Hirdessen a NÉPÚJSÁGBAN!

Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 70 eurócent. Átutalás a BCR Tg. Mures IBAN RO 27 RNCB 0188034969090003 – euró; RO 97 RNCB 0188034969090004 – dollár bankszámlaszámra. E-mail címünk reklam@e-nepujsag.ro

Apróhirdetések

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: reklam@e-nepujsag.ro

Díjmentesen

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: reklam@e-nepujsag.ro

A hirdetések egységes tarifája 250 Ft/szó, 350 Ft/cm², mely magába foglalja a romániai áfát is.

Az RMDSZ-nek a május 19-i népszavazással kapcsolatos álláspontját fogalmazta meg tegnap, Marosvásárhelyen megtartott sajtótájékoztatóján Markó Béla miniszterelnök-helyettes. Kijelentette: Traian Basescu leváltására szavaz a szövetség, s erre hívja fel szavazótáborát.

"Nem akarunk mocskolódó kampányt. A referendum tétje nem egyetlen személy, hanem Románia sorsa. Traian Basescu egy autoritárius, a totalitarizmus felé hajló rendszerért száll síkra, amelyben a hatalom egy ember kezében összpontosul. Ha szükséges, az Alkotmányt is módosíthatjuk, bár az ország elnöke a jelenlegi Alkotmány szerint is az államot képviseli, közvetítô szerepet töltve be intézmények, pártok és más szervezetek között, semmi esetre sem az a dolga, hogy átvegye a kormány vagy a parlament feladatköreit" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes. Markó Béla hozzátette: az RMDSZ parlamentáris demokráciát akar, olyan államelnököt szeretne, aki nem metafórákban beszél, hanem egyenesen és hitelesen, aki nem okoz konfliktusokat és politikai instabilitást. Az RMDSZ elnöke ugyanakkor a magyarellenes retorika erôsödésére figyelmeztetett, arra, hogy a referendum elôtt ismét etnikai síkra terelik a kampányt. "Traian Basescu szemére vetem azt is, hogy az elmúlt 2 évben akadályozta a nemzetiségi problémák megoldására elindított folyamatot, veszélyeztette az etnikai békét, a kulisszák mögött pedig dossziéharc folyik. Információink vannak arról, hogy több RMDSZ-tisztségviselô ellen bûnügyi eljárás beindítását tervezik, akiket azzal vádolnak, hogy közpénzbôl etnikai és politikai alapon juttattak pénzt a magyar közösségeknek. Az az érzésem, hogy véteknek számít Erdélyt támogatni. Replikázni fogunk, nem tûrjük, hogy magyarellenes kampányt folytassanak" – tette hozzá.

Markó Béla újságírói kérdésre kijelentette, a saját dossziéja ügyében sohasem tárgyalt Traian Basescuval, elismerte azonban, hogy Nagy Zsolt távközlési miniszter ügyérôl beszélgettek. "Traian Basescu január 29-én ismertette velem a Nagy Zsoltról készült jelentést és azt mondta, gondolkodnia kell a további lépésen, azon, hogy javasolja-e vagy sem a miniszter elleni bûnügyi eljárás megkezdését. Március 13-án közölte velem, hogy tovább nem tud várni, zöldutat kell adnia a vizsgálat megindításának, pedig az amúgy is kétes jelentés mit sem változott a két dátum közötti idôszakban" – mondta Markó Béla, aki azonban nem kommentálta Basescu kijelentéseit.

A lejáratásunk a cél

Markó Béla a Népújság kérdéseire is válaszolt.

– A Markó-dossziéban felhozott vádakat továbbra is lebegtetik. Ön szerint miért nem zárják le a vizsgálatot, hiszen a "képlet" egyszerûnek tûnik?

– Nem arról van szó, hogy egyszerû az ügy, hanem arról, hogy alaptalan a vád. Azt megértem, hogy ha bárki, bármilyen ügyben feljelentést tesz, akkor azt az ügyészségnek ki kell vizsgálnia, de úgy látom, egy olyan korban élünk, amikor egyeseknek nagyon is megfelel, hogy okkal vagy ok nélkül, de az ügyészségnél minél több embenek nyitott dossziéja legyen. Nem kell feltétlenül a vezetô politikusokra gondolni. Az utóbbi idôben több jel mutat arra, megint fölépül egy olyan rendszer, amikor mindenkit megpróbálnak sakkban tartani. Ellenem végül is semmiféle vádat nem fogalmaztak meg. Számomra kezdettôl fogva megalázó volt, hogy akár ügyész, akár politikus azzal foglalkozik, hogy az én verseim kritikusává avanzsál és azt próbálja megmondani hogy sok-e vagy kevés amennyit én a munkáimért kapok. Az a honorárium, amelyet annak fejében kaptam, hogy 5 éven át több könyvemet ki fogja adni egy kiadó – meg kell mondanom, hogy az elsô két könyvemet a következô másfél hónapban, a harmadikat valószínûleg ôsszel adják ki –annyi, amennyit például Bukarestben ilyen- olyan politikusok vagy hozzájuk közel álló emberek látszatmunkákért, ún. consulting- tevékenységért egy hónap alatt kapnak. Gyakorlatilag arról van szó, hogy megpróbálnak mindenkinek az oldalában tartani egy kést.

Megtévesztô közvélemény- kutatás

– A magyar szavazó meglehetôsen ellentmondásos üzeneteket kap a politika felôl. Nem az MPSZ-re gondolok, hanem például az Eckstein Kovács Péter szenátor által hangoztatottakra, melyekbôl az derül ki, hogy az erdélyi magyarság zöme Traian Basescu felfüggesztett államelnököt támogatná a május 19-i referendumon. A szenátor magánbuzgóságból szociológiai felméréssel rukkolt elô, erre alapozta kijelentéseit. Ez egyfajta helyezkedés részérôl a jövôre nézve, vagy tényleg nem látja, hogy Traian Basescu a legkevésbé sem vádolható magyarbarátsággal?

– Eckstein Kovács Pétert becsapták ezzel a közvélemény-kutatással. Nyilván nekem jóhiszemûnek kell lennem, de abból következtetek erre, hogy ugyanaz, aki ezt a közvélemény-kutatást végezte, a legutóbbi két udvarhelyi polgármester – választáskor az RMDSZ megrendelésére végzett felmérést és mindkét alkalommal elsöprô gyôzelmet jósolt az RMDSZ polgármester- jelöltjének. Az eredményt ismerjük. A mi felméréseink szerint a magyarság többsége támogatja az RMDSZ álláspontját, vagyis azt, hogy igennel kell szavazni Traian Basescu lemondására. Nem tudom, hogy Eckstein Kovács Péternek miért nem ez a következtetése. Egyrészt nincs igaza, másrészt az RMDSZ-nek van egy határozott, a többség által elfogadott álláspontja és azzal szemben különvéleményt nyilvánítani politikailag rendkívül káros. Különösen kampányban, mindenkinek félre kellene tenni az ilyen-olyan kifogásait. Hallottam olyan kérdéseket, hogy miért helyezkedett az RMDSZ ilyen élesen szembe Traian Basescuval, hiszen úgyis visszakerül és akkor esetleg bosszút áll rajtunk. Én ezeknek a kollégáknak azt mondtam: ha oda jutottunk, hogy félni kell a bosszúállástól, már csak ezért a félelemérzésért fel kellene ocsúdnunk és megszavaznunk a lemondatását. Nem akarok olyan világban élni, ahol félni kell államelnöktôl, vagy bárki mástól. Mi már 2004 végén és 2005 elején odaálltunk Traian Basescu mellé, de sokra nem mentünk vele. Hiába támogattuk, a kisebbségi törvényt elakasztotta, ô fordult szembe a kulturális autonómia gondolatával, ezért nem hiszem, ha továbbra is támogatjuk, akkor magyarbarát lesz. Abban a pillanatban, hogy valamilyen kérdésben más véleményt nyilvánítottunk, közvetett módon fenyegetéseket kaptunk. Traian Basescu nem a demokrácia élharcosa.

– Mit szól ahhoz, hogy a Magyar Polgári Szövetséghez szorosan kötôdô sajtóorgánum kampány-buzgalmában egyenesen párhuzamot von Traian Basescu és Orbán Viktor között? Nyílván így is rokonszenvet kíván kelteni a magyar szavazókban Basescu iránt.

– A MPSZ részérôl ilyet nem hallottam, azt olvastam nagy elégtétellel, hogy maguk is elismerik, Basescu magyarellenesen viselkedett az elmúlt két évben. Kétségbeesésükben egy ilyen "hátha- mégis" teóriát fogalmaznak meg: ha támogatják, akkor magyarbarát lesz. Orbán Viktor jobboldali politikus, Traian Basescu retorikája egyértelmûen baloldali, idônként szélsôbal. Nagy tévedés a kettôt egymás mellé tenni.

A prefektúra jogi úton támadta meg a marosvásárhelyi tanács nemrég elfogadott, a távfûtési hálózatról való leválási szabályzatot leszögezô határozatát, mivel a városi önkormányzat ebben, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által elôterjesztett határozatban ismét közel 48 millió régi lejes büntetôilletéket vetett ki az Unirii negyedben a távfûtési hálózatról leválni szándékozókra . Az újabb közigazgatási per indítását csütörtöki sajtótájékoztatóján jelentette be Ciprian Dobre prefektus.

A kormánybiztos emlékeztetett rá, hogy az Unirii negyedbeliekre kiszabott leválási illeték miatt tavaly az Országos Diszkriminációellenes Tanács is megbírságolta az önkormányzatot, illetve a városi tanács korábbi határozatai ellen a prefektúra által indított perek nyomán az illetéket törvénytelennek nyilvánította és érvénytelenítette a marosvásárhelyi bíróság. Az önkormányzat ezt követô fellebbezését a táblabíróság végleges és visszavonhatatlan ítélettel utasította el, leszögezve, hogy az illeték törvénytelen.

