mentheti fel az utókort a bûntudat és oktalan vádaskodás alól.

Sebestyén Mihály

*A középkori és koraújkori történeti vázlat némely kijelentései megkérdôjelezhetôk. Ha Havasalföldön valóban éltek szefárd-zsidó hitelezôk, akiket Mihály vajda 1595-ben az adósságtartozás eredeti eltörlési módszerével fizikailag megsemmisített, nem mondható el ugyanez a zsidó jelenlét, tartós egyhelyben tartózkodás Erdély avagy Kolozsvár esetében a Báthory-korban és 1623 elôtt. A korabeli források, midôn zsidókról szólnak, tkp. a judaizánsokra, szombatosokra, a zsidózókra utalnak. Emezek pedig etnikailag magyarok, talán még szászok is Kolozsvárott, s csak vallási meggyôzôdésük tette ôket az ótestamentum szavai szerint élôkké.

Múlt szombaton szokatlanul nagyszámú bukaresti, budapesti, müncheni jelzésû kis- és nagyautó, mikrobusz és más szolgáltató kocsi lepte el a vízzel elöntött Bözödújfalu néptelen utcáit. Hamar kiderült, filmesek szállták meg a települést, Tompa Gábor nemzetközi stábja jött ide forgatni. A ragyogó ôszi napsütésben magasan a fantomfalu felett, a temetôben filmeztek jeleneteket, közben az éppen szabad színészek akár gombászni is elmehettek, vagy a halászokkal, az itt megtelepedett cigánycsaládok érdeklôdô kis lurkóival válthattak szót. A kolozsvári magyar színház rendezô-igazgatója teljes erôbedobással a filmezéssel foglalkozott, operatôre, a jónevû Máté Tibor is természetesen ugyanezzel volt elfoglalva, hasonlóképpen a fôszereplôk. Ôket nem szólaltathattuk meg, legfennebb az estébe hajló délutánban távolról tudtuk megcsodálni, amint az immár hideg tóban többször ismétlik meg azt a jelenetet, amely a film vége: a fôhôs a vízbôl kiemelkedô templomtól beúszik a csillogó víztükörbe. A kamera csónakból követte a szereplôt. Nem könnyû a filmesek, színészek, dublôrök élete, állapíthattuk meg újra és újra.

A forgatásról az éppen "munkanélküli" gyártásvezetôtôl, a koprodukcióban a magyar félt képviselô Baló Sándortól érdeklôdtünk.

— Bözödújfaluban befejezôdnek a felvételek, ezután a vágás és a többi utómunkálat következik. Terv szerint, jól haladt minden, jó ütemben, kiváló hangulatban, harmonikus összhangban dolgozott a csapat. Mindenütt megértésre, segítôkészségre találtunk. Idôben is, anyagiakban is tartani tudtuk magunkat az elôzetes kerethez. Tompa Gábor elsô filmje, amely a jövô év elején a Magyar Filmszemlén kerül a nézôk elé, Csíki László Kínai védelem címû novellája alapján készül. Maga a rendezô írta át, ô a forgatókönyv szerzôje. A történet a hatvanas évek Erdélyében játszódik. Sepsiszentgyörgyön és környékén, Sóváradon, Marosvásárhelyen, itt, Bözödújfaluban és még többfelé próbáltuk megeleveníteni azt a lélekölô kort. Romániai magyar és román, valamint magyarországi színészek, filmesek közös produkciója az Objektív Stúdió alkotásaként forgalmazandó film. Olyan ismert színészek mellett, mint a korábban Erdélybôl áttelepült Dengyel Iván és a kitûnô bukaresti színésznô, Maia Morgenstern, néhány fiatal marosvásárhelyi színész is kitapasztalhatta, milyen élmény a filmezés. Reméljük, sikeres, emlékezetes filmes pályakezdés lesz ez számukra, és abban is bízunk, hogy Tompa Gábor filmrendezôként is olyan kivételes produkciót hoz létre, mint amilyet a színházban szokott.

Vajon látsz-e Kis Miklós uram, ahogy itt állunk — erdélyi és anyaországi újságírók — a misztótfalusi múzeum udvarán, s az emlékedet keressük? Útitársunk a múltidézésben Romok József igazgató, s velünk van Molnár Tünde orgonamûvész, aki az 1951-ben Misztótfaluba meghívott Molnár János református lelkész lányaként tanúja volt annak a közel három évtizedig tartó kutatómunkának, amelynek eredményeképpen ma minden látogató megismerhet téged. És a sors különös, érdekes játéka folytán él a nagyvilágban még egy Molnár János, aki külholban kutatta az emlékedet. Szerencsédre, szerencsénkre ô nem követte a te példád a hazatérésben. A nyomdászat terén viszont hozzád hasonló szakmai igényességel kinyomtatott könyvekkel szerzett vagyont, és elhatározta, hogy a két gyûjteményt az arra legalkalmasabb helyen, a szülôfaludban fogja egyesíteni. S mint méltó utódot, a penészes falu, foghíjas cserepû, rozsdás ereszû egykori papilak épületének látványa sem térítette el szándékától, saját pénzén tette rendbe azt, s így válhatott az ízlésesen, szépen berendezett múzeum zarándokhellyé, itt, Nagybányától tíz kilométerre, a Gutin dombokká szelídült lábainál fekvô szülôfaludban.

