Aki a reményt csak apró fénypászmákban kapja, elfogadja Jézust.

Aki a világot alázattal tekinti szenvedések és apró örömök kertjének, elfogadja Jézust.

Aki mindég csak az örömöt kereste, végül csalódik, és egyetlen örömét Ôbenne leli.

Üdv és kötelesség, béke és bolondság, szeretettelenség és lelki ráhangolódás a szenvedésre, ének a kínról, sóhaj a gyilkosok lelkéért: az ajkak peremén égetô ecet, a szívet szétmarcangoló sav, a halottak kísértô emléke, bûntudatunk.

Jézus.

Hányszor hívjuk és áhítjuk, mennyit gondolunk rá. Nincs még személy, sem élô, sem holt, akire annyiszor gondolnánk, akit annyira magunkénak vallanánk, mint Jézust.

Nincs nagyobb hôse, mártírja a keresztény világnak, mint Ô. Aki szerelemmé vált a Kereszten, hogy szeretetét oda ajándékozhassa ennek a bûnös világnak.

Nézem lelkemben az arcát, és szorongok. Nézem szívemben a szívét, és már nem félek. Sem az élettôl, sem a haláltól.

Holott naponta elárulom Ôt.

Fölöttünk ott vigyázza gyarló lépteinket az Atya.

Fölöttünk a világ kiszámíthatatlansága, jelentéktelenségünk a világmindenségben.

"Búsan zúgnak a harangok, / Mintha rólunk szólna hangjok. / Ó, mert végsô harcát vívja, / Az Isten egyszülött fia."

Lesz-é megint kegyelem. Hiszen ismét eladtuk Ôt!...

Az idén elérheti a 600 millió dolláros forgalmat a magyar- román kereskedelem — hangzott el szerdán Nyíregyházán a két ország gazdasági kapcsolatairól rendezett tanácskozáson.

A múlt évben 471 millió dollár volt a forgalom, s a magyar export meghaladta a 340 millió dollárt. Ezzel az összeggel Románia Magyarország külkereskedelmi partnerei között a 15. helyre lépett. A román import- és exportrangsorban Magyarország a 8., illetve a 10. helyen áll.

Magyarország termékeinek romániai piacát tavaly befektetésekkel is igyekezett erôsíteni, s a kilencedik legnagyobb beruházóként volt jelen délkeleti szomszédunknál. A közvetlen alaptôkebefektetés elérte az 53 millió dollárt, s ez összesen 2400 vegyes vállalkozást érintett.

Befektetôként jelentek meg Romániában a nagyobb magyar cégek is, így például a Mol Rt., amely a közelmúltban már a huszadik üzemanyagtöltô állomását nyitotta meg Bukarestben. A Dunapack Rt. Sepsiszentgyörgyön létesített papírgyárat, a Zalakerámia Rt. pedig Bukarestben hozott létre üzemet. A TVK Rt. ugyancsak Sepsiszentgyörgyöt választotta beruházóhelynek, megvásárolva a helyi mûanyaggyárat. A Caola Rt. Szatmárnémetiben alakított ki gyáregységet.

Az idén további magyar befektetések várhatók, hiszen többek között Romániába tart a Graboplast Rt. és a Zalahús Rt. is.

A két ország közötti gazdasági kapcsolatok erôsítését nagyban segíti, hogy már mindkét állam CEFTA-tag. Ez az ipari és mezôgazdasági termékek export-importjánál jelentôs vámkedvezményt jelent, sôt, 2001. után az ipari árucikkek vámmentesek lesznek.

Szintén javultak és javulnak az áruszállítás feltételei: a nagylaki határátkelôhelyet most korszerûsítik, megkezdôdött a csengersimai rekonstrukciója, valamint a tervek szerint új határállomás nyílik késôbb Kiszombornál.

Megállapodás született a Budapest-Bukarest közötti autópálya késôbbi létrehozásáról is.

Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke március végén háromhetes észak-amerikai szolgálati körútra indult. Utazása elsô hetében kaliforniai magyar református gyülekezetek vendége volt (Hollywood, Reseda, Omario), majd Chicago és környéke magyar egyházainak és szervezeteinek meghívottjaként tartott istentiszteleteket és elôadásokat. Ezzel egyidôben látogatást tett a helybéli amerikai református, presbiteriánus és unitárius egyházaknál, megbeszélésekkel egybekötött elôadásokat tartott több teológiai fôiskolán. Chicagóban fogadta ôt Illinois állam kormányzóhelyettese és kincstárnoka (pénzügyminisztere), valamint a város polgármestere. Körútjának további fôbb állomásai: Cleveland, Detroit, Toronto (Kanada), New York és Washington. Az Egyesült Államok fôvárosában találkozni fog a kormányzat képviselôivel. Egyházi és politikai természetû találkozóin, elôadásai és megbeszélései során, a médiák nyilvánossága elôtt tájékoztatást nyújt a romániai, illetve az egyházi és kisebbségi helyzetrôl, erkölcsi, politikai és anyagi támogatást keres a romániai magyarság és egyházaink számára, nem utolsósorban pedig Románia demokratikus átalakulása és NATO-csatlakozása, valamint a hosszan tartó kormányválság és a jelenlegi politikai átalakulások kérdésében fejti ki álláspontját.

Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke Victor Ciorbea miniszterelnök lemondásának kikényszerítését a romániai demokratizálódási folyamatra mért súlyos csapásnak ítéli, mely mind a parasztpárton belül, mind a kormánykoalícióban a román államnacionalizmus újabb elôretörésének nyit teret. A koalíción belül gyakorolt politikai erôszak sikere tovább gyengíti az RMDSZ esélyét arra, hogy az erdélyi magyarság számára létfontosságú 22-es és 36-os sürgôsségi kormányrendeleteket törvényerôre emeltesse, másfelôl a magyar történelmi egyházak esélyét arra nézve, hogy a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott ingó és ingatlan javait visszaszerezze.

Tôkés László elnöki minôségében az amerikai református egyházközségek körében a Magyar Reformátusok Világszövetségének ügyét képviseli, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökeként pedig egy világraszóló magyar nemzetpolitika kialakításán fáradozik.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerült Tájékoztatási Szolgálata

• Bizonyos Rus Vasile-Alexandru (egy csoport pap, orvos, mérnök és tanár nevében) a Curentul nevû lapban azt írja, hogy "a kizárólag kisebbségek nyelvén folyó oktatás létrehozása" a különbségek elmélyülésével, a gyanakvás fokozódásával jár... — annyi gyanakvás, amennyit a szóban forgó irás tartalmaz, már aligha fokozható!

• Ami meg a "differenciákat" illeti: ha nem lenne a másság, akkor mind románok lennénk, esetleg magyarok... — s már értelme sem lenne magyar nyelvû oktatásról beszélni, ahogyan azt Rus Vasile kedvence, Pruteanu szenátor szeretné!

• Egyebekben az említett és "értelmiségi" társai a lehetô legnyitottabbak! — csak ne beszéljünk magyarul...

• Egyébként Pruteanu szenátor és hívei elolvashatnák "szellemiségük" buzgó támaszában, az Aderãrulban, hogy az országban a legtöbb analfabéta Gorj, Arges, Olt, Brassó, Krassó-Szörény, Prahova meg Dîmbovita megyékben van, akiknek több mint fele 16 éven aluli! — a magyar nyelv elleni hadakozás helyett saját analfabétáik miatt aggódjanak akkor is, ha abból nem lehet politikai pecsenyét sütni sem a szenátusban, sem az Adevãrulban, vagy akár Curentulban...

• Az úgy kormányt gyorsan összecsapták, s nem tudom, hogy a klasszikus közmondás (a jó munkához idô kell, a rosszhoz még több), melyik oldalát is illesszem az elmúlt néhány naphoz — talán egy másik közmondást lenne ajánlatosabb keresni...

• Radu Vasilet, úgymond, kommunikációs készségéért dícsérik... — ez sem semmi ott, ahol a politikai locsogás helyettesíti a cselekvést!

• Azt mondják, hogy az új kormány felállásával nem lesz a továbbiakban pártközi egyeztetô tanács, hanem a miniszterelnök konzultál majd a pártelnökökkel "valahányszor dilemma áll elô..." ... — akkor itt egyéb sem lesz, mint a temérdek dilemma fölötti konzultáció!

• nekem is van egy (egy?) dilemmám, amit ugyan nem kell megkonzultálnom, de dilemma: ha Birtalan Ákos amiatt lépett ki, mert a turisztika "túlságosan szûk terület az RMDSZ kormányzati tevékenységéhez" (Markó Béla), akkor koncepciózus szakemberként illik-e abbahagyni azt, amibe belevágott? — a turisztika és idegenforgalom reformját!

• Ha a turisztika szûk volt, meglehet, az egészségügyi tárca egyenesen lötyögni fog az "RMDSZ kormányzati tevékenységén!" — bal kézrôl elôkapott ötletekkel aligha teheti bárki is rendbe az egészségügy gubancát...

• a jobbára önjelölt szakszervezeti vezérek összevissza nyilatkoznak a kormányváltásról... — még nem kaptak bizonyára eligazítást, hogy le kell-e járatni az új kabinetet vagy sem!