Azáltal, hogy az újabb szabályzatba ismét belefoglalták a leválási illetéket az Unirii negyedbeliekre, változatlanul törvényt szegtek, furcsa módon figyelmen kívül hagyták az ügyben hozott jogerôs bírósági döntéseket. Ez azt bizonyítja, hogy a helyhatóságnál semmibe veszik a távfûtési hálózatról leválni szándékozók azon jogát, hogy szabadon válasszanak a távfûtési szolgáltatás, illetve az egyéni fûtôrendszerek használata között – fejtette ki a prefektus. Dobre szerint az ügyben teljesen értelmetlenül költik az adófizetôk pénzét a bírósági perekre, mert szerinte egyértelmû, hogy az újabb eljárást is elveszíti a helyhatóság. A prefektus szerint az ismételt törvénysértésért, illetve a felesleges pereskedés költségeiért felelôsségre kellene vonni azokat a döntéshozókat, akik a jelek szerint szándékosan semmibe veszik a leválni szándékozók jogait.

Az Energomur felelôssége

A prefektus éles hangnemben kritizálta az Energomur Rt. távhôszolgáltatót is, mondván, hogy a leválások ellen folytatott sajtókampány költségeit inkább az infrastruktúrája fejlesztésére kellene fordítania, hogy így is próbálja megtartani a fogyasztók bizalmát. Dobre szerint a leválási szabályzatot apróbb hibák is tarkítják, például hogy a leválást kérvényezô iratcsomót legkésôbb augusztus 1-jéig, a fûtési szezon kezdete elôtt 45 nappal kell benyújtani. A fûtési szezon kezdete azonban nem idôponthoz, hanem a külsô hômérséklethez kötôdik, így az elôbbi kitétel lényegében csak eggyel több bürokratikus akadály a leválni szándékozók elôtt – fejtette ki a kormánybiztos. Nyomatékosan leszögezte, hogy a leválási illetéket senkinek nem kell a törvény értelmében fizetnie Marosvásárhelyen, az érintetteknek csak a szükséges dokumentumok és munkálatok költségeit kell megtéríteniük.

Tegnapi megkeresésünkre Marius Pascan, a helyi tanács végrehajtó szerveként mûködô polgármesteri hivatal szóvivôje nem kommentálta a prefektus bejelentését, mondván, a helyi tanácsnak kell állást foglalnia a kérdésben.

A városi tanács kedden rendkívüli ülést tart, melynek tegnap közzétett napirendjén nem szerepel ez a téma. Ám joggal várható, hogy az ügyre a városatyák kitérjenek, hiszen az újabb – közpénzbe kerülô és a már meglévô jogerôs bírósági döntések fényében sikerrel aligha kecsegtetô – bírósági eljárás elkerülhetô, ha a szóban forgó határozatot módosítják, amire sürgôsségi ügyrendben van lehetôség. Vélhetôen a vita során arra is kitérnek majd, hogy miként lehetett ennek a határozatnak a beterjesztésével újabb jogi mocsárháborúba belemanôverezni a helyhatóságot. És az önkormányzati alárendeltségben mûködô szolgáltató vezetôtanácsaként arra a már többször is felvetett kérdésre is találhatna már választ az önkormányzat, hogy miként lehet megszorítások terhe alatt olyan szolgáltatás használatára kötelezni a fogyasztókat, mely semmilyen egyéni kereskedelmi viszony, szerzôdés tárgyát nem képezi szolgáltató és fogyasztó között. Talán minden kérdésre válasz születne, ha megvizsgálná a testület, hogy ki és miért kötött annak idején elônytelen klauzákat tartalmazó szerzôdést a külföldi partnercéggel a hôközpont-felújításra. Elôbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a szembenézés.

Aktuális

Meglehetôst elgondolkodtató olyan utalást hallani 2007-ben a román állam magyar adófizetôinek zsebén is tartott, politikától állítólag független köztisztviselôjétôl, hogy azért nem lehet több ezer hektár Maros-völgyi erdôt jogos tulajdonosának visszaadni, mert azt ellenséges tulajdonként kobozták el még a királyság idejében. Ilyen esetben egy jogállamban a törvényesség ôrétôl az lenne joggal elvárható, hogy jelezze a politikum felé, olyan helyzettel szembesült amikor jogos tulajdont nem tud visszaszolgáltatni birtokosának, ezért a helyzetre a politikumnak kellene megoldást találnia. Ha valóban olyan jogállam polgárai lennénk, ahol a kisebbségiek is a többségiekkel egyenlô jogokban és bánásmódban részesülnek. És ha valóban a törvényesség, nem pedig a körmönfontan megfogalmazott törvények ôre volna.

Ha törvényrôl és törvényességrôl beszélünk, akkor voltaképpen a törvény betûje, és szelleme közti mezsgyén mozgunk. És itt vannak elrejtve a restitúciós folyamat visszásságaihoz vezetô kiskapuk, melyek nagyon is szélesre tárultak, nem csak a Kemény és Bánffy családok erdôbirtokai, hanem számos más hasonló ügy esetében is.

A restitúció fogalma voltaképpen azt fedi, hogy valakinek a korábban erôszakkal elvett tulajdonát visszaszolgáltatják. A fogalom nem tesz különbséget aközött, hogy az erôszak román királyi dekrétum, vagy államosítási rendelet volt. Ezzel szemben a restitúciós törvény alkotói megszabták az idôszakot, amelyre a törvény vonatkozik, mintha azelôtt nem létezett volna tulajdont elvevô hatósági erôszak. És a Maros-völgyi erdôk tekintetében szintén a restitúció szellemiségével szembeni visszaélésre utal, hogy a folyamat végrehajtásával megbízott szerv a bíróság elôtt való meg nem jelenés útján pert vesztett, megfosztva magát a lehetôségtôl, hogy a jogos tulajdonosnak visszaszolgáltasson.

Nem bonyolódunk bele a jogilag meglehetôsen kusza ügy rejtelmeibe, hiszen tudott, hogy a törvényeket lehet interpretálni, és a jog szerinti igazság oly mozgékony, akár a sivatag futóhomokja. Azonban az ilyen és hasonló ügyek vezetnek arra a következtetésre, hogy a restitúciós folyamat távolról sem csak jogi kérdés, hanem a román és magyar politikum, vagy diplomácia tárgyalási napirendjén is van bôven helye. Már csak azért is, hogy akkor, amikor mindkét ország ugyanannak az államközösségnek a tagja, se nagybirtokos se kisember ne ébredhessen arra, hogy azért nem kaphatja vissza elvett tulajdonát, mert egyes dokumentumok szerint máig ellenségnek számít. És amikor az igazság a törvénycikkelyek labirintusában tévelyeg, a politikum dolga egyértelmû törvényeket alkotni, ha már olyan végrehajtókat, akik a betûk között a szellemiséget is megértik, érettség híján egyelôre nem tud kitermelni magából a társadalom.

Az iraki háború részleges finanszírozásáról fogadott el törvényjavaslatot az amerikai képviselôház helyi idô szerint csütörtök este. A demokrata többségû alsóház – amely 221- 205-ös szavazati aránnyal hagyta jóvá a hadi pótköltségvetés tervezetét – úgy próbál nyomást gyakorolni George Bush elnökre, hogy az iraki és afganisztáni háború folytatásához igényelt összegnek csak egy kisebb részét utalná ki.

Az elfogadott 42,8 milliárd dolláros szükségalap augusztus 1-jéig fedezné a kiadásokat; a képviselôház a további finanszírozást attól tenné függôvé, hogy az elnök haladásról tud-e beszámolni júliusban. A fennmaradó összeg, a második, 52,8 milliárd dolláros részlet szeptember 30-ig volna elegendô.

Bush elnök elôzôleg közölte, megvétóz minden olyan költségvetési javaslatot, amely csak a nyári hónapokig biztosítaná a hadmûveletek folytatását. Az elnök azonban némi rugalmasságot is felmutatott, jelezte ugyanis, hogy hajlandó volna aláírni egy olyan tervezetet, amely az iraki kormány által teljesítendô feltételekhez kötné a háborús finanszírozást.

A képviselôháznak ez a második elfogadott hadi költségvetési tervezete, az elôzôt Bush egy hete vétózta meg, mert abba demokrata nyomásra az iraki csapatkivonás kötelezô menetrendje is belekerült.

Elemzôk szerint a képviselôház által csütörtökön elfogadott törvényjavaslat nemcsak Bush, hanem a szenátusi demokraták ellenállásába is fog ütközni.

Nancy Pelosi demokrata házelnök az éles hangú vita során közölte: Bush kényszerítette rá ôket arra, hogy ilyen, részleges költségvetést fogadjanak el. Hozzátette, hogy az elnök az új demokrata többségû kongresszus megalakulása, január 4. elôtt "hozzá volt szokva ahhoz, hogy szabad kezet kapott Irak ügyében; azok az idôk véget értek".

Pelosi – aki kijelentette, hogy az elnök nem kap többé kitöltetlen csekkeket a háborúkhoz – a költségvetési tervezet elôtt váratlanul egy másik javaslatot is szavazásra bocsátott, amely az iraki csapatkivonás menetrendjét rögzítette volna. A törvénytervezet azt írta volna elô, hogy az arab országban állomásozó amerikai katonákat kilenc hónapon belül haza kell vezényelni. Ezt azonban – a republikánusokat és a demokratákat is meglepô – 255-171 arányban elutasította a ház; a tervezet ellen szavazott az összes kormánypárti képviselôn kívül 59 demokrata honatya, köztük Steny Hoyer, a demokrata többségi frakció vezetôje, Pelosi helyettese is.

Félútjához érkezett a moldvai csángó magyarok anyanyelvi misézéséért indított háromezer kilométeres kerékpáros zarándoklat, a Keresztszülôk a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnöke pénteken adta át petícióját a Vatikánban. Ferkó Zoltán az MTI-nek telefonon elmondta, hogy a Vatikánban fogadta Pietro Parolin, szentszéki külügyminiszter-helyettes, akinek átadták petíciójukat.

Az alelnök közlése szerint Pietro Parolin részletesen ismerte a helyzetet, s hangsúlyozta: elsôsorban helyi problémáról van szó. Arra bíztatta a zarándoklat résztvevôit, hogy helyben, konfliktusok nélkül próbálják meg a kérdést rendezni. Ígéretet tett ugyanakkor arra, hogy közvetíteni fogja a kérést a bukaresti nunciatúrára, illetve a jászvásári püspökségre.

A zarándokok találkoztak a püspöki kongregáció hivatalnokával is, aki ígéretet tett levelük továbbítására a püspöki kongregáció titkárságára.

Az egyesület alelnöke pozitívan nyilatkozott a pénteki találkozókról, mint elmondta, a Vatikánban megköszönték a tájékoztatást és várják a további információkat a helyzet alakulásáról.

