Hirdessen a NÉPÚJSÁGBAN!

Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a BCR Tg. Mures IBAN RO 51 RNCB 3600000002490018 – euró; RO 24 RNCB 3600000002490019 – dollár bankszámlaszámra. E-mail címünk nepujsag@e- nepujsag.ro

Apróhirdetések

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: nepujsag@e-nepujsag.ro

Díjmentesen

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: reklam@e-nepujsag.ro

A hirdetések egységes tarifája 150 Ft/szó, 200 Ft/cm², mely magába foglalja a romániai áfát is.

"A pásztorok gyorsan útra keltek, megtalálták Máriát,

Józsefet és a jászolban fekvô gyermeket."

(Lk. 2,16)

Az elsô karácsonykor a láthatatlan Isten testet öltött és az emberek közé jött. Isten úgy szereti az embert, hogy "kiüresítette önmagát" és emberré lett. Ez az ünnep fenséges üzenete. Ezt kell ünnepelnünk – nemcsak az ünnep napján és másnapján, hanem az egész karácsonyi idôben és utána is.

Isten nem statikus Isten, aki a világ fölött lebeg és felülrôl szemléli a mindenséget. Karácsony óta része a világnak nemcsak a teremtés révén, hanem a megtestesülés által is: "övéi közé jött". Felvállalta az emberi sorsot örömével, megpróbáltatásaival együtt. Az én egyszerû életem is fontos az Úrnak: számomra, értem született meg.

Akkor nem Jeruzsálemet választotta születése helyéül, hanem a betlehemi barlangistállót, és nem a nép elôkelôségeinek társaságát kereste. Szegényként, be nem fogadott jövevényként jött el közénk; egyszerûségben, nélkülözésben, de a család közösségében.

Aki kereste, rátalált. Rátaláltak a szomszédban tanyázó pásztorok és rátaláltak a messzirôl igyekvô napkeleti bölcsek is. Én is rátalálhatok, ha keresem az Isten- gyermeket. A rejtôzô Isten, bár közénk jött, mégis keresnünk kell Ôt. És ott kell keresnünk, ahol Ô jelen van. Az egyszerûségben, a tisztaságban, jóságban, szeretetben van jelen. Igaz, hogy a pásztorok is az angyalok híradására indultak útnak és találták meg, nekem pedig természetfeletti hitem az, amelynek fényében rátalálhatok.

Ne a csillogást, a külsôt keressem, hanem a lényeget, a betlehemi kisdedben közénk jövô isteni szeretetet, és akkor ott, ahol vagyok, ahol élek, közvetlen környezetemben rátalálhatok, miként a betlehemi pásztorok. S ha jól kihasználtam az adventi szent idôt, akkor nem is kell magamon kívül keresnem: bûnbánat tisztította szívemben is megtalálhatom a lelkem mélyén rejtôzködô Isten-gyermeket.

Ezt az utat mindenkinek egyénileg kell megtennie – és érdemes elindulni, mint a pásztorok, mert rátalál, aki tiszta szívvel keresi az Istent.

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok minden jó szándékú embernek, tiszta szívvel élô Isten-keresônek. Aki pedig találkozik Jézusban az Isten Fiával, annak élete szebbé válik, és mintegy következménye a B.ú.é.k. 2007 – Bízzuk újra életünket Istenre – amit szívbôl kívánok, szeretettel,

Vladescu pénzügyminiszter pénteken bejelentette, hogy a kormány leállítja a Casa de Economii si Consemnatiuni (CEC) takarékpénztár többségi részesedésének privatizációs procedúráját, mert a vártnál kisebb értékûek voltak a vételi ajánlatok és mivel egyetlen végleges pályázatot kapott, a görög NBG bankét.

A magyar OTP ugyanis elállt attól, hogy ajánlatot tegyen – közölte a miniszter, aki szerint az eladás nem kerül le véglegesen a napirendrôl, de egy-két év is lehet, amíg újra elindítják annak újabb folyamatát, most a bank átalakítására összpontosítanak.

Szerdán még elutasította a parlament szenátusa a CEC privatizációjának leállítását követelô egyszerû indítványt, amelyet a két legerôsebb ellenzéki párt honatyái terjesztettek a törvényhozás elé. Akkor még arról volt szó, hogy a bank új tulajdonosát a bukaresti kormány várhatóan még a héten megnevezi, hiszen Sebastian Vladescu kedden bejelentette: pénteken reggel 7 óráig adható be a javított végleges ajánlat.

A tárcavezetô korábban úgy nyilatkozott, hogy december 22-ig eredményt hirdetnek, mivel várhatóan már a végleges ajánlatok benyújtása napján megnevezik a CEC új többségi tulajdonosát. A kormány a CEC 69,9 százalékát tervezte értékesíteni. A versenyben végül két pályázó maradt: az Ethniki Trapeza, más néven National Bank of Greece SA görög kereskedelmi bank és a magyar OTP Bank NyRT.

A CEC, vagyonát tekintve, Románia ötödik pénzintézete, és az utolsó privatizálásra váró állami nagybank. November elején a kormány úgy döntött, hogy CEC jövôbeni felvásárlója nem egyesítheti a CEC-et saját romániai leánybankjával.

A román külpolitika sikereként jellemezte tegnap Kelemen Atilla, a Maros megyei RMDSZ elnöke Románia EU- integrációját. Az év utolsó, Kerekes Károly parlamenti képviselôvel közösen tartott sajtókonferenciáján kijelentette: Európa politikai stabilitást vár Romániától, a kormány ígéreteinek betartását. Kerekes Károly elmondta, a marosvásárhelyi Kossuth utca ügyében megfellebbezték a megyei törvényszék döntését.

Kelemen Atilla szerint Románia EU-integrációja nem kizárólag egyetlen párt érdeme, a társadalom egésze hozzájárult, és a jövôben "nem engedhetjük meg magunknak a politikai instabilitást". Ugyanakkor a 22 millió lakosú ország, amely az unió tagállamai között nagyságrendileg a 7., hamar sikeressé válhat, legalábbis erre utalnak a makrogazdasági mutatók – tette hozzá. A mezôgazdaságnak, mint az ország "legnagyobb kincsének" jelentôségét hangsúlyozta, fontosnak tartotta a mezôgazdasági kamarák megalakítását a községekben, mondván, hogy megfelelô embereket alkalmazva ezek nyújthatnak hathatós támogatást a gazdáknak. Kerekes Károly a törvénykezdeményezéseire tért ki, amelyeket a parlament elfogadott, példaként a 118-as dekrétum módosítását, a tavalyi 148-as sürgôsségi kormányrendelet módosítását (amelynek értelmében a gyermeknevelésért járó szabadság is régiségnek számít, ez eddig csak a rendôrségi alkalmazottakra volt érvényes jogszabály) említve, valamint azt a javaslatot, amit az RMDSZ szorgalmazott és amely egz nyugdíjpontnak 508 lejt állapítana meg 2007-tôl. A kormány által javasolt nyugdíjpontérték 396,2 lej lenne, ami Kerekes Károly szerint nem fedezné a jövô évre becsült drágulások mértékét.

A marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca ügyével kapcsolatban Kerekes Károly, aki a Calarasilor utca Kossuth Lajossá való "visszakeresztelését" elhatározó városi tanácsot képviseli, elmondta, hogy megkapta a megyei törvényszék döntésének indoklását. A döntés néhány román "hazafias" szervezet (a Vatra Româneasca, az Avram Iancu Egyesület, a Nagy-Románia Párt) és Ioan Sita közgyûlési képviselô követelését hagyta helyben, hatálytalanítva a tanácsi határozatot. Kerekes szerint a Simona Pojar bírónô által felhozott indokok – miszerint ha az utca ismét felvenné a Kossuth Lajos nevet, veszélyeztetné a demokratikus jogállamiságot, a polgárok jogait illetve a fent említett pártok és szervezetek létét és mûködését – arra engednek következtetni, hogy a bírónô vagy "inkompetens", vagy " politikai pártok befolyása alatt áll". Vagy mindkét eset fennáll – tette hozzá a képviselô, aki a Szilágy megyei Szilágycseh példáját hozta fel, ahol a helyi közgyûlés több utcát is magyar nemzetiségû személyiségekrôl nevezett el. Kerekes Károly kijelentette: fellebbezett a törvényszék döntése ellen, és kérni fogja a per áthelyezését.

A kettôs örömszerzés jegyében tartották meg a szokásos karácsonyköszöntô ünnepséget a Vártemplom Diakóniai Központjában, ahol a Bolyai Farkas Fôgimnázium XII. G osztályos diákjai mutatták be önállóan készített karácsonyi mûsorukat az otthon lakóinak és a meghívottaknak. Tôkés András osztályfônök pedig a Keresztyén Minôséget Iskoláinkban Alapítvány nevében 12 diáknak nyújtotta át a januártól az év végéig járó ösztöndíj elsô részletét, amit magánszemélyek ajánlottak fel a nehéz anyagi körülmények között élô tehetséges fiataloknak.

A karácsonyi díszbe öltözött Bocskai Teremben a XII. G osztályos diákok mellett a XI. B-be járó társaik vettek részt az otthon idôs lakóinak készített mûsorban, jelezvén, hogy jövôre ôk folytatják majd ezt a dicséretre méltó hagyományt. "Minden féltett dolognál jobban ôrizzétek meg a szíveteket" – tanácsolta a fiataloknak, hagyományossá váló látogatásuk, gesztusuk szépségét értékelve Fülöp G. Dénesné, az otthon vezetôje.

Manapság nehezen nyitjuk ki a szívünket, a pénztárcánkat még kevésbé – hangzott el. Az általános vélemény ellenére a karácsony elôtt tíz nappal közzétett felhívásra mégis sokan válaszoltak, s ajánlottak fel havi 50 illetve 25 új lej segítséget azoknak a diákoknak, akik árván, félárván, csonka illetve nehéz anyagi helyzetben levô családokban élvén kiváló eredményeket érnek el a tanulásban. Nem a jólét tesz egészségessé egy társadalmat, sokkal inkább az egészséges társadalom szüli a jólétet, osztotta meg véleményét a hallgatósággal Tôkés András. Majd hozzátette, az ötletet az adta, hogy nyári kirándulás alkalmával egy erdélyi faluban kiderült, hogy minden gyereknek több tíz keresztszülôje van, ami azt tükrözi, hogy a szóban forgó településen gondoskodnak arról, hogy mindig legyen egy felnôtt, aki a nehéz helyzetbe került gyermek jövôjét biztosítsa. Ez a cél vezérli a KMI Alapítványt, amikor ezt az önkéntes ösztöndíjrendszert szeretné kiterjeszteni. Az adakozók között tiszteletre és elismerésre méltó példával jár elöl a 92 éves dr. Tôkés József, aki két diák ösztöndíját vállalta, s azonkívül egy összeget ajánlott fel arra is, hogy az otthonban rászoruló diákoknak ebédet biztosítsanak.

A jelenlévôket köszöntötte Ötvös József esperes, majd Lôrincz István lelkész szavalt. Kérdésünkre dr. Tôkés József arról beszélt, hogy jövônk szempontjából mit jelent a fiatalság, s hogy véleménye szerint mennyire fontos a jövô embereinek, építôinek támogatása. Az ösztöndíjak átadását követôen a XII. G-sek megmutatták, hogy nemcsak a versmondással, énekléssel akartak az otthon lakóinak örömet szerezni. A jelenlevôket saját készítésû süteménnyel kínálták az ünnepség végén, azt tükrözve, hogy a szeretet ünnepét így is lehet köszönteni. Befejezésképpen pedig hadd álljon itt a névtelenül adakozók mellett azok neve, akik ezt a féléves karácsonyi ajándékot felvállalták: dr. Tôkés József, dr. Doma Rita, Béres Klára, dr. Pálosi Csaba, dr. Tôkés Zsigmond Anna, Molnár Áron, Fancsali Tibor, Jeremiás László, Meleg András, Keseri Ferenc, Márton János.

A megyei rendôr-felügyelôségen tegnap karácsonyi ünnepséget szerveztek a rendôrségi alkalmazottak gyerekei számára. A Télapó rendôrautóval érkezett, az udvaron több száz gyerek várta már izgatottan az ajándékcsomagot. Az ajándékozás elôtt azonban a díszteremben gyûltek össze a szülôk és gyerekek, és karácsonyi dalokat énekeltek. A 450 édességcsomag hamar gazdára talált, a rendôrség 50 ajándékcsomagot a Rozmaring Központhoz juttatott el a szegényebb sorsú gyermekek számára.

A kormány csütörtöki ülésén csaknem 15 millió új lejt különített el a tartalékalapból magyarok által is lakott megyék számára. Az RMDSZ kormányzati tisztségviselôinek hozzájárulásával kiutalt összeget infrastrukturális fejlesztésre, útjavításra fordíthatják az önkormányzatok.

Maros megye az említett tartalékalapból az alábbiakra jut támogatáshoz: * Maros Megyei Tanács – 660.000 lej, amelybôl 460.000 a közigazgatási központ székhelyének restaurálására és 200.000 lej a marosvásárhelyi Kultúrpalota restaurálására; * Marosvásárhely – 2.500.000 lej a hôenergia-szolgáltatás mûködtetéséhez szükséges kiadások fedezésére; * Csíkfalva – 280.000 lej, amelybôl 200.000 lej a közvilágítási rendszer modernizálására és kibôvítésére és 80.000 lej a közigazgatási központ számára szükséges terület megvásárlására; * Szováta – 200.000 lej a járdák felújítására és modernizálására a Rózsák és Fô utcákban; * Nyárádremete – 400.000 lej a napközi otthon számára; * Görgényszentimre – 350.000 lej a Görgényszentimre–Kásva–Görgényüveg csûr közötti út újjáépítésére; * Mezôpanit – 350.000 lej a Mezôpanit–Székelykövesd községi út újjáépítésére; * Ákosfalva – 200.000 lej a kultúrotthon számára; * Gernyeszeg – 400.000 lej a Marostelek–Nagyszederjes–Kisszederjes–Erdôcsinád községi út felújítására.

Nôi kézilabda Nemzeti Liga, 13. forduló

Ha pislákolt még valakiben a remény, hogy egy esetleges temesvári gyôzelemmel sikerülhet fenntartani a bennmaradás halvány esélyét, csalódnia kellett. A marosvásárhelyi Muresul nôi kézilabdacsapatának nem sikerült az ôszi idény utolsó mérkôzésén sem pontot szereznie, így a bajnokság felénél nulla ponttal szerepel a rangsor utolsó helyén. Ilyen körülmények között pedig nem marad más hátra, mint becsülettel végigküzdeni a tavaszi idényt, s felkészülni arra, hogy a következô A-osztályos idényben ismét feljussanak a Nemzeti Ligába.

Univ. Temesvár: Bodoc, Nicolescu – Iovanescu 10, Ionescu 5, Râmbu 4, Preda 3, Balica 2, Calu 2, Roman Picu, 1, Turnea 1, Cioica, Jianu, Marin, Munteanu.

Muresul: Guresoaie, Olariu – Rad 6, Tóth 5, Criclevit 4, Sandu 3, Stoica 3, Blaj 1, Grigore 1, Pop 1, Petrescu, Radoi.

Vezették: Robert Stanescu, Silviu Harabagiu (mindketten Târgoviste).

A forduló eredményei: Rulmentul Brassó – HCM Nagybánya 33-18; HC Zilah – Cetate Déva 27-27; Otelul Galac – Astral Posta Câlnau 20-19; HCM Roman – Tomis Konstanca 22-26; Oltchim Rm.-Vâlcea – Dunarea Braila 37-20; Rapid – U Kolozsvár 25-27; Univ. Temesvár – Muresul 28-26.

(MTI/AP/AFP) – A helyzet nagyon nehéz Irakban, de jól alakul – jelentette ki újságírók elôtt Robert Gates új amerikai védelmi miniszter pénteken, háromnapos iraki látogatásának végén a Bagdad melletti amerikai fôhadiszálláson, miközben távolról lövések zaja hallatszott.

Gates szerdán, két nappal azután érkezett iraki látogatásra, hogy hivatalba lépett.

"Széles stratégiai egyetértés van az iraki hadsereg, a kormány és az Egyesült Államok között abban a tekintetben, hogy milyen döntéseket kell meghozni a biztonság megteremtése érdekében. Az irakiak tervei alapján, amelyekrôl nekem beszámoltak, teljesen biztos vagyok abban, hogy képesek vagyunk megvalósításukra, és tudunk javítani a bagdadi biztonsági helyzeten. A vitákat és az ajánlásokat a legpontosabban Washingtonban lehet lefolytatni és megtenni" – mondta Gates.

A miniszter közölte, hogy az amerikai haditengerészeti jelenlét az utóbbi hetekben erôsödött a Perzsa- öbölben, amivel azt akarják bizonyítani, hogy az Egyesült Államok még "sokáig a térségben akar maradni". "Nem gondolom, hogy ez bárki viselkedésével összefüggne" – válaszolta arra a kérdésre, hogy esetleg az iráni atomprogram miatt van-e erre szükség. Kitért az elôl a kérdés elôl, hogy az Egyesült Államok az öbölbe vezényel-e még egy repülôgép- hordozót.

Egy meg nem nevezett amerikai védelmi tisztségviselô elmondta: a Közel-Keletért felelôs amerikai középsô parancsnokság kérte azt a Pentagontól, hogy egy második hordozó is az öbölbe mehessen, egyrészt figyelmeztetésül Szíriának és Iránnak, másrészt "más mûveletek végrehajtásának segítésére".

Gates elmondta: reméli, még a hét végén beszámolhat George Bush elnöknek iraki tapasztalatairól.

Az új amerikai védelmi miniszter népes kísérettel látogatott el az arab országba, hogy személyesen mérje fel ott az egyre inkább eluralkodó erôszak megfékezésének lehetôségeit. Máliki kormányfô azt bizonygatta az amerikai vendégnek, hogy az iraki erôszak kizárólag Szaddám Huszein megbuktatott korábbi elnök híveinek és szélsôséges szunnitáknak a mûve.

A pozsonyi kormány újraszabályozza a szlovák államnyelv védelmét szolgáló törvény megszegôi ellen alkalmazható intézkedéseket, mert úgy találja, hogy a vegyesen lakott területeken esetenként hátrányosan megkülönböztetik a szlovákokat.

Vladimír Meciar miniszterelnöksége idején, a kilencvenes években igen emlékezetes, évekig elhúzódó hisztériahullám uralta Szlovákiát: a szlovák államnyelv védelmérôl szóló törvény betartását ellenôrzô, és az ellene vétôket büntetô "nyelvrendôrség" éberen szemmel tartotta a magyarellenes indulatok gerjesztésére alkalmas kérdést. Miután 1999- ben, Meciar bukása után szabályozták a kisebbségek nyelvhasználati jogait, a bírságolás intézményét is megszüntették. Az idei nyári kormányváltást követôen Robert Fico kabinetjében a magyarellenes Ján Slota és Vladimír Meciar pártja egyaránt kormányzati szerephez jutott, így csak idô kérdése volt, hogy a koalíció mikor tûzi ismét napirendre a kérdést.

Noha az uniós jogszemlélettôl az efféle gyakorlat idegen, a szerdai kormányülésen született döntés szerint mielôbb felül kell bírálni, vajon visszaállítsák-e a nyelvtörvény megszegôinek büntethetôségét kínáló gyakorlatot. A kormány szerint ismét szankciókra van szükség, mert gyakran megtörténik, hogy egy-egy vegyesen lakott helységben a hangosbemondó csak magyar nyelven tájékoztatja a lakosságot. További indok, hogy esetenként egy-egy emléktáblán vagy valamilyen helyi rendezvényt hirdetô plakáton sincs szlovák nyelvû szöveg.

Az MTI értesülése szerint a kulturális tárca jelentésében rosszalló megjegyzés esik arról is, hogy a magyar nemzetiségû nôk – törvényben rögzített jogukkal élve – a szlovák "ová" toldalék nélkül anyakönyveztethetik a nevüket.

Az indítványt elôterjesztô kulturális tárca szerint ez hátrányosan megkülönbözteti a szlovákokat, sérti az információhoz való jogaikat.

A nyilatkozatot az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság-képviselôje (Haraszti Miklós), az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának a véleményszabadság elômozdításának és védelmének kérdéseivel foglalkozó jelentéstevôje (Ambeyi Ligabo), az Amerikai Államok Szervezetének hasonló kérdésekkel foglalkozó jelentéstevôje (Ignacio Álvarez), és az Emberi Jogok Afrikai Bizottságának jelentéstevôje (Faith Pansy Tlakula) fogadta el.

Az EBESZ alapelve, hogy a média munkatársai ellen elkövetett erôszakot és megfélemlítést alaposan ki kell vizsgálni, és az elkövetôket át kell adni az igazságszolgáltatásnak – mondta Haraszti, hozzátéve, hogy 2006 mindkét szempontból nehéz volt.

Az európai szervezet megbízottja beszélt azokról az önszabályozó mechanizmusokról is, amelyek révén elô lehet segíteni a kultúrák párbeszédét, mivel a nyilatkozat kitér erre is.

Az újságírókat nem szabad megbüntetni vitatható cikkeikért, amelyek esetleg kulturális, vallási vagy más érzékenységeket sértenek, e téren azonban nagy felelôsségük van a hivatásos médiaszakembereknek – mondta Haraszti. A demokratikus országokban a média által gerjesztett társadalmi feszültségeket olyan önszabályozó mechanizmusok révén kell megoldani, mint a sajtótanácsok, ombudsmanok és hivatásos etikai kódexek. Az ilyen eszközöket folyamatosan korszerûsíteni kell, hogy alkalmazkodjanak a változó erkölcsi és kulturális mintákhoz – tette hozzá.

A közös nyilatkozat arra is felszólítja a nemzeti és nemzetközi közintézményeket, hogy biztosítsanak hozzáférést az általuk birtokolt információhoz, s ez alól csak korlátozott kivételt tegyenek. A dokumentum megerôsíti az újságírók jogát forrásaik megvédéséhez.

Isten Atyánk szeretetével úgy sokkolta meg a világot, hogy Fiában, Jézus Krisztusban felvállalta az emberi életet. Jézus az igényes emberi életet elibénk élte, s azt az Atyával való bensôséges kapcsolata, szeretetegysége tette lehetôvé.

Ezáltal adta magát nekünk, hogy "életünk legyen, és bôségben legyen". Szabadon, elkötelezett emberként csak az Atyának élt, ezért volt képes arra, hogy helyesen megkülönböztesse az igazán lényegeset az emberi szokáshordaléktól. Utóbbit elhagyva, felszabadította övéit az ember számára elviselhetetlen emberi hagyományok béklyóiból, de tökéletesítette a törvényt azáltal, hogy annak külsô megtartását a bensô lelki elkötelezôdésre, az indítékra, a szándékra, a cselekedet forrására alapozta.

Ez a mindenestül nekünk adott isteni élet rázza meg a mély ember gondolatvilágát újból és újból. Ekkora szeretet iránt nem lehet közömbös maradni. Azért ez az isteni szeretet tettekre indítja az embert. Azokat, akik követni akarják Jézust, iránta való elkötelezôdésre vezeti. Ô maga ezt is kéri: "Példát adtam nektek, hogy amiként én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek". Azokat viszont, akik követése alól kibújnak, "ügyesen" vezeti Krisztustól való menekülésük. Belevezeti ôket a külsô csillogásba, látszat-látványos ünneplésbe, felhalmozott karácsonyi hordalékszokásba.

Sokkol az Isten irántunk való szeretete, s ez a megrázó élmény életet – lelkit – akkor eredményez bennünk, ha vállalni merjük embertársaink teljes életét krisztusi módra, mert ezzel kapcsolódunk be az isteni életbe, amelynek átadásáért megtestesült Istennek szent Fia.

E gondolatokkal kívánok minden kedves hívemnek és embertársamnak

ISTENTÔL MEGÁLDOTT KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ESZTENDÔT!

Tedd a fejemre kezed:

Csendesítsen a meleged.

Mosolyogj rám, mint Nagyapám

A régi, nagy ház udvarán.

Felnôttként is rád hallgatok

Karácsony van, régmúlt napok

Gyûlnek most vidáman körém

Apám, Anyám, a Kisöcsém...

Jézus átlép a küszöbön –

A karácsonyfagömbökön

Szóródik szét a mosolyod,

S míg gyertyák fényébe vonod

Egyetlen, kedves arcodat:

Nálunk maraszt az alkonyat,

Szánok csengôje, éneklô fagy-

Isten legtisztább angyala vagy!

Délután volt, karácsony szombatja. Mindenki sürgött-forgott a konyhában. Sütemény illata szállt a levegôben. Engem észre se vett senki. Oly magányosnak éreztem magam, mint a szobában felállított fenyôfa. Ô is, én is azt vártuk, hogy valaki idôt szánjon ránk, észrevegyen.

A szobámban ücsörögtem. Bámultam a közeli domboldalon játszadozó gyerekeket, a sötétedô égbolton megjelenô fényes csillagokat, a vánszorgó Holdat. Úgy éreztem, mindenki végzi a rábízott feladatot, csak én nem. Tombolt bennem a lustaság és a szomorúság keveréke. Szerettem volna, ha én is fontos lennék, ha valaki rám is figyelne. Kimentem a konyhába, és a finom, friss, ropogós süteményekbôl elemeltem egy maroknyit. Édesanyám rám szólt feddôn, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, s kivette kezembôl a csemegét. Arra kért, hogy díszítsem fel a karácsonyfát. Máskor szívesen ugrottam volna, de ma ellenszegültem. – A gyerekeket nem tesszük oda dolgozni! – feleltem durcásan. Végül egészen jól összejött egy kis veszekedés. Mint a szélvész, rohantam ki az ajtón, s menekültem a legkedvesebb nagymamához. Ô volt az a személy, akinek mindig elmondtam, ha valami bántott, ha valami fájt. Nála vigaszt, megoldást találtam a bajaimra. Most is neki öntöttem ki a szívemet. Megfogta a kezem, bevezetett az elsô szobába. Már sûrû sötétség honolt kint is, bent is. A szobában, az asztalon az adventi koszorú fényes gyertyái égtek. Leültetett, ráncos kezével megsimogatott, s szelíd, meleg hangon így szólt:

– Figyelj rám, kis unokám!

Csupa szem és fül voltam. A félhomály csendjében csak a gyertyák sercegése hallatszott.

– Látod ezt a gyertyát? Az ô neve Béke. Lángja mindenki számára világít, de az emberek mégis békétlenkednek. Nincs értelme, hogy tovább égjen! Azzal elfújta a gyertyát.

A másik gyertya neve a Hit. De ezt is elfelejtették az emberek, hitetlenül élnek. Ezek szerint erre sincs szükségünk, nincs miért világítania.

Nézd, a harmadikat Szeretetnek hívják. Róla is megfeledkeztek az emberek. Fújjuk csak el, rá sincs szükségünk! Nem értem, hogy tudták az emberek elfelejteni a békét, a hitet, a szeretetet. Te magad is megfeledkeztél róluk.

Elgondolkozva ültem a szoba hûvösében. Arcom a szégyentôl égett. Megértettem nagymamám példabeszédét. Rádöbbentem, hogy megtörtem a családi békét, épp most, az ünnep délutánján. Nem hittem szüleim igaz szavaiban, pedig csupa szeretet sugárzott belôlük.

– Sajnálom, nagyi, ahogyan viselkedtem. Tudom, hogy tévedtem. Mi lesz, ha ünnepeinket nem világítja majd a fény? Ha szívünk és lelkünk csak sötétségben fog élni?

– Ne félj, kedvesem – szólt mosolyogva nagymamám –, a negyedik gyertya nem aludt ki. Az ô neve Remény. Ameddig ég, lesznek majd emberek is, akik nem fogják hagyni, hogy kialudjon a többi gyertya. Itt a gyufa, lobbantsd lángra a kialudt gyertyákat! S ne feledd, hogy a remény lángjának sohasem szabad kialudnia. Ôrizd, gyermekem, a négy lángot, a békét, a hitet, a szeretetet, a reményt! Most pedig menj haza. Tudod, mit kell tenned.

Megcsókoltam ôszülô homlokát, s rohantam ki a bakacsinba borult estébe. Végre megtaláltam szívemben a csendet, éreztem a karácsony szeretetét, s lelkemben a hitet, a reményt.

Esteledik immár,

Itt az angyalvárás,

Villan a gyertyaláng,

Együtt a család.

Karácsony ünnepén

Az a kívánságom,

Legyen remény

Ezen a világon!

Legyen hit és béke,

Szeretet a lelkekben!

A karácsonyi szokások babonás természetû része már a karácsony elôtti napon megkezdôdött Zalában, és számos hiedelem kapcsolható az éjféli miséhez is. A babonák nagy része termékenységi és párválasztó jellegû, de találhatunk közöttük betegségre, idôjárásra és halálra vonatkozó jövendöléseket is. Ezeket a nép igen fontosnak tartotta. Nem volt szabad a házból ebben az idôben semmit "kiadni", azaz kölcsönadni, sôt a kölcsönadott eszközöket karácsonyra vissza kellett szerezni.

Karácsony elôtt való este a csertamelléki lányok fejpárnájukat megfordították, s valamelyik férfinak a ruhájából egy darabot az aljára tettek, a mondás szerint amit aznap éjjel a lány álmodott, az beteljesült.

Milejszegen ahány tagú volt a család, annyi parazsat raktak a tûzhelyre. Éjféli misérôl hazajövet megnézték, s úgy hitték, hogy akié meghamvadt, az a következô évben beteges lesz, kiébôl tiszta hamu lett, az meghal.

Egy lenti szokás szerint, ha az éjféli misére harangozáskor a leány a szobában befelé söpör, az asztalt megteríti, rá tányért, s evôeszközt tesz, majd utána egy ingben, mezítláb megkerüli háromszor a házat, a szoba ablakán benézve meglátja a leendô urát.

A leányok mikor az éjféli misére mentek, zsebükbe kölest, kukoricát, tökmagot, hajdinát tettek, s azt a templomajtóban elszórták, vagy a szenteltvíztartóba vetették, hogy annyi kérôjük legyen, mint ahány az elszórt köles, és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogy azokat eldobták. A lányok gyûrût is eresztettek a szenteltvíztartóba, hogy annyi kérôjük legyen, ahány férfi belenyúl.

A férjhez menni kívánó lányok a karácsonyi éjféli mise kezdetén a harangkötélbôl egy darabot levágtak, azt a mise alatt megfôzték, a levében pedig megmosdottak, majd az egészet kiöntötték az utcára. Amelyik legény hazafelé tartva abba belelépett, az lett a leány kérôje.

Karácsonykor nem szabad ruhát mosni és szárítani, mert arra a rúdra, amelyen a ruhát szárítják, a "marha bôre jut fel", vagyis a gazda marhái közül egy biztosan elpusztul.

Csertamelléken azt tartják, ha karácsony éjjele csillagos, akkor sötét pajta (teli pajta) lesz, ha pedig felhôs, akkor világos (üres) pajta lesz a következô évben.

Amilyenek az egyes napok idôjárása az ünnepek alatt, olyan nap lesz az annak megfelelô hónapban. Karácsony napja januárt jelenti, Szent István napja februárt és így tovább. Néhol azonban a hónapokat fordított sorrendben veszik, eszerint, ha karácsony napja száraz, akkor jövô év decembere száraz lesz.

Jellegzetes párválasztó jövendölés volt a gombócba gyúrt papírszelet. A csertamelléki lányok tenyerükön három gombócot gyúrtak, ezek közül kettôbe papírszeletet tettek, melyekre ráírták valamelyik kedvelt fiú nevét, a harmadik gombócba nem tettek papírt. Ezt a három gombócot forrásban lévô vízbe tették, majd a legelôször felszínre bukkanót kézzel kikapták. Amilyen nevet rejtett a gombócban lévô papír, olyan nevû férje lesz az illetônek. Ha az "üres" gombóc került ki elôször a vízbôl, az azt jelentette, hogy a jövô évben nem megy férjhez a lány.

Karácsony napján a család minden egyes tagja, hogy erôs, egészséges legyen, egy gerezd fokhagymát evett. E napon minden családnál sütöttek búzakalácsot. A nóta is mondja:

"Hej karácson, karácson,

Van-e kalács a rácson?

Ha nincs kalács a rácson,

Mit ér ez a karácson."

Mielôtt a gazdasszony a karácsonyi ebédet betálalta volna, abból a tepsibôl, amelyben a kalácsot vagy a rétest sütötte, az ebédre készített ételfajták mindegyikébôl adott a "majorságnak". A gazdasszonynak az ebéd alatt a vánkoson kellett ülnie, hogy tyúkjai jó tojók legyenek. Arra is vigyáztak, hogy az asszony ne keljen fel az asztaltól, mert akkor a tyúkok sem "ülnek meg" a következô évben.

Ezen a napon a már említett kalácson és rétesen kívül ebédre fôleg babot, káposztát, lencsét vagy répát ettek. A család minden tagja egy kanállal tett az ételbôl az üres tányérjába. Ebéd után kenyérbe téve adtak lencsét a lovaknak és a marháknak. Az állatokat kiskarácsonyig abroncsból etették, hogy a következô évben "együtt maradjon a jószág". Ilyenkor a gazda azt mondta: "Távozz ördög a majorságomtú, marháimaktú!"

Karácsony este az abrosszal beterített asztalra sót, piros almát, gazdasági terményeket és eszközöket tettek. A Cserta-patak mellékén lévô községekben a szántóföldeken nôtt terményekbôl búzát, rozsot, zabot, valamint bemetszett és megsózott vöröshagymát, a frissen sült kenyérbôl egy darabot, olvasót s pénzzel megtöltött erszényt helyeztek az asztalra. Mindezeket egy asztali abrosszal lefedték, s efölött költötték el az ételt. Ezek is termés- és idôjárásjóslására szolgáltak, valamint a betegségek elûzésére. Sok helyen a karácsonyi asztal alá szalmát, szénát tettek, jelképezve ezzel a megszületô Krisztust, aki szintén szalmán feküdt. Ezeket késôbb összefogva a gyümölcsfákra tették, hogy jó termôk legyenek.

Az ünnepi étel alapjaiban nem ütött el a göcseji ember hétköznapi eledeleitôl. Ahogy Gönczi írja: a hétköznapi ételek "jobbjaiból" került ki az ünnepi ebéd és vacsora. Kiemelt szerepe volt a káposztának és a frissen sült kenyérnek. A leveseket nagy gonddal fôzték ilyenkor. A húslevest, aszerint, hogy milyen tésztát tettek bele, másféleképpen nevezték el: "metit", "kockás tiészta", "rizskáso", "ludgége-, rozmaringos és becsinyáttleves". A lúdgégeleves tésztáját kis hegyes fán megpödörték, hogy olyan alakban álljon, mint a lúdgége. A rozmaringos leves valójában krumplileves, tejföllel behabarva, melybe vágott rozmaringlevelet szórtak. A becsinált-levest a majorság aprólékjából készítették. Ünnepekkor mártásokat is készítettek, ezek közül a legkedveltebb a rozmaringos mártás volt. (Tejfölös liszttel készítették, s vágott rozmaringot tettek bele.) Volt ezenkívül tormás, uborka-, zsemle-, paradicsom- és vargányamártás. Télen a disznóhús volt a fô eledel, így került ebbôl a karácsonyi asztalra is. Azonban a disznónak aratásig, vagyis nyárig ki kellett tartania. "Hitvány embernek" tartották, akinél a hús már tavaszra elfogyott. A disznósonkát a kemencében sütötték ki, s nem kövesztették.

Italul télen-nyáron, hétköznap-ünnepnap bort fogyasztottak. A pálinkával mértékletesen éltek.

Karácsonykor természetesen a jövô évi bortermésre is jósoltak. Ha a bevágott vöröshagyma leve a besózás következtében lefolyt, jó, ellenkezô esetben rossz bortermésre számítottak.

*

Forrás: Gönczi Ferenc: Göcsej és Hetés vidéke

Bíró Friderika: Göcsej (Gondolat Kiadó, 1988)

Vajda József: Hallottad-e hírét Zalaegerszegnek

333 zalai népdal (Zalai gyûjtemény, 10.)

A téli napforduló, a diadalmas Nap, az élet megújulásába vetett hit megünneplése régmúlt idôkbe nyúlik vissza. Ez az ünnepkör a nagy világvallásokban is megtalálható. Karácsonyt, Jézus születésének ünnepét is a római mitológiából vezethetjük le. A római birodalomban az idôszámításunk szerinti III. században rendelték el az ünnepet, bár akkoriban a Napisten születésnapját köszöntötték ezen a napon. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus, az isteni fényforrás születésnapját ezért teszik erre az idôre. Ez a nap a IV. században válik igazán elfogadottá és elterjedtté. Családi ünneppé a protestantizmus terjedésével vált (XVII. század), ezzel az ajándékozás szokása is átalakult.

A meghatározott idôre, karácsonyra állított feldíszített fa szokása is erre az idôszakra tehetô, germán eredetû. A mai karácsonyfák alakjukkal emlékeztetnek e hitvilág óriásfájához, melynek ágai a végtelenbe, gyökerei pedig az óriások és holt lelkek birodalmába nyúltak. Az egész keresztény világban a XVIII. században indult világhódító útjára fôleg az európai kultúrától befolyásolt területeken. Maga a karácsonyfa is az örökké tartó életre utal, így mindig örökzöld fafajt használnak erre a célra. Általában Európában és Észak-Amerikában fenyôféléket, ezek hiányában lomblevelû örökzöldeket.

A fenyôfajok közül a legnépszerûbb a lucfenyô (Picea), mely Európában gyakori. Sudár termetével, szabályos alakjával valamint könnyû díszíthetôségével vívta ki magának az elsô helyet. Hibája azonban, hogy a korszerû fûtésû lakásokban tûit gyorsan elveszíti, lekopaszodik és fokozottan tûzveszélyes. Az északi országokban ehelyett inkább a jegenyefenyô (Abies) féléket használják, melyek alakja hasonlít a lucfenyôhöz, de ágai sûrûsége miatt nehezebben díszíthetô, azonban lombja tartósabb. Oroszországban, annak is keletibb részein hosszútûs fenyôféléket (Pinus) alkalmaznak. E kebésbé dekoratív fafajok ott terjedtek el leginkább, ahol mind klimatikus mind egyéb okokból nem volt lehetôség értékesebb karácsonyfafélék termesztésére. Alakja kevésbé felel meg a célnak, de nagyon tartós a lombozata. Az U.S.A. északi részén és Kanadában gyakran használják a duglász- (Pseudotsuga) és a hemlokfenyôket (Tsuga) karácsonyfaként. Alakjuk hasonlít az európai lucfenyôkhöz, de sokkal tartósabbak azoknál. E fenyôfajokat az U.S.A. melegebb, déli területein gazdaságosan megtermelni nem lehet, ezért itt erre a célra virginiai borókát (Juniperus virginiana), vagy újabban a rendkívül gyors növekedésû hibridciprusokat (X Cupressocyparis) alkalmaznak.

a Logosznak, a Világ Fényének szimbóluma, a keresztény szimbolikában pedig egyértelmûen Krisztus jelképe. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként Krisztusnak is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa. A gyertya a láng, a kanóc és a viasz egysége a szentháromságot testesíti meg. A magyar néphit úgy tartja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égô gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. A gyertya végigkíséri az embert az életen, a keresztelô alkalmával éppoly fontos szimbolikus szerepet játszik, akárcsak a születésnapi tortán, a haldokló mellett vagy a ravatalnál.

A jászol tisztelete keleten kezdôdött, de a Krisztus- esemény megünneplése Rómából kiindulva terjedt el a világon. Liberius pápa bazilikát (BAsilica Liberiana) építtetett a karácsonyi misztérium megünneplésére. Ebben a bazilikában, a jobboldali mellékhajóban szentjászol-kápolnát állíttatott és itt celebrálta szentestén a misét. A római szentjászol és a pápa karácsonyi szentmiséje lehetett kiindulási pontja a karácsonyi jászolállításnak. Ennek a kultusznak a továbbfejlôdésének eredménye a misztériumjáték, népszínjáték, melynek kezdetei feltehetôleg a IX. századba nyúlnak vissza.

Az ezredes agglegény, mert annak idején nem házasodott meg. Akarta ugyan egy idôben, hogy majd csakugyan megházasodik, fiatal volt még akkor, játszi és bohó, tehát házasodni akart, jobban mondva el akart venni egy leányt, de utóbb a következményektôl megriadt. Lehet például, hogy olyan helyre helyezik át valahová a vadvidékre, a hegyek közé, ahol kocsiút sincsen, ahol mindent lóháton kell szállítani, s már most mint lehessen lovon vinni a zongorát. E kérdés megrendítette, sokat tépelôdött, s végül abbanhagyta szándékát. Így agglegény maradt, nem tart konyhát, s mindezzel világosan meg van okolva a tény, hogy a kutyamosója és a lovásza hazajárnak a század konyhájára ebédelni. A századra nézve ez megtiszteltetés és öröm, mert ez bizonyos elôkelô színezetet ad a kompániának, egyben pedig a legénység az egész ezredben a legjobb hírforrásokkal rendelkezik. Most is, épp ebédhez készülôdvén, a tisztelt mancsaft csörömpölt a konyhában azon edényekkel, mikrôl így szól a nóta: réz a kanál, bádog a csajka, huncut, aki csináltatta. Épp ezerleves volt bennefôtt hússal és grenadirmarssal: Az ezerleves jó, onnan a neve, hogy van benne ezer szem kása, a gránátmars pedig kitûnô eledel (fôtt tésztából, tört krumpliból állítódván elô), de csak akkor, ha zsíros vereshagymával jól el van bolondítva. A szakácsok pedig mindezt mérik kifelé nagy kanalakkal a földre rakott csajkákba, és azt mondja az ezredes úr lovásza:

– Újság!

A szakácsok kezében megáll a kanál. A lovász mondja:

– Karácsonyra minden kompániából hazamehet egy harmada egy álló hétre.

– Szüret! – mondják erre az emberek, s amikor jövén a konyhába az ezredes úr kutyamosója, s a föntebb elmondottakat komoly fejbólintással megerôsíteni látszik, némely ember örömében oly bolond táncot kezd járni, hogy majd bennehágnak a csajkákba. A hír pedig azonnal szétfut a más kompániákhoz. Halad föl az emeletre, s ama férhelyiségekbe, mik közönségesen ubikációknak neveztetnek. Az ubikációk lakosai némi kételkedéssel fogadják a hírt, mert az újságolások nem mindig tartalmaznak igazságot.

– Ki mondta? – kérdezik.

– Az ezredes úr kutyamosója – szólt a felelet.

Hát az egészen más. Most már bizonyos. Az emberek készülôdni kezdenek. Mindenki el akar menni. Ha rájuk hagynák, nem maradna a kaszárnya udvarán más, csak a faköpönyeg (annak meg mindegy, akárhol van). Kémlôdve és irigykedve néznek titkon egymásra, talán ezt eleresztik, engem meg nem. Minden három közül csak egy mehet el, ki lesz hát az az egy? Az újoncok leszámítódnak, marad hát még mindig két ember. Mármost a kettô között az lesz a numerus, amelyiknek kevesebb a büntetése.

No, pár nap múlva csakugyan benne is van a parancsban, amit a lovász mondott, és a kutyamosó megerôsített. Már éppen egy nap van csak karácsony böjtjéhez. A kapitányok válogathatnak bôven, hogy kit eresszenek haza, mert e tekintetben a kihallgatásokon igen nagy a forgalom. A szerencsések, akik szabadságot kaptak, módfelett boldogok. Soha, semmiféle generális tiszteletére nem pucolják oly fényesre a köpönyeggombot, mint mostan. Extra ruhákat kérnek kölcsön azoktól, akik nem mehetnek. A derékszíjat oly fényesre viaszkolják, hogy csillog, mint a tükör. És nevetve fogadják a napos káplárt, aki sorra járja a szobákat a manipuláns ôrmester üzenetével, hogy mondja meg a tisztelt társaság, milyen legyen az ételek rendje a karácsonyi napokon. Bánják is ôk, akármilyen lesz az étel, különbet esznek ôk otthon. Általán úgy el vannak telve a hazatérés gondolatával, örömével, hogy nem jut eszökbe, hogy hiszen egy hét múlva csak vissza kell térni. A legfiatalabb katonák, akik alig pár hetet szabadultak fel a regruta-sor alól, szomorúan nézik mindezt, mert ôk nem mehetnek haza, a szívekben vágyak támadnak, amiket mondhatatlan levertség követ. Annál inkább, mivelhogy ráérnek. Régi igazság, hogy foglalkoztatni kell a szomorú embert, akkor könnyebben elfelejti a baját, ám épp így az ünnepek táján beáll a kaszárnyákban a szokásos fegyverszünet, amire nincs is magyar szó; németül Waffebstillstandnak nevezik. Csak úgy ôdöngenek a folyosókon, némely a kantinba megy, ha van rá pénze, s ott borozgat nagy bújában, ismeretségeket köt más századbeli, hasonsorsú fiatal katonával, s elpanaszolják egymásnak titokzatosan, hogy milyen az ember a káplárjuk, milyen a szakaszvezetô, milyen az ôrmester. A böjt napján a városba való legénység is rapportra áll, az mind egész napra szóló kimaradási engedélyt kér a kapitánytól. A szakasz-szobákban durva lármák esnek, az altisztek verekednek ilyenkor össze. Mind engedelmet akar kérni a kimaradásra, de mert a rend szerint minden szobában legalább egynek otthon kell maradnia: azon veszekednek, hogy ki legyen az otthonmaradó. A manipuláns ôrmester káromkodik, és azt kérdezi az Istentôl, hogy a nyila miért nem üt már bele a tisztelt társaságba vagy egyszer, mikor ô elôzô nap annyi étel-félét bevásárolt, s most nem lesz, aki megegye.

Végezetül elmegy mindenki, aki elmenendô. A kaszárnyában alig marad lélek. Aki ott marad is, az unalmas és hideg délutánon nem tudja idejét tölteni. Van, aki mindjárt ebéd után lefekszik s aluszik, az még a legboldogabb. Más szobában játszanak. Miután a kártya tilos jószág, dominóval játszanak harmincegyest a huszonegyes formájára. A bankos csak úgy tartja a köveket, mintha kártyázna, s osztja ki a plattokat, a játékosok pedig csak úgy gusztálnak, resztálnak a kövekkel, mint a kártyában szokás. A harmadik szakaszban vagy egy fiatal regruta, akinek az apja pálinkakereskedô, az küldött a fiának egy láda konyakot, ennélfogva részeg az egész harmadik szakasz káplárostól egyetemben, és közösen sírnak az asztal körül. Leszáll az est. A sivár falak sivárabbak, mint valaha. A szobákból kihallatszik a visszhangos folyosókra a nóta.

Vásárhelyen nem tudják a nevemet,

Majd megtudják, ha katonának visznek.

Az én nevem törökszegfû, liliom,

Törökszegfû, liliom,

Ha meghalok, kinyílik a síromon…

Szól, azután elhallgat, hogy egy másik ubikációból feleljen rá a parasztkatona komor, jajgató dala:

Ha kiállok a kaszárnya elébe,

Sírva nézek a csillagos egekre.

Jaj Istenem, merre van az én hazám?

Merre van az én hazám?

Sirat-e még engem az édesanyám?

Ma különlegesképp vacsora is van, úgynevezett menázsi-javítás: valami tésztaféle, de nemigen tesz abban kárt senki. Csak túrkálnak inkább benne. Ennek is vége. Közeledik a kilenc óra, de a hazaszállingózó katonák szokott képe most hiányzik. Azok most mind idôn túl való maradáson vannak. Az ôrségrôl hosszan elnyújtott kiáltás hallatszik, a hang végiglebeg a hosszú, üres, hideg folyosókon. – Ráhágtak a lábára, azért kiabál – véli a bakanyelv, igazság szerint azonban ez a kilenc órai capistrángot jelenti. A rézduda szólni kezd, félig befagyott sikoltásai azután lassan elhallgatnak. A napos megy le jelenteni, hogy itthon van mindenki, akinek itthon kell lenni, s e foglalkozáshoz beleöltözködik a kesztyûkbe. Kászmálódik mindenki, hogy lefeküdjék. Kint harangok szólnak a város házai fölött, s ünnepi beszéddel jelentik a napot. A lámpát eloltják. Még kattog egy darabig egy-két legény, az ócska csizmákból vágott, patkósarkú papucsokban, azután csönd lesz. Ebben a csöndes sötétben pedig fölkel az ágyából egy fiatal katona, magára ölti a kopott köpönyeget, és halkan kióvakodik a szobaajtón.

A napos visszajön. Jó volna aludni nagyon, minthogy mindig akkor szeretne legjobban aludni az ember, mikor nem lehet. Egy üres ágyon elteríti a pokrócot, rádôl, de amint érzi, hogy csukódna lefelé a szeme, fölugrik, nehogy elnyomja az álom. Meggyújtja a lámpát, leveszi a tartójából, s egy homokos ládába állítja talppal, hogy fel ne dôljön. Az ablakból tintát, tollat meg papírt kotorász elô, s levelet ír haza: Írtam levelem karácsony böjtje éjszakáján, szomorú szolgálatban…

Felére sem ér még a levélnek, jön egy vizitáló ôrmester, az inspekciós. Ez most mérges, amiben igaza is van neki, mert keserves a szolgálat ezen az éjszakán. Ennélfogva igen szabályszerû és hajszálramenô pontossággal vizitál. A szabadságoltak és engedélyesek lajstromából megállapítja a számot, azután összeolvassa az ágyakat, hogy hánynak szabad üresen állni. Lassan haladnak a szobában az alvók között. Még valamely más kompániából áthallatszik:

Jaj Istenem, merre van az én hazám?

Merre van az én hazám?

Sirat-e még engem az édesanyám?

– Innen hiányzik egy ember – mondja az inspekciós, rámutatva az üres ágyra.

A káplár odanéz.

– Hiányzik csakugyan – mondja. Pedig egy félóra elôtt még itt volt. Hát mikor szökött már ki a rossz regruta?

– Nono – mondja amaz –, az majd kiderül, hogy maga azt jelentgeti, hogy nem hiányzik senki, aztán ehol van ni…

– De ôrmester úr, jelentem alásan, tanúsítani is tudom, hogy a regruta Mátiász Király itthon volt még az elôbb.

– Nana, csak gyerünk a hadnagy úrhoz.

Lemennek az inspekciós hadnagyhoz jelentést tenni. A hadnagy nem mérges, ellenkezôleg szelid karácsonyi hangulatban van. Meghallgatja a jelentéseket, s azt mondja: jó, jó, hát majd ügyelni kell a kiszököttre, hogy mikor jön be. – De – teszi hozzá – írásosan ne jelentsék. Ezen a napon, ha csak lehet, ne zárassunk be senkit.

A két altiszt elmegy. A káplár kissé megkönnyebbülve, a vén ôrmester azonban elítéli ezt az eljárást, s e fölött való véleményét úgy fejezi ki a hadnagy elôtt, hogy a lehetô legfeszesebben szalutál neki, elôírásosan fordul sarkon, a bal lábbal lép ki, s e tettét véghez vive ô is megkönnyebbül, gondolván: – No, ennek jól megadtam!

Megint csak lefekszik a kaszárnya udvarára a karácsony éjszaka csöndje. Egy órakor a napos fölkelti a másik szolgálati társát, a frájtert, hogy ezután majd az vigyázzon, ô meg ledôl.

– Ha hazaólálkodik az a Mátiász Király regruta – mondja neki –, hát hátbavághatod egynéhányszor az én nevemben is, mert majd becsukatott a gazember.

– Nono – véli a frájter –, hogy hát hiszen, ha csak az kell.

De a regruta Mátiász Király reggelre sem jött haza. Nem is jöhetett, mert hiszen el sem ment testbelileg hazulról. A lelke, az alighanem hazament mindjárt kilenc óra után a faluba, és szétnézett a szülôház körül, a teste azonban itt maradt. Meg is találták reggel, amint lógott a kerítésen az ócska köpönyegben. Karácsony ünnepének elsô napja ekkor virradt, az akasztott embert pedig leemelték a szegrôl. Mint ilyenkor szokás, nagy futkározások támadtak, és káromkodtak azok a katonák, akiket dologra rendeltek ki e napon, hogy a testet kézikocsin a kórházba behúzzák. Mérgesek voltak. Igazuk volt. Miért nem választott Mátiász Király az eltávozásra más napot?

1902

A három csavargó úgy verôdött össze, szó szerint, egy állomás környéki csehóban, ahol mûvészkedéssel szerettek volna némi pénzmaghoz jutni, hogy valami mokányok alaposan helybenhagyták szegényeket. Nehéz felépülni, ha folyton ütik az embert, és ennie sincs mit. Mégsem búsultak.

Egyiknek volt egy rozzant hegedûje, azt nyekergette, nem sok sikerrel, mert csak kevés dalt tudott, és azokat is kissé hamisan játszotta. Ez olyan sovány volt, hogy a lelke sem fért belé, néha mellette bandukolt a szürkületben. A másiknak szájharmonikája volt, ez sántasága okán komikusan ugrabugrált, néha pikáns dalrészleteket is énekelt, ô kacagtatta a korcsma közönségét. A harmadiknak nem volt semmiféle hangszere, viszont nagy bajusza nôtt, mesterien csücsörített a szájával, és pompásan fütyült, amikor pedig nem csücsörített és nem fütyült, akkor vagy a brácsát utánozta, vagy a bôgôt, és nagyon mûvészien tudta tartani a sapkáját egy kis alamizsnáért.

A hegedûs csavargót Cincogónak hívták, a szájharmonikást Pikolónak, a harmadiknak Brummogó volt a neve. Ezek hárman akkor ébredtek hivatásuk tudatára, mikor az elefántlábú csapos asszony rájuk rivallt: – Na, háromkirályok, mars kifelé! Ez itt nem karácsonyi koncertterem, se betlehemi istálló. Hitelbe sem iszunk, sem b…unk!

Attól kezdve elválaszthatatlanok voltak. A pályaudvar környékén jól ismerték ôket, bár senki sem tudta, hol húzzák meg magukat éjszakára. Cincogó cincogtatta hegedûjét, Pikoló figurázott, Brummogó brummogott vagy umtattázott, és tartotta a sapkát. Gyakran alázták meg ôket, de hát mit tehettek. Örültek, ha hozzájuthattak egy-egy pohár italhoz, cserébe elviselték a csúfolódást, a pofonokat, rúgásokat. Tûrték az életet, mint szamár a farkasfogat.

A karácsony nagy esemény volt. – Beköszönünk az emberekhez, tán csak nem dobnak ki éppen a szentestén – bizakodtak. Cincogó tudott egy dalt a Megváltóról, amit Pikoló németül is megtanult egy másik csavargótól, Brummogó pedig több nyelven tudta azt kívánni, hogy boldog karácsonyt!

Az ünnep elôtt jó héttel elkezdték a próbákat. Pontosabban a fô póbákat, mert minden urat fôúrnak, minden próbát fôpróbának neveztek. Tányéroztak is, és úgy látszott, hogy egész jó vállalkozásnak bizonyul a furcsa dalos-zenés szövetség. Mígnem egyszer csak megjelent a Három Tetûnek becézett köpködôben Tanga, egy komor képû alak, és afelôl érdeklôdött, hogy van-e muzsikálási engedélyük.

– Hát ahhoz, hogy dicsérjük az urat és hirdessük a Megváltó megszületését, külön engedély kell? – álmélkodtak a botcsinálta háromkirályok. A mogorva Tanga (neve onnan jött, ilyen alsóval fojtotta meg szeretôjét, mikor rajtakapta egy másik fickóval) hirtelen belevágta széles pengéjû kését az asztalba. – Ha nincs engedély, nincs kornyikálás – mondta ellenmondást nem tûrô hangon.

– Bocsásson meg, tisztelt ellenôr úr – kérdezte reszketve Cincogó, úgy is, mint fôprímás –, de hát honnan lenne engedélyünk? Nincs nekünk pénzünk affélére.

– Ha nincs, akkor meg ne lássalak többé a környéken! – kiáltotta a késes férfiú. – Egyébként pedig, hogy lássátok: nem vagyok én egy szôrôs szívû inspektor, csak úgy, szôrmentén közlöm, hogy velem szót lehet érteni. Világos?

Kivette a kést az asztalból, de csak azért, hogy megint csattanva belevágja. A háromkirályok úgy reszkettek, mint a nyárfalevél.

Kisomfordáltak a Három Tetûbôl, de Tanga alak utánuk eredt.

– Jelentkeztek tíz euróval vagy annak megfelelô más pénzzel. És akkor elindítom az eljárást. Egyértelmû, nem?

Egyértelmû volt a kés a kabátja ujjában.

Mit tegyenek, szegény nyomorultak. Ha muzsikálni akarnak, fizetni kell. Úgy látszik, Krisztusnak nemcsak hogy a koporsóját nem ôrzik ingyen, de születése körül is mindenféle bonyodalom adódik. Például nem szabad ingyen dicsôíteni.

Elvonultak az üres vagonba tanácskozni.

A nagy sopánkodásban csakhamar kiderült, hogy itt-ott mégis föllelhetô némi kis tartalék. Cincogó talált egyszer egy ötdollárost, amellyel akkor nem tudott mit kezdeni, most meg, mióta ilyen erôs fizetôeszközzé vált, nem merte fölváltani, hiszen ha elôkapja, százas, hogy tolvajnak vélik.

No, ez már valami, örvendeztek. Pikoló felajánlotta, hogy eladja szájharmonikáját, de ezt a nagylelkû áldozatot nem lehetett elfogadni, ezért aztán még nagyobb gondban ténferegtek az utcán, míg meg nem akad a szemük egy zokniáruson.

– Nini – álmélkodott Pikoló. – Ez az én cimborám a lerbôl.

Hát ezzel nagyot paroláztak, s megegyeztek vele, hogy átvesznek tôle néhány köteg lábravalót. A városban itt-ott, tehetségük és szerencséjük szerint túladnak rajta, a különbözet pedig az ô markukat üti.

Igen ám, de telik az idô: Tanga várja az euróit!

Sorshúzás döntötte el: Cincogó viszi be – elôlegként – az ötdollárost, a többit késôbb adják át.

Reszketve várta Pikoló és Brummogó az eredményt.

Az érkezett is csakhamar, egy cipóképû ismeretlen személyében. Alig ismerték föl benne Cincogót.

– Ez n-nem viccel – dadogta, és potyogtak a könnyei.

De karácsony és egyéb sátoros ünnepek idején a jó Isten csak úgy né, mint mikor amnesztiát ád az elnök, találomra segít néhány kárhozatra javasolt lelken. Nagy szerencséjükre a zoknis haver voltaképpen álcázott petárdás volt. Vagyis zokniba bújtatott petárdát és egyéb ilyen pukkanó micsodákat árult titokban, merthogy az egyébként tilos volt, három hónaptól egy évig terjedô börtön járt érte.

De a Tanga kése nagyobb úr, mint a ler, amelyet ismerni volt már szerencsétlenségük. Még nagyobb úr bennük a vágy, hogy elhordozzák a Kisjézus születési örömhírét, dallal és muzsikával, miáltal némi kis pénzmaghoz juthatnának.

Nosza, belekapott az új boltba a Háromkirály Trió is, és pár óra alatt összehozták az összeg többi részét. Vitte a nép a petárdát, mint az átkosban a szaloncukrot.

Estére ott álltak vigyázzban a Tanga asztala elôtt, és nem Cincogó, hanem Brummogó nyújtotta át a pénzt.

– Na ide figyeljetek, maflák – böfögött egy hatkilósat Tanga, miután kiszedte belôlük, vagyis késével játszadozva elregéltette velük, hogyan s miként jutottak a pénzhez. – Az eljárás meg van indítva. Világos? Holnaputánra meglesz az engedély. Jösztök tatushoz újabb tíz euróval, és aztán a többit meglátjuk. Érrrtve vagyok?!

Jaj, hát hogyne lett volna értve.

