A MANPEL-ügy újabb fejleményei

Tegnap újabb fejezettel "gazdagodott" a MANPEL-sorozat. Tizenegy órakor 7— 8 sajtós jelent meg a cég székhelyén. Az igazgatói irodával szemközt levô kis gyûlésteremben. Kocsis Sándor jogtanácsos (képünkön) valamint Luka Gusztáv, a szervezési és informatizálási osztály vezetôje, az Igazgatótanács egyik alelnöke hívta össze a sajtótájékoztatót. Egy ideig beszélgettünk, majd Székely Sándor vezérigazgató vezetésével bejött az Igazgatótanács nagyobbik fele, és bejelentetté, hogy magáncégnél csak a vezetôség tudtával hívható össze ilyesmi, tehát felkértek: távozzunk. Némi egyezkedés után félórás haladékot kaptunk. Fél óra múlva újra távozásra szólított fel egy igazgatótanácsi tag. Még maradtunk. Erre bevonult kb. 7— 8 munkás. Kérték: ôk is legyenek jelen. Majd hangosan Kocsis Sándor ellen szóltak: a munkások ellen fordult, ne nyilatkozgasson... A hangzavar miatt a beszélgetést abba kellett hagyni. Kocsis Sándor vezetésével átvonultunk a December 16— 21. forradalmi társaság székhelyére, ahol Kocsis Sándor vezetôségi tag. Hát ennyit a tegnap délelôtt történtekrôl. És most nézzük a lényeget.

Kocsis Sándor amellett, hogy jogtanácsos, a MANPEL-részvények 37 százalékát birtokló Manpel Egyesület képviselôje a Részvényesek Közgyûlésében, egyben a fegyelmi bizottság vezetôje. Emellett a 11 tagú Igazgatótanács tagja, mely megválasztotta soraiból a négytagú Igazgatóbizottságot. Ennek mind Kocsis, mind Luka Gusztáv tagja volt. Ez a cég operatív vezetô szerve.

"Miután kikapartuk a gesztenyét a tûzbôl, Székely Sándor igazgató azt hiszi, hogy most félreállíthat bennünket, s fôleg engem" — fogalmazott igen plasztikusan a jogtanácsos. Luka Gusztáv betegszabadságon van, Kocsis Sándor pihenôszabadságon, és idôközben a vezérigazgató feloszlatta az Igazgatóbizottságot. "Székely Sándor egyszemélyes vezetést akar, és én ezt nem tûrhetem. Itt a Ferencz Gyula és az Ágoston Margit igazgatóskodása idején elég cirkusz volt, most már rendnek kell lennie. A cég új mûködési szabályzata értelmében az Igazgatótanács elnöke, tehát Székely Sándor és én mint fô jogtanácsos, felfüggeszthetem a vezetôséget. De mivel pont Székely az, aki törvénytelenségeket csinál, Luka Gusztáv alelnökkel együtt függesztettük fel éppen az igazgatót" — mondotta Kocsis Sándor.

Lássuk, melyek Kocsis fô vádjai az igazgató ellen? Elôször is az, hogy Székely Sándor nem fogadja el a cég közgyûlés által jóváhagyott mûködési szabályzatát, mely abban különbözik a régitôl, hogy a fô jogtanácsos teljeskörû ellenôrzô joggal rendelkezik a cég életében, tehát bármikor, bármit ellenôrizhet. "Én vagyok az elsô ember, aki szigorú ellenôrzést akar bevezetni a MANPEL életében, és ez egyeseknek nem tetszik" — summázta mondanivalóját Kocsis Sándor. "Márpedig csakis az állandó önellenôrzés elôzheti meg a további skandallumokat", állítja.

Az nem derült ki, hogy ôt ki ellenôrzi.

De nézzük: Kocsis Sándor szerint eddig milyen szabálytalanságokat követett el a vezetôség. Állítólag az Igazgatótanács nem szavazta meg, hogy amikor Svédországba utazik a gyár küldöttsége, más országokba is átutazhatnak. Mégis a tavaly ôsszel a MANPEL-delegáció Hollandiába is átruccant. Kocsis szerint: "Svédországban székel a MANPEL- maffia". Bár kérdéseket tettünk fel ezzel kapcsolatban, nem közölt újabb részleteket. Csak azt mondotta még errôl: "Habár a statútum szerint minden külföldi delegációban egy jogtanácsos is benne kell legyen, Svédországba nem vittek magukkal jogászt. Ez törvénytelen."

Továbbá azt állítja: Székely Sándor ellene uszította a munkásokat, hamis képet terjesztett róla a gyárban. Így a mesterek ellene fordultak. Ennek az is oka lehet, hogy ô az ellenôrzô bizottság vezetôje, és fellépett a lopások ellen. (Közben azt is megtudtuk, hogy mintegy hatvan MANPEL-per "fut" az igazságszolgáltatás tekervényes útjain.)

A továbbiakban azzal vádolta Székely Sándort, és az egész vezetôséget, hogy törvénytelenül fizettek vissza jókora summákat a volt vezetôknek, kik ugyancsak törvénytelenül jutottak nagy részvénycsomagokhoz, meg hogy nem tartották be az Állami Vagyonalappal megkötött szerzôdésben foglalt egyik klauzát: eddig 5 milliárd lejt kellett volna invesztálni a vállalatba, de ezt nem tették meg. Emiatt veszélyben van a MANPEL privatizálási szerzôdése. 1997 novemberében az Igazgatótanács megbizatása lejárt, ezért Kocsis összehívta az Egyesület közgyûlését. "Székely külföldön volt, megharagudott, ezért titokban meg akart fosztani attól a jogomtól, hogy az Egyesületet (a részvények 37 %-a!) egy személyben képviseljem, szavazzak a nevében. Két szabálytalan közgyûlést hívott össze. Székely Sándor morálisan nem felel meg az elvárásoknak, ezért függesztettük fel. Ezt érezte Székely, ezért kezdte terjeszteni, hogy beadja lemondását. Azt állította, hogy én nem hagyom dolgozni, ezért mond le, tehát nem csoda, hogy a munkások ellenem fordultak". Erre fel mivel szíve is "rendetlenkedett", Kocsis is beadta lemondását, de csak az igazgatóbizottsági funkcióból. Késôbb ezt visszavonta, mégis Székely Sándor az Igazgatótanáccsal megszavaztatta, hogy elfogadják lemondását.

A továbbiakban azzal vádolta Székely Sándort, hogy hatszáz részvénynek megfelelô 20 tulajdonbizonylatot, az Egyesület tulajdonát, saját nevén fektette be a céghez, és azért nevére szóló részvényeket kapott.

Kocsis Sándor az utóbbi idôben megpróbálta (talán többször is) összehívni a MANPEL Egyesület közgyûlését, de Székely Sándor és Salat József, aki az Igazgatótanácsban szintén alelnök, ebben megakadályozta ôt, legalábbis ezt állítja. És még azt is mondja, hogy politikusok, Maros megyei parlamenti képviselôk vagy szenátorok is beleszólnak a MANPEL ügyébe, de neveket nem volt hajlandó elárulni, csak annyit mondott még: "fekete pénzek tisztára mosása folyik a cégen keresztül".

A háromórás sajtókonferencia végén néhány saját kérdésünket is feltettük a jogtanácsosnak:

Népújság: Azt beszélik a városban, hogy ön a tavaly 27 millió lej szabadságpénzt kapott. Igaz ez?

Kocsis S.: Nem 27, hanem 24 millió lej szabadságpénzt kaptam, de teljesen legálisan. Ehhez hozzá tartozik még, hogy három éve nem voltam szabadságon, tehát szabadságpénzt sem kaptam. És visszamenôlegesen az aktuális fizetéshez arányítják ezt az összeget. Nézze: az Igazgatótanács megszavazta, hogy Székely Sándor tíz, én meg nyolc MANPEL-átlagfizetést kapjunk havonta. És ehhez viszonyítva számítják ki a szabadságpénzt. Szerintem amennyit én a gyárért tettem, és amilyen felelôsségem volt, és van most is, megérdemlek ennyi fizetést. Ugyanakkor a 24 millió bruttó pénz, mert én nem fizetek adót, hiszen forradalmári igazolvánnyal rendelkezem.

Népújság: Közismert, hogy az ön személygépkocsija és a December 16-21. Társaság kocsija ugyancsak az ön garázsában leégett. Úgy hallottuk, hogy a kártérítést ezek miatt ugyancsak a MANPEL fizette ki. Ez igaz?

Kocsis S.: Így van. Az Igazgatótanács úgy határozott, hogy az egyébként legalább húszmillió lejt érô saját kocsimért 8 millió lej kártérítést ad nekem, ezt megkaptam. És ugyancsak törvényes határozat létezik az Igazgatótanács részérôl arra vonatkozóan, hogy a December 16-21. Társaság gépkocsija miatt 40 millió lejes kártérítést ad, amit szponzorálás formájában utaltak át a társaság bankszámlájára. És mivel ezzel kapcsolatban már több kivizsgálás volt, a pénzhez nem nyúltunk hozzá, hanem most is a bankszámlán található. (Luka Gusztáv mondotta: a vezetôség úgy tekintette, hogy Kocsist a vállalati ügyek miatt érte károsodás, ezért utalták át az összegeket. )

Népújság: Azt is beszélik, hogy önnek Márkodon leégett a szénája, és ezt a kárt is megtérítette a MANPEL. Ez is igaz?

Kocsis S.: Ebbôl semmi nem igaz. Nem égett el semmi szénám, kártérítést sem kaptam ilyen címen.

Népújság: Azt mondotta a sajtótájékoztató elején, hogy Székely Sándor nem egymaga cselekszik, hanem mögötte egy érdekcsoport húzódik meg. Neveket tudna mondani? Esetleg Ferencz Gyula volt igazgatóra utalt?

Kocsis S.: Igen. Elsôsorban róla van szó. A bajok a MANPEL jelenkori történetében akkor kezdôdtek, amikor Székely Sándor visszahozta ôt, hogy fô tanácsadó legyen.

Népújság: Ön három igazgatót élt túl a vállalatnál, kettô belôlük megbukott, a harmadikat — azt állítja — felfüggesztette. Nem gondolja, hogy önben van a hiba? Hogy hozzájárult a botrányokhoz?

Kocsis S.: A két korábbi igazgató egy sor szabálytalanságot követett el. Én mindig a törvényességért harcoltam.

Kocsis Sándor a sajtótájékoztató végén így összegezte mondandóját: "Szerintem e kusza, nagyon bonyolult ügyben csakis az igazságszolgáltató szervek mondhatják ki a végsô döntést. A helyzet tarthatatlan. A gyárban kialakult a "rohamcsapat". Bármit mondunk, ôk elkezdnek kiabálni, és mindenkinek kuss! Az Igazgatótanácsban 6 ember Székely Sándor mellett van, 3-4 meg van gyôzôdve az én igazamról. Az igazságnak gyôznie kell."

• Egy popénekesnô és a bûnügyi rendôrség vezetôhelyettesének társaságában lett három árva keresztapja Emil Constantinescu ... — "a szertartás alatt az elnök megsimogatta, atyaian magához ölelte a fiatalokat, majd alkalmi tanácsokkal látta el ôket", olvasom a lelkes tudósításban. • Az egyik keresztfiú egyenesen boldog, hogy most már neki is van keresztapja, "aki tanácsot adhat nehéz helyzetben"! — talán mi is jobban tettük volna, ha nem elnöknek, hanem keresztapának választjuk Emil Constantinescut, így most atyaian eligazíthatna abban, amibe ô meg ígéretekben gazdag elvbarátai juttattak... • Még azt is megtudom, hogy az elnök a keresztelô után, s a szép idôre való tekintettel folytatta a jobb-dolgom-sincs vasárnapi programját, vagyis sétált az utcán, végül 2 percet várakozott az 5. kerületi házasságkötô elôtt, hogy egy frissen egybekelt párnak boldogságot kívánjon — ajándékról nem szól a tudósítás... • Meglehet, az elnök lezser vasárnapi programja csak amolyan pótcselekvés volt, mint amikor látszólag céltalanul tesz-vesz az ember, ezzel is halogatva a fôbenjáró döntést... — s ha valakinek most döntenie kell, akkor az az államfô: a költségvetés és Victor Ciorbea között kell maholnap választania! • Nem könnyû, mert ha összerakjuk mindazt, amit a költségvetésrôl illetékesek és illetéktelenek összebeszéltek, kiderül: abban annyi lyuk van, hogy a legjobb fajta sajt is megirigyelhetné... — s a kérdés az, hogy mit kezdhet egy lejáratott miniszterelnök a csupalyuk költségvetéssel?! • A volt elnöknek ezzel szemben kimondottan választási programja volt a múlt hét végén, a bányavidéken, mely alkalommal nemes egyszerûséggel lehülyézte Emil Constantinescut! — mégis csak megnyugtató, hogy a volt és a jelenlegi elnök ilyen meghitt viszonyban van egymással!... • Mifelénk a liberálisak is páratlanok: reggel egyesülnek, estére szétválnak, s ha ebbe beleunnak, megfordítják a sorrendet... — talán sikerülne nekik, ha a hétfejû sárkányról mintáznák meg a pártot, mert akkor minden valamire való buzgólkodónak jutna elnöki plüssfotel! • Helyreállt a tartalom és forma egysége: létrejött a PUNR-Funar párt... — ha jól sejtem, ezzel a múlt hét végi "húzással" követett el politikai harakirit a pártjának nevet adó ámokfutó! • Megkezdôdött a visszaszámlálás Koszovában, s ezzel a volt Jugoszlávia felbomlásának talán utolsó fejezete! — autonómia helyett a szerb nacionalizmusnak bele kell majd nyugodnia a 90 százalékban albánok lakta terület függetlenné válásába, hiszen az etnikai tisztogatásnak is van határa... • Az egyetlen kérdés, hogy mennyi véráldozatba kerül a végkifejlet! • Aztán jön a zûrzavar, majd a végtelen NATO- rendfenntartás — amíg a gazdasági érdekszférák ott is be nem rendezkednek! • A Romgaz felôl máris megindult az ellenszél a monopolhelyzetben lévô mamutvállalat felôl az átalakítás megakadályozására: azzal riogatják a közvéleményt, hogy 50 százalékkal lesz drágább a gáz! — ez könnyen meglehet, de az sem kétséges, hogy a cég apróbbakra osztásával a mesebeli fizetéseket is az illendôség határai közé szoríthatják... • Az átalakítás ellenzôi arról egy hangot sem hallatnak, hogy ha olyan remek ez a mai állapot (kinek?!), miért tartozik a Romgaz az állami költségvetésnek potom 930 milliárd lejjel? • Olvasom, hogy a náluk járt valutaalapi tisztviselô, Poul Thomsen egy "magánbeszélgetésen" azt mondta Ulm Spineanunak, hogy a politikai instabilitás egy évvel késleltette a reformot... — még szerencse, hogy közölte ezt valaki a volt reformügyi miniszterrel! • Újabb találmány: az állami gazdaságok a szakminisztériumtól az egy hónapon belül megalakuló Állami Farmok Országos Irodájának (agenþie) alárendeltségébe kerülnek! — aztán majd megszervezgetik az új hivatalt, néhány hónap alatt berendezkednek, s valamikor az év vége felé megállapíthatják, hogy alig maradt már privatizálnivaló, s aztán telezokogják az országot, hogy nem versenyképes a mezôgazdasági termelés... • A szexshopok konkurenciájától ellenben senki sem tart, pedig csökkenôben a természetes szaporulat... • Az igazságügyi minisztérium pénteken Emil Constantinescu jelenlétében tette "mérlegre" az 1997. évi munkáját... — az elnök jogos kritikája nem volt kíméletes, a miniszternek azonban a szeme sem rebbent, hanem furcsa szokásához híven a saját kezét simogatta! • Az elnök persze hiába hadakozik, hiszen a törvény ôsidôk óta olyan, mint a pókháló: "a kicsik fönnakadnak rajta, a nagyok széttépik!" • Így van az, hogy a rendôrség mindenféle tyúktolvaj lecsukásával ott ágál a PRO meg mindenféle tv-k kamerái elôtt, a nagy halak pedig szabadon grasszálnak... — vajon ezért az olcsó trükkért a rendôrség, ügyészség, igazságszolgáltatás mikor kezdi elszégyellni magát? • Tény, hogy a tavaly a bíróságok (írd és mondd!), 7 korrupciós ügyet zártak le... — ébresztô, igazságszolgáltatók!

Csupa Pató Pál a világ. Románia méginkább. Mintha Petôfi itt és most írta volna szállóigévé híresült mondását: "Ej, ráérünk arra még!" Pedig bármily látnoki zseniális, költô volt, arra biztosan ô se számíthatott, hogy másfél évszázad múltán másik országban lesz helytálló remekbeszabott típusrajza. Vãcãroiu Pató Pál, Iliescu Pató Pál, Victor Ciorbea Pató Pál... a sor a végtelenségig folytatható, beleértve megannyi RMDSZ-politikust. Ha cselekedni kell, mindig kéznél a megnyugtató patópáli filozófia. Legutóbb magyarországi fôuraktól hallottunk hasonló nyugtatgatást, amikor szóba került a vízum-ügy áldatlan kérdése.

De térjünk vissza honi tájainkra. Nincs terület, ahol ne ütköznénk e halogató szemléletbe. Reformban, törvényhozásban, sürgôsségi rendeletben, mindenben. Folyton beszélünk s csak beszélünk, ráérôs a cselekedet. Magánosítás, csôdtömegek felszámolása? Igen, hogyne, nagyon fontos! S évek óta marad minden a régiben. Egészségügyi reform, oktatásügy megújítása? Feltétlenül. De minek sietni?! Kétnyelvû feliratozás? Persze, sürgôsségi kormányrendelet írja elô. De megállj! Hova rohanunk, ráérünk arra még! Így maradt el a '89-es igazság felfedése, a bukaresti bányászlátogatások hátterének nyilvánosságra hozatala, a szekusdossziék hozzáférhetôvé tétele. Ekképpen húzódnak esztendôkön át a korrupciós kivizsgálások, csendesülnek a milliárdos banksikkasztások, csalások viharai. És nônek zavartalanul az országos nagyvállalatok óriásadósságai, kifizetetlen számlái. Amit végül úgyis mi mindannyian fogunk kiegyenlíteni, mint annyi mást már évek, évtizedek óta. Ezért nem látszik senkit se különösebben izgatni a hónapokon át húzódó kormányválság: az elôrehozott választások lehetôsége, ami aztán további hosszú-hosszú stagnálást, semmittevést eredményezhet. Ha semmit se csinálunk, abból, ugye, nagyobb baj nem származhat. Mármint annak, aki valamiért felelôs, valamilyen beosztásban van. Mert az egyéni érdek a lényeg, a közösség magára vessen, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. S hogy mindeközben közelednek egymáshoz a kontinensek, csak mi kerülünk egyre távolabb Európától? Sokak számára az nem olyan lényeges. Sôt, patópálos magatartásuk ragadósnak is tûnik.

Itt járt a Nemzetközi Valutaalap küldöttsége, a tervezettnél hosszabb ideig is maradt. Látogatásuk, véleményük, pénzük fontos volt nekünk. Ügyködött a mosolydiplomácia. Egy s más mégis kiszivárgott. Ciorbea mondta — így a fáma —, kéne már a hitel rég. Közbevágott Poul Thomsen: Ej, ráérünk arra még!

Tényleg, vajon még meddig érünk rá minderre?

Kovács László külügyminiszter az MSAT mûholdas televízió Címlapsztori címû adásában (1998. február 15.) arra a riporteri felvetésre, hogy a kormány nem keresi a konszenzust a szomszédság- politikában, hosszas eszmefuttatással válaszolt. Mondanivalóját az alábbiakban foglalom össze, azért, hogy a továbbiakban morfondírozhassunk el róla.

Kovács László szerint az alapszerzôdést nem a magyar ellenzék feje felett kötötték meg, minden tárgyalási forduló után megfelelô tájékoztatást adtak nekik. Hozzáfûzte: felhívott egy határon túli magyar vezetôt, hogy a kulcsfontosságú döntés elôtt mutassa be azt a formulát, amelyben meg tudnának egyezni. Ez a vezetô, aki másodmagával érkezett a megbeszélésre, azt válaszolta, hogy nem igazán örülnek neki, de tudomásul veszik, hogy ennél jobbat tényleg nem lehet megkötni. Az idôzítést vitatta, hogy talán egy kicsit várni kellene vele, a választások utánig. Amikor hazája sajtója — a megállapodás megszületése után — véleményét kérte, azt válaszolta, hogy "az újságban látta elôször" az alapszerzôdés végleges változatát. "Én nem álltam ki a nyilvánosság elé és nem hazudtoltam meg!" — mondta a külügyminiszter.

Az alapszerzôdés minôségi értékelésének kapcsán a külügyminiszter kifejtette azt, hogy sokak szerint nem lehetett volna olyan alapszerzôdést kötni, amelyben nincsenek benne a kollektív kisebbségi jogok és az etnikai alapú területi autonómia. A külügyminiszter álláspontja szerint ez azért lehetetlen célkitûzés, mert nincs egyetlen európai ország, amely ezeket elfogadja, és ráadásul az etnikai alapú területi autonómiát az RMDSZ sem követeli, s most mondott le róla a szlovákiai magyar koalíció. Az alapszerzôdés feltétele volt a NATO- és EU- csatlakozásnak.

A román—magyar alapszerzôdést a külügyminiszter szerint a romániai magyarság 72-78%-a támogatja, egyébként is, ha Magyarország nem köt alapszerzôdést Romániával, kötelezô jogi normaként nem jelenik mag az 1201-es ajánlás. Aki azt állítja, hogy ezt az ajánlást a kormány lábjegyzetbe szorította, az nem is látta az alapszerzôdést, mivel az 1201-es a szövegben van, nem a lábjegyzetben. Az alapszerzôdés jogokat biztosít számunkra, a jogok érvényesítése a két fél politikai akaratának a függvénye.

Morfondírozásomban mindenekelôtt arra térnék ki, hogy tényleg olyan jó a román—magyar alapszerzôdés, hogy ennél jobbat nem lehetett volna megkötni?

Errôl az alapszerzôdésrôl nem elôször állítom azt, hogy igenis, lehetett volna jobbat is kötni. Elismerem, a kollektív jogok és az etnikai alapú területi autonómia kérdésében jelenleg nem élvezünk nemzetközi támogatást. (Azzal kapcsolatban, hogy a kollekítv kisebbségi jogok terén — az egyértelmû politikai akarat hiányában — milyen összevisszaság uralkodik, két példát mondanék: Románia elméletileg kizárja e jogok létezését, de a román alkotmány rögzíti a kisebbségek parlamenti képviselethez való jogát, ami nem más, mint a pozitív diszkrimináció alkotmányosan rögzített kollektív joga. Magyarország elfogadja a kollektív jogok fogalmát, de a magyar parlamentben azt állítják, hogy a kisebbségek pozitív diszkriminációján alapuló parlamenti képviselete "alkotmányos aggályokat" vet fel.)

Ebben a helyzetben, figyelembe véve azt, amit sokan sejtettünk, de amit most már nyíltan bevallott a külügyminiszter: az alapszerzôdés megkötése a NATO- és EU- csatlakozás feltétele volt, a kollektív jogok és a területi autonómia kiemelt szerzôdéses rögzítéséhez valóban nem lehetett ragaszkodni.

Ezzel szemben két olyan kérdésben is engedett a magyar kormány, amelyben a helyzet fordított volt: a magyar elvárások nemzetközi támogatást élveztek, és ráadásul e kitételeket a szlovák—magyar alapszerzôdés is tartalmazza: a diplomák kölcsönös elismerése és a lábjegyzet nélküli 1201-es ajánlás. (Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az 1201-es számot nem csak a lábjegyzet, hanem a szerzôdés melléklete — azon dokumentumok listája, amelyre a szerzôdés 15. cikkének (1) b. bekezdésre vonatkozik — tünteti fel.) A kifogásolt lábjegyzetrôl pedig Melescanu akkori román külügyminiszter azt állította, hogy az "kiherélte" az 1201-es ajánlást.

Ami még fájóbb: a szerzôdéstervezet szinte az utolsó pillanatig tartalmazta az egyházi javak, ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó passzust, de a létezô nemzetközi támogatás és az Európa tanácsi román vállalások ellenére a magyar fél beleegyezett abba, hogy mindezt ne rögzítse az alapszerzôdés.

Ne feledjük: a nyugati nyomás Romániát is szorította az alapszerzôdés megkötésére; ráadásul Románia más szomszédjával sem jutott el akkor még az alapszerzôdés megkötéséig, szemben a magyarokkal, akik már három alapszerzôdés megkötésén túl voltak. A bezzeg gyereknek többet szoktak elnézni.

A román politikai elit az országkép javítása érdekében sok mindent vállalt. Elôször is beemelte a kormánykoalícióba az RMDSZ-t, ezáltal oly mértékû nemzetközi elismerésben részesült, hogy pl. Bill Clinton három mondatos bukaresti nyilatkozatából egy mondat e tényt kiemelten méltatta. Az oktatásügyi és nyelvhasználati sürgôsségi kormányrendeletek is ebbe a kategóriába sorolhatók. Bosszantó, de tény, hogy fôleg az oktatási kormányrendelet érezhetôen külföldi használatra készült. Mindez a koalícióba szorított RMDSZ-t politikailag lehetetlen helyzetbe sodorta — e kérdés elemzése külön tanulmányokat igényelne.

Az új román kormány Madrid elôtti teljesítménye is azt az álláspontot igazolja, hogy jobb alapszerzôdést kellett — és lehetett — volna kiharcolni.

Arról se feledkezzünk meg, hogy az alapszerzôdés hozzájárult a nacionalista — nyugodtan mondhatom, mivel számos dokumentummal igazolható —, szélsôségesen magyar- és modernizáció-ellenes Ion Iliescu és társai európai mázzal való "megszépítéséhez". Ebbôl a szempontból feltétlenül igaza volt annak a kisebbségi vezetônek, aki azt indítványozta, hogy a szerzôdéskötéssel várják meg a választásokat.

Ha a magyar külügyminiszter megfogadja a tanácsot, minden valószínûség szerint egy jobb alapszerzôdésünk lenne — hogy mást ne mondjak, Adrian Severin, aki a választások után külgyminiszter lett, köztudottan kiállt az 1201-es ajánlás teljes körû — herélés nélküli — alapszerzôdésbe foglalása mellett.

Nem vitás, egy szerzôdés minôségének a megítélése szakmai kérdés, megbízhatatlan közleménykutatásokra való hivatkozás nem helyettesítheti a szakmai-politikai elemzést.

Kötelességemnek érzem válaszolni Varga László Van-e szükség vitatkozásra? c. írására. Elsôsorban azért, mert felkér, cáfoljam meg — ha tudom — állításait, márpedig ilyen esetben nem szép dolog félreállni. Másodsorban, tudom, hogy Varga László tiszteletes urat a jobbítás szándéka vezérelte. Írása — túlzásai és elfogultságai ellenére is — sok igazságot tartalmaz. ezeket pedig ki kell mondani, meg kell vitatni, vállalva a tévedés kockázatát vagy mások neheztelését. Ez a magatartás hasznosabb közösségünk számára, mint a "Nem szól szám, nem fáj fejem" féle álláspont.

Vegyük tehát sorra!

Szó szerint idézem az általam vitatott írást. "Szülôk, gyerekek panaszolják, hogy alig tanulnak egy-egy verset az iskolában. Nem hallom, hogy egy népdalt elénekeltetnének velük. A vallásórákat ma is felesleges szamárságnak tekinti tanári karunk jó része, még csúfolódnak is vele." (Népújság, jan. 23.)

Verset ma is annyit tanulnak, mint régebb, legfeljebb kevesebbet könyv nélküli felmondásra, ellenben többet foglalkoznak verselemzéssel, de ez már módszertani kérdés, amirôl az irodalomtanárok vitatkoznak.

A népdaltanulást illetôen nemhogy nem tanulnak, hanem maholnap csak az iskolában tanulnak már ilyesmit. Meg lehet kérdezni a gyerekeket és ifjakat, hol tanulták az általuk ismert népdalokat: nagy részüket az iskolában. És nemcsak zeneórákon. Hogy mindezek ellenére keveset tudnak a népköltészetrôl és általában a népi kultúráról, az tény, de ezt a hiányosságot nem lehet csak az iskola nyakába varrni. Mit tesznek ezért például rádió- és tévéadóink?

Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy — legalábbis az általam ismert iskolákban — a hitoktatás megkapta az ôt megilletô helyet, a lelkészek és tanárok kapcsolata pedig szívélyes. Persze lehetnek kivételek. Ezzel kapcsolatban még utalnék Varga L. tiszteletes úr január 22-i írására (Hogy is van hát?), melyben arról ír, hogy a régi rendszerben a tanárok tiltották a vallásórákról a gyerekeket. Hát igen, ilyenek is voltak, de voltak olyanok, akik az iskolai programokat egyeztették a lelkésszel, hogy a gyerekek mindkét helyre eljussanak.

Ugyanebben az írásban említés történik a közmûvelés "szocreál" jellegérôl. Helyesbítenék: a szocreál jelen volt az ilyen-olyan versenyeken, fesztiválokon. A valódi közmûvelést azok a Gárdonyi, Móricz, Tamási és más klasszikus nevével fémjelzett elôadások jelentették, amelyek minden megszorítás és mostoha körülmény ellenére színpadra kerültek. A mûkedvelô mozgalom gerincét ezek alkották, remélem, a nézôk még emlékeznek rá.

Egy másik "vádpont" szerint tanáraink csak azt végzik el, amit megfizetnek. Nehéz volna felsorolni azokat a tevékenységeket, amelyekért nem jár bérezés, mégis nagy részük elvégzi, mert feladatának érzi: szakköri tevékenységek, kirándulások szervezése, színházlátogatás, ünnepélyek, történelmi évfordulók megünneplése, és a sort lehetne folytatni. Itt említem meg tanárok, tanítók néprazji, helytörténeti és más, hasonló jellegû munkáit, amelyek nagy része ma is fiókban hever, mert nincs aki kiadja.

A cserkészmozgalom tekintetében egyetértek V.L. úrral. Mint ahogy az igazgatói állások betöltésével kapcsolatban is lényegében igaza van, bár errôl érdemben csak egynéhány nap múlva beszélhetünk, amikor nyilvánossá válnak a versenyvizsgák eredményei. Való igaz, hogy nem tolakodnak kollégáink magukra vállalni ezt a cseppet sem könnyû feladatot, de nem lesz jogos majd a panasz, hogy nincs beleszólásunk a vezetésbe. Személy szerint azoktól várnám el a jelentkezést, akik az igazgatók leghangosabb bírálói, akik mindig a pálya szélérôl kiabálnak be, akik 1989/90 fordulóján a legnagyobb szájjal követelték, hogy álljanak félre a régi iskolaigazgatók, "kultúrigazgatók", "pionírosok". Mi félreálltunk, de ôk azóta sem hajlandók megmutatni, hogyan kell vezetni.

Nem állítom, hogy az itt leírtak az örök igazság érvényében születtek, de amit elmondtam, tényeken, tapasztalatokon alapszanak, bárki ellenôrizheti ôket. Megpróbáltam egy kissé árnyaltabbá tenni a nevelôkrôl kialakult képet. Társadalmunk egy olyan rétegérôl van szó (a magyar óvónôk, tanítók, tanárok száma kb. 14 ezer), amely nem arról híres ma sem, hogy kivonul az utcára követelôzni, hanem végzi a maga dolgát. Cserébe annyit vár, hogy hibái, emberi gyarlóságai mögött, erényeit és eredményeit is észrevegyék.

Má' megbocsássanak, hölgyeim — ugye, önök vannak többen —, és uraim, hogy zavarom önöket, de látom, hogy amúgy sem dolgoznak, gondoltam, meghallgatják a panaszom...Nem, kérem, nem vagyok beteg, hála Istennek, ne tessék félreérteni, nem az egészségemre panaszkodom, csupáncsak elbeszélgetnék önökkel, hátha mi szót értünk, ha már a miniszter urakkal önöknek nem sikerült szót érteni. Elég érthetôen elmagyarázták, még én is megértettem, ha önök kapják annak a bizonyos kenyérnek minden szeletét, akkor a többieknek csak az jut, ami az 1980-as években jutott mindannyiunknak két pártkongresszus között. Ennek ellenére önök meg vannak gyôzôdve, hogy a lakosság támogatja önöket, egyetért az önök követeléseivel, magatartásával.

Meglehet, hogy egyetértenek, elvégre bárki követelhet bármit, de megkérem önöket, ne higgyék el, hogy a lakosság egyetért az önök magatartásával, a sztrájkkal. Ne higgyenek a tévé képernyôjérôl elhangzó vallomásoknak! Önök elhiszik azt, hogy — miután valakinek a fizetésébôl egy bizonyos százalékot levonnak egészségügyi ellátás céljából, s jó esetben munkáltató cége is befizeti az erre szánt összeget —, elhiszik-e, hogy az illetô egyetért azzal, hogy ne szolgálják ki, ha panasza, fájdalma van? Ha valaki ingyenes vagy ártámogatott gyógyszerre jogosult, egyetérthet azzal, hogy ne írják fel számára a kedvezményes receptet? Ha valaki bármiféle betegségben szenved, egyetérthet azzal, hogy ne kezeljék mindaddig, míg állapota nem romlik le "sürgôsségi esetig"? Aligha. Hogy mégis elhangzanak ezek a vallomások, többnyire azért van, mert egyesek (nagyobbrészt az egészségesek) nem gondolták át a kérdést, míg mások (inkább a betegek, kórházban levôk) nem mernek ôszintén véleményt nyilvánítani.

Nem akarok én senkit sem bántani, de az a helyzet, hogy félnek az emberek. Félünk. Mert tudnivaló, hogy egyszer, így vagy úgy, véget ér ez a sztrájk, s míg élünk, bármikor szükségünk lehet orvosra és ápolásra. S hogyan fog kezelni, ápolni az, akivel szemben más véleményt fogalmaztunk meg? Jobb hallgatni, bólogatni, nehogy felkapja valaki a fejét egy-egy disszonáns hangra, még megjegyez, felír, s ha majd egykor betegen hozzáfordulok, mert rá leszek kényszerülve, megvárakoztathat, a sor végére küldhet, megalázhat, azt tehet velünk, amit akar. Tudom, hogy ezt kikérik maguknak, és valóban tisztelet a kivételnek! Azt azonban csak a naivak hiszik, hogy ha önök megkapják a 100%-os béremelést, akkor nem kell majd továbbra is minden szolgáltatásért fizetni. Azaz nem kell, illik, különben — megint csak tisztelet a kivételnek —, nem kerül elô a fájdalomcsillapító tabletta vagy a felírtnak csak a fele, nincs ki elvigye az ágytálat a betegágy mellôl stb.

Többször elhangzott, hogy nem "motiváltak" eléggé a munkájuk végzéséhez. Ugye, ez azt jelenti, hogy nincsenek eléggé megfizetve és nem érzik az indítékot, amiért a munkájukat végezzék?! Pár nappal ezelôtt a TVR 1 különkiadásában is arról beszélt egy kezdô orvosnô, hogy restelli magát, hogy milyen kevés a fizetése, szülôi segítségre szorul, meg hogy a gyomrán át méri a motivációt. ("Motivatia trece prin stomac" — ha jól emlékszem). Hát valami belsô indítékot, motivációt, okot, kötelességet nem éreznek? Mit mondhat erre egy potenciális beteg?

Ha nincs hivatástudat, lelki motiváció, ne csak fenyegetôzzenek, hanem gondolkodás nélkül mondjanak le, keressenek jobban fizetett állást, jobb munkakörülményeket! Nem tréfálok, kérem! Önökbôl is lehet jó földmûves, munkás, belôlem is jó ápoló. Na, nem a klinikán, csak otthon, a családban. Bár köhögnek, szortyognak a rajkók, orvoshoz úgysem mehetünk, nem sürgôsségi eset. Megoldjuk házilag. Csak fel ne jelentsen valaki, hogy felhatalmazás nélkül foglalkozom orvoslással! Utoljára kérem, má´ megbocsássanak, hölgyeim, hogy zavartam önöket, s hogy be se mutatkoztam, csupán a szerkesztô úrnak (hiába, én se vagyok az a bátor legény), a nagyközönség pedig így is ismer: