Környezetvédelem

Úgy néz(ett) ki, hogy a Rhododendron nem adja alább, környezetvédô kampányát komolyan veszi. Elsôszámú "ellenfele" nyilvánvalóan az Azomures Vegyikombinát, amely a Rhododendron állítása szerint a megye legnagyobb "kapacitású" víz- és levegôszennyezô üzeme. A környezetvédôk hivatalos adatokra támaszkodnak, s egy újabb, a kormánytól jött kimutatás szerint is Marosvásárhely az ország egyik legszennyezettebb városa.

Március 13-án kerekasztal-megbeszélésre hívta Ábrám Péter Rhododendron-vezetô a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem neves professzorait, kutatóorvosait, valamint a vegyi mûvek vezetôségét és a sajtót. A kombináttól Hudea Nicolae termelésvezetô vett részt a megbeszélésen. A felolvasott környezetvédelmi tanulmányok szerint visszamenôleg az évtized legszennyezettebb éve az 1994-es esztendô volt, amikor az év 48 napján mutattak ki ammónia-koncentrációs túltengést Marosvásárhely fölött. Idén februárban már kilenc napon mutattak ki magasfokú levegôszennyezô értékeket.

Megállapítást nyert és köztudomású, hogy nemcsak a kombinát ludas a város mértéktelen szennyezettsége miatt. Vasárnapokon a jármûforgalomtól megszabadított fôtéren végzett mérések jóval alacsonyabb értékeket mutattak ki, mint korábban, vagy a Cuza Vodã utcában, ahol a szennyezôdés megsokszorozódott.

A sajtó ( és gondolom nem utolsósorban a Rhodo) számára a meglepetés az volt, hogy a megbeszélésen az orvosi vélemények is megoszlottak, sôt azt is állították többen, vagy afelé hajlanak, hogy a kombinát által kipöfékelt "termékek" nem szennyezik a levegôt, nem károsak az egészségre... Annál inkább a cigaretta ! Mit mondjak, nem kívánok vitába szállni senkivel, a vita amúgy is folyik, a sajtó számára kissé felérhetetlen biológiai-kémiai szaknyelvezettel. A cigaretta és a kombinát kéményeit fölöttébb nevetséges dolog párhuzamba állítani, de úgy látszik, lassan kiderül, hogy a Mûvek "füstje" ártatlan és ártalmatlan, kizárólag a tüdônkre ráülô nikotin búcsúztat el ettôl a szép és egészséges árnyékvilágtól...

Megyei csúcstalálkozó

Tegnap délután a Maros Megyei Tanács és a Prefektúra vezetôi, a Maros megyei szenátorok, parlamenti képviselôk valamint a megye városainak és községeinek polgármesterei és önkormányzati tanácsosai (igen kis hányaduk!) gyûltek egybe eszmcserére a megyei önkormányzat nagy gyûléstermébe. Ioan Togãnel megyei tanácselnök vezette a vitát. Jelen volt Ioan Burghelea, Frunda György, Markó Béla szenátorok, valamint Elek Barna, Ileana Filipescu, Kakassy Sándor, Kelemen Atilla, Kerekes Károly, Lazãr Lãdariu és Mihai Popa képviselôk.

Mint kiderült, a parlament Maros megyei tagjai soha nem ülnek össze egymással megbeszélni a helyi problémákat. Ugyanakkor a tegnapihoz hasonló találkozókat sem szoktak szervezni. A megyei önkormányzati elnök javasolta, hogy ezután háromhavonta legyen hasonló jellegû eszmecsere.

A találkozón elôbb Ioan Togãnel sorolta fel a legégetôbb probélmákat: kérte, hogy a szenátorok és képviselôk támogassák a helyi beruházásokat, a repülôtér rehabilitálásának projektjét, az útkarbantartást, a megyei kórházat; felvetette a marosvásárhelyi Park Szálló ügyét, az erdôkezelés és a vadkár problematikáját, a lakásépítési hitelek és az árvízvédelem gondját. Pora Zamfira, a prefektúra fôtitkára a hivatalnokok fizetésére panaszkodott, és arra, hogy kevés az önkormányzati személyzet.