• Még egy dilemma: mihez kezd a a sok exhibicionista politikus most, hogy az államelnök meg Radu Vasile is rövid gyeplôre fogta a tv- szereplések lehetôségét? — s mi lesz a mazochista nézôkkel, akik már elaludni sem tudtak egy-egy Ciorbea lejáratására összehozott, politikai vitának nevezett cirkuszi mutatvány nélkül?

• Újra a szánkba dugták a kettôs állampolgárság nevû gumicsontot, s kóros csodavárókként rághatjuk reggeltôl napestig.... — el sem fogy, de jól sem lakunk tôle!

• Esetleg egy közmondás: "apánk eszi az egrest, de a mi fogunk vásik tôle"...

Negyven éve történt

A kereszténységnek (vagy keresztyénségnek) az eltelt közel kétezer év alatt jócskán kijutott az üldözésbôl. Elôbb a zsidó egyház részérôl, majd a római birodalomtól. Az egyház kebelén belül volt eretneküldözés, inkvizíció. A reformációt követôen tudunk a francia és magyar protestánsok szenvedéseirôl, utóbbiaknál a gályarab lelkipásztorokról. Róluk a kortárs Moldova György is írt (Negyven prédikátor). Jézus elôre jelezte az üldözésüket. Pál apostol is azt írja: "De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak" (II. Tim. 3,12). Teljesedik ez ma is, nem egyszer egyházi hatalmasságok, hatalmaskodók részérôl. Századunkban a barna (fasiszta) és vörös (bolsevista) diktatúrák alatt szenvedtek a keresztyének kegyetlen üldözéseket.

Ma, április 10-én negyven éve, hogy elkezdôdtek a letartóztatások a református egyház tagjait képezô, ún. bethánisták körében, éppen a Magyar Autonóm Tartomány területén, amelynek Marosvásárhely volt a székvárosa. Alulírott nyugalmazott lelkipásztor egyike voltam a három letartóztatottnak. A vádlottakat, lelkészeket és nem lelkészeket, férfiakat és nôket, szám szerint 21-et négy tartomány területérôl, három hullámban fogták le és különbözô idôpontokban, három tartományi székhelyen ítélték el 5-22 év közötti kényszermunkára, illetve javítófogházra. Ebbôl nagyobb részünk közel hat és fél évet töltöttünk le. Legtöbbünk megpróbáltatásai, szenvedései nem maradtak el a XVII. századi gályarabokéitól. Fô vádlottunknak, Visky Ferenc lelkipásztornak pl. még a családját is kényszerlakhelyre hurcolták a Bãrãganba, ahol 4 és fél évet kellett eltölteniök. Isten megismerésének csodálatos iskolája volt mindez, ahol Ôt nem csak úgy ismertük meg, mint aki sírba visz, hanem olyannak, aki onnan ki is hoz (I. Sámuel 2,6). A börtön óta nem volt gond számomra a halottak feltámadása igazságának elhivése, sem a Jónás történetéé, vagy a tüzes kemencébe vetett ifjaké. Amiket ott Isten hatalmából megtapasztalhattam, bôséges bizonyítékot szolgáltattak arra nézve, hogy Ônála semmi sem lehetetlen.

Negyven évvel ezelôtt a háromszéki, Olt-parti Mikóújfalu 35 éves ref. lelkésze voltam. Húsz hónapja házas, miután határon túl rekedt menyasszonyommal 7 évi várakozás után 1956 nyarán egybekelhettem. Már volt egy 10 és fél hónapos fiunk és rövidesen jönnie kellett a másodiknak. Sötét hajnalban, 4 óra körül dörömböltek parókiánk bejáratán. Már lefeküdtünk, de még nem aludtunk, mert feleségem röviddel azelôtt érkezett vissza vonattal Szatmár környékérôl, ahol 1949-ben történt hazatelepedése elôtt hat éven át tanított. Kérdésemre Kádár, a milicista válaszolt, a helybéli rend ôre. Ám hatan tódultak be, két egyenruhás szekus tiszt és négy milicista. Késôbb bejött a szeku sofôrje is, és hoztak két szomszédot a házkutatáshoz. A felmutatott parancs ui. errôl, valamint a letrartóztatásról szólt, a 209. cikkely valamelyik bekezdése alapján. Amikor a Bethániát említették, megkönnyebbültem; nem tudtam még, milyen veszélyesnek tartják ezt a politikával nem foglalkozó, az államra nem ártalmas belmissziói egyesületet. A mogorva fogadtatáson is csodálkoztam este Marosvásárhelyen, a szeku székházában, amelyben Bartos Károly ôrnagy, a parancs aláírója fogadott. Még inkább akkor, amikor Bihari Imre ôrnagy elkezdett vallatni. Ô nyíltan megmondta, hogy bennünket — a kommunista párttal párhuzamba állítva — a református egyház élcsapatának tekintenek. Mert — mint mondta —, amiképpen a munkásosztály élcsapata a Párt, és ha a Pártot felszámolnák, a munkásosztály vak és tehetetlen maradna, ugyanígy az egyház is, miután ôk a Bethániát felszámolják.

