Hirdessen a NÉPÚJSÁGBAN!

Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a BCR Tg. Mures IBAN RO 51 RNCB 3600000002490018 – euró; RO 24 RNCB 3600000002490019 – dollár bankszámlaszámra. E-mail címünk nepujsag@e- nepujsag.ro

Apróhirdetések

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: nepujsag@e-nepujsag.ro

Díjmentesen

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: reklam@e-nepujsag.ro

A hirdetések egységes tarifája 150 Ft/szó, 200 Ft/cm², mely magába foglalja a romániai áfát is.

Aktuális

A közalkalmazottak semmibe veszik a törvényeket, s noha a magánvállalkozások mûködtetése nem egyeztethetô össze ezzel a státusukkal, suba alatt mégis "maszekolnak", könyvelô, tervezô stb. cégeket mûködtetnek, s attól sem riadnak vissza, hogy közalkalmazotti befolyásukat vessék latba egy-egy számukra kedvezô szerzôdés megszerzésében. S el kell hinnünk, hogy mindez így is van, hisz ezt éppen egy közalkalmazott közölte a sajtóval, maga Ciprian Dobre prefektus.

A megye elsô számú közhivatalnoka mindezt dörgedelmes szöveg kíséretében adta a közvélemény tudtára, csupán nevesíteni "felejtette el" azokat, akik megkerülik a becsületes utat. Tette ezt annak a felszólításnak a kíséretében, hogy a sajtó "segítsen" a mellékutakra tévedtek leleplezésében. Csakhogy a közelmúltban "semleges" közhivatalnokká változott prefektus szereptévesztésbe esett, ugyanis olyan feladatok elvégzésére várja a sajtó segítségét, amely éppen neki, s nem az utóbbinak a feladata. A közelmúltban még gyakorló jogász Ciprian Dobre aligha hiheti, hogy a sajtó hatékonyabb eszközökkel rendelkezik a törvénytelenségek felderítésében, mint az erre hivatott hatóságok, mégis abban reménykedik, hogy más fogja kikaparni a tûzbôl azt a gesztenyét, ami számára túlságosan forró. Ezt gyakorlatilag ô maga árulta el, amikor azt állította, hogy tudja, kikrôl van szó, mégis vonakodott neveket mondani. Minden bizonnyal a vádakat nem tudta volna konkrét bizonyítékokkal alátámasztani, s arra gondolt, fájjon ezért a sajtó feje.

Csakhogy prefektus úr, arra szeretnénk önt figyelmeztetni, hogy hivatalánál fogva éppen ön az, akinek a törvényesség tiszteletben tartásának felügyelete a feladata, éppen önnek kell arra vigyáznia, hogy mindenki, aki a közigazgatásban, vagy állami alkalmazottként dolgozik, minden tekintetben tiszteletben tartsa a jogszabályokat, ellenkezô esetben az ön hatásköre, hogy errôl a kivizsgáló vagy bûnüldözô szerveket értesítse.

A legszomorúbb az, hogy abból, hogy a prefektus nem ezt teszi, az következik, hogy nem csupán a kivizsgáló szervek (rendôrség, ügyészség) hatékonyságában és pártatlanságában nem bízik, de saját pozíciója is elég gyönge lábakon áll. Ami tulajdonképpen nem is csoda, hisz noha törvény szerint pártpolitikától független, a politikusokat bírálja – azaz politizál. Ciprian Dobre szerint ugyanis a politikusok a politikával foglalkoznak, s teljesen elfeledkeznek az állampolgárok gondjairól. Aminek a megállapítása – független közhivatalnokként – akkor sem az ô feladata, ha történetesen igaz. Errôl legfeljebb a sajtó számolhat be, ám – mint említettük – a prefektus szereptévesztésben van.

A Bukarestben kirobbant botrány kapcsán egyesek diverzióról beszélnek, aminek az lett volna a célja, hogy a gyógyszerészek ellen hangolja a közvéleményt, akik az év elsô hónapjaiban megszabott szûkös keretösszegek miatt kezdtek el újra panaszkodni. A betegek pedig elégedetlenek voltak, hogy újra patikáról patikára kell járniuk, hogy hozzájuthassanak az ártámogatott gyógyszerekhez.

Ilyen körülmények között röppent fel a hír, hogy a gyógyszerészek nemcsak a kedvezményes, hanem a korábban pénzzel megvásárolható szerekkel sem szolgálják már ki a betegeket. Ami egyes fôvárosi patikákban igaznak bizonyult, mivel elterjedt a hír, hogy a fogyasztóvédelmi hivatal szakemberei járják a bukaresti gyógyszertárakat, s 15-20 millió lejes büntetést szabnak ki azokra, akik nem tartják be a vényköteles szerek kiadására vonatkozó jogszabályokat.

Maros megyében nincs szó túlzásokról – állítja Vas Jusztina, a szakmai kamara megyei szervezetének elnöke. A vásárlóközönség már jó ideje megszokhatta, hogy nyugtatókat, pszichotikus szereket, erôs vérnyomáscsökkentôket nem lehet vény nélkül megvásárolni, amit a kábítószerekre vonatkozó jogszabály tilt meg. Az úgynevezett OTC-listán levô készítményeket azonban kiadják a gyógyszerészek, és a beteggel való megbeszélés alapján az antibiotikumokat is. Véleménye szerint minden gyógyszerésznek a tanácsadást követôen joga van úgy cselekedni, ahogy helyesnek tartja, elvégre nem elárusítókról, hanem szakképzett személyekrôl van szó, akik a tanult mesterségüket gyakorolják. Ha úgy ítélik meg, hogy sürgôsségi esetrôl van szó, vagy egy krónikus betegnek (ami egyébként az egészségügyi könyvecskébôl is kiderül) a hét végére elfogytak a gyógyszerei, akkor a gyógyszerészek etikai kódexének az elôírásai alapján kibocsáthatják a szóban forgó idôszakra szükséges vényköteles szereket is.

Hamarosan költözhet Marosvásárhelyen a Maros Mûvészegyüttes, miután az általa eddig használt ingatlant vissza kell szolgáltatni a korábbi tulajdonosnak. A helyzet megoldására RMDSZ- közremûködéssel hozott kormányhatározat szerint a volt Unirea mozit kapja meg a megyei tanács. 2003-ban, az akkor állami tulajdonban lévô épületet a Román Televízió igazgatásába utalták, de ez immár érvényét veszti – az utóbbi fél beleegyezésével. Az átvételre a határozat életbelépésétôl számított 30 napon belül kerül sor.

A volt mozi épületében a tanács kialakítaná a Népi Mûvészetek Házát, amely a továbbiakban befogadhatná az olyan mûvelôdési jellegû rendezvényeket, mint például a filmfesztiválok.

A 2005. évi természeti katasztrófák után a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium, több árvízvédelmi intézkedéscsomagot dolgozott ki. Az ebbôl fakadó teendôket ismertették tegnap délután a marosvásárhelyi Városháza gyûléstermében a megye településeinek polgármesterei jelenlétében. Ezeket két feladatfüzet tartalmazza, az egyik a polgármestereknek, a másik a prefektusnak szól. A megbeszélésen részt vettek Burkhardt Árpád és Pora Zamfira alispánok, Dávid Csaba, a megyei vízügyi igazgatóság vezérigazgatója, Barbieru Nicolae, a Maros vízgazdálkodási rendszerének igazgatója, Gazdac Ovidiu alezredes, a megyei katasztrófa- elhárító felügyelôség vezetôje. Meghívottként jelen volt Gabriel Petrica Ion a minisztérium szakigazgatóságának tanácsosa.

Az említett két kiadvány összefoglalja a katasztrófa-megelôzésre, elhárításra és a krízishelyzetek kezelésére vonatkozó törvényeket. A szerkesztôk olyan gyakorlati útmutatásokat is belefoglaltak, mint a lakosság értesítési és riadóztatási módja, a károk megelôzése, felértékelése, az anyagi javak biztosítása, s részletesen leírják, milyen intézkedéseket kell hozni árvíz esetén, a feladatok konkrét leosztásával. A kiadványok mellékletei olyan ûrlapokat tartalmaznak, amelyeket a polgármestereknek kell kitölteniük a katasztrófa-elhárító bizottságok tagjainak neveivel, elérhetôségeivel.

Jinga Sandu ezredes a polgári védelem vezetôje arról beszélt, hogy a helyhatóságok hogyan kell eljárjanak a védelmi terv elkészítésekor, illetve a felelôsségleosztáskor, miként kell elkészíteniük az árvíz által veszélyeztetett területek térképét, illetve a folyómeder keresztmetszeti rajzát. Gazdac Ovidiu, a megyei katasztrófa-elhárító felügyelôség vezetôje a kapcsolattartás hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Elmondta, valóban fontos, hogy a polgármesterek leosszák a feladatokat és árvízveszély esetén komolyan teljesítsenek állandó szolgálatot a megfelelô kommunikációs eszközökkel ellátott helyen, és nem otthon, mint ahogy már volt rá példa. Ugyanakkor a polgármestereknek kötelességük beszerezni, gondoskodni az árvízvédelemhez szükséges anyagok, munkaeszközök, gépek biztosításáról.

– Nekünk kötelességünk a bajbajutottakon segíteni, de elôfordulhat az is, hogy olyan nagy az igény a munkánkra, hogy késôn tudunk eljutni mindenhova , így elsôsorban a polgármestereknek kell gondoskodniuk szükség esetén, a menekítésrôl és a károk felszámolásáról. Ugyanilyen fontos a helyi katasztrófa-elhárítási tervek elkészítése, hiszen bár ezt összesítik megyei szinten, de minden településnek sajátos a helyzete, s ezeket ennek megfelelôen kell összeállítani – mondta az alezredes felszólalásában.

A tanácskozást követôen Gabriel Petrica Ion tanácsos a Népújságnak elmondta, a minisztérium minél elôbb szeretné elkészíteni az országos tervet, ami lehetôvé teszi, hogy a katasztrófa okozta károk felszámolására európai uniós támogatásért folyamodjanak. Ha nincs elôzetes felmérés, illetve nem készülnek jelentések a károkról, amelyek rendszerezett formában, hierarchikus sorrendben eljutnak a minisztériumhoz, nincs amivel pályázni.

A dicsôszentmártoni, a ratosnyai és a héjjasfalvi polgármesterek felvetéseire Barbieru Nicolae és Dávid Csaba válaszoltak, hangsúlyozva, hogy csakis a helyi közigazgatási egységek és a vízügyi igazgatóság közös erôfeszítésével oldhatják meg a felmerülô gondokat.