Ha hallod, valószínû legyintesz magadban, s komor, befele forduló tekinteteddel azt üzened, hogy nem múzeumot akartál, s mit ér most már az utólagos kegyelet, ha itthon a hazádban hatalmukat, kicsinyes érdekeiket védô elmék nem hagyták, hogy a polgárosult Hollandiában, a XVII. század nyomdaipari világközpontjában szerzett tudásodat néped javára fordítsd.

És hiába adtad ki életed nagy mûvét, az Aranyas Bibliát, s a zsoltároskönyvet, amelybe pénzed, energiád, hited, reményed, tehetséged és tudásod nyomtattad bele, a méltó megbecsülést nem sikerült kivívnod. Csak a kései utókorét, hisz Molnár János tiszteletes úr, saját kicsiny jövedelmét fordította arra, hogy a díszes kiállítású tipográfiai remekmûvet szülôfaludnak megvásárolja. Azok pedig, akikért a nyomadipar minden titkát ellesve, világhírû betûmetszôvé váltál, s pápák, hercegek, távoli országok megrendeléseirôl mondtál le, hogy hazatérhess, megsértett hiúságukban egyet tudtak, hogy minden áron akadályozzanak. Gondoskodtak arról, hogy alkotás helyett idôd, energiád és egészséged kicsinyes vitákban, harcokban, pereskedésben ôröljed fel. Korszerû nagy erdélyi nyomda felállításáról álmodtál, hogy hazádnak ne kelljen a nyugat mögött somfordálnia, miközben az egyház nyomdáját bízták rád, anélkül, hogy a megígért kiváltságokra tett ígéreteiket teljesítették volna. A nagytudományú kolozsvári papok és tanárok nem viselték el, hogy logikus helyesírási elvek alapján kijavítsd a hibáikat, ahogy a Károli- biblia szövegébôl is két teológiai hallgató segítségével kigyomláltad a fordítási elírásokat és tévedéseket. És azzal is megvádoltak, hogy nem dolgozol eleget, holott rövid kolozsvári munkásságod alatt, az említett körülmények ellenére, 100 könyvet adtál ki: barátod, Pápai Páriz Ferenc munkáit, Balassi, Rimai és Gyöngyösi verseit, s Kálvin János kátéjét magyar nyelven. Volt szavad a közélethez is, hisz az 1697-es tûzvész miatt a Siralmas panaszban róttad meg Kolozsvár vezetôségét.

És mivé lett jobbító szándékod, amellyel fel akartad emelni az országot, megszüntetni az írástudatlanságot és mûveletlenséged, nagy példányszámban kiadott, olcsó könyvekkel terjeszteni a kultúrát. Munka helyett védekezned kellett az irigyek, "a közönséges jó meggátlóival szemben", s minden szenvedés ellen, a Mentség megírására kényszerültél. Ha nem veted papírra 39 pontban egész életed, munkásságod eseményein át a kultúráért, a könyvért vívott küzdelmedet, ma valószínû kevesebbet tudunk rólad. Testben, lélekben meggyötörve elégetésre ítélt könyveiddel együtt égtél el magad is, hogy aztán kétszáz év feledése boruljon szenvedésekkel, csalódásokkal teli életedre. S az általad öntött szépvmívû betûkre is, amelyeket századokon át a lipcsei Anton Jansonnak tulajdonítottak, s róla is nevezték el azokat. És nagyon késôn bizonyították be, hogy a világszerte ismert Janson antikva betûtípus a te kezed munkája volt. Sírodat pedig a Házsongárd elsüllyedt halmai között kóborló diákok találták meg, s a kolozsvári nyomdászutódok állítottak emléket kétszáz évvel a halálod után.

