|
VI. évfolyam 302. (15872.) sz. |
2004. december 24., péntek |
Hirdessen a NÉPÚJSÁGBAN!
Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a BCR Tg. Mures IBAN RO 51 RNCB 3600000002490018 – euró; RO 24 RNCB 3600000002490019 – dollár bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@fx.ro
Apróhirdetések
Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen Magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: impress@fx.ro
A hirdetések egységes tarifája 90 Ft/szó, mely magába foglalja a romániai áfát is.
Díjmentesen
fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: impress@fx.ro
A hirdetések egységes tarifája 90 Ft/szó, mely magába foglalja a romániai áfát is.
Andrisnak
Lehajtja szép fejét anyám,
Mint egy magányos, fáradt napraforgó.
A csönd elindul, nagy öreg madár,
És vele tart egy állig gombolkozott angyal:
Kabátja tintakék, a gombja óarany,
És mint a postás, házról házra jár.
Alighogy int, kihunynak mind a villanyok,
És minden óra csendesebben üt,
A tornyokban és itt lent, mindenütt.
Ott áll anyám, az asztalhoz közel,
Elôtte roppant könyv dereng, akárha víztükör,
S azt mondja hallhatóan: Jövel, jövel…
Ugyan kivel beszél?
Kit szólongat, mikor már elpihent a ház?
Teremtôm, jó Atyám, nekem is van fiam!
Tekints reá, ne szûnj meg ôt tanítani,
Mert tôled vagyunk mi mindannyian… -
Így szól, s alig moccannak meg az ajkai.
Az asztalon hullámzik a damaszt,
Amíg a ház fölé
Egy csillagot ragaszt
Egy óriási kéz.
Hallgasd meg ôt, Atyám! - mondom hamar.
Anyámat nézi minden égi bolygó:
Ott áll elôttünk egy szép napraforgó.
Négy RMDSZ-reprezentáns az új kormányban
Az RMDSZ négy posztot kap az új kabinetben, ezek közül az egyik tárca nélküli államminiszteri tisztség, amely három szaktárca mûködését koordinálja, közölte csütörtökön Calin Popescu Tariceanu kinevezett kormányfô, miután konzultált Markó Bélával, az RMDSZ elnökével.
Emil Boc, az NLP-DP szövetség társelnöke elmondta, az RMDSZ részérôl Markó Béla lesz az államminiszter, az oktatásügyi, a kulturális és az integrációs szaktárcák tevékenységét irányítja majd. Boc hozzátette, csütörtökön az is eldôl, melyik három tárcát kapja meg az RMDSZ. (Lapzártáig nem értesültünk a döntésrôl - szerk. megj.)
Tariceanu elmondta, az RMDSZ-t képviselô államminiszter "a Demokrata Párt egyik képviselôjével együtt alkotja a koalíció kormányzati szintû politikai koordinációját biztosító struktúrát".
A kinevezett kormányfô közölte, elégedett az RMDSZ-szel folytatott tárgyalássorozattal, amely a végéhez közeledik. Hozzátette, lehetséges, hogy sikerül igazodni a szerdán ismertetett menetrendhez, az új kormány pedig december 28-án, de legkésôbb 29- én hivatalba lép.
Markó Béla azt nyilatkozta, egyelôre nem született döntés az RMDSZ-nek jutó másik három kormányzati tisztségrôl. A két fél képviselôi a D.A Szövetség kormányzati programján dolgoztak, amely péntekig elkészül és tartalmazni fogja az RMDSZ bizonyos célkitûzéseit is, fûzte hozzá. Markó elmondta, a következô napokban elkészül a D.A. és az RMDSZ közti együttmûködési protokollum is.
NLP-DP-beli források szerint az RMDSZ egy szaktárcát és két tárca nélküli miniszteri posztot kap.
Tanácsülés karácsonyi hangulatban
A Marosvásárhelyi Tanács 2004-es utolsó ülése karácsonyi hangulatban zajlott. Napirenden most is 26, ezenkívül pedig számos sürgôsségi eljárással kitûzött határozattervezet szerepelt, de a városatyák nagyjából úgy szavaztak, ahogy az ülésvezetô Doru Opriscan irányította.