Ferkó Zoltán március 22-én indult Budapestrôl, a bazilikától, a háromezer kilométeres kerékpáros zarándokútra a moldvai csángó magyarok anyanyelvû misézéséért. Eddig 1.570 kilométert tekert kerékpárján.

Akcióját ismertetve korábban kitért arra, hogy jelenleg a csángó magyarok csak román nyelvû miséket hallgathatnak lakóhelyükön.

"Ha nem sikerül az életvitelüket alapvetôen meghatározó szakrális közeg, a templom nyelvét legalább részben magyarra váltani, a jelenleg 16 faluban mûködô oktatási program által biztosított heti legfeljebb öt magyaróra nem tudja majd megakadályozni a legkésôbb két-három nemzedék múlva bekövetkezô teljes nyelvváltást" – mondta el.

Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter csütörtökön, röviddel moszkvai útja elôtt közölte, hogy Washington és szövetségesei "nagyon aggódnak" a Kreml jelenlegi politikája, többek között az oroszországi hatalomkoncentráció miatt. "A Kreml hatalomkoncentrációja aggasztó" – szögezte le a külügyminiszter a szenátus egyik bizottságában a külkapcsolatokról tartott meghallgatáson.

Rice szerint visszafelé mozdulás tapasztalható egyes, a hatalom decentralizálásához vezetô reformok területén. – "Úgy gondolom, hogy Európában és az Egyesült Államokban mindenki nagyon aggódik amiatt, hogy milyen útra lépett Oroszország az utóbbi években" – tette hozzá.

Az amerikai diplomácia irányítója reményét fejezte ki, hogy a jövôre esedékes oroszországi elnök- és parlamenti választások hogy szabadok és igazságosak lesznek.

Condoleezza Rice, aki a jövô héten utazik Moszkvába, röviddel azután beszélt errôl, hogy George Bush amerikai elnök orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal telefonon vitatta meg a kétoldalú kapcsolatok helyzetét. A két elnök megtárgyalta a hét fejlett ipari ország és Oroszország csúcsértekezletének elôkészületeit, az orosz-amerikai viszonyt és más aktuális nemzetközi kérdéseket – közölte orosz hírügynökségi jelentések szerint Alekszej Gromov, a Kreml szóvivôje.

A Lengyelországba és Csehországba telepítendô amerikai rakétavédelmi rendszer terve miatt az elmúlt hónapokban érzékelhetôen feszültté váltak az orosz-amerikai kapcsolatok.

(MTI) Az Egyesült Államokban a faji, hagyományosan a fehér és fekete bôrû lakosságot megkülönböztetô szemléletnek máig szemmel látható jelei vannak: nem kevés az olyan könyvesbolt, ahol a fehér és a fekete szerzôk mûveit külön polcokon találják meg az olvasók.

Brandon Massey az egyik legismertebb amerikai horrorregény- író, mûvei sok helyen azonban nem a horror témájú szekcióban, hanem az afro-amerikai vagyis a fekete írók könyvei között lelhetôk fel – írta a The Wall Street Journal.

A 33 éves Massey szerint ez a besorolás "kétélû fegyver". Eleinte, amikor még ismeretlen szerzô volt, a fekete olvasók azonnal megtalálták regényeit, s ez megdobta az eladásokat, de az író most már korlátnak találja a fekete besorolást. A fehér olvasók jelentôs része ugyanis rá sem pillant az afro-amerikai szekcióra, tudván, hogy ott alapvetôen feketéknek íródott könyvek sorakoznak.

Az amerikai könyves iparban az utóbbi idôben fellángolt a vita a fekete szerzôk "hovatartozásáról", arról, hogy tematikai besorolást kell-e alkalmazni vagy a fajit, tiszteletben tartva a szerzôk származását. A kérdés annak nyomán került elôtérbe, hogy miközben a könyveladások egészében csökkenôben vannak, az utóbbi években egy új fekete írónemzedék tört be az amerikai irodalomba.

A szerteágazó vitában az összes olyan kérdés felmerült, amely azzal kapcsolatos, hogy hol tart az afrikai amerikai lakosság asszimilációja, és mennyiben lehet, vagy kell ezt mesterségesen ösztönözni.

A konzervatív újság szerint tavaly az év elsô kilenc hónapjában 1,6 százalékkal 12,1 milliárd dollárra esett vissza a könyves forgalom, a fekete irodalom ezzel szemben virágzik. A CBS társaság Atria kiadóját vezetô Judith Curr szerint az évente eladott könyvek egynegyede afro-amerikai szerzôk tollából származik.

Az 1990-es évek elôtt a fekete szerzôk csak elvétve írhattak olyan, fekete hôsöket felvonultató populáris mûfajú, romantikus, horror vagy erotikus könyveket, amelyek a fehér lakosságot is érdekelte. Ez azonban mára megváltozott, Bennett Johnson, a chicagói Third World Press alelnöke szerint a faji alapú elkülönítés fenntartása káros, csak erôsíti azt a képzetet, hogy Amerika két elkülönülô társadalomból áll.

Az afro-amerikai könyveket elkülönített szekcióban találhatják meg az érdeklôdôk például a Borders vagy a Waldenbooks hálózat üzleteiben. Külön polcokra vannak válogatva a fekete szerzôk mûvei sok amerikai repülôtér boltjaiban vagy a világ legnagyobb üzlethálózatát mûködtetô Wal-Mart-áruházakban. A legnagyobb könyvesbolti láncot birtokló Barnes and Noble, valamint az Amazon viszont nem követi ezt a gyakorlatot, csak mûfaji-tematikai felosztást alkalmaz. Utóbbi két márka boltjaiban Massey könyvei a horror szekcióban vagy az általános irodalom részlegben találhatók.

A The Wall Street Journal rámutatott: a könyvek faji alapú válogatása egyike azoknak a legutolsó látható választóvonalaknak, amely a fehér és a fekete fogyasztókat elkülönítik egymástól.

Nem az egyetlen azonban; az áruházak egészségügyi, kozmetikai részlegeiben is vannak kimondottan a fekete vásárlóknak "címzett" termékek, és a sajtótermékek között található olyan, amelyik döntôen a feketék érdeklôdésére tart számot. Ezenkívül elôfordul olyan ruhaüzlet is, amely szinte kizárólag az afro-amerikaiak öltözködését hivatott kiszolgálni, az ilyen boltba tévedô nem fekete vásárlót udvariasan, de értetlenül fogadják a fekete eladók.

Jókora betûkkel áll az épület homlokzatán: Maros Mûvészegyüttes. Kissé távolabb az eltartót ismertetô tábla: Maros Megyei Tanács. Románul és magyarul. Ahogy azt illik. Kellemes hûvös fogadott az egykori moziépületben, amelyet igazán dicséretre méltó ízléssel újítottak fel, alakítottak át. A folyosók falain az együttes egykori és mai mûvészeinek fénykép-tárháza, a szemközti falon különbözô tájegységek népviseletei. Stílszerûen kenyérrel és pálinkával fogadtak a népi ruhába öltözött táncmûvészek. Azok, akik átépítették, akik segítettek a munkafolyamatban, akik megtervezték és végül akik használni fogják, szinte megilletôdötten és igen kíváncsian foglaltak helyet a vadonatújként ható elôadóteremben. A Maros Mûvészegyüttes új székházat kapott. Megérdemlik.

Iosif Titi Boanta igazgató vágta el a szalagot, és ô is üdvözölte elsôként a szinte teljes telt házat eredményezô közönséget – több generáció és ötven év álma vált az új székhellyel valóra – mondta, miután megköszönte mindenki – és elsôsorban a "vezérharcos" Maros Megyei Tanács – segítségét, majd egy rövidfilm bemutatója következett. A filmkockákon az épület régi és mostani állapotát láthatta az egybegyûlt publikum. Elemlámpás világítással filmezték, mert ahogy az igazgatótól hallottuk, áram sem volt, csak patkányok, szemét, víz és szennylé.

Markó Béla miniszterelnök-helyettes lépett ezután a mikrofon mögé, aki abbéli örömét fejezte ki, hogy az európai kultúra hetén avathatják fel ezt a székhelyet. A kormány azzal, hogy átutalta, a megyei tanács azzal, hogy támogatta az építést, több évtizedes gondot oldott meg. Mint mondta, szükségünk van az európai együttélési modellekre, de nekünk, erdélyieknek is van felmutatnivalónk. A politika sokszor egymás ellen fordította az itt élô népeket. A kultúra viszont nem tud egymás ellen fordítani. A kultúra összeköt, és az együttes ezt a kultúrát élteti. Sikerült nemcsak székhelyet, hanem otthont is adni nekik.

Ciprian Dobre prefektus azt hangsúlyozta, hogy a Maros Mûvészegyüttes a megye és város számára azt a professzionális szinten mûvelt mûvészetet jelenti, amely köré mindannyian csoportosulunk. – Az együttes megérdemelte azt a 15 milliárd régi lejt, amellyel sikerült átadni ezt a székhelyet. Nemzetiségtôl függetlenül európaiak vagyunk, együtt tudunk megmaradni, együtt vagyunk erôsek.

Lokodi Edit megyei tanácselnök szerint: – Most, amikor megnyitjuk ezt a helyet, úgy érzem: hazaérkeztünk. Remélem, hogy ez lesz az az intézmény, amely összefogja a népi kultúrát. Szeretném, ha mindenki idejönne, ha folytonosan vendégszerepelnének itt román, magyar, roma népi együttesek, ha folytonosan lennének a kiállítótermekben tárlatok.

Nicu Mihoc és Lengyel Ildikó konferansziék közremûködésével máramarosi román, madarasi magyar táncokat mutatott be az együttes két tagozata, Kásler Magda magyar, több mûvész pedig román népdalokat énekelt. Végül cigánytáncokkal zárták a megnyitót. Örömzene, örömtánc volt. Döngött is belé a színpad…

Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros megyei szervezetének Laposnya utca 23. szám alatti székházában május 18-án egész napos rangos rendezvényre kerül sor Partnerségben – Közösen az EU-ban címmel. Az Európai Unióban a piacon maradás, a vállalkozások fejlesztése három területet jelenít meg a vállalkozó számára: fogyasztóvédelem, versenyképesség, minôség. Ma nincs olyan vállalkozás, amely naponta ne keresné a fejlesztési lehetôségeket. A sikeres vállalkozások alapja az információ, tudás és kapcsolat. A rendezvény keretében sorra kerülô elôadások, szekcióülések ehhez biztosítanak támpontokat az érdeklôdôk számára.

