A magyar nyelvet akarták meggyalázni de csak a prefektust és a rendfenntartókat tették nevetségessé

Aligha férhet kétség ahhoz, hogy most már a polgármesteri hivatal ellen elkövetett pénteki merényletre azért kerülhetett sor, mert sem a törvényesség felügyeletére hivatott prefektus, sem a rendfenntartók nem jártak el kötelességüknek megfelelôen a korábbi táblamázolások tetteseivel és felbujtóival szemben. Az elnézés, a kétkulacsos magatartás azoknak a malmára hajtja a vizet, akiknek hatalomban és hatalmon maradására az egyetlen eszköz a nemzetiségi uszítás. Nekik alájátszani, az "egyetlen" tettessel szemben eljárni. s jótékonyan megfeledkezni a felbujtókról és az ügy társadalmi-politikai összefüggéseirôl olyan hiba, amit csak ott követnek el, ahol sántít a jogállamiság. Ezzel pedig, noha a merényletek eszmei szerzôi és végrehajtói a magyar nyelvet akarták meggyalázni, valójában a prefektust és a rendfenntartókat tették ország-világ elôtt nevetségessé. Üdvösebb talán számukra pontokat szerezni azok körében, akiket a magyar nyelvû feliratok az eksztázisba esésig felizgatnak, mint ôrizni a törvényességet?

A büntetôtörvénykönyv szerint "Felbujtó az a személy, aki szándékosan rábír valamely személyt a bûntetôtörvénykönyvben meghatározott cselekmény elkövetésére." A bûnsegéd pedig az, aki megkönnyíti vagy bármely módon elôsegíti a szóban forgó cselekmény elkövetését. Nos, a felbujtók és bûnsegédek majdhogynem egytôl-egyig ismertek a közvélemény elôtt. Sôt, kérkednek is tetteikkel, mert valahonnan jól értesültek a várható elnézô bánásmódról. Hogyan is ne lennének nyugodtak, ha a hivatala reputációjára oly érzékeny Stan ezredes polgárôrei tátott szájjal — egyesek szerint tapsolva — "ôrizték a rendet" pénteken, holott más, társadalmilag jelentéktelen esetekben valóságos kommandósokként vetik rá magukat az állítólagos rendbontókra. Pénteken feltehetôen csak tapsra szólt a napi parancs!

Másfelôl a táblamázolás kezd mindinkább karneváli színezetet kapni Marosvásárhelyen. Persze, különös "ízlésre" vall, hogy a központi meg helyi Pruteanuktól szóban és írásban felhecceltek a legprimitívebb megnyilvánulásokkal a román nyelvet kívánják megvédeni. A primitívség semmilyen kultúra védelmére nem alkalmas. Ezt illene tudniuk azoknak, akik itt helyben értelmiséginek szeretik tudni magukat! S lehetne errôl némi fogalmuk a mifelénk mûködô pártoknak is, hiszen sanda lapításukkal maguk is a szánalmas tettek elkövetôinek cinkosaivá válnak.

"A sors bizarr magyarellenes iróniájának tartom, hogy az elmúlt fél évszázad alatt, többször is, ahányszor valahány túlbuzgó és szadista magyar újságíró a helyi lapokban gúnyos jegyzetsorozatban pécézte ki az üzletek és hirdetések magyar feliratainak szarvashibáit, a magyar nyelvû feliratokat röviddel ezután be is tiltották; hibásan és helyesen egyaránt." (Szôcs István)

Ezért ne bántanók a cégért? A polgármesteri hivatal picinyke cégéreit már nem kell megvizsgálni (ny)elvhelyességi szempontból, mert íme, a toleráncok megjelenvén, már a nagy firmát is megmocskolták.

Cégérünk ezek szerint a Plánéta kirakatában így fest: mázoló kéz, szakrális (vatrális) mozdulattal éppen a Szabadság-szobor szûzi arcát cirókálja...trikolórra.

Alatta pedig felirat: az Ostobaság, templomból jövet.

A magasban Az Ostobaság felhôkarcolói között természetesen a tolerancia ezer színû lufijait lebegteti a z'Apró Nyeurópa felôl fújdogáló világszellô.

Ismét itt vagyunk, a nulla IQ-nál.

— Mindenképpen szégyenletes dolog az, hogy éppen most, a Tolerancia Hetében, festették le a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal magyar nyelvû tábláját - mondotta Fodor Imre, Marosvásárhely polgármestere - amikor tôle érdeklôdtünk a péntek délután elkövetett újabb provokatív akcióról.

- Mi így is fogjuk az ügyet kezelni. A polgármesteri hivatal, a rendôrség megkezdte a jogi eljárást a 42 éves Marian Detesan marosvásárhelyi lakos ellen, aki -fényképfelvétellel bizonyíthatóan - szürke festékkel olvashatatlanná tette a polgármesteri hivatal feliratát - mondta Fodor Imre polgármester. Hogy állítólag ott strázsáló derék polgárôreink tapsoltak örömükben, amikor a táblát fent nevezett bemázolta, arról s egyáltalán a polgárôrök szolgálati teendôirôl a polgármester tegnap délután tárgyalt a közrendészet és a rendôrség fônökével. A tegnap déli órákban, amikor a hivatalban jártunk, a magyar nyelvû tábla már ki volt javítva. Idôközben azt is megtudtuk, hogy a tegnap reggel a PUNR-s képviselôk jártak Dorin Florea prefektusnál, akit arra kértek, hogy függessze fel Fodor Imrét polgármesteri tisztségébôl.