Az otthonról való elindulás elôtt várandós feleségem megnyugtatására a tiszt azt mondta, hogy hat vagy legfeljebb kilenc napra visznek el. Igaza volt a költônek: A jövendônek nem tudása e világon: boldogság. Be jó volt nem tudni, hogy a 6 vagy 9 napból végtére is 2306 lesz! Mégpedig úgy, hogy mintegy hat éven át semmit sem fogunk tudni egymásról (ilyen téren Románia jeleskedett és feltehetôen túltett a Szovjetunión). Hogy milyen volt a Securitátén töltött 4 hónap és az azt követô 72 Szamosújváron, arról én is beszámoltam két, 1996-ban, Kolozsváron megjelent kiadványban. A Koinoniánál Bilincseket és börtönt is cím alatt jelent meg tizenkilencünk beszámolója (esetenként a róla szóló), Visky Ferenc lelkésztársunk elô- és utószavával együtt. Ez még városunkban is hozzáférhetô volt a Partizán utca 9. sz. alatt. Az Erdélyi Ref. Egyházkerület is kiadott egy kétkötetest a kommunista korszak idején bebörtönzött reformátusokéval, Akik imádkoztak üldözôikért címmel. Ebben benne van Csiha Kálmán püspökünk külön kötetben, Fény a rácsokon címû könyvének majdnem teljes szövege is. Olvashattunk róla méltatást a múlt év februárjában a Népújságban, Nagy Pál irodalomtörténész tollából. Az egyetlen katolikusról, Fodor Pál mérnökrôl szóló beszámolót fia, Fodor Imre polgármester írta meg. Én is megemlékeztem róla, mert néhány hetet mind itt, Vásárhelyen, mind Szamosújváron egy cellában tölthettem vele.

Utólag tudtam meg, hogy akkor — ma negyven éve — a marosvásárhelyi Bakó Pál szabómester és Nagy Jenô földmûves, laikus igehirdetô barátaimat tartóztatták le. Utóbbi nyolc, 2-14 év közötti gyermeket hagyott otthon, egy Basedow-kóros feleségre. Másfél hónappal késôbb letartóztatták a marosvásárhelyi lakhelyû Szôke László és a nyárádkarácsonyfalvi Fekete János lelkészeket is. Zilahról és környékérôl heten (lelkész nem volt közöttük), a szatmári, bihari és aradi tájakról nyolcan (fele arányban lelkész és nem lelkész) kerültek be.

A Kolozsvárra hurcoltak közül egyikünk egy egyetemi hallgatóval került egy cellába. Annak azt mondta a vallatója, hogy bennünket püspökeink szolgáltattak ki. Úgy hírlett — ezt utólag hallottuk —, hogy azokban az idôkben Argay György evangélikus püspököt is felkeresték a szekusok és felszólították, hogy adja át nekik a püspökségéhez tartozó bethánista lelkészek névsorát. — Micsoda?! — felelte a püspök. — Azok, akikre önök gondolnak, az én élmunkásaim! Itt vagyok, elôbb tartóztassanak le engem!

Tudomásom szerint ott a lelkészek között nem történt letartóztatás, csak az evangélikus teológiai hallgatók közül (persze a mieink közül is az ´56-os események kapcsán).

Az augusztusban megtartott tárgyalásunkon megmondta az ügyész, hogy minket azért kell a társadalomtól elkülöníteni, hogy ne gyakorolhassunk befolyást a tömegekre és ne húzzuk ki a talajt a kommunista párt alól. "Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait" (Zsolt. 33,10). Azt már nem tudták megakadályozni a szekus urak, hogy befolyást gyakoroljunk arra a tömegre, amellyel összezártak! Milyen jótéteménye volt Istennek, hogy a kegyetlen szigorral ôrzött politikai foglyok is részesülhettek igehirdetésben, az üdvösség jó hírének megismerésében és elfogadásában! A mi fogságunk terhe is sokat enyhült, amikor e téren felismertük Isten akaratát. Két-három év alatt olyan jól haladtam, hogy a továbbiakban már románul is tudtam prédikálni. Pál apostol is úgy tudta, hogy nem csak a zsidók, hanem a görögök felé is köteles. Viszonzásul súlyos betegségem idején Isten nem csak a magyarok, hanem a románok mentô szolgálatát is felhasználta irányomban.

