Hirdessen a NÉPÚJSÁGBAN!

Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a BCR Tg. Mures IBAN RO 51 RNCB 3600000002490018 – euró; RO 24 RNCB 3600000002490019 – dollár bankszámlaszámra. E-mail címünk nepujsag@e- nepujsag.ro

Apróhirdetések

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: nepujsag@e-nepujsag.ro

Díjmentesen

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: reklam@e-nepujsag.ro

A hirdetések egységes tarifája 150 Ft/szó, 200 Ft/cm², mely magába foglalja a romániai áfát is.

Aktuális

Nem semmi, ami a marosvásárhelyi hajléktalanokkal történik. És történik már jó ideje, de épkézláb megoldás a kilakoltatottak vagy kilakoltatásra várók ügyében nem született. Hogy miért? Bizonyára túl komplikált a szociális terület az önkormányzat számára, nem veszi fel a versenyt más "hasznosabb", (avagy hasznot hajtó?) területekkel.

A probléma valóban sokrétû, és elsôsorban jóérzést kíván az illetékesektôl. Mert mégiscsak elgondolkodtató, hogy a város szívében százával élnek törvényesen vagy törvénytelenül olyan emberek, akikrôl tudni lehet, hogy rövid idôn belül utcára kerülnek. Az nem hihetô, hogy az önkormányzat most ébred rá, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanok tulajdonosai – bár jogosan – de kilakoltatják az épületekben lakókat.

A városvezetés jó ideje tisztában van azzal, hogy mely ingatlanok szerepelnek a visszaszolgáltatási listákon, mely épületek restitúciós perek tárgyai, és hogy megközelítôleg hány személy kerül az utcára, amikor a bírósági döntések véglegesekké válnak. A városvezetés a jelek szerint viszont a füle botját sem mozdította eddig. Szociális esetekrôl van szó, amit "kezelni kell", ha tetszik, ha nem.

"Esetek" tehát vannak, de egy biztos: e téren stratégia nincs, sem pedig szakmailag jól képzett szakemberek. Leginkább tûzoltó módszerekre hasonlíthatók a polgármesteri hivatal intézkedései. A lakásgazdálkodási vállalat vezetése idônként nyilatkozik: nincsenek üres szociális lakások, nincs mit tenni. Amiben nem kételkedünk, ám ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel ülhetnek éveken át csodára várva. Azért vannak önkormányzati képviselôink, a közösség érdekében tevékenykedô tanácsosaink, közalkalmazottaink, hogy megtalálják a megoldásokat. A "szociális eseteknek" számító kevésbé szerencsés embertársaink – hajléktalanok, rokkantak, hátrányos helyzetûek – is a közösséghez tartoznak, egy önkormányzatot pedig minôsít az a mód, ahogyan e kényes és emberileg drámai helyzetekre megoldást talál.

A város szívében levô bérlôk vagy illegális lakók által elfoglalt ingatlanok állapota az érem másik oldala. Megengedhetetlen, hogy a 21. században Marosvásárhelyen, hivalkodó banképületek, közhivatalok árnyékában lerobbant épületekben, embertelen körülmények között, a legelemibb higiéniai feltételek híján százával éljenek emberek.

Lehetséges, hogy a polgármesteri hivatal számára a "prioritást" a visszaszolgáltatott ingatlanokban, érvényes lakásbérleti szerzôdéssel rendelkezô személyek jelentik, és nem a segélybôl élô munkanélküliek. Szerintünk minden egyes szociális esetre megfelelô figyelmet kell fordítani, és bár ez a terület pénzigényes, a forrásokat kellô hozzáállás mellett meg lehet találni, ha belátják, hogy minden polgár sorsáért felelôsek.

A képviselôház kedden 163 "nem" és 131 "igen" szavazattal elutasította az Adrian Nastase lakásaiban tervezett házkutatásra vonatkozó kérést. A 331 képviselô közül 299-en voltak jelen, a szavazáson 294 érvényes és öt érvénytelen voksot regisztráltak.

Az NLP és a DP képviselôi az igazságügyi miniszter házkutatásra vonatkozó kérésének megvitatása során jelezték, hogy az elektronikus szavazógépek némelyike nem mûködik. Cristian Radulescu (DP) akkor jelezte a szónoki emelvényrôl a készülékek meghibásodását, amikor a képviselôknek arról kellett szavazniuk, hogy golyós, titkos szavazással, vagy nyílt voksolással döntenek a házkutatási kérésrôl.

A szavazás után Monica Macovei igazságügyi miniszter kijelentette, a házkutatási kérés elutasításával sikerült megbénítani az igazságszolgáltatás egyik lépését. Hozzátette, a vizsgálat végkimenetele kedvezô lehetett volna Adrian Nastase számára.

A hôenergia-költségek csökkentése érdekében a marosvásárhelyi tömbházlakások mintegy negyedében szereltek már fel költségelosztókat, azonban a fogyasztási költségek helyenként továbbra is indokolatlanul nagyok. A megyei fogyasztóvédô hivatalhoz idén tízesével érkeztek a panaszok. Az ellenôrzések eddigi eredményei alapján megalapozottnak tûnnek a reklamációk, ha pedig beigazolódik, hogy a számlázó cégek hibáztak, várhatóan újraszámoltatják velük a közköltségeket.

A költségelosztók nagy részét tavaly szerelték be a tömbház-lakásokba, ezt a munkát Marosvásárhelyen négy, a Városgazdálkodási Közszolgáltatások Országos Hatósága által engedélyezett cég végzi: az FGH, az Ista Romania, az Elsaco és az Iton. A távhôszolgáltató rendszeren levô fogyasztók esetében a hômennyiségmérésre, a költségek elosztására vonatkozó szabályzatot a tanácsi határozat formájában a városi közgyûlés 2004-ben hagyta jóvá, a 154-es határozat betartása így kötelezô mind a költségelosztókat felszerelô, a hômennyiségmérô-órákat leolvasó, a számlázó cégekre, illetve az Energomur távhôszolgáltatóra, úgyszintén a tulajdonosi társulásokra.

A fogyasztóvédô hivatalhoz benyújtott nagyszámú panasz, amely azonban közvetve sok száz fogyasztó véleményét tükrözi, azt jelzi, hogy nem minden történik "a la carte". Odeta Lucia Puia, a fogyasztóvédelmi hivatal felügyelôje szerint nincs megfelelô együttmûködés a költségelosztó-ügyletben érdekelt felek: a szerelô cégek, az Energomur és a tulajdonosi társulások között, a vonatkozó helyi tanácsi határozatot nem tartják be mindenütt. Ezért van az, hogy egyre nagyobb számban érkeznek panaszok a lakosságtól – jelentette ki.

– Milyen reklamációkat kaptak?

– A panaszok sokrétûek. Nem tartják tiszteletben a számlázási szabályzatot, helytelenül alkalmazzák a városi tanács 154-es határozatát, nem veszik figyelembe a helyiségek elhelyezését, ami amiatt fontos, mert különbözô számlázási módot alkalmaznak az északra vagy délre nézô helyiség esetében, elôfordul, hogy nem állítják be megfelelôen, egységesen a költségelosztókat, a fogyasztókat nem tájékoztatják kellôképpen és részletesen a költségelosztókról, a felajánlott szolgáltatásokról, a szerzôdés feltételeirôl. Arról is érkezett panasz, hogy az egyéni fogyasztási kimutatásokat nem kézbesítik a lakóknak, amire vagy a leolvasást végzô cégek, vagy pedig a tulajdonosi társulás vezetôje lenne köteles, így a tömbház földszintjén kifüggesztett végsô fogyasztási listán szereplô hômennyiségrôl a lakos nem tudja eldönteni, reális-e a fogyasztása. A szerzôdések egy részében szerepel a "leolvasás idôpontja", sok esetben olyan formában, hogy a költségelosztókat a központi hômennyiségmérô-óra leolvasásától számított 5 napon belül kötelesek leolvasni a cégek. A tanács által jóváhagyott szabályzat azonban elôírja, hogy a leolvasásoknak egyazon napon kell megtörténniük. A szóban forgó szabályzatban az is benne van, hogy a lakók által közösen használt helyiségekben felszerelt fûtôtestek által biztosított hômennyiséget a lakóknak közösen kell fizetniük, ami úgyszintén nem mindenhol így történik. Sok helyen már a szerelésnél is gondok vannak.

A felügyelô szerint létezik egy olyan panasz is, miszerint helyenként a költségelosztók leolvasásakor az olvasási díjat (ami nem kevés: lakásonként és havonta 60.000-70.000 lej – s hogy miért ennyi, arra sincs magyarázat!) a szolgáltató cégek alkalmazottai elvették ugyan a fogyasztóktól, de számlát nem adtak rá, viszont a rezsiköltség kifüggesztésekor a leolvasási díj ismételten szerepelt a költségekben. Magyarán: duplán fizettették ki a leolvasási díjat. Odeta Puia elmondta, eddigi ellenôrzéseikbôl ez a panasz is megalapozottnak tûnik, mint ahogy a fentiek is, de a vizsgálódást még folytatják ezen a héten is. Jövô hétre már pontos és részletesebb adatokat ígértek a sajtónak. Munkájukat nehezíti, hogy a fent említett négy cég egyike nem volt hajlandó a fogyasztóvédelmi hivatal rendelkezésére bocsátani a számlázási programot, ezért írásban szólították fel erre.

A fogyasztóvédô felügyelôkön kívül a polgármesteri hivatal felügyelôire hárul a tulajdonosi társulások ellenôrzése, az Energomurnál mind a polgármesteri hivatal, mind a fogyasztóvédôk ellenôrizhetnek.

A fogyasztóvédelmi hivatal az ellenôrzéseket a nagyszámú panasz nyomán kezdte meg, bár megtudtuk, hogy hivatalból a Városgazdálkodási Közszolgáltatások Országos Hatósága rendeletére is szerveznek ún. "tematikus ellenôrzéseket", azonban tavaly a költségelosztók nem szerepeltek napirenden. Annál több most a panasz, a munkájukat viszont nehezíti, hogy mindössze 9 felügyelô "terepezik". Odeta Puia azt is elmondta, ha ezúttal beigazolódnak a panaszosok által felvetett gondok, nem kizárt, hogy újraszámíttatják a lakosság által az elmúlt hónapokra már kifizetett hôenergiaárakat, a rendellenességekrôl pedig tájékoztatják a Városgazdálkodási Közszolgáltatások Országos Hatóságát, ennek hatásköre kiszabni a szankciókat.