A Maros Megyei Rendôrfelügyelôség sajtóirodájában Buturcea Eugenia szóvivô arról tájékoztatott, hogy a tettes, Marian Detesan ügyiratát hamarosan az ügyészséghez továbbítják. A vád: állami jelvények megsértése, melyet a büntetô törvénykönyv vonatkozó cikkelye 3 hónaptól 1 évig terjedô szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal sújt. A tettes szabadlábon védekezhet az ellene feéhozott váddal szemben.

Ülésezett az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa

Markó Béla szövetségi elnök beszámolójával vette kezdetét a hét végére Csíkszeredába összehívott SZKT-tanácskozás. A szervezet elnöke ugyanakkor egy állásfoglalás-tervezetet is elôterjesztett, amelyben a politikai helyzetelemzésen túlmenôen azokat a feltételeket is felsorolta, amelyek betartása szükséges a kormánykoalíció mûködéséhez, végül pedig többpontos felhívással fordult a koalíciós partnerekhez. (Mózes Edith részletes tudosítása a 4. oldalon)

A jelenleg kialakult politikai helyzetet elemezve, Markó Béla kijelentette, hogy az RMDSZ csak olyan koalícióban vállal együttmûködést, amely gátat tud vetni a szélsôségesen sovén, magyarelenes uszításnak, és nem szolgáltatja ki magát és az egész román társadalmat a reformellenes, integrációellenes, nyugatellenes, kisebbségellenes erôknek. Azt azonban hozzátette, hogy az RMDSZ-nek is érdeke, hogy a jelenlegi koalíció fennmaradjon, és a közösen kidolgozott kormányprogram érvényesüljön, mert csak ez az együttmûködés, csak ezek a közös célok jelenthetnek biztonságot és stabilitást Románia számára akkor, amikor a térségban továbbra is nyílt etnikai és szociális konfliktusok vannak.

Ezek után fogalmazta meg a szövetségi elnök a koalíciós partnerekhez intézett felhívását, amelyben arra szólítja fel a pártokat, hogy vállaljanak felelôsséget az elmúlt másfél év mulasztásaiért, a reform lelassulásáért, a be nem váltott választási ígéretekért és kezdjék el azonnal a parlamenti többség helyreállításáról szóló tárgyalásokat. Az euroatlanti és európai integráció feltételrendszerének teljesítését legfontosabb belpolitikai prioritássá kell tenni, a gazdasági, szociális és politikai reformot az eddiginél is határozottabban erre a kritériumrendszerre kell ráépíteni.

Prioritásként kell kezelni a diktatúra visszaéléseinek jóvátételét, és a koalíciónak határozottan vissza kell utasítania minden kisebbségellenes, sovén, szélsôséges megnyilatkozást, amelyek Romániát idôlegesen vagy véglegesen eltérítenék az integráció útjáról.

Végül Markó Béla hangsúlyozza: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség felelôsnek érzi magát az általa képviselt romániai magyar közösség sorsáért, és egyúttal közvetlen felelôsséget érez az egész romániai társadalom jövôjéért. Ennek a kettôs felelôsségnek a jegyében szólítja fel koalíciós szövetségeseit a jelenlegi válságból való kiútnak, majd a felemelkedés eszközeinek a mielôbbi megkeresésére.

Kényszerhelyzetben

Az RMDSZ kormányban való részvétele nem felel meg az önkormányzatra törekvô romániai magyarság rövid és hosszú távú érdekeinek, nem hagy mozgásteret a taktikai és stratégiai célokat szolgáló hatékony közképviseletnek, mondta Csapó József szenátor, aki szerint az RMDSZ részvétele a koalícióban kudarcnak nevezhetô leginkább, mert a "kormányprogramból hiányzik a romániai magyar nemzeti közösség alapvetô célkitûzése, a különbözô történelmi és területi feltételek közepette az európai jogállamok mintájára mûködtethetô önkormányzási formák törvényes kereteinek megteremtése", s hogy kényszerhelyzetbe került a kormány és hogy az RMDSZ kormányban való részvétele egy hamis értékítéletet erôsít meg, mely szerint az RMDSZ kormányban való jelenlétével megoldódtak a romániai magyarság problémái, holott errôl szó sincs.

A Csapó József szenátor által tett javaslatot, miszerint nincs értelme az RMDSZ kormányban maradásának, csupán Sánta Pál Vilmos, a Hargita Megyei Tanács elnöke támogatta. Az elôterjesztések nyomán több órás vita alakult ki, amelyen a felszólalók mind annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az RMDSZ-nek kormányban kell maradnia.

Elvi céljainkat áldozzuk fel

Tôkés László tiszteletbeli elnök abból indult ki, hogy 1996-ban, mint mondta, egy bizonyos RMDSZ-csoport részérôl létezett a feltétlen akarat a kormányba lépésrôl, még akkor is, ha nem az akkori demokratikus ellenzék jut hatalomra. Ez a csoport, folytatta Tôkés László, keresztülvitte akaratát, és ez a csoport dominál ma is a parlamentben. A felelôsséget arra az "erôcsoportra" hárította, "amely ezt elôkészítette", és amelyben ô maga nem kíván osztozni. Az RMDSZ — a tiszteletbeli elnök szerint — "függeléke a román politikának", és arra szólította fel a testületet, "ne legyünk olyan nagylelkûek, hogy továbbra is vállaljuk ezt a felelôsséget". — Megtévesztônek tartom azt a véleményt — folytatta Tôkés László — hogy mégiscsak valamit elértünk. Véleménye szerint "stratégiai céljainkat áldoztuk fel a pillanatnyi célokért".

A kormányból való kilépés vagy a bennmaradás lehetôségeit fontolgatva kijelentette:"könnyû volt belépni a kormányba, de a kilépés maradandó károkat okoz, ezért jól meg kell gondolni, hogy idôszerû-e a lépés, még akkor is, ha ráfizetünk".

Kiknek az érdeke?

Markó Béla szövetségi elnök a felszólalásokra reflektálva hangsúlyozta, hogy helyzetelemzést végzett csupán. A kormányban való maradásról vagy kilépésrôl még az SZKT-nak is elôzetes konzultációra lenne szüksége. Az általa megfogalmazott állásfoglalás sem a kormányban való bennmaradásról vagy kilépésrôl szól. Az RMDSZ számára az lenne a fontos, hogy a kormánykoalíció hatékonnyá váljon. A Demokrata Párt óriási hibát követett el, folytatta a szövetségi elnök, hogy határidôs és személyi feltételeket támasztott, nem a koalícióban, hanem ország-világ elôtt. Ez vezetett ahhoz a helyzethez, amelyben vagyunk. Kiknek az érdeke, tette fel a szónoki kérdést, hogy szétszakítsák ezt a kormánykoalíciót, amely ingazdozva ugyan és lassan halad elôre, de mégis az egyetlen garancia arra, hogy az európai mércéknek megfeleljen. Inog, recseg-ropog, de egy kisebbségi kormány nem tudná elérni azt, amit ez a koalíció elért. Az a kérdésfölvetés, hogy mit adtunk, mit kaptunk is hamis, mondta Markó. Olyan pillanatban végzünk politikai elemzést, amikor a kormány és a kormánykoalíció nagyon rossz helyzetben van. Nem azt kell tárgyalni, hogy a Demokrata Párt után lépjünk ki a kormányból és lépjünk be abba a parlamentbe, amelyben úgyis benne vagyunk, és itt a pillanat, hogy mi is ütünk egyet ezen a kormánykoalíción. Ha a helyhatósági és a tanügyi törvény is összeomlik, akkor elôállhat a helyzet, amikor az RMDSZ nem lehet cinkos egy reformellenes úton. De itt még nem tartunk, hangsúlyozta Markó Béla. Ha '89 végén nem arra vállalkoztunk, hogy egyetlen embert küldünk a parlamentbe, aki elsírhatja panaszainkat, hanem egy csoportot, amely aktívan részt vesz a törvényhozásban, akkor egy demokratikus kormányban is részt lehet venni. A továbbiakban arra kérte a képviselôket, különítsék el az elvi kérdést a konkréttól. Arról lehet beszélni, hogy ez- e számunkra a megfelelô kormány, s bár nem tartozik azok közé, akik minden alkalommal állásfoglalást fogalmaznak meg, most mégis megtette, de azt hitte, hogy mint elvi kérdés lesz napirenden, nem úgy, ahogy a tanácskozáson történt. Elutasította a tiszteletbeli elnök által felvetett analógiát Milosevicsék Szerbiája és Ciorbea meg Constantinescu Romániája között.

Ezután már nem folytatták a vitát, hanem megerôsítették tisztségükben azokat az államtitkárokat, akiket az Operatív Tanács januárban kinevezett, majd rátértek a megyei tanácselnökök beszámolójára, majd négy ellenszavazattal és 11 tartózkodással elfogadták a Markó Béla által megfogalmazott állásfoglalást.

Az SZKT mûködése és szabályzata is simán átment a szavazáson, de a következô napirendi pont, a költségvetés, már újabb bonyodalmakat, sértôdéseket provokált. Ugyanis Csapó József nehezményezte, hogy azáltal, hogy a kisebbségi szervezeteknek járó támogatást az EMKE vehette át, az RMDSZ úgymond politikai párttá vált. Markó Béla erôltetettnek tartotta az érdekvédelmi szervezet és politikai szervezet ilyenszerû szembeállítását, s kijelentette: pragmatikus megfontolásból döntöttek így. Az RMDSZ-nek meg kell találnia az eszközöket, hogy az érdekképviseletet véghezvigye, beleértve az anyagiakat is. Ha nem utalja át egyik társszervezetének, 1 milliárd 500 millió lejrôl kellett volna lemondania az RMDSZ-nek. Miután elfogadták a költségvetést, Tôkés László tiszteletbeli elnök kért szót.

Százalékban kifejezett értékrend

A tiszteletbeli elnök szerint az RMDSZ semmibe veszi a tiszteletbeli elnöki hivatalt. — Megalázónak tartom a hivatalom elleni hivatalos RMDSZ magatartást — mondta —, mert már nem pénzrôl, hanem százalékban kifejezett értékrendrôl van szó. Kijelentette: inkább kiteremti más forrásokból a hivatala fenntartásához szükséges összeget, és a költségvetésbôl neki szánt összeget visszautasítja, és felajánlja más célokra.

Mielôtt elment volna az SZKT-ról, Tôkés László indítványozta, hogy az SZKT fogadjon el egy állásfoglalást a koszovói albánok ügyével kapcsolatban, egyet azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon a parlament nem szavazta meg a kisebbségek országgyûlési képviseletét. Indítványozta, hogy Cserehát ügyében is tegyenek lépéseket, mert "ez egyik sarkalatos kérdése a romániai magyarságnak és az RMDSZ politikájának". Megköszönte, hogy az egyházak által indított aláírásgyûjtést támogatja a szervezet, s felhívta a figyelmet a temesvári Egyházi Központot ért jogsértésre, amelyet azért büntettek meg 1 millió lejre, mert a saját irataiban a magyar nyelvet használta.

A testület végül megerôsítette Borbély Lászlót a kormányzati tevékenységért felelôs ügyvezetô alelnöki tisztségben, elfogadta a Markó Béla által kezdeményezett állásfoglalást. Nyilatkozatot fogadott el Koszovó ügyében és állást foglalt a magyar parlament országgyûlési kisebbségi képviseletrôl hozott döntésérôl.

A Tolerancia Hete

Amikor a marosvásárhelyi Interkulturális Központ igazgatója, Szokoly Elek, a Tolerancia Hete péntek délelôtti szemináriumán felolvasta Victor Ciorbea miniszterelnök, üdvözô levelét a Pro Europa Liga rendezvényének szervezôihez és résztvevôihez — "erdélyi lévén, erdélyi földön tudom, ki nem akarja, hogy békesség legyen a nemzetiségek között" — egy szélsôséges nacionalista csoport már készült lemázolni a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal magyar nyelvû tábláját, már a kezdetektôl eltekintve attól, amit Burkhárdt Árpád alprefektus mondott a szemináriumon: a tolerancia a nemzetiségek közötti türelem, a megye, az ország érdeke. De hát köztudott immár, hogy kinek mi az érdeke, kik állnak a nacionalista megnyilvánulások mögött, a közvélemény már régebben tudomást szerzett elhíresült festegetôinkrôl...

Az Interkulturális Fórum kétnapos programja a négy évtizedes kommunista múlt kisebbségi szemszögbôl történô átvilágítása és feldolgozása, hiszen a Romániában élô etnikumok a kommunizmus idején politikai és gazdasági nyomásra számban jelentôsen apadtak.

Az Interkulturális Fórum kétnapos rendezvényén a nemzetiségek képviselôi szinte kivétel nélkül jelen voltak, köztük Erôss Péter csángómagyar és Varga László magyar nemzetiséget képviselô meghívottak.

Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke a új román posztkommunista hatalom praktikájáról tartott vitaindítót, a keletnémetországi fejleményekkel állítva párhuzamba, miszerint ott nem okozott különösebb sokkot a közhangulatban a keletnémet titkosrendôrség, a STASI és tekintélyes számú talpnyalója névsorának nyilvánossá tétele, amitôl úgymond, a román hatalom irtózott. A bújtatás, az elhallgatás egyértelmû. Az új "rend" magas és fontos állami tisztségeket betöltô emberei közül nem egy akadt, aki készségesen kiszolgálta az agyonlôtt diktátort és klánját. Nicolae Constantinescu bukaresti orvos, a jelenlegi államelnök volt tanácsadója a Szovjetunió, a Gorbacsov peresztrojkája után összeomlott kommunista mammuthatalom nemzetiségeket elnyomó, vagy teljesen elpusztító (krími tatárok) politikáját vizsgálgatta kiadósan dokumentált beszédében, és nyilván reflektált a kivált köztársaságokra újólag nehezedô orosz gazdasági nyomásra is. Kifejtette, hogy a kommunista terminológiában nem újkeletû a terrorista szóhasználat... Gondoljunk csak a '89-es események "szókincstárára"...

A jeles bukaresti értelmiségi, publicista, Gabriel Andreescu is jelen volt a pénteki szemináriumon. Iliescu rezsimjétôl Drãghici tábornok garázdálkodásáig visszamenôleg átfogóan és a tôle megszokott színvonalon mérlegelte a kommunizmus túlélési esélyét. ("Az elvtársak kondícióban vannak még...). A kommunizmus üldözötteinek rehabilitációjáról és a kárpótlások sajátos romániai módozatairól értekezett, nemegyszer ragyogó humorral fûszerezve a tényeket. Néhány utazási ingyenjegyben, s holmi apróságokban ki is merült a hazai jóvátétel ezidáig. Ezzel szemben a politikai rendôrség informátorainak listáját állítólag parancsra elégették, kivéve a konstancai listát, amit az akkori ellenzéki hangvételû napilap, a Telegraf közölt is. Különféle vélekedések hangzottak el a passzivitás, vagyis a hallgatás és a rendszerrel való nyílt szembefordulás témakörében.