Vallatóink igyekeztek ténykedésüket úgy beállítani, hogy ôk egyházunknak is szolgálatot tesznek, amikor azt tôlünk megszabadítják. Figyelemre méltó, hogy mindmáig létezik ilyen látásmód az egyházban levô nem egyház részérôl, olykor palástosak, sôt, vezetô emberek részérôl is. Velem Bihari olyan vádegyzôkönyvet íratott alá, hogy mi a racionalizmus és liberalizmus haladó irányába elindult egyházat újra a Luther és Kálvin irányvonalába akarjuk visszavezetni. Luther azt vallotta, hogy a hajónak benne kell lennie a vízben, ám az nem jó, ha a víz benne van a hajóban. Ugyanígy az egyháznak benne kell lennie a világban, de az süllyedéshez vezet, ha a világ benne van az egyházban. Szemlélet kérdése ez, s a szemléletet az határozza meg, hogy az egyszerû egyháztag vagy magas vezetôi tisztségû a damaszkuszi út elôtt vagy után van-e.

Börtön elôtti vagy utáni szolgálatunk megítélésére nézve két eszméltetô példát szeretnék megemlíteni. Az 1958. aug. 5-én elsô fokon Marosvásárhelyen megtartott nyilvános tárgyalásunkon Fekete János lelkésztársunknak a család Kolozsvárról fogadott védôügyvédet, Tunyogi Cs. Gyulát. Ô ragyogó, hatásos beszédet tartott, eltérôen attól a szánalmas figurától, akit a többiek mellé hivatalból rendeltek. Ô lett késôbb az Erdélyi Egyházkerület vezetô fôgondnoka. Én ekkor kalotaszegi lelkész voltam Magyarókerekén, egy törpegyülekezetben, melyet egyházmegyei szinten modellként könyveltek el. Egy gyûlésszünetben odamentem Tunyogihoz, mondván: én vagyok annak az M-kerekének a lelkésze, amelyet annyit emlegetnek. Hivatkoztam egykori m-vásárhelyi szereplésére is. Mondta, hogy emlékszik reám, majd hozzátette: titeket azért ítéltek el, mert azt végeztétek, amit minden lelkésznek végeznie kellene. Más alkalommal dr. Tôkés István püspökhelyettes, teológiai tanár jött hozzám a szünetben, és azt mondta: Jánoska, ne haragudj, hogy így fejezem ki magamat, de ha énrajtam állana, én az összes CE-s lelkészt X egyházmegyébe (ô kimondta pontosan) tömöríteném, mert azt a vidéket lelkileg már csak így lehetne megmenteni (engem, amikor ott szolgáltam, hittérítô papnak nevezett a falu közvéleménye).

Isten méltatott bennünket arra, hogy négy évtizeddel ezelôtt megjárjuk a modern gályarabok útját. Valamennyien élve kiszabadultunk és nyolcan — köztük négyen lelkészek — ma is életben vagyunk. Megértük az ember- és egyházellenes kommunizmus összeomlását is. Hisszük, hogy továbbra is, egyházban, világban is, Krisztusé a hatalom, nem a hatalmaskodóké.

60 éve, 1938-ban épült Makfalván az ún. Dombi-iskola, az elállamosított Wesselényi-iskola elvesztésének pótlására, a makfalvi gyermekek anyanyelvû oktatásának biztosítására. A 60 évvel ezelôtti történések visszaforgatásában segítségünkre van Bözödi György Székely bánja, 1939-ben megjelent könyve, valamint néhai Balogh Ferenc ref. lelkész visszaemlékezései.

"A híres marosszéki élet szelleme él Makfalván", írja Bözödi György. "Mûveltség tekintetében messzi kiemelkedik a többi falvak közül. A Wesselényi-iskola 100 éves tevékenysége nem maradt nyomtalan. A régi iskola, amely 1836 óta látta el eleminél magasabb képzettséggel a vidék falusi gazdáit, ma is áll, de állami iskola van benne és románul tanítják Makfalva ifjúságát." Az épület homlokzatán emléktábla hirdette 100 évig: "Adták a székelyek Wesselényinek hazafisságáért, hazafiság kifejtéséért szenteli a székely nemzetnek Wesselényi." Angelescu közoktatásügyi miniszter utasítására állami iskolát kellett létesíteni a faluban, amelynek a Wesselényi-kollégium épületét szemelték ki. Hiába volt minden erôfeszítés és érvelés. A tanfelügyelôség kijelentette, hogy a Wesselényi-alap elveszett a háború alatt, az iskola így gazdátlanul maradt, tehát az államé. De ha visszaállítanák is az alapítványt, románul kellene tanítani a Wesselényi iskolájában, mert ez az állam nyelve. A 100 éves alapítólevél úgy rendelkezik, hogy az iskolában az állam nyelvén kell tanítani, értelmezték cinikusan félre a hajdani nemes szándékot. Minden hiába, a csendôrség egyszerûen behatolt az épületbe és elfoglalta azt az állami iskola számára. 1938 tavaszán véglegesen állami tulajdonná nyilvánította az épületet a helyszínre kiszálló vezértanfelügyelô, azzal az indoklással, hogy Wesselényi bárónak nincsenek jogutódai Romániában, így az alapítványt az állam vette birtokába. Így csúszott ki ez a nagy múltú alapítvány a magyarság és a református egyház kezébôl.