Csomós Attila mérnök, az RMGE megyei elnöke által összeállított programban a meghívott elôadók között van Radetzky Jenô, a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara elnöke (A Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara a vállalkozások szolgálatában); Farkas Mária, a magyarországi Rajka Péter Vállalkozók Szövetségének elnöke (Új versenyfeltételek és új lehetôségek számunkra az EU-ban); Nagy János, a magyarországi Építési Vállalkozók Országos Szövetségének ügyvezetô igazgatója (A magyar építôipar kihívásai három évvel a csatlakozás után); Köncse Tamásné GKM-szakértô (Változások és kihívások a kereskedelemben és fogyasztóvédelemben az EU belsô piacán); Szügyi György, a magyarországi Euromenedzser Tanácsadó és Képzési Központ vezérigazgatója (Régiófejlesztés és a vállalkozói magatartás receptjei); Hansághy Péter turisztikai szakértô (Turisztikai Desztinációs marketing); Szabó Sándor András, a magyarországi Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara pályázati és innovációs tanácsadója (A sikeres pályázatíráshoz szükséges nélkülözhetetlen általános tudnivalók).

Délután szekcióülések zajlanak majd a következô témakörökben: kereskedelem és fogyasztóvédelem, turizmus, mezôgazdaság, építôipar, pályázatok. A szekcióülések célja, hogy az érintett vállalkozói kör részletesebb és testre szabott információt kapjon, interaktív konzultáció keretében, másrészt lehetôséget biztosítanak a kétoldalú egyeztetésre is.

Az elôadók szívesen veszik, ha a konkrét kérdéseket elôzetesen írásban kézhez kapják. A rendezvény iránt érdeklôdôk részvételi szándékukat az RMGE megyei székházában vagy az rmgems@rdslink.ro e-mail címen vagy a 268-125-ös telefonszámon jelezhetik.

Marosvásárhelyen és a környék településein hozzávetôlegesen 130 zsidó család él. Kis közösség, amely az elszenvedett kegyetlenségek után is megtartotta vallását, identitását. A hívek közül átlagban húszan ma is heti rendszerességgel részt vesznek szertartásaikon.

A marosvásárhelyi zsidó közösség múltja és jelene címmel szerveztek tanácskozást csütörtökön a Papiu Ilarian Nemzeti Kollégiumban. Simion Bui, az intézmény igazgatója elmondta, a két világháború közötti idôszakban a kollégium diákjainak harminc százaléka volt zsidó. Ausch Alexandru, a marosvásárhelyi közösség elnöke a népcsoport múltját és jelenlegi helyzetét ismertette: "Háromszáz éve beszélhetünk zsidó jelenlétrôl Marosvásárhelyen. Az 1700-as években városunkban és a környezô falvakban huszonnégyezer zsidó család élt. A zsidó közösségnek oktatás és kemény munka árán sikerült egy erôs középréteget létrehoznia a társadalomban, ami irigységet váltott ki. A népcsoport számára valójában 1944 márciusában kezdôdtek a nehézségek, az év májusában Marosvásárhelyen hétezer- ötszáz zsidót gyûjtöttek össze a város területén kialakított két gettóba. Ekkor több mint száz helyi lakost tartóztattak le amiatt, hogy a zsidókon segíteni próbáltak – fejtette ki az elnök.

A találkozón többek között jelen volt a megyei tanfelügyelôség képviselôje, a Petru Maior Egyetem és a Papiu kollégium tanárai, valamint Szokoly Elek, a Pro Európa Liga társelnöke.

Az idei Bárdos Lajos–Nagy István kórusfesztiválon elôször lépett fel a nyárádszeredai Bocskai Dalkör Ferencz Csaba vezette nôi kara és a szovátai Intermezzo kamarakórus. Utóbbiról keveset hallottunk.

A latin–olasz eredetû szót intermeddzónak ejtjük, jelent 1. romantikus stílusú kis (zongora)darabot, 2. színielôadásokban (régente) felvonás közi (zenei) betétet, vagy 3. váratlanul közbejött, de jelentéktelen eseményt – a Magyar Értelmezô Kéziszótár szerint. Amúgy: közjáték; ezt a leggyakrabban használt jelentését nem emlegeti a szakkönyv.

A Bernády Mûvelôdési Egylet kebelében mûködô csoportot alakulása (1995) óta Fülöp Judit vezeti. Az együtt éneklés öröme és a zene szeretete hozta össze a kezdetben 12 tagú nôi kórust. – Magyarországi egyházak meghívására énekeltünk, templomi búcsúkon vettünk részt, Szovátán különbözô mûvelôdési, történelmi, egyházi összejöveteleken, ünnepeken szerepeltünk. Az Intermezzo nevet 1996-ban vettük fel, változatos repertoárunkra való tekintettel. Egyházi kórusmûveket és gregoriánokat, népdal- és gyermekdal-feldolgozásokat egyaránt énekeltünk és éneklünk ma is. 1999-ben Dona nobis pacem (Adj nekünk békét) címmel adtuk ki hangfelvételeinket, egyházi kórusmûveket tartalmazó összeállításunkat, CD-n és kazettán is.

A marosvásárhelyi fesztiválon vegyes karként énekelt az Intermezzo, sorait erôsíti a karvezetô élete párja, Orosz Pál József zenetanár, karnagy, egyetemi adjunktus. Kodály-, Halmos László-, Bárdos Lajos-mûveket énekeltek. Különösen Bárdos tréfás "kínai" kánonjával ("Bent sincs kuncsaft, / Kint sincs kuncsaft, Bort csak töltsünk, Koccintsunk csak!") arattak megérdemelt sikert.

Avagy Artifex Mundi – ezt a címet adta tárlatának Szabó Attila csíkszeredai fotómûvész. Arcok sokasága, világteremtô lelkek sora elevenedik meg a képeken.

Kis székely falvak emberei néznek farkasszemet a kamerával – és velünk. Ki tûnôdve, ki szomorúan, ki álmodozóan. Ki lemondóan. Öregebbek inkább, mint fiatalabbak. A magány és az elmúlás ott kísért a szemhéjak mögött.

Nagy Miklós Kund üdvözölte házigazdaként a Bernády Ház emeleti galériáiban csütörtök délután megnyitott tárlat közönségét.

Mint mondta, Szabó Attila mûvészetének egy jelentôs szelete látható most a marosvásárhelyi kiállítóteremben. Sok arc, megannyi történet és az arcok, történetek mögött ott van a szerzô, a fotográfus is. Sok mindent sikerült megfejteni a lefényképezettek életérôl. Jól érezzük magunkat közöttük.

Szabó András fômuzeológus-kurátor, a kiállító testvérbátyja vállalta el a méltató szerepét. Ô elsôsorban öccse három és fél évtizeddel ezelôtti fényképezôgép- vásárlásától mai fotómûvészetéig méltatta életpályáját, munkásságát. Mesélt a Marosvásárhelyhez való kötôdésrôl és a cím jelentésérôl. Az artifex mestert jelent, de többet is annál: alkotót. A teremtéssel a mûvész itt tovább örökíti azt, amit szeret. Akiket megörökített, azok is világot teremtettek. A tárlatot nagyapja emlékének ajánlotta – számukra ô teremtette azt a világot amelyben felnôttek, és amelynek egy szelete a képeken is visszatükrözôdik – hallottuk, majd a képek közül elemzett párat Szabó András. A fotóestet Csata István nagybôgôs, a kolozsvári konzervatórium negyedéves hallgatójának Bach-játéka színesítette. A világteremtôk megmutatják arcukat Vásárhelyen is.

Még három hét, és kiderül hogy a Sapientia – ECN programozói versenyen részt vevô középiskolás csapatok közül melyik három (összesen kilenc diák) nyer automatikusan felvételt a Sapientia Egyetemre. Dr. Hollanda Dénes dékán, még az április végén sorra került második forduló elôtt bejelentette, hogy az egyetemi Kari Tanács jóváhagyásának köszönhetôen az így bejutó diákok tízes médiával kivívják maguknak az ösztöndíjas és a tandíjmentes helyet – tudtuk meg Kátai Zoltán egyetemi adjunktustól, az esemény fôszervezôjétôl.

A hatékonyság (Efficiency), kihívás (Challenge) és hálózat (Network) alapgondolatok köré szervezett versenyen, az Unirea Líceum csatlakozását követôen összesen húsz egyetemista és középiskolás csapat vágott neki a megmérettetésnek.

A második fordulóra újítottak a szervezôk, ugyanis a március végén megrendezett nyitófordulótól eltérôen legutóbb a szó szoros értelmében egy valódi hálózatban szervezték meg a versenyt.

Az informatikalaboratóriumokból az egyetem aulájába "költöztek" a csapatok, az egyetemi tanárok soraiból kikerült kilenc bíró (a második fordulóban a Petru Maior Egyetem is javasolt feladatot) pedig a karzatról követte a nívós vetélkedôt.

Egyre inkább teljesülni látszik a szervezôk elképzelése, hisz az angol nyelven zajló versenyen az egyetemista és a középiskolás diákok hatékonyabban felkészülhetnek a különbözô nemzetközi megmérettetésekre. Az egyetemek és a középiskolák közötti kapcsolat elmélyítése mellett kiváló alkalom nyílik a jó képességû diákok és a számítástechnikai cégek találkozására. Ez egyik célja a támogatóknak (Evoline, Caro Comp és Neogen) is, mivel mindhárom fordulóban az egyik feladatot a fôszponzor adja. A második fordulóban a Bolyai Farkas Elméleti Líceum SpaRK-IT csapata 34 perc alatt birkózott meg az Evoline kérdésével, így ôk kapták a feladatért járó 100 eurót.

Azt, hogy melyik csapat lesz az 1500 eurós fôdíj tulajdonosa, egyelôre nem tudni, azonban a verseny színvonalát bizonyítja, hogy az eddigi két fordulóban más-más csapat diadalmaskodott. A szászrégeni Petru Maior Iskolaközponttól a Bolyai Farkas Elméleti Líceum vette át a "stafétát". Elsô helyen végzett a SpaRK-IT csapat négy megoldott feladattal.

Fôvédnöki gondolatok a Mikó-vár udvarán

Hölgyeim és uraim!

Kedves csíkiak, csíkszeredaiak!