Tegyük mindehhez: a felelôsség a kialakult helyzetért nem csak a költségelosztó-biznisszel foglalkozóké, amelyekre a jelek szerint senki sem ügyel fel. Felelôs, bár ezt rendre elhárítja, az Energomur, de nem különben a helyhatóság, amely teljességgel levette a kezét a fogyasztók zsebét súlyosan terhelô alapvetô KÖZSZOLGÁLTATÁSRÓL.

A Székely Nemzeti Tanács vezetôsége biztosítja a román közösséget és Traian Basescu államfôt, hogy a székely nagygyûlés nem jelent támadást az ország területi integritása ellen, Székelyudvarhelyen pedig nem kikiáltják a területi autonómiát, hanem kifejezésre juttatják a székelység igényét e jog megszerzésére.

Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke kedden elmondta a Mediafaxnak, hogy a székely nagygyûlés egy békés, politikamentes rendezvény, a március 15-én, Székelyudvarhelyen felolvasásra kerülô kiáltvány pedig nem alkotmányellenes.

Ferencz szerint a területi autonómia nem sérti az ország területi integritását. "Mi az állam keretein belül kívánjuk létrehozni a Székelyföld területi autonómiáját, Románia területi integritása nincs veszélyben. Európában a területi autonómiának számos modellje mûködik, mi e modellek és autonómiatörvények alapján kérjük a Székelyföld területi autonómiáját" – fejtette ki Ferencz Csaba.

Az SZNT alelnöke szerint az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésnek 2003/1334-es határozata is értékeli az autonóm régiókkal kapcsolatos pozitív tapasztalatokat az európai konfliktusok rendezésében, számos európai országban tompultak, vagy közelednek a rendezôdéshez a belsô feszültségek, a területi vagy kulturális autonómia különbözô formáinak bevezetése révén.

"A Székely Nagygyûlés nem tesz egyebet, mint megerôsíti a székelység kívánságát az autonómia kivívásáért. Székelyudvarhelyen nem kikiáltják a területi autonómiát, hanem kifejezésre juttatják a székelység igényét e jog megszerzésére" – hangsúlyozta Ferencz Csaba. Hozzáfûzte: az SZNT eddig csak demokratikus eszközökkel harcolt az autonómiáért, és nem lehet alkotmányellenes megnyilvánulásokkal vádolni.

"Biztosítjuk a román közösséget és Traian Basescu államfôt, hogy Székelyudvarhelyen nem kerül elfogadásra egyetlen alkotmányellenes dokumentum sem, az SZNT pedig nem támadja az ország területi integritását. Ugyanakkor méltányoljuk az elnök úr által a Nagy-Románia Párthoz intézett felhívást, mivel távol ál tôlünk a konfliktus kirobbantásának szándéka" – mondta Ferencz Csaba.

Traian Basescu államfô hétfôn nyilvánosan felkérte a székelyek vezetôit, hogy ne fogadjanak el "egy alkotmányellenes politikai dokumentumot", az NRP vezetôit pedig arra kérte, hogy ne szervezzenek ellenrendezvényt, mivel "egy túlkapást nem lehet másik túlkapással ellensúlyozni". Az elnök leszögezte, a román állam meg fogja tudni védeni az ország integritását.

Tegnap délelôtt a prefektúra bejáratánál több egyházi elöljáró találkozott (elôzetes értesülésünk szerint tüntetni készültek). Érdeklôdésünkre azonban elmondták, hogy csupán kihallgatást kértek a prefektustól, mivel településeiken az egyházakat megilletô javakat a mai napig sem szolgáltatták vissza. A részletekrôl Szatmári Szilárd magyarózdi református lelkészt kérdeztük.

– Összefogott a Cintos és Bükkös községhez tartozó összes parókia – felekezettôl függetlenül: ortodoxok, katolikusok, reformátusok és görög katolikusok –, mivel a 247-es törvény alapján egyházainkat nem helyezték jogtulajdonba, ezért gyûltünk ma itt össze kihallgatást kérve a prefektustól. Mindenkinek megvan az egyéni panasza, a csekelaki református egyházközség földeket, erdôt és egy volt felekezeti iskolát igényelt vissza. A helyi bizottság egyáltalán nem hívott meg tárgyalásra, nem konzultált velünk, sajnos, csak most jutott tudomásunkra, hogy az ügyben már döntöttek, reánk nézve hátrányosan, tudniillik természetben nem hajlandók semmit visszaszolgáltatni. A polgármester hosszú idôn át hitegetett, szemünkbe is hazudott, emiatt fordultunk a prefektushoz jogorvoslás végett.

– Ha az ügy nem oldódik meg a prefektus közbenjárása nyomán sem, akkor valamilyen tiltakozási formához folyamodnak, vagy törvényszékre kerül az ügy rendezése?

– A magam részérôl azt mondhatom, hogy a presbitériummal megtárgyaljuk ezt a dolgot és ha szükséges, akkor ügyvédet fogadunk. A kérvényben, amit a prefektusnak nyújtok be, leírtam, hogy a törvény adta jogaink alapján minden lehetôséget ki fogunk használni ügyünk rendezése érdekében. Célunk a békés megoldás, nyilvános tiltakozásra nem kerül sor.

A prefektussal való találkozó után Szatmári Szilárd elmondta, hogy az mindössze 20 percet tartott, beadványaikat iktatták, miután a prefektus megígérte, hogy egy bizottság kivizsgálja a Cintoson és Bükkösön történteket.

A megyei vízügyi igazgatóság adatai szerint az utóbbi napok csapadékmennyisége miatt nôtt a folyóvizek szintje, de megyénkben még távol állunk az árvízveszélytôl. Az elmúlt 24 órában 18-20 liter csapadékot mértek négyzetméterenként, s ezáltal jelentôs hóréteg rakódott le, fôként a hegyvidéken. Tegnap délelôtt a Bucin-tetôn 125, a Kelemen-havasokban 116, Laposnyán 87, Galónyán 43 cm-t mértek. A síkvidéken ennél jóval kevesebb hó hullott, alig 10-15 cm, ami délutánra jobbára elolvadt. A Nyárád vízszintje 120 cm-rel, míg a Marosé 60 cm-rel nôtt. A vízhozam Sárpatakon másodpercenként 92 köbméter volt, a megye kijáratánál pedig 3050 köbméter. Ahhoz, hogy árvíz keletkezzen, a vízhozam meg kell haladja a 8000 köbmétert másodpercenként – tájékoztattak a vízügyi igazgatóságtól, ahol azt is elmondták, hogy a Kis- és a Nagy-Küküllôt szabályozó bözödi és zetelaki tavakban jelentôs vízmennyiséget fogtak fel, ezt fokozatosan engedik le a két folyóban. A Maros Szászrégen és Maroshévíz közötti szakaszán felszakadt a jégréteg és megindult a jégzajlás.

Az országos és a megyei utakat karbantartó egységek megállás nélkül dolgoztak. Ennek, és az olvadásnak köszönhetôen a megye közútjain nem volt jelentôsebb fennakadás. A Déda és Maroshévíz közötti szorosban téli viszonyokban, kásás hóréteg ellenére az úttesten lehet közlekedni. Nem volt fennakadás a vasúti közlekedésben sem, s a távolsági autóbuszjáratok is menetrendszerûen közlekedtek.

Az országos meteorológiai szolgálat elôrejelzése szerint fokozatosan lehûl a levegô hômérséklete, 7-10 Celsius fokkal hidegebb lesz, mint az elmúlt napokban. Inkább Erdély keleti megyéiben, négyzetméterenként 15-20, helyenként pedig 40 liter csapadék is eshet. A hegyvidéken a szél viharos erejû lehet. Fokozatos felmelegedés csak csütörtök estétôl, péntek reggeltôl várható.

Az Amerikai Egyesült Államok hadserege támadást indíthat Románia területérôl anélkül, hogy ehhez engedélyt kérne, vagy akár tájékoztatná Bukarestet, derül ki az amerikai katonai létesítmények romániai elhelyezésérôl szóló egyezménybôl. A parlament honvédelmi és külügyi bizottságai kedden, együttes ülésen tárgyaltak a honvédelmi, illetve a külügyi szaktárca képviselôivel a tavaly decemberben aláírt egyezmény ratifikálásáról.

A szenátorok, különösen Mircea Geoana, a felsôház külügyi bizottságának elnöke, valamint Norica Nicolai, a honvédelmi bizottság alelnöke magyarázatot kértek annak kapcsán, hogy az amerikai haderô támadást indíthat Romániából, illetve hogy a romániai amerikai támaszpontok részei lehetnek egy globális katonai programnak, például a rakétapajzsnak.

Teodor Baconschi, a Külügyminisztérium globális ügyekért felelôs államtitkára szerint az Egyesült Államokkal kötött katonai egyezmény "nem tartalmaz területenkívüliséggel kapcsolatos elôírásokat". Ugyanakkor elismerte, hogy "nem zárhatjuk ki teljes mértékben annak lehetôségét, hogy Románia területérôl hadmûveletek induljanak, de reméljük, hogy a két ország kapcsolatának érettsége arra készteti majd az Egyesült Államokat, hogy konzultáljon a román féllel". Arra a kérdésre, hogy az amerikai félnek kötelessége-e megszerezni Románia formális beleegyezését, Baconschi azt válaszolta: "nem létezik ilyen formális kötelezettség". Ennek nyomán Norica Nicolai javasolta, hogy tárgyalni kell arról, hogy az Egyesült Államok vállalja: tiszteletben tartja a román állam szuverén jogát ezen a területen.

Kettôrôl hat fôre emelik 2009-tôl a Nemzetközi Ûrállomás (ISS) állandó legényégének létszámát, a váltásokat azonban továbbra is félévente bonyolítják le – jelentette be kedden Moszkvában Anatolij Perminov, az orosz ûrkutatási hivatal, a Roszkoszmosz vezetôje.

Elmondta: az ISS-programban részt vevô országok a hónap elején az Egyesült Államokban egyeztettek. Megállapodásra jutottak a létszámemelésrôl, de azt az orosz kezdeményezést, hogy egy állandó legénység legalább egy évig dolgozzon a Föld körül 350-400 kilométer magasságban keringô ûrbázison, az amerikaiak végül is elvetették. Perminov hangsúlyozta: az állandó legénység tagjai számának a növelése lehetôvé teszi, hogy az amerikai és orosz ûrhajósok mellett más nemzetbeli asztronauták (például japánok és európaiak) is huzamosabb ideig a világûrben dolgozhassanak.

