Irak kedden cáfolta a CNN amerikai hírtelevízió vasárnapi jelentését, amely szerint Bagdad Romániától kísérelt volna meg rakétairányító rendszereket vásárolni.

Amer asz-Szaadi tábornok, Szaddám Huszein elnök tanácsadója szerint régi történetrôl van szó, amelynek felelevenítése egy Irak elleni ellenséges médiakampány része.

A tábornok szerint a CNN olyan kérdést vetett fel, amelyrôl már jóval korábban megegyezés született az ENSZ leszerelési különbizottságának ellenôreivel.

Szaadi szerint májusban járt egy iraki küldöttség Romániában - mint mondotta — az 1995-ös szerzôdés még fennálló ügyeinek rendezésére. Az ENSZ leszerelési ellenôrei tudtak a szerzôdésrôl, amelyben semmilyen tiltott anyag vagy technológia nem szerepelt - fejtette ki a tábornok a Reuters jelentése szerint.

A bukaresti külügyminisztérium hétfôi közlése szerint a román hatóságoknak nem volt tudomásuk arról, hogy májusban iraki küldöttség járt volna Bukarestben rakétairányító rendszer vásárlásának szándékával.

Bukarestben tegnap megkezdôdött a frankofon (francia nyelvû) országok közössége állandó tanácsának 31. ülésszaka. A kétnapos tanácskozáson a közösség pénteken megnyíló miniszteri konferenciáját készítik elô.

Románia, mely megfigyelôként tagja a frankofon országok közösségének, elsô alkalommal ad otthont a mozgalom miniszteri konferenciájának. A bukaresti tanácskozáson döntenek a közösség egyetlen kormányközi intézetének, a Frankofon Ügynökségnek a reformjáról, és elkészítik a jövô szeptemberben Kanadában sorra kerülô frankofon csúcstalálkozó munkaokmányait.

A frankofon közösség figyelmének középpontjában most a fiatalok helyzete, ezen belül is a fiatalok társadalmi beilleszkedésének kérdése áll, valamint az egyetemi oktatás és a sajtó területén való együttmûködés. Napirenden szerepel az információs "sztrádák" problémája, elsôsorban a francia nyelvû országoknak az az óhaja, hogy az Internet számítógépes világhálózaton ne csak angolul, hanem franciául is elérhetô legyen minden anyag, információ.

Novemberben minden bizonnyal 2-2,5 százalék között volt a havi infláció, az októberi 3,9 százalék helyett — mondta a Román Nemzeti Bank elnöke, Mugur Isãrescu szerdán.

Egy bukaresti gazdasági konferencián Isarescu úgy vélte, hogy az idei éves inflációs célszámot, a 45 százalékot nem fogják felülmúlni.

Ugyancsak tarthatónak nevezte a jövô évi 25 százalékos inflációs tervet, de figyelmeztetett, hogy ez a gyors piaci reformoktól, veszteséges vállalatok bezárásától, a költségvetési hiány korlátozásától és attól függ, hogy sikerül-e a béremelést arányban tartani a termelékenység növekedésével

Tavaly 151,4 százalékos inflációt mértek Romániában — emlékeztetett a Dow Jones hírügynökség.

Lemondott Románia szófiai nagykövete

Lemondott tisztérôl Románia bulgáriai nagykövete — közölték szerdán Ioan Talpes, aki a Külföldi Hírszerzô Szolgálat (SIE) élérôl történt távozása után lépett diplomáciai pályára, döntését azzal indokolta, hogy "azok mellé akar állni, akikkel korábban együtt dolgozott".

Talpes szûk egy évig képviselte Romániát Bulgáriában, s sajtóértesülések szerint már jó ideje jelezte távozási szándékát Emil Constantinescu államfônek. Lemondó levelét november 17- én küldte el az elnöknek, s december 20-ig marad posztján.

Ioan Talpes 1992 márciusától 1997 júliusáig a román külföldi hírszerzô szolgálatot vezette. A SIE élérôl akkor mondott le, amikor botrány tört ki amiatt, hogy a SIE beszervezett egy svájci diplomatát. A volt hírszerzô fônökbôl néhány hónap múlva szófiai nagykövet lett.

További terveirôl Talpes úgy nyilatkozott, hogy nem kizárt: a sajtó területén fog dolgozni. Egyes értesülések szerint a National címû napilap fôszerkesztôi széke várja. Ezt a lapot egyébként is úgy emlegetik, hogy egészen jó titkosszolgálati hírforrásokkal rendelkezik.

Az AIDS elleni világnap alkalmából kedden közzétett adatok szerint a pusztító fertôzô betegség jelenleg talán a világ gyermekei számára jelenti a legnagyobb veszélyt.

Tavaly közel hatmillió ember fertôzôdött meg a HIV- vírussal, amely teljesen lerombolja az immunrendszert, s szabaddá teszi az utat a végül halálossá váló fertôzô és daganatos betegségekhez. Az új esetek felét 24 évesnél fiatalabbak közt regisztrálták — derül ki a szerzett immunhiányos tünetegyüttes (AIDS) elleni küzdelem összehangolását végzô ENSZ-szervezet (UNAIDS) legfrissebb adataiból.

Különösen veszélyeztetettek a fejlôdô világban élô, hátrányos helyzetû fiatalok. A legrosszabb a helyzet Afrikában, valamint Dél- és Délkelet- Ázsiában.

Az elmúlt évben félmillió olyan 15 évesnél fiatalabb gyermek volt ismert, aki anyja révén fertôzôdött meg a veszedelmes kórral. A napi 16 ezer új fertôzéses eset nagy százalékban a 15 és 24 év közötti korosztályban lép fel. Sokan közülük szexuális visszaélések áldozatai.

1998-ban világszerte 10 százalékkal nôtt a HIV- fertôzöttek száma.

Az év minden percében 11 ember lép kapcsolatba a halálos kórokozóval.

Dél-Afrikában hárommillió HIV-fertôzôtt ismert, és számuk napi 1500 fôvel gyarapszik — mondotta Nelson Mandela dél-afrikai elnök, aki kedden országa AIDS-szempontból legrosszabb helyzetû KwaZulu-Natal tartományában tett látogatást.

Világméretû gondot jelent, hogy egyre több gyerek válik árvává a járvány következtében. Ezen túlmenôen a 15 és 24 év közötti HIV-fertôzöttekkel egy gazdaságilag tevékeny korba lépô csoportot veszít el az emberiség — nyilatkozta a Reutersnek Londonban Lyn Elliott asszony a Save the Children (Menstük meg a gyermekeket) nevû nemzetközi szervezet munkatársa.

Szerte a világon felvonulások százain hívták fel a figyelmet kedden az AIDS veszedelmére, az egy partnerhez való hûség és a megfelelô védekezés szükségességére.

Lapvélemény

"Lelki szegényeknek" nevezi a pozsonyi Pravda szerdai számának jegyzetírója azokat a nacionalistákat, akik az Esztergom és Párkány között csonkán álló Mária Valéria híd felújítása ellen hadakoznak.

A lap szerint ez a híd úgy került a politikába, mint Pilátus a krédóba, hiszen semmi köze sincs a politikához. Minden épeszû emberben — aki valaha látta e csonka hidat és komppal ment át az áthidalatlan pillérek mellett az egyik partról a másikra — óhatatlanul felmerült a kérdés: ugyan miért nem újították fel már korábban ezt a kényelmesebb és gyorsabb átkelést kínáló hidat?

Elvégre a Mária Valéria híd nemcsak Magyarországra, hanem sokkal nagyobb távolságokba is vezet, mint a hidak általában — írja a baloldali színezetû szlovák napilap jegyzetírója, aki szerint nem csak ezt, de a további hidakat is fel kell újítani, hiszen a Komáromot és Komárnót összekötô híd is olyan keskeny, mint egy ötödrangú vidéki bekötôút. A lánglelkû hazafiak is tudhatnák, hogy a második évezred vége felé járunk, és Esztergomban nem a török pasa uralkodik — így a lap, amelynek cikkírója szerint a híd újjáépítésének ellenzôi "egyedülálló módon épp e csonka hídról ugrottak a semmibe" , amikor a felújítás ellen megfújták a kürtöket.

Csak az mondja el magáról, hogy látott természeti csodát, akinek módjában volt már gyönyörködni a Niagara vízeséseiben. Mikor az ember a pezsgô, szikrázó vizet nézi, úgy érzi, mintha a gonosz szellemek dühükben korbácsolnák a természetet. Zenéje mint ezer nagydob dübörgése, versengve a világ minden muzsikájával és zajával. Észak-Amerika ôslakói, az indiánok úgy tartották, hogy ez a vízesés a követelôzô istenek szálláshelye. Nevet is ôk adtak neki. Elôbb Onguiaahrának, a robajló, dübörgô víznek nevezték. Majd az idôk folyamán ez a név a mai Niagara elnevezésre módosult.

Az Erie- és az Ontario-tavakat összekötô, 54 km-es folyót nevezik így. A két tó közötti 100 méteres szintkülönbség hajtja az egyik tó vizét a másikba. Még szerencse, hogy a természet közbeiktatott egy 50 méter mély szakadékot, ahol aláhull a rettenetes víztömeg. A folyó felsô szakaszát a Kecske-sziget két ágra osztja. Az egyik ágon "csak" egy 300 méter széles szakadékon zúg alá a víz. Ez az Egyesült Államok területén van. A sziget másik oldalán, a közel 700 méter széles, lópatkó alakú vízesés Kanadához tartozik. Másodpercenként közel 3000 köbméter víz hull alá, hogy iszonyatos erôvel korbácsolja az alant megnyugodott vizet, majd maga is tovahömpölyögjön. Így van ez évmilliók óta.

A vízesések utáni részen a folyó egy mély mederben igyekszik tovább az Ontario-tóba. Egy nagy híd alatt, ami összeköti a meder két partját, folyik át. Itt van az egyik határátkelôhely a két ország között. Az itteni határôrök két dologra nagyon ügyelnek. Nevezetesen arra, hogy kábítószer ne kerüljön be egyik országba se, és nehogy illetéktelen betegye a lábát az ország területére.

A vízesések fölött, a kôsziklákkal tele vízfolyásban már évek óta árválkodik egy elszabadult hajó. A sors rozsdásodásra, végleges pusztulásra ítélte. Ezt külön érdekességként tálalják a turistáknak a megfelelô szenzációkörítéssel.

A vízesést meg lehet nézni a partól, egy toronyból, egy hajóról, esetleg egy helikopterrôl. A látvány lenyûgözô. Amit mindenki megpróbál, az nem egyéb, mint egy lifttel lemenni az alsó partra, ahol ki lehet menni a tóhoz, vagy egy folyosón a zuhatag mögé bemenni. Itt az embernek az az érzése, mintha jól becsapta volna a nagy szörnyet, amely hiába keres engem, a világ parányi teremtményét.

Ahhoz, hogy az ember ide lejusson, elôbb egy elég hosszú sor végére kell állnia egy teremben, a pénztár elôtt. Szerencsére minden gyorsan megy. Mire az egyik turista csoport feljön, a másik csoport már mehet is a lifttel lefele. Mindenki kap egy mûanyag pelerint, hogy a ruhája a vízpermettôl ne legyen nedves. Lent senki sem szégyell akár hangosan is csodálkozni. Egy félórányi bámészkodás után újból liftbe száll az ember, de elôbb a pelerint bedobja egy ládába, ha nem akarja bizonyítékul magával vinni. Mikor a lifttel felfele jöttünk, meglepetés ért. Valaki a lift másik sarkából rám köszönt és megkérdezte, hogy vannak a vásárhelyiek. Az illetôt elvesztettem a szemem elôl, mert közben egy deményházi nô szólított meg, aki vendégeit kalauzolta. Szóval ekkora ez a világ. Ha valaki Marosmentiekkel akar találkozni, menjen el a Niagarához.

Annyi ott a turista, hogy egy egész kis városka megél belôle — és nem is rosszul. A házak olyanok, mintha pont akkor forgatnának egy igazi western-filmet. Minden sarkon emléktárgyakat kínálnak, se szeri se száma a vendéglôknek, gyorsétkezdékknek. Ami nekem, a balkáni viszonyokhoz szokottnak feltûnt az az, hogy a vízesést körülvevô parkban sem sörözô, sem sülthús-szag, sem kolduló gyerekek nincsenek. Az ilyesmi ott idegen a turisztikától.

Ami viszont a turisztikához tartozik, az a reklám. Hogy mekkora a Niagara turisztikai reklámja, azt mi még Vásárhelyen is sokszor tapasztaljuk. Az elsô európai, aki reklámot csinált, még három évszázaddal ezelôtt, egy francia szerzetes volt. Ô írta le naplójában elôször ezt a lenyûgözô szépséget.

Nekünk, ha nincs is Niagara vízesésünk, de vannak egyéb látnivaló természeti szépségeink. De addig, míg csupán sóhajtozunk és közben rosszallólag megszóljuk a világot, mert nem jön ezeket megcsodálni, nem fog történni semmi. Lehet, hogy szónoki a kérdés, de hírverés nélkül mit akarunk?

Január 10-én kezdôdnek és remélhetôleg február közepére befejezôdnek a tárgyalások a nemzetközi valutaalappal — jelentette ki szerdán Vasile miniszterelnök.

A Világbank mûszaki csoportja máris Bukarestbe érkezett, hogy tanulmányozza a Bancorex átszervezését. A tárgyalócsoport december 15. után érkezik a fôvárosba. Jelezte egyúttal, hogy az év végéig befejezôdik a Román Fejlesztési Bank és a Postabank privatizációja, jövôre pedig beindul a Mezôgazdasági Bank magánosítása.

Romániának már nincs más választása, a veszteségeket legalább 15 százalékkal kell csökkenteni, a bankszektor átszervezése kötelezô — összegezett a kormányfô a román bankszektor fórúmának munkálatain.

Országunk törvényhozó szerve 1974. október 31- én két, emberi jogokat szabályozó, nemzetközi szerzôdés-okmányt fogadott el:

a gazdasági, társadalmi és kulturális jogokra és

a polgári és politikai jogokra vonatkozó egyezményokmányokat (paktumokat). Mindkét okmány a hivatalos lap (Buletin Oficial) 146. számában 1974. november 20-án volt közzétéve, 212/1974. szám alatt. Ezen törvényrendeletben tárgyalt emberi jogok alapját, a Nemzetek Szövetségének 1966. december 18-i határozata képezi.

A gazdasági, társadalmi és kulturális kérdéseket szabályzó egyezmény más emberi jogok mellett, foglalkozik a neveléssel kapcsolatos problémákkal is, megállapítván azt, hogy a "nevelés az összes nemzetek, valamint etnikai, vallási csoportok közti megértést, türelmességet és barátságot kell szolgálja" (lásd a fenti dekrétum 13. szakaszát).

A polgári és politikai jogokkal foglalkozó egyezményokmány elsô szakaszai (lásd 2—5. szakaszok) olyan általános rendelkezéseket tartalmaznak, melyeknek tiszteletben tartása minden aláíró állam részérôl, beleértve az összes állami szerveket is, kötelezô.

Ezen egyezményokmány 6—27. szakaszai felsorolják azokat a polgári és politikai jogokat, melyekre a paktum általános rendelkezései (2—5. szakaszok) vonatkoznak.

Ezek között a konkrétan felsorolt jogok között szerepelnek a legfontosabb kisebbségi "jogok" is. Éspedig a paktum 27. szakasza a következôképpen állapítja meg ezeket a jogokat: "olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektôl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy, hogy saját nyelvüket használják."

A következôkben ismertetjük a fent említett általános rendelkezések közül azokat, melyek nyilvánvalóan vonatkoznak a 27. szakaszban felsorolt kisebbségi, emberi jogokra is.

Az egyezményokmány 2. szakaszának 1. pontjában foglaltak szerint az aláíró államok kötelezik magukat arra, hogy "minden megkülönböztetés nélkül" tiszteletben tartják és biztosítják (garantálják) a területükön tartózkodó és joghatóságuk alá tartozó minden személy számára az egyezményokmányban elismert jogokat.

A 2. szakasz 2. pontja szerint az aláíró államok kötelezik magukat arra, hogy alkotmányos eljárásukkal és az egyezményokmányban foglalt rendelkezésekkel összhangban, gondoskodnak olyan törvényhozási vagy egyéb intézkedések meghozataláról, melyek az egyezségokmányban elismert jogok érvényesítéséhez szükségesek.

A 2. szakasz 3. pontjában foglaltak szerint minden olyan személy, akinek az egyezségokmányban elismert jogai sérelmet szenvedtek, hatékony jogorvoslattal élhet, még akkor is, hogyha a jogok megsértését hivatalos minôségében eljáró személy követte el.

Az egyezményokmány 4. szakasza szerint az aláíró államok csak akkor térhetnek el a vállalt kötelezettségektôl, hogyha a "nemzet életét valamilyen közveszély fenyegeti és ennek következtében a hivatalos (illetékes) szervek szükségállapotot rendeltek el. Ugyanez a szakasz elôírja azt is, hogy a szükségállapotot az ENSZ fôtitkárságának jelenteni kell.

Az egyezségokmány 5. szakaszának határozott rendelkezése szerint: "a paktum egyetlen rendelkezését se lehet úgy értelmezni, hogy az jogot adna bármely államnak, csoportnak, vagy személynek olyan tevékenység kifejtésére, vagy olyan cselekedetre, amely az egyezségokmányban elismert jogok és szabadságok megsemmisítésére, vagy azoknak, a meghatározottnál nagyobb mértékben való korlátozására irányul."

Az 5. szakasz 3. bekezdése kimondja azt is, hogy "az egyezségokmányban részes bármely államban törvény, egyezmény, rendelet vagy szokás által elismert, vagy azok alapján hatályban levô egyetlen alapvetô emberi jog korlátozása vagy csorbítása sem engedhetô meg azzal az ürüggyel, hogy az egyezségokmány ilyen jogokat nem, vagy csak kisebb mértékben ismer el."

Meg kell jegyezni azt, hogy az egyezségokmányok összes rendelkezéseit az ENSZ-közgyûlés, valamint az ENSZ égisze alatt összehívott nemzetközi értekezletek magukévá tették és megerôsítették.

Így például az ENSZ-közgyûlés 1992. december 18-i nyilatkozata az összes tagállamok figyelmét felhívja arra, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek összes jogait tartsák tiszteletben. Ezen nyilatkozat 2. szakasza külön kihangsúlyozza azt, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van arra, hogy anyanyelvüket mind a magán, mind a közéletben minden korlátozás nélkül használják. (Lásd a România si minoritãtile címû dokumentumgyûjtemény 108. oldalát.)

Az Európa Tanács 1992. november 5-én tartott "gyûlésén" megállapította azt, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek elévülhetetlen (imprescriptibil) joga az, hogy nyelvüket mind a magán, mind a közéletben használják. (Lásd fenti könyv, 95. oldal.)

A helsinki, koppenhágai, párizsi, bécsi stb. nemzetközi értekezletek leszögezik többek között azt is, hogy a részt vevô államok kötelessége az összes emberi jogoknak, tehát a kisebbségek nyelvhasználati jogának is a tiszteletben tartása.

Általában minden nemzetközi értekezlet elismert jogszabálynak tekinti a kisebbségekhez tartozó személyeknek a "teljes egyenlôséghez" való jogát.

Így például az 1947. február 10-én aláírt békeszerzôdés 3. szakasza kötelezôen elôírja az állampolgárok közti teljes egyenlôség (minden diszkrimináció nélküli) elvének a gyakorlatban történô megvalósítását.

Az UNESCO 1964. december 14-i határozatának 5. szakasza megállapítja azt, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van saját nevelési tevékenység megvalósítására (Membrii minoritãtilor nationale au dreptul "de a exercita activitãti educative proprii, inclusiv de a deschide scoli, si conform cu politica fiecãrui stat, în materie de educatie, de a utiliza sau preda în propria lor limbã" etc). (Lásd fent idézett könyv 64. oldalát.)

A Keretegyezmény 4. szakasza kimondja azt, hogy az aláíró államok kötelezik magukat arra, hogy biztosítják a kisebbségekhez tartozó személyek törvény elôtti egyenlôségét, valamint a törvény hatékony védelmét. Ugyancsak a 4. szakasz rendelkezései szerint az aláíró államok kötelezik magukat arra, hogy megfelelô intézkedéseket tesznek a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális élet minden területén annak érdekében, hogy teljes és tényleges egyenlôséget biztosítsanak a kisebbségekhez és a lakosság többségéhez tartozó személyek között. (Lásd fenti könyv 129. oldalát.)

Mindezek alapján a következôket lehet megállapítani:

a. A fent említett két nemzetközi, emberi jogokat szabályozó, kötelezô erôvel bíró egyezményokmányban felsorolt jogok (tehát a 27. szakaszban felsoroltak is) olyan emberi jogok, melyeket minden aláíró állam, beleértve azok hatósági szerveit is, valamint állampolgárait, köteles tiszteletben tartani;

b. Az állam (törvényes szervei útján) megfelelô törvények vagy más intézkedések meghozatalával (alkotásával) garantálja az egyezményokmányban elismert jogok életben történô érvényesülését. (Lásd A polgári és politikai jogok paktuma 2. szakaszának 2. pontját.)

c. A polgári és politikai jogok paktumában elismert jogoktól eltérô intézkedéseket az aláíró állam se hozhat, csak abban az esetben, hogyha egy "rendkívüli közveszély fenyegeti a nemzetet". (Lásd a Paktum, egyezményokmány 4. szakaszának 1. pontját.)

d. Se az állam, se más csoport vagy személy nem fejthet ki olyan tevékenységet, amely az egyezségokmányban elismert jogok megsemmisítésére vagy azoknak az egyezményokmányban meghatározottnál nagyobb méretben való korlátozására irányul. (Lásd az idézett egyezményokmány 5. szakaszát.)

e. Az egyezményokmányban felsorolt jogok (beleértve a 27. szakaszban felsoroltakat is) nem évülhetnek el. (lásd a Carta limbilor Regionale si Minoritare címû határozat bevezetô részét, valamint 4. szakaszának rendelkezéseit, a Keretegyezmény 22., 23. szakaszait, valamint a Comentarul asupra prevederilor Conventiei de Cadru 91., 92. pontjait, melyek a România si Minoritãtile dokumentumgyûjtemény 94., 95., 134., 152. oldalain találhatók.)

f. Olyan törvényerôvel bíró nemzetközi okirat, amelyik hatályon kívül helyezte volna a fent tárgyalt két emberi jogokkal foglalkozó egyezményokmányt, nincsen.

A következôkben vizsgáljuk meg azt, hogy a fent ismertetett nemzetközi szabályokban foglalt alapelvek és konkrét rendelkezések miként nyertek alkalmazást egyes nagy fontossággal bíró hazai (belsô) törvényekben, mint például a tanügyi (nevelési) kérdéseket szabályozó törvény.

Ezen törvényeknek a részletesebb ismertetése elôtt néhány, az Alkotmányunkban is tárgyalt fontosabb kérdésre is ki kell térnünk, éspedig:

Az Alkotmány 1. szakasza megállapítja azt, hogy "Románia jogállam". A 11. szakasz szerint Románia kötelezi magát arra, hogy jóhiszemûen (cu bunã credintã) teljesíti mindazokat a kötelezettségeket, melyeket az érvényben levô nemzetközi szerzôdések elôírnak. Az Alkotmány 20. szakaszának 2. pontja szerint: abban az esetben, hogyha az alapvetô emberi jogok tekintetében az ország belsô törvényei nincsenek összhangban egyes nemzetközi megállapodások rendelkezéseivel, úgy ezen utóbbiaknak van elsôbbsége. Az 51. szakasz kimondja azt, hogy mind az Alkotmány, mind a törvények tiszteletben tartása kötelezô.

1. A kisebbségi (emberi) jogokat szabályozó tanügyi törvényben elôírt fontosabb rendelkezések:

Miután Románia törvényhozó szerve elfogadta az I. fejezetben tárgyalt két emberi jogi, nemzetközi egyezményokmányt, éspedig 1978. december 21-én életbe lépett az 1978. évi 28-as számú tanügyi törvény.

Ezen törvény általános része kimondja azt, hogy a nevelés, függetlenül a "nemzetiségtôl", az összes fiatalok és általában az összes dolgozók közti testvéri barátságot (prieteniei frãtesti) hivatott szolgálni. (Lásd 12. szakasz e pontját.). A törvény 4. szakasza kihangsúlyozza azt, hogy a nemzetiségekhez tartozó állampolgárok részére biztosítva van anyanyelvük használata minden fokozatú tanügyi szerv keretében.

A törvény III. fejezetének (Învãtãmântul în limba nationalitãtilor) keretében, éspedig a 105. szakaszban elôírja azt, hogy az összes együttélô nemzetiségekhez tartozó fiatalok részére biztosítja az egyenlôség elvei alapján, minden tanulási formában való részvétel lehetôségét. (Tinerilor din rândul nationalitãtilor conlocuitoare li se asigurã conditii egale de a se pregãti în orice formã a învãtãmântului etc.)

A törvény 106. szakasza kimondja azt, hogy azokban az egységekben, amelyek olyan közigazgatási területen mûködnek, melyekben a román nemzetiségû lakosságon kívül más nemzetiségû személyek is élnek, az általános szervezési szabályoknak megfelelôen, az illetô kisebbség nyelvén is mûködô tanügyi egységeket, szekciókat, osztályokat, csoportokat kell szervezni. (În unitãtile administrativ-teritoriale locuite si de populatie de altã nationalitate decât cea românã se organizeazã în conformitate cu norme de unitare de structurã, unitãti de învãtâmînt, sectii, clase sau grupe cu predarea si în limba nationalitãtilor respective.)

Az 1978. évi 28-as számú törvény elôbb felsorolt szakaszaiból kitûnik az, hogy országunk törvényhozó szerve, ezen törvény megalkotásánál szem elôtt tartotta az I. fejezetben ismertetett egyezményokmányoknak a rendelkezéseit. (Lásd az 1978. évi 212-es törvényrendelet bevezetôjét.)

Valóban, ahogy a fentiekbôl kitûnik:

a. az 1978. évi 28-as számú törvény 12. szakaszának e pontja, A gazdasági, társadalmi és kulturális jogokat szabályozó nemzetközi paktum 13. szakaszában foglalt ajánlásnak megfelelôen, kimondja azt, hogy a nevelésnek a nemzetek, az etnikai, vallási csoportok közti megértést, türelmet és barátságot kell támogatnia.

b. a törvény (1978. évi 28. sz.) 4. és 105. szakaszainak rendelkezései kimondják azt, hogy a nemzetiségekhez tartozó ifjúság részére biztosítva van az anyanyelven történô oktatás minden fokú és formájú tanügyi intézmény keretében (tehát beleértve a felsôfokú iskolát is);

c. a 106. szakasz hangsúlyozottan kimondja azt, hogy a nemzetiségek által is lakott területeken olyan tanügyi egységeket, szekciókat, osztályokat vagy csoportokat kell létesíteni, amelyek az illetô kisebbség nyelvén fejtik ki tevékenységüket (lásd a 106. szakasz szövegét: În unitãtile administrativ- teritoriale locuite si de populatie de altã nationalitate etc.) Ebbôl a fogalmazásból is kitûnik világosan az, hogy a törvény az anyanyelvû oktatást nem korlátozta bizonyos szintû tanügyi szervekre, hanem kiterjesztette minden egységre (unitate).

Ezekbôl a törvényes rendelkezésekbôl világosan kitûnik, hogy az I. fejezetben tárgyalt nemzetközi megállapodások, valamint ezek alapján (lásd a Pactul international privind drepturile civile si politice art. 2., és 27.) megalkotott belsô törvény, a kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvének használatát mind a magán, mind a közéletben, alapvetô emberi jogoknak tekintik.

Ez valójában azt is jelenti, hogy mindazok a kötelezô szabályok, amelyeket ezek a nemzetközi egyezményokmányok az emberi jogok védelmére megállapítottak, kötelezô erôvel bírnak mind a kisebbségi nyelvhasználatban, mind a kulturális intézmények (például a tanügyi kérdésekkel foglalkozó szervek létesítése és mûködése stb.) mûködése tekintetében. Tehát országunk törvényhozó szerve, a nemzetközi szabályok tökéletes betartásával járt el akkor, amikor az 1978. évi 28-as számú tanügyi törvénynek a kisebbségi oktatásra vonatkozó, fent idézett rendelkezéseit törvénybe foglalta.

Augusztus 2-án tûnt el Nyárádszeredából a 3 és fél éves somosdi (Karácsonfalva község) Miklós Jankó (képünkön). A kisfiú ismertetôjelei: 0,80 — 0,85 méter magas, 18 kiló, rövidre nyírt barna hajú, kerek arcú, keskeny homlokú, barna szemén szürke hályog képzôdik, lapos orrú. Rosszul beszéli a cigány nyelvet. Eltûnése napján rózsaszínû rövid ujjú trikóba, barna színû tetrabugyiba volt öltözve. Aki felismeri, illetve tud tartózkodási helyérôl, értesítse a legközelebbi rendôrôrsöt, illetve édesapját, Miklós Lajost Somosdon (Karácsonfalva község) a 285. szám alatt. Jutalomban részesül.

Ritka színházi siker ma Pécsett Spiró György KVARTETT komédiája. Ami valójában egy igazi dráma, naturalista életkép napjainkból. A hétköznapi emberek kettôs nyûgérôl: a kelet-európai bezártságról és a képzelt szabadságunkról. Négy szereplô van a színpadon, négy összeilleszthetetlen ember. A lakótelepi jellegtelen lakás háziasszonya, az idejét fôzéssel, szvetterkötéssel ledaráló feleség; az öreg nyugdíjas kommunista, aki nemcsak az Eurosportot bámulja a tévében, hanem hetente háromszor elmegy a közkönyvtárba, hogy a Népszabadság elsárgult lapjairól titkos naplójába másolja felejthetetlen igazságait; az Amerikából hazaérkezett vendég, aki csak hálálkodik az öregnek, hogy ötvenhat zûrös napjaiban figyelmeztette: meneküljön, mert megjárhatja; a házigazdák elvált leánya, az idegileg kikészült Nô... Mind a négyen szenvednek hitük megcsúfolásától, a jószándékok kisiklásától. Nemigen hihetnek már semmiben, a napok csak telnek örömtelenül, megalázott életük kicsiny nyomoraival vannak elfoglalva, másra már nem is gondolnak. Hiszen tudatuk is olyan, mint a sivár, leromlott konyha, ahol láthatjuk ôket. A figurák simán passzolnak a helyzethez, a vigasztalan megcsalatáshoz. Amelyben a demokrácia és szabadság minden vadhajtása túlságosan is kilátszik, mint ahogyan kilátszik túlságosan az is, ami ezekben a kilencvenes években érthetetlen s nagyon keserû és igaz.

Kivételes esemény, hogy a bukaresti Magyar Kulturális Központ költségén hamarosan ellátogat városunkba a Pécsi Harmadik Színház társulata és nálunk is színre viszik az elôadást. Akik december 8-án, kedden délután vagy este beférnek a Nemzeti Színház kistermébe, kinevethetik jóízûen magukat, hogy aztán késôbb megilletôdötten elszégyelljék, ha már ilyen szerencsétlen élet jutott nekünk.

Fodor Imre sajtótájékoztatója

Tegnap délelôtt a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban Fodor Imre polgármester tartott sajtótájékoztatót. Közelmúltbeli tengerentúli látogatásával kapcsolatosan részletes beszámolót vehettek át a média képviselôi. A polgármester útjáról annak idôtartama alatt lapunkban is többször olvashattak. Október 26. és november 20. között tizenkét, kanadai és USA-beli nagyvárosban jelentôs személyeket és intézményeket keresett fel s folytatott tárgyalásokat a lehetséges gazdasági és kulturális kapcsolatok reményében. Így mások mellett Washingtonban az International Finance Corporation képviselôivel tárgyalt, mely intézménynek vannak már romániai befektetései a faiparban, valamint hôenergia-hálózatok rehabilitációjában, és mint a tájékoztatón elhangzott, az IFC lehetséges hitelforrás lehetne az ilyen természetû vásárhelyi gondok megoldásában.

A municípiumok szövetségének tegnap este Temesváron megkezdôdött tanácskozása kapcsán mondták el, hogy — mint arról beszámoltunk —, nemrégiben városunkban ülésezett a szervezet egyik szaktestülete, a technikai igazgatók testülete. Ez utóbbi szervezet székhelye Marosvásárhely lett, elnöke pedig a városháza községgazdálkodási igazgatója, Sigmirean Mircea. A szervezeten belül négy szakbizottságot alakítottak, amelyek a víz és hôenergia- szolgáltatás, lakásgazdálkodás, közszállítás, köztisztaság problémaköreivel foglalkoznak.

Szintén a tájékoztatón tudhattuk meg, hogy november utolsó napjaiban két külföldi küldöttség is tárgyalásokat folytatott esetleges, a Salubriservvel való közös vállalkozás tekintetében. Egy francia küldöttség az A-Bis társaság nevében tett szándéknyilatkozatot egy francia—román vegyes vállalat megalakítására. Hasonlóan, egy Heves megyei magyar küldöttség is vegyes vállalkozás alakításával kapcsolatban tárgyalt, ugyancsak a szándéknyilatkozat szintjén. A polgármester szerint jó lenne, ha vegyes vállalat alakulna a köztisztasági cégbôl, mert ez lehetôséget jelentene a társaság mûszaki bázisának felújítására.

A gödör már jó hosszú. A helyszín a vásárhelyi volt Knöpfler Vilmos utca. Szemben a BRD-vel, vagyis a fejlesztési bankkal. A Bancorex mögött. (Mert immár csupa bank az egész város. ) Tehát adott a gödör. Úgy hatvan centi széles. Egy méter mély. Benne vastag, rózsaszín borítású huzal. Áramot szállító kábel. Akik ásnak, azok a "renelesek", vagyis most már "conelesek"... Szóval a volt "iremesek", alias villanyszerelôk. Haladnak szépen az emberek, csakhogy... a transzformátor, ahova el kell jussanak, egy kerítés mögött áll. A zsinagóga udvarán. Az épületben most magáncégek mûködnek. Legismertebb közülük az Aages. Termelôegység. Tehát az Aages kapusa egyszer csak arra lesz figyelmes: a gödör áthaladt a vaskapu alatt, s az emberek már az udvaron ásnak. Viszont errôl elôre egy árva szót senkinek nem szóltak. Márpedig a magáncég udvara magánterület. A villanyosok persze fônökükre hivatkoznak, de a kapus is a magáéra: "A Fônök azt mondta: az ô engedélye nélkül egy teremtett lélek sem jöhet a kapun belül." Ez tiszta beszéd. Szó szót követ, mindenki védi a saját igazát. Mert a villanyosoknak törvényadta joga az, hogy hozzájussanak a transzformátorhoz, mely a villamos mûveké. Viszont a tulajdonosnak, vagy bérlônek joga van épülete, udvara háborítatlanságához. A vita felparázslik. Pedig milyen egyszerû lett volna: az áramszolgáltató cég fônöke felveszi a telefonkagylót, és beszól az Aages fônökének: "Uram, ásnunk kell. Ne haragudjon. Majd ha végeztünk, mindent visszarakunk a helyére. Csakhogy ez nem történt meg. És ezért mérgelôdött a fônök, a kapus, a villanyszerelô, a gödörásók stb. Csak az nem, aki elmulasztotta kötelessége teljesítését. Ô, a Valaki, aki hanyag volt.

Tegnap a prefektus a szászrégeni IFET alkalmazottainak újabb kérésével szembesült. Bár a múlt hét végén a közgyûlés megszavazta a fakitermelô vállalat adminisztratív felszámolását, bár a helyi ÁVA láttamozta és jóváhagyta az itt felvett jegyzôkönyvet, ugyanakkor már folyamatban van a bukaresti ÁVA általi jóváhagyása is, vannak akik nem értenek egyet a felszámolással, hanem konkrét — amolyan, menteni a menthetôt — megoldást javasolnak.

Ezért a mechanikai és energetikai részleg küldöttsége arra kérte Dorin Floreát, hogy érdekükben vesse latba befolyását. Amint a részleg vezetôjétôl, Chirtes Nicolaetól megtudjuk, termelési lehetôségeiken felül is vannak megrendeléseik, amelyeknek eleget kell tenniük, s jövôre is bôségesen jut a szerzôdésekbôl, ráadásul a megkezdett fejlesztések sem vesznének kárba. Nyereségességüket mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy tavaly 105 milliós profitra tettek szert, valamint az, hogy 60 alkalmazottat foglalkoztatnak, akik rendszeresen megkapják fizetésüket, továbbá semmiféle tartozásuk nincs.

Kérésükre ígéreteket kaptak, köztük azt, hogy 3-4 napon belül a bukaresti ÁVA megvizsgálja óhajukat és érdemi választ ad.

A kérdés most már az, hogy ha az imént jelzett lehetôség reális — és miért ne lenne? — akkor miért tüsténkedtek a helyi meg fôvárosi illetékesek mindjárt a felszámolás körül. Egyáltalán: komolynak tekinthetô a felszámolás szakmai indoklása?

Az elsô megbeszélésünk témája: a megelégedettség, ami gazdaggá tesz és az alázat, amely naggyá tesz. A szellemi fejlôdésünkhöz szükség van azlázatra, szeretetre és megelégedettségre. Volt, aki verset szavalt, balladát, mesét mondott, énekelt, hogy színesebbé, tartalmasabbá tegye a találkozást. A pszichológiáról is szó esett. Saját és a közösségünk otthoni helyzetét, problémáit is megbeszéltük. Általában a magyar találkozókat a vendégház tetején kialakított teraszon tartottuk, kellemes tavaszi napsütésben. Harminchárom magyar ajkú személy szívesen járt a rendszeres találkozókra, mert mindig bizalmas, baráti hangulat uralkodott az együtt töltött idô alatt.

Mindenki próbált segíteni a másikon, ahogyan tudott és nagyon türelmesnek bizonyult a másság, a másik ember elfogadásában. Mindenkinek megvan a saját öntörvényû, egyéni útja — vallják a keletiek. A mi csoportunk ehhez tökéletesen idomult. Természetesen és magától értetôtôen, minden külsô beavatkozás nélkül elfogadta az indiai élet szabályait.

Az ashram többi vendége idôközben a meditációs teremben beszélgetett angol nyelven. Közülük néhányan magukkal hozták a gitárjukat. A találkozók végén hozzájuk csatlakoztunk és sokáig énekeltünk. Lírai angol dalokat tanultunk bensôséges, kellemes hangulatban. Békés együttlétünk maradandó élmény. A közös éneklés alatt megéreztem, hogy hiába vagyunk különfélék, mindannyian emberek vagyunk! Mert mi mindannyian, összetartozunk.

13. A VÖRÖS ERÔD

Megvisel a szegények látványa, kilátástalanságuk még inkább. Indiáról az atlaszokban csak a mesés építményekkel ismertetik meg az olvasót. Még otthon tájékozódtam arról, hogy hol található megannyi világcsoda építmény, amelyek a világörökségnek szerves részei. Szeretném látni ôket, megismerkedni a hely szellemével. Vendéglátóink mintha kitalálták volna, bejelentik, hogy fôvárosnézô kirándulásra visznek. Örömmel fogadjuk a hírt, de a jártasabbak nem olyan bizakodók, mint mi, akik elôször jöttünk. Indiában baj van a szervezéssel, mondják. Itt semmi sem biztos. Nem minden úgy történik, ahogyan az ember gondolja. Még ha megállapodtak is az idôpontban, lefújhatják. Aztán legyünk felkészülve, hogy ha nyolc órára ígérik az indulást, jó, ha délben lesz valami belôle. Nem baj, válaszoljuk. Számunkra mégis ígéretesen hangzik. Meg akarják mutatni országuk szépségeit, értékeit is. Reggeli nyolc órára várnak bennünket az ashram udvarára. Autóbusszal visznek. Kíváncsian várjuk a holnapi napot.

Aztán minden úgy történik, ahogy a borúlátók megjósolták. Reggel nyolc órakor még sem szervezôk, sem autóbusz. Sebaj. Immár van idônk ismerkedni, beszélgetni társainkkal. Oly sûrû programot állítottak össze a házigazdák, hogy ha az ember mindeniket végigcsinálja, eltelik a nap. Sok tereferére mostanig nem nagyon volt idô. Nyugodtan leülünk az udvaron a ponyva árnyékába, és jókedvvel társalgunk. Az idô is szép, ragyog a nap, minden kellemes. Tényleg tizenegyet mutat az óra, mire az autóbusz begördül az udvarra. Állapotát már nem is nézzük, mert hasonlítani tudjuk már ahhoz, amit láttunk. Örülünk, hogy végre mehetünk!

A szervezôk kísérôket adnak mellénk. Indulunk a Vörös erôdhöz.

A Vörös erôd Delhi belvárosának (Ó-Delhi) északkeleti felében fekszik, az egykori királyi út közelében. A mi lakóhelyünk is a régi városrészben van, nem messze, de a rossz forgalom miatt odajutni nagyon nehéz. A nap erôsen perzsel, mire feltûnik a vörös kôbôl épített nagy kiterjedésû vár. A felforrósodott autóbuszban már alig pihegünk; kegyetlenül izzadunk. Ha az ablakot elhúzzuk, betódul a kipufogógáz nehéz levegôje. De ez nem minden, mert ahogy kiszállunk, megrohamoznak a környékbeli árusok. Erôszakosan kínálják áruikat: faragott elefántot, öröknaptárt, falinaptárt, gyöngyöket, karpereceket, tôrt, pávatoll legyezôt, gyermekjátékokat. Hiába mondjuk, hogy nem kérünk a kínálatból, utánunk erednek és hangosan licitálják portékájuk árát. A kísérôink segítenek, kezükkel hárítják el az alkalmatlankodókat, de azok nem hagyják magukat, tovább követik az erôd felé tartó csoportunkat. A kiabáló üzletelôk csak akkor maradnak le, amikor a bejárathoz érünk. A környéken minden irányban üzletsorok, bazárok. Körülöttük nagy tömeg, zsúfoltság.

A Vörös erôd vagy arabul Lal Qila Agra, nevét arról a rôtvörös homokkôrôl kapta, amelybôl a falak épültek. Amerre szemünk lát, csak a vár falai mindenütt. Eszembe jutnak a szegények összezsúfolt építményei. Hát bizony a város nagy lakóterületét elfoglalja ez az óriás.

Az erôdöt Sahdzsahan nagymogul építtette 1639 és 1648 között. Régen az ország kormányzati negyede volt. Az agrai vörös erôd és a benne található Tadzs-Mahal, a világ leghíresebb mauzóleumának építése is a dúsgazdag császár nevéhez fûzôdik. Agra a szomszéd állam fôvárosa, Delhitôl háromszáz kilométerre fekvô város. Sahdzsahan két világcsodával ajándékozta meg az emberiséget: Delhiben a Vörös erôddel és Agrában a Tadzs-Mahallal.

A végeláthatatlan magas kôfalak felsô része faragott, csipkés mintázatú. Az erôd több bejáratán özönlenek a látogatók, más kapu innen a nagy arányok miatt nem látható. Minket a fôkapun visznek be. Felette magas kapubástya tornyosul. Rajta indiai nemzeti zászlót fúj a szél. A lobogó narancssárga, fehér és zöld színei csillognak a napfényben. Ahogy belépünk, feltárulnak elôttünk a várudvar fehér márványból és vörös kôbôl épített palotái, a hozzájuk tartozó kertek, parkok, szökôkutak, mecsetek. Ilyen nagy várat még soha nem láttam! Az épületek pompája és mérete érzékelteti a mogul birodalom egykori hatalmasságát.

Szemle

Farkas Zsuzsa interjúkötete 1994-ben jelent meg (Nyelvôrökkel nyelvôrségben), az Anyanyelvünk és Kultúránk egyik legfrissebb száma idézeteket közöl belôle. Számomra nagyon tanulságos, amit a jeles nyelvmûvelô, Lôrincze Lajos mondott a riporternek egyik furcsa esetérôl. Íme:

Engem például már szinte gyermekkoromtól kezdve érdekelt a határainkon kívül élô magyarok sorsa. Az elsô komolyabb cikkem, ami megjelent nyomtatásban — talán 15-16 éves lehettem — az erdélyi ifjúságról szólt, ez volt a címe: Az erdélyi ifjúság az Ifjú Erdély tükrében...Szóval, én elég korán kapcsolatba kerültem ezzel a kérdéssel, akkor, amikor a magyar nyelv megôrzésérôl, ápolásáról, az anyanyelvi ismeretterjesztésrôl már lehetett beszélni, mert eredetileg errôl sem lehetett, ez az egész kérdés hivatalosan sokak szemében nacionalizmusnak, sovinizmusnak számított...Emlékszem, leadtam egy "ötpercet" arról, hogy miért erôltetik nálunk a Kosicét meg a Bratislavát, meg a Clujt, amikor ezeknek a városoknak történelmi magyar nevük is van. Nem tûzték mûsorra, azt mondták, hogy ezeket a kérdéseket nem szabad feszegetni, mert ezzel sértjük a testvéri kapcsolatokat, s azt kellett hangsúlyozni, hogy azok a magyarok máshol élnek, s az ottani körülmények szabják meg nyelvük alakulását.

Az Édes anyanyelvünk öt percét ma is meg szoktam hallgatni vasárnaponként, a Kossuthon, a Vasárnapi Újságot követôen. Még nagyobb érdeklôdéssel követem Balázs Géza tanár úr "számítógépes" kis nyelvmûvelô mûsorát, amely a Duna TV-ben hangzik el minden este, Hej, hej, helyesírás! címmel.

Lôrincze tanár úr egy másik történetet is elmond. Egyszer arra kérték fel, hogy a pártlap újságíróinak tartson elôadássorozatot arról, miként kell helyesen, szépen fogalmazni, írni magyarul. A tanár úr megjegyezte: jól van, hiszen ennek nem is volna akadálya; de nem lehetne-é eleve olyan embereket alkalmazni újságírásra, akik már tudnak helyesen, szépen stb. magyarul?

Mondanom sem kell, fejezte be a kitûnô nyelvtudós: arra a bizonyos tanfolyamra sohasem került sor.

Élô történelem

Hatvan évvel ezelôtt, 1938. november kilencedikérôl tizedikére virradó éjszaka Berlinben megkezdôdött a zsidó pogrom. A zsidó üzletek betört kirakatüvegei elborították a város utcáit. A Biztonsági Fôhivatal SS-parancsnoka azt mondta az üvegtörmelékre: "Csillog, mint a kristály". Azóta ez az éjjel a Kristalnacht, Kristályéjszaka néven került be a köztudatba.

Akkor, 1938-ban mifelénk még nyoma sem volt a zsidóüldözésnek, de késôbb - jól tudjuk - az izraelitáknak Marosvásárhelyen is ki kellett tûzniük a sárga csillagot, és több ezer zsidó lakost koncentrációs táborokba hurcoltak.

Az akkori események több szemtanúja, átélôje, és túlélôje ma még közöttünk él. Egyikük, Scheiner Mestitz Júlia amikor több hónapi auschwitzi raboskodás után hazatért, elkezdte "kiírni" magából az átélt borzalmakat. A több mint ötven éve keletkezett emlékirat torzóban maradt, de a marosvásárhelyi események hû tükreként így is értékes dokumentum, melyet a szerzô beleegyezésével adunk közre.

A fiatal Júlia édesanyjával került fogságba. Rokonai különbözô okok miatt a "munkaszolgálatos" kategóriába estek. Bátja például annak idején Bolognában végzett, és 1944-45-ben Marosvásárhely egyetlen sebésze volt.

Szerda reggel volt, május 3-a!

Álltunk az ablakban, és néztük az utcát. Néztük, de alig láttuk a könnyektôl, melyek elhomályosították a látásunkat, amint a lent lassan elvonuló, felpakolt szekereket, a mögöttük és közöttük lehorgasztott fejjel baktató, sápadt, kétségbeesett embereket figyeltük.

Szomorú látvány volt, akár egy temetés! Álltunk az ablaknál, és szorongva vártuk a pillanatot, amikor értünk is jön a csendôr, és nekünk is csatlakoznunk kell majd ahhoz a temetési menethez, ami kifelé visz, a hegyre, a téglagyárba. Kifelé a mi rendes, nyugalmas, rendezett, kispolgári életünkbôl.

Hajnal óta vártuk a csendôrt, magunkban reménykedve, hogy talán mégsem jön értünk és mi otthon maradhatunk, hogy mi leszünk az a bizonyos kivétel. Arra, hogy több ideig tarthat a számûzetésünk, nem is gondoltunk, és amikor én rossz elôérzetrôl beszéltem, lehurrogtak, hogy rémképeket látok.

Rettenetes volt a várakozás, a bizonytalanság! Hátizsákjaink, ládáink összecsomagolva szobám közepén hevertek, mi pedig hol az ablakban álldogáltunk, hol az utólag eszünkbe jutott apróságokat gyömöszöltük még bele a már-már kihasadni akaró hátizsákokba.

Olyan rosszul voltam az izgalomtól és a sok sírástól, hogy lefeküdtem a díványra, és úgy vártam az értünk jövô csendôrt, mint a halálra ítélt a hóhérját!

11 óra volt, amikor a csendôrôrmester becsengetett, és nekünk búcsúzni kellett. Búcsúzni a bátyáméktól, az otthonunktól, kényelmünktôl, boldogságunktól, és az egész addigi szép életünktôl.

Nehéz volt az elválás, nehéz volt lemenni a lépcsôn, és arra gondolni, hogy talán soha ide vissza nem jöhetünk már. A földszinten a drága Annus néni állt, aki sírva ölelt, csókolt minket, míg az ôrmester reá nem kiáltott: "Na, ha annyira sajnálja ôket, maga is jöhet!"

Lent rengeteg ember volt, ismerôsök szaladtak hozzánk búcsúzni, sokan sírtak, de volt bizony, aki nevetgélt, a kapukban beszélgetett, és örömmel vette tudomásul, hogy végre megoldódott a zsidókérdés, megoldotta a Sztójay-kormány! De milyen ügyesen oldotta meg! Fél nap alatt minden zsidót elvittek a városból, pár hét alatt pedig az egész országból!

Felraktuk a poggyászainkat a stráfszekérre, és anyukával beálltunk mi is a szekér mellett haladó sorba. Tízen mentünk el azzal a szekérrel, s ketten jöttünk vissza, tizennégy keserves hónap után!

Amikor elfáradtunk, felültünk a szekérre, és ahogy a lábamat lelógatva, sírva néztem vissza, igazán azt hittem: nem látom többé szülôvárosomat.

A Kistemplom és a Teleki utca sarkán nagy tömeg állt, hiszen nagy látványosság voltunk. Ilyen menetet csak egyszer lehet látni az életben. Sok jó érzésû ember is volt a tömegben, régi ismerôsök, régi jó embereink, cselédeink, házmesterünk, akiknek bizony kiesett a könny a szemükbôl, amikor minket így, megalázva, elgyötörve láttak.

Végre megérkeztünk — jópár órai szekerezés után — mert olyan torlódás volt az utcákon, hogy csak igen nehezen haladhattunk elôre. Hatezer embert gyûjtöttek össze a téglagyári telepre. Csomagokat, szekereket, izgatott ide-oda szaladgáló, egymást keresô, hisztérikusan fecsegô, kiabáló embertömeget találtunk a kapun belül. Mi is megtaláltuk Sándor unokabátyámékat, és Duci barátnômet az édesanyjával, és attól kezdve együtt is maradtunk. Annyira el voltunk képedbe, és meg voltunk rökönyödve a velünk történtektôl, hogy képtelenek voltunk felfogni, hogy mindez velünk megtörténhetett. Arra is képtelenek voltunk, hogy megmozduljunk.

Késôbb az energikusabb férfiak, a fiatal fiúk már kezdték megszervezni a tábort, próbáltak egy kis rendet teremteni a nagy zûrzavarban. Az idô is sürgetett, mert beborult, és az esô szemerkélni kezdett. Szerencsére a mieink a városból egy ponyvát és meleg pokrócot küldtek utánunk.

Már elsô este megszervezték az ôrséget. Ahogy besötétedett, megpróbáltunk elhelyezkedni, alvásra nem is gondolva. Alighogy elcsendesedett a tábor, megszólaltak a szirénák, aznap volt az elsô légiriadó. Arra gondoltam, hogy ha most otthon lennénk, hanyatt-homlok rohannánk az óvóhelyre, itt pedig Isten szabad ege alatt fekve mindegyikünknek az a gondolata támadt, hogy most az egyszer ne csak légiriadó lenne, hanem bárcsak bombáznának is, és jó lenne, ha az elsô bomba minket találna el!!

A földön fekve nemigen aludtunk, nyugtalan éjszakánk volt, tele zajjal, sírással, zokogással. Nagyon vártuk a reggelt.

Mire megvirradt, meg voltunk dermedve, felmelegedésrôl szó sem lehetett. Hideg szél fújt, szemerkélt az esô, az idô is velünk gyászolt. Ültünk a ládáinkon, és néztük egymást, arra gondolva, hogy vajon ez most már mindig így lesz? Otthontalanul, elhagyatva, a mieinktôl elszakítva, kitéve az idô és az emberek komiszságának meddig lehet élni, lehet-e egyáltalán így élni?

Édes Istenem, akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy van ennél még szomorúbb, van ennél még százszor, ezerszer rosszabb helyzet is, hisz az emberek komiszsága végtelen. És még akkor is, úgy is lehet élni. Sôt még csak akkor akarunk igazán élni, "csak azért is!!"

Ahogy kivilágosodott, és úgy-ahogy helyrehoztuk magunkat , Sándor és a barátai egy ideiglenes sátrat állítottak föl, éppen idejében, mert megeredt az esô, és zuhogott egyfolytában, vigasztalanul.

Aznap elkezdôdött a csomagok, minden magunkkal hozott holmi átvizsgálása, szeszes ital és pénz elkobzása. Mivel hallottam, hogy mindent átkutatnak, és órát, töltôtollat, fényképet, mindent elvesznek, egy keresztény ismerôsöm által az ilyesmit kiküldtük a táborból.

Csak estefelé kerültünk sorra, de a vizsgálat nagyon lanyha volt, amit annak köszönhettünk, hogy az ellenôrzô finánc felismerte barátnômben gyermekkori osztálytársát. Amikor túlestünk ezen a megalázó vizsgálaton, a férfiak nekiálltak sátrat építeni. Összeeszkabáltak egy egész rendes kis sátrat — tizennyolcunk részére. Mégis erôsen fáztunk, hiszen a lepedôket, pokrócokat, melyek a sátor falait képezték, nélkülözni kellett, de az már így lényegesen jobb volt, mint elsô éjszaka. Aludni ugyan nem nagyon tudtam, de legalább pihentem, mert ezen az elsô napon állandóan rosszul voltam, hánytam, sírógörcsöket kaptam, nagyon rám fért a pihenés.

Hajnalban a városból kiküldött legényünk keresett fel, aki máig sem tudom hogyan, kijátszva az ôrséget bejutott a táborba, levéllel, élelmiszerekkel, kenyérrel és matracokkal felpakolt kisszekérrel jött. Ez volt az egyetlen és jó eseménye ennek a napnak.

Tilda néni, a Duci édesanyja, mindannyiunk "Mamája" teát fôzött, úgy-ahogy meg is tudtunk mosakodni, úgy, hogy kissé emberibben éreztük magunkat.

Alig valamivel késôbb megjelent a magyar rendôrségiekkel és csendôrségiekkel együtt pár német is.

Addigra már egészen rendes kis utcácska épült a téglagyári nagy épület elôtt. Egyik sátorsor az épület falának támaszkodott, a másik vele szemben, szabályosan, elég rendesen.

Úgy látszik, túl rendesen, mert egy német ôrmester végigmenve elôttünk rámutatott a szemben levô sorra azzal, hogy azt egy negyed órán belül el kell pucolni. Két perc múlva jöttek, hogy nem azt, hanem a mi oldalunkat kell lebontani, újabb két perc múlva: nem mi, hanem a túlsók kell menjenek, és ez így ment órákon keresztül, míg végül le kellett bontanunk a sátrakat, és a telep másik oldalára kellett költöznünk. Ott a még üresen álló helyre a mérnökökkel szabályos kis utcácskákat csináltattak. Jó nagy és erôs sátrunk volt, és a sátor végén még "fürdôszobát" is csináltunk egy lavórral és egy szál takaróval. Konyhapolcunk, sok edényünk és egyelôre még fôznivalónk is volt.

Elsô vasárnap sorba állítottak mindannyiunkat, és álltunk, álltunk órákon át a tûzô napon, külön a nôk, külön a férfiak. Át- meg átszámoltak, mint a birkákat, aztán százas csoportokba osztottak, azt mondták, az egész csak a munkabeosztás miatt van. Ez volt az elsô hivatalos hazugság.

Azután elengedtek, de alig ettünk valamit, s újra összehívtak, és akkor tízes csoportokba osztottak, most már a német katonák számoltak, pontosan, alaposan, bottal a kezükben, mint az állatokat. Emlékszem, sírva fakadtam, annyira bántott annak a fekete botnak a látása, a számolásnak ez a módja. Akkor még nem tudtam, hogy késôbb még majd boldognak érezzük magunkat, hogyha a botot csak számolásra használják, és nem egyébre... Rettenetes nap volt: hôség, por és izzadságszag, megalázottság és hatezer ember haptákban, fedetlen fejjel, egy pár arrogáns, hetyke német elôtt! A németek pedig csak számoltak, számoltak, és akkor döbbentünk rá elôször, hogy nem megy majd olyan könnyen az a hazamenetel, abba még majd a német is beleszól!

Nyolc órát álltunk nehezen, álláshoz nem szokott lábainkkal, és amikor este végre elbocsátottak, hullák módjára terültünk el fekhelyeinken.

Egy ideig nem történt semmi, lassanként megnyugodtunk, és kezdtük már humorosan felfogni lehetetlen, hihetetlen helyzetünket, ami annyira más volt, annyira képtelenül különbözött addigi életünktôl, hogy mindegyikünk elôtt nyilvánvaló volt: ez csak átmeneti dolog lehet. Ebbe aztán bele is nyugodtunk, kezdte az egész egy furcsa kirándulás, egy kicsit már-már unalmasan elhúzódó táborozás érzését kelteni bennünk...

Csodálkozva láttam, hogy anyukám és a többi középkorú vagy idôsebb nô milyen jól bírja ezt a strapás életet, de azt hiszem, bennük is csak az optimizmus és a közeli változás reménye tartotta a lelket. Hogy ez a közeli változás csak a hazamenetelt jelentheti, ebben biztosak voltunk mindnyájan!!

Eleinte felváltva fôztek az asszonyok, a férfiak vágták a fát, tüzet raktak, persze mindenbe beleszóltak, mindenki mindent jobban tudott a másiknál, de a mi sátrunk lakói aránylag jól megfértek egymással. Néha történt valami, levelet csempésztek be a városból, vagy elvittek valamelyikünket a városba az iparkamara vagy a rendôrség "kérésére" pár órára, csomagot kaptunk, vagy üzenetet, ezek voltak a szenzációk.

Emlékszem egy borzalmas éjszakára, valóságos ítéletidô volt, minden sátorba beesett az esô, alul is befolyt, a koromsötétben mozdulni sem lehetett. Villámlás, dörgés, sátrak omlottak össze, jajgatás mindenfelôl, sikoltás, gyermeksírás, ordítás — irtózatos volt!

Vagy tíz nap után megkezdte mûködését a közös konyha, minden két utcának volt két üstje, abban fôztek reggelit, ebédet, vacsorát. Amikor jelezték, érte kellett menni, és akkor kezdtük megtanulni a sorban állást. Néha segíteni is kellett egy-két órát, krumplit vagy zöldséget pucolni. Nem volt komoly dolog az egész, nem is vettük már komolyan. Ahogy múltak a napok, és nem történt semmi - úgy értem, hogy semmi rossz - kezdtük már elfelejteni az elsô vasárnap megaláztatásait, és rossz elôérzeteit, és arra gondoltunk: igaz ugyan, hogy kihoztak a téglagyárba, de - úgy látszik - nem mer senki semmi rosszat tenni nekünk vagy ellenünk. Németnek színét sem láttuk, hát kezdtünk kissé lelkileg is helyre jönni. Ez az örökös zsidó optimizmus!

Egyszercsak becsapott a villám a napról napra nyugodtabb s kissé derûsebb égbôl!

Valakit behivattak a csendôrôrszobára, kihallgatták, megverték, behívattak másvalakit, kihallgatták, megverték. Attól kezdve negyed- vagy félóránként kiáltották a számunkra ismertnél is ismertebb neveket, a beidézetteket aztán úgy megverték, hogy kifelé rendszerint vinni kellett ôket. Úgy ültünk órákon, napokon keresztül egy helyben, összerezzenve valahányszor a "figyelem, figyelem" kiáltást hallottuk, várva, hogy mikor kínoznak már meg minket is. Csak este lélegeztünk fel, mert tudtuk, hogy hajnalig békében hagynak.

Aztán már gyorsan következtek az események. Mind több és több embert hívtak be a rendôrségre, faggatták ôket, hogy hol, kinél, mit rejtettek el. Tenyerüket, talpukat verték gumibottal, fejjel lefelé lógattak egy-egy szerencsétlent, ha összeesett, még rá is tapostak. Egyesek vallottak is, akiknek volt mit vallani, de bizony sok megkínzott embernek nem volt mit bevallania. De azért a neki járó kínzást megkapta. Ha nem vallott valaki, behívták a feleségét, ha az sem mondott semmit, következtek a gyermekeik. Egyik férfi, aki összeesett, még hallotta, amikor a besúgónak beállt "hitsoros" azt mondta, csak üssék még az illetôt, mert ô tudja, hogy eldugott egy briliánst. (A besúgó ékszerész volt, tehát tudta, tudhatta.)

Így ment ez nap nap után. Alig aludtunk, alig ettünk, állandóan reszkettem, hisz nem tudhattam, mikor kerül sor özvegy édesanyámra. Egyszer, már estefelé kiáltották az unokabátyám, Sándor nevét, és alig akartuk hinni, amikor nemsokára épen, saját lábán jött vissza, ô maga is megkönnyebbülve, felelve aggódó kérdéseinkre. Egy napon minket köröztek, be kellett vallani, van-e valami ezüst vagy más értéktárgy nálunk. Elvették a jobb bundákat, és a kabátokon lévô prémeket. Meglepetésszerû kutatásokat csináltak. Anyuka ruhájában benne volt a születésnapjára tôlünk kapott ónix bross, egy ezüstkanalunk és valami pénz is volt még nálunk, mindezt bedobtuk az "összkomfortos" vécénkbe, ami egy nagy gödörbôl és egy-egy szál deszkából állt.

Egy szomorú napon sírva álltunk be Ducival a sorba, hogy beadjuk anyáink féltve ôrzött karikagyûrûit. Apuka gyûrûjét édesanyám talizmánként a nyakában viselte a táborban, és keserves volt látni, hogy azt, az ezüstlakodalmat is megért aranykarikát gúnyosan mosolygó, pökhendi emberek közömbösen fûzik össze más, szintén keservesen megsiratott karikagyûrûkkel.

Az utolsó hetek izgalmai annyira megviselték mindannyiunk idegeit, hogy szinte örömmel hallottuk: valószínûleg elvisznek a téglagyárból. Senki sem tudta, hova, merre, csak annyit tudtunk, csak arra gondoltunk, hogy végre vége szakad ennek az áldatlan állapotnak, ennek a véget érni nem akaró, szüntelen szorongásnak, félelemnek!!

Aztán vége is lett!

Egy este tábori csendôrök vették körül a gettót. Kora hajnalban felkeltettek bennünket, kihirdették, hogy az összes orvosok, mérnökök, gyógyszerészek és ügyvédek azonnal csomagoljanak és jelentkezzenek. Heten mentek el aznap a mi sátrunkból. Azzal biztatták ôket, hogy Németországba, munkára mennek, ahol nagyon megbecsülik — különösen most, háború idején — a diplomásokat, még ha zsidók is! Elvitték ôket.

Még aznap, dél felé teherautókon, szekereken rengeteg holmit hoztak be a táborba, s minket, lányokat, fiúkat berendeltek szortírozni a beszállított holmikat. Akkor tudtuk meg, hogy a reggel elvitt barátainktól a vasútállomáson majdnem mindent elvettek, és azt hozták vissza szortírozni.

Három napig tartott a munka. Amire befejeztük, már tudtuk, hogy egy vagy két nap múlva, esetleg csak pár óra múltán mi is megyünk.

Szombat délben újra tábori csendôrök jöttek, és akkor már világos volt, hogy mennünk kell. Szomorúak és izgatottak voltunk, de arra gondoltunk, hogy most végre véget érnek a kihallgatások, faggatások, kínzások, és - minden valószínûség szerint - egy rendezettebb helyre, egy már megszervezett táborba visznek majd...

Fájdalmas volt arra gondolni, hogy messzire kerülünk a mieinktôl, akik otthon maradtak, de itt is, így is teljesen el voltunk vágva egymástól. Reméltük, hogy ott, ahova visznek, jobb dolgunk lesz, és rendesebb bánásmódban részesülünk. Mi, örök optimisták!

Még egy utolsó levelet tudtunk váltani bátyámékkal egy rendôr által, akinek az anyja ott feküdt a kórházban, ahol Misi bátyám dolgozott, aztán elkezdtük a csomagolást. Csak egy hátizsáknyi holmit vihettünk magunkkal, úgyhogy egy-egy ládányit, azonkívül a sok utánunk küldött holmit ott kellett hagynunk, a táborban.

Szombat délután kirendeltek bennünket az épület elôtt levô szabad térségre, ott ki kellett borítanunk hátizsákjaink tartalmát, és egy nagy hangú, goromba ôrmester fölolvasta, mibôl mennyit, és mit szabad bepakolnunk. Mikor ezzel készen voltunk, kisebb csoportokra osztottak bennünket, és a holminkat ott hagyva elindítottak a tábor elején levô sátrak felé. Mindegyik sátor elôtt várakozva csoportok álldogáltak, és a sátrak elülsô fala rövid volt, hogy a lábakat kintrôl is látni lehessen. Nagy suttogás, felháborodás, pirulás, méltatlankodás volt a csoportokban, s akkor döbbentünk rá, hogy odabent valamilyen vizsgálat folyik. Egy újabb, rettenetes megaláztatás, megvizsgálták a nôket, nem rejtettek-e el valami értékes dolgot.

Oly undorító és hihetetlen volt az egész, hogy azt sem tudom, hogyan kerültem be Ducival az egyik sátorba. Szerencsére egy nagyon derék nô volt odabent, le is fektetett, hiszen kívülrôl a lábak látszottak. Bent tartott minket egy pár percig, de senkit nem vizsgált meg. Rettenetesen megalázó volt az egész, és még szomorúbb , hogy bizony akadt, aki képes volt ilyen módon elrejteni valamit. Igaz, csak egyetlen ilyen nôt találtak közöttünk. Megtudtuk, hogy a szomszéd sátorban lakott. Nagy izgalom támadt, detektívekért szaladtak, de minket közben elvittek onnan, s így nem tudtuk meg, mi is lett azzal a szerencsétlennel, aki mert ilyesmivel próbálkozni.

Úgy ballagtunk vissza otthagyott holminkhoz, mint a megvert kutyák! Ott azt a parancsot kaptuk — mert most már mindenki parancsolt, parancsolhatott nekünk —, hogy hagyjunk mindent ott, írjuk rá holminkra a nevünket, és menjünk vissza a sátorba, feküdjünk le, mert másnap hajnalban indulunk. Visszamentünk sátrainkba, elhelyezkedtünk úgy, ahogy tudtunk, de egyikünk sem vetkôzött le, mert nem tudhattuk, melyik percben kell majd felugranunk, hogy induljunk.

Végignyúltam a helyemen, behunytam a szemem, persze aludni nem tudtam, nem is akartam, mert folyton-folyvást az csengett a fülembe, dobolt a dobhártyámon, amit délután véletlenül meghallottam: Irány Kassa, és onnan ki...

Reggel indultunk, az állomásra vittek a hátsó utcákon. Anyuka nem bírta a hátizsákot, így Sándor egy rudat kerített, arra akasztotta mindkettôjükét, és vállon vitték a csomagot. Hogy szomorúak voltunk-e, nem is tudom már, hiszen annyira elfásultunk, hogy már-már mindenbe beletörôdtünk. (Misi, a testvérem, aki sebész volt, ez alatt az idô alatt is operált, és amikor valaki megsúgta neki, hogy most haladtunk el a szanatóriumtól nem messze, úgy sírt, hogy alig tudta befejezni a mûtétet.) Az állomáson már vártak minket az "összkomfortos" marhavagonok, ezekbe betereltek bennünket. Sándor valamivel elôbb volt, és úgy látszik, nem ment elég gyorsan (nem is lehetett rendesen haladni a sodródó tömeg kellôs közepén), egy csendôr rávágott, ô visszanézett, még most is elôttem van, látom... Olyan gyilkos tekintetet azóta sem láttam! Ez volt élete elsô ütése, amit megtorolni sem lehetett.

A vagonba 72 embert gyömöszöltek hátizsákjaikkal együtt. Hogy ez mit jelentett, négy nap, négy éjjel összezsúfolódva, egymás elôtt és együtt kínlódva végig mindent - fölösleges leírni. Hat ló és negyven ember, mondták azelôtt egy marhavagonra - ennyi fér el benne. Igen, de a lovakat ellátták, vizet is adtak nekik, nekünk nem! Hiába kértek, könyörögtek, dörömböltek, sírtak, amikor egy-egy állomáson megállt a vonat, csak beszédet, parancsszavakat, és ami a legjobban fájt - hangos nevetést hallottunk. Négy nap alatt egyszer nyitották ki az ajtót, akkor kaptunk kevés vizet. Ez volt minden!

Kétszer is jött magyar csendôr, az utolsó nap német is azzal, hogy adjunk le mindent, ami még van, azzal a vigasztalással, hogy "maguknak már úgysem fog kelleni semmi"! Nem tudtuk, nem akartuk elhinni... Igazuk volt! Nekünk már nem kellett semmi. Megérkeztünk Auschwitzba!!!

* Az alcímek a szerkesztôtôl származnak

November 19-én kezdôdött meg Marosvásárhelyen a megyei Méhészegyesület székházában a jövô év márciusáig tartó tanfolyam, amelyen 15 szakember elôadásait hallgathatják az érdeklôdôk hetente egy alkalommal. A tematika változatos, jogi és gazdasági ismeretektôl a legapróbb szakmai fogásokig terjednek. A tanfolyam megnyitójára eljött Eugen Zorici mérnök, a Méhészek Országos Társaságának fôtitkára, azt mondta, hogy az országban itt mûködik a legnagyobb méhészegyesület, és mert a ludasi, régeni, segesvári, dicsôszentmártoni és persze a marosvásárhelyi méhészkörök jól szervezettek, életerôsek.

A megnyitó után a MOT fôtitkárával és Mãndru Aurel közgazdásszal, a megyei Méhészegyesület alelnökével beszélgettünk a méhészek idôszerû gondjairól. Mert a téli idôszakban ugyan a méhészeknek nincs sok tennivalójuk, de gondok azért vannak.

Eugen Zoric a méhészet országos helyzetérôl elmondta, hogy 1990-tôl az ágazat nem fejlôdött, ellenkezôleg, visszaesett, amit a méhcsaládok számának csökkenése bizonyít. 1989-ben még 1.418.000 méhcsaládot jegyeztek, ezzel szemben a múlt évben már csupán 678.000-t. A csökkenés magyarázata, hogy '89 után az állami, szövetkezeti és erdészeti szektorban mûködô egységek nagy részében felszámolták ezt a tevékenységet. Hozzátette ugyanakkor, hogy tényleges összeírás 1989 után egyszer sem történt, így az adatok a polgármesteri hivatalok által elkészített nyilvántartásokból származnak. Tehát a méhcsaládok megadott számát némi fenntartással kell kezelni.

Mãndru Aurel az elôbbiekhez hozzátette, hogy megyénkben napjainkban az állami szektorban még tartanak körülbelül 1000 méhcsaládot a bátosi Agroind Rt.-nél (volt ámv) és a segesvári erdészeti körzetnél. A nevezett két egység nem jelentkezik a piacon nagy mennyiségû termékkel, mézzel, de Bátoson a családokat dolgoztatják a gyümölcstermô fák virágainak beporzásakor, Segesváron pedig a méztermelés az alapvetô cél. A mézmennyiséget az egyesületükhöz tartozó szaküzletekben értékesítik.

A családok nyilvántartásával kapcsolatban még elmondható, hogy megyénkben a méhészek 45%-a városi ember. Ôk a méhcsaládjaik számát nem közlik sem városon, sem ott, ahol a méhlegeltetés történik.

Mândru Aurel szerint az elkövetkezendô idôszakban a méhcsaládok nyilvántartásában is rendet teremtenek. Erre kötelezi ôket az idén megjelent az 89-es méhészeti törvény is, amely többek között elôírja, hogy a gazdasági lajstromban nyilvántartott méhészek minden család méh után 5 kg cukrot kapnak, amelyet 50%-ban az állam támogat. A méhészeknek ezek után érdekük lesz tehát, hogy az említett gazdasági lajstromban szerepeljenek.

Hosszú életem nem tartozott a legsikerültebbek közé, tele volt göröngyökkel, nehézségekkel, de a java eltelt és ezért mondom el a következôket.

Történt, hogy családom egyik tagja megkért, vállaljak érte kezességet egy tízmillió lejes kölcsönben. Kérésére gondolkodás nélkül mondtam igent. A hivatalos formaság néhány röpke perc alatt megtörtént, és mire észhez tértem, szerény kis hajlékomra adásvételi szerzôdést kötöttek. Telt az idô, a hat hónapra kért összeg visszafizetési ideje lejárt, s a kamattal együtt a visszítérítendô összeg az ötvenmillióhoz közeledett. Ennek gondolata beteggé tett, reményvesztett lettem.

Sok mindent tudva a hátam mögött és a kiút lehetôségét sem látva, hozzám nem illô, sötét gondolatok foglalkoztattak. Nem közöltem senkivel és lesütött fejjel vagy erôltetett mosollyal jártam az emberek között több mint fél évig.

Nem bírtam tovább, a szakadék szélén álltam, mikor egy belsô sugallatra átmentem pár lépésre lakó szomszédomhoz, hogy legalább osszam meg, mondjam el a rám nehezedô gondokat. Hangsúlyozom, nem kérni mentem hozzájuk. Miután kiöntöttem a lelkemet, elsô kérdésük az volt: — Miért hallgattál mostanig, miért nem jöttél hamarabb? Ismerve a múltamat s most már a jelent is, azt mondta minden gondolkodás nélkül, hogy a helyzetet meg kell menteni, nem szabad, hogy a házam rámenjen. Megbeszélik a családdal és valahogy összeszedik a tartozásomat. És másnapra egyben volt az összeg.

Nem akartam hinni a szememnek, nem tudtam elképzelni, hogy a mai világban vannak olyan emberek, akiket nem a pénz, gazdagság, hanem a barátság és segíteni akarás vezérel.

Ennek a két igaz embernek, K.M. és S.J. nemes tettét akartam elmondani embertársaimnak és azt a tiszteletet és hálát, amivel nekik tartozom. Lelkileg meggyógyult barátnôjük,

J.E.

Tudják-e, hogy a Marosszentgyörgyi Sósfürdô nagyon hatásos a reumás-, légzôszervi-, idegi- és nôgyógyászati betegségek kezelésében? Ugyanakkor nagyon jó az izomfájdalmak, ízületficamok, izomszalagnyúlás, csonttörések, begyógyult felületi sérülések gyógykúrájaként is! Persze, ha kikérjük az orvos véleményét...

Például jómagam, a jobb vállam kificamodása után egy hónap alatt (június 1-jétôl) tizenkét alkalommal részesültem iszappakolásban, zuhanyozásban és meleg kádfürdôben. És mondhatom, hogy 99 százalékban gyógyultnak érzem magam!

Szerintem kevesen ismerik és így az emberek nem nagyon igénylik. Pedig a szállást is biztosítani lehet az Apolló szállodában! A személyzet nagyon kedves,szolgálatkész. És itt megemlíteném Tãtar Margareta fürdôkádkezelô, Szakács Emma iszappakoló, a fiatal Simon Gyöngyike masszôr, valamint a bár dolgozóinek nevét, akik szakértelemmel, hozzáállással végzik munkájukat. Na, meg Opris Ilarian igazgató urat, a munkálatok irányítóját, aki a beteg vendégek érkezésekor fogadja a belépôket. Szerintem nagyon jó pszichológus, személyesen kikérdezi a betegeket a kúra eredményességérôl.

Talán ennek tulajdoníthatom, hogy az én karom (is) idejekorán meggyógyult!

Kozma János, Marossárpatak

A Népújság november 17. számában ismét megjelent a CONEL marosvásárhelyi áramszolgáltató egységének felhívása, amelyben (szó szerint idézem) "értesíti a háztartási fogyasztókat, hogy november hónaptól, az 1993. évi 236-os kormányhatározat alapján megemeli a villanygarancia értékét. A növelésre azért volt szükség, mert a villanygaranciaként begyûjtött összegek, a díjak emelkedése miatt nem fedik az átlagos áramfogyasztást".

Nem vagyok közgazdász, sem jogász, csak egyszerû áramfogyasztó polgár, s így az idézett értesítésbôl csak annyit értettem meg, hogy novemberben 30 napi (egy havi) áramfogyasztást kell a tényleges fogyasztáson kivül többletként fizetni. Ismét, mert hasonló többletfizetésre az elmúlt években már köteleztek.

A CONEL a villanygarancia értékének emelésével indokolja követelését. És ez az, amit nem értek. Ugyanis köztudott, hogy minden áramfogyasztó attól a pillanattól, hogy lakásába bekötötték az áramot, köteles egy bizonyos összegû garanciát kifizetni az áramszolgáltató vállalatnak. Ezt éppen azért kérik elôre, hogy ha netán a fogyasztó elmulasztja kifizetni egy havi fogyasztását, a vállalatot ne érje kár, s ebbôl az összegbôl fedezze az adósságot. Ez mindenkor az egyhavi fogyasztásnak az értéke volt.

Példaként, ha valaki havonta 100 kilowattórát fogyaszt, ennek az árát kell kifizetnie elôre, s ez az a bizonyos garanciapénz. A bôkkenô ott van, hogy ezt a garanciapénzt mi már kifizettük annak idején, az akkori árfolyamon. Ezeket az összegeket a villanyáram-szolgáltató vállalat letétbe helyezte, s tetszés szerint használta, forgatta, kamatoztatta. Az akkori szerzôdésben az állt, hogy ha a fogyasztó elköltözik, vagy valamilyen okból kifolyólag lemond az áram használatáról, a garanciapénzt visszakapja. Szerintem a vállalat csak akkor növelhetné a garancia összegét, ha én, fogyasztó, egyik hónapról a másikra lényegesen nagyobb mennyiségû áramot használnék el. A garancia tehát csak a többletfogyasztással lehet arányos. Számomra nem érthetô, hogy miért igényel a CONEL most újabban egy teljes havi fogyasztásnak megfelelô összeget, ha az átlagfogyasztásom azonos maradt, vagy éppen a megemelt árak miatt lecsökkent. S természetesen idôközben a vállalat az én pénzemet is haszálta.

De mit tehetek én , s általában a villanyáramfogyasztók? Kifizetjük a számlán érkezô garanciaösszeget, mert ha nem, a CONEL monopolhelyzetben lévén, lelkiismeretfurdalás nélkül kikapcsolja az áramot. S mi, a kiszolgáltatottak, maradunk a sötétségben.

A kérdés jogosságát "felsôbb" körökben is megvitathatnák, de érdekes téma lehet a fogyasztóvédelmi hivatalnak is.

K.L.,Marosvásárhely

Olyan jelenséget elégeltem meg, ami sokunkat elgondolkoztathatna. S jó lenne felhívni az illetékesek figyelmét a keményebb közbelépés érdekében. Az iskolai dohányzásról van szó. Felfigyeltem arra, hogy a középiskolások nagy része naponta mérgezi szervezetét, s környezetét, még az iskola kapuin belül is. Évek óta tapasztalom, hogy az Avram Iancu iskolában (volt MIU líceum) az ablakokban, mellékhelyiségekben, a bejáratnál, a környékbeli büfékben és elôtt füstölgô lányok, fiúk állingálnak. Számomra megdöbbentô és elkeserítô látvány. Pedig köztudott, hogy a dohányzás mennyire káros az egészségre, pláné, ha ilyen fiatalon kezdik el. Vajon ezeknek a fiataloknak senki sem mondta el, hogy milyen megbetegedések elébe néznek, vajon nem hallottak a légúti megbetegedésekrôl, a szív- és érrendszeri bántalmakról? S felteszem a kérdést, hogy ha én tudok a jelenségrôl mint kívülálló, az igazgatóság nem tudja, nem látja mi történik?

Joanovics Barna-Dénes, Marosvásárhely

Vass Katalin makfalvi olvasónk Egy kis magunkbiztatás címû írását kézhez kaptuk, eszmefuttatását , tanulságos megállapításait köszönjük.

Berkesi Sándor, a híres debreceni Kántus ifjúsági kórus karnagya kezdeményezte 1993-ban a magyar református iskolák kórusainak találkozóját. A rendezvényen részt vesznek a határon túli magyarok iskoláinak énekkarai is, ezért nemzetközi jellegû. Az idei, VI. találkozót a miskolci Lévay József Ref. Gimnázium szervezte meg november 14-én. Kórusunkat, a marosvásárhelyi Nagy István ifjúsági vegyes kart is meghívták erre a rangos találkozóra. A népes mezôny a következô együttesekbôl állott: Arany János Református Gimnázium, Nagykôrös; Baár-Madas Református Gimnázium, Budapest; Baksay Sándor Ref. Gimnázium, Kunszentmiklós; Debreceni Ref. Hittudományi Egyetem; Debreceni Református Kollégium Kántusa; Kecskeméti Ref. Kollégium Gimnáziuma; Kolozsvári Ref. Kollégium; Kölcsey Ferenc Ref. Tanítóképzô Fôiskola, Debrecen; Marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar; miskolci Lévay József Ref. Gimnázium; Nagydobronyi Ref. Líceum; nagyenyedi Bethlen Gábor Ref. Kollégium; nagyváradi Sulyok István Ref. Fôiskola; Pápai Ref. Kollégium Gimnáziuma; Sárospataki Ref. Kollégium Gimnáziuma, Sárospataki Ref. Kollégium Teológiai Akadémiája; szegedi Kis István Ref. Gimnázium; Székelyudvarhelyi Ref. Kollégium; zilahi Wesselényi Ref. Kollégium. Erdélyt tehát hat kórus képviselte, de mi voltunk az egyedüli nem iskolai együttes az egész mezônyben, ezért nagyon komolyan készültünk, és kíváncsian vártuk a találkozó hangversenyét.

A Kossuth utcai ref. templomban délelôtt énekeltünk. Rövid, kilencperces mûsorunk nagy tetszésnek örvendett. Nekünk különösen a debreceni Kántus és a Sárospataki Ref. Kollégium Gimnáziumának kórusa tetszett. A Kántus régi ismerôsünk, hiszen 1995-ben Marosvásárhelyen vendégül láthattuk, és 1996-ban Debrecenben az általuk szervezett találkozón énekelhettünk; a sárospatakiakat most hallottuk elôször. A Szederné Tóth Zsuzsa által vezetett kórus is világot járt együttes, több nemzetközi verseny díjazottja. Hírnevükhöz méltó produkcióval rukkoltak ki ez alkalommal is.

Este az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett dr. Mészáros István, a Tiszán Inneni Ref. Egyházkerület püspöke. Utána a gálán minden résztvevô egy-egy mûvet énekelt, majd meghallgattuk Szabó Csaba professzor elôadását az erdélyi magyar harmóniás énekekrôl. A gálakoncert három ôsszkari mû elôadásával zárult. Mind a 19 kórus megtanulta R. Vaughan Williams 100. zsoltárát, Berdich Smetana Szárnyaival véd, óv az Úr és Gárdonyi Zoltán Mondjatok dicséretet címû mûveit. Csodálatos élmény volt Berkesi tanár úr vezényletével több száz fiatallal együtt énekelni e szép zsoltárfeldolgozásokat.

Kórusunknak gratulált Draskóczy László zeneszerzô. Szabó Csaba nemrég megjelent kórusgyûjteményét dedikálta karnagyunknak; Berkesi Sándor újabb szerzeményeinek partitúráival és a Kántus nemrég megjelent CD lemezeivel örvendeztetett meg. Mi régi és új barátainkat karácsonyi kazettánkkal ajándékoztuk meg.

Az alsózsolcai ref. gyülekezet szállásolt el bennünket. A hosszú, eseménydús nap után (minek elôtte az éjszakát átutaztuk) nagy öröm volt számunkra a nagyközség református gyülekezetének vendégszeretete. Vasárnap, 15-én reggel vendéglátóinkkal együtt mentünk az istentiszteletre, ahol több mint 20 perces egyházzenei mûsort mutattunk be. Az egymásra találás, a hitben és érzelemben való együttrezdülés felejthetetlen percei voltak ezek. Alsózsolca polgármestere, aki szintén jelent volt, köszönte meg a kórus énekét, majd felkérték Nagy Ferenc zenetanárt, a Seprôdi János Kórusszövetség elnökét, szóljon pár szót. Rövid beszédében szép szavakkal ecsetelte a tényt, amit jelenlétünkkel is bizonyítottunk: hogy hitben, tudatban, érzelemben az országhatárok sem tudják elszakítani a magyart a magyartól.

Ebéd után, új barátainktól elköszönve, felejthetetlen élményekkel gazdagodva, a viszontlátás reményével indultunk haza.

Derzsi Ágnes kórustag

A rádiós és televíziós közlésekben mind a riporterek, mind a riportalanyok amolyan "mindenre jó" nyelvi formaként élnek a tulajdonképpen meg a voltaképpen szóalakkal. Íme néhány példa ennek bizonyítására: Tulajdonképpen vannak olyan szobák, amelyeket népi hímzésekkel díszítettünk; Tulajdonképpen mi itt a ti feladatotok?; Hát tulajdonképpen az, hogy itt legyünk; Mi a te dolgod voltaképpen?; Voltaképpen jobb lett volna ezen a pénzen cipôt vásárolni; Voltaképpen arról beszéltünk, hogy segíteni kell rajta.

Értelmezô szótárunk szerint a tulajdonképpen, tulajdonképp jelentése: a dolog lényegét tekintve, mibenlétét tekintve, lényegileg, valójában. Ugyanezt mondhatjuk a voltaképpen, voltaképp jelentésérôl is: a szóban forgó dolog lényegét, mibenlétét tekitve, a maga valójában. Ezek szerint a két határozószó fölcserélhetô egymással.

Használatukra számos példát idézhetünk irodalmunkb&