Traian Basescu államfô jelenlétében nyújtották át hétfôn Bukarestben a marosvásárhelyi Alpha Transilvana Alapítványnak a legjobb éves jelentést összeállító közepes és nagy nem-kormányzati szervezetnek járó oklevelet. A Romániai Adományozók Fóruma és a Cotroceni palota által szervezett megmérettetésen elsôsorban a jelentés formatervezését, összeállítását és nem az alapítvány által kifejtett tevékenységet jutalmazták. A marosvásárhelyi Alpha Transilvana Alapítvány harmadik éve vesz részt a versenyben, s elsô alkalommal tüntették ki – tájékoztatta szerkesztôségünket Nicoleta Bâlcan, az alapítvány sajtóreferense, akitôl azt is megtudtuk, hogy csütörtökön és pénteken kétnapos szakképzést szerveztek a nemkormányzati szervezetek képviselôinek. A 20 érdeklôdônek két újságíró tartott elôadást a könnyen átlátható, pontos információkat tartalmazó sajtóközlemények összeállításáról, a sajtóval való kapcsolat kiépítésérôl és fenntartásáról. Nicoleta Bâlcan véleménye szerint a nem-kormányzati szervezetek képviselôinek kérésére szervezték a továbbképzést, hiszen visszajelzésekbôl kiderült, hogy nehézségekbe ütköznek a sajtóval való kapcsolattartásban.

A csütörtöki Népújságban Morent Ilona tájékoztatása szerint többek között az áll, hogy a Nyugdíjpénztár tisztviselôi csütörtöki napokon 18.30 óráig állnak a nyugdíjasok rendelkezésére. Ennek alapján, a "csúcsforgalom" elkerülése végett tegnap úgy 17 órakor érkeztem az említett hivatal 15- ös ablakához és kiderült, hogy (finoman kifejezve magam) átvertek.

A hölgy, akit a 13-as ablak mögött találtam, közölte, hogy akármirôl beszélhetünk, kivéve a nyugdíjátszámítással kapcsolatos kérdéseket, mivel ez ügyben csütörtökön is csak fél ötig állnak az érdeklôdôk rendelkezésére. Hirtelen azt gondoltam, hogy cserben hagyott az emlékezetem és megnéztem a hivatal bejárati ajtajára kiragasztott órarendet. Ugyanaz volt (van) kiírva, mint az újságban! Elismerem, naivan optimista voltam, amikor azt feltételeztem, hogy a Nyugdíjpénztár munkájában és a közönség tájékoztatásában gyökeres változás állt be. Remélem, elôbb-utóbb ez is megvalósul valamikor. Most viszont az a meggyôzôdésem, hogy inkább utóbb, mint elôbb… Valaki megmondhatója annak, hogy Románia valamely közhivatalától mikor lehet egy épkézláb információt kapni?

Jegyzet

Kivételesen kora délután értem haza. A szemben lakó szomszéd ajtaja tárva-nyitva volt. Ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentôséget, gondoltam, a kislány lépett vissza, majd csak bezárja az ajtót. Bementem a lakásba. Fél óra múlva hazaérkezett a lányom. Ajtót nyitottam, s látom, hogy a szomszéd ajtaja ugyanúgy áll. Szólítani kezdtem ôket. Sehol senki. Akkor vettem észre, hogy az ajtózár a földön hever, s a masszív fán friss horzsolás van. Rájöttem, hogy betörés történt.

Elsô alkalommal kerültem ilyen a helyzetbe, kapkodtam a levegôt, s pár pillanatnak kellett eltennie, mire észhez tértem: ilyenkor a rendôrséget kell értesíteni. Annak rendje módja szerint hívtam is az egységesített diszpécserszolgálatot, a 112-t, rögzítették a bejelentésemet, majd kétszer visszahívtak, hogy nem tudok-e bôvebb információkkal szolgálni. Például, hogy hol találják meg a pórult járt szomszédot, hol dolgozik. Mivel nem tudtam erre felelni, gépkocsija rendszámából próbáltuk kikövetkeztetni, hogy melyik cégnél keresi a kenyerét. Sikerült. Másfél órának kellett eltelnie, amíg a helyszínelôk kijöttek. Nyomokat kerestek, fura kék fényû lámpával világították körös-körül az ajtótokot, aztán átfésülték a lakást. Amíg ez az ügyintézés folyt, feldúltságom fokozódott. A szekrényekbôl kidobált holmi, a kiborított fiókok láttán állt belém igazán a félsz. Ma rajtuk, holnap rajtam a sor – gondoltam. S furábbnál furább érzések keringtek bennem. Mi lesz, ha én találom nyitva az ajtót, vagy a lányaim, akik gyerek létükre igazán védtelenek az erôszakos tettekre elszánt tolvajokkal, betörôkkel szemben. Bár tudjuk, a tolvaj elôtt nincsen zár, mégis úgy telt el a napunk, hogy a lehetséges betörések elkerülésének lehetôségérôl beszélgettünk, arról például, hogy mit tehetnek, ha a tolvaj éppen a házban van? Erre nehéz volt válaszolni, inkább arról gyôztem meg ôket, velünk nem fordulhat elô ilyesmi.

Késô este villanyoltáskor léptem be a gyerekszobába. A szokásos jó éjszaka helyett azonban kérdést szegeztek nekem: jól bezártad-e az ajtót?

(MTI) – A világ mint laboratórium: kísérletek egerekkel, nyulakkal, emberekkel – ezzel a címmel jelent Rebecca Lemovnak, a washingtoni állami egyetem antropológusának könyve egy olyan dosszié alapján, amelynek titkosságát a közelmúltban oldották fel. A könyv az amerikai Központi Hírszerzô Hivatal (CIA), valamint néhány neves pszichiáter olyan embertelen kísérleteirôl szól, amelyeket az 1950-es években hajtottak végre a páciensek agyának "átmosására és visszaprogramozására".

Ezek a páciensek kezdetben azok a katonák voltak, akik Észak-Koreában fogságba estek, majd kiszabadultak. A CIA attól tartott, hogy ezeket az amerikaiakat különbözô módszerekkel hazájuk ellen fordítják. Lemov szerint az amerikai titkos szolgálat az úgynevezett "puha tortúra" technikáját alkalmazta annak mintájára, ahogyan 1949-ben Budapesten Mindszenty József bíborosból sikerült kicsikarni a kommunista állam elleni puccskísérlet beismerését. Ez abban állt, hogy nem hagyták aludni, drogozták, és egyik kihallgatás a másikat érte.

Amikor 1953-ban az Észak-Koreából hazatérô volt foglyok megérkeztek San Franciscóba, olyanok voltak, mint az "automaták", még legközelebbi hozzátartozóikat sem ismerték fel. A CIA által segítségül hívott Harold George Wolf, a cornwelli egyetem pszichológusa megállapította, hogy nem egyszerû "hazatérési szindrómában" szenvednek, hanem személyiségük kettôzôdött meg a kínzásokkal szembeni természetes reakcióként. A gyógymód szörnyû volt: bezárták ôket egy fény nélküli, hangszigetelt cellába és olyan biológiai és vegyi anyagokkal kezelték ôket, amelyekkel magatartásukat kívánták megváltoztatni. Ewen Cameron kanadai pszichiáter a páciensek egójának "megtisztítására" bevetette az elektrosokkot is. Ezután következett a "visszaprogramozás". Késôbb ezeket a módszereket valódi vagy állítólagos pszichikai zavarokkal küzdô civileken, sôt gyerekeken is kipróbálták. A kísérleteket a 60-as években hagyták abba.

Az ügyrôl már 1962-ben kiszivárgott valami: John Frankenheimer filmje, A mandzsúriai jelölt, egy Észak- Koreából hazatérô, az amerikai elnök meggyilkolására beprogramozott katonáról szólt.

XVI. Benedek pápa lemond a Nyugat pátriárkája címrôl – értesült a Corriere della Sera címû olasz lap. Az újság jól tájékozott Vatikán-szakértôje, Luigi Accattoli úgy tudja, hogy a 2006-os pápai évkönyvben – amely még nem jelent meg – már nem szerepel ez a titulus a katolikus egyházfô hét másik címe mellett.

Accattoli szerint Joseph Ratzinger, a hittani kongregáció volt vezetôje, aki tavaly lépett a pápai trónra XVI. Benedek néven, "ráébredt", hogy a Nyugat pártriárkája már nem valódi titulus a pápaságban.

A pápai évkönyvek szerint az egyházfô címei a következôk: Róma püspöke, Jézus Krisztus helytartója, az apostolok fejedelmének utóda, az egyetemes egyház legfôbb papja, Nyugat pátriárkája, Itália prímása, a római egyháztartomány érseke és metropolitája, Vatikánváros államfôje és Isten szolgáinak szolgája.

A IV. századi egyetemes zsinatok elismerték az öt fô püspöki szék (Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem) joghatóságát a területükön lévô egyházmegyék felett. Ennek nyomán II. Theodosziosz bizánci császár használta elsôként a Nyugat pátriárkája kifejezést 450-ben Nagy Szent Leónak küldött levelében.

A Nyugat pátriárkájaként Róma püspöke gyakorolta a joghatóságot a latin rítusú egyház felett.

A Corriere della Sera szerdai cikke szerint XVI. Benedek szemlátomást elfogadta azoknak a teológusoknak az érvelését, akik úgy látják, hogy a titulusnak nincs semmiféle történelmi vagy doktrinális megalapozottsága a katolicizmus szempontjából, ezért azt el kell hagyni. – A pápa egyszerûen meg van gyôzôdve arról, hogy a titulus, amellyel egy bizánci császár illette Róma püspökét, már alkalmatlan a III. évezredre – mondták szakértôk a lapnak.

A tekintélyes olasz lap nem tartja kizártnak, hogy "a Nyugat pátriárkája" címrôl való lemondást az ortodox egyház úgy értelmezi majd, mint a katolikus egyházfô igényét "az egyetemes felsôbbségre".

Az Oscar-díj átadásán minden sztár – érthetô okokból – a lehetô legjobb oldaláról akar megmutatkozni, s így a felkészülés – amely már novemberben megkezdôdik – igen kemény munkát követel meg, és nagyon sokba kerül.

A hollywoodi és környékbeli plasztikai sebészeteken a hírek szerint novemberben van a csúcsszezon, olyannyira, hogy a forgalom jó 20 százalékkal megnô a többi hónaphoz képest, mert a sebeknek az Oscar-díj éjszakájára be kell gyógyulni.

Aztán a fitneszguruké a tér. David Kirsch New York-i mester, aki Heidi Klum sztármodellt a gyerekszülés után hetek alatt lefogyasztotta, például azt követeli meg klienseitôl, hogy naponta több órás, mintegy 2000 kalóriát elnyelô, izomfeszítô, testalakító tréninget folytassanak, miközben keveset isznak, egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt, kenyeret, édességet, illetve más, szénhidrát tartalmú élelmiszert, tejterméket, valamint gyümölcsöt, s csak kevés zsírt vesznek magukhoz. Az alkotást szauna, úgynevezett body wrapping és nyirokhajtás teszi tökéletessé.

Számos kozmetikai cég ajánl a legjobb hollywoodi szállodákban szolgáltatásokat a sztároknak: az Estée Lauder például csakis a legjobb nôi fôszereplônek és mellékszereplônek járó díjakra jelölt hölgyeknek kínálja ingyenes, kényeztetô programját, amelynek bôrszakértôi, sminkmûvészei, hajstilisztái, masszôrei és körömtechnikusai kívánságra házhoz is mennek, hogy az utolsó simításokat elvégezzék a jelölteken, egyebek között különféle peelingekkel, lézeres kezelésekkel, és legvégül mesterséges barnítóval. Ezután következik a smink és a frizura. Mindez valójában a szakértôk hadseregét igényli, hiszen például a szemfesték nem folyhat el, a mûszempilla nem eshet le, a rúzs nem mázolódhat el a díjátadást követô, meghatott, netán könnyes pillanatokban sem.

Most van igazán itt az ideje a botox-injekcióknak is. Akad azonban cég, amely kaviáros szemkrémet kínál, és a hatás kipróbálására valódi kaviárral is hajlandó kezelni a jelölteket. A krém a gyártó szerint igen hatásos, és nem halszagú.

De ezekben a napokban Hollywoodban a gyémántos gyógymasszázs is elérhetô azoknak, akiket meghívnak erre: 1,5 millió dollár összértékû 18 karátos – vagyis hatalmas – briliánsokat helyeznek el a test energiapontjain, és ultraviola fénnyel világítják meg, majd mérik a rezgéseket.

A megfelelô ruhát és cipôt ilyenkorra már mindenki kiválasztotta. Ennek egyik módja, hogy a sztár abból fogad el kegyesen valamit, amit a legnagyobb divatcégek küldenek házhoz, természetesen ingyenesen. A csillogó ékszerek valódiak ugyan, de többnyire nem a sztároké, hanem Hollywood sztárékszerésze adja kölcsön nekik az Oscar éjszakájára.

Hogy mindez mire jó? A földkerekségen több milliárd ember követi majd nyomon egyenes tévéadásokban a sztárok bevonulását és a ceremóniát, s az ott készült képek a világ egyetlen újságjából sem maradnak ki. Márpedig már az 1957-ben elhunyt Louis B. Mayer, az MGM nagyhatalmú producere is leszögezte: "Ebben az iparágban idolok teremtésérôl van szó, minden más mellékes."

Romániának szüksége van Európára, de Európának is Romániára – nyilatkozta tegnap Marosvásárhelyen Daniele Mancini, Olaszország bukaresti nagykövete, aki a délelôtti órákban Ciprian Dobre prefektussal és Lokodi Edit megyei tanácselnökkel találkozott.

Az olasz nagykövet közel egyórás megbeszélést folytatott Ciprian Dobre prefektussal, aki ismertette a megyét, a beruházási lehetôségeket. Mindezt a két ország együttmûködésének javítása érdekében. Daniele Mancinit elsôsorban a gazdasági együttmûködés érdekelte, elmondása szerint az olasz vállalkozók számára fôként az élelmiszeriparban és mezôgazdaságban valamint a turizmusban lennének vonzó befektetési lehetôségeik. Mint kiderült, a nagykövet részt vesz a nyár folyamán a megyében rendezendô két fesztivál: a Maros-völgyi illetve a Görgény-völgyi fesztiválok egyikén, sôt a prefektus szimbolikusan, a két ország együttmûködésének javítása céljából felajánlott 1-1 négyzetméternyi területet a fent említett két vidéken. Az olasz nagykövet szerint a kultúra terén többet tehetne a két ország. Ami a megyében letelepedett olasz vállalkozók némelyikét illeti, akikrôl kiderült, hogy az olasz hatóságok elôl bujkáltak vagy nem éppen tiszta ügyleteket folytattak Romániában, újságírói kérdésre válaszolva a nagykövet kijelentette, "senki sem tökéletes", ezek csak "kellemetlen esetek", az olasz–román gazdasági kapcsolatok mindezek ellenére tökéletesnek mondhatók. Olyannyira, hogy az idénre becsült olasz–román gazdasági együttmûködés, árucsere legalább 10 milliárd euróra tehetô. Románia felkészültségérôl az integráció küszöbén Daniele Mancini kifejtette, hogy egyetlen európai ország sem kívánja akadályozni Romániát és Bulgáriát abban, hogy 2007- tôl az EU tagjává váljon, Európa csupán azt szeretné, e két ország minél felkészültebb legyen. Csakis Románián múlik az, hogy eleget tesz-e a csatlakozási követelményeknek, Romániának szüksége van Európára, de Európának is Romániára – jelentette ki. A nagykövet a prefektussal való megbeszélést követôen Markó Béla miniszterelnök- helyettessel majd Lokodi Edit megyei tanácselnökkel találkozott.

Az olaszországi vállalatok részérôl jelentôs az érdeklôdés az erdélyi beruházási lehetôségek iránt – ezt Markó Béla miniszterelnök-helyettes jelentette ki pénteken, azt követôen, hogy Marosvásárhelyen megbeszélést folytatott Daniele Mancini olasz nagykövettel. A diplomata az RMDSZ elnökének meghívására érkezett Maros megyébe, ahol önkormányzati vezetôkkel is találkozott. Körútja során a nagykövet felkereste a régió nagy turisztikai potenciállal rendelkezô településeit, Szovátát és Parajdot is.

A szövetségi elnök elmondta, a megbeszélésen több konkrét javaslat is elhangzott az eddigi olasz befektetések, valamint a beruházói kör bôvítésének lehetôségérôl. Mint mondta, a nagykövet szerint az olasz cégek Kolozsváron fôként a szolgáltatási piacban, valamint a környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztésében, Maros megyében pedig az élelmiszeriparban, valamint a turisztikai ágazatban keresnek beruházási lehetôségeket.

A szövetségi elnök hozzátette, az olasz tôke jelenléte már így is igen jelentôs az országban, amellyel Olaszország egy igen elôkelô helyen áll a befektetô országok listáján.

A találkozón szó volt az idôszerû politikai kérdésekrôl is. Markó Béla úgy értékelte, Románia számára nagyon fontos Olaszország támogatása az európai uniós csatlakozás tekintetében is. – Romániának és különösen Erdélynek nagy szüksége van a külföldi befektetésekre, ezért kiemelten fontos számunkra a két ország közötti politikai és gazdasági kapcsolatok bôvítése – mutatott rá a szövetségi elnök.

A marosvásárhelyi látogatás során a diplomata találkozott még Ciprian Dobre prefektussal, valamint Lokodi Edittel, a Maros megyei önkormányzat elnökével, majd megtekintette a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, valamint a Városházát. Ezt követôen Daniele Mancini Szovátára utazott, ahol Péter Ferenc polgármester kíséretében a település turisztikai látványosságait tekintette meg, és megbeszélést folytatott az olasz tulajdonú szovátai ROWO Kft. vezetôivel. A körút utolsó állomásaként a diplomata látogatást tett a parajdi sóbányában, ahol Bokor Sándor polgármester fogadta.

Falvak önállósulása, az útadóra vonatkozó törvény módosításának meghiúsítása, illetve a marosvásárhelyi Kossuth utca régi nevének visszavételére vonatkozó tanácsi határozat ellen indított közigazgatási bírósági eljárások – e három témával kapcsolatosan fejtette ki véleményét pénteken délelôtt Kerekes Károly képviselô, a megyei RMDSZ székházában.

A képviselô megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az útadóra vonatkozó szabályozás módosítása érdekében benyújtott RMDSZ törvénymódosítási indítvány kedden a parlament plénumában nem kapta meg a szükséges számú szavazatot. Az indítvány tulajdonképpen három javaslatot tartalmazott, Frunda György szenátor kezdeményezte, hogy a 4 millió lej alatti jövedelemmel rendelkezô nyugdíjasokat és a mozgáskorlátozott személyeket mentesítsék az útadó fizetése alól, Kelemen Atilla a mezôgazdaságban dolgozók számára szerette volna elérni, hogy csak arra az idôszakra fizessenek útadót, amikor használják a mezôgazdasági gépeket, Kerekes Károly pedig annak a hátrányos megkülönböztetésnek a kiküszöbölését indítványozta, hogy a külföldiekhez hasonlóan a romániai gépkocsitulajdonosokat se kötelezzék arra, hogy egész évre kelljen útadót fizessenek. Miután a három kezdeményezést tartalmazó indítványt elfogadta a szenátus, majd a képviselôház szakbizottsága, kedden a parlament plenáris ülésén mindössze 103 szavazott mellette, 156-an pedig elutasították. Az RMDSZ-t csak a PSD támogatta, koalíciós partnerei a törvénymódosítás ellen szavaztak. Tették ezt a képviselô szerint a szakminisztérium sugallatára, amely azzal indokolta a módosító indítvány elutasítását, hogy nincsenek meg a szükséges eszközeik minden gépkocsi ellenôrzésére. A sikertelenség ellenére bizonyos társadalmi kategóriák újrakezdhetik a törvénytervezet módosítására irányuló törekvéseiket.

Nem adja fel azt a kezdeményezést sem, hogy a Vámosgálfalvához tartozó Szôkefalva, valamint a Nyárádkarácsonba beolvasztott Káposztásszentmiklós, Csiba és Folyfalva visszakapja a nevét és státusát, azaz, hogy utcákból újra falvakká váljanak. Bár az ôszi parlamenti szesszióban különbözô álkifogásokkal visszautasították a tervezetet, Kerekes Károly Maros megyei szenátor és képviselô kollégái támogatását elnyerve újra benyújtja az indítványt abban a reményben, hogy ezúttal sikerül megszavaztatni azt.

A képviselô megerôsítette, hogy a tanács felkérésére védôügyvédként képviseli a helyhatóságot a Kossuth utca nevének visszavétele kapcsán indított perben. A marosvásárhelyi tanács határozatát az Avram Iancu Kulturális és Hazafias Egyesület, Sita Ioan Nagy- Románia párti tanácsos, a Nagy-Románia Párt és a Vatra Româneasca Egyesület támadta meg a közigazgatási bíróságon. Az elsô tárgyalást március 6-ra, a másodikat március 15-re tûzték ki. Kerekes Károly azt kérte, hogy a kereseteket ne külön, hanem együtt tárgyalják a továbbiakban.

Komolyan mondom, nekem most imponál, hogy egy nagy országnak elnöke, akire ezer rendôr, kommandós vigyáz, ötven testôr kíséretében végighajtat Budapesten, a Nagykörúton. Szívesen látott vendég, hát tegye. Bizonyára ô sem és a magyar sem érzi már úgy, hogy zavarna egyáltalán. Rég volt, elmúlt, amikor tele volt a város, az ország hatalmas falragaszokkal. Kányec táváriscsi. A megszálló hadseregnek éppen mennie kellett. Végre, valahára. Igaz, ami igaz, noszogatta a magyar, hogy bizony szedhetnék a sátorfájukat, de attól még maradtak volna; a "nagyok" döntöttek úgy Málta szigetén, hogy befellegzett a katonásdinak meg egyebeknek és mehetnek isten hírével. Egyébként mehettek volna már ötvenhatban, hiszen megesett, ami megesett, és nem véletlenül, de tankok ellenében kevés volt a bátorság, és kevés a molotovkoktél.

Ma már más a helyzet. Természetesen fogalmam nincs róla, hogy az újságok mit írnak holnap és utána. Mert hát P. elnök mégsem akárki. Gondolom errefelé politikai mondanivalója olyan sok nincs, de ha volna is, mi végre? Ha egyszer összeroskadt alattunk az általuk hozott ideológia és rendszer. Inkább maradjunk annyiban, neki is, nekünk is (s mindenhol az egykori szatellit- államokban) érdemes és indokolt türelmet tanúsítani. Így korrekt. És nem úgy, ahogyan holmi okostóni sajnálkozik a rádióban. Hadd jusson eszünkbe, s úgy viselkedjünk, hogy ôk mégiscsak "lenyelték", amikor mi egy másik katonai szövetséghez szegôdtünk. Kérem szépen, akkor most hálálkodnunk kellene, hogy nem ültettek szégyenpadra, és netán azért a bizonyos negyvenöt esztendôért is? Már nehogy lelkiismereti kérdés lenne a dolog. Ha megadatott egy nemzetnek, hogy maga döntsön sorsáról. Mondjon, ki mit akar, letagadni nem érdemes, gondolkodásunkban ott a bizalmatlanság, mint kelet-európai betegség, csak nem verjük dobra. Megtartjuk inkább magunknak; és talán elmúlik egyszer.

P. elnök három repülôgéppel érkezett. Ötszáz szakemberrel, és páncélozott járgánnyal, ahogyan dukál. És nem dübörgô tankokkal, ami azért mégiscsak valami. Országa újra megvetné a lábát ezen a tájon. Higgyünk neki; gazdaságilag ugyebár. Erôszakmentesen, ahogyan az érdek kívánja. Az üzlet ide is jó, oda is jó. Hiszen a világ ilyen ma már, mindenki piacot szerez, elad, vásárol, haszonnal forgatja, amije van. Nagy országnak nagyhatalmú ura mindenesetre kitesz magáért. Mielôtt jött volna, hazaküldte a dicstelen hírbe keveredett sárospataki könyveket. Ami akár, most utólag, egy szép történet lehetne. De nem az, sajna. A felbecsülhetetlen kulturális kincs lopott holmi bizony. Persze háborúban annyi minden elôfordul; a gyôztes fosztogat, és mindent visz, ami keze ügyébe kerül; elvonul a front, s nyomában külön alakulat zabrál, tudják mi hol van, gyár, múzeum, mindegy, vonatra pakolják, ami kell. Szomorú, de így van, akkor is, ha bennem ebbôl csak valami meseszerû emlék dereng. Asztal alatt mászkáló gyermekpalánta voltam, amikor berontott falusi házunkba csillagos sapkával a fején a katona, és nôt követelt magának, de mivel púpos vénasszonynak maszkírozott édesanyám nem kellett neki, beérte a zajosan ketyegô öreg vekkerrel. Dáváj csász, ordította, és hadonászott kalasnyikovjával...

A sárospataki könyvtár százados könyveit Budapesten bankban ôrizték, amíg lehetett. Aztán lába kelt, mint annyi minden kulturális értéknek. Sok viszontagság után most visszaszolgáltatják, amire annak idején csak úgy "rátaláltak és hozzájuk került". Nem annyit, amennyit korábban azonosítottak, és korántsem nem ingyen. Háromszázmillió forintjába kerül a magyarnak, ha ragaszkodik ahhoz, ami az övé. Utóvégre azokat a könyveket megôrizték és (állítólag) gondozták valahol. Örüljünk hát, hogy régi bibliák lapjaiból nem csavartak fidibuszt illetéktelen kezek. Mert esetleg megtehették volna.

Nos, a könyvek itt vannak; ha nem is hiánytalanul, de olyan állapotban, hogy közszemlére kerülhettek, ahol P. elnök a gesztust megismételhette immár, kellô ceremóniával. Magától értetôdik, nem azért a figyelmességért, amelyet házigazdáitól kapott. Ötvenkettôben született, így aztán abból az évjáratból a hatputtonyos tokaji aszú éppen megfelelônek találtatott az alkalomra. Hogy ez nem olcsó mulatság, arról nem illik írnom. De hát üsse kô, megéri, s akkor minek kicsinyeskedni. Volt idô, amikor emlegetni sem lehetett, hogy visszajárna egy s más abból, amit elvittek. Azóta fordult a világ, persze, nem biztos, hogy mindenki kedvére. Mégis, ma már lehetnek illúzióink. Hogyha valahol megtalálunk valamit, és bizonyíthatóan olyan érték, ami nemzetközi jogorvoslat szerint nem lehetett soha hadizsákmány, akkor annak hovatartozását aligha lehet tôlünk elvitatni. A baj csak egy: a hajdani fosztogatás hiába tény (és akkori állapotában akár értelmezhetô), a beismerés már nem az. Mindenesetre minden sárospataki könyv sorsa példa és precedens; hasonló esetek számára.

Sokszor mondják, hogy Romániában bármi megtörténhet. Az utóbbi idôben az történik éppen, hogy az úgynevezett korrupcióellenes harc jegyében egyébrôl sem szól az élet, másról sem beszél a politikum, nem ír a sajtó, mint a "nagykutyák", úgymond, leleplezéseirôl. A tévéképernyôn követhetjük az igazságszolgáltató szerveknek a korrupt méltóságok ellen folytatott rettenetes harcát: nap mint nap kihallgatnak valaki(ke)t, házkutatások címszó alatt méregetik, fotózzák, filmezik az ablakokat, aztán a fô- és legfôbb ügyész(ek) rohan(nak) a tévéstúdiókba, hogy ország-világgal tudassák, letudták az aznapi korrupcióellenes normájukat.

Mint mondtam, nagykutyákról írtunk eleget. Most azonban egy szegény, "hajléktalan" kiskutyáról, illetve a körülötte zajló bohózatról szólnék néhány szót.

Ez a kiskutya, Boschito vagy Bosquito, épp a Gyôzelem téren (P-ta Victoriei) követett el "merényletet" egy japán üzletember ellen, aki belehalt – állítólag – a harapásába. Az eset sajnálatos, természetesen nem akarjuk bagatellizálni a kóbor kutyákkal kapcsolatos problémákat. Ami miatt mégis foglalkozunk a dologgal, az az, hogy, ahogy minálunk minden, ez az eset is tragikomédiává alakult. Ugyanis a "gyanúsítottat" nem más, mint a Nicu Ceausescut is védô ügyvéd, Paula Iacob védi, miután, a hírre, hogy talán elaltatják a harapós kiskutyát, a "Kucu-kucu" és a "Bruno Pet" állatvédô egyesületek beperelték a fôvárosi hatóságokat (amelyek a kutyát befogták), mivel nem hagyták jóvá az örökbefogadást, amellyel az eutanáziától akarták megmenteni.

A múlt csütörtökön a bukaresti 3. kerületi bíróságon került sor a tárgyalásra és Paula Iacob védôbeszédére, aki többek között kijelentette: Boschito "szelíd tekintetû és érzô szívû szuka, amely belepusztulhat a bíróság igazságtalan döntésébe". Ugyanakkor bejelentette, hogy az Állatok Jogainak Egyetemes Nyilatkozatához kell fordulni, elsôsorban azért, mert "az emberi jogokhoz tartozik az állattartáshoz való jog", az alkotmány pedig "az élethez és az állathoz való jogot" szentesíti. Emellett dicsérte az intelligens négylábúakat, amelyekbôl szerinte ha több lenne a háztáji gazdaságokban, sokkal alacsonyabb volna a bûnözés aránya, betörések száma stb. "Igaz, hogy nem ad tejet, sem húst, sem tojást, de jóhiszemûen szolgálja az embert", mondta Paula Iacob. Végül arra buzdította a bíróságot, bizonyítsák be, hogy "a románok nem sintérek".

Nos, a procedúra ugyan nem a korrupcióellenes harc jegyében zajlott, a magisztrátusoknak arról kellett dönteni, hogy örökbe fogadható-e vagy sem Boschito. Idôközben a Hajime Hori halála ügyében indított nyomozás folyik, kriminalisztikai szakemberek a "tett színhelyén" tanyázó kóbor kutyáktól begyûjtött "mintákat" próbálják összehasonlítani az áldozat lábán található harapásnyomokkal, hogy kiderítsék a "támadó" igazi kilétét. És persze mindez a kamerák elôtt zajlik. Kíváncsian várjuk, hogyan fogják kihallgatni Boschitót. Mert, ugye, minden vádlottat meg kell hallgatni, joga van a korrekt tárgyaláshoz. Ezt írja elô az Emberi (vagy Állati) Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a román alkotmány, és még, ha nagyon utánanézünk, akárhány ilyen-olyan szabályzó.

Mózes Edith

Járom az utat...

... a marosvásárhelyi Cuza Voda utcai piacon, ahol az 1848-as államosítás elôtt Várady Árpád (1882–1967) építôanyag- raktára, épületasztalos-mûhelye és mellette a lakóháza volt. Ô is egyike volt azoknak, akik hozzájárultak a város képének formálásához.

Várady Árpád építômesteri oklevelét budapesti felsô ipari iskolában szerezte, majd Sándy Gyula építészmérnök irodájában dolgozott.

1907-ben, Marosvásárhelyen megnyitja az önálló tervezô- és kivitelezô vállalatát. Több magán- és középület, többek közt a Tisztviselôtelep 24. sz. alatti házának a tervezése és kivitelezése is az ô nevéhez fûzôdik, melyeken felismerhetôk a szecesszió jellegzetes vonásai.

Ô kivitelezte a Gróf Széchenyi István Felsô Kereskedelmi Iskola épületét (ma Petru Maior Egyetem), a Római Katolikus II. Rákóczi Ferenc Fôgimnázium szemináriumi épületét (ma Unirea líceum), a Zsidó Hitközség Kaszinóját (Rózsák tere 21. szám), a koronkai Téglagyár üzemi épületét, a közmûhelyek (Dózsa György utca 15. szám), a közüzemek (ma Aquaserv) fôépületét. Ô építette fel a Székely Kioszkot (az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel szemben lévô napközi), a Somostetôn a Gaudeamus vendéglôt, a Bodolla-házat (az Eminescu és a Marasti utca sarkán) és dr. Schmidt Béla lakóházát (Eminescu utca 5. szám).

1948-ban államosították az ipartelepét, ahol a helyi ipari vállalat asztalosmûhelyét, majd 1953-tól az Ilefor faipari részlegét mûködtették. 1962- ben ide helyezték át a városháza mögötti térrôl a napipiacot.

Várady Árpád 1950-tôl az állami építkezési vállalat telepvezetôje lett, s így részt vett a borszéki borvíztöltöde, a gyergyóremetei tejporgyár és a marosvásárhelyi Dózsa György utcai tömbházak felépítésében.

Hiányolom, hogy az említett magán- és középületeken nem helyeztek el az építkezésekkel kapcsolatos emléktáblát, melyen feltüntették volna az épület tervezôjének és kivitelezôjének a nevét.

Ezen el lehet gondolkodni és utólag pótolni ezt a hiányt.

Fodor Sándor (S.)

A gernyeszegi Grand Lion panziót nemcsak megyénkben, hanem az országhatáron túlról is ismerik és gyakran felkeresik a turisták. Pedig a környék turisztikai szempontból "sivatag", hiszen az ottani kastélyon kívül semmilyen látványosság vagy program nincs, ami idecsalogatná, itt tartaná több idôre a vendéget. A hamarosan kezdôdô turistaidény elôtt Kulcsár Sándor vállalkozót, a panzió tulajdonosát kérdeztük: hogyan sikerül ilyen körülmények között sikeresnek lenni?

– Alapkövetelményünk az, hogy a vendégeket úgy fogadjuk, hogy visszatérjenek. Emellé persze társul az is, hogy itt mindig tisztaság van, odafigyelünk a szolgáltatások minôségére. Akik elégedetten távoznak, azok visszatérnek, sôt másoknak is ajánlják, hogy elidôzzenek nálunk.

– Hogy mûködik az üzlet?

– Szerzôdésünk van több magyarországi turisztikai céggel, ôk irányítják ide ügyfeleiket. Fogadunk francia és holland vendégeket is. Hazai turistáink sajnos nincsenek, inkább átutazó vendégek szállnak meg, fôként azok, akik valamilyen üzleti ügyben jönnek Marosvásárhelyre vagy Szászrégenbe.

– Gernyeszeghez nem lehet igazán turisztikai programot kötni. Mivel ellensúlyozzák ezt a hátrányt?

– A magyarországi turisztikai cégek eleve úgy kínálják fel a Grand Lion biztosította szálláslehetôséget, hogy innen 3-4 napos csillagtúrákkal meg lehet közelíteni a Székelyföldet, a Gyilkos-tót, de el lehet menni akár Brassóba, Segesvárra és természetesen Marosvásárhelyre is, ahol van látványosság bôven. Itt helyben próbáltunk néptáncestet szervezni, többször vendégünk volt a Hahota társulat, akik vendégeinket szórakoztatták. Azon viszont valóban nem gondolkodtunk, hogy valamiféle más szolgáltatást is nyújtsunk, mint mondjuk gyalogtúrák szervezését vagy akár lovas sétákat. Tervezzük egy teniszpálya megépítését, az idén befejezzük a konferenciaterem építését, berendezését is, ahol 40-100 személynek biztosíthatunk lehetôséget arra, hogy tanácskozásokat tartsanak. Cégeknek kínáljuk majd fel ezt a lehetôséget, hiszen így itt teljes szolgáltatás kapható: szállás, étkezés is.

– Nemsokára indul az új turisztikai idény. Milyen forgalomra számítanak?

– Nagyobbra, mint 2005-ben. Örvendetes, hogy megalakult a megyei turisztikai egyesület, s várjuk, hogy ennek a tevékenysége is hozzájáruljon ahhoz, hogy többen keressék fel megyénket, s hozzánk is betérjenek. Mindemellett nagyon fontos, hogy az Unió turisztikai követelményeinek, a jól fizetô nyugati turisták igényeinek is megfeleljünk. Nincs más választásunk. Be kell tartanunk például a szigorú élelmiszerbiztonsági intézkedéseket. Ennek a feltételeit kialakítottuk, ezen túl személyzetünk idôrôl idôre részt vesz valamilyen szakképzésen, idegenvezetôket is biztosítunk, tehát lehetôségeink szerint valóban igyekszünk lépést tartani a szakterület követelményeivel.

-vagy-

Utunkon azt is megtanuljuk, hogy "a szerencse forgandó", tehát nem mindig mennek egyformán a dolgaink. Ha jól alakulnak, legtöbbször már attól rettegünk, hogy "meglesz ennek a böjtje", és valóban, egyszer csak a derûs napok borússá változnak, néha pedig éppenséggel "csôstôl jön a baj".

Ezek tanulóidôszakaink, a tapasztalatszerzés ideje. Ilyenkor tudunk számot adni mindarról, amit megtanultunk. Nem arról van szó, hogy "Isten azt bünteti, akit szeret", hanem egyszerûen arról, hogy mindaddig, amíg dolgaink jól alakulnak és minden úgy megy, ahogy mi szeretnénk, semmi okunk panaszra és könnyû kedvesnek, jónak, türelmesnek lenni. Azonban ha megpróbáltatások elé állít az élet, rögtön "kibújik a szög a zsákból" és ha ôszinték vagyunk magunkhoz, látjuk, hol akad még tanulnivalónk. Ha másokról van szó, könnyen ítélkezünk, könnyen ítéljük meg a helyzeteket is és hajlamosak vagyunk másokat ugyanazokért a hibákért megszólni, szemrehányást tenni, melyek bennünk is ugyanúgy megvannak. Ha azonban valaki vagy egy adott élethelyzet "tükröt tart elénk", nehezünkre esik a józan megítélés. Az önismeret rendkívül fontos dolog. Igaz, hogy "Isten útjai kifürkészhetetlenek", "ember tervez, Isten végez" és sokszor csak "az Isten tudja", tehát nagyon sok esetben nem tudhatjuk a dolgok kimenetelét vagy azt, hogy egy cselekedet milyen következményekkel fog járni, de az is igaz, hogy "segíts magadon és Isten is megsegít". Senki mástól nem várhatjuk sorsunk jobbra fordulását. "Aki mástól vár, szomorúan jár".

Az élet gyakran állít akadályokat elénk. Ilyenkor megmutathatjuk, hogy képesek vagyunk-e "kiállni a tûzpróbát" vagy sem. Senki sem teheti ezt meg helyettünk. Csak így tudhatjuk meg, hogy "honnan fúj a szél" és így tudunk "zöldágra vergôdni", vagyis boldogulni életünkben.

Ciorba Ildikó-Melinda

A Mozart-év kapcsán – a Tavaszi Fesztivál keretében – a zseniális zeneköltô nem egészen 14 évesen megírt, elsô háromfelvonásos mûvét (Mitridate, Ponthus királya) adja elô a Budapesti Kamaraopera társulata. A március 24-i, magyarországi bemutatónak a Mûvészetek Palotája Fesztivál Színháza ad otthont.

Moldován Domokos, a Kamaraopera mûvészeti vezetôje a mû magyarországi bemutatójára Vashegyi György karmestert kérte fel, akit már fôiskolás korában "régizenészként" ismertek. A Varázsfuvola koncertszerû elôadásával 1993-ban diplomázott a Zeneakadémia karmesteri szakán, ismertségét fôleg a barokk és klasszikus zene terén szerzett tapasztalatainak köszönheti. Az Operaházban elôször 2001-ben, a nyári Operafesztivál keretében lépett fel a karmesteri dobogóra, 2001 óta pedig repertoárdarabokat vezényel. Elsôsorban Mozart-operákat, mint a Cosi fan tutte, a Figaro házassága, a Titus, a Szöktetés a szerájból, de 2004-ben Verdi Don Carlosának elôadását is ô dirigálta, tavaly pedig a fiatal Gyöngyösi Levente kétfelvonásos mûvének elôadása fûzôdik a nevéhez.

– Dolgozott már az együttessel? – kérdeztük Vashegyi Györgyöt.

– Megalakulásukkor, 1991-ben én vezényeltem az elsô elôadásukat. Akkor 21 éves voltam, az volt életem elsô operapremierje. A mostani felkérésnek az az érdekessége, hogy másfél évtized telt el az újabb találkozásunkig.

– Mitridate, vagy ahogy gyakrabban olvasni a nevét: Mithridatész története honnan származik?

– A középkori francia költô, Jean Racine írt belôle tragédiát, amely olasz fordításban került Mozart kezébe. Egy szerelmi történetrôl szól: Mitridate, a Fekete-tenger melletti hellének erôs kezû uralkodója és két fia, Sifare és Farnace egyaránt Aspasia hercegnôbe szerelmesek. A három férfi rivalizálását, a rómaiakkal vívott vesztes csatában eltûnt apa visszatérésével csak tovább bonyolódó drámai helyzetek sorát követhetjük végig. Az eredeti mûben Racine költôi nagysága abban mutatkozik meg, hogy nagyon jó dramaturgiai alapsémával dolgozik. Mozart zenéjében már a zsenit hallhatjuk.

– Az eredeti három felvonásos tagolásban játsszák?

– Elôször csak egy szünetben gondolkodtunk, de ha az elsô és második felvonást együtt adjuk elô, az túlságosan hosszú lenne, még a recitativók meghúzásával együtt is. Egyébként Amadeus errôl így panaszkodik édesanyjának írt levelében: "Fáj a kezem a sok recitativo körmölésétôl." Azt fogom tehát javasolni, hogy két szünettel játsszuk.

– A három férfi vetélkedésében ki lesz a gyôztes? Ki nyeri el méltó jutalmát?

– Racine tragédiájának befejezô jelenete nem felelt meg az akkori kor etikájának, amely a világot jónak és igazságosnak kívánta láttatni, a helyes viselkedésnek pedig el kellett nyernie méltó jutalmát. A kötelezôen boldog vég a racionális, felvilágosodás kori erények diadalának eredménye.