A nemzetiségek címére alig álcázottan vagy szántszándékos provokációval "eresztettek el" némelyek véleményeket. Az egyik bukaresti résztvevô például azt állította — mondjuk, hogy nem a rosszindulatú provokáció szándékával? —, hogy a nemzetiség nem szenvedett ( kiérezhetôen a magyar nemzetiségre gondolt) hanem/esetleg másokat (a többséget) szenvedtetett. Nyilván egyik kisebbségi szószóló sem tekintett el a kommunizmus idején saját etnikumát ért sérelmek részletezésétôl. Az egyik legmegdöbbentôbb helyzetrajzot Erôss Péter adta a moldvai csángómagyarok tragédiájáról, de megdöbbentô dolgokat hallottunk ki a tatár Sali Negiat elbeszélésébôl is. Valamennyi nemzetiségnek megvolt és sajnos, változatlanul megvan a maga kálváriája.

A toldalagi kanyar után, tavak között tekervén a szárazföldi hullámokat és a kilométereket, az az érzésem támad, hogy elôttünk valamiféle beláthatatlan, szürkére satírozott világ fekszik el, a soros "természeti rácsok" mögött súlyos mozdulatlansággal. A szokatlanul enyhe márciusi idôjárás párásabbá teszi az átláthatóságot, ha csak a szemközti pókakeresztúri magaslatról nincs jobb kilátás. A tavak, mint ôsszel vagy száraz tavaszon, felgyújtott tarlók, lecsúszott és elbogáncsosodott legelôk — füstölögnek szélesen. Közelembe férkôznek az idevalósi,a székelyhodosi vásárból megtérô atyafi szavai:"...földjeinket eláztatták, nem kaptunk semmit cserébe. Mit csináljunk, ha így hozta a sorsunk. Milyen különös mégis, hogy gyermekkoromban, szántás idején, aratásra mindig a forrást kerestük...Így aztán elárasztották a völgyeket." Borostába borul az idôs ember arca, akár a tó széle, mikor a nap felhô mögé bújik. Tószínû emlék, mélyen víz alatt, idônként felszínre rángatják fényesen tátogó halakkal. Arról már nem faggatom az atyafit, hogy meghívhatta-e valaha pontyos vacsorára távolba szakadt, az otthon termését úgy általában nagyító üvegen át kémlelô rokonait.

Parton, nádas szélén "vízbe fúlt ökológia". Mûtrágyászsák, szakadt gumicsizma "olvadozik", de nádat törve rebben riadt vízimadár. Átellenben már jellegzetesen mezôségi táj, sérvet kapott hegyoldalakkal, a juh, a furulyaszó, a hitvány bogáncs még jól megkapaszkodik.

Tulajdonképpen Nagyercsébe mennénk, csakhogy az út Pókakeresztúrról ágazik ki valamerre. Azt mondják, Csegezi Ákos nyugalmazott református lelkész tán megmutatná merre, de hát javaslatra jön a halkszavú kérdés, hogy mit akarunk ott, végül is már nincs kihez menni, ha csak nem lennénk onnan elszármazottak és volna még mit visszakérni. Ugyan van a temetô... __________________________

Történelmi-földrajzi behatárolással az Erdélyi Mezôséget a Maros vidékétôl elválasztó hegyláncnak, a Marosra nyíló egyik kisebb völgye torkolatában fekszik NagyErcse falu. A hagyomány szerint határában volt valahol egy klastrom is, ami — azt "mondja" a papír — a Toldalagi család református hitre való áttérése után Mikházára költöztetett. A református egyház úgy 1730 táján kezdi meg önálló és késôbb anyaegyházi mûködését.

Az uton Tátrás mélytalaji kutatók tapossák a gázt, alig látni valamit, s ha mondjuk, egy skandináv erre csavarogna, hát elmondaná: micsoda jó kis hangulat-torpedó. Máris, hogy Ercse múltját, leginkább jelenét valamelyest elôtérbe hozzam, mondom a velünk tartó lelkésznek, amit Pókakeresztúron hallottam:"... a tiszteletes úr tudja merre vezet az út, többször is kínt járt..." Hangzásában csupán mezôségi nyelvjárásról lehet-e szó, vagy a kint-járáshoz társul valamiféle valós megpróbáltatás ? A történelem...Válasz egyelôre ennyi.

Mint vágatlan kórésban szétszóratásra jutott júhsereg, a település viseli táji jellegét. Mezôségi kékre festve a léckerítés, a kapu néhol méregzöld, s mérgesen sikolt a körfûrész, bogos fenyôbôl húznak lécet borostás parasztok, megbökve zsíros kalapjukat, doamne ajutã, köszönnek az idegennek. Gyantaillat járja be a levegôt, közel Marosszék, vagy tán még az is, ezen túl kopár dombok kontyain már csak a horihorgas, csenevész akácok.

Kétnyelvû településjelzô táblát útszélen hiába keresnék. Nagyercse, mint olyan nincs is, csak sárguló lapokon, s kisebb, érdektelennek tûnô feljegyzésekben, talán mégis aláhúzva néhol. Vagy a hivatott helyeken, mondva, kiszólva, hogy immár ez is megvolt...!? Hogy hol, mire "utazok?" Az utóbbi harminc-negyven év alatt nyomon kellett követni ezt a félelmetes pusztaságot — szól a mai szóbeli krónika egy közösség elsorvadásáról, olyannyira, hogy mára a faluban mindössze két idôs asszony maradt, akik még magyar iskolába jártak, anyanyelvükön tanulták meg a betûvetést, úgy szólnak tán még egymáshoz, egyszóval tanúivá lettek az ercsei magyarok teljes felszívódásának.

Itt-ott, a falu közén járva, autónk kerekei alól ércesen elpattanó kövek mintha a múltra céloznának vissza, az udvarhelyszéki parasztépítkezések stílusán maradt apró és alacsony tornácos házakra, filegóriákra, ház elôtti fedeles kapukra, csakhogy a valamikoron bevésett évszámokat, gazda és gazdasszony nevét legyalulta az új tulajdonos-idô. Ercse nem népességétôl megkopasztott falu, manapság is mondhatni minden háznak lakója van, a falu végén füstös végállomásra kitolatott vagonban is élnek nomádul rozsdás életet. Az átfúvó márciusi szél takarít, s hordja a tûzgyújtóst házhoz. Kormos arcról fénylô gyermektekintet azt mondja, mozdonyvezetô lesz majd, ha felnô...

Füst száll a szürke égre, valahonnan a református templom mögül, nagyszerû történelmi filmkockákba illô a kép, régi zaklatottabb napokról, zsindelyét lassan lehányja a harangláb, a templom udvarán kiszáradt diófacsönk, mintha Kusztos Endre grafikusmûvész víziójából szökött volna meg. De ide még visszatérünk.

Hol lakik ebben a faluban az egyetlen magyar asszony? — kérdezem egy felénk tartó román embertôl. Nemcsak egy magyar asszony él, mondja, hanem kettô, de ha Nagy Lôrincnét keresem, akkor menjek az útszéli szénaboglyák felé, otthon találom, látta fiát matatni az udvaron.

Látom, a kis tornácról nyíló szoba ha csak éppen be tudna fogadni valamennyiünket, Nagy Lôrincné arcán a kutakodó döbbenet, miközben szôttes abroszba tekergeti az asztalon maradt puliszkát: vajon kik volnánk, mit akarunk ? A tiszteletes láttán a kis szobában mégis elférünk, az asszony arcán megül a nyugalom. Három éve él özvegyen, férjeura volt a falu utolsó magyar embere, amolyan mindenes. Fia , aki idônként hazajön...már jócskán benne van a korban, nem nôsült meg, a többi gyermekei pedig elhúztak innen, városra költöztek. Nagy Lôrincné hetvenet töltött, azt mondja, sajnos, van mire emlékezzen. Elmondása szerint, amikor még jó negyvenes asszony volt, Ercsében százon felül volt a magyarok lélekszáma. Most már, mondja, az sincs, aki számba vegye ôket. Dehát kit ? — utólag megbánt kérdésemre azt mondja, hogy "még vagyunk vagy ketten, Pap Ilonával, aki lejjebb lakik és nagyon szegény asszony."

Úgy tûnik, szólal meg Nagy Lôrincné fia, hogy nagyon távol élünk a tömbmagyarságtól. Pedig oda lehet hajítani innen. Így is megvagyunk, mert meg kell legyünk valahogy. Vagy költözzünk el már mi is máshová? Egyetlen kérdés, amibe most belekapaszkodok hirtelen: ha más nem, pap sem jár már errefelé ? Úgy öt évenként, ez a válasz. Pedig Ercse egy fél emberöltônyi elôtt még anyaegyház volt ! Úgy tudjuk, hogy két nagy szekrény református egyházi irat eltûnt, nem tudni, hová lett. A fülpösi református parókiához tartozik most már az ercsei "két személyes hitközség". "De menjünk ki a templomhoz, az majd mindent elmesél"... Lebontották a kántorlakot is, mondja Nagyné fia. Aztán az asszony is közbeszól:" hadd meséljek valamit én is, fiam:akkor hát már tudja, hogy sokan voltunk itt magyarok valaha, volt egy-hét osztályos magyar felekezeti iskola. Ha még él Vásárhelyen Gyulai Margit kántortanítónô, sokat tudna mesélni. Volt itt legény- és leánysor, farsang, bálok idején, aztán a falu fogyatkozni kezdett. Elment elôbb egy család, majd kettô, úgy következtek sorra. Az utolsó papunk is elköltözött. Már vagy harminc éve. Az elmenôk eladogatták házaikat. Föld ? Hát van, sovány, mint a kuvasz, már az sincs, aki megdolgozza. Ami a miénk volt, össze van minden rombolva, nincs kinek szólni, egymagunkban vagyunk... Olyanok, szól közbe a fia, mint a kutya, amit más faluba vezetnek láncon, szabadulására azt sem tudja merre, hova meneküljön...Folytatja: a jó érzésû románok is kinyilvánították fájdalmukat az ercsei magyar közösség pusztulása láttán... Indulunk. A pohár vodkát elkoccintjuk, azt sem tudjuk, mire. Nagyné utánunk szól: ha élünk, még jöjjenek ! Fia elkísér. Sok láb alatt reccsen a lépcsô, de megbírná még a terheket. ------------------- --------

