1990 márciusában Marosvásárhely neve bejárta a külföldi sajtót. A romániai rendszerváltás után három hónappal a városról tragikus kimenetelû nemzetiségi összecsapás képeit sugározták. A hat halottat és közel 300 sebesültet követelô események tárgyilagos, pártatlan kivizsgálása a mai napig sem történt meg. Akik a pogromot megszervezték és irányították, a késôbbi hazugságkampány során megpróbálták a jogaikért kiálló magyarokra hárítani a felelôsséget.

Az 1989-es fordulat után az általános eufóriában úgy tûnt, hogy Románia demokráciát, haladást, nyitást óhajtó lakói egymásra találtak. Az új politikai vezetés ígéretei alapján a nemzetiségek is azt hihették, hogy az ország a demokratikus fejlôdés útjára lép, s véget ér az a kisebbségellenes politika, amely a zsidó és szász lakosság kiárusítása után az erdélyi magyarságot vette célba. összetételének megváltoztatására irányult.

Hamar kiderült azonban, hogy a régi rend csatlósai, akik korábban szerzett elôjogaikat féltették, nem akarják a változást. Az Európához való csatlakozás, a haladás lehetôsége számukra a jogtalanul szerzett elôjogok elvesztését, a nyílt homogenizálási politika végét jelentette Erdélyben. Ezért ragaszkodtak a kisebbségek ellen kidolgozott terv folytatásához, természetesen az új körülményekhez igazítva azt. Forradalom és ellenforradalom ütközésében az erdélyi magyarság képezte az ürügyet. Szándékait, jogos követeléseit kiforgatva, a Vatra Româneascã szervezet, megkezdte a kampányt, amelynek célja az volt, hogy a kisebbségek, s elsôsorban a jogait egyre hangosabban követelô magyarság ellen hangolja a többségi közvéleményt. Az ország vezetôi, a karhatalmi szervek, az írott és elektronikus sajtó többsége is mellettük állt. A magyarság és annak vezetôi ekkor még járatlanok voltak a politikában. Talán ezért történhetett meg, hogy az eszközként felhasznált román lakossággal együtt itt, Marosvásárhelyen olyan eseményekbe sodródtunk, amelyekbôl egyik fél sem kerülhetett ki igazán gyôztesen.

Nem felejtettük, március 16-án a Tudor lakónegyedben, ahol a legtöbb frissen vásárhelyivé lett személy él, ittas egyének egy gyógyszertár magyar feliratát kifogásolva zavargásokba kezdtek. A sok száz fôbôl álló tömeg több személyt megsebesít, lakásokba hatoltak be, civil személyket, újságíró kollégáinkat és tévéoperatôröket bántalmaztak, gépkocsikat rongáltak meg. A zavargások egész éjszaka folytatódtak.

A soviniszta jelszavakat skandáló tömeg magyar nyelvû plakátokat tép le, elégetik a polgármesteri hivatal magyar nyelvû feliratát. Élükön ugyanaz az alezredes áll, aki Szatmáron más megismertek. Az utcán vonuló tömegbe belehajt egy ittas férfi román feleségével és barátjával a kocsiban, a diverzió azonban halott lányról és szándékos románellenes agresszióról szól.

A magyarellenes hangulatot a román egyetemisták március 17-én tartott ellentüntetése fokozza, amelyet A provokáció március 19-én érte el tetôpontját. A Vatra Româneascã, azzal az indokkal, hogy elôadásra hozza, rendôrkísérettel vidékieket szállított be Marosvásárhelyre. A város fôterén körülbelül háromezren gyûltek össze, s több magyar vezetô eltávolítását kértk. Kora délután a felsô Maros mentérôl és a Görgény völgyébôl érkezett újabb teherautó. A vasvillával, fejszével, botokkal felszerelt parasztok azt hangoztatták, hogy agyonverik az összes magyar egyetemistát, akik azonban már felfüggesztették az ülôsztrájkot. A Régen környékérôl beszállított személyek az újonnan érkezôkkel a fôtéren randalíroztak, utcatáblákat, a színház magyar tagozatának plakátjait tépték le, majd az RMDSZ székházához irányították ôket.