A helyi polgármesterek, tanácsosok felszólalásaiból kiderült, hogy a legtöbb fejtörést a módosított földtörvény alkalmazása, a szociális lakások hiánya, az egészségügy krónikus pénzhiánya okozza. Ezek általános témák. Viszont Maros megyében olyan sajátos vitás ügyek léteznek, mint a kétnyelvû táblák, a nyárádmenti vasúti járat megszüntetése. A szenátorok és képviselôk némelyike elsôsorban politikai nyilatkozatokat tett, azután részben választ adtak a felvetett kérdésekre, illetve vállalták: továbbítják frakcióiknak a javaslatokat.

A kétnyelvû táblák ügyében újra elhangzott az RMDSZ álláspontja: a kormányhatározat törvényerejû, tehát ki kell tenni a kétnyelvû táblákat. Lazãr Lãdariu PUNR-képviselô szerint ezek kihelyezése: "felelôtlen tett", "provokáció".

Hogy Bukarestben hogy áll a költségvetés szénája, azt abból is megtudhattuk, hogy a PD-s Ileana Filipescu kijelentette, márpedig ô nem fogja megszavazni, mert pont olyan rossz, mint a többi, 1989 utáni hasonló tervezet, a parasztpárti Burghelea ügyvéd pedig úgy vélte: márpedig a parlament meg fogja szavazni azt, mert az országnak létszükséglet a költségvetés.

Togãnel Ioan, a tanácskozás házigazdája konklúzióképpen megjegyezte: sajnos, a helyi önkormányzatok képviselôi nemigen vették a fáradságot, hogy megjelenjenek a találkozón. A következô, májusi megbeszélést egy kerekasztal mellé kell összehozni, mondotta, és akkor talán majd kevesebb lesz a politikai jellegû nyilatkozat és a valóban hasznos eszmecserére helyezôdik a hangsúly.

150 évvel ezelôtt, 1848. március 15-én Pest-Budán zajlott le Európa egyetlen békés, vértelen forradalma. Bátor fiatalok, akik annak hírére, hogy Európa felkelt, hallgatni tovább már nem akartak, megmozdultak a zsarnokság ellen. 12 pontban fogalmazták meg a magyar nép követeléseit. E követelésekkel egyetértett a Pozsonyban ülésezô országgyûlés is. A fiatalok között ott találjuk Petôfit, Vasvári Pált, Jókait és másokat.

Mi volt a forradalom ideálja? — A haza szabadsága, a jobbágyi sors alóli felszabadulás eszméje és gyakorlata, a közteherviselés.

Hogyan reagált erre a programra Bécs? — Elfogadta, mert Bécsben is ugyanezekkel a követelésekkel léptek színre az addig hallgatásra kényszerített emberek. A Birodalom tartományaiban, Szicíliától Velencéig, Innsbrucktól Bécsig milliók követelték a függetlenséget, a szabadságot.

A vértelen forradalmat azonban nemsokára a véres szabadságharc követte. Bécsben elhallgatott a forradalom szava, újból a császári önkény érvényesítette hatalmát, kidolgozta hamiskártyás terveit a magyar forradalom ellen, fellázítva szerbeket, horvátokat.

Megindult a magyarság kétségbeesett harca, a forradalom ideáljainak védelmében. Honvédelem! Ennek a gondolatnak felvállalásáért borult le Kossuth a nemzet nagyságára hivatkozva, ezért állott csatasorba Petôfi, a szabadságot az emberi méltóságot valló, nem magyar, hanem más nemzetiségûek is azért mentek a halálba, mert szabadon akartak élni.

A szabadságharcot a keleti és nyugati zsarnok, az orosz cár és osztrák császár közös erôvel leverte. Következett a véres megtorlás, a bresciai hiéna rémtettei, az aradi golgota, ezrek ellen kimondott halálos ítélet, életfogytig vagy évekig tartó fogság, bújdosás, Bach-korszak, elnémetesítési törekvések.

Schwarzenberg osztrák miniszterelnök így nyilatkozott rólunk: "Ugyan mi az a magyar nemzet! Ezek mindig is lázadók voltak, akiket meg kell semmisíteni és egyszer s mindenkorra ártalmatlanná kell tenni."

Rossz jósnak bizonyultak azok, akik azt hitték, hogy ez nemzetet az erôszak fegyvereivel le lehet gyôzni.

A mának is szól az üzenet: az eszme, amelyért százezrek véreztek, elpusztíthatatlan. Legyünk ma és mindörökké annak ôrzôi, vigyázói!

Ha az ünnepségeken március 15-e történetérôl szólnak, ez mindig csupán Pest-, illetve Petôfi-centrikus. Mintha a polgári demokratikus forradalom helye csak Pest, hôse csak a márciusi ifjúság lett volna. Pedig a forradalom fôszereplôje, kezdeményezôje, Kossuth Lajos és országgyûlésbeli társai voltak!

A Párizsban 1848. február 23-án kitört polgári demokratikus forradalom hatására Európa más nemzetei is megmozdultak. Ennek befolyására terjesztette be Kossuth Lajos 1848. március 3-án a pozsonyi országgyûlésnek azt a törvénytervezet-csomagot, mely e mozgalom követeléseit (és Magyarország nagyobb önállóságának igényét is) tartalmazta, amelyet az alsó tábla (köznemesek), és nagy nehezen a felsô tábla is (fônemesek, fôpapok) elfogadott. Közben Bécsben (12-én) is kitört a forradalom, az udvar a rettegett Metternich kancellárt menesztette. Ennek hírére a beijedt V. Ferdinánd királynak és környezetének épp 1848. március 15-e reggelén vitte az országgyûlés 40 tagú küldöttsége (élén a magyarbarát István nádorral, benne Kossuth Lajossal, Széchenyi Istvánnal, Batthyányi Lajossal) gôzhajóval Bécsbe a törvénytervezet, ahol mindent megígértek. Felelôs minisztériumot neveztek ki és az utolsó nemesi országgyûlés megalkotta a polgári demokratikus és a nemzeti új törvényeket, melyeket a király nagy ünnepségek keretében, április 11-én Pozsonyban szentesítette. Ezzel a gyôzelemmel minden vérontás nélkül a nemesi rend jogairól való önkéntes lemondásával ért véget a március 15-én kezdôdött forradalom. Európában egyedülálló módon.

(Csak a bécsi forradalom leverése után "bánta meg" a bécsi udvar engedékenységét és — a nemzetiségeket ígéreteikkel felbújtva — indította meg a harcot a szabad Magyarország ellen; elôször a szerbek felhasználásával, április 24-én.)

A március 15-i bécsi események, Kossuth szerepe, jelentôsebbek voltak, mint a lelkes, felemelô pesti megmozdulás. Ennek a ténynek kihagyása a megemlékezésekbôl ma, 8 évvel a kommunizmus bukása után, teljesen érthetetlen. Ma már kimondható, nemeseink jórésze, legalább ekkor, "nemesnek" bizonyult, a szó eredeti értelmében.

150 évvel ezelôtt az európai forradalmak városunkra is kigyûrûztek. Urházy György hozta a hírt arról, ami Bécsben, Pesten végbement s nyomban bekapcsolta a Református kollégiumban tanuló jogász osztályokat az eseményekbe. A Királyi Tábla több mint 200 három nemzetiséghez tartozó kancellistája már március 22-én gyûlést tartott Horváth János ellenzéki követ elnökletével és kimondták, hogy magukévá teszik a pesti ifjúság 12 pontját. Az 1848. március 25-én, a fôtéri Bodor-kútnál tartott tömeggyûlésen és az ezt követô fáklyás felvonuláson a város lakói egy emberként csatlakoztak a forradalomhoz. A "Szabadság, egyenlôség és testvériség!" jelszava egy táborba tömörítette az embereket, bár késôbb sikerült Bécsnek elérni azt, hogy Erdély népei mégis más-más úton próbálják megvédeni szabadságukat. A város hû maradt a márciusi eszmékhez. A fiatalok tömegesen jelentkeztek az újonnan alakult honvéd-alakulatokhoz (a 12. a 87-es honvéd zászlóaljakhoz, egy huszárcsapathoz) és a Nemzetôrséghez, hogy megvédjék a kivívott eredményeket. Marosvásárhely az 1848-as forradalom fontos tényezôjévé vált. Ez és más stratégiai okok vezettek oda, hogy az osztrák hadvezetés figyelme városunkra irányult és 1848. november 6-tól Habsburg-megszállás alá került, áldozatul esve Gedeon József császári altábornagy fosztogató csapatainak. Csak 1849. január 13-án sikerült Bem tábornok seregének a várost felszabadítani. Itt ütötte fel Bem is fôhadiszállását. Innen indult Moldovába (szövetségeseket szerezni a cári csapatok ellen), majd 1849. július 30-án Székelykeresztúrra, hogy másnap Fehéregyházán megküzdjön Lüders orosz tábornok 18 ezer emberével és 48 ágyújával. Oda kísérte el Petôfi Sándor, aki a július 31-i ütközetben a kozák dzsidások áldozata lett.