Akárhogy is, 52 holdból nem kevés az, ami a református egyháznak visszajár ! A"községnél"azt mondják, hogy nem rendezettek még az okmányok, a fülpösi tiszteletes nem tette rá az egyházi pecsétet...Csupán ennyi lenne a baj ? Szétnézve: több is, egyenesen lehangoló. A templom udvara libalegelô. A kapu nyitva, még olvasható:faragva 1946-ban. Akkor még, a "fényes szelek" idején szó lehetett kapuról ? Ma már csak a mezôségi lanyha szél kilincsel. A gótikus templomajtó befalazva, az oldalbejáró megvan ugyan. Natúrszínben maradt faragott padsorok. A szép, festett kazettás mennyezetrôl madzag lóg alá, régen leszakadt a búzakoszorú. A fából faragott persely is féloldalra dôlt, a Toldalagi címer is megfagyott a sápadt falon. Az ablakokra vasrácsokat szegeztek, amíg még tehették...

Fellépünk a templom mellett kemény tölgyfából ácsolt harangláb tornyába. A harangról leolvasom, hogy gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata adománya. Azt mondja ercsei kísérônk: amikor meghúzza a harangot, úgy inog a torony, mint a szélvész. Hogy mikor és miért húzza meg, arról már nem kérdezem. Mondom, a harangláb zsindelyfedése is beszakadozott, a tartógerendákat is néhol kikezdte a behulló esô. Ennyit hát az ercsei mûemléktemplomról. Tán ennyi is elég. Hogy mikor jut és honnan ide pénz javíttatásra, arról jobb nem beszélni. De talán egyszer majd az egyház, vagy ha van innen módosabb elszármazott, aki még tehetne valamit, errôl beszélgetünk. Pusztán, hogy voltunk, mert már jelenünk nincs is, hámozom ki ercsei emberünk szövegébôl a mondanivalót.

A kántorlak, amint a felvételünkön is látható, egy romhalmazba felvezetô betonlépcsô. Lebontották, az anyagból garázst építettek Fülpösön. Inkább beépítették volna közösségünket szolgáló épületbe valahol, így a gondolat, amivel nem is vitatkozunk. Rongyát útszéli kútnál sulykoló román parasztasszony szorosabbra húzza állán fekete darócból szabott keszkenyôjét:"vai, doamne, miért bontották le a parókiát, azért, hogy már az se legyen ? Há´ sze állhatott volna ott még! Hogy ehhez némi kis ercsei szólást is adjak, ami aztán lassan-lassan az emlegetettekhez ér, mondja Nagy Lôrincné fia: "... hát igen, ha látnák eztet megholt ôsejeink..."

Eljövôben még körbejárom az üszökszínû korhadt diócsönköt. Ha így tart az idô, szimbóluma lesz az egész Mezôségnek, mondja mellettem útitársam. Kár is filmkockát pazarolni rá, már annyi az ilyen s efféle felvétel. Hogy méteresnyi hajtása van a régi gyökérnek, az nem jelenthet semmit, láthatnám, szúr felém a "jelzés": a talaj mentén, majdnem vízszintesen kúszik a meggyötört korcs. Esôs idôben mezôrôl megtérônek jó lesz lehúzni lábról a sarat... --------------------------

Jövet visszafele a pókakeresztúri magaslaton kiszállunk. A Tátrás mélytalaji kutatók megint lépésben elôttünk. Köd és füst, vasszörnyeteg. Füst és köd — vegyül. Elôzni kéne már, csakhogy nem megfelelô a kilátás.

Besatírozott, ingoványos tóközön.

Zdravits Gusztáv tévétechnikus 38 éve dolgozik a szakmában és jelenleg a marosvásárhelyi Electromecanica szövetkezeti részvénytársaság Cãlãrasilor utcai szervizének vezetôje. Vele beszélgettünk a kábeltévén szórt mûsorok vételezési lehetôségeirôl.

— Az egyes kábeltévé-társaságok más- más frekvencián közvetítik az MTV 2 mûholdas adását, mégsem mondhatjuk el, hogy itt vagy ott minden elôfizetô elégedett a kapott szolgáltatással. A panaszosoknak általában mûszakilag túlhaladott vevôkészülékük van. Lehet-e rajtuk segíteni?

— Valóban, a tévétulajdonosok többsége anyagilag is gyengébben álló idôs ember, aki még mindig használja a lámpás és tranzisztoros, valamint az integrált áramkörös készülékeket, amelyek 12 csatornáig mûködnek. Ezeken, sajnos, egyetlen módon lehet segíteni, azzal a távirányítós frekvenciaátalakítóval — közismertebb nevén konverterrel —, amit a volt Telesatco, a mei nevén Romsat cég forgalmaz, és amely az 1-es csatornára viszi be minf a 24 programot. A konverter árát 75 dollár alapján számolják ki lejben.

A másik típusú, olcsóbb, mintegy 150.000 lejes konvertert (frekvenciaátalakítót) csak azoknál a készülékeknél lehet használni, amelyeken megtalálható az ultramagas frekvenciasáv (román rövidítése UIF, angolul UHF) a 21.-tôl a 60. csatornáig.

Ennyit a fekete-fehér készülékekkel kapcsolatosan. A régi színes tévékre két megoldás van. Az egyik szintén a már említett konverterrel történô kiegészítésük, a másik pedig a meglévô szelektor kicserélése egy 100 csatornás szelektorra, aminek az ára kb. 130-220 ezer lej között mozog pillanatnyilag.

— Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a régi televíziók éppen azokon a frekvenciákon nem mûködnek, amelyekre a kábeltévé társaságok az MTV 2-t helyezték. Így hát hiába nyomkodjuk és csavargatjuk a készülékek gombjait, technikai korlátaik miatt képtelenség ráhangolni ôket a nagy népszerûségnek örvendô adásra.

— Pedig lenne még egy, utolsó lehetôség is arra, hogy az elôfizetôk a készülékek átalakítása vagy kiegészítése nélkül is hozzáférjenek az igényelt mûsorhoz. Ehhez — véleményem szerint — a kábeltelevíziós társaságok azt kellene csinálják, hogy amikor a havi elôfizetési díjat átveszik vagy az errôl kiállított számlát kiküldik, akkor egy másik cédulát is adjanak át ügyfelüknek. Az elôfizetônek mindössze az lenne a dolga, hogy erre a papírlapra írja fel az általa kért mûsorokat, tv-csatornákat, fontossági sorendben. Egy ilyen felmérés alapján a kábeltelevíziós társaságok pontos képet kapnának az elôfizetôk elvárásairól és ahhoz igazodva átrendezhetnék a mûsorrácsot. Jóindulatukon múlik, hogy segítenek-e vagy sem az elôfizetôkön. Elvégre az ô érdekük lenne, hogy megértést tanúsítsanak az iránt a nagyon sok szegény ember iránt, aki nem tudja megengedni magának, hogy annyi pénzt kiadjon. Mert rendes körülmények között nem a kábeltelevíziós cégek szabják meg a közvrtített program összetételét, hanem fordítva. Utóvégre az elôfizetôktôl kapják a pénzt, a többség kívánságát nem hagyhatják figyelmen kívül, és arra kell törekedniük, hogy mindenki meg legyen elégedve velük.

— Akkor hát várjuk be, amíg a kábeltelevíziósok világos jelzést adnak, miszerint szívesebben veszik, ha bírálat helyett dicsérjük ôket és igényt tartanak a népszerûségre, a jó hírnévre, az egyöntetû elismerésre.

A kérdés egyelôre nálunk kevésbé, de Nyugat- Európában, Amerikában egyre indokoltabb. E gondolatot a Látó Irodalmi Színpadának szombati meghívottja, Borbándi Gyula irodalomtörténész, kritikus fejtette ki bôvebben érdekes, ismeretpótló elôadásában. Gálfalvi György, az est házigazdája a kivételes vendégnek kijáró melegséggel köszöntötte az elôrehaladott kora ellenére a tavaszi télben ilyen hosszú útra vállalkozott fiatalos tollforgatót, aki évtizedeken át nyugati emigrációban igyekezett gazdagítani az egyetemes magyar irodalom kincsestárát.

Borbándi Gyula, a Látóhatár, majd az Új Látóhatár, illetve a Szabad Európa Rádió szerkesztôjeként vált a nyugati magyar irodalom szakértô krónikásává. Megírta a magyar emigráció életrajzát, monográfiát jelentetett meg a magyar népi mozgalomról is. Marosvásárhelyi bemutatkozásán, melynek örömét ki is fejezte a jelenlevôknek, a nyugati magyarság helyzetképének kirajzolására tett kísérletet. Ez a megfogalmazás magától Borbánditól származik, a hallgatóság percig se érezte úgy, hogy a gazdag értekezés csupán kísérlet lenne.

Szavaiból megtudhattuk, hogy az új helyzetben az a nyugati magyar közösség, amely nehéz idôkben oly nagy odaadással segítette az erdélyi nemzettársakat is, egyre gyengül. A rendszerváltozás, amelynek ôk is annyira örvendtek, lehetôvé tette a szabad hazatérést, illetve a kétlakiságot. Az a kohézió, mely korábban egyben tartotta az emigrációt, gyengülôben, a korábban aktív magyar alkotók, a magyar mûhelyek szervezôi, animátorai kezdenek kiöregedni, nincs kellô utánpótlás. Nem tudományos felmérésen alapszik, de a valóságot tükrözi az a megállapítás, hogy nagy az asszimiláció. Csak becslések vannak arra nézve, hány magyar ember él Nyugaton. Kétmilliós számról is beszélnek, de elfogadhatóbb az egymillió realitása. Borbándi szomorúan jelezte, hogy önmagukat nem segítik eléggé a nyugat-európai magyarok. Lapjaik megszûntek, egykor virágzó könyvkiadásuk összeomlott. A kellemes környezetben vész el a magyar — állapította meg a vendég.

Aztán elôadását követôen a Szabad Európa Rádiónál szerzett emlékeit elevenítette fel a közönség kérdéseire válaszolva. Ítéletidô volt a tavasz elsô napján Marosvásárhelyen, a rendezvény részvevôinek — meghívottaknak, nézôknek — azonban a szép, közös élmény révén sikerült errôl másfél órára megfeledkezniük.