Eddig ugyanis kizárólag amerikai és orosz ûrhajósok alkották az állandó legénységet. A Columbia amerikai ûrrepülôgép 2003. február 1-jén bekövetkezett katasztrófája elôtt három ûrhajós tartott féléves szolgálatot, mégpedig úgy, hogy egy misszióban vagy két orosz és egy amerikai, vagy egy amerikai és két orosz töltött el együtt hat hónapot az ûrállomáson. Akkor mindig a "kisebbségben" lévô nemzet adta a parancsnokot.

A Columbia felrobbanása, illetve az ûrsiklókra kivetett repülési tilalom miatt kétfôsre kellett csökkenteni az állandó legénység létszámát. Az ISS építése pedig gyakorlatilag leállt, mert a modulokat és a nehéz szerkezeti elemeket csakis az ûrrepülôgépek rakterében lehetett eljuttatni az ûrállomásra. A legénység ellátása is nehézségekbe ütközött, tekintve, hogy az orosz Szojuz ûrhajók, illetve a Progressz automata üzemmódban repülô teherûrhajók szállítási kapacitása jóval kisebb, mint az ûrrepülôgépeké.

Perminov itt megjegyezte: az ISS-en dolgozók ellátásának zökkenômentes lebonyolítására az orosz ûrhatóságok a Szojuzokból és Progresszekbôl tartalék ûrhajókat halmoznak fel. Az orosz fél kötelezettséget vállalt arra, hogy ha a legénységcserét Szojuz ûrhajókkal hajtják végre, egy amerikai ûrhajósnak mindenképpen helyet szorítanak.

Megtartotta elsô ülését hétfôn New Yorkban az ENSZ Demokrácia Alapjának (UNDEF) a Tanácsadó Testülete. A tanácskozáson részt vett Kofi Annan ENSZ-fôtitkár és Jan Eliasson, a Közgyûlés svéd elnöke.

A Tanácsadó Testület 11 tagja között van Magyarország is. További tagok: Ausztrália, Benin, Chile, Egyesült Államok, Franciaország, Németország, India, Katar, Indonézia, és a Dél-Afrikai Köztársaság.

Az Egyesült Nemzetek Demokrácia Alapját (United Nations Democracy Fund – UNDEF) Kofi Annan ENSZ-fôtitkár hozta létre az ENSZ Közgyûlés tavaly szeptemberi jubileumi csúcstalálkozójának a jóváhagyásával. Az UNDEF célja a demokrácia elômozdítása szerte a világon a demokratikus intézmények megerôsítésére és a demokratikus kormányzás elôsegítésére hivatott programok támogatásával.

Az ENSZ több tagja kötelezte el magát az alap pénzügyi támogatása mellett, amely 32 millió, illetve a kilátásba helyezett összegekkel együtt 41 millió dollár felett rendelkezhet. Magyarország elsôként nyújtott konkrét, anyagi támogatást az UNDEF számára az ország gazdasági teherviselô képességével arányban álló 25 ezer dolláros összeggel. A legnagyobb hozzájáruló az Egyesült Államok és India 10-10 millió dollárral.

Az UNDEF a Tanácsadó Testületén keresztül terjeszti elô javaslatait az ENSZ fôtitkárának a támogatásra érdemes projektekrôl.

Magyarországnak az a célja, hogy az alap támogatáspolitikájának meghatározása során a kisebbségek, köztük a nemzeti kisebbségek jogainak fejlesztését célzó programok is támogatásban részesülhessenek.

Bródi Gábor az ülésen emlékeztetett rá, hogy Magyarország az UNDEF felállítását vezérlô elvi megfontoláshoz hasonló elképzeléssel tavaly létrehozta a Demokratikus Átmenet Nemzetközi Intézetét. A magyar kormány határozott szándéka, hogy szoros és hatékony együttmûködés alakuljon ki a két intézmény között.

Barcelona évtizedek óta követelte, hogy a spanyol hadsereg engedje át a terület tulajdonjogát. A múlt hét végén a madridi kormány el is határozta, hogy átengedi az erôdítményt a katalán metropolisnak. Kiderült azonban: José Bono védelmi miniszter kiharcolta, hogy a következô feltételekhez kössék az erôdítmény átengedését: helyén marad az a katonai egység, amely múzeumot tart fenn a várban és vigyázza az ott felállított antennákat, és biztosítják, hogy a spanyol nemzeti zászló a jövôben is "kiemelkedô helyen" lobogjon.

Barcelona városi vezetôsége "provokációnak" minôsítette a feltételeket és leszögezte, hogy ilyen körülmények között nem tart igényt a várra. "Madrid úgy bánik velünk, mint gyarmattal. Nincs szükség arra, hogy megmondják nekünk, melyik zászlót hol tûzzük ki" – panaszkodott Joan Saura, az intézményes kapcsolatok katalán minisztere.

A katalánok évszázadok óta idegen testnek tekintik a Montjuic-hegyen épült várat és "Katalónia Gibraltárját látják benne" – mutatott rá a La Vanguardia címû lap. A történelem során a spanyol kormányok mindig arra használták az erôdöt, hogy sakkban tartsák vele Barcelona lakosságát. Espartero tábornok 1842-ben ezernél több gránátot lövetett ki onnan a városra, hogy legyôzze a felkelôket. 1909-ben az egyik várárokban végezték ki Franesco Ferrer i Guardia anarchista pedagógust, 1940. október 15-én pedig Companys katalán kormányfôt, akinek ezek voltak az utolsó szavai: "Katalóniáért halok meg!"

A Pro Európa Liga társelnöke, Smaranda Enache, tegnap sajtótájékoztatón kijelentette: – baj van a marosvásárhelyi egészségügyben. A kijelentés az egyik helyi újságban megjelent cikk nyomán született, amelyben a cikkíró "mániákus autonomistának" nevezi Fodor Imrét, Marosvásárhely volt polgármesterét, a Marosszéki Székely Tanács elnökét. A lap ugyanakkor közölte Fodor Imre kórlapjának a másolatát, amely szerint Fodornak állítólag elmeállapoti problémái vannak.

A liga felkéri a Maros Megyei Orvosi Kamarát, indítson vizsgálatot, hogyan jelenhettek meg bizalmas orvosi látleletek egy újságban. Ugyanis a dokumentum sajtónak való átadása a szakmai titoktartás és az orvosi etika súlyos megsértését jelenti. Ugyanakkor megszegi a 677/2001-es, a személyes adatok védelmérôl szóló törvényt is. Ám ennél is súlyosabbnak nevezte a Hippokratészi eskü megszegését, amely arról szól, hogy az orvos–páciens kapcsolat bizalmas jellegû.

A PEL elnöke kijelentette: a látlelet közzététele Fodor Imrének és a marosvásárhelyi orvostársadalomnak egyaránt kárt okoz. Ezért fordulnak kivizsgálásért a Maros Megyei Orvosi Kamarához. A felkérést Smaranda Enache elnök és Haller István, a Pro Európa Liga emberjogi irodájának vezetôje írja alá.

Alig egy évvel Románia európai uniós csatlakozása elôtt, a civil társadalom megdöbbenésére egy, az 1990-1996-os idôszakot idézô, pártokon átnyúló nacionalista koalíció jött létre, amelyben az olyan szélsôséges pártokkal, mint a Nagy-Románia Párt (PRM), a Nemzeti Kezdeményezés Pártja (PIN) és az Új Generáció Pártja (PNG) fújnak egy hangot – annak ellenére, hogy a választási kampányban határozottan felvállalták a politikai osztály reformját –, a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Demokrata Párt (PD) és a Konzervatív Párt (PC) vezetôi is. Ezek célja aláásni az Európai Bizottság Románia 2007-es csatlakozása szempontjából létfontosságú 2006 májusi és novemberi országjelentéseit, nyilatkozta tegnap sajtótájékoztatón Smaranda Enache, a Pro Európa Liga (PEL) társelnöke.

Ez a pártokon átnyúló nacionalista koalíció a gyanú és pánik magvát hinti el, ennek nyomán egyre inkább a beloruszi reakciós rendszerhez, mint a normális demokráciához közeledünk. Smaranda Enache rámutatott, hogy ismét elôkerült a "magyar kártya", bár az eltelt másfél évtized alatt mind a magyarok, mind a románok bebizonyították, hogy megvalósítható a történelmi megbékélés és a stratégiai partnerség. Ez a "koalíció" azonban hazugsággal és hamis állításokkal arról akarja meggyôzni a választópolgárokat, hogy az országot a széthullás veszélye fenyegeti, hasonlóan, mint az euroatlanti csatlakozás idején. Azt állítják, hogy sehol Európában nem védik a kisebbségeket, hogy az Európai Unióban ismeretlen fogalom az egyetemi, kulturális és területi autonómia, elhallgatva az EU alapvetô értékeit, közöttük az emberi jogokat és szabadságjogokat, illetve a nemzeti közösségek védelmét.

A PEL elnöke annak a véleményének adott hangot, hogy a Babes-Bolyai legyen autentikus multikulturális egyetem és ne kirakatintézmény. Ugyanakkor kijelentette, ezzel nincs ellentmondásban, és a magyarokat jog szerint megilleti egy állami magyar tannyelvû egyetem létrehozása. Ugyanis ezt a jogot a kommunista rendszer vonta meg ettôl a közösségtôl. A multikulturális, illetve az önálló magyar állami egyetem egyaránt legitim és a kettô nem zárja ki egymást, egyik támogatása nem megy a másik kárára, mutatott rá Enache asszony.

A liga vezetôje kijelentette: ha a nagyszebeni Gozsdu Alapítvány az eredeti alapítvány jogutódjának tekinti magát, törvényesen megtámadhatja a 2005 októberében a román és a magyar kormány között megkötött egyezményt. Azonban a parlamentre, a kormányra, a Külügyminisztériumra gyakorolt nyomás nem jár jogi következményekkel, ellenben ronthatja Románia hitelét, hiszen elôzmény nélküli, hogy nemzetközi egyezményt utasítson vissza az aláíró kormányt alkotó többség. Nyílt titok, jelentette ki, hogy a nacionalista körök rendszeresen akadályozzák a görög katolikus egyháztól, a zsidó közösségektôl, a római katolikus, a lutheránus, az evangélikus egyháztól, és más kisebbségi közösségektôl elkobzott javak visszaszolgáltatását.