Gyermekkorom egyik kedvenc képeskönyvének az volt a címe: Jókai Erdélyben. Nagyanyámtól kaptam ajándékba, szívesen lapozgattam, élvezettel nézegettem színes metszeteit. Egyáltalán nem kivételes ez a cím, nem kivételes a témaválasztás: Valaki Erdélyben. Gondoljanak bele, hány ilyen könyvet láttak Önök is: Jókai Erdélyben, Petôfi Erdélyben, Németh László Erdélyben, és folytathatnám a sort. Erdély sok nagy embert adott a magyar nemzetnek, de úgy látszik, ide csak ideiglenesen szoktak jönni vagy visszajönni nagyjaink. Egzotikus, romantikus, különös vidék ez, vonz is, taszít is, és nyugat felôl inkább látogatóba jártak errefelé, önként vagy kényszerûen. Balassi Bálint fogságban volt minálunk, többek közt Marosvécsen, és évszázadokkal késôbb Babits Mihálynak is számûzetés volt a fogarasi tanárkodás. Erôs színek, erôs ízek, erôs hangok, erôs szenvedélyek földje ez, múzsája költôknek, festôknek, akik szívesen kalandoznak errefelé, de aztán visszamenekülnek a biztonságos alföldre.

Ma itt egy újabb képeskönyvet, egy újabb szépséges díszkiadást nézegethetünk: Munkácsy Erdélyben. Avagy: Munkácsy Csíkban. Ideje volt már, hogy ez a festôzseni is eljöjjön hozzánk, ideje volt, hogy képei otthonra leljenek lelkünkben. És nem úgy, mint egy futó kaland, hanem mint egy tartós szerelem. Hiszen külön világ Erdély valóban, de mégis egy a mi kultúránk, mégis összetartozunk mindannyian, és el kell jutnunk oda, hogy egy Munkácsy-tárlat fontos, jelentôs, ünnepi esemény legyen ugyan, de ne legyen rendkívüli, ne legyen annyira szokatlan, amennyire ma még annak kell tartanunk.

Akik ezt a kiállítást megálmodták és megvalósították, nyilván erre törekszenek. Ehhez a szándékhoz is gratulálni szeretnék, ehhez a közösen kialakított jövôhöz is, nem csupán a jól eltervezett, jól népszerûsített tárlathoz önmagában, és nem is csak ahhoz a szellemi-kulturális- földrajzi teljesítményhez, hogy itt most együtt van Csíkszereda, Békéscsaba, Budapest, Párizs és New York, elsôsorban a gyûjtô, Pákh Imre jóvoltából. Mert hát a szervezôk és a gyûjtôk dicséretérôl el szokás feledkezni, miközben a mûvészt méltányoljuk. Pedig a mûvész ihletett indulatához leginkább a gyûjtôk mámora hasonlítható, akik tudják, hogy a remekmûben az öröklét lehetôsége benne van, de a festményt konzerválni kell, félteni, ôrizni, megtartani ahhoz, hogy ez a lehetôség valóra is váljék. Irigylem a gyûjtôk világát, irigylem álmatlan éjszakáikat is, hogy a már megszerzett és az ezután megszerzendô remekmûvek bûvöletében élhetnek.

Itt van hát Munkácsy Mihály Csíkszeredában. Fontos lépések ezek egy valamikor egységes, azután szétszakított, de tulajdonképpen soha különálló darabokra nem esett kultúra újabb egyesülése felé. Ezelôtt másfél évvel nagy elégtételem volt, hogy hozzájárulhattam egy olyan szentendrei kiállítás megrendezéséhez, amelyen a nagybányai festôiskola Nagybányán ôrzött anyagából is bemutattak képeket. Utána egy helybeli, nagybányai román újságíró dühödten megtámadott ezért a kezdeményezésért, és csak nehezen értettem meg, hogy valamiféle nacionalizmust gyanított ebben az együttlétben. Hát persze, büszkék vagyunk, én is büszke vagyok Nagy Imrére, és büszke akarok lenni Munkácsy Mihályra vagy Csontváry Kosztka Tivadarra is, de a nagybányaiakra is, Rétire, Szolnayra, Ferencziékre. Sôt, leginkább ezt szeretném, ennyit szeretnék: hogy büszke lehessek az egész magyar kultúrára, az egész magyar irodalomra, az egész magyar zenére, az egész magyar képzômûvészetre. De semmiképpen nem mások ellenében. Ebben a térségben meg kell tanulnunk úgy szeretni saját nemzetünket, hogy ez ugyanakkor ne távolítson, inkább közelítsen egymáshoz. Miért ne lehetnék büszke magyarként Munkácsyra, és miért ne örülhetnék ugyanakkor, ha Párizsban Brâncusi-t, ennek a kelet- közép-európai térségnek az egyik nagy szobrászát látom viszont egy múzeumban. Miért ne lehetne büszke erdélyiként egy román például Nagy Imrére, akinek egyébként a minap láthattam szép tárlatát a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben. Minden és mindenki tartozik itt valahová, mindannyiunknak megvan a nemzeti büszkeségünk, és ennek fontos része a mûvészet, de ugyanakkor minden mindennel összefügg. Egy határok nélküli Európában ezt kell nekünk nagyon jól megértenünk, nagyon mélyen tudatosítanunk.

Vannak, akik ezt már régebbrôl tudják Európában, például a franciák, akiknek a nacionalizmusa még a legrosszabb idôkben sem kitaszító, hanem befogadó jellegû volt. Most, hogy csíkszeredai barátaim rám rótták ezt a megtisztelô védnöki szerepet, igyekeztem komolyan venni feladatomat, és többek közt fellapoztam egy 1931-es kiadású francia Larousse lexikont is, mit mond Munkácsyról. Íme, a szócikk kezdete: "Munkácsy Mihály magyar festô Munkácson (Magyarországon) született 1844-ben, Bonnban halt meg 1900-ban. Fischer tanítványa volt, az 1870-es Párizsi Szalonban állította ki a Siralomház címû munkáját." És most következik a fontos mondat: "Pályája teljes egészében Párizsban zajlott." Nem folytatom, ennyibôl is látszik, hogy a francia lexikon büszke tud lenni a más nemzet festôjére is, burkoltan dicsekedni tud azzal, hogy munkássága egészen Párizshoz kötôdik, még hogyha nem is pontosan így igaz. Ezt a fajta befogadókészséget, ezt az egészséges elfogultságot kell nekünk is megtanulnunk erdélyi görcseink, elôítéleteink, örökös kisebbrendûségi érzéseink helyett.

Munkácsy Mihály drámai sorsú festô volt. Csak bele kell olvasni az életrajzába, és rögtön kiderül, hogy állandóan ott ólálkodott körülötte a halál, szülei korai halála, barátja halála, míg aztán ôt is utolérte ötvenhat évesen, hiába menekült elôle az ôrületbe. Egyik-másik kritikusa lekicsinylôleg beszél életmûvének arról a vonulatáról, amit szalonfestészetnek, szalonképeknek szokás nevezni, pedig Munkácsynál ezt is valamiféle melankólia, néha szorongás árnyékolja be: valószínûleg az elvesztett otthon fájdalma. A pompás, túldíszített környezet mintha a leselkedô semmit akarná elfedni ezeken a képeken. Persze, a drámát a maga teljességében a monumentális festmények fejezik ki, a szenvedô ember általános drámáját, Krisztus szenvedését, de a bûnös Pilátusét is, a tobzódó emberi arcokban, a sokféle emberi drámában próbálja felmutatni az egyetlenegyet.

Munkácsy a miénk. És egyúttal mindenkié. Letagadhatatlanul magyar, és kétségtelenül egyetemes. Jó, hogy itt van közöttünk. Jó, hogy itt van velünk képein az a kor, a kiegyezés kora, amely 1848 elbukott forradalma után többet, jobbat ígért Magyarországnak, és amely olyan mûvészeket adott a világnak, mint Munkácsy Mihály. Hiszen ami akkor létrejöhetett, azt az utólagos kollektív vagy egyéni tragédiák sem tehették semmivé. Az itt látható remekmûvek mindennél, mindenkinél jobban tanúsítják ezt.

Markó Béla, a Munkácsy-képek Erdélyben címû kiállítás fôvédnöke

Áprilisban a magyar költészetet ünnepelték a Maros Megyei Könyvtárban. Felkérésükre olvasóik szavaztak kedvenc költeményükre. Szavazataik alapján az elsô helyre József Attila Mama és Petôfi Sándor Szeptember végén címû versei kerültek. A szervezôk most e két költeményt ajánlják mellékletünk olvasóközönségének.

József Attila

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindig, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még ôszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késô,

most látom, milyen óriás ô –

szürke haja lebben az égen,

kékítôt old az ég vizében.

1934. október

Petôfi Sándor

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak elôtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetôt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam ôszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Ó mondd: ha elôbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörölni véle könnyûimet érted,

Ki könnyedén elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Interjú a regény szerzôjével, Szávai Gézával

A közel két évtizede Magyarországra áttelepült íróval, a Pont Kiadó vezetôjével a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk. Nagy érdeklôdés övezte új regényének, a múlt ôsszel megjelent s máris friss kiadást megért Aletta bárkája címû kötetének a bemutatóját. Arról érdeklôdött, miképpen lehetne a könyvet Marosvásárhelyen is bemutatni. A rendezvényt jövô szerdára, május 16-ra sikerült összehozni. A szerzô minél több érdeklôdôvel szeretne találkozni a Bernády Házban délután 6 órakor kezdôdô dialógus alkalmával, amikor Tompa Klára mûvésznô tolmácsolásában regényrészlettel is megismerkedhetnek a jelenlevôk.

– Manapság elég ritka, hogy ennyire rövid idôn belül meg kelljen jelentetni egy könyv második kiadását, mint ahogy az Aletta bárkája esetében történt. Ennek a nagy érdeklôdésnek a szerzô vagy a kiadó örül jobban?

– Egyértelmûen a szerzô, hiszen én a véletlen, a szükség és a kényszer furcsa szeszélye miatt egyfajta salingeri pályát futottam be. Salinger, a híres Zabhegyezô szerzôje döntött úgy, hogy nem fordul kiadóhoz, hanem összeálltak ôk maguk hárman-négyen, és létrehoztak egy kiadót és egy könyvesboltot. Két könyvük világsiker lett, de ezt nem részletezem, nem is erre ácsingózom, csak hangsúlyozom, a szükség hozta, hogy így léptem. Azt mondtam, hogy mintsem egy szétrombolt kiadói struktúrában, ami a magyarországi rendszerváltás idején kialakult, ide-oda futkossak a könyveimmel különféle megszûnô kiadókhoz, jobb, ha én magam csinálok egyet. És megalapítottuk a Pont Kiadót. De egy ilyen könyves mûhely tönkremehet, viszont a szerzô haláláig szerzô marad. Ezért is jelenthetem ki nyugodtan, hogy az Aletta bárkája sikerének szerzôként jobban örülök.

– De a kiadónak se mindegy, hogy sikerkönyvei vannak-e vagy sem. Az meg külön szerencse, ha éppen a vezetôje írja a keresett köteteket. Egyébként amikor ezt a regényedet elkezdted, számítottál-e rá, hogy ekkora érdeklôdést vált ki?

– Nem. Az az igazság, hogy volt más olyan könyvem, amely esetében számítottam a sikerre, és nem alakult mindig úgy, de nem is panaszkodhatom, mert végeredményben minden kötetem valahogy a helyén van. Most azonban nem gondoltam, hogy úgynevezett bestseller születik.

– Ezt szerinted vajon miért szerette meg a közönség?

– Azt hiszem, hogy ez az alaphelyzet, amit az Aletta bárkája regény formájában megközelít, manapság egyre inkább valamiféle életészleléssé válik. Én gyerekkoromban Erdélyben több náció közötti kötelékekben, konfliktusokban, egyéb hasonló helyzetekben hányódtam, és most azt tapasztalon, hogy ugyanez mind elterjedtebb, csúnya szóval, globális életérzéssé terebélyesedik a világban. Csak az én családomban mennyi minden történt, ami ide vezet. Anyai ágon egyesek elmentek Amerikába, visszajöttek, közben általuk is nációk, hitek keveredtek. Ha pedig globális léptékben nézzük a dolgokat, ez még nyilvánvalóbb. A civilizációk konfliktusát nagyon sokan a saját bôrükön észlelik. Ez a korjelenség engem egész fiatal korom óta érdekelt. Az Aletta bárkája nagyon tömören arról szól, hogy az 1600-as években egy hollandiai református kislány az édesanyjával meg hittérítôkkel Japánba megy. Ott létrehozzák Új-Amszterdamot. A szigetország akkoriban az európai vallásháborúk egyfajta kihelyezett színtere lett, ott is harcoltak egymással a reformátusok, katolikusok. Japánnak azonban védenie kellett magát, mert a nagy nyugati civilizáció ezt az országot is gyarmatosítani akarta. Ezért hirtelen lezárta a határait, minden keresztényt legyilkolt, a megkeresztelt japánokat is. Ez volt a történelem elsô ilyen százszázalékos népirtása. Japán pedig két évszázadig teljesen elszigetelôdött. Alettát is ki kellett volna végezni, de a kivégzôje egy ideig elrejtette. Japánban egyébként nincs hóhér, szerintük minden ember megérdemli, hogy külön kivégzôje legyen. Szóval Aletta kivégzôje, egy híres japán hadvezér néhány évig elhalasztja a kivégzést. Közben születik két gyerekük, ez is megbocsáthatatlan bûn, ôket is el kell rejteniük, mert tudják, hogy elôbb-utóbb mindkettôjüknek meg kell halniuk, és a gyerekeket valahogy védeni kellett. Nem részletezem, mindezt dokumentumok is alátámasztják. A történetnek valóságalapja van.

– Miközben végletesnek és romantikusnak is tûnik. És a jelek szerint a XXI. századi közép-európai ember igen kíváncsi lehet a XVII. századi távol-keleti egzotikumra.

– Én nem nevezném egzotikumnak. De ezen túl is feltehetem a kérdést, hogy a te fiadat vagy lányodat érdekelheti-e a XVI. századi Rómeó és Júlia sztorija? Ugyan már! És mégis.

– Aletta története egy meglehetôsen vaskos és sok dokumentálódást igénylô regénybe fért bele. Sokat dolgozhattál rajta. Különben ilyen, a szó szoros értelmében vett regényt elég rég nem jelentettél meg.

– Ez a dolog már húszéves koromtól érdekelt. Személyes érintettség is fennállt, folyamatosan identitásproblémákkal kellett szembenéznem. Többet éltem Bukarestben, s amikor az ottani magyarok a románokról beszéltek, azt mondták, hogy ezek a svédek, a románok meg azt rólunk, hogy ezek a japánok. Nem a bozgor kifejezést használták, hanem azt, hogy "niponii". Hát csoda, hogy az érdeklôdésem Japán felé fordult? Egyébként túl a tréfán, Budapesten is pár mondat után kiszúrják, hogy na, megint itt van egy székely! Az meg csakis egy viccelôdô, kuriózumfigura lehet, rosszabb esetben egy újabb "bunkó". De aztán három perc teltével elfelejtik az elsô gondolatukat. Az azért megmaradhat bennük, amit már nemegyszer hallottam, miszerint "igen tájjellegû arcod van, Géza." De én az ilyesmin egy-kettôre túlteszem magam. Nem dolgozik bennem a megfelelés kényszere. Az én mesterségem a magyar nyelv, és ennek a mûvelésében, használatában egy pillanatig se érzem magam kisebbrendûnek, mint egy budapesti vagy akárki más az anyaországból. A kelet-európai emberekben különben van egyféle szervilizmus a nyugatiak irányában, bennük pedig egy olyan hajlam, hogy lenézzenek. Én nem szeretem, hogy bárki is lenézzen. Talán ez is magyarázza, miért van egy nemzetközi programunk, amelybe tizenkét ország ugyanennyi kiadóját kapcsoltuk be. És jó az együttmûködésünk. A tárgyalásokkor hamar tisztázódni szokott, hogy én hány nyelvet beszélek, a francia meg egyet, jobb esetben kettôt, és a többiek se állnak jobban. Nincs okunk kisebbrendûségi komplexusokkal telítôdnünk.

– A siker bizonyos mértékig korrumpál, könnyen ráterel a lazításra. Most dolgozol valami nagyobb lélegzetû feladaton?

– Volt nekem egy-két fixa ideám. A körülmények is hozták ôket. A diktatórikus Romániában például egy huszonéves írónak nem volt könnyû debütálni, úgy is döntöttem, hogy harmincéves korig ki se adok prózát, ennyi idôs voltam, amikor megjelent az elsô prózakötetem. És utóbb is az volt a meggyôzôdésem, hogy csak ötven év körül kell kiadni a regényeket. Így jelentkeztem ötvenévesen a Székely Jeruzsálemmel, jöhetnek hát a többiek.

– Ennek kapcsán azt is hangsúlyozhatjuk, hogy fontosnak tartod megismertetni a könyveidet a román olvasókkal is.

– Sajnos a rendszerváltozás után sem tapasztaltam olyan impulzusokat, hogy ki kellene használni a lehetôségeket egymás megismerésére. A könyvek erre jó esélyt nyújtanak, csak le kellene fordítanunk ôket és eljuttatni egymáshoz. Amikor mi létrehoztuk a Pont Kiadót, én például azzal kezdtem, hogy a magyar Himnuszt, amit száz éve szidnak a románok, és rengeteg magyart meghurcoltak miatta, végre le kellene fordítanunk románra. Hiszen szidják, de valójában senki se ismeri. A szándékom megvalósítására nem kaptam támogatást, de kiadtam Kölcsey válogatott mûveit kétszer egymás után, magyarul és románul, hogy a román értelmiség egy az egyben szembesüljön a szöveggel. Ilyen alapvetô dolgokat mulasztunk el. Tehát igyekszem, hogy minél több kötetet kiadjunk románul is. Szorgalmazom, hogy a Székely Jeruzsálem is napvilágot lásson román tolmácsolásban, magyarul a második kiadás is elfogyott, ôsszel megjelenik a harmadik kiadása. Különben már le van fordítva románra, és igyekszünk mihamarabb közzé is tenni, mert mindaddig nem akartam bármely más nyelven nemzetközi porondra dobni, amíg a román változat el nem jut az olvasóközönséghez.

– Valószínû, hogy valamikor ez történik az Aletta bárkájával is. Most viszont jó hír a marosvásárhelyi olvasóknak, hogy e nagyon érdekes regény bemutatójára rövidesen eljössz hozzánk is.

– Igen, én is nagyon örülök a lehetôségnek. Május 16-án délután 6 órakor lesz a könyvbemutató a marosvásárhelyi Bernády Házban. Fontos számomra ez a találkozó az itteni barátaimmal, olvasóimmal, ideje eljuttatnom ide is ezt a könyvemet, remélem, hogy szeretni fogják.

N.M.K.

Kuti Csongor

(Dylan Thomas emlékére)

Májusban a fiúk is megkívánnak engem

és csak nekem bontják hetyke

mellbimbó-rügyeiket a fák

fürödni megyünk meztelen az éjben

gyûrött, csatakos és forró

szerelmi csatában szétdúlt ágy a táj

Májusban az élet császárai vagyunk

és nem vehet erôt rajtunk

a szemtükrök mélyén meglapuló halál.

Elhunyt Méhes György író. A fájó hír kapcsán egy feledhetetlen, kedves – hozzá kapcsolódó – diákkori emlék jutott eszembe.

Örökre szívemhez nôtt alma materemben, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban, a hagyományos évi iskolai mûvelôdési versenyre készülôdtünk, az 1962–63-as tanévben történt. Osztályunk, mint minden ilyen alkalommal, ezúttal is nagy lázban volt, és nem csak azért, mert mindig is amolyan presztízskérdésnek számított a versenyen való megjelenés, hanem, mert nem kisebb célt tûztünk magunk elé, mint a verseny elsô díját. Hogy mitôl is volt a nagy önbizalom? Nos, mert egy igencsak jól ismert Méhes György-darabbal, a Széna vagy szalma címûvel készültünk a megmérettetésre iskolánk fiatal magyartanára, Kovács Levente rendezésével.

Egy kiváló színdarab, kiváló rendezô, no meg egy lelkes csapat – íme három, távolról sem elhanyagolható tényezô, melyre önbizalmunkat alapoztuk.

Már célegyenesben voltunk, mindössze egy hónap választott el a versenytôl. Aznap is ott forogtunk nagy izgalommal a "világot jelentô deszkákon", a díszterem színpadán, a rendezônkre várva, amikor végre nyílt az ajtó. Ahogy belépett, rögtön feltûnt, hogy valami nincs rendjén. Az arcára volt írva.