Herbert Veronika

Aranyat találtak olasz kutatók jelentôs koncentrációban az Antarktiszon, a hó alól kilátszó sziklákban.

A sienai és a genovai egyetem geológusai a Viktória- föld északi részén kutatják, hogyan alakult ki ez a föld, amely 170 millió évvel ezelôtt még egyben volt Ausztráliával, Új-Zélanddal és Tasmániával. A kvarcba beékelôdött, több milliméteres aranyformációkat "mellékesen" találták.

Az egyenként mintegy 80 milligrammos ércdarabkákat Genovában vizsgálták meg elektronikus mikroszkóppal és megállapították, hogy 99 százalékban tartalmaznak aranyat. A kitermelés, mivel a felszínen van, nem lenne nehéz, de a Déli-sark ilyen szempontból érinthetetlen. 1996 óta van érvényben a madridi egyezmény, amely 2046-ig megtilt ott mindenfajta bányászatot. Legalábbis erre kötelezte magát az egyezményt aláíró 40 ország. A kontinensnek a 80-as évek végéig tartó inváziója, amely természeti kincseinek megszerzéséért folyt, indokolta ennek az egyezménynek a létrejöttét. Nagy-Britannia, Franciaország, Argentína, Chile és Ausztrália is félretette területi követeléseit.

"Tudjuk, hogy ez a föld az Eldorádó és a mi kezdeti terveinkben is a fémek és az olaj keresése szerepelt, de aztán változtak a dolgok és felülkerekedett ennek a különleges világnak a védelme. Egyébként azért is, mert mindenki felismerte: jelenleg gazdaságilag javasolhatatlan mindenfajta kitermelés. Az emelkedô olajárak és a jelentôs mennyiségû arany jelenléte miatt azonban ez az orientáció is megváltozhat" – mondta Carlo Alberto Ricci, a Déli-sarkkutató olasz nemzeti tudományos bizottság elnöke a Corriere della Sera címû olasz napilapnak.

Százhetvenöt éve, 1831. március 3-án született a New York állambeli Broctonban George Mortimer Pullman amerikai iparos, a hálókocsi feltalálója.

Az iskolát tizennégy évesen abbahagyta, de az életben annál többet tanult. Huszonnégy évesen érkezett Chicagóba, amelyet szó szerint ô emelt fel a sárból és piszokból. A fiatalembernek feltûnt – persze nehéz lett volna nem észrevennie –, hogy az utcákat idôrôl idôre olyan mély iszap önti el, hogy abba nem csak az emberek, de még a lovak is beleragadnak, az embereket a fertôzött víz miatt kolera tizedelte. A város új csatornahálózatot építtetett, de hogy ezek a folyóba folyhassanak, az új utcák szintjét (lámpák, tûzcsapok, fák) több méterrel meg kellett emelni, ezután viszont a régi házakból csak lépcsôn lehetett az utcára feljutni. Ekkor állt elô Pullman a nagy ötlettel: emeljék meg az épületeket és építsenek alájuk új alapzatot, miként azt apja is több ízben tette az Erie-csatorna kiszélesítésekor. 1859- ben több száz, fejenként tíz emelôvel "felfegyverkezett" emberrel mutatta be az eljárást: jelére minden munkás egy negyed fordulatot tekert az emelôn, a ház alapját pedig megerôsítették. Ily módon az épületek szinte észrevétlenül magasodtak, még a boltokban és irodákban folyó tevékenységet sem kellett abbahagyni. Az ifjú "hôs és géniusz" pénzét Coloradóban, a vadnyugati aranyásók között gyarapította, majd vasúti kocsik építésébe fogott.

Vasúton utazni akkoriban fárasztó és unalmas elfoglaltság volt, fôképp többnapos utak esetén. Bár úgynevezett hálókocsik már az 1830-as évektôl közlekedtek, kényelmesnek még jóindulattal sem voltak nevezhetôek. Pullman olyan kocsikat tervezett, amelyek szekrénye két forgó alvázra volt szerelve, ezek mindegyikének két vagy három kereke volt. A 14-17 méter hosszú hálókocsikban a jobb rugózás miatt kevésbé lehetett érezni a pálya és a sínillesztések egyenetlenségeit, igaz, a kanyarok miatt a szokásosnál keskenyebbre kellett építeni ôket. Az utasokat elegáns étterem, a vagonok között a széltôl és zajtól védô fedett átjáró, puha paplannal és párnákkal felszerelt, kényelmes ágyak várták. Igaz, hogy egy ilyen vagon elôállítása a normális ötszörösébe került (a jegyárakról nem is szólva), amikor azonban 1864-ben a meggyilkolt Lincoln elnök holttestét Pullman-kocsiban szállították haza Washingtonból Illinois államba, a kereslet fellendült.

Pullman a Pullman Palace Car Company elnökeként Chicago egyik legbefolyásosabb polgára lett. Az általa gyártott vagonokat soha nem adta el, csak kölcsönözte a vasúttársaságoknak, amelyek az utasok által fizetett felárt is megosztották vele. Fénykorában kétezer kocsija közlekedett a síneken, a vállalat 1893-ban 62 millió dollárt ért.

Pullman ügyesen tudta összeegyeztetni az üzletet és emberbaráti hajlamait. Akkor, amikor a munkások többsége a gyár környékén felhúzott bérkaszárnyákban vegetált, ô külön, késôbb róla elnevezett várost épített számukra. Az 1880-ban alapított település az idô tájt kifejezetten színvonalasnak számított: minden házban volt víz, gáz és csatorna, a közvetlen környezetben minden szolgáltatás elérhetô volt, sôt még könyvtárat és templomot is építettek. Ugyanakkor minden a vállalaté volt: a házakat lakóik csak bérelték, miként az összes – a szokásosnál drágábban árusító – bolt is Pullman tulajdonában állt, az alkalmazott-lakók még a gázhoz és a vízhez is felárért jutottak.

Az 1893-as tôzsdekrach miatt a vagonok iránti kereslet visszaesett, mire a gyár negyedével csökkentette a fizetéseket, sok munkást elbocsátott, nem csökkentette viszont a Pullman városában élôk lakbérét. A gyáros még tárgyalni sem volt hajlandó a szakszervezettel, amely válaszul sztrájkot hirdetett, s ehhez országszerte 27 államban csatlakoztak. A postai szolgáltatások és az államközi kereskedelem megbénulásával fenyegetô munkabeszüntetést két hónap után a hadsereg erôszakkal verte le, a szakszervezet vezetôit bebörtönözték.

A gyár ugyan újra termelni kezdett, de legendás hírneve odalett. A sztrájkot követô vizsgálat Pullmant is elmarasztalta, Illinois állam pert indított a vállalata által birtokolt város miatt, amelyet el kellett adnia (ma Chicago része). Pullman megtörve halt meg 1897. október 19-én, a munkások bosszújától tartó család a holttestet különlegesen megerôsített koporsóban, éjszaka temette el, majd több tonna betont öntöttek rá, fölébe pedig hatalmas márványoszlopot állítottak, hogy ne lehessen exhumálni.

A nyolcvanon túl is aktív pedagógus, egykori operacsillagról a népi demokrácia éveiben legendák járták. Gencsy Sárit oroszos nevû akkori férje miatt összehozták Vorosilov marsallal, sôt egy moszkvai turnén a szovjet pártfôtitkárral is. Ô azonban nem a politikusokat és a mundért viselôket, inkább a szellem tábornokait kedvelte.

Gencsy Sári minden idôk legjobb Iluskája volt a János vitézben. A kitûnô szoprán huszonöt évig volt tagja a budapesti Operaháznak, ez idô alatt az operairodalom legszebb lírai fôszerepeit énekelhette. Olyan sztárok partnere lehetett sok éven át, mint például Svéd Sándor, a világhírû baritonista, vagy Sárdy János, aki azokban az idôkben a nôk egyik bálványa, igazi szívrabló volt.

– A közönség nem is sejtette, hogy mennyire más volt a színpadi és a magánember Sárdy – emlékszik vissza a mûvésznô híres partnerére. – Jancsi civilben nem volt igazán férfias jelenség, ahogy ma mondanák: "macsó típus", inkább kedves modorával lopta magát a nôk szívébe.

Gencsy Sári ítélôképességében megbízhatunk, hiszen négy férjének mondott igent az anyakönyvvezetô elôtt.

– Elsô férjem orvos volt, a második tanár, a harmadik neves újságíró, a negyedik ismert író.

– Igaz, hogy a második férjérôl nevezték el a fôvárosban a Guszev utcát?

– Valóban Guszev volt a neve, de semmi köze nem volt a Szovjet Hadsereg Guszev tábornokához.

Ezt azonban nem akarta elhinni neki senki, különösen az a bizottság nem, amelyik megszavazta az Operaház örökös tagjait. Gencsy Sári hiába volt huszonöt esztendôn keresztül az Operaház vezetô énekesnôje, a mai napig nem kapta meg ezt az elismerést. – Két ízben is visszautasítottak azzal az indokkal, hogy Guszev tábornok volt a férjem. Meg sem hallgattak, hogy ez nem igaz.

– Vorosilov marsallal is szóba hozták a nevét.

– Errôl én is hallottam, de Vorosilovnak nem én, hanem egy másik énekesnô, Orosz Júlia volt a szerelme.

– Az sem igaz, hogy Hruscsov, a volt szovjet pártfôtitkár szerelmes volt önbe?

– Amikor Moszkvában vendégszerepeltünk, ezerkilencszázötvenhétben, a Kreml Szent György termében volt egy fogadás, amelyet Hruscsov adott. Mivel jól tudtam oroszul, kedélyesen elbeszélgettünk. Mire hazajöttünk, tele volt a város a pletykával, hogy Hruscsov szerelme vagyok.

Ennyit a mûvésznô régi, állítólagos kalandjairól. Viszont a fényképalbumában a régi fotók mellé beragasztott spárgadarabról van mesélnivalója:

– A Bohéméletben Musette-et játszottam. A szerepem szerint a második felvonás közepén kellett belépnem a színpadra, egy oldalajtón. Mint minden este, akkor is könnyedén be akartam lökni az ajtót, az azonban nem mozdult. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy leszögezett léchez kötötték, azért nem tudtam belépni. Végül az ügyelô vágta el a kötelet, s csak késve tudtam a színpadra bejutni. A karmester keze már a levegôben volt, várta, hogy belépjek. Valamelyik rosszindulatú kollégám tréfája miatt egy életre megutáltam ezt a szerepet. Ilyen dolgok miatt is nevezték sokan Viperaháznak az Operaházat. A spárgából levágtam egy darabot, örök mementóként.

Gencsy Sári visszavonulása után énektanárnô lett. A legkiválóbb operett- és musicalszínésznôk az ô keze alól kerültek ki a Színmûvészeti Fôiskoláról. Ma is tanít az egyetemmé elôlépett színiakadémián. Nyolcvankét évesen ô Magyarország egyik legidôsebb aktív tanára.

Kemény György

A marosvásárhelyi vár környékén és a város különbözô pontjain a tél folyamán kisebb-nagyobb csapatokban színes tollazatú, érdekes külsejû, csilingelô hangú madarak tûntek fel, eleséget kutatva, bár a csonttollúak Finnország legészakibb tájain, Oroszország európai részének északi fenyveseiben fészkelnek, de megtalálhatók Észak- Ázsiában, egészen Kamcsatkáig és Észak-Amerikában is.

Nálunk téli vendégek, tipikus inváziós madarak, kisebb számban évente láthatók, akárcsak az idén. 2005 decemberében érkeztek hozzánk, február végéig tanyáztak itt, tartózkodásuk idôtartama táplálékfüggô.

Tavaly ugyanezen idôszakban viszont tömegesen jelentek meg. A Vár sétány azért vonzotta ôket több héten át, mert az ostorfa termése kedvenc téli eledelük, de elôszeretettel fogyasztják a fehér fagyöngyöt is, a lakónegyedekben a vadrózsára, a madárbergenyére és a japán akácra jártak.

Kedden délben Görgényszentimrén, amikor beléptünk Márton Mihály házába, már ünnepeltek. Laurentiu Boar polgármester és Kiss Tibor István alpolgármester köszöntötték a 103. évét ünneplô házigazdát. A helyi tanács részérôl ajándékokat és kétmillió lejt adtak át az ünnepeltnek. Bármilyen nagy volt a torta, 103 szál gyertya nem fért volna rá. Igazi ünnepi hangulat alakult ki, hiszen Márton Mihály, feledve öregségét, elevenen beszélgetett a vendégekkel, fogadta a jókívánságokat és boldogan koccintott. Amikor élete történetébe kezdett, mindenki elhallgatott. Mesélni kezdett.

Görgényüvegcsûrön született 1903-ban, a családi házban. Ô volt az elsô gyerek. Tíz testvére közül ma már csak egy él. Az elemi iskolát Görgényszentimrén végezte, de tanult Marosvásárhelyen is. Erdésznek készült, ám bekövetkezett a nyomorúság, a világháború. A sors Budapestre vetette, tanulni akart ott is, de nem sikerült bejutnia az iskolába. Budapestrôl Palotailvára került, a vasútnál pályafelvigyázóként dolgozott, késôbb fékezôként, majd fûtôként kereste a kenyerét. Aztán behívták katonának Romanba. Miután hazakerült, Palotailván dolgozott tovább. Ott egy erdész egy napon Mihály bácsit hazahívta, hogy... vigasztalja a lányait. Egyikre rávetette a szemét, és akkor azt mondta a házigazdának, hogy nézze csak meg Katalint, mert ô lesz a felesége. Így is lett. Mindez 1927-ben történt. Elsô gyereküket felesége elveszítette, aztán megszületett a fia, ô késôbb könyvelôként dolgozott, sajnos korán meghalt. Házasságuk alatt még két lányt neveltek fel, akik ma is élnek, a "nagyobbik" 72, a "kisebbik" 62 éves. Mihály bácsi 66 évet élt együtt a feleségével.

Szeme bepárásodott, amikor ezeket az emlékeket idézte fel. Aztán a családtagok, újabb pohárkoccintás után, kérték, mondja el, miként sérült meg a szeme.

Azon a napon, amikor Gheorghiu-Dej meghalt, Mihály bácsi a legelôn dolgozott. Egy galagonyabokor sértette meg a szemét. Sajnos, mûtétre került sor, késôbb a jobb szemét is megoperálták. Egyszer tüdôgyulladása is volt, máskor mellhártyagyulladás kínozta. Kérdeztem, hogy gyógyszerekkel gyógyult-e meg. Rám nézett és a nagy csendben azt válaszolta: pálinkával. És elmesélte, hogy kitôl tanulta meg a "pálinkakúrát".

Megjegyeztem, nagyon kevés embernek adatik meg, hogy egészségesen megélje a 103. évét... Mihály bácsi nevetve vágta rá, hogy "hát nekem nem volt hosszú, csak annyi a baj, hogy mind nehezebbek a lábaim". Ekkor újabb vendégek érkeztek, a köszöntés után megleptésemre az ünnepelt kérte a pipáját, hogy rágyújthasson. A ki tudja milyen régi szelencébôl megtömködte a pipát, és egy ôsrégi kanócos gyutacs lángja nyomán parázslani kezdett a dohány. A pipázó Mihály bácsi újabb történetbe kezdett, apró részletességgel mesélte el, hogyan szokott rá a cigarettára 18 éves korában, s késôbb miért tért át a pipára. Sohasem gondolt arra, hogy abbahagyja a dohányzást. Pipáját mindig magával vitte, még akkor is, amikor 90 éves korában a réten kaszált. Immár 13 éve, hogy karja nem bírja a kaszát, a kapát, de még ma is tesz-vesz az udvaron. A tévét inkább hallgatja, mint nézi. Néha ellátogat a leányaihoz, gyakorta elbeszélget a szomszédokkal.

2006. február 28-án a 103. évét betöltô Márton Mihály valóban jól érezte magát nagy családja, a vendégek társaságában. Indulófélben voltunk, amikor Mihály bácsi megfogta a kezemet és ennyit mondott: – Egész életemben nagyon szerettem dolgozni, mulatoztam is, mondtam már, számomra ez nem volt hosszú idô. Ha pedig arra kíváncsi, hogy mi a hosszú élet titka, akkor elmondhatom, hogy az Istenben való hit, a folytonos elfoglaltság és az egészség. Szerencsésnek érzem magam, mert annak teremtett a fennvaló – mondotta Márton Mihály.

Kilyén Attila

Fajdkakasvadászat a Dandárban

– A 60-70-es években gyakorta jártam fajdkakasvadászatra, a Gyergyóalfaluhoz tartozó Dandárba, a Hargita lábánál fekvô Verespatakba, a Pisztrángosba, a Madarasi Hargitára és más helyekre is. Soha nem az volt a fô célom, hogy lelôjem a fajdkakast, hanem az, hogy annak finom érzékén túljárjak, megközelítsem, és miután meghallgattam a fejem fölött, a fenyôfán a dürgô kakast, azt jelentette, hogy az enyém. A többi gyakorlatilag már csak a jó célzás dolga volt. Akkor kezdtem valódi vadász lenni, mert az a mondás járta, hogy igazi vadász az, aki zergét és fajdkakast ejt el. A fajdkakasvadászat egy kisebb expedícióhoz hasonlítható. Nagyon sok élményrôl mesélhetnék, egyet viszont sosem felejtek el.

Nagy készülôdés után egy tavaszi napon elhatároztuk, hogy régi barátok, a Dandárban találkozunk és elmegyünk háromnapos fajdkakasvadászatra. Össze is jöttünk, négyen találkoztunk a dandári menedékháznál. Nagyon nehezen jutottunk fel a házig, mert arra út nem volt. A menedékháznál az ôr, a harcsabajszú Feri bácsi tudta már, hogy érkezünk, nagyon finom havasi túrós puliszkával várt. A puliszka és a hazai fogyasztása mellett szokás szerint elkezdôdtek a vadászmesék, közben természetesen elôkerült a szilvapálinka, bor is. Illogattunk, jókedvünk kerekedett és estefelé elkezdtünk énekelni. Egyszer csak Feri bácsi megszólalt, hogy kint sötét van már, lámpát kell gyújtani. A petróleumlámpák mellett még kellemesebb volt a hangulat. Bemelegedett a szoba is, de mi is, virágos hangulatban voltunk. Valamikor vacsora után Feri bácsi elnézésünket kérte, hogy kifogyott a petróleum a lámpákból és amíg újratölti, nem lesz éppen olyan világosság. Miután újra világítottak a lámpák, új erôre kaptunk, folytattuk a nótázást. Amikor Feri bácsi látta, hogy nem akarunk levackolni, figyelmeztetett, hogy ideje lenne lefeküdni, mert reggel korán kell indulni. Mondtuk, hogy egy szemnek elég egy óra, két szemnek kettô, jöjjön, énekeljen ô is velünk. Jött is. Folytak a vadászmesék. Aztán mi is kezdtük érezni a fáradtságot és lefeküdtünk. Alig dôltünk az ágyba, azt hittük, hogy még a szemünket sem hunytuk be, amikor jött Feri bácsi: fel kell kelni, éjszaka három óra van, köd van, indulni kell, mert hosszú az út. A másik oldalunkra fordultunk és aludtunk tovább. Másnap délelôtt tíz körül ébredtünk, mert kezdett már hûvös lenni a szobában. Tüzet gyújtottunk, reggeliztünk, Feri bácsit nem láttuk. Fél óra múlva kezdtünk szétnézni, akkor vettük észre, hogy a puskája sincs a helyén. Eltelt egy óra, amikor az ablakon láttuk, hogy görnyedt háttal, cipekedve érkezik. Bejött a szobába és mondta: – Nézzék, itt van négy fajdkakas, ha van négy engedélyük. Persze hogy volt. Ezután megszámoztuk a kakasokat, a kalapból sorsoltunk és kinek amelyik jutott, azt kapta. Ezzel a fajdkakasvadászat véget ért. Feri bácsit csókolgattuk. Másnap, amikor elbúcsúztunk, megígértük, hogy még máskor is eljövünk a Dandárba vadászni.

(kilyén)

Vári Attila 60 éves

Vári Attila hatvanéves, így elsôsorban a jubiláló írót köszöntötték csütörtök délután a Kultúrpalota kistermében, a Látó Irodalmi Folyóirat minapi estjén. Másodsorban pedig az új kötettel jelentkezô, közismert szerzôt, – többek között – a régi Vásárhely egyedi szellemiségének megzenésítôjét. Ahogyan Gálfalvi György ceremóniamester mondta: ha van író, akit ismernek, akit több nemzedék ismer, akkor Vári Attila az. Szeretett minket és mi is szeretjük, íróember számára pedig nagyobb elismerés a szeretetnél nem lehet. A Látó fôszerkesztôje köszöntötte ugyanakkor a közönség sorai között ülô Zoltán Ildikót, az író egykori magyartanárnôjét, illetve Domokos Gézát, könyveinek kiadóját. Utóbbit szólásra is kérte, és Domokos Géza köszöntôjében, méltatásában megemlítette: Vári Attila egyedisége abban a módban (is) rejlik, ahogyan megérti saját hôseit. Azokat a hôsöket, akik konokul kitartanak hülyeségükben. És ez a hülyeség lenyûgözô. Ugyanakkor azt kívánta – folytassa a párbeszédet Vásárhellyel, az erdélyi valósággal.