Elkezdôdhetett tehát a székház "bevétele". Az ostromlók letépték a feliratokat, betörték a fôbejárat ajtaját, majd az udvarra vezetô vaskaput. Újabb erôsítés érkezett, s Halál a magyarokra! felkiáltással behatoltak az épületbe, baltával verték ki az ablakokat, kihajigálták a berendezést, gyújtogattak. A téren levôk ujjongtak, majd összetörték a szemben levô Teleki Téka feliratát, s fel akarták gyújtani a páratlan értékû könyvtárat. A székházban rekedt személyek hiába kérték a karhatalmi szervek segítségét. Az esti órákban a helyszínre érkezô ezredes polgármester, Judea Ioan távozásra szólította fel a padlásra szorultakat, szmélyesen Sütô Andrást. Védelmet ígért számára, de a kért feltételeket nem teljesítették, s az írót a ponyvás teherauróra felugró személyek addig ütötték, amíg mozdulni sem tudott. Az eseményen jelen volt a megyei vezetésben részt vevô Scrieciu Ion tábornok is.

Március 20-án városunk felháborodott magyar lakossága spontán tüntetésre gyûlt össze Marosvásárhely központjában, hogy az elôzô nap történtek tisztázását, s a bûnösök felelôsségre vonását kérje. Mivel nem bíztak a helyi hatóságokban, azt szerették volna, hogy Király Károly kíséretében Iliescu elnök jöjjön Marosvásárhelyre. Amit, az ígéretek ellenére, hiába vártak. A tüntetôk, férfiak, nôk, gyerekek és öregek, mégis helyben maradtak, mert úgy érezték, nincs más esélyük. A déli óráktól a románok is gyûlni kezdték.

Igazságszolgáltatásról a márciusi események után sem beszélhetünk. A tárgyszerû, pártatlan kivizsgálás a mai napig sem történt meg. A pogrom szervezôinek és irányítóinak felelôsségre vonása helyett a támadókat avatták hôssé, s azokat ítélték el, akik védekezni voltak kénytelenek.

1990 március 19-e és 20-a szomorú emlék, megmarad minden vásárhelyiben. Sokszor és sokan beszéltek, írtak az eseményekrôl, sokan "hôssé" váltak késôbb. Mások okkal vagy csak a könnyebb élet reményében, kihasználva a zavaros idôket, üldözöttnek állították be magukat, s külföldre mentek. Alább azok közül szólalnak meg néhányan, akik egykori résztvevôkként, az események szenvedô alanyaiként nem vonultak "illegalitásba", idegen nagykövetségeken sem kerestek menedéket, hanem helytálltak és kiállták a megpróbáltatásokat. Mindennapi romániai magyar emberek.

Balázs Anna, nôi fodrász: Bennünket a tömeg vitt magával.Azonban mindig benne élt a lelkünkben az összetartozás szelleme. A március 19-ét megelôzô napokban olvastuk az újságban, hogy mi történik, s úgy éreztük, hogy ugyanúgy, mint a gyertyás tüntetéskor, ki kell mennünk a fôtérre. Nem szervezett dolog volt, de ott voltunk. Délután a tízéves kisfiammal együtt, a tömegbe vegyülve mentünk a Bolyai felé. Ott nyomultak egyszerre a hátunkba az ordítozó görgényvölgyiek. A gyermekkel együtt bemenekültünk az RMDSZ-székházba, ott voltunk, amikor betörtek, s nyomultak fel az emeletre. Egy férfi segítségével sikerült kiszabadulnunk, aki valósággal kilökött az utcára. A fiamnak azonban azóta is tömegiszonya van.

Így visszagondolva, annyit mondhatok, szörnyûség volt az egész. Egy biztos: mi nem ezt akartuk, hanem nyugalmat, békességet, azt, hogy mindenki nyugodtan végezhesse a munkáját. Azt szerettük volna, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket. Valójában nem sokat akartunk. Utána napokig nem mertünk kimenni a házból, bezárkóztunk, Sokan elmentek utána külföldre, de én ittmaradtam. Itt érzem itthon magam, érzem, hogy ehhez a közösséghez tartozom. Az a véleményem, hogy a halottakat nem szabad elfelejteni, de meg kell bocsátani még az ellenségeinknek is, nem szabad gyûlöletben élni.