– Rossz hírem van – szólalt meg Levente. Sajnos, nem vehetünk részt a versenyen. Valamennyiünk arcára nagy kérdôjel ült ki.

– A darabot nem lehet elôadni, cenzúra alatt van.

Mély döbbenet, keserûség. A perc töredéke alatt váltak köddé dédelgetett álmaink, reményeink.

A történethez tartozik, hogy végül mégiscsak részt vettünk a versenyen. A tanár úr felesége, látva nagy elkeseredésünket, másnap megjelent egy szovjet darabbal (egy kolhozban játszódott a történet), és gyorstalpalással egy hónap alatt sikerült betanulnunk.

Persze, a remélt elsô díj elmaradt, de mégis elégtételt jelentett számunkra, hogy osztályunk ezúttal is részt vehetett a versenyen, ott lehettünk a színpadon – a hagyományosan rangos zsûri elôtt.

Ennyi a történet. Egy kedves emlék, mely egy kedvelt, szeretett írónkhoz kapcsolódik, sok-sok örökre felejthetetlen írásával egyetemben.

Forró Miklós

Ariadne XI.

Természetesen a belsô emberi értékek, a lélek fent említett végletes határai között csaponghatunk a textilmûvészek tizenegyedszer is megrendezett országos kiállításán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Mert a látvány elsôsorban ilyen dimenziókban fogant, és ezt azonnal érzékeli is a textíliákra ráhangolódó szemlélôdô. Az Ariadne XI-en mintha az elôzôeknél is erôteljesebb lenne az érzelmi töltet. Talán azért, mert csakis mûvészNÔK állítanak ki? Lehet, bár a korszellemhez igazodva, manapság a gyengébb nem képviselôi közül is nagyon sokan alkotnak az elidegenedés, az irónia, a cinizmus jegyében. Itt errôl nincs szó, inkább bizonyos emelkedettséggel találkozhatunk. A bemutatkozók komolyan veszik önmagukat és mûvészetüket, olyankor is, amikor hitvallást tesznek munkájukról, és akkor is, ha játékos kedvükben dolgoznak. Ez is magyarázhatja, hogyan válhatott csúcsdöntôvé a rendszerváltást követôen ez a Nagy Dalmáék kezdeményezte rendezvény. A megnyitón Gheorghe Muresan, a Képzômûvészek Szövetsége helyi fiókjának vezetôje elmondta, Marosvásárhelyen immár a textilesek seregszemléjét szervezték meg a legtöbbször megszakítás nélkül, évente, egymás után. A közönség ezt is honorálja jelenlétével, és persze azt is, hogy a rendezôk annyira fontosnak tartják a véleményét és aktív részvételét, hogy meg is szavaztatják a nézôk által legtöbbre tartott mûveket, azok szerzôit pedig díjazzák is. A megnyitó ünnepségen az elôzô évi elismerések átadására is mindig sor kerül. Az eljövendô gyôztesekre tehát máris szavazhatunk.

És mire adhatjuk voksunkat? Bô a választék, még ha a kiállítók valamivel kevesebben is vannak, mint máskor, hiszen például a most hiányzó nagyváradiak korábban egész csapattal képviseltették magukat az Ariadne seregszemléin. Persze, több magyarázat is lehet a távolmaradásra, a textilmûvészet nagyon idô- és munkaigényes, igencsak nehéz folyamatosan újdonsággal elôrukkolni. Ezért külön megbecsülést érdemelnek azok, akik sohasem hiányoznak a tárlatról. És hála istennek, sokan sorolhatók ebbe a kategóriába. Ami egyébként az újdonságokat illeti, a látottak alapján elmondhatjuk, hogy ezúttal némiképp háttérbe szorult a kísérletezés, kevesebb a szokatlan, a meghökkentô ötlet, ritkább az installáció. Az alkotók szorosabban kötôdnek a textilmûvészet hagyományaihoz, klasszikus értékeihez, azok is, akik meglepve ismerôiket, kiléptek megszokott stílustörekvéseik kereteibôl. Negyvenöt kiállítóval nyilván terjedelmi okok miatt sem foglalkozhatunk külön-külön, meg kell elégednünk néhány jelenség jelzésszerû felvillantásával. És mindjárt azzal kezdjük, amit írásunk elején felvetettünk: az érzések, érzelmek széles skálájával, amibe a falra helyezett mûvek beilleszkednek. A fohásztól, gyásztól az életörömig, a szárnyaló vidámságig megannyi lelkiállapot, hangulat szülte a textíliákat, nosztalgia meg derû, melankólia és bizakodás és sok más életérzés társul hozzájuk, és mindezek tükrözésére a legkülönfélébb anyagokat és technikákat kellô hozzáértéssel, inventivitással és mesterségbeli tudással választották meg a mûvészek. Ugyanez a megállapítás a gondolatra, koncepcióra épülô munkák meg az ilyen-olyan struktúrák, installációk esetében is érvényes.

A legmélyebb benyomást valószínûleg a sepsiszentgyörgyi Köllô Margit Imádság jó munka kegyelméért címû nagyméretû szônyege kelti a nézôben. A sötét, ünnepélyes tónusú, impozáns kárpit önmagában is olyan hatású, mintha egy bensôséges, mégis messzire hangzó fohászt hallanánk. Erejét, üzenetét azonban megkettôzi, egyértelmûvé teszi az az archaikus szépségû szöveg, amit akárha egy valóságos imát, a mûvésznô ráírt a szôttesre. "Jól tudom, Uram, hogy munkára teremtettél, és hivatást rendeltél számomra…" – olvasható a pár soros tömör, ám annál tartalmasabb vallomásban. Nagyon egyéni, amit Köllô Margit továbbít valahova az éteri magasságba, mégis sajátjának érezheti valamennyi kiállító. Mert a szöveg individuális sajátosságában is az összes mûvész ars poeticájának tekinthetô. Aligha volna bárki is közülük, aki ne értene egyet vele. "Minden munka egyformán nagyszerû és szent" – mondja a szerzô. Igen sokan gondolják ugyanígy. Ezért is olyan megnyerô ez a tarka mozaik, amivé a tárlat a számos öntörvényû alkotó mûveibôl összeáll. A temesvári fiatalokéból is, akiknek jelenléte az idén is üdítôen hat. Az emeleti galériát uralják egyetemi feladatként kapott, ám a repülés közös témáját nagyon változatosan megfogalmazó szônyegeikkel. Könnyen beszerezhetô, olcsó anyagokból dolgoztak, a munkáktól kissé eltávolodva, ez már nem tûnik föl, csak a felszabadult szárnyalás, a fiatalos lendület, a megkapó, álomszerû lebegés és a tehetség érzete az, ami egyáltalán nem talmi textíliáik láttán elkápráztatja a nézôt. És akkor a többi szép kompozíciókat még nem is említettük. Ezt érdemes önnek fölfedeznie, kedves olvasó.

N.M.K.

1. Anca Popescu Ratiu – Nagyvárad – Az atya nevében

2. Anca Rusan – Kolozsvár – Festett ablakok

3. Csíky Szabó Ágnes – Marosvásárhely – Metamorfózis

Dicsérô oklevél:

Kozma Rozália – Marosvásárhely – Metamorfózis,

Hunyadi Mária – Marosvásárhely – Pompeji szerelmesek,

Kolumbán Kántor Zita – Marosvásárhely – Ôstudat,

Sajgó Ilona – Marosvásárhely – Homokóra, Életfa,

Deák M. Ria – Sepsiszentgyörgy – Kompozíció

Erôss Attila

Voltak s lesznek virágos vasárnapok,

hogy pálmafa ágat lengessenek.

Voltak s lesznek Krisztust váró emberek.

Voltak s lesznek óvatos Pilátusok,

és edény, melyben kezet mossanak.

Voltak s lesznek Istent káromló szavak.

Voltunk s vagyunk mindenkor, ahogy lehet.

Pálmás napok és gyilkos péntekek.

De feltámadás is. Reménykedjetek.

2007

Balási András

VERS

Még lebegtet kényszerpályámon

egy fura, idegen szerep.

Nincsen másom már e világon,

csak amit közénk képzelek.

Tégy hát úgy, mintha enyém lennél,

hogy lehessek végképp tied,

legyél több e semmi mindennél,

mely önmagából is kivet.

Legyél hazug s egy kicsit álnok,

szívemre lehelj halk derût,

szememre meg csöndes, szebb álmot,

jövôt mesélj, jót s egyszerût.

Nincsen másom már e világon,

csak amit közénk képzelek,

áttetszô, égiekkel játszó

remek kis lehetetlenek.

– Interjú Korpos András színmûvésszel –

Néha a változtatás kényszere szerencsés fordulatot hozhat magával. És ha általa annyira magunkra találunk, felmerül a kérdés: "Hogy nem gondoltam erre elsôbôl?" Ez a gondolat Korpos András esetében is felvetôdik az emberben.

– Jóval az érettségi után döntöttél úgy, hogy egyetemre mész. Addig mivel foglalkoztál?

– Jó tíz év telt el az érettségi után, amíg felvételiztem a színire. Addig nôs is voltam, váltam, és ebbôl kifolyólag döntöttem úgy, hogy radikálisan szeretnék változtatni az életemen, és rendbe tenni mindent, ami összekuszálódott. 27 évesen két egyetemre is felvételiztem: a sporttanárira meg a színire. Bár egyáltalán nem függ össze a kettô, ezek vonzottak: a mozgás meg a lélek. Végül fölvettek a színire, így Vásárhely mellett döntöttem. Eleinte nagyon nehezen találtam fel magam a nálam fiatalabbak közt, nehezen tudtam magam arra a vágányra helyezni, amelyet tulajdonképpen megkövetel ez az életforma. Másod- és harmadéven felvetôdött bennem a gondolat, hogy nem nekem való ez a pálya, és abba kellene hagynom. De rá kellett ébrednem, hogy tévedés volt így gondolni. Szerencsére voltak olyan tanáraim meg kollegáim, akik mellettem álltak, és megtettek mindent azért, hogy ne döntsek rosszul. Most már annyira megszerettem a színházat, hogy csak így tudom elképzelni az életemet.

– Volt meghívásod más városba, más színházhoz is?