Káli Király István, az író új könyvének kiadója (és Vári Attila "keresztfia", mint a késôbbiekben kiderült), köszöntésében megemlítette – tudatunk, akár akarjuk, vagy nem akarjuk, bezár az idôbe, ránk rovátkolja az évek jelét. De amint elkezdjük olvasni az ünnepelt írásait, rájövünk: nincsenek hatvanéves emberek. Csak szövegek vannak, amelyek megállják a helyüket az örökkévalóságban.

Méltatás helyett – ceremóniamesteri felkérésre – az író beszélt saját új, Vanília címû regényérôl. De nem sokat, hiszen hamar a régi történetekre és történtekre terelôdött a szó, amint megemlítette: elsôsorban olyasvalakinek kellene megköszönnie azt, hogy itt lehet, aki már régen máshol van – Szôcs Kálmánnak, akivel elsô kötetét begépelték, a honoráriumot pedig kocsmaasztal mellett megzenésítették – errôl az elsô kötetrôl adomáztak Gálfalvi Györggyel – utóbbi szintén szerves részt vállalt az akkori megjelentetésben. Új könyve cselekményébôl mesélt az ünnepelt, majd ízelítôül felolvasott, a továbbiakban pedig újra az adomázásra került a sor, de ezt senki se bánta, hiszen Vári Attila jó mesélô – az idôsebbek nosztalgiázva, a fiatalabbak egy rég eltûnt világ iránti felfedezôi érdeklôdéssel hallgatták a sztorikat a Súrlott Grádics és a Sugás törzsasztalairól, gróf Teleki Mihály kommunizmusbeli, álláskeresô önéletrajzáról ("Ôseim szegény jobbágyok voltak, egészen a tizenharmadik századig..."), valamint az ünnepelt születésének Rejtô Jenôi-íráshoz méltó körülményeirôl, három anyakönyvi kivonatáról, és így tovább. Szó mi szó, jól szórakoztunk, valódi szülinapi ünneplés volt, ugyanakkor nívós irodalmi est. És – végre – telt ház.

Nagy Botond

Lapozó

Rég nem lehet már, nem lehet semerre futni – / sem tengeren, sem szárazon nincs több kiút. (Kovács András Ferenc) * Márai Sándort vádolta meg valaki, hogy kassai és nem magyar. Krúdy Gyulára is rá lehetne mondani, hogy magyar nyelvû óbudai író. Egy marosvásárhelyi szerkesztô megkérdezte az órás fiától, hogy mért bolondul ô Óbudáért? Ki tudja? Mindenkinek kell valami Úristen vagy hobbi. Óbuda az ô erôssége. (Gulyás Miklós) * elvermeltük a fontos dolgokat / hangokat színeket érzést / hordóba vagy palackba zártuk (Vermesser Levente) * Fiatalok, szeretik egymást, s lemondtak évek alatt arról, hogy gyermekekben folytassák önmagukat. Együtt tudnak maradni. És váratlanul, amikor már senki sem számít rá, áldottá válik az asszony, gyermekük születik. Itt volt közös életük legsikeresebb pillanata. Egy fénykép ôrzi. (Krebsz János) * Üres csend, távolodó, halvány képek / keresik még a lelkekbe ragadt, / szétfolyó, maradék ôszinteséget (Balási András) * Minden éjjel bejárom azt a végzetes, álombeli utat a Tranzit Szálló bejáratától a 21-es szobáig, s mielôtt felébredhetnék, szerelmes simogatásra mozduló kezem gyilkos ütésként csattan a lány halántékán. (Szakács István Péter) * Az ember végül magára marad, / ripacskodna még, de nincs kinek. / Felvághatná az ereit. Minek / éljen tovább, ha már ily ramaty / állapotában nem kell senkinek? (Bogdán László) * Ezek után megette a pálinkáspoharat és hazament aludni, de részegségében nem vette észre az ablaka alatt leselkedô négy milicistát, akik megvárták, hogy hallatszodjon jól a horkolása, majd nagyon halkan, félelmükben hideget verejtékezve bemásztak, és egy pénznyomó gépet építettek be csendesen a szobája falába, ami csatornapléhbôl kivágott darabokat tudott egyetlen préselô mozdulattal ötösökké változtatni. (Burus János Botond) * Sokan mondták már, hogy Cs. Szabó László útirajzai vagy éppen emlékiratai mindig rendkívül gazdag mûvelôdéstörténeti tablót festenek. Az erdélyi beszámolók is igen gazdag kulturális ismeretanyagot mozgatnak meg, ezt egészítik ki a személyes emlékezés és elkötelezettség motívumaival, az ismeretek gazdag tárházát a személyes élmény teszi "líraivá". (Pomogáts Béla) * Budapesten, a Petôfi Irodalmi Múzeumban ôrzik Tamási Áron hagyatékát; itt vannak a neki címzett levelek is – azokkal együtt, melyeket ô írt egykoron családja tagjainak, pályatársainak, barátainak. Értékek tárháza ez a gyûjtemény. (Nagy Pál) * A régi színpadon új együttes játszik, új darabot, új díszletekkel, új kosztümökben, új szöveggel, új közönségnek. S én már a szöveget is alig értem, a szépségüket nem látom szépnek, igazságait igazságnak nem tudom vállalni, sem örömüket a magam örömének, sem sírásukat a magam sírásának. (Kós Károly levelébôl Tamási Áronnak, 1956. május 23.) * Burus János Botond a nyolcvanas évek nyolcvanas éveit írja meg vagy inkább a kilencvenes évek gyárudvaraiban, ipari zónáiban, vasútállomásokon rejtôzködô, meghúzódó, itt maradt nyolcvanas éveit. (Szabó Róbert Csaba) * Ha durvábban fogalmaznánk, azt mondanánk, elfolyik a szövegek üzemanyaga. Nem robban, nem is pukkan, mert nem annyira drámai. (...) Ha már hasonlítunk, akkor azt mondhatnánk, hogy ezek az írások dombtetôre felcipelt jármûhöz hasonlítanak, megvan a helyzeti energiájuk, amely sebességgé alakulhatna a következô pillanatban, ám amikor nekiereszkedne, a csapágyak nyikorogni kezdenek, vagy még ennyi sem, egyszerûen kiderül, hogy nem elég meredek a lejtô. (Both Levente – Zsidó Ferenc kötetérôl. ) * Olajozd meg a kiszáradt forrást, hol víz nem cseppen, ott szent olaj csusszanjon, szent olaja az elfojtott bûnnek. (Hajdú Farkas-Zoltán) * Kolozsvári lakásáról eltávozott egy 22 éves költô, és azóta sem tudják, hol tartózkodik. Illetve lakik abban a házban továbbra is valaki, ugyancsak a 9-es ajtó mögött, akit mellesleg ugyanúgy hívnak, ahogy az eltûntet hívták, és kiköpötten ugyanúgy néz ki, ellenben ennek az illetônek semmi tehetsége nincs. Egész egyszerûen szar verseket ír. (Végh Tamás) * Azt írja, elautózott a vendéglô elôtt, ahol a békacombot ették. Békacomb... gyakran gondol arra, hogy miért kellett oda beülni? Oda elmenni, autózni háromezer kilométert...Tetû egy hely, Fidesz-bunker lett belôle. De hát a szülei ott vannak eltemetve...! (Gergely Tamás) * Ez a forma, ez az arc, ez az élet / Él, hogy túléljen egy rajtam túli idôvilágban – / Mondjak le életemrôl ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért, / Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért. / Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé / Ó lányom. (T. S. Eliot, F. Vas István) * LÁTÓ, 2005. február.

B.D.

Ki hitte volna?

Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim nagy részén ezek az élmények jelennek meg, legtöbbször nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati elemei villannak meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekbôl sugárzó emlékekkel kacérkodom, miközben portrét festek. Még a televízió képernyôje is az arcok megörökítésére ingerel.

A fenti pár soros önvallomás a budapesti Vármegye Galéria honlapján olvasható. A csíkszeredai festômûvész abból az alkalomból fogalmazta meg néhány mondatba tömörített ars poeticáját, hogy 70. születésnapjára Kulcsár Editék kiállítást rendeztek alkotásaiból a népszerû fôvárosi kiállítóteremben. Régi barátjával, a Budapesten élô Péterfy László szobrászmûvésszel együtt léptek közönség elé.

Hetven év? Ennek szól a címbe emelt csodálkozás. Mindenki így lehet vele, aki ismeri Gaál András, Gyergyóditró szülötte, Csíkszereda mûvészeti életének meghatározó személyisége fiatalos lendületét, kedélyét, ötletgazdagságát. Márpedig ôt sokan ismerik, kedvelik, alkotómûvészetét, pályája eddigi eredményeit számosan becsülik itthon és a határokon túl is. Lapunk olvasói között is megannyi híve van. A marosvásárhelyi Bernády Házban jelenleg is látható festménye. A legnagyobb ünneplés azonban nyilván kedves városában övezte. Kedden a Kriterion Házban tárlatnyitóval méltatták mindazt, amit a városért, szülôfalujáért, megyéjéért tett. Fontos, reprezentatív festményeibôl mutatnak be ott válogatást. A Golden Galleryben pasztelljeibôl válogattak egy kiállításnyi anyagot.

Az ünnepi eseményen barátja, pályatársa, Márton Árpád tekintett vissza a jubiláló útjára, megvalósításaira. Köszöntötte Domokos Géza író is, a Kriterion Alapítvány elnöke, akitôl csütörtök este Vári Attila marosvásárhelyi születésnapi könyvbemutatója után érdeklôdtem a csíki estrôl. Kassay Péter, a gyergyószárhegyi alkotótábor igazgatója is szólt Gaál érdemeirôl, a mûvésztelep felfuttatásához való elévülhetetlen hozzájárulásáról. A ditróiak se hiányoztak a rendezvényrôl. Bardócz Ferenc polgármester képviselte ôket. A festô a község díszpolgára, állandó kiállítása is van a faluban. Falustársai nagyra becsülik. De ugyanez elmondható a csíkszeredaiakról is. Ezt oklevélben is kifejezték, Ráduly Róbert polgármestertôl vehette át az elismerést.

Gaál András úgy köszönte meg az ünneplést, hogy kijelentette: számos terve van, valóra váltásukon sokat szeretne még dolgozni, annál is inkább, mivel nem érzi korát, az eltelt nem könnyû hét évtizedet. Adja Isten, hogy mé