Azért, hogy március 15-én Székelyudvarhelyen népgyûlést szerveznek, a román hatóságok a felelôsek, mert évtizedeken át visszautasították, hogy lényegi tárgyalást folytassanak a magyar kisebbség e fontos rétegével, amely évek óra területi autonómiát szorgalmaz. Ilyen státust az EU több tagországában biztosítottak a kisebbségeknek, és szakértôk szerint ezek nagyban hozzájárultak az illetô országok stabilitásának megerôsödéséhez. Ugyanakkor annak a – Európában páratlan – visszaélésnek a következménye, tette hozzá, hogy megakadályozták a Magyar Polgári Szövetség és a Székely Nemzeti Tanács bejegyzését.

A Pro Európa Liga szerint a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény nagyban hozzájárul a kisebbségi közösségek kulturális, nyelvi és vallási örökségének a megôrzéséhez. A törvény elfogadását az Európai Parlament raportôre, Pierre Moscovici jelentése is szorgalmazta. A nemzeti kisebbségek kulturális autonómiájának biztosítása a romániai pluralista demokrácia elmélyítésének a záloga, a törvény elutasítása azonban nem kívánatos következményekkel járhat, nyilatkozta végül Smaranda Enache.

A PEL ugyanakkor felkéri a politikusokat, a sajtót és a demokratikus civil társadalmat, vállalják fel bátran a pluralista demokrácia értékeit és alkossanak közös frontot a pártokon átnyúló nacionalista koalícióval szemben, amely a legjobb úton halad az európai integráció kompromittálásának útján.

Markó Béla elégedetlen Traian Basescu államfô március 15-ével kapcsolatos állásfoglalásával, véleménye szerint az államelnöknek sokkal határozottabban kellett volna fellépnie a Nagy-Románia Párt március 15-re tervezett székelyudvarhelyi ellentüntetésével szemben – hangzott el kedden, Bukarestben a szövetség heti sajtóértekezletén.

A szövetségi elnök emlékeztette az újságírókat, hogy a március 15-i megemlékezés idôpontja nagyon közel van egy másik szomorú évfordulóhoz, éspedig az 1990- es marosvásárhelyi véres márciuséhoz. A Nagy- Románia Párt szélsôséges megnyilvánulásai ellen sokkal határozottabb állásfoglalásra van szükség az államfô részérôl – jelentette ki Markó Béla, majd hozzátette, hogy ugyanakkor nem ért egyet azokkal sem, akik az autonómia kikiáltását tervezik a magyarok nemzeti ünnepén. Figyelmeztetett, hogy ezek a megnyilvánulások könnyen visszavethetik a magyar közösséget a 15 évvel ezelôtti idôszakra. A szövetségi elnök emlékeztetett arra is, hogy ’90- ben a szórványban a kokárdát sem lehetett kitûzni, a magyarok féltek elénekelni a nemzeti himnuszt. Azóta a politikai eszközök és a párbeszéd útján sikerült kivívni, hogy a román hatóságok elismerik nemzeti ünnepünket, szimbólumainkat, ma már nem kell rejtegetni a kokárdát, szabadon lehet énekelni a magyar himnuszt, bárki, bármikor bármilyen nyilatkozatot felolvashat. Ugyanakkor nem lehet az autonómiát nyilatkozatok útján megvalósítani – tette hozzá Markó Béla.

A kisebbségi törvény kapcsán a szövetségi elnök kifejtette: úgy tûnik, Emil Boc vagy nem ismeri a kormányprogram tartalmát, vagy azóta elfelejtette, mint ahogyan más, késôbbi egyezményrôl is megfeledkezett.

Az Adrian Nastase házelnök házkutatására vonatkozó képviselôházi szavazás kapcsán az RMDSZ a titkos szavazás mellett döntött. Markó Béla szerint nem szabad átlépni bizonyos elveket a pillanatnyi politikai érdekérvényesítés kedvéért. Ez azt jelentené, hogy a demokrácia alapvetô feltételeit hagynánk figyelmen kívül. A személyre szóló, nyilvános szavazás következménye az lehet, hogy legközelebb a parlamenti, a helyhatósági választások alkalmával is nyilvános szavazást vezetnének be. Az RMDSZ nem hajlandó senki kedvéért eltávolodni a demokrácia alapvetô elveitôl.

Az elmúlt két hét történéseit elemezve Markó Béla úgy véli, hogy állandó cirkusznak vagyunk a tanúi: házkutatások, titkosszolgálatok foglalkoztatják a politikusokat, miközben sürgôs megoldásokra lenne szükség a nyugdíjasok problémáira, a mezôgazdasági támogatási formák biztosítására, ifjúsági-, környezetvédelmi problémákra. Úgy tûnik, az utóbbi idôben inkább "rabló- pandúrosdit" játszanak a Parlamentben, mintsem az elôbb említett kérdésekre próbálnának megoldást találni. Az RMDSZ a következô idôszakban hangsúlyosabban foglalkozik majd a jelzett területekkel, ugyanakkor a sajtótájékoztatón elhangzott az RMDSZ azon javaslata is, hogy rövid idôn belül a koalíciós partnerekkel közösen kerüljön sor a kormányprogram kiértékelésére. A titkosszolgálatok mûködését szabályozó törvénytervezetnek nyilvános közvita tárgyát kell képeznie – szögezte le – mint ahogyan a Külügyminisztérium által elôterjesztett, a Budapesti Gozsdu Alapítvány megalakulásáról szóló sürgôsségi kormányrendelet is.

Mint tengerpart fölött a szökôár, úgy csap át néha határokon az Orbán-ellenes hisztéria. Napok óta zúgja az anyaországi kormánypárti média, hogy lám, a Fidesz-elnök, miután kettéosztotta a nemzetet, megváltoztatta frizuráját (nem a nemzetét, a sajátját!), most törvénysértésre biztatja a határon túli magyarokat. Vártam a hazai reagálásokat, melyek elítélik a Fidesz újabb cselszövését, s nem hiába, lapunk március 1-jei számában dr. Kolozsvári Zoltán úr háborodik fel s tiltakozik, mondván "minket hagyjanak ki!". Megnyugtatom a szerzôt, nem mi fogjuk eldönteni a választást, ami pedig a kihagyást illeti, hadd ne soroljam, mi mindenbôl hagyták ki a határon túli magyarokat az utóbbi években.

Az írás különben arra az ominózus Orbán-levélre reagál, melyben én – s feltehetôen sokan mások is – nem találok semmi kivetnivalót. Tudniillik itt arra kérik a határon túliakat, hogy akinek szavazati joga van, éljen vele, s szavazzon a Fideszre, akinek nincs, biztassa ugyanerre magyarországi ismerôseit, rokonait. Tessék mondani: mi itt a törvénytelen vagy etikátlan? Minden párt ezt csinálja, megszólítja potenciális választóit, ezt teszi Hiller, Kuncze, Dávid Ibolya, s ezt teszi a megfelelô idôben Markó Béla is. Akkor miért csak Orbánon verjük el a port?

A demokráciában különben szokás leveleket írni, különbözô kérdésekben, a mai magyar ellenzék tett annyit értünk, hogy feljogosítva érezze magát arra, hogy néhányat közülünk személyesen is megszólítson. Most egy éve a mostani magyar miniszterelnök is írt hozzánk levelet, amihez szintén joga van, más kérdés, hogy a fogadtatás nem volt éppen egyértelmû, de ezt most hagyjuk. Érdekes, akkor sem az említett cikk szerzôje, sem mások nem tiltakoztak ellene, mondván, hogy nacionalista indulatokat kavar a többségi lakosságban.

Ami pedig Kolozsvári úrnak azt a mondatát illeti, hogy: "Megdöbbentô, hogy milyen olcsó a magyar, ha erdélyi!" ez tényleg így van, még azt tenném hozzá, hogy legolcsóbbak akkor voltunk/vagyunk, amikor tôlünk féltették/féltik az anyaországiak jólétét, biztonságát. Jó kis kampányt rendeztek ellenünkre, a mi bôrünknek, ennek a hozadéka, hatása ma is tart. Kik használnak fel minket tehát választási propagandára? Azok akik ma is velünk ijesztgetik az anyaországi szavazókat!!!

Azzal is egyetértek, hogy mi elsôsorban erdélyi magyarok vagyunk, a politikai hovatartozás másodlagos kérdés. Célunk a megmaradás, pártszimpátiánkat is eszerint választjuk.

Ami pedig az április 9-i választást illeti, nem szólhatunk bele, de érdekel minket, rólunk is szól, tehát véleményünk is lehet. Abba viszont, hogy kinek drukkolunk és mire buzdítjuk anyaországi barátainkat, nem szólhat bele. Ami pedig az Orbán-levelet illeti, örvendjünk, hogy legalább eszébe jutunk valakiknek, amikor a jövôrôl beszélnek.

Hétfôn délben Nicolae Baciut, a megyei mûvelôdési felügyelôség fôfelügyelôje a prefektúra egyik hivatalnokának társaságában ruccant ki Szászrégenbe és Holtmarosra, hogy úgymond meggyôzôdjön, betartják-e a háborús bûnösök kultuszának betiltására vonatkozó kormányrendeletet, jelesül, hogy Wass Albert író szobrát nem helyezhetik nyilvános közszemlére a sokszor cáfolt, de mégis makacsul hangoztatott vádak miatt.

Korábban a szászrégeni plébániatemplom és a holtmarosi református templom udvarán állították fel az író mellszobrát, amelyet – mivel Romániában hivatalosan nem rehabilitálták Wass Albertet – zárt helyiségbe vittek. Holtmarosra 10 órakor értek ki a hívatlan látogatók, ahol azt kifogásolták, hogy a szobor a templomban van és értelmezésük szerint ez is nyilvános hely. Bartha József református lelkipásztor elmondta, engedelmeskedett a felszólításnak, a templom udvaráról bevitte a szobrot, de még jobban nem tudja elrejteni, mert nincsen hova. Erre a törvényre, illetve az ezt megerôsítô prefektusi rendeletre hivatkozva a megyei kultúrbiztos azt ajánlotta, hogy raktárhelyiségbe kell zárni a szobrot.