– Volt, Veszprémbe és Nyíregyházára, de én harcoltam azért, hogy Vásárhelyen maradjak. Szerencsém is volt, hogy az alkatomból kifolyólag már másodévesen nagyszínházi produkcióban vehettem részt. Játszottam a Boldogtalanokban, melyet Bodó Viktor vitt színre, harmadéven pedig a román tagozaton a Kincses Elemér által rendezett Sirályban. Negyedéven a Cseresznyéskertben már fôszerepet is kaptam. Ezáltal úgy éreztem, letettem az alapköveit annak, hogy itt maradhassak Vásárhelyen. És ez így is lett.

– Az nem vonzott egyáltalán, hogy külföldre menj?

– Nem. Nem tudom, hogy megéri-e az a plusz kis anyagi azt, amit pótol az itthonlét. Az, aki ezt a hivatást választja, nem gondol anyagi dolgokra. Részben azért nem választottam a külföldre való kiköltözést, mert harminc év fölött nem könnyû bepakolni egy autóba, és teljesen újrakezdeni mindent. Másrészt pedig azért, mert édesanyám beteg, és szüksége van rám. Hogy késôbb mi lesz, azt nem tudom, most itt, Vásárhelyen jól vagyok, és szeretem.

– Milyen érzés az egyetem után a Tompa Miklós Társulatban dolgozni?

– Már másodéven a nagy nyilvánosság elôtt, nagyszínházban játszottam a Boldogtalanokban. Miközben zajlottak már a munkafolyamatok, Bodó Viktor egy délután észrevett az egyetem büféjében, és mivel valamit látott bennem, bevett az elôadásba. Kis szerepem volt. Én voltam a Korpos, Huber Vilmos alteregója. A szerzô, Füst Milán ezt a figurát nem írta bele a darabba, ez egy fiktív szereplô volt, melyet Bodó Viktor talált ki. Szövegem nem volt, de ott voltam a színen. Harmadéven pedig a Sirályban Jakov szerepét játszottam, összesen hétszer. A Stúdió színpadán negyedéven léptem fel elôször. Nálam fordítva történt, mint általában: én elôbb beugrottam a mélyvízbe, és aztán kezdtem a sekélyben evickélni. Így amikor elkerültem a Nemzeti Színházhoz mint szerzôdtetett színmûvész, már mindenkit ismertem, nem volt újdonság. Mindenki nagyon melegen fogadott.

– Említetted, hogy román elôadásban is részt vettél. Ezáltal milyen új tapasztalatokra tettél szert?

– Vásárhelyi születésû vagyok, nagyon sok román barátom és ismerôsöm van gyerekkorom óta. Egy évig román óvodába jártam, egyet pedig román nyelvû iskolába, így nekem a nyelv nem okoz nehézséget. A román társulatoknál kissé más a dolog, a román színjátszás látványosabb, mint a magyar, harsányabb, mozgékonyabb, mutatósabb. Nagyon hasonlít az olasz és francia színjátszáshoz. Nagyon furcsa volt az, hogy az érzelmeket itt inkább megmutattuk, inkább kifele játszottuk, mintsem bensôségesen átéreztük. Ez nagyon jó iskola volt nekem.

– Általában milyen szerepeket osztanak rád? Mennyire vagy elégedett velük?

– Szeretnék az a színész lenni, akinek nincs szerepköre. Sajnos, ha a rendezô nem ismeri a színészt, akkor a külsôségekre teszi a hangsúlyt. Azt veszi figyelembe, hogy külsôleg hogyan mutat a színész, hogyan mozog, hogyan beszél. Vagyis általában ha egy ember kicsi, köpcös és vicces, akkor egyértelmû, hogy azt a szerepkört fogja gyakrabban játszani. Ha valaki magas, nehezebben lép a színpadon, akkor afelé kezdik irányítani. Én jóval magasabb vagyok az átlagnál, de szerencsére nem érzem úgy, hogy erre tettek volna súlyt a rendezôk és ezt próbálták volna megmutatni.

– Mennyire érzed úgy, hogy ki tudtál bontakozni?

– Szerintem egy színész a pályája során nem tud teljesen kibontakozni. Hogyha elértél egy szintet, tovább próbálsz törni, fejlôdni, harcolsz azért, hogy megtapasztalj olyan élményeket, amelyekkel még nem találkoztál.

Kérdezett: Papp Ida Júlia

Marosvásárhely iskolaváros XI.

Az 1868-as Eötvös-féle népoktatási törvény új alapokra helyezte az iskoláztatást Magyarországon és Erdélyben. A rendelkezés kötelezôvé tette és elrendelte az elemi iskolai oktatást és tanítóképzôk létesítését.

Hosszú idôn át Maros-Torda vármegyében és Marosvásárhelyen a nagyenyedi, a székelyudvarhelyi, a kézdivásárhelyi, illetve a balázsfalvi tanítóképzôk végzettjei biztosították az oktatást a magyar és a román tannyelvû elemi iskolákban.

Az 1920-ban bekövetkezett hatalmi változás után törvény szabályozta az állami és a felekezeti oktatást. Megyeszerte román tannyelvû állami elemi iskolákat nyitottak, ami szükségessé tette tanítók képzését. Marosvásárhelyen a román tannyelvû tanítóképzôt az 1923–1924-es tanévben indították be a volt jegyzôi tanfolyam épületében, a jelenlegi szakszervezeti székházban. Az iskola 1940–1944 között megszakította tevékenységét, majd 1945-ben újra megnyitotta kapuit az Alexandru Papiu Ilarian líceum épületében, ahol 1948-ig, a tanügyi reformig mûködött.

1934-ben a kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképzôt áthelyezték a marosvásárhelyi római katolikus fôgimnáziumba. Az utolsó évfolyama 1941-ben fejezte be tanulmányait.

1940-ben nyitja meg kapuit az Alexandru Papiu Ilarian Nemzeti Kollégium épületében az állami magyar tannyelvû tanítóképzô, de 1945-ben felszólítják az épület elhagyására. A Református Kollégium és a régibaromvásári elemi iskola fogadja be a képzôsöket. 1946-ban önálló fiú és lány tanítóképzôvé alakítják az iskolát.

1948-ban a tanügyi reform a fiú tanítóképzôt megszünteti, a tanítójelölteket áthelyezi a kolozsvári, a nagyenyedi, a székelykeresztúri és a csíksomlyói képzôkbe, míg a lányokat iskolástól Szászrégenbe költözteti.

Így a megyeszékhelyen 1948–1960 között nem volt tanítóképzô, s a tanerôk pótlására 1960-ban egy magyar tannyelvû tanítóképzô osztályt indítottak a Bolyai Farkas líceum épületében.

1966-ban pedagógiai iskola nyitja meg kapuit Marosvásárhelyen, román és magyar tagozattal.

A tanítóhiány pótlására 1970–1972 között a pedagógiai fôiskolán román tannyelvû tanítóképzést vezetnek be az érettségizettek számára.

1972-ben a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában megszüntették a magyar tanítóképzést. Céljuk az volt, hogy a magyar általános iskolákat – tanítóhiányra hivatkozva – fokozatosan felszámolják. Évente csak 8–10 helyet juttattak a Maros megyei tanítók képzésére a székelyudvarhelyi tanítóképzôben.

Az 1989-es események alapvetô változásokat eredményeztek. 1990-ben újra beindul a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában a román tagozat mellett a magyar óvónôk és tanítók képzése.

Fodor Sándor (S.)

A délvidéki énekesnô gyôzelmét mi, határon túl élô magyarok segíthetjük

Lenyûgözôen szerepelt, méltán jutott az Eurovíziós Dalverseny döntôjébe a magyarországi és a határon túli magyarok körében nagyon népszerû Rúzsa Magdi. Ha gyôz, a szombat az összmagyarság ünnepévé válhat, ebben bízik a Magyar Televízió.

Hatalmas tapssal jutalmazta az Eurovíziós Dalverseny elôdöntôjének közönsége Rúzsa Magdi fellépését Helsinkiben, az 51. Eurovíziós Dalfesztiválon. Általános szakmai vélemény szerint vége annak az idôszaknak, hogy valaki énektudás nélkül, nagy színpadi látványossággal jusson elôre. Ezt ékesen bizonyította a vajdasági lány csütörtöki fellépése is, hiszen az Aprócska blues címû számot 22. fellépôként egyszerû öltözékben, farmerben és trikóban, mezítláb énekelte el. A show-elemekhez szokott érdeklôdôk számára elôször meglepô volt a puritánság, de az igényes nézôk hamar felismerték az elôadó és a dal értékeit.

Tizenöt perces szavazás után alakult ki a döntôbe jutottak mezônye, s a magyar induló szombaton 14 ország versenyzôivel együtt szerepelhet a döntôben. "Határtalan érzés volt, hogy hazai sikerrôl számolhattam be, amikor feltûnt a magyar felirat, szinte kiabáltam a mikrofonba" – mondja Gundel Takács Gábor, az est közvetítôje.

Magdi programja állandóan zsúfolt, pénteken két próba várt rá, szombaton pedig még egy és a döntôben való szereplés."Nagyon boldog vagyok, hogy továbbjutottam. Már eddig is felejthetetlen napokat töltöttem a finn fôvárosban. Bár ez egy verseny, mégis mindenki segítette a másikat, amiben csak tudta" – nyilatkozta Rúzsa Magdi. Nem akar jósolni, hogy mi lesz a végeredmény, ki lesz a befutó.

Az m1 szombaton este (nálunk) tízkor közvetíti a döntôt. Elôtte egy 40 perces mûsor foglalja össze a Helsinkiben történteket, s az énekesnôvel is exkluzív interjút láthatnak a nézôk. Pusztay András, a csatorna mûsorigazgatója arra buzdít mindenkit, különösen a határon túli magyarokat, hogy a lehetô legtöbben szavazzanak telefonon. "Már a csütörtöki szavazás eredménye is bizonyította, hogy a vajdasági énekesnô a határainkon kívül is nagyon népszerû. Az anyaország és a Magyar Televízió a döntôben is számít Rúzsa Magdi határon túli rajongóira. Voksoljanak, hogy a szombat este az összmagyarság ünnepe legyen!" – mondta a mûsorigazgató.

A magyar tévénézôk kitüntetett figyelemmel követték a csütörtöki elôdöntôt: a felnôtt lakosság egynegyede választotta az m1-et, 2,03 millió ember, vagyis még Budapest lakosságánál is több nézô figyelte a csatornát. Az eredményhirde