Hát megérte? Hazajönnél-e még egyszer a polgári jólétbôl és biztonságból, hogy példára tedd ki magad, hogy "...mások is tekintenének ki az ablakon, azaz peregrinálni nem restellvén, gyûjtenének vala más országokban, és e hazát bôvítenék; és ne lenne az, hogy csak kihordanák a kincset hazánkból, melybôl annyiképp fogy a költség." és kimondanád-e újból azt az "ártalmas opiniót", amit egykoron a Mentségben: "Hogy én belgiumi akkurációt álmodozok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, amint eddig volt, amivel úgymond a mi atyáink megérték, nem szükség nékünk tovább iparkodnunk." És úgy vélnéd-e ma is, hogy: "Az volna Erdélynek hasznos, hogy ne heverne mindörökké a maga sorditiesében (szennyében), hanem példát vévén más keresztyén nemzetektôl, a barbariest (mûveletlenséget) lassan-lassan vetné le, és venné új szemre magát: mindjárt jobban lenne világi módon állapatja." És elmondanád-e azt is, ahogy a Mentségben tetted: "Az úristen adja az ô félelmét az elfordult elmékbe: hogy az elfordult emberi indulatot zabolán hordozván, a jóban nem akadályok, hanem együtt munkálkodók igyekezzenek lenni."

Megérte-e Kis Miklós uram, kérdezem, miközben szép betûket keresek a számítógépen, hogy méltó módon idézzelek. Betûmetszés, betûöntés helyett, a gépbe táplált lehetôségek között válogatok, és számba veszem az erdélyi nyomdákat, azt is, amely ma szülôfaludban mûködik, a dráguló könyveket, amelyek egyre kevesebb kézbe jutnak el, az elektromos médiákat, amelyek mind több idôt foglalnak el életünkbôl a könyvek rovására, számba veszem ezt a hazát, ahonnan sokan távoztak, de tudásukkal kevesen térnek vissza, és tulajdonképpen miért is térnének, hisz a távolság köztünk, s a polgári jólét és biztonság között ma sem változott, s ma is dívik az irigység és a gáncsoskodás. Megérte-e Kis Miklós uram, kérdem, miközben tudom, hogy mindezek ellenére, ma is újból hazajönnél, mert akibe egyszer beköltözött, abban haláláig munkál a hûség. Mentség nélkül.

Marosvásárhely rejtelmei

Egy mámoros éjszakán V.K. gyalog indult haza Marosszentgyörgyrôl. Vesztére csaknem kijózanodott. Szerencséjére egy úrvezetô ráismert (pedig nem volt valami kifogástalan állapotban, egyik lábán zokni nem volt, a másikon cipô), fölvette.

Az egykori Tulipán vendéglô elôtt ébredt, ott ült egy padon. Bizonyára elaludt a kocsiban, aztán ide lebaszkulálták, gondolta báván. Szemben vele a kis placc, ahol annak idején a terasz volt, diákkorában gyakran járt ide, táncolni a lányokkal. Seregi bácsi, a rezes orrú fôúr kegyes volt hozzájuk, csak akkor írt borravalót magának, ha volt pénzük s beleegyeztek. (— Öt lej megy? — szokta kérdezni. — Öt lej igen. — Jó, akkor öt lej megy.)

Itt táncolt egy ilyen hószagot elôlegezô hideg éjszakán Évikével, amíg Seregi bácsi ki nem pakolta ôket; akkor az utcán andalogtak, már maga sem tudja, hogyan jutottak a Nyár utcába, föl a Somostetônek, s miként tévelyedtek el a szovjet hôsök temetôjébe.

Utána Évike sírt egy kicsit, majd visszamentek a diákotthonokhoz, V.K. adott három lejt a kapusnak, hogy fogja meg a száját, ô maga pedig még sokáig kóválygott a város utcáin, lement a Kisállomásra, felült egy vonatra, amely a Nagyállomásra vitte, ott leszállt, már hajnalodott, nyitott a kiskocsma, az, amelyikben Bözödi György is szeretett monopolkodni, akkor még korán nyitottak a kocsmák, V.K. kért egy fél monopolt sziruppal, felhajtotta, és leroskadt a sarokba, elaludt.

Akkor már két hónapja ki volt rúgva a fôiskoláról, de nem ment haza, nehogy az édesanyjának meghasadjon a szíve a bánattól. Ott élôsködött né, trógerolt, rakodott reggelente, ivott esténként, bódorgott éjjel.

V.K. nyugalmazott tanár most boldogan merengett a múltakon. Megpróbálta felidézni azt az Évikét, akinek ô vette el a szüzességét egy katonasíron. Csak a síró, hüppögô arcocska elmosódó vonalaira emlékezett úgy-ahogy.

Mert nemsokára elkapták V.K.-t, itt a közelben sorozták be katonának, és soha többé nem látta a lányt.

Hirtelen éles sikoltást hallott. Feltápászkodott a padról, a Mészárosok bástyája felôl jött a hang, mint mikor valaki asszonyt sanyargatnak. Vagy erôszakolnak.

Amennyire tudott, sietni próbált. Hadd lám, mi van ott. A Vár kapuja tárva, amint belépett, rögtön balra, a vaskerítés és a kiásott egykori falmaradvány között, ahá.

Hát ez volt itt a sánc. A várárok. Nyolcméteres volt, míg betemették. 1908-tól 1910-ig épült a Gr. Széchenyi István Felsô Kereskedelmi Iskola és a Polgári Fiúiskola. Amikor ezeknek az alapjait ásták, azzal a földdel töltötték fel a várárkokat. Ezt a várat sosem vítták, sosem vették be.

A sikoltás fölerôsödött. A nyári városnapokon itt sütötték az ökröt, nézte meg a halvány fény szórásában a helyet V. K. De a sikoltás közvetlenül a bástya tövébôl jött, ahol egy kicsit megásták az árkot, mintegy szemléltetésül — hogy ti. ott sötétlett egykoron. V.K. lebotorkázott a harmatos gyepen, de ott bizony nem talált senkit.

Hallucinálok, gondolta. Volt ilyen képzete. Egyszer hallani vélte, amint a Maghreb-országok felôl jövô bárka utasai — illegális arab bevándorlók — kétségbeesetten üvöltöznek, amíg egészen el nem süllyed velük a hajócska. Ezek a hegyvidéki emberek nem tudnak úszni, a rozoga csónak, a patera a szárazföld közelében eltûnik, mindenki hullámsírba kerül.

Máskor annak az indiai tehénnek a halálbôgését vélte hallani, amelyet muzulmánok éppen letaglóznak, aztán a verekedés zaját, mikor ezeket megtámadják a fundamentalista hinduk.

Egyszer azzal is megpróbálkozott, hogy felidézze annak az ökörnek a halálhörgését, amelyet a Vásárhelyi Napokra vágtak le. Miután többszöri próbálkozásra sem sikerült, lemondott a dologról. Késôbb aztán hallotta, hogy ezeket ma már úgy kólintják fejbe, hogy idejük se jut elbôdülni.

Már visszafordult volna, de ekkor a sikoltozás újrakezdôdött. Szembe fordult a fallal: senki, semmi.

Valami kutyák kezdtek csaholni; fáradtan, letörten kikecmergett, és a mostani Iorga utcán hazaindult.

Várta, hogy talán megírja a sajtó, bemondják a hírekben: erôszak, rablás, gyilkosság történt. Ilyesmi.

De nem. A következô éjszakán, az éjféli híradó elôtt megint odasettenkedett. Kôrösi Csoma Sándor szobra mögé húzódva várta, mi lesz. És a sikoltozás ismét elkezdôdött. Most jó tizenkét percig tartott. Persze V. K. már nem sietett a várárokhoz, tudta: nem történik ott semmi, tulajdon érzékeinek a munkáját élvezi.

Ez a kegyelmi állapot pontosan hét napon, azaz éjjelen át tartott. V. K. nappal nagyokat aludt, hogy minden idegével az éjféli sikoltásra tudjon összpontosítani. Nem talált benne semmi perverzitást, egyszerûen az ô kis kábszere, drogja volt — egy értelmetlennek tûnô élet után. Mert életében a tanításon és az iszákosságon kívül semmi sem volt. Szerelmei elhagyták szerre, családja kitagadta mint árulót. (Egy politikai perben gyávaságból kollégájára vallott.)

Kôrösi Csoma szobra mellett már valóságos kis gödör mutatta, honnan hallgatózik éjfélkor V.K. Azt képzelte oda, azt az Évikét, akivel itt táncolt valaha a Tulipán teraszán, hogy azt valakik meg akarják..., de ô a segítségére siet és alaposan elbánik az agresszorokkal.

Ja, hazafelé azért beugrott a bárba, bekapott egy marószódás vodicskát. Odamenet úgyszintén.

Egyik este a kocsma tévéjén furcsa képsort látott. A Mészárosok bástyáját filmezték, éppen azt a helyet a várárokkal, ahonnan a sikolyok jönni szoktak. Egy fiatal lány feküdt ott vérbe fagyva, a bemondó éppen arról beszélt, hogy a külsérelmi nyomok kétségkívül nemi erôszakra utalnak, emellett azonban a lányt ki is rabolták. V.K. nem hitt a szemének: váltott a kép, és ott látta leskelôdni önmagát a Kôrösi Csoma Sándor szobra mögött.

Elernyedt egészen. Még annyi ereje maradt, hogy szóljon a csaposnak, hívja a gyorsmentôszolgálatot, Arafat doktor embereit.

A bár vendégei erôs, hosszan kitartott nôi sikításra kapták fel a fejüket, és nem értettek semmit. Hiszen mindössze egy vén huligán omlott le a pult tövébe a magas bárszékrôl. Minek ül az ilyen oda.