Miután meghallgattak egy beszámolót arról, hogy miként hajtotta végre a polgármesteri hivatal az idei határozatokat, elfogadták a 2005-ös költségvetési keretszámokat. Ez azt jelenti, hogy a polgármesteri hivatal által leosztott költségvetésre voksoltak igennel, azzal a kikötéssel, hogy a januári ülésen részletezik, mire költik a város pénzét. A tanács arról is döntött, hogy a helyi adókat és illetékeket az inflációs ráta függvényében kiegészítik. Fontos lépés volt, hogy végre a tanács mûködési szabályára vonatkozóan is egyetértés született, azzal a kiegészítéssel, hogy a fontosabb határozattervezeteket a fele plusz egy szavazattal lehet elfogadni a jövôben. A sürgôsségi szolgálatot is korszerûsítheti a polgármesteri hivatal. Ilyen vonatkozásban már bizonyos helyiségcserék történtek, ezért dr. Benedek István kérte a végrehajtó szervet, tájékoztassa a tanácsot, mit tesznek majd a volt takarékpénztár felszabadult helyiségeivel. A társadalomvédelemmel foglalkozó alapítványok és egyesületek az 1998. évi 34-es törvény értelmében jövôre is költségvetési támogatást kapnak. A pénzek elosztásával a határozattervezet szerint értett egyet a tanács. Kisebb vitát váltott ki az állami lakások kiutalását megszabó kritériumrendszer kialakítása. Benedek István ajánlotta, hogy kedvezményeket biztosítsanak bizonyos kategóriáknak, azoknak például, akik díszpolgárok vagy idôsek, és arra szorulnak, hogy évtizedek után állami lakást igényeljenek, mert azt, amiben laknak, visszaigényelte a volt tulajdonos. E javaslat elesett, így az eredeti formában fogadták el az elsôbbséget megállapító kritériumokat. Elhalasztották viszont az FC Transilvania teremlabdarúgó csapattal való együttmûködési szerzôdést, mert még mindig nincs egyezség abban, mennyivel támogatják a labdarúgókat. Nagyobb vitát váltott ki viszont az Aquaserv Kht. által kért ivóvízdíj-emelés és a jövô évi beruházási lista is. Végül hiábavalónak tûnt az érvcsata, mert úgyis rábólintottak a díjemelésre. Hasonló vita volt a hôenergia díjának meghatározásáról, abban azonban nem egyeztek meg, így a határozattervezet alaposabb tanulmányozása mellett döntöttek, és a szavazást késôbbre halasztották. A gépkocsiparkolást felügyelô Tracia Trade Kft. 580 négyzetméter területet igényelt a várostól, ahova a gépkocsironcsokat, illetve újabb szolgáltatásként a parkolójegy nélküli autókat szállítanák. Ezzel szemben az RMDSZ-es tanácsosoknak volt kifogásuk. Molnár Gábor felvetette, a tanács ne adjon bérbe senkinek se területet, mert ez egy jelentôs gazdasági forrás lehet. Mi több, ha a város valamilyen befektetôt szeretne támogatni, azt csakis kedvezményesen felajánlott területekkel tehetné. Azt javasolta, pontosan mérjék fel milyen területekkel rendelkezik a város, s azt is határozzák el, kinek, miért, illetve mennyi idôre adják bérbe. Elhangzott olyan javaslat is, hogy a Tracia Trade csak ideiglenes épületet húzzon fel az igényelt területre, hiszen nem biztos, hogy ô fogja továbbra is ezt a szolgáltatást végezni. Maior Sergiu Claudiu emlékeztette a tanácsot, hogy korábban már elfogadták azt a határozattervezetet, miszerint a tilosban lévô, illetve parkolójegy nélküli gépkocsikat elszállíthatják. Végül a tanácsosok nem tudtak kiegyezni, így ezt az ügyet is elnapolták. További fontos döntések születtek, például a távfûtési költségmegosztók szerelésére vonatkozó szabályzat.
A továbbiakban meghatározták azt is, hogy a halmozottan fogyatékosokat és kísérôik utaztatását mennyivel támogatják. Ezenkívül eldöntötték, hogy a polgármesteri hivatal megvásárolja a Papiu Ilarian utca 19. szám alatti épületet, amelyet az EMT bérelhet majd ki, és azt is jóváhagyták, hogy az állatkert egy küldöttsége Nyíregyházára utazzon, hogy onnan - tudomásunk szerint - kengurukat hozzon Marosvásárhelyre.
A szokásos helyen, a marosvásárhelyi Bernády Házban zajlott le szerdán az újabb nyilvános sorsolás. Újdonság az volt, hogy tekintettel a közelgô karácsonyi ünnepekre, a lapunkat megjelentetô Impress Kft. Népújság- falinaptárral lepte meg a rendezvény részvevôit, és a három Népújság-kosár, valamint az egymillió lejes Hûségtombola díj mellett tizenkét üveg pezsgôt is kisorsoltunk a jelenlevôk között.
A kezdeményezést szerkesztôségünk áprilisban indította útjára, azóta 24 ötszázezer lej értékû élelmiszerkosár talált gazdára és 8 hûséges olvasónk lett gazdagabb egy-egy millió lejjel. A decemberi szelvényeket is elkezdték küldeni a pályázók, a nyertesek kilétét eldöntô sorshúzásra januárban kerül sor.
A mostani Népújság-kosárnak két marosvásárhelyi és egy jeddi olvasónk örvendhet. Báthory Katalinhoz már eljutott a díj, Bakó Gizella - Marosvásárhely, