Emil Constantinescu hazaérkezett magyarországi látogatásáról

Szerdán hajnali fél kettôkor hazaérkezett Bukarestbe Emil Constantinescu és kísérete. Az államfôt, aki a hét végén a közép-európai államfôk lôcsei találkozóján, majd vasárnap estétôl a kormány hét tagjának kíséretében magyarországi látogatáson vett részt, az Otopeni repülôtéren, Bukarest légikikötôjének protokolltermében Victor Ciorbea miniszterelnök és a kormány több tagja, köztük a Magyarországról egy nappal korábban hazatért Mircea Ciumara ipari és kereskedelmi államminiszter, Remus Opris kormányfôtitkár, illetve magyar részrôl Szabó Béla ideiglenes ügyvivô és Keresztes Tamás katonai attasé fogadta.

A repülôtéren tett rövid nyilatkozatában Emil Constantinescu utalt arra, hogy a román közvélemény már ismeri a magyarországi látogatás eseményeit, de az elkövetkezô napokban lesz idô az eredmények alaposabb bemutatására. Megemlítette az államfô: vendéglátói nagyra értékelték, hogy igen magas szintû küldöttség kísérte el erre a látogatásra, a hét miniszter a kétoldalú kapcsolatok szempontjából legfontosabb tárcákat vezeti. Mint mondotta, magyar partnereikkel folytatott tárgyalásaik konkrét eredményekre vezettek, amelyek késôbb pontos egyezményekben fognak testet ölteni mind a gazdasági, mind a kereskedelmi kapcsolatok terén, az oktatási együttmûködésben, a mûvelôdés terén és a két ország általános kapcsolatainak síkján. Ily módon Románia és Magyarország együtt európai szinten is példát adhat a történelem által rájuk hagyott nehéz problémák megoldása tekintetében - mondotta Emil Constantinescu.

Andrei Plesu külügyminiszter az MTI tudósítójának adott különinterjúban sikeresnek nevezte a látogatást, amely, mint mondta, igen sok konkrét eredményt hozott különbözô területeken. Elsô helyen említette a Kovács László külügyminiszterrel kialakult kiváló kapcsolatot, hosszú beszélgetést. "Úgy éreztem, barátok lettünk" - fogalmazott a román diplomácia irányítója. Plesu a két ország közötti kapcsolatok új hídjának nevezte a szegedi román fôkonzulátust, amelynek megnyitásán a két államfôvel együtt vett részt. A magyarországi román kisebbség képviselôivel lezajlott meleg hangulatú gyulai találkozóról szólva kiemelte: "Ez igen reménykeltô pillanat volt kétoldalú kapcsolataink szempontjából is, mivel a két államfô jelenlétében tapasztalhattuk, hogy a kisebbségek nem jelentik feltétlenül a viszály almáját, ellenkezôleg, elôsegítik, gazdagítják kapcsolatainkat."

A tudósító azzal kapcsolatos kérdésére, hogy szóba került-e a romániai koalíciós válság, illetve hogy az milyen hatással lehet a román— magyar kapcsolatokra nemzetközi és hazai síkon, a miniszter megjegyezte: a kényesnek minôsített kérdések is terítékre kerültek mind az államfôk között, mind az elnök és Horn miniszterelnök találkozóján, nemkülönben a külügyminiszterek és a szakminiszterek megbeszélésein. Szó esett tehát a romániai helyzetrôl, abban a meggyôzôdésben, hogy egy epizódról van szó, amelyen túl kell és túl lehet jutni az összes érdekelt erôfeszítésével és józan magatartásával.

Azokkal az aggodalmakkal kapcsolatban, hogy a politikai változás érintheti esetleg a két ország, illetve a romániai többség és kisebbség közötti viszonyt is, kijelentette: "Én nem hiszem, hogy olyan jelentôs változásra kerülne sor, amely kihathatna a román— magyar kapcsolatokra is. Bármiképpen is szervezik újjá a kormányt, ebben a kérdésben folyamatosság fog érvényesülni."

A kétoldalú kapcsolatok jövendô fejlesztési irányairól szólva a miniszter leszögezte: egyetértés volt abban a tekintetben, hogy miután a kétoldalú szerzôdés már létezik, most az a fontos, hogy ne maradjon papíron, váljon valósággá. Amit egy kissé gyorsítani kell, az az elôírások megvalósításának üteme. Ezért hamarosan, immár második alkalommal, összeül a két ország vegyesbizottsága és meg fogja tárgyalni, mely területeken kell megtenni a következô együttmûködési lépéseket ahhoz, hogy érezhetô legyen: a dolgok mozognak. Szó volt a gazdasági együttmûködés fokozásáról, a Budapest-Bukarest autópálya lehetséges útvonalairól, arról, hogy Románia Magyarországon át kapcsolódna rá a nyugati földgázhálózatokra, az osztrák-magyar-román háromoldalú együttmûködésrôl, azzal a távlattal, hogy Magyarország is érdekelt legyen a Duna kiaknázásában egészen a Fekete-tengerig.

Hogyan lehet tôkét biztosítani e tervekhez? Plesu véleménye: a határokon átnyúló együttmûködés, a dunai hajózási útvonal, az autópálya nemcsak Romániát és Magyarországot érintik, hanem az egész térséget, és biztosra vehetô, hogy többfelôl is akadnak majd támogatók.

Végül az MTI tudósítója arról érdeklôdött a Demokrata Párt által jelölt pártonkívüli külügyminiszternél, mit tesz, ha szerdán — mint egyes források tudni vélik — a DP miniszterei kilépnek a kormányból?

Plesu, akinek hírek szerint Ciorbea kormányfô a demokraták távozása esetére is felajánlotta, hogy tartsa meg tárcáját, csak annyit mondott, hogy az adott pillanatban nincs elég információja ahhoz, hogy átgondolt választ adjon, az idôpontot is kissé késôinek tartja hozzá, de amint rendelkezésére állnak a megfelelô adatok, meg fogja hozni döntését.

Több olvasónk is telefonon jelezte, hogy a Telesatco kábeltévés cég hálózatában új mûsorjel jelent meg. A cégnél megtudtuk, hogy jelenleg próba-beállításokat végeznek, annak érdekében, hogy a nemsokára mûholdas szórással fogható Acas_ TV nevû újkeletû román nyelvû mûsort a programrácsba foglalhassák. Értesüléseink szerint az új adó februárban kezdi sugározni mûsorát.

A román— svájci közös vállalkozás, a Novartis cég tegnap Marosvásárhelyen a Maros étteremben szervezett tudományos tanácskozást. Elsôsorban gyomirtó, rovar-, és gombaölô szereket gyárt, de egészségügyi felszereléseket is. A rendezvényen Kolozs, Beszterce, és Maros megye mezôgazdasági és élelmezésügyi vezérigazgatóságainak szakemberei, mezôgazdasági kísérleti állomások, mezôgazdsági magántársulások, Agroindustriala Rt-k, (egykori ÁMV-ék), megyei növényvédelmi hivatalok küldöttei, magántermesztôk vettek részt. Pastor Ioan, a Novartis erdélyi területi igazgatója nyitotta meg a tanácskozást, bemutatva a cég tevékenységét. Ezek után Aurelian Penescu mérnök, a cég országos mûszaki igazgatója mutatta be a legújabb termékeket, azok használatának módozatait.

— Ez évben milyen újdonsággal lepik meg a gazdálkodókat? — kérdeztük Pastor Ioan mérnököt, a marosvásárhelyi Agro International (a Novartis helyi képviselôje) igazgatóját.

— Gondoltunk a magángazdákra, a kistermelôkre is. A vegyszerek jelenlegi árai az idén változatlanok maradnak. Más szempontból: kis adagokban is csomagoltuk a különbözô növénytermesztésben használatos vegyszereket. És ami valóban újdonság, aki nálunk vásárol, a termékek árait a termény begyûjtése után is törlesztheti. Gondolom, ez minden termelô számára vonzó elôny.

A város fôtere kezd valahogy kinézni, van már két nagyon elegáns üzlet, a Carbid Fox mûködteti ôket; a fôtér két vége azonban enyhén szólva nem szép. Felsô felén, az egykori Fényes vendéglô körüli park-teret nagyon leszûkítve hatalmas és rettenetesen ízléstelen épületegyüttes pöffeszkedik, melynek nagyobbik, utca felôli részét a Venus nevû áruház-komplexum tölti ki, tornyos blokkja viszont mûegyetemi elôadásokon szolgálhat elrettentô például (l. még állatorvosi ló), oldalában viszont a Dacia Felix bank helyén ott ékeskedik a BERD, a fejlesztési bank cégére (tempora mutantur). A földszinti Tehnometal cégér mögött a félhomályból bátortalanul halványlik elô egy kakukktojás-felirat: Schimb valutar, adja a világ tudtára, hogy itt pénzt váltanak.

A takarékpénztár fôtéri épülete nemsokára felszabadul, ám az új CEC-székház, bármilyen ultramodern is, nem sokat javít a városképen, mert egészen magasan, a fôút Radnót felôli lejárójánál, a temetô alatt, mégis: a mûvelôdési ház tôszomszédságában tündököl.

Ennél takarosabb épület csak egy van még, az pedig az egykori Székely vendéglô mellett, a piac irányában haladva rejtôzködik a világ elôl: utcabejárati,földszinti helyiségében modern gyógyszertár, a többi részt csak most takarítják, rendeltetése szerint bizonyára szeretetház, egyházi mûvelôdési hajlék lesz, a holland református gyülekezetek segítségével épülhetett ilyen szépre fel.

Dicsôszentmárton leglátogatottabb helye nem a piac, bár azt is szépen rendben tartják, elkerítve, civilizált körülmények között folyik az árusítás, még "orosz piaca" is van (hetipiaca mióta az eszemet tudom, a szerdai napra esik), csak bodegája olyan, mint volt (hadd ne írjam ide, milyen); a város legforgalmasabb helye nem vendéglô, nem áruház, nem filmszínház, nem is a Venus áruház emeletén ízléstelenre összemázolt, bizonyára korszerûnek hitt, de ôrjítôen giccses diszkóterem, hanem — a nem is oly rég még a városi könyvtárnak otthont adó épület földszintje. Itt van a törvényszék.

Itt már reggel korán gyülekezik a környék földet s erdôt visszaigénylô népe, hiszen azok is ide jönnek most már, akik ennekelôtte Segesvárt kellett hogy járják, telekkönyvi ügyekben. Most itt a telekkönyv, nyíllal jelzik az utat, sor van; mégis, ha az ember eléggé jámborul közelíti meg, nem szólnak rá, eljuthat az ajtóig, melyen tizenegy marosvásárhelyi szakember nevét, címét és telefonszámát tüntetik fel a napi mûködési rend mellett. Ezekhez is fordulhat az erdejét keresô atyafi, ezzel megkönnyíti a dolgát, de ha tudja, hol kerestesse tulajdonának a bejegyzett adatait, akkor esetleg szintén hamarabb érvényesül.

Nem kis fejtörést okoz az ügy a telekkönyvet forgatóknak; egyikük meg is jegyzi: legyenek türelemmel, emberek, mert kitolják a február 2-i határidôt; hiszen ötven évig senki sem babrált ezekkel a könyvekkel-bejegyzésekkel, hát most ki hinné el ép ésszel, hogy oly rövid idô alatt egyszerre német pontossággal mindent rendbe lehet hozni? Így igaz.

De az emberek bizalmatlanok, nem remélik a hosszabbítást. És nem tágítanak, ott posztolnak a hivatal elôtt már kora hajnalban, idôt pazarolva, ideget ôrjítve. Ismerôsöm a közeli faluból azt mondja: egy kerek hete minden nap ide jár. És még sehol semmi!

Szerencséjére azonban ma megígérik: utánanéznek az erdejének. Megnyugodva hív meg egy kávéra: beszélgessünk.

Persze a föld és az erdô körül folyik a duma. Ez a kis bár furcsa nevet visel, bizonyára valamiféle közkívánságot, népreményt fejez ki, mert Szenátornak nevezik. Dicsônek nincs szenátora, de van Szenátora. (Rosszmájúan jegyzi meg egyik asztalunkhoz keveredett ismerôs, hogy ellenben egyik-másik szenátornak Dicsôben lenne a helye, tudjuk, milyen osztályon.)

Ismerôsöm negyven évig dolgozott, néhány éve nyugdíjas, mégis olyan piros az arca, mint a rózsa. Nem molnárkodik már, de tétlen sem bírja, mindig talál valami hasznos elfoglaltságot magának. Udvarán úgy sorakoznak a mezôgazdasági gépek, mint egykor a GTÁ udvarán, sôt olyanabbul is, mert itt rend van, láttam errefelé jövet; az ember megbecsüli a saját tulajdonát, szereti, ha úgy jár a gép, mint a svájci óra. A községben negyven traktor van, neki mégis kellene egy másik, egy új. Elmondom, hogy egy másik ismerôs huszonötmillióért jutott egy leírásra kerülô géphez, ötmilliót költött a négy új kerékre, s még vagy hetet-nyolcat a motor rendbetételére. Most pedig éppen ekét keres hozzá, használtat, mert majd azt is megújítja.

Az úgy nem portéka, jegyzi meg piros arcú bátyám. Ha egy gép nem új, annak a legváratlanabb pillanatokban támadhat hibája, és akkor több vele a mérgelôdés, mint a haszon. A gép legyen új, kifogástalan állapotban, aztán pedig a gazda ne engedjen rá kontárt, ha dolgoztat is, csak ügyes, hozzáértô legénnyel tegye, aki ugyanúgy megbecsüli, mint maga a gazda. - Nekem most van két vagon tiszta jó búzám, azt eladom, s megveszem az új traktort. Gondolom, hatvanmillióból kijárja.

A baj csak az, hogy nemigen kell a búza, vagy ha megveszik is, nem fizetik meg rendesen, de úgy is volt már, hogy alig tudta kivájni valahogy a pékséget mûködtetô vállalkozótól a pénzét. Körbe van adósodva a kisvállalkozók világa is, nemcsak a "makrostruktúra".

Beugranak egy kávéra a népszínházasok is, Vitálisék kora délelôtt már itt vannak, minden nap próbálnak, megszállottjai Tháliának. Most éppen azért aggódnak, hogy felgyógyul-e náthájából, torokbetegségébôl a Bubus üdvöskéje, a Klárikát játszó kislány. Az információk egymást érik, nemsokára megnyugszanak: nincs baj, Júlia helyrejött, szombaton estére kimehetnek a közeli Mikefalvára.

Egykori osztálytársamba botlok, miközben a fôtéri kis ortodox templom mögötti park tiszta sétányán haladok, s a közeli vendéglôben ebédelni próbálnék. Itt most oldalt bank van, a teret az a szép palota zárja, amely most szakiskolának ad otthont, de volt benne mindenféle intézmény már. Nem akárkirôl nevezték el a szakiskolát, a nagy szobrász, Constantin Brancusi nevét viseli. Istenem, sóhajtok egy nem túl nagyot: hát akkor a szökôkút-förmedvényt a parkocska közepén miért nem lövetik szét, tolatják a Küküllôbe a buldózerrel, hogy ne rondítsa a helyet, melyen a világhírû tiszta ember, A csók kapuja, A hallgatás asztala meg A végtelen oszlop alkotójának szelleme kellene, hogy — ízlésben is — lakozzék?

Ebben a szakiskolában egyébként a tanulók (ne illessem az inas szóval ôket) csaknem fele magyar. Azt beszélik, igazgatója, tisztességes jó ember, a méltányosság alapján, magyar tagozatot is szeretett volna létesíteni. És szinte megütötte miatta a bokáját. Tisztességes románnak sem könnyû lenni ott, ahol régi emberek a hangadók.

Jut eszembe: csaknem szimbolikus a város "eszmeiségére" az, amit a fôtér alsó részén, a patinás régi gimnázium melletti épület utcai fala mutat. Ott egykor cipôsbolt volt, egykori osztálytársam, Báthory Erzsike is ott árult hajdanán. Most? Egyik oldala sárga, olyan, amilyennek az "átkosból" maradt, a másik fele pedig, a privátizált rész, az bizony fess, mert frissen festett. A régi oldalon két nemzeti zászló is leng, jól sejtik, egy kimondottan kulturális szervezet székel benne.

Tegnap még sár volt, az éjjel fagyott. Élelmesebb és vállalkozóbb szellemû traktorosok kipróbálták a határt: lágy-e a föld szántani. Hazafelé jövet itt-ott friss és fényes barázdák villannak meg a kocsilámpák fényének szórásában. Szalonnás a szántás, jut eszembe az öregek egykori magvas véleménye. Ennek a nemkívánt téli tavasznak annyi haszna mágiscsak lehetett, hogy akinek sikerült, megszántatta a birtokát. Másokat a szôlôkben láttam, takarították az ágakat, metszôollóval serénykedtek.

Már itthon tudom meg, másnap reggel, a rádióból: április harmadikáig meghosszabbították a föld- és erdôigénylések beadási határidejét. Fellélegzem.

De tudom: a sor a törvényszéken, a telekkönyv elôtt egyhamar mégsem szûnik meg. És mennyi, de mennyi per következik majd...Az átmenet, a reform legprosperálóbb intézménye a jogállamban: a törvényszék.

Itthon a tévécsatornákat váltogatva egyre többször fontorodom el. Csupa-csupa olyan filmet játszanak, amelyek jobbára a tárgyalóteremben játszódnak. Hát ebbôl most többet igazán nem kérek.

KZST-rendezvény

A magyarországi és erdélyi zsidóság 1848 és 1948 között — ez volt a témája annak az elôadásnak, melyet ezúttal helybeli értelmiségi, Sebestyén Mihály tartott a Kemény Zsigmond Társaság januári rendezvényén. A gondolatébresztô, elkerülhetetlenül érzelmi töltettel is rendelkezô elôadást méltóképpen egészítette ki a témához hangulatban és drámaiságban tökéletesen illeszkedô Szilágyi Domokos-vers — Illyés Kinga színmûvésznô elôadásában.

1848 az emancipáció kezdete volt a magyar környezetben élô zsidóság számára, míg 1948 a zsidó állam létrejöttének éve, határozta meg az elôadás tárgyát képezô, százéves idôszak küszöbét és végsô akkordját Sebestyén. Hogy ezen belül mi történt tájainkon a zsidósággal, azt alig több mint egy órában nyilvánvalóan csak érinteni, igen nagy vonalakban vázolni lehet. Sebestyén Mihály látszólag szenvtelen tárgyilagossággal, de a belülrôl látásból, a sorsközösségbôl adódó együttérzésbôl fakadó, néha leplezhetetlen belsô izzással szólt az 1848-as márciusi pozsonyi zsidó pogromról, a magyarországi ortodox és neológ zsidók törekvéseirôl, a köztük levô ellentétekrôl, a erdélyi zsidóságnak arról a súlyos dilemmájáról, hogy magyar zsidóvá válva kettôs kisebbségi létbe kényszerítse önmagát, vagy inkább a románsághoz csatlakozzon. Olyan sokat vitatott témákat is érintett, mint a zsidóság ideológiai hovatartozása az említett évszázad idején, tehát a kommunizmushoz fûzôdô kapcsolatáról, a cionizmusról. A menni vagy maradni és a vállalni vagy nem vállalni dilemmáról sûrûn szó esett a Kultúrpalota kistermében. Ezek a kérdések minduntalan felmerültek, amikor térségünkben jelentôs társadalmi változások állították többször válaszút elé a zsidó népcsoportot.

Az elemzés tehát 1948-ig tartott. És onnan egyenesen ugorjunk a jelenbe: az elôadó szerint ma Marosvásárhelyen körülbelül mindössze 170 ember vallja magát zsidónak. Tehát mára már világossá vált, hogy a legtöbben melyik lehetôséget választották. Becsüljük meg ôket, akik köztünk maradtak.

Faluvilág, világfalu

Induljunk csak el az országutak mentén, teljesen mindegy, merre fordítjuk szekerünk rúdját, keletnek, délnek, egyremegy, mindenfelé megszimatolható a sajátosan útszéli nemzetköziségünk...Hogy mit értek én ez alatt, miként látom hazai gyártmányú szemüvegemen át világra szóló kitárulkozásainkat? Útközben két kártyaparti, lábujjralépés, átkozódás s holmi egyebek között látásmezônkbe töröljünk be darabkákat, ha fog az üvegtáblányi jégmezô, szürke, ködösítô légymaszat, ha nem, szálljunk csak ki, félcipôvel pocsolyába, hogy a sajátos útikalandokról se feledkezzünk meg idôközben, mert mindez a miénk, s halljuk a lakodalmi menet tárogató hangú szomorkás dallamát: elkísér a sírig...

Hanem nézzünk csak szét, mondom, Nyárád- vagy Marosmente kierkélyesedô részein, országút mellett, vagy kockaköves járdával szegélyezett utcácskákban, ahol kilóra mérik az urbanizációt, módos házak homlokzatain balladásan ölelkeznek szarvassá változott fiúk, csak egészség és BMW legyen az udvaron, zöldre vagy mezôségi kékre festett vaskapu, a kút fölötti szélkakas nyakát tekergesse az ájer, és a vas sas kontyán üljön búsgelice pléhmadár... Mert mi minden látványt ki nem talál, mi mindent ki nem lök magából a neofolklór-fröccsentô... CsaK gyôzze szússzal s mûkacsintással a külhoni photograf, aki hírt visz képben megvámolatlanul Maria del Hazaábrándozónak, Vitéz Clavelandy Mihálynak, az óperenciáson túlra, hogy legyen nyári ámuldozás a Niagara partján, hogy úgymond micsoda változás van odahaza a Kisküküllô fodros martján, talán elmosta már a szemétdombot, volt ott surgyé, szakajtó,fenyôdézsa, küpülô, törött szilvaízpaszírozó, kirongyosodott derékalj, bajuszkötô,bocskorszíj és kérgesedett kapcavég, borkányban tehéntögyet puhító ír, német vaskalap, puliszkakeverô... De ki tudná most felsorolni mind, valamennyi avult kacatunk, erre idôt s teret ne is fecséreljünk, amíg ott van az evilági reality...

Mondjuk a non stop bárok, utcaszélen, faluvégen központilag ékesítve-feldicsérve a szédületig. Ajaj, nem ám, már nem menô a régi Csonka kulacs, nem patkolták meg a Sárga csikót, nem ád früstökre habos tejet a Hat ökör,ereszalji mestergerendán lóg a Rámás csizma, nem brekeg a Zöld béka, holdra ugat a Vad kutya... Holdra ugat a nosztalgia. Olykor vonít...

Vonít a helyenkénti jólét, Isten áldja, mégiscsak mozdult valami balladisztikus világunkban. Van önmagunktól is független(ül mûködô) káefténk, ahhoz pedig kastélynak is beillô csinos házikónk, és amire adni kell, ha már üzleti világba csöppentünk, van cégérünk is sok olyan, hogy attól dagad a világ keble. Van világvárost helyben megnevesítô (csodálkozom, hogy nem kérnek valamiféle reklámdíjat Pataky kormányzótól), aztán ott a világatlasz valamennyi metropolisa, bô vízû folyója. A Jangce-ból nem kérnek élénk fantáziájú korcsomárosaink, azt mondják, ments meg, uram minket a sárgavésztôl...Lapozni lehet hát.

Nemrég vidéken jártamban kifele lépvén egy álombárból, szorosabbra gomboltam népnemzeti kabátom. A csárdás...akarom mondani csinos bárosnô így búcsúzott tôlem: bye, bye, uram.

Bye, bye...