Bartha Sándor, villanyszerelô: A Metalotechnikában dolgoztam akkor. Azt híresztelték a gyárban, hogy baj van a városban, ki kell menni. Akkor elindultunk. Felmentünk a fôtérre, onnan az RMDSZ-székház elé. Délután háromkor Sütô András a balkonról felszólította a tömeget, menjenek haza. Volt, aki elment, volt, aki maradt. Én ottmaradtam. Nemsokára érkeztek a hodákiak, botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverkezve. Mikor odaértek, mi bemenekültünk a székházba, bezártuk a kaput. Azonban a megvadult hidákiak átmásztak a kerítésen, benyomultak az épületbe. Mi menekültünk elôlük, mind feljebb és feljebb. Az elsô emelet ajtaját is betörték fejszékkel. A padlásra már nem tudtak feljönni, mert egy vastartályt tettünk a nyílásra.

Én este kilenc-tíz óra körül jöttem le a padlásról. Akik nem mentek ki Sütôvel, azoknak nem történt bántódása. Ott voltak még a románok, de ott volt a rendôrség is, s egyenként kiengedtek minket az RMDSZ-székházból. A padláson összeírták azoknak a névsorát, akik fent voltak. Mindenki gyúródott, hogy a neve felkerüljön a listára. Én nem tettem meg, s így kimaradtam. A Fehér könyvben sem szerepel a nevem. Így sokan hôsök lettek, én pedig csak magam tudom, meg a legközelebbi ismerôseim, hogy ott voltam, amikor az a szörnyûség történt.

Rigmán István, nyugdíjas: Március tizenkilencedikén nem voltam a városban. Csak másnap, huszadikán mentem el otthonról. Mikor a Városháza elé értem, láttam azt a dühöngést, rettenetet, ami ott volt. Én ugyan nem sebesültem meg, szerencsém volt, pedig késô estig, úgy kilenc-tíz óráig kint voltam a fôtéren. Véleményem szerint valakik jól megszervezték, csak hát tudja, hogy van. Errôl nem beszélnek még ma sem. Nem zsákbamacska volt, akinek szeme volt, láthatta.

Halmágyi János, nyugdíjas: Március 19-én, az egyik ismerôsöm telefonált, nem tudnék utánanézni, mi van a férjével, mert az korábban bement az RMDSZ-székházba, s azóta sem tudnak semmit. Én felmentem a Bolyai térre, ott lakik a húgom, s láttam a botokkal, fejszékkel felfegyverkezett románokat. Estefelé megint kimentem a fôtérre, s láttam három tûzoltókocsit a Bolyai felé menni. Azt hittem a hodákiakat akarják "mosdatni". Mikor felértem, láttam a ponyvás teherkocsit, amely az RMDSZ bejáratához tolatott, s azt is, hogy kiáltották:"ãsta-i ungur!" Láttam, hogy a tömeg valakire ráment, csak akkor még nem tudtam, hogy Sütôt verik.

Másnap kimentem a Városháza elé. Mivel '88-ban volt egy infarktusom, elfáradtam, s hazamentem. Azt láttam, hogy hol vannak a magyarok, s hol vannak a románok, láttam egy sor rendôrt is közöttük. Este, mivel az állomás mellett lakom, megint kimentem a fôtérre, de hátul mentem, a szakszervezetek felé. A szakszervezet elôtt volt vagy 10-15 román, én átmentem a másik oldalra. Azok utánam jöttek, megkérdezték: esti român? Én mondtam, hogy magyar vagyok, s akkor hátulról husángokkal ütni kezdtek. Megfordultam, egy lány kezébôl kikaptam a botot, de akkor fejbe vertek, hogy leestem. Akkor nekem estek, rugdostak két oldalról, amíg elájultam. Amikor magamhoz tértem, már senki sem volt az utcán. Elvonszoltam magam a Szabadság utca sarkáig, ott két nô kihívta a mentôket, s felvittek a kórházba. Az ütések nyomán leszakadt a szemlencsém, Budapesten is kezeltek. Ötször voltam ott kórházban, háromszor itthon, de a szememmel ma sem látok jól. Zöldhályog alakult ki, azóta is naponta négyszer-ötször csepegtetni kell belé.

Az események után feljelentést tettem, de az ügyészségen azt mondták, ez a rendôrség dolga. A rendôrségen egy ôrnagy Farcas századoshoz irányított, de a titkárnôje szerint szabadságra ment. Így aztán abbamaradt az egész. Az RMDSZ felajánlott párszáz lejt, de nem fogadtam el. Azóta sem érdeklôdött senki felôlem.

Tömösváry István, nyugdíjas: Március 20-án a fôtéren voltam a "cordonban", amikor áttörték, s ránkzúdultak a románok. Akkor egy kôvel hátbadobtak. Mi, ahogy ôk nyomultak elôre, úgy hátráltunk. Én elestem. Mi csupasz kézzel jöttünk ki az IMATEX-bôl, amikor meghallottuk, hogy egy nappal korábban a hodákiak kiverték a Sütô András fél szemét. A támadók jól fel voltak fegyverkezve. Engem, ahogy leestem, fejszével vertek fejbe, úgy hogy Rettegi doktor nyolc öltéssel és kapcsokkal varrta össze. Amikor leütöttek, még fel tudtam szökni, s bementem a polgármesteri hivatal elôterébe, onnan vitt el a mentô.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy meg volt szervezve a dolog, csak mi, magyarok nem tudtunk róla. Különben mi sem mentünk volna ki üres kézzel. Én maradtam a névtelen sebesültek egyike, engemet nem népszerûsítettek. Csak késôbb tudtam meg, hogy a Magyar Televízió filmezett, az unokáim a Panorámában ismertek fel.

Azóta több százszor (több ezerszer?) átgondoltam. Látom magam elôtt a gyertyás menetet... A Kistemplom téren, ahogy tömegbe verôdünk, fordítottbôr-csizmámon még mindig látható a rácsöppent gyertya nyoma. Látom magunkat, ahogy szüleimmel, fiaimmal, férjemmel egymás mellett megyünk, elôttünk, hátunk mögött ismerôsök és ismeretlenek... Életemben akkor éreztem elôször úgy, hogy több száz testvérem van. Emlékszem, ahogy március 19-én a Teleki Téka elôtti járdán tehetetlenül ácsorgok, nem lehet közel menni a megostromolt RMDSZ-székházhoz. Emlékszem, hogy hazamentem, majd valaki telefonon felhívott, s mondotta, hogy sokan bent rekedtek, rájuk fogják gyújtani az épületet. Visszamentem újra a Bolyai térre, de tenni semmit nem tudtam. Emlékszem a görcsbe rándult gyomorral átvirrasztott éjszakára, aztán a másnapi, Kultúrpalota elôtti tüntetésre. Életemben nem voltam kiabálós fajta, de akkor üvöltött belôlem is a rettenet. Azelôtt tizennyolc éves fiam napokig ülôsztrájkolt a Bolyai iskola folyosóján. Kicsit büszke voltam rá: lám, a gyerek hogy belesodródott a Történelembe. Érzem zsigereimben most is a felháborodást amiatt, hogy a helyi román lapban rafináltan dörzsölt újságírók kifigurázták gyermekien tiszta nyilatkozatukat arról, hogy szeretnének saját iskolát... Érzem most is annak a márciusi napsütésnek a melegét, mely mintha oldotta volna bennem a szorongást. Látom magamat, ahogy kabátomat kezemben tartom, ma is érzem, ahogy türkizkék pulóverem átmelegíti a jótékony napsütés... Akkor is, huszadikán, ott, a Városháza tornya tövében a fészekmeleg szolidaritásérzés varázsa burkolt egybe bennünket, egészen addig, míg érkezett a rettentô hír: JÖNNEK! Nem kellett megmagyarázni, hogy kik, hiszen egy nappal azelôtt láttuk ôket. A biztonságérzés elröppent, a tömeg szilánkokra hullott szét, és futott, ki merre látott... Talán tíz perc sem kellett, s anyámék lakásának fedezékében voltam. De férjem, fiam ott maradt a téren. Ólomlábakon vánszorogtak tova a percek, míg hazavártam ôket. Egyébre nem tudtam gondolni, csak a menekülésre. Kínomban a falu jutott eszembe, mely részben felnevelt: Parajd. Úgy éreztem: ott a menedék. Azóta már tudom, hogy etnikai konfliktusok okozta háborúban a legsebezhetôbbek a falvak. Lásd Boszniát!

És pont ilyen elevenen él bennem a korábbi élmény: még 1989. december 24-ét írtunk. A bukaresti szakszervezeti lapból, a Munkáséletbôl Valóság lett, és interjút kértek számára Tôkés László testvérével, Andrással. Valaki azt mondta: a marosvásárhelyi sajtóházba ment, oda, ahol most is megtalálható a Látó, a Vatra, az Erdélyi Figyelô szerkesztôsége. Oda mentem, ôt kerestem. Egyszercsak igen illusztris társaságban találtam magamat. Magyar, román élitértelmiségiek zsúfolódtak össze egy kis szobában. Nem mindenkit ismertem, hiszen alig néhány hónapja költöztem vissza Bukarestbôl 17 évi távollét után. Ott volt Kincses Elôd, Smaranda Enache és sokan mások, többek között az a fôszerkesztô-képviselô, ki azóta — ha kell, ha nem — minket csepül. Bizonyára nem kell bemutatnunk olvasóinknak. Nem tudtam, mire készülnek. De mikor kiderült: örvendtem, hogy véletlenül ott lehettem. Létrehoztuk azt a Barátság Platformot, amirôl azt hittük, hogy örök érvényû lesz. Én legalábbis komolyan gondoltam. Valószínûleg akkor még mások is... Aztán egy hónap sem telt bele, és már a barikád ellentétes oldalán találtuk magunkat.

Jó lenne, ha valaha minden akkori szereplô elmondaná: mit, miért, kinek a sugallatára cselekedett úgy, ahogy akkor és fôleg azután megnyilvánult. Nekem soha senki nem súgott. 1989. december 22-tôl teljes mértékben saját öntudatomra, józan eszemre hallgattam, amikor valamit megtettem, vagy amikor bármit leírtam. Jó volna valóban megtudni: miért járt itt azokban a napokban Virgil Mãgureanu? Mit mondott Iliescu az akkori megyei FSN- fônöknek? És mit az akkori rendôrparancsnoknak, Gambrea ezredesnek, aki késôbb — érdemei elismeréseként! — országos rendôrparancsnok lett. Kik voltak az eszközemberek és hol mûködött a gépezet fô alkatrésze? Milyen egyszerû lenne elmondani...

Tévéfigyelô

Kíváncsi lennék: ha Közép-Kelet-Európában a gorbacsovi szellôk nem zilálják szét a kommunista rezsimeket, hogyan állt volna ellen mondjuk a vaskalapos Ceausescu az információ forradalmának? Hogyan, milyen eszközökkel állított volna gátat az égi csatornákon tovavillanó képeknek és hangoknak, melyek például a budapesti utcákról, terekrôl március 15-én a világba szétröppentek?

Manapság lehet a televíziót szidni, napjaink olcsó mulatságot szolgáltató "terroristájának", nemzeti tudatunk bôsz rombolójának, az uniformizmus gátlástalan eszközének nevezni, de jóvoltából lehetünk minden évben, március 15-én részesei a Kossuth téri zászlófelvonásnak, délben mintegy közvetlen tanúként végigasszisztálhatjuk a múzeum kerti mûsort, hogy majd a sietve bekapott ebéd után, az általában metszôen hideg márciusban elballagjunk a Székely Vértanúk Emlékmûvéhez...

Változnak az idôk. Engedtessék meg, hogy egy személyes élménnyel illusztráljam, mennyire változnak. A budapesti zenés-táncos ünnepség számomra talán a rendszerváltás utáni legszebb március 15-i látvány volt. Talán azért, mert nemigen kedvelem a túlzott pátoszt. Az ünnepet úgy szeretem megülni, hogy bennem belül legyen meg a nem hétköznapi harmónia. Az idén, habár kerek évforduló volt, a magyar fôvárosban inkább a mûvészi látványra, színvonalra esett nagyobb hangsúly, mint a lángoló hazafiság hangoztatására. A Nemzeti Múzeum elôtt lejátszódó mûsor egyik jelenetében felfedeztem, hogy az 1848-as forradalmat hófehér ruhában Bodor Johanna táncosnô testesítette meg... Utoljára akkor láttam, amikor tízéves forma kamaszlánykaként Bukarestben sürgött-forgott a felnôttek között édesapja, Bodor Pál lakásában, amikor évente egyszer, Péter-Pál napon összegyûltünk náluk mi, bukaresti magyarok, fôleg tévések, újságírók, írók, képzômûvészek meg egyéb "állatfajták"...

Tudtam, hogy Johanna balettáncosnak készül. Bukarestben nem volt könnyû dolga a mûvész hajlamú magyar fiataloknak, hiszen magyar iskola csak egy volt — ez általános mûveltséget adott. De akik nagyon ragaszkodtak életük álmához, azok mégiscsak megmaradtak magyaroknak és pályájukat is kiteljesítették. Johannnának sikerült. És lám, ô, az egykori szerény, nagyon soványka, bukaresti kislány lett a 150. évfordulón a magyar forradalom szimbóluma. És én lakásomban Marosvásárhelyen élôben végignézhettem lenge táncát. Még mondja valaki, hogy ez a századvég nem a technika forradalmának korszaka!

Az ünnepi tévés közvetítések sorában nagyra becsültem a csíkszeredait, de ezúttal nem a Duna tévések teljesítménye "fogott meg", hanem a filharmónia, színház és egyéb mûvelôdési intézmények nélküli, de annál lelkesebb csíkszeredaiak elôadása. Azon kívül, hogy hôsiesen végigtáncolták, énekelték a Ne késsetek harangok! címû rockoperát a fogvacogtató hidegben, az elôzmények nélküli látványteremtés sem volt utolsó produkció. Ebben bizonyára oroszlánrésze volt Papp Kincses Emese tanárnônek. A "jótorkú" szólóénekesek nevét sajnos nem tudom ideírni, pedig megérdemelnék.

A bukaresti magyar tévések hétfô délutáni összeállításában, a szatmári forradalmi adásban a legtöbbet az ötlet és a befektetett munka ért. A mondanivaló és a sok különféle helyszín kissé szürkére sikerült, viszont az eredeti elgondolás, gondos szerkesztés miatt az adás kiemelkedett a megszokott bukaresti színvonalból.

Március 7-én egy négytagú küldöttség indult Marosvásárhelyrôl Itáliába (betûrendi sorrendben): Grama Sorin, a vidrátszegi repülôtér mûszaki igazgatója, Nan Gheorghe, a Maros Megyei Ipari, Mezôgazdasági és Kereskedelmi Kamara elnöke, Runcan Stefan, a megyeszékhely légikikötôjének fôigazgatója és Virág György, a Maros Megyei Tanács alelnöke.

A röptér szolgálati kocsijával utaztak úgy, hogy felváltva vezették, s külön tolmácsot sem vittek magukkal, bízva idegennyelv-tudásukban, nem utolsósorban pedig a saját munkaterületükkel és hatáskörükkel kapcsolatos ismereteikben, jártasságukban. Az elsô éjszakát magyar földön töltötték, s másnap, Szlovénián áthaladva, meg is érkeztek délutánra a trieszti Róma Szállóhoz, ahol már várták ôket, hogy megbeszéljék az elkövetkezô napok programját. Azt a közös programot, amelynek egy Dolj megyei delegáció is részese, élén Jean-Marin Marinescu prefektussal, tagjai pedig Gheorghe Jianu, a craiovai repülôtér igazgatója és Pavolan Dac, a Dolj megyei olasz közösség képviselôje.

Március 9-én a Trieste röptér megtekintésével vette kezdetét a látogatás, ahol Lorenzo Oggianu fôigazgató meg Piergiorgio Zannese, a Friuli-Venezia Giulia repülôtér konzorcium alelnöke fogadta ôket, de a megbeszélésen már jelen volt Anghel Constantin is, Románia milánói fôkonzulja és a Tarom légitársaság reprezentánsa, Florian Oprea is. A házigazdák örömmel üdvözölték a kezdeményezést, hogy hozzanak létre közvetlen légijáratot ezen olaszországi és a marosvásárhelyi, illetve a craiovai repülôtér között. A megnyilvánulás ôszinteségét igazolni látszik az a tény, hogy közölték: a maguk részérôl kedvezményeket tesznek a repülôtéri illetékek fizetésénél a román félnek.

Még aznap fogadta küldöttségünket Roberto Antonione, Friuli-Venezia Giulia autonóm terület tanácsának elnöke. Amit ezzel kapcsolatosan egyfelôl meg kell jegyezni: az ottani viszonyoknak és szokásoknak megfelelôen bárki nem juthat be a regione elsô emberének hivatalába. Csak azzal hajlandó találkozni az elnök, akivel — a kapott megbízható és pontos információk szerint — érdekében áll megismerkedni és tárgyalni. Másfelôl szükségesnek találjuk fölhívni a figyelmet arra a körülményre, hogy ebben a baráti országban már a hatvanas évek vége felé 19 tartományt felölelô 6 autonóm terület létezett és az alkotmány szellemében további 14 olyan autonóm területet (regione) készültek megalakítani, amelyek nincsenek közvetlenül alárendelve a központi kormánynak. A három tartományt (olaszul provincia) összefogó Friuli-Venezia Giulia terület 12000 négyzetkilométeres, közigazgatási központja pedig a magyar köztudatban Triesztként meghonosodott Trieste. Földrajzi kiterjedését illetôen a maga 200 négyzetkilométerével mégis ez utóbbi a legkisebb, holott székhelye több százezer lakost számlál; nála jóval nagyobb Gorizza (4700 km2) rajta is túltesz Udine (7100 km2) tartomány.

A recepción, amelyen egyébként Roberto Tantani, a tanács fôtitkára, valamint Mario Moreti Polegato, Románia travisai tiszteletbeli konzulja is jelen volt, küldötteink Maros megye földrajzi, szociális, gazdasági és közigazgatási jellegének ismertetését követôen javasolták, hogy teremtsenek hivatalos kapcsolatot a két adminisztratív egység között.

Ezt követôen a goriziai-görzi kereskedelmi kamarához hajtottak (a zsúfolt programot csak úgy teljesíthették, hogy csak olaszföldön mintegy félezer kilométert tettek meg autójukkal), ahol megyénk gazdasági lehetôségeit adták elô, dokumentációs anyagok kíséretében Adriano Corsinak, a kamera alelnökének, Vittorio Brancatinak, a megyei tanács alelnökének és a provincia iparos egyesülete igazgatójának.

Visszatérve Triesztbe, Ricardo Illy polgármesterrel ismertették a vendégek Marosvásárhelyt és Maros megyét, fölemlítve a dél-olaszországi Lecce tartománnyal létrejött kapcsolatokat is. Az elsô munkanap vége felé a Friuli-Venezia Giulia autonóm terület kereskedelmi kamarájánál üzletemberekkel találkoztak küldötteink, mely alkalommal Adalberto Donaggio, a kamara elnöke kiemelte, az olaszok érdekeltek abban, hogy erôsítsék kapcsolataikat Romániával. A rendezvényen megjelent a Decebal román—olasz baráti társaság elnöke, Ervino Curtis és Elena Pantare, a társaság fôtitkára is, akik dokumentációs anyagot adtak át a vendégeknek.

Március 10. elsô kézzelfogható eredménye az volt, hogy aláírták a repülôterek közötti együttmûködési megállapodás jegyzôkönyvét. Ezt követôen ismét Udinébe ment küldöttségünk, ahol Laura Trevisan, az Euro Info Centre ügynökség igazgatónôje a hazánk és Olaszország eme része közötti üzleti kapcsolatokról beszélt, s a jelenlevôk elôadták szándékainkat és ajánlatainkat.

Még aznap délután újabb kiszállásra vállalkozott a lelkes kis csapat, mégpedig Pordenone városába, hogy a helység vonzáskörzetébe tartozó üzletemberekkel beszélgessen. A vendéglátók elismeréssel nyilatkoztak a találkozó végén Vásárhelyt és vidéki városainkat bemutató videokazettáról és látható érdeklôdést tanúsítottak egyetemi központunk, gyógyszeriparunk, fényérzékenyanyag-gyárunk és más létesítményeink iránt.

Hazafele jövet a delegáció a Zala megyei Sármellék repülôterét is meglátogatta, abban a reményben, hogy elôbb-utóbb ezzel is sikerül kollaborálni, különös tekintettel arra, hogy Vásárhelynek Zalaegerszeg testvérvárosa. Jóllehet a szóban forgó magyar repülôteret most privatizálják, tehát csak késôbb lehet konkrét megállapodást kötni vele, már most szóba került annak a lehetôsége, hogy kölcsönöznénk tôlük gépeket — a kiszolgáló személyzettel együtt — különféle gazdasági és/vagy idegenforgalmi szolgáltatásokra.

Hogy mivel tért végül is vissza a kiszállásból küldöttségünk? Nos, a már említett protokollon kívül, amit a három röptér között megkötöttek, azzal a megállapodással, hogy május 15. és 20. között egy közigazgatási, gazdasági és turisztikai szakértôkbôl álló csoport érkezik légi úton Marosvásárhelyre és Craiovára. Remény van arra továbbá, hogy már júliusban megindulhat a rendszeres repülôjárat megyeközpontunk és Trieszt között, amiben természetesen a szomszédos Beszterce-Naszód és Fehér, valamint Hargita és Kovászna megye is érdekelt. S ha minden jól megy, akkor a nyár végén — kora ôsszel — népes olasz üzletembercsoport látogatására készülhetünk fel.