Bem tábornok távozásával a város védelem nélkül maradt s így augusztus 2-án a Szászrégen felôl elônyomuló Grotenhjelm orosz tábornoknak már nem jelentett nehézséget a város megszállása. A nyomában megjelenô Clam-Gallas osztrák tábornok bosszúból erôt meghaladó hadisarcot vetett ki a városra.

Az 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétellel a szabadságharc véget ért és megszûnt minden harci cselekmény Erdély területén. Ezt követte a Bach-korszak a magamegtorló intézkedéseivel és elnyomó politikájával, ami városunkat és annak lakóit igen érzékenyen érintette.

1852-ben hazaárulás vádjával letartóztatták a forradalom újraélesztését célzó Makk-féle összeesküvés helyi résztvevôit és 1854. március 10-én a Postaréten végrehajtották a halálos ítéletet felettük, ami egyúttal a szabadságharc utolsó fejezetének a lezárását is jelentette...

A forradalom kirobbantása óta 150 év telt el. Az irattári, irodalmi és szájhagyományon kívül, még mindig több tárgyi emlék igazolja a város részvételét az 1848-as eseményekben, annak ellenére, hogy a századfordulói városrendezés és az I. világháború utáni hatalomváltás több korabeli épületet, a forradalmat felidézô szobrot megsemmisített. Feladatunk ezen újságcikk keretében bemutatni a létezô és nem létezô objektumokat, melyek jelentôs szerepet töltöttek be a vásárhelyi eseményekben (mint a korabeli épületek, azokra elhelyezett márványtáblák, sírok és a forradalmat felidézô szobrok, obeliszkek).

a.) A Bodor-kút

A fôtér északi részén (a jelenlegi Ortodox Katedrális helyén) állott.

E kút körül tartották 1848. március 25-én azt a naggynyûlést, melyen a Református Kollégium, a Királyi Tábla ifjúsága és a város lakossága egy emberként csatlakozott a forradalom eszméihez. A lelkesedést a nagyarányú fáklyás felvonulás is fokozta. Akkor még senki sem gondolta, hogy a tüntetésen résztvevôk útjai nemsokára elválnak és a nemzetiségek külön-külön küzdenek céljaik eléréséért.

b.) Korabeli épületek

Ide tartozik az Apolló-palota, melynek falai közt találkozott és vitatkozott a város forradalmi ifjúsága. A Kárnász-házban székelt a Nemzetôrség. A Kendeffi-házban több mint 200 magyar, román és szász nemzetiségû kancellista (ügyvédbojtár) dolgozott, akik az elsô naptól a forradalom mellé álltak. A Teleki-házban ütötte fel Bem tábornok fôhadiszállását és 1849. július 29-én a Teleki család vendége volt. Márványtábla emlékeztet az eseményre. A Görög-házban 1849. július 29-én Görög Károly és neje, Ziegler Vilma vendégszeretetét élvezte a fehéregyházi csatába induló Petôfi Sándor. 1884-ben Jablonowszki Vince emléktáblával örökítette meg ezt az eseményt.

c.) Sírok

A marosvásárhelyi római katolikus, református és izraelita temetôben találunk olyan sírokat, melyekben az 1848/49-es szabadságharc hôsei, vagy a szabadságharcban résztvevôk nyugszanak. E sírok közül kiemeljük a római katolikus temetôben lévô Lukinics József, Bem tábornok hadsegédének a sírját, aki 1849. július 28-án a Besztercénél kapott halálos sebet.

d.) A forradalom emlékét hirdetô szobrok, obeliszkek

1.) Marosvásárhely lakói a forradalom emlékét még a múlt században szobrokkal örökítették meg.

Említésre méltó Bem József, az 1848/49-es magyar szabadságharc lengyel származású altábornagyának 3 méteres bronzszobra, Huszár Adolf alkotása, amit 1880. október 17-én leplezték le a ferencesek templomának bejáratával szemben. Kossuth Lajos 3,2 méter magas bronzszobrát Köllô Miklós munkáját 1899. június 11-én állították fel a fôtér északi részén (a jelenlegi Ortodox Katedrális helyén). Petôfi emlékoszlopát a Kallós Ede által készített reliefjével a plébániával szembeni téren helyezték el.

Ezeket a szobrokat 1923-ban a hatalom leszedette.

2.) A késôbbiekben a fôtéren felállították azokat a szobrokat, melyek az 1848/49-es román eseményekkel voltak kapcsolatban. Így Al. Papiu Ilarian mellszobrát a róla elnevezett líceum elôtt állították fel. Alkotója Ioan Faur Schmidt. A szobrot 1940-ben Nagyenyedre vitték és csak 1957. december 22-én helyezték vissza eredeti helyére. Avram Iancu lovasszobrát, Florin Codre alkotását, 1978-ban állították fel. 1924—1940 között egy másik szobor emlékeztetett az erdélyi románság vezetôjére, amit 1940-ben Topánfalvára (Câmpeni) költöztették. Mindketten részt vettek az 1848. március 25-én városunkban szervezett gyûlésen, üdvözölték a forradalmat, de késôbb más úton akarták megvalósítani célkitûzéseiket. Nicolae Bãlcescu kôszobrát 1968-ban a forradalom 120 éves évfordulóján leplezték le. Alkotója Andrei Ostap. Bãlcescu következetes forradalmár volt, a román—magyar forradalmi erôk közeledéséért szállt síkra.

3.) Marosvásárhely közönsége március 15-rôl mindig megemlékezett a fôtéren lévô Kossuth-, Bem-szobrok és a Petôfi-obeliszk elôtt. Az I. világháború után a Székely Vértanúk obeliszkjénél rótta le a hôsök iránti kegyeletét. Az emlékoszlop hirdeti, hogy 1854. március 10-én itt áldozták életüket a szabadságért Bágyi Török János, Martonosi Gálfi Mihály, Nagyváradi Horváth Károly, akik részt vettek a Makk Sándor tüzérezredes által szervezett Habsburg-ellenes mozgalomban. 1874-ben közadakozásból állították ezt az emlékoszlopot a Székely Vértanúk sírja fölé a következô felirattal:

"Szent hely ez ó vándor! Egy nemzet tette e jelt itt
Leghûbb gyermekei végzetes sírja fölé.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték, vallták és haltak érte híven.
Törvényes szabad és független, nemzeti állás
Intô szobra legyen, honfi, e drága jel itt!"

"Magyarországra telepedve, egy borozó ablakában megpillantottam a márciusi Tizenkét pontot. Fáradtságtól túlérzékeny szemem elsôként az Unió Erdéllyel képtelenné vált követelését kereste a sárgás, ünnepi-alkalmi másolaton. De azt takarta a barna ablak alsó széle, vagy talán lemaradt a nyomtatáskor valamely új Landerernél. Dühömben is értettem ezt az elhallgatást vagy rejtezést. Tudtam, hogy ami számunkra hôsiesség volt '48-ban, az szomszédos, azaz 'együttélô' népek számára elborzasztó lehet. A mi hôseink azokat elnyomták. A mi dicsôséges hadjárataink: számukra foglaló háborúk. A mi magyar öntudatunk nekik nacionalizmus. És viszont. Ó, nem a múltbeli alkalmak igazságtartalmáról van itt szó — mondom magamnak a borozó elôtt —, hanem mai magunkról. Valójában arról: tudjuk-e, mit ünnepelünk?" (Csiki László)