Ezután kezdôdött meg az ádáz harc a felekezeti iskola elsorvasztásáért. Az állam külön intézkedett a tanulólétszámról a felekezeti iskolák esetében. Így egy osztályba csupán 25 tanulót vehettek fel, a többieket az állami iskolába irányították. Megható jelenetek játszódtak le a beiratkozásnál. A szülôk már a beiratkozást megelôzô esetben sorbaálltak, hogy gyermekeik bejussanak a felekezeti iskolába. Mégis, a 36 tanköteles gyermekbôl csupán 25 kerülhetett be az I. osztályba. A gyermekek felvételénél arra törekedtek, hogy az elsô és második osztályba minden gyermek bejusson, hogy megtanuljon anyanyelvén írni, olvasni. A felekezeti iskolában olyan kiváló tanítók tanítottak, mint Gálfalvi Pál, dr. Jakab Mihályné (Felméri Ilona), Muzsnai Albert.

De Makfalva, a "Dózsák faluja", nem csupán az igazságért harcolni tudó, de a tenni akarás faluja is. Ez történt akkor is. Az anyanyelvû oktatás sorsát felvállaló, fiatal Balogh Ferenc lelkészt támogatta az egész falu népe. Ô így emlékezik: "Legyen hála az Istennek, hogy akkor erôt és bátorságot adott, hogy határozottan az új iskola építése mellé álltam, és a tétovázókat is sikerült az "igen" szavazatra bírni. Sok fáradsággal, küzdelemmel és utánajárással épült fel az új iskolai tanterem, mûhely és múzeum. De amikor elkészült és 1938. szeptember 15-én megkezdte mûködését, az estéli presbiteri gyûlésen a presbiterek örömtôl könnyes arccal fogtak egymással és velem kezet. Talán soha életemben nem tudtam úgy imádkozni és hálát adni, mint akkor. Úgy zengett a 244. számú ének a presbiterek ajkán, hogy szinte szétfeszítette az új falakat."

Az iskola felépítése 90000 lejbe került, közmunka nélkül. A gerendákat, szarufákat, deszkát helyi erôvel szerezték be. A téglát, cementet kedvezményesen kapták a szövetkezettôl. A munkálatokba bekapcsolódott az egész falu, id. Bán Dénes gondnok példamutató irányításával. A kômûvesmunkákat Albert József és Galambfalvi Dénes irányították, az ácsmunkát Fazakas Albert, az asztalosmunkákat pedig Demény Márton. Áldott legyen az emlékezetük!

Az új iskola megoldotta a magyar nyelvû felekezeti oktatás azonnali gondjait. A meglepett tanfelügyelô pedig felfüggesztette a harmadik és negyedik tanerô beállítását az állami iskolába. A sikeren fellelkesedett falu a következô évben, 1939-ben felépítette a "Gálkerti" iskolát, hogy egyetlen magyar szóra éhes gyermeket se kelljen elutasítani a megszabott létszám miatt.

A visszaemlékezést idôszerûvé teszi az a tény, hogy történelmi egyházaink most aláírásgyûjtéssel kénytelenek érvényt szerezni ingó és ingatlan javaik visszaszerzésének. Holott csupán a makfalvi Wesselényi-iskola kálváriája is egyértelmûen igazolja, hogy ezeket a javakat törvénytelenül vették el hajdanán. Makfalva népe az évfordulón kegyelettel gondol az iskolaépítô elôdökre és híven ôrzi emléküket. Azokét is, akik e falak között oktattak, neveltek, az elhivatottak konokságával, ahogy Suba Dani makfalvi versfaragó írta:

"Bármit mondanak,
Cifra falak, fényes termek,
Nem tanítnak, nem nevelnek.
A tanító szíve, lelke,
Ad fényt, díszt az iskolának,
Valahánynak."

Egyházak a Kárpát-medencében

Az elmúlt napokban már hírt adtunk arról, hogy a magyar Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatala Budapesten megrendezte a második Egyházi Konferenciát, melynek témája ez volt: Az egyházak szerepe a kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági építésében. Hazatérésük után a marosvásárhelyi résztvevôket az ott elhangzottakról, tapasztalataikról, benyomásaikról kérdeztük.

Hitvallástétel volt

Fülöp G. Dénes, a Várteplom lelkésze így értékelte az eseményt:

— Elsôsorban annak a számbavétele volt a cél, hogy mit tehetnek az egyházak gazdasági, kulturális téren a kisebbségi sorsban élô magyarságért. Rendkívülinek tekinthetô Tabajdi Csaba államtitkár beszéde, aki az egész konfereciát levezette. Kimondottan keresztény szempontból tárgyalta a témát. Hitvallástétel-szerû volt a hozzászólása. Egyenesen kimondta: az egyház az államvezetés legfôbb szövetségese. Egyébként gazdasági vonatkozásban csodálatos dolgokat hallottunk. A Kató Béla illyefalvi megvalósításai bámulatraméltóak. Gyergyóban is létezik egy fiatal katolikus lelkész, aki rendkívül szerteágazó tevékenységet folytat. Rengeteg mezôgazdasági gépet juttatott társulásoknak, magángazdáknak.

Lelki, gazdasági, szellemi egyensúly

— Minden egyház elfogadja ezt a gazdasági tevékenységet? Kérdem, mert volt idô, amikor az egyházak elhatárolódtak az "üzleteléstôl".

— A kérdés azért is jogos, mert a mi teológiai neveltetésünkben különösképpen hangsúlyt helyeztek arra a gondolatra, hogy az egyház az emberi üdvösséget szolgálja. Zárt körülmények között. Semmit a falakon kívül! Szociális, diakóniai munkát sem lehetett végezni. De ezt tovább az egyház így nem vállalhatja fel. Mert az evangéliumi üzenet az emberi lét minden dimenzióját érinti. Ebben nemcsak a leejtett fejû, imádkozó emberek vannak benne. A lelki, gazdasági, szellemi egyensúly igen fontos. A becsületes kereskedelem nem szégyen, ha nem torkollik túlzott haszonszerzésbe. Nem elég nyomorultakkal igét hallgattatni, hanem el kell vezetni az embereket a kenyérhez, és fedél kell a hívek feje fölé. A konferencián megfogalmazódtak az egyház mai leglényegesebb tennivalói: mûködjön együtt a helyi hatalommal, segítse azt, de kritikusa is legyen; a kisebbségi helyzetben lényeges gondolat: az RMDSZ nem mondott le az autonómiáról, de kormányzási helyzetben nem tudja ezt úgy felvállalni, ahogy talán kellene. Viszont az egyház a maga alkotmányosan igazolt, jóváhagyott, bizonyos belsô autonómiájával a legszabadabb közösség. Ezzel élni lehet. Ezt e fórumon is kimondták. Engem arra kértek fel, hogy a felnôtt-oktatásról tartsak elôadást, mivel mi két olyan intézményt hoztunk létre, melyek közismertek. A kántortanító-képzôre és a vártemplomi Kalepinus Alapítvány által mûködtetett idegen nyelvoktató fôiskolára gondolok. Én sürgetném a népfôiskola rendszer újbóli kiépítését. Nyugaton korszerû formában mûködtetik.

Ami megvan, azt fenn is kell tartani

Fülöp G. Dénesné Suba Ilona az Egyházi Konferencia második napján, a karitatív témához szólt hozzá.

— Gyakorlatilag a Lazarenum Alapítvány tevékenységérôl számoltam be. Arról, hogy amit megteremtettünk, hogyan tartjuk fenn. Szóltam a Lídia otthonról és a nagycsaládos programról. Ide tartozik a készülô öregotthon is, mely a Lídia otthon szomszédságában épül. Az elsô szintig jutottunk el vele. A konferencia számomra azért volt hasznos, mert az ugyanilyen munkaterületeken dolgozó személyekkel megismerkedhettem. Hallottunk a buktatókról, és arról, hogy ezeket hogyan lehet elkerülni. Ehhez a tevékenységhez sok pénz kell, és az általában nincs, tehát az is jó volt, hogy hallottunk az alapok megszerzési lehetôségérôl. Nálunk komoly probléma, hogy a gyermekeknek járó állami segélyt is késve kapjuk, nincs gyógyszer- ingyenességünk, a szolgáltatásokat: villanyáramot, gázt olyan áron fizetjük, mintha nyereségorientált tevékenységet folytatnánk. Ezenkívül háromszáz erdélyi sokgyermekes családot támogatunk.

Ha valaki éhes, megmozdul

Csató Béla római katolikus fôesperes a következôképpen értékeli a második Egyházi Konferenciát:

— Azt hiszem, haszna lesz annak, hogy összegyûltünk. Sok értékes embert ismertem meg, akiktôl bátorítást kaptam ahhoz, amit lelkiismeretem szerint szükségesnek tartok elvégezni. A konferencia csak egy ünnep a szívós hétköznapok sorában. És az ember akkor tud ünnepelni, ha kemény szellemi, fizikai munka elôzte meg. Engem arra kértek fel, hogy a szociális, karitatív tevékenységrôl beszéljek, különös tekintettel a cigányságra. Én ugyan nyolc éve nem foglalkozom cigánypasztorációval, de azelôtt Sepsiszentgyörgyön igen eredményesen végeztem ilyen jellegû munkát, még a "harcos kommunizmus" idején. Megszerveztem számukra az egyházközségi életet. Ezt ott már az ötvenes években Bálint Lajos, a jelenleg nyugalmazott érsek elkezdte, tehát én már az ô eredményeire építettem. Számomra a konferencián talán a leglényegesebb az volt, amit Kató Béla illyefalvi lelkész mondott el, aki megerôsítette azt a véleményt, hogy az egyház fenntartásának anyagi alapját meg kell teremteni. Jó, hogy várjuk vissza, ami volt, de a semmittevô várakozásnak nincs értelme. Minden egyháznak el kell fogadnia azt, hogy ha az, aki éhes és egészséges, akkor megmozdul, és próbál valamit kezdeményezni. Az én személyes lelkiismereti konfliktusom az, hogy nem tudom összeegyeztetni a gazdasági tevékenységet és a lelkészi szolgálatot. De valamit tenni kell. Parókiákat, templomokat, személyzetet kell fenntartani. Persze jó lenne, ha a gazdasági tevékenység elsôsorban minôségi munkát jelentene.

— Tapasztalata szerint a más vidékekrôl jelen levô egyházi embereknek nagyobb nehézségeik vannak, mint az erdélyieknek?

— Sokan lényegesen nehezebb helyzetben vannak, mint mi. Ôket hallgatva elszégyelltem magamat, hogy mi is panaszkodunk...

Rendtársaival is találkozott

Bakó B. Pál ferencrendi szerzetes számára nem mindennapi élmény volt a konferencián részt venni.

— Ami engem a legjobban érdekelt az ott felmerült témák közül, az éppen a cigánypasztoráció. Leginkább ezzel foglalkozom. Ez igen fontos a hit és az erkölcsnevelés szempontjából. Sajnos nem volt idôm a konferencián kifejteni errôl véleményemet, azt, hogy ennek a munkának az alapja csakis a szeretet lehet. Persze itt nem érzelmekre gondolok, hanem hogy "akarom a másik javát". Én az oktatást tartom a legfontosabbnak. Mi az Ady negyedben óvodát létesítettünk cigány és igen szegény gyerekek számára. Ezenkívül a karitatív munka igen fontos. A mi szegénykonyhánkban mindennap hetvenöten étkezünk... Ezt kizárólag adományokból tartjuk fenn. A konferencia számomra azért volt hasznos, mert belepillantottam az egyházak határon túli magyarságot támogató tevékenységének egészébe. Látom a közös célokat. Hallottam, hogyan mûködnek az egyházak a Vajdaságban, Felvidéken, Magyarországon. Értékes információkat, ötleteket, bátorítást kaptam. Néhány rendtársammal is találkoztam. A kárpátaljai, nagyszôlôsi ferences püspök is jelen volt. Nem utolsósorban megtudtam, hogy milyen ügyekkel kapcsolatban mely alapítványokhoz lehet fordulni.

A közelgô húsvéti ünnepek sem akadályozták meg a Gauss könyvesüzlet dolgozóit, hogy sikeres könyvbemutatót szervezzenek szerdán. A bemutatott könyv érdekessége, hogy szakmai körökben már régi ismerôsként üdvözölheti mindenki, ugyanis a dr. Corneliu Borundel által szerkesztett Belgyógyászati tankönyv középkádereknek (Manual de medicinã internã pentru cadre medii) immár negyedik kiadásánál tart. Az ALL kiadó által új formában megjelentetett igényes, esztétikus, közel 1000 oldalas könyv sikerének titka, hogy a középkáderek képzéséhez elengedhetetlen tankönyvek hiányán próbál enyhíteni. A könyvet Emilia Stere, az ALL kiadó képviselôje valamint Csíki Zoltán fôasszisztens, a Református Egészségügyi Fôiskola tanára méltatta.