Holtmaros után a szászrégeni katolikus plébánia következett. Pakó Benedek kanonok távollétében Madaras Péter plébános fogadta a vizsgálódókat. Nicolae Baciut itt kijelentette, ôk sem örvendenek ugyan, hogy ilyen alkalommal kell kijöjjenek, de a prefektus rendelkezésének tesznek eleget ezáltal. Ugyanarra kérték a szászrégeni plébánost, mint holtmarosi kollégáját. Madaras Péter elmondta, a szobor a templom mögötti hittanterembe került, ahol kevesen láthatják, ô sem talál jobb helyet.

A látogatások kapcsán az ellenôrök írásbeli felszólítást nem hagytak, mindössze a prefektus a Wass Albert kultuszát tiltó rendeletét lobogtatták. Az író körül az ügyet mintegy két héttel ezelôtt a Ziua központi napilapban, majd egy héttel késôbb a Ziarul de Mures megyei napilapban megjelent cikkek elevenítették fel. Feltehetôen innen ered a prefektus hirtelen támadt érdeklôdése, de hogy a szálak merre vezetnek, csak találgathatjuk.

Mindig érdeklôdéssel olvasom a levelezôrovatot. Ez is a vox populi, a nép(esség) hangja, véleménye, vélekedése.

A keddi lapszámban (f. é. március 7.) rábukkantam egy panaszos-emlékeztetô levélre, szerzôje Varró Domokos azt írja: "Mindezek után egy kicsit keserû szájízzel tapasztalom, hogy a fent említett egyházi ember, író, aki tizenhat évet élt városunkban, a feledés homályában maradt, szinte semmi sem emlékeztet rá, régebb még utcát is neveztek el róla, ma meg egyetlen könyvét sem forgalmazzák a könyvesboltokban."

Kezdjük mindjárt a végével. 2004-ben jelentette meg, ma is kapható a magyar könyveket árusító boltokban Marosvásárhelyen a Mentor Könyvkiadó gondozásában megjelent önéletrajzi regénye, a Sötét világ. 1941 óta, amikor könyv formában is megjelent a mû, nálunk Erdélyben két kiadást is megért. (A második kiadás szerkesztôje az impresszumadatok szerint én voltam. De nem csak.) Dávid Gyula monográfiát írt róla Tolnai Lajos Marosvásárhelyen címmel, mely a régi Kriterionnál jelent meg 1974-ben.

A keserû szájíz indokolt, valóban a Tolnai Lajos (sôt 46-tól Tolnay Lajos) utca az én ifjúkoromban tûnt el, a Szentgyörgy tér jobb oldaláról nyílott és az Avram Rákóczy avagy II. Iancu Ferenc utcába torkollott. Ott vala, hol most a tömbházak páváskodnak. 1965-ben már nem Tolnai Lajosra emlékeztetett az utca – Pál-Antal Sándor kutatásai szerint –, hanem a Nagybánya tartományi Visóra. Azóta is visongnak az utca lakói, hogy a városi néptanács sikeresen lôtt ki egy magyar utcanevet. Mi köze lehet Visónak Vásárhelyhez, csak az indiai Visnu (románul Viseu) isten tudhatja.

Tolnai tizenhat éve nem volt konfliktusmentes. Bár a vártemplom közönsége hívta meg a szószékre, végsô fokon ugyanôk is ûzték el. Tolnai Lajos, az író és hitszónok, nem volt kényelmes, simulékony, alázatos ember. Folytonos konfliktusként élte meg az erdélyi kisváros maradi/felemás polgárosulását, a hatalmi pöffeszkedést, tolakodást, az acélos könyökû érvényesülési vágyat, a magyar magyart maró acsarkodást.

Az a tükör, amit a város elé tartott, ha valaki egyáltalán a városlakók közül akkoriban elolvasta volna mûveit, a Vásárhelyen írottakat, s nem csupán hisztériakeltô pletykákból értesült arról, miként ábrázolta papja a tiszteletreméltókat, a korabeli elitet, akkor a hízelgéstôl ugyancsak távolálló társadalomrajzot kapott volna. (Kegyetlenül kibeszélte a társadalom lépfenéit és kórokozóit.) Lehet, hogy a szerzô itt-ott erôsebb színeket rakott föl, lehet, hogy a kiemelés kedvéért vastagított a szereplôk jellemén, karikírozott vagy elsekélyesített, de egyet nem tett: nem a valóságtól elrugaszkodott, hanem erôteljesen földközeli mûvet hagyott az utókorra. És az mindannyiunk Marosvásárhelyérôl nem a legfényesebben tanúskodik. Nem ad felmentést.

Ma, amikor a polgárosodás dicsérete és a Vásárhely-nosztalgiák általános erénnyé avanzsáltak (ez alól e sorok írója sem tudta magát kivonni), mikoron a polgárság szereti régi, virtuális önképét nézegetni, Tolnai Lajosban nem fogja megtalálni illúzióinak megerôsítését, táptalaját. Éppen ellenkezôleg. És akkor ne csodálkozzunk, hogy a marosvásárhelyi kisebbségi magyar erre nem túlságosan vevô.

Akkoriban a városi urak azt hitték, hogy ezer évre rendezkednek be, de a Tolnai-figurák (modellek) unokái bizony 1919-tôl kisebbségiként ébredtek egy reggel saját ágyukban-városukban. Mire is?

Hát ez már a mindennapi újságoldalak témája.

Maradjunk annyiban, hogy Tolnai bántóan realista, akit minden irodalmi nemzedéknek, olvasmánykedvelônek kell magának felfedeznie és le kell nyelni a regényekben rejlô keserû labdacsot.

Ma kezdôdik a megemlékezés-sorozat

Bodrogi Gyula és Sztankay István játszik a képen és a kép mögött rejtôzô elôadásban, a fotó- és szövegpárosítás pedig ez esetben nem véletlen. Hiszen a legendás Székely Színház megalakulásának hatvanadik évfordulójára emlékeztetô ünnepségsorozat része a fentebb említett produkció is, Molnár Ferenc Játék a kastélyban címû örökzöld és világhíres darabja.

Ma kezdôdik a játék, indul a nagy elôd elôtt tisztelgô háromnapos rendezvénysorozat, amely este fél hét órakor fotókiállítással startol a nagyszínházi elôcsarnokban – Hat évtized képekben. A címben minden benne van. Este héttôl pedig nagytermi vendégjáték, a Budapesti József Attila Színház imént tárgyalt Játék a kastélyban címû elôadása. Holnap az esti elôadás elôtt könyvbemutatóval folytatódik a mûsor, Horváth Beáta A Székely Színházban bemutatott darabok elôadás-történetének legfontosabb adatai címû kötete kerül bemutatásra és méltatásra. A Kovács Levente által rendezett elmaradhatatlan gálaest hétkor kezdôdik a Nemzeti nagytermében, címe Volt! Van! Lesz!

Pénteken színházi szimpózium színesíti az ünnepségrepertoárt, délelôtt 10-tôl kerül rá sor a Pálffy Házban, záróelôadásként pedig a Plautus nyomán írott Hallottátok, mi esett meg útban a fórum felé? címû musicalt játssza a Tompa Miklós Társulat. Ami a kerek egész közepén fellelhetô csavart illeti, ezt az említett záróelôadás képviseli, amely nagytermi nyitóprodukció is egyben: a kezdôdô marosvásárhelyi Interetnikai Színházi Fesztivál indítómotorja, amelynek segítségével az emlékezô ünnepségsorozat szinte észrevétlenül a fesztiválba olvad. Marosvásárhely közönsége pedig tizenkét napos, megszakítatlan színházi kavalkád közepébe pottyan és hosszasan töltögetheti apadó érzelemkancsóit.

"Az orvosok is csak emberek. Ideális esetben."

(Werner Mitsch)

Ott áll bronzban öntött képmása hátam mögött a tévé mellett. A szobor modellje immáron több mint kétezer, maga a kis szobor több mint százéves és kb. hatvan évig díszítette egy falusi patika hasonlóan öreg pultját. 2000-ben – az Aesculap-kígyó éve volt – s egyik német orvosi folyóiratban levélben fejtettem ki abbéli véleményemet, miért csavarodik az én Aesculapiusom botján a kígyó jobbra, mivel tudott, hogy a kígyók balra csavarodást kedvelnek. Utána néhány levelet kaptam, amelyben a levélírók vásárlási szándékukat fejezték ki. Vannak dolgok, amelyektôl az ember nem tud megválni. Ilyen az én Aesculap szobrom is.

Jó társaságban érezhetem magamat, nemde? Különösen, amikor arról olvasni, hogy néhány beteg itt-ott kellemetlen tapasztalatokat szerez, vagy az orvossal, vagy pedig az eü. rendszerrel, vagy pedig mindkettôvel. Aesculapius okán azonban mást akarok most szóvá tenni, éspedig az orvosok elvándorlását a szülôföldrôl. Ahol körorvos voltam ifjú koromban, évek óta nincs orvos, senki nem megy oda, az utak járhatatlanok, közmûvesítés nincs. Egy hajdani évfolyamtársam 15 éve körzeti orvos a Dunántúlon, nyugdíjasként és mankóra támaszkodva kénytelen tovább dolgozni, mert, dacára a szép, közmûvesített lakásnak, senki nem jelentkezett utódnak; ott is ellátási gondot okoz az orvosok külföldre, leginkább Angliába való elvándorlása.

Aztán segítségemre jött Csíkszentmihályi Mihály¹, aki társaival azt vizsgálta ki, mikor és milyen körülmények között végez jó munkát – good work, amit a könyvük címéül is tettek. Na már most, az általuk megkérdezetteknél nem kellett az alulfizetettség fogalmát is tekintetbe vegyék, hiszen a világ civilizált helyein ugyan nem ismerik az orosz közmondást: "Ingyen csak a szalonna van az egérfogóban" – de ennek szellemében járnak el. S ha pedig valaki azt gondolná, hogy az orvosok elvándorlása a jobban fizetô helyekre a globalizáció találmánya, akkor egy pár sorban említés történik arról, hogy 2000 évvel ezelôtt a görög orvosok átvándoroltak a római birodalomba. Közöttük legnevezetesebb a Pergamonban született Galenus (129-200) aki Marcus Aurelius orvosa lett. Valószínû, nem a jobb fizetség lehetett az elvándorlás meghatározó oka, habár maga Galenus úgy mondotta, hogy Rómában az orvos gazdag lesz, a jogász pedig rangot szerez. A birodalom szelleme lehetett mértékadó a kivándorlásban. Ebben az új, római környezetben alkotta meg Galenus az orvostörténelem számára el nem évülô mûveit. Korunk számos kivándoroltja fellelhetô a Nobel-díjasok lajstromán, de szép számban vannak választott hazájukban a "csak" elismert szakemberek és professzorok is.