Tudományosság helyett a politika munkálja a kelet-közép-európai népek tudatát. A tizenkettedik pont — "Unió Erdéllyel!" — ma már azt kellene hogy jelentse: a transzilván szellem egyesítse népeink, nemzeteink törekvéseit. "A múlt a romániai magyarok számára nem vád és nem felmentés, hanem tanúsága annak, hogy a túlélés egyetlen módja az összefogás." (Ágoston Hugó)

Vajon ezt akarjuk-e? A márciusi erdélyi ünnepek retorikája errôl szól-e vajon? Nem kellemesebb-e a siránkozás, a lamentáló tónus, az örökös panasz, az üldözöttség kvázi paranoiás hangsúlyozása? Aztán pedig a dagadó mell, a nagy büszkeség, hogy mondhattok akármit, mi úgyis elôbbrevalók vagyunk, azt is nekünk köszönhetitek, hogy vagytok, mert ha mi nem védjük ezt a térséget, akkor... "A romániai magyar társadalom mindig is elôbbre tartott a románnál az anyagi kultúra ls jólét, az önigényesség, a polgári eszmék és értékek, a civil társadalom fejlettsége tekintetében." (Ágoston Hugó) Vajon nem fáj ez a románságnak? Vajon milyen szemmel nézi a magyar anyagi gyarapodását, a "Magyarból" hazatértek kivagyiságát, kocsmai grasszálását a szomszéd román, akit éppen úgy kiraktak a gyárból, mint magyar sorstársát, de nem mehet odaátra, mert nincs kapcsolata hozzá? Számos márciusi ünnepségen vettem részt, sok beszédet hallgattam meg. Deklaratíve mindben benne volt az egyenlôség, testvériség eszméje a szabadságé mellett. De nem kis döbbenettel tapasztaltam, hogy például Fehéregyházán nem szólítja meg senki a helybeli románságot, holott az már valamivel többet tud Petôfi révén a magyar szabadságharcról, mint a másutt élôk. A másik faluban, ahol nap mint nap köszönnek egymásnak az emberek, március idusán idegenként szemlélik egymást, "Ünnepelnek a magyarok", mondja a román. Megint ünnepelnek, szökdösnek megint. Kell nekik Erdély. "Ez a mi ünnepünk, frátye, ilyet ti nem tudtok, bezzeg", süt a magyarról a büszkeség. Holott volna rá mód, mint ahogy hallottam is már ilyen próbálkozásról, megszólítani kit-kit, s nagy tapintattal, érzékenységeket nem sértve ünnepelni. De politikusaink nem kis hányada azt hiszi, hogy a parlamenti harcos póz az ildomos itt is, amikor a kerítés mögül bágye Gyorgye és lele Mária lesi, hogy mit mond György úr a mikrofonnál, és mit szaval Mariska. Persze-persze a látványos gesztusok nem helyettesíthetik a valódi párbeszédet, a hamis illúziókkal nem oly könnyû leszámolni, meglátni a másik fél kifeszített zászlaját, netán fejet is hajtani elôtte, megérezni, mi bántja a másikat, és törölni a hamis retorikát, szembenézni saját magunkkal, egyáltalán: tenni valamit azért, hogy megismertessük és elfogadthassuk magunkat. Nem tudjuk elképzelni, hogy a mi készülékünkben is lehet némi hiba.