– Most pedig egyikôtök, te, te nyárivinnyogó – mutatott a penge hegyével Cincogóra – , megmutatod nekem azt a "zokniárust".

Azt könnyû megmutatni, mert ott posztol az önkiszolgáló üzlet elôtt, és vígan kínálja portékáit. De ki adja fel ilyen könnyen pénzt termô cimboráját? Bánták, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, hogy eljárt a szájuk a petárdákról.

Cincogó ment elöl, mögötte Pikoló és Brummogó, hátul jött Tanga. A félelem néha kitûnô tanácsadó. Az önkiszolgáló sarkán ekkor legalább három zokniárus mûködött. Hirtelen ötlettel a lerbeli kolléga mellett lezserül elsuvadt a három legény, és egy másiknál érdeklôdtek a téli zoknik felôl.

Ennyi a feladatuk, Tanga intett, húzhatnak el a búsba.

A zenekar boldogan vonult tova. Ha a szívük dob, akár medvetáncoltatót is játszhattak volna.

Az üres vagonban várta ôket az újabb "zokniszállítmány", dehogyis rontják ôk itt ezeknek a boltját!…

Az állomáson rendészek cirkáltak, az orruk elôtt sózták el az egészet valami északról jött palikra.

Jól cselekedtek, mert alig hagyták el a vágányokat, sípszó harsant, és kezdôdött a razzia. A jó Isten elengedi ezt a kis botlást nekik, hiszen azért tették, hogy dalolhassanak a Jézuskának.

A Három Tetûbe sehogy sem akaródzott visszatérni. De ez a Tanga rájuk talál a föld mélyén is. Hát mégis odamerészkedtek másnap az újabb összeggel annak az ingyenélô gazembrnek. Óvatosan bekémleltek, hadd lám, mi a helyzet. Hát uramfia, a rusnya képû mogorva nem ül ám ott, a sarokban.

Csodálkozott az elefántlábú csaposasszony, hogy ezek két-két krigli sört isznak, és azt ki is fizetik.

Várták a késest, várták, várták, míg ki nem dobták megint ôket. Ha nem jött, nem jött. De azért másnap is bekukkantottak, sûrû fohászkodással, jaj, nehogy ott legyen.

Hát nem volt ott. Sem a következô napon, sem semmikor aztán.

Fellélegezve kezdhették újra a fôpróbát. Néhány szép ropogós bankóval a zsebükben.

A késes "inspektor" abszolúte kimaradt a buliból. Törzsvendég kocsmázók tárgyalták maguk közt, hogy talán komapénzt követelt volna a petárdát forgalmazó zokniárustól, megfenyegetve, hogy feladja a zsernyákoknak, ha nem fizet. Na de az nem a lerbeli koma volt, hanem egy ukrán brátyus. Füléhez kapta maroktelcsijét, aztán megmondta Tangának, hol várja a zsozsót. Tanga elment a megbeszélt helyre, és azóta is ott van.

Elsüllyedt az alvilágban.

A Háromkirály Trió, amint magukat elôszeretettel nevezték, szerencsésen megérte szent karácsony estéjét, boldogan kornyikáltak, nemcsak a pályaudvar környékének kocsmáiban, hanem a házak között is, sôt a veszteglô vonatokra is felkérezkedtek, és nem hajította le ôket a kalauz. Finomodott némileg a játékuk, szereztek háromkirályos cuccot: koronát a fejükre, köpenyt a vállukra, Cincogónak csizma is jutott, Pikoló inkább furulyált, mint szájharmonikázott, hogy a románok is szeressék és adakozzanak, Brummogó pedig valami keletinek számító deszkadarabon gürüzdölt vastag ujjaival, és valóban egzotikus hangokat csalt ki belôle. A betlehemi szamár örvendezése, magyarázta szerényen; de a hang nem olyan volt, mint ami az állat elülsô fertályán jön ki.

Amikor egy alacsony ház elôtt haladtak el, belestek az ablakon. Kicsike volt a karácsonyfa, még pirinyóbbak az apróságok, amint körülállva méricskélik szerény ajándékaikat. Istenem, sóhajtott Cincogó. Akár a mi gyermekeink is lehetnének.

Elérzékenyült a Háromkirály Trió, majd összesúgtak: – Ezeknek ingyen énekelünk!

Rázendítettek. És akkor, a kapu homályából, nyilván a szent muzsika hatására, egy ott ólálkodó fekete alak bontakozott ki, s amikor azt hallotta, hogy "Megszületett megváltója ennek a világnak…", kék láng csapott ki a szájából, és pillanat alatt kámforrá vált, sûrû kénkôszagot hagyva maga után.

Így mondják a triósok a Három Tetûben. S azt is, hogy nem esküdnének meg rá, de az Isten ebben a szent minutumban ragassza ahhoz a padhoz ôket, amelyiken éppen ülnek és isznak és cigarettáznak, hogy soha fel ne keljenek róla – ha az a setét alak nem éppen maga a büdöskurva az ördög volt. A késes Tanga képében!

De ezt még én sem hiszem el nekik.

Erdélyi hatvanhatos utakon áll a Charger. Nincsen Erdélyben hatvanhatos út. De vannak örök utak. Egy ilyen örök hatvanhatos út mellett. Amelynek útjelzô tábláját nem rozsdás fémdarabból faragták és nem rég elkopott fekete olajfestékkel mázolták oda: legendás útszakasz. Ezek a betûk, ez a régen rozsdálló tábla a lélekben, a szív mélyén rejtezik. Ott karcol, oda ágyazódott be: kitörölhetetlenül, lebonthatatlanul, széttörhetetlenül, akár a régi karácsonyok. Amelyekre oly kevesen emlékeznek már. Ott áll a Charger.

Nem az úton, egy autópálya-büfé vagy kamionstop parkolójában, ahol kaja- és benzinszag keveredik a V8-as dorombolásával és kávéillat gôzölög az éjbe, amikor megszólal a blues. Nem. Poros telek az út jobb oldalán, fémtetôk ezrei halomba rakva, a festéket leégette róluk már a tûzô nap és lemarták a hajnali esôk. A kopott, régi sportkocsi, amely a világ annyi táját bejárta, útjai végéhez érkezett. Most már zavartalanul pihen. Az eltompult fényû lökhárítókat leszereltette egy autógyûjtô, új, csilivili masinájához kellettek azok. Kormánya egy tinédzser srác falán lóg régi Gibsonokkal egyetemben, üléseit bôrdíszmûves vette meg. Talán táskaként látnak új világot egyszer, valamely motor oldalán. Fehér feliratos kerekei hiányoznak, ott maradtak valahol a hatvanhatos úton, a vényolcas Big Block sorsa ismeretlen. Annyi mérföldet bejárt: télen és nyáron, hóban és sárban, nagy aszályok, nagy pestisek és nagy áradások idején. Lehet, újrahasznosították, lehet, beöntötték, és most szekrénylábként, ablakkeretként szolgál valahol. Lehet, lelkes amatôrök éppen felújítják, hogy megadják neki a halhatatlanság reményét, a hitet valamiben, ami örökké tart. Csak a test, a rozsdás, vastag és nehéz acélrengeteg pihen ott, az országút szélén, amíg elvonul fölötte az idô és a föld színével és szagával azonos masszává alakul. Mert nincs új a nap alatt. Ablakrésein átfúj az északi szél, csupán szélvédôje maradt. És a visszapillantó, amelyen ottfelejtôdött az egykori medalion: az út isteneinek kiengesztelését, a nagy esôktôl való megkíméltetés óhaját tükrözi a minden titkok egébe, amikor rásüt a nap. És kegyesek voltak az út istenei. Hagyták, hogy kövesse a célt, hiszen még ôk sem tudták: a cél megszûnt valahol a távolban még azelôtt, hogy a Csillaggyûjtögetô megpakolta a csomagtartót, óbort tett bele és dzsesszgitárt, és azon a kisvárosi hajnalon nekiindult a végtelennek. Útját rétek és nagy hegyek, kolostorok, lokálok, templomok, áhítatok és utcai komédiák, kocsmák és verekedések szegélyezték, de ô csak ment tovább, hogy megtalálja azt, amit kétszer is elvesztett egykoron. A vak elindult a fény felé. A Charger pedig szállt az utak fölött, az óriásmotor erejét megsokszorozta az akarat, a derû, a remény és olyan volt ez, mint az álomutazás, amelyért soha nem jön el a tolvaj reggel.

Tûzô nap és porhó alatt szunnyad a test. – Rozsdafészek, semmire sem jó vastömeg – intette el az érdeklôdôket a kereskedô. Büszke volt arra, micsoda roncs ékesíti színes mezejét a torlódó, gyûrött fémhorizont alatt, a régi gumikkal szegélyezett, akkusav-tavacska oldalán. Nem adta volna oda semmi pénzért. Néha, egy-egy kevésbé forgalmas délutánon leült a küszöbre, nekidôlt az ajtófélfának, szivart sodort és elôvette a gitárt. A nagy utazásról szólt az ének, és ô maga elôtt látta a behemót állatot, amint kilencvennel suhan az országutakon, csillog a napfényben a vörössel csíkozott fekete fényezés, szól a rock'n'roll és boldogok az emberek. Kövér cigarettára gyújt az alkony, ahogy elôbukkan a hold, az emlékek ködébe vész a kisvárosi hajnal, látta, ahogyan kirajzolódik a mosolygó pálcikaember a papíron azon a karácsonyéjen, látta, ahogy eltûnik az autó a hágó ködében, látta, ahogyan megfogalmazódik a legenda, amelyet senki sem ismer, de mindenki elhisz, mert jó benne hinni. És itt a mítosz vége, itt a lába elôtt, kéttonnányi rozsda alakjában és az ajtókról lógó bôrfoszlány alakjában és az alvázra rakódott háromujjnyi sár alakjában. Egy része talán még a kisvárosból származik.

A Csillaggyûjtögetôrôl semmit se tudni. Autóját az út mellett találták. Benne volt a borosüveg és benne volt a gitár, a tegnapi kaja és a hálózsák. Csak az ódon, barna bôrtáska hiányzott. Mindenki tudta: abban vannak a csillagok.

Azóta ködös idôk járnak és nem látni többé a Tejutat. Lehet, eltévedt az éjben. Az ûrbeli mezôkön kóborol valahol és keresi az Istent, hogy megkérdezze tôle. Ám ô is tudja: az Isten nem válaszol. Szomorú mosollyal néz a vastömegre, a zenélô kereskedôre és néha megsimogat valamit a szívekben. Amit odarejtett, kitörölhetetlenül.

Ilona néni reggel hét órakor kel, valamit sietôsen fal és rögtön munkához lát.

A kertes ház kapualjában – a marosvásárhelyi Nemlátók Egyesületének székházánál – van egy kis helyiség, szeméttároló, ahová igyekszik. Itt az elôzô este gyûjtött hulladékot rendezgeti. Papírt, kartont, pillepalackot és szerencsésebb esetben ócskavasat. Kis szekerét beállítja, és elkezdi a dobozok szétszedését, a pakolást. A tevés-vevés két-három órát is eltarthat, mert a szekeret szakszerûen kell megrakni, ugyanis hosszú útnak indítja, s nem mindegy, hogy áll az áru rajta. Útja a Köteles Sámuel utca 12. szám alól a nagyállomás melletti hulladékgyûjtôig tart, amit naponta tesz meg.

A kidobott holmit egymaga gyûjti, a Bolyai téren, az állomás körül, lerakatokból, kis üzletekbôl, megvannak a helyei. Tudják, minden délután elmegy a dobozokért. A szekerét egyedül tolja. Nem szereti, ha segítenek neki. Ô tudja a dolgát, tudja, mit hogyan kell. Lassan, öregesen, de boldogul.

– Egy ilyen szekérért 20-30 ezer lejt kapok. Ha van vasam is, akkor jó, mert akkor még 70 ezret is adnak. Tudja, kedves, olcsó a papír, 300 lej kilója. A vas nem tudom pontosan mennyi, de drágább. Amikor meglátnak az úton, ahogy kínlódok, megsajnálnak a naccságák . Emlékszik, amikor elôször találkoztunk, akkor is egy százast nyújtott ki valaki a kocsiból. Látják, hogy dolgozom, s gondolják, jobb, mintha kéregetnék. Muszáj mindennap menni, mert a nyugdíjam 1 millió s egy kicsi. Pedig dolgoztam az ICRA-nál, a CLF- nél, a borsónál, a konzervgyárban szerettem a legjobban, de ha árut kellett rakjunk, akkor azt is elvégeztem. Nehéz volt, mert a lányomat nem volt akire hagyjam, be kellett adjam bentlakásos iskolába. De most! Sokkal nehezebb! Nem tudom, hogy lesz karácsonykor, esetleg tölteléket fôzünk, ha lesz mibôl. Ha nem, megelégszünk egy kis kaláccsal. Megvesszük, de a pénz sok mindenre kell. Eladósodtunk, meghalt a bátyám, én kellett eltemessem. Nem sikerült visszafizetni a kölcsönpénzt. Itt házbérben lakunk, ha ki kell költözni, nem tudjuk, hol húzzuk meg magunkat. Van négy unokám, a kisebbikkel baj van, nem egészséges. A lányom emiatt itthon kell üljön, nem tud dolgozni. Nincs kereset. Azzal van szerencsénk, hogy én tudok dolgozni. Megszoktam a gyûjtögetést, ha abba kellene hagyjam, lehet unnám magam. Mondták az emberek, hogy egyszer láttak az újságban, akkor egy hûtôt vittem, lefényképeztek – talán maga volt? –, de akkor nem írtak semmit rólam. Most ha ismét meglátnak, hátha valakinek eszébe jutok. Ha nem, az sem baj. Csak hát itt a tél és nincs jó lábbelim se. Tudja, a bogom miatt 42-est hordok, ha valakinek volna kidobandó csizmája, jól fogna – mondja sietôsen, majd hozzáteszi: – Ne haragudjon, kedves, nincs több idôm beszélgetni, sok még a dolgom. Ma péntek, vasárnap máris karácsony. Igaz?

Rózsaszín hajkorona, bumfordi orr, pöttyös kötény, kék-sárga bugyogó, lufifújó óriásfecskendô – pillanatnyi varázs, amely a legbetegebb, legszomorúbb gyermekarcon is elôvarázsolja a mosolyt. Ahogy a programot is elnevezték, amelyben két bohóctársával együtt havonta járják városunk gyerekkórházait, hogy vidámságot lopjanak elkeseredett beteg gyermekek szomorú kórházi mindennapjaiba.

Tréfás kedvû fiataloknak gondolná ôket az ember, ahogy tanítómesterük, az Egyesült Államokból érkezett Richard Drapner önkéntes beteggondozó, hivatásos bohóc irányításával hosszú, órákig tartó készülôdés nyomán vidámságot árasztó hamisítatlan nevettetôvé alakulnak. Szinte közhely, hogy az igazi bohóc fehér álarca mögött a szomorúság lappang, a 45 éves Molnár Gizella azonban boldognak vallja magát, annak ellenére, hogy az ôt és családját ért megpróbáltatások terhétôl bárki összeroppant volna. A bôrgyári szakmunkásként töltött évtizedek után, 1999 októberében Molnár Ferenc szív- és agyinfarktust kapott. Bal fele teljesen lebénult, s az orvosok nemhogy hosszú életet, de még a felépülés reményét sem jósolták a beteg férfinak. Felesége, aki hosszú hetekig a kórházi széken töltötte az éjszakákat és ölben hordozta megsemmisült férjét, maga is lenyomorodott, s mindkettôjüket betegnyugdíjazták. Amikor valamennyire összeszedte magát, a közösen ledolgozott hatvan év alapján hiába kérte, hogy volt munkahelyükön részmunkaidôben alkalmazzák. A hajdani becsületet és tisztességet az akkori vezetôség nem értékelte. A kereset mellett pedig elmaradtak a barátok is, akik kezdetben sajnálkoztak, aztán el is felejtették, hogy a világon vannak. Miközben hét éven át többek között akupunktúrás és bioenergetikai kezelésre is hordozta lebénult férjét, sokan kétkedve kérdezték, hogy mindez mire való. – Nem akartam, hogy valaha is azt érezzem, emberileg nem tettem meg mindent a gyógyulása érdekében – magyarázza szinte magának, most annyi idô után, majd hozzáteszi: a szeretettel és a türelemmel csodákra képes az ember. A támogatás pedig nem onnan érkezett, ahonnan elvárta volna, s ahonnan csak a kölcsönadott gesztusokat kellett volna visszafizetni. Az ember addig jó, amíg másoknak segít – summázza tapasztalatait. Aztán hozzáteszi, hogy azok álltak mellé, akikrôl nem is gondolta volna, s a megpróbáltatások éveiben a két gyerek nevelésében nagyon sokat jelentett a család. Volt olyan pillanat, amikor árulta a sokévi munkából vásárolt lakást, aztán simulni kezdtek a gyûrôdések. Férje számára, aki lassan épült és járni tanult, hihetetlen ösztönzést jelentettek a csütörtök délutánok, amikor Bartha Imola, a Medicare Alapítvány asszisztensnôje és Dick Drapner meglátogatták a lábadozó beteget. Bevallása szerint az irántuk való tiszteletbôl vállalkozott a bohócruha felöltésére is.

– Azt mondták fiatalos vagyok, de elsô alkalommal, amikor három és fél órányi próbálkozás után a lufifújást abbahagytam, alig tudtam felállni a székbôl. Kezdetben szégyelltem, hogy 45 éves fejjel bohóckodásra adtam a fejem, amit csak tetézett, hogy az elsô klinikai látogatás után a szomorúság vett erôt rajtam. Volt egy kisfiú, aki szinte sírt, amikor elôször meglátott. Második alkalommal Dicknek sikerült felvidítania ôt, a harmadik látogatásunkkor pedig már halott volt. Azóta minden mosolynak örülünk, ami ottlétünkkor a gyerekek arcán felvillan.

Valamikor sokat adtam az emberek véleményére, most abban bízom, hogy aki ismer, az szeret, a többi már régen nem érdekes. A férjemet lassan nem tartjuk betegnek, ennek ellenére mindent megteszek, amire szüksége van. Közben gyerekre ügyelek, ami hihetetlen energiát ad, és Bartha Imolával meg Dániel Judittal minden hónapban felvesszük a bohócruhát.

Nem panaszkodom. Amíg dolgoztunk, csak kapaszkodtunk, rohantunk. Amióta a férjem beteg lett, több idônk jut egymásra. És ez boldoggá tesz. Amiképpen az is, hogy egyfolytában foglalkozom valamivel, ingyen, pénzért, szeretetbôl, de a segítséget nem utasítom vissza – hangzik Molnár Gizella hitvallása, akinek társaival együtt nemcsak karácsonykor, hanem minden hónapban sikerül mosolyt deríteniük megfáradt, elkeseredett, reménytelen gyermekarcokon.

A szabadtûzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tûz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tûznél, melynek a fénye átvilágít az idôn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsônek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belsô beköszöntôt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külsô beköszöntôt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tûzmestert, aki vezényli az üdvözlô puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivôt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyûlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkbôl az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollut. Hullatott egy tollut a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felôl.

Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; a miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortûz lobogása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükbôl az esztendô gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérbôl sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizébôl szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengô sereget.

Megálltunk egy ház elôtt, mely elsô volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó elôtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendes, majd felcsendült a külsô beköszöntô hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda:

Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.

Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,

Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában nem volt egy másik nyáj, amelyik belülrôl, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:

Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belsô beköszöntônek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel elôrevezettem a sort, úgyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkrôl a kucsmát, és én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,

Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.

Mert szólott egy csillag, éppen felkelôben,

Hogy gyorsan induljunk éjjeli idôben.

Napkelet országból így el is indultunk,

S ezen kedves házba hozott el az utunk.

Dicséretét zengjük Júda nemzetének,

Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.

Származásunk felôl sem hagyunk kétségben,

Vagyis bajban nôttünk, s tartós szegénységben;

S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,

Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,

Hanem angyalával nékünk megjelenté,

Hogy földre lejöve világ megváltója,

Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.

Ámen.

S erre az "ámen"-re, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tûzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

– Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves sz&oac