Van azonban Csík-professzorék felméréseiben egy ugyancsak elgondolkoztató megállapítás, amit a vizsgálati módszer alapján nem lehet kétségbe vonni, nevezetesen: a megkérdezett orvosok közül csupán 10%, (írva és mondva: tíz százalék!) tekinti orvosi tevékenységét hivatásnak. Ez már csak azért is elgondolkoztató, mivel Csíkszentmihályi 1992-ben megjelent könyvében², egészen más képet kap az olvasó ezzel kapcsolatosan. Nem spekuláció, hanem logikus oknyomozás, ha kijelentenénk, miszerint a globalizáció kiváltott egy oly mértékû anyagiasságot, amit hol vadkapitalizmusnak, hol elembertelenedésnek szokás titulálni. Aki idôs, aki beteg, aki szegény, aki nem szép, arra nincs szüksége senkinek. Mehet. Igaz, lassan nemigen van már az se, hová.

Ha egy orvos nem tekinti hivatásnak mindennapi munkáját, marad egyetlen lehetôség a jobb belátásra: ha maga az orvos is egyszer kórházi ágyon, betegként, kiszolgáltatottan, vízszintes helyzetbôl kénytelen szemlélni a világot. Ezt a tényállást már leírta Montaigne: "És ezért állítja a gyógyászat tudománya is, hogy a tapasztalat a gyógyítás próbaköve. Tehát Platón jogosan mondotta, egy valódi orvos szükségszerûen át kell essen minden olyan betegségen, amelyet meg akar gyógyítani és végig kell járja azokat a véletleneket és minden olyan körülményt, amely alapját képezi ítéletalkotásának... Valójában csak ilyen orvosra bíznám magamat. A többiek ugyanis úgy bánnak velünk, mint azok, akik ülnek egy olyan asztal mellett, amelyikre tengereket, szirteket és kikötôket festettek, és egy hajó modelljét nagy biztonsággal körbesétáltatják. Ha pedig valódi esettel állnak szemben, azt sem tudják, hol kezdjék."³ Novalis⁴ pedig így vélekedett: "Minden betegség egy zenei probléma – a gyógyítás a zenei feloldás. Minél rövidebb és teljesebb a feloldás – annál nagyobb az orvos tehetsége."³ Ez pedig az "ars medici" – a gyógyítás mûvészetének költôi elvonatkoztatása.

Medice, cura te ipsum! – orvos, gyógyítsd magad(at)! – hangzik a régi jó tanács. Hogy utána jobban gyógyíthass másokat is.

Dr. Szôcs Károly

¹Howard Gordon, Mihály Csíkszentmihályi, William Damon: GOOD WORK! Für eine neue Ethik im Beruf, Klett-Cotta, Stuttgart, 2005, 53-54 o./ orig. engl.: Good Work, Wehn Excellence and Ethics meet, Basic Books N.Y. 2001;

² Csíkszentmihályi Mihály: FLOW Das Geheimnis des Glücks, Klett-Cotta, 1992 (orig.engl.: Flow – The Psychology of Optimal Experience, 1990);

³ Montaigne, Essais, III. Kap. 13 – in: Oliver Sacks: Der Tag, an dem mein Bein fortging, Rowohlt, 2000 / orig.: A Leg to Stand on, London, 1984;

⁴ Novalis, tdk. Friedrich Freiherr von Hardenberg, (1772-1801) a német korai romantika fiatalon elhunyt költôje;

A látvány lenyûgözô. A hegy lélegzetelállítóan szép így télutón is, amikor mészkôsziklájának árnyékos szurdokaiban, s lankáin foltokban fehérlik a hó. Mintha egy láthatatlan kéz porcukorral szórta volna be, s a tekintet mohón harap bele a falu fölé magasló cukorsüvegbe, amely kényesen mártózik meg a fukarul mért kora márciusi napsütésben. A Székelykô megbabonázza a tekintetet, s a Torockóra érkezô látogató csak jó idô elteltével fordul a piactér zöldablakos fehér házai felé, s veszi számba a forrást, amelynek vize a túloldalon magasló Tilalmas hóvirágok övezte fehér kútjából ered, s a vályúkon, s medencéken (vajorokon) átfolyva biztosítja a vizet embernek és állatnak egyaránt.

Az elpityeredô esô ellenére már a délelôtti óráktól szállingóznak a vendégek, felnôttek és gyerekek, s róják szorgalmasan a falu utcáit, majd a múzeumnál kötnek ki, amelynek vaseszközökbôl s a páratlan helyi népviselet legszebb darabjaiból álló gyûjteménye minden alkalommal különleges élményt jelent, még akkor is, ha az épület korszerûsítése évek óta késik.

A húshagyókeddet követô szombaton Torockó egyetlen, de százakat vonzó néphagyománya, a farsang temetése teszi népessé a falut, amely a hajdani vasbányászat biztosította jólétnek jobbára csak a tárgyi emlékeit ôrzi. Jellegzetes fehér házai közül a vendégfogadásra átalakított épületek mellett sokban már csak egy-egy nyugdíjas él. Idôs asszonyok súgnak össze a kapu elôtti padon, ahol Ilona néni a gyerekeire vár. Igaz ugyan, hogy az unokák már szétszóródtak Európa égtájai felé, de lányai a farsangtemetésre mindig hazatérnek – mondja a maga számára is biztató hangon, miközben az életére is néhány szóban visszatekint. Azért állt ki a kapu elé, hogy gyerekei talán hamarabb megérkeznek, s az érdeklôdés láttán szívélyesen invitál az udvarra, ahol a szomszéd ház kôfalát és a nyári konyha ajtaja fölötti homokkô háromszög feliratát vesszük szemügyre.

A piacteret két részre osztó unitárius templomban, amelynek százakat befogadó hajója 1796-1802 között nyerte el mai barokk formáját, Ferencz Gábor unitárius lelkész tart alkalmi történelemórát, a völgyet birtokló Toroczkayakról, az unitárius vallás elterjedésérôl, az egykori bányaváros felvirágzásáról, s a felszíni bányák kimerülését követô hanyatlásáról. A fûtetlen templomhajót, amelynek szúette szûk padjaiban didergünk, a torockói varrottasok teszik barátságosabbá a templomba szorult hideg ellenére. A lelkész beszámol a hajdanában híres unitárius iskola neves tanítványairól, Brassai Sámuel és Kriza János nevét ma is nagy becsben tartják a faluban, ahogy a Torockó történetének eseményeit feldolgozó írók mellett mindazokat, akik a település és nevezetességei megörökítésével járultak hozzá a gazdag örökség megtartásához. Szó esik a sziklasírokról, ahova a helybeliek temetkeznek, s arról is, hogy az Europa Nostra Díj ellenére, amellyel a falu értékeinek megôrzését jutalmazták, kevés az esély arra, hogy Torockó a világörökség részévé váljon. Ezt, a jelek szerint, felsôbb szinteken sem támogatják, hisz akkor igen sok pénzt kellene költeni az infrastruktúrára, a faluba vezetô már-már járhatatlan utak korszerûsítésére, s a mûemlékek karbantartására. Egyelôre fontosabb a központi téren megmagasított ortodox templom bôvítése, amíre a jelek szerint bôven jut pénz az államkasszából.

Az unitárius templom mögött tordai árusok sütik a csirkecombot és mititéjt, valamiféle pogácsát is kínálnak, ami messze áll az igazi tordai mézespogácsától. A helybéliek a kapuk elôtt a jellegzetes fahéjas torockói süteményt, a somodi kalácsot kínálják. Fogy is a szeletekre vágott portéka, alig gyôzik újratölteni a kosarakat.

A séta során az egyik utcára nyíló pincében a katolikus kápolnára figyelünk fel. Mint kiderül, az udvaron a Szent Ferenc Alapítvány torockói nevelôotthona található, az egykori istállóból átalakított korszerû helyiségekben 22 gyereket gondoznak. Tamás Márta nevelô kedvesen tessékel be, s a meleg, barátságos otthon lakóiról beszél, akik olyan erdélyi családokból származnak, ahol a szülôk a legelemibb feltételeket sem tudták biztosítani gyerekeik számára. A nevelôotthon építésében, fenntartásában sokan segítenek, s a gyerekekkel sikerült életben tartani a helybeli iskolát, ahol ma összesen hatvan gyerek tanul.

Miközben lassan megtelik a piactér, ahol a szitáló esô ellenére több százan gyúrjuk az olvadó hó nyomán keletkezett sarat, elindul a menet. Bár farsangtemetésnek nevezik, valójában olyan, mint a lakodalmas. Legelöl a fehér gatyás, piros mellényes legények csattogtatják az ostort, a muzsikusok után a pap és a kántor halad, majd a pompázatos torockói ünneplôbe öltözött pár következik. Igaz, a menyasszony kissé férfias, de a torockói farsangtemetés résztvevôi csak a legények, még akkor is, ha leányruhába bújtatják ôket. A kisasszony és az úrfi után újabb párok viselik a varrottas, nyúlprémes mentét, majd szamár vontatja Döme koporsóját, amelyet a vénlányok siránkozása követ. Ahogy a színpompás menet a Felsô szurdik fele halad, ördögök, bohócok lepik el a piacteret, s köztük van a halál is meg a gólya, aki a hátán viselt kisbabát ígér a lányoknak, akiket megcsipked. Az óvatlan nézelôdôk arcára pedig korom helyett egy kis piros vagy fekete cipôkrém kerül. Addig ügyködnek, settenkednek, meg-megkergetve a bámészkodókat, amíg szinte mindenki magán viseli a jelt.

Miután a menet bejárta a falut, a csorgó körül elkezdôdik a szertartás. A pap a cementpadkáról olvassa fel a prédikációt, szól a vidámságot, mulatságot megtestesítô Döme haláláról, s az eltelt év történéseirôl. Szavait egy-egy tréfás mondással a kántor erôsíti meg. A görbe tükörben mindenki magára ismer, a polgármestertôl és helyettesétôl az idônként zsibvásárrá alakuló tanácson át egészen a lakosokig. Az Enyeden tanuló fiatalok nem kímélik a kocsmákat, a bóvlikat is árusító népmûvészeti boltokat, az italozó férfiakat és a titokban kocsmázó asszonyokat, a látogatókra mézes-mázas szavakkal lecsapó fogadósokat, de a lassan emlékké váló kecsketartásról, s a falu határában épülô villákról sem feledkeznek meg. A tömegben idôs helybéliek bólogatnak, hogy ami elhangzott, sajnos, mind igaz. Az utolsó szavakat követôen a betyárok ostorcsattogtatása mellett a tettrekész ördögök pillanatok alatt szétverik farsangi Döme koporsóját, amelynek darabjai leúsznak a vályú vizén.

A tér pillanatok alatt kiürül, a megeredô esô elmossa az árusokat is, buszok, autók indulnak, a helybéliek pedig a mûvelôdési házba gyûlnek, ahol a kolozsvári opera vendégjátékát láthatják az esti mulatságot megelôzôen.

A délutáni órákban felhôkbe bújik a Tilalmas, s a Székelykô fölött is elömlik a szürkeség. A farsangot Torockón eltemették, s bámészkodókban az idén sem volt hiány. Hogy honnan a vonzerô? A Szigethegységben morzsolódó település egész létünket szimbolizálja, a táj, a hegyek lélegzetelállító szépsége, a bányaváros hajdani tündöklése, a jobbágysorsot elfogadni nem tudó, magukat szabadnak tartó lakóinak kiállása és kitartása s a vendégfogadásra berendezkedô mai település elnéptelenedô házai, amelyekbôl messzire mentek a fiatalok. Pedig ilyen szép helyet, ahol a nap is kétszer kel fel, hol találhatnának másutt. Talán egyszer, talán a közeljövôben elég lesz – a kettes szám szimbolikája jegyében –, egy második, újkori feltámadásra!

Seprôdi Józsefnek

Hej, Múzsa, légy mostan ihletett:

Versben kell megírni, ki, mit evett,

Régecskén már, az igaz –

No, de a desszert szép vigasz

Arra, ha mezítlen lábacskádat

Nem átallod, hogy vízbe mártsad,

Jeges vízbe!, hogy hozzánk futhass –

Ó, Kis-Küküllô!

Haboddal díszítsd szép bokáját,

Mint fülcimpát a fülönfüggô!

Nos, mit evett, lám Wesselényi,

Medvetalpak, fácán után –

Barátocskám, ki élsz s halsz bután,

A desszert fülledt és nagyon régi:

*Pékszarvacsot beleltek, metszve

A csavart tésztát, s beleeresztve,

Csurgattak helyére baraczkot, ribiszkét,

Illatos befôttek oly nemes anyagát,

Amitôl a darázs veri hanyatt magát!

No, de folytassuk, a sütés mint esett:

Minden kimetszett tésztabelet

Visszaillesztett a hurkaujjú kukta,

Ki attól is függôn, hogy melyiket bukta,

Egri vagy budai ó-vörösbort

Tört cukorral szegfûszeggel,

Citrommal és fahéjszelettel

Fôzött össze, forralt a némber –

Én úgy tudom hogy hetente kétszer,

Ó, de ha csak ennyi volna!

Kihûlt, nemes kotyvalékát

A szarvacsokra remegve szûrte,

S forgatta benne ôket addig,

Amíg a tészta épen tûrte;

Majd finom, szitált morzsába mártva,

Sülni a zsírban, tette a tálba,

Mind a hat tésztát – s melegen cukrozva

Tolta az Úr elé –, majd le-fel futkosva

Tördelé kezét, hogy jó-e a tészta?

Legyen a miénk ma, maradéka!

Nagy Attila

Itt a farsang, áll a bál,

Csak a sajtó kiabál,

Hogy az ország nem jut révbe,

Farsangolunk egész évbe'.

Zsúfolt ez a nagy karám,

Nekem is van maskarám.

Mindenütt sok fontos úr

Álorcát hord piszkosul.

Hôségben és fagyon át

Gyarapítja vagyonát.

Alakoskodj, állj a körbe!

Ördög vagy? Bújj angyalbôrbe!

Ez nem London, Nagykanizsa,

Amit hallasz, csupa rizsa.

Nyomorogni nem ildomos.

Legyen ön is milliomos!

Sovány, kövér vagy lúdtalpú?

Egy a lényeg: áll az alku!

Akkor minden lehetséges,

Feltéve, ha tehetséges

S tudja, kinek mikor ad.

Abból nem lesz hadd el hadd.

Pályáján az elsô fázis,

Háttérben egy titkos bázis.

Ha nem megy, még van egy pótszer,

Tudjuk, ez az újabb módszer.

Nem kell Lada-Samara,

Ha nénikénk Tamara.

Védtelen és kissé koros,

De bizniszben jobb, mint Soros.

Nyugdíjas rég, vigye kánya,

Valóságos aranybánya.

Harminchárom foga híja,

Híres lett a cunamija.

Az se baj, ha nagy a láza,

Földje van és negyven háza.

Ránézésre törökös,

De nincsen más örökös.

Mint ûrben a végtelenség,

Annyi itt a képtelenség.

Szûzies a parlament,

Gazdag, aki balra ment.

De bizony a jobb se szent,

Érzi, akit falra kent.

Megvesszük a bolondgombát,

Divatban a lokál-kombát.

Minden férfi, aki ráért,

Beállt sorba Viagráért,

S lányaink e kicsi honból

Kifogytak a szilikonból.

Kit izgat egy olvasztár?

Csobánból lesz tévésztár.

Zajlanak a tyúkperek,

Fent nincsenek lúzerek.

Megtartják a guruk hetét,

Grippés lesz a szárnyasbetét.

A kórházak betegek,

A MISÁval lebegek.

Szemöldököm összevonom,

Hallgatják a telefonom.

Így hát pajtás, legyél laza,

Hol a farsang, ott a haza!

Nagy Miklós Kund

Éva húgom lányának vôlegénye, Máriusz, háztûznézôben járt, és meghívtak engem is. A helyszín: az egyetlen fiú, Jánoska nappalija.

Jánoska szeret engem. Vacsora elôtt kihívott az udvarra, elôvette nadrágja oldalzsebébôl a lapost, és azt mondta:

– Húzzuk meg, öreg, hogy több töltött káposztát lássunk a tányéron. Olyan kicsik, mint a dió... Én láttam a fazékban. Anyukám azt mondja, azért, mert sokan vagyunk.

Nekem aztán nem kell kétszer mondani... Az elsô korty után legalább ötven töltött káposzta táncolt a szemem elôtt.

– Na, hányat látsz? – ujjong Jánoska.

– Ötvenet.

– Azért, mert ötvenfokos. Húzd meg még egyszer! Ötvenbôl nem laksz jól.

Egy kupicányi korty és ötven töltött káposzta után nálam jöhet bármi. Olyan hosszasan csókoltam a barna színû "lapos" aranyozott száját, hogy Jánoska felkiáltott fájdalmában:

– Héj, ne fenékig! Azt akarod, haljak éhen?

Mámoros-jóllakottan léptünk be a házba. Felôlünk akár át is ugorhattuk volna a töltött káposztát. Éva édesapámtól örökölt fürkészô-gyanakvó tekintettel figyelt bennünket. Ha ez kitör, gondoltam, fuccs a finom bornak, amit az alkalomra hoztam. Várhattam volna még az átadásával. Annyi "töltött káposzta" után nagyon gyötört a szomjúság.

Szerencsére Éva megzabolázta a nyelvét. Amolyan tévéreklám-mosollyal az arcán bemutatott Máriusznak, a vôlegényjelöltnek.

A töltött káposzta már ott gôzölgött az asztalon. Engem azonban már nem érdekelt. Tényleg pöttömnyiek voltak, mint a dió. Nagyobb fajta paszulyszemnek is beváltak volna. Nem volt mit késvillázni rajtuk. Elég volt a villa. Fogpiszkáló is megtette volna. Egyszerûen lenyeltem ôket. Jöhetett a várva várt bor. Jött is hamar, mert a többiek tányérján sem voltak nagyobbak a töltött káposzták. Emellett ôk, Jánoska kivételével, éhesek is voltak.

Érdektelen dolgok hepehupáin döcögött a társalgás szekere, amíg el nem érkeztünk az 1989-es román forradalom aszfaltsimára taposott útjára. Ki gondolta volna, hogy éppen ezen a sima úton fog fölborulni a szekér?

A jidvei félédes jó lónak bizonyul, szekerünk mámorrúgói jólesôen ringatnak...

Egyszer csak Máriusz azt mondja:

– Abban az idôben kadét voltam a bukaresti Katonai Akadémián. Két napig riadókészültségben vártuk a parancsot. Nehéz volt. Nincs rosszabb a bizonytalan várakozásnál. Két nap után jött meg a parancs: indulás a Királyi Palota elé. Tömeg az utcán mindenfelé. Az út felét lépéstempóban tettük meg. Amint az Atheneum Hotelnél jobbra fordultunk, találat érte a kocsit. "La atac!", kiáltotta szakaszparancsnokunk, azzal valamelyikünk kicsapta az ajtót, s mi kiugráltunk a kocsiból. Mintha repülôgépbôl ugranék, ejtôernyô nélkül. Fogalmam sincs, mit is akartunk. Nem is tudtam meg soha, mert összeestem. Csak a kórházban tértem magamhoz...

Erre Jánoska:

– Ilyen a román hadsereg... Mit akartatok megtámadni? És hol? A tömegben? Ilyen nincs.

Jánoska fejében sem a szilvapálinka, sem a bor nem érti, hogy a történet Melindának szól, nem nekünk, "katonai szakértôknek". Megriadva korrigálom:

– Nem rosszabb, mint a magyar hadsereg. Sôt, meggyôzôdésem szerint jobb – toldom meg politikusan. – Magyar katona még nem sétált Bukarestben, de román katona Budapesten igen.

Jánoska mindenképpen háborút akar, mert így folytatja:

– Az a múlt, öreg. De én ismerem a jelent. Éhes katona nem katona. Tudod-e, hány szem paszuly volt a levesünkben?

– Én is voltam román katona. Édesanyám konyhája nem volt különb. Minden héten kaptunk tejfölös-túrós puliszkát, s annyi paszuly volt a levesben, mint csillag az égen...

Jánoska oda se figyel. Alkoholgôzös tekintete lövészárkaiból hangja géppuskasorozatként szakítja ketté nyakkendôs közbevetésemet.

– Az "tisztiiskola" volt. Én a közkatonákról beszélek. Az igazi hadseregrôl...

Elôreszegett álla, összeszorított fogai szuronyrohamként hatnak Máriuszra, aki mindeddig szótlanul tûrte a román hadsereg ilyetén megcsúfolását. Föláll. Fejemben a szilvapálinka és a bor a józanság paravánja mögött, ugrásra készen várják a fejleményeket... Máriusz 1,85 centi magasságból zúdította Jánoska fejére a kérdést:

– Ce esti tu...român sau ungur?

Mi vagy te. Román-e, vagy magyar? Aztán leült. Úgy várta a választ. Napbarnított arca elsötétült, mintha iszappal kente volna be. Koromfekete, félrefésült hajában torkolattûzként villant a lámpafény.

Jánoska olyat nézett, mintha téglát ejtettek volna a fejére.

– Ungur...futui mama lui! – ordította. Magyar, baszom az anyádat! S akkorát csapott öklével az asztalra, hogy a poharak és tányérok csárdásra perdültek.

Éva is táncolt, valami rock and roll félét, énekelt is hozzá, fölvert tyúkudvarból kölcsönzött rikácsoló hangon. A szövegbôl csak foszlányok jutottak el hozzám. Ilyenek: "Nem szégyellitek magatokat!", "Fejezzétek már be!", "Ki a házamból! Jánoska, Máriusz meg jómagam rá se hederítettünk. Rendületlenül ültünk a széken. A menyasszonyjelölt, Melinda, és a két kisebbik lány, Tünde meg Noémi, szótlanságba meredve ülnek; mintegy megözvegyülve az asztal fölött folyó háborúban.

Máriusz mindenképpen be akarta bizonyítani Jánoskának, hogy ô milyen katona. Ezzel a kinyilatkoztatással rukkolt elô.

– Tudod mi vagy te?... Magyar származású román.

Ez talált. Jánoska úgy elhallgatott, mintha meghalt volna. Csak a szemeit forgatta tehetetlenül. Felém. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel a fegyvernemmel most találkozik elôször. Kisegítsem-e, vagy hallgassak? Ha lövök, lehet, a Melinda jövôjét találom el. Ezt pedig nem akartam. Ha nem lövök, Jánoskát árulom el – s mivel János apja székely s édesanyám is az –, vele együtt elárulom a székelység felét, az én székely részemet is tekintetbe véve, a székelység másik felét, s kettônk fél magyarságát is hozzávéve, az egész magyarságot. Dupla árulást követnék el – oldottam meg a dilemmát.

– Máriusz – szóltam közbe –, ennek az állításnak semmi köze a román hadsereg becsületéhez. S a román népéhez sem... Továbbmegyek. Állításod jogsértô. Sérti az ember jogát önmagához, önmaga származásához. A világon mindenütt mindenki az, aminek vallja magát. A demokráciákban pláne. Ha Jánoska ragaszkodik ahhoz, hogy magyar, milyen jogon akarod ezt elvenni? Megmondom, mi vagyok én: ma-gyar szár-ma-zá-sú ma-gyar! Jánoska nyilatkozott. Ami a nôket illeti, kérdezd meg tôlük. Ha azt mondják, románok, én nem fogok tiltakozni. S ha cigánynak vallják magukat, akkor sem. Itt, Dicsôben, románok és magyarok békében éltek 1941 elôtt, amikor a magyarok voltak többségben, és most is, amikor 3-4 román jut egy magyarra. Itt soha egyetlen román sem kérdôjelezte meg magyar voltunkat. Maradjon ez így.

Ekkor már álltunk, mert Éva megint belekezdett abba a bizonyos rock and rollba, s az elôbbinél veszettebbül reppezett. A metálgyorsan pergô szövegbôl a következô szavakat véltem kihallani: "Négy töltött káposztát zabáltál meg! Ez a hála!?"

Jánoska, kifelé vonultomban így búcsúzott:

– Köszönöm, testvér. Megmentetted az életemet.

– És megölte Melinda jövôjét! – rikácsolta utánam Éva.

Nem öltem meg. Melinda és Máriusz pár hónappal késôbb összeházasodtak.

Hadnagy József

A tények makacs dolgok. Nem emlékszem, kitôl származik a ma már közhelynek számító mondás, de valamiért ez ugrott be elsôként a Népújság 2006. március 1-jei számában Bauer Andrea, az Energomur igazgatója: Akik leválnak a rendszerrôl, csak veszíthetnek címû riport olvasása során. Valószínû, azért gondoltam az elôbb említett közhelyre, mert a riportban közölt, szerintem hamis állításokat tényekkel, számokkal cáfolhatom, saját családom példáját felhasználva.

A leválás mellett döntôk érveiként, indokaiként a riportban szereplô igazgató két dolgot említ: a leválni szándékozók "tájékozatlanságát" és a rendszerben maradtak "engedékenységét, jólelkûségét". Hát ezek a szempontok semmiképpen sem lehettek, lehetnek a leválás érvei. A központi szolgáltatási rendszerrôl a marosvásárhelyi lakók több mint 20%-a (én így tudom) azért vált le, mert megelégelte a rosszul vezetett és üzemeltetett, technikailag és erkölcsileg kopott rendszerek nyújtotta elégtelen melegvíz- szolgáltatást és fûtést, és rendelkezett a szükséges pénzzel a nem kis lépés megtételéhez vagy kigürcölte valahogy, amint azt jómagam is tettem. Ezért lepnek meg az igazgatónô érvei, amelyekben úgy gondolom, ô maga sem hisz!

Jómagamat leszámítva – hiszen vannak ilyen gondolataim – nem találkoztam olyan leválóval (a továbbiakban így nevezem röviden mindazokat, akik nem látták be a központosított rendszer elônyeit és saját hôközpontot szereltek), aki nosztalgiával emlékezne az elhagyott rendszerre. Személy szerint azért gondolok néha nosztalgiával a régi fûtési rendszerre (és csak arra!), mert a saját berendezés üzemeltetése kisebb-nagyobb gonddal, veszôdéssel jár, ami bizony több erôfeszítést igényel, mint a hideg fûtôtestek simogatása és szidalmazása, de tudatában vagyok az igazgatónô által említett kockázatoknak is.

A választott rendszerrel kapcsolatos kételyeim néha a félelemig erôsödnek, amikor az egyéni hôközpontokkal kapcsolatos tendenciózus megnyilatkozásokat olvasom, hallgatom, hiszen nem is olyan rég energetikus szakember jelentette ki, hogy az egyéni megoldást választók idôzített bombát szereltek lakásaikba. Szerencsére, az utóbbi évek tragikus eseményei, amelyek a gáz használatával kapcsolatosan történtek nem a fali kazánok hírnevét rontották(!), de a használatukhoz kapcsolódó kockázat mindenképp megszívlelendô szempont.

A régi rendszerhez fûzôdô illúzióim azon nyomban elszállnak, ha lakásunk leválás elôtti hôkomfortjára gondolok, vagy ha rátekintek a havi közköltségeket tartalmazó táblázatokra, mivel a számok nem csak makacs, hanem egzakt fogalmak is.

Kedves igazgató asszony, a leválók nem "átvészelték" a telet, amint azt ön a központi rendszerrel kapcsolatosan megjegyezte, hanem úgy élték meg a hideg évszakot lakásaikban, ahogy azt a zsebük engedte.

– De lássuk, mit nyertek mindeddig a rendszerrôl leválók? Mindenekelôtt a lakásuk komfortja szabályozásának szabadságát, függetlenségét. Szerintem talán ezek a nem számszerûsíthetô nyereségek a legfontosabbak. (A melegvíz-szolgáltatás minôségi javulását csak zárójelben említem.) A jelenleg alkalmazott, és a riportalany által damoklészkardként emlegetett diszkriminatív gázárak mellett is jómagam például ez év januárjában mintegy 1,5-2 millió régi lejjel fizettem kevesebbet közköltségekre (a gázt is beleértve!), mint a központosított rendszer elônyeit úgymond élvezô lakótársaim.

Az ellenérvekre számítva jegyzem meg, hogy lakásunkon nem haladnak át a központi rendszer csövei, de még az "oldalági" szomszédok melegét sem lopom, hiszen ilyenek nincsenek. "Felmenô" szomszédaim a leválók népes táborához tartoznak, a "lemenôknek" pedig véleményem szerint legalább annyi hôt sugároztunk, mint amennyit talán tôlük kaptunk a központi rendszerbôl származó melegbôl. Az elôbb említett megtakarítás kategorikusan, számszerûleg cáfolja az Energomur igazgatója álláspontját, állításait.

Még egyszer mondom, magamnak is kétségeim vannak a fali kazánok tömbházban történô használatával kapcsolatosan, de úgy vélem, a szakembereknek a velük járó kockázatokról kellene a nyilvánosság elôtt beszélgetni, vitatkozni, tanácsokat adni, nem pedig diszkriminatív gazdasági és pénzügyi mechanizmusokkal riogatni mindazokat, akik úgy vélték, "közös lónak túros a háta", valamint erkölcstelen, de talán törvénytelen leválási díjakkal elriasztani azokat, akik még mindig nem látták be a központilag vezérelt, irányított rendszerek elônyeit.

Maros megye 533 települése közül csupán 109- ben van vezetékes ivóvíz és 24-ben csatornahálózat – nyilatkozta tegnapi sajtóértekezletén a Népújság kérdésére Fratean Alexandru, a megyei tanács alelnöke. A vízbevezetési és csatornázási tervek elkészítésére legalább 40.000 milliárd lejre lenne szüksége a megyének, az önkormányzat viszont idénre beruházásokra 50 milliárd, javításokra 14 milliárd lejjel rendelkezik.

A megye közel 600 ezer lakosából több mint százezernek nincs lehetôsége jó minôségû, tisztított ivóvízhez jutni, 350.000 lakos pedig olyan településeken él, ahol nincs csatornarendszer, a szennyvíz patakokba vagy a Marosba ömlik, súlyosan szennyezve a környezetet. A fentieket kérdésünkre jelentette ki Alexandru Fratean alelnök. Hozzátette, hogy mindezek ellenére Maros megye országosan "jól áll", az elsô 12 megye között van a meglévô ivóvíz- és csatornahálózat szempontjából, 2017-ig pedig az úniós követelményeknek megfelelôen a közmûvesítést e