"Ha az Egyenlôség, Testvériség, Szabadság mûvét és emlékmûvét — ha másért nem, megalkotói származása miatt — az európaiság megkísértésének, akár megvalósulásának tekintenénk is szebb álmainkban: a környezô szenvedô ellenfelek egyértelmûen nemzetinek nyilvánítják, és akként is igyekeznek rombolni. Önmaguk védelmében vagy legalább utólagot, visszavetített szándékuk, hôsi állapotuk szerint. Mi sem teszünk egyebet, csak az ellenkezôjét. Mi is rátelepszünk a gondolatainkkal, a szándékainkkal, az elveinkkel. (...) Ünnepkor kiderül, hogy a felejtés épp oly fontos lenne, mint az emlékezés. Hiszen nem emlegetjük az 'alkalomból', csak ami alkalmas nekünk. Sebaj, mondanám hétköznaponként. A történelem egésze és minden részlete, bármely múzeumi-raktári számmal jelöljék is, élet volt egykor, kuszasága csak utóbb mutatja ki fô — és válogatott — vonalait. Az elôre, azaz a felénk mutatókat. Mintha mi lennénk a végeredmény, a történelmi egyenlet megoldása. Miközben tehát történelmi eseményt ünneplünk, ôszintén történelmietlenek, sôt történelemellenesek vagyunk."

(Csiki László)

Politikai ünnep Március 15? Miféle politika ünnepe? A magyarságnak miféle ünnepe, miféle a magyarságunk, melyrôl ilyenkor szövegelünk? Mennyi a póz és az álszenteskedés ezeken a nagynak deklarált "mítingeken"? Nem vesszük-e észre, hogy legszebb érzéseinket is szétrágta már a politika? "A politika mindenbe beleeszi magát, az élet minden területét termeszmód átrágja. Mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva neki, mert ô, a politika, dönt rólunk. És ennek az ember a leggyakrabban nincs is tudatában. (...) Multikulturális világban élünk. Ezt az elektronikus tömegtájékoztatás nap mint nap tudatosítja bennünk. Mit tegyünk? Legyünk nyitottak, megértôek, kitárulkozók. gyanakvók, elutasítók, gyûlölködôk? A jövônk, az emberiség jövôje múlhat azon, milyenek vagyunk." (Riszard Kapuscinski)

Véres napokról aztán végképp ne álmodjunk, barátaim. Vérmes reményeket se fûzzünk e térség szellemiségének átalakulását illetôen. A legoptimistább magatartás éppen a cselekvôen tudatosító volna, amely egyszer s mindenkorra tisztázta magyarjainkban, hogy bizony csak alázattal ünnepelhetünk. Ami nekünk szent, ne profanizáljuk harsogó kivagyisággal, hamis pátosszal, üres szólamokkal. Ami szent elôttünk, azt póztalan méltósággal hordozzuk, mint az elsô tavaszi virágot, szemérmes örömmel, szeressük, mint az ibolya illatát.

A szabadságnak több neve is van. Az egyik éppen a szeretet. Ne feledjük: minden megmozdulás, a legvéresebb lázadás, a legtöbb áldozatot követelô forradalom is tulajdonképpen egyetlen cél érdekében zajlott. Az emberi boldogságért, a boldogulásért ezen a Földön.

Március nekem minden ember boldogságát jelenti. A szabadság húsvétját és pünkösdjét, a lélek virágvasárnapját, a megértést, a megbocsátást, és bizony — a felejtést is.

Közös dolgainkat másképpen nem rendezhetjük.

Erôszakos görög katolikus templomfoglalás Kolozsváron

Úgy tûnik, hogy viszonylag normalizálódott a helyzet Kolozsváron, miután a görög katolikus hívek erôszakkal elfoglalták Az Úr színeváltozásának templomát, ahol az ortodoxok tartották a miséket.

A templom plébánosa, Titus Moldovan leszögezte, hogy a bírói végrehajtó által készített délelôtti jegyzôkönyvben nem szerepelt a templom erôszakos kiürítése.

A helyszínen jelen levô újságírók zöme úgy vélte, hogy a lehetséges dialógus megszakítását és az események botrányos alakulását Matei Bolla kolozsvári parasztpárti szenátor és egyben pap jelenléte és az idézte elô, hogy a templom elfoglalása után felolvasta a végrehajtói végzést.

Az övezetben négy órán át szünetelt a forgalom. A helyszínre kirendelt rendôri erôk a gyalogosforgalmat is korlátozták.

Mindkét felekezet hívôi úgy vélik, hogy a következô napokban, s fôleg vasárnap, a konfliktus nem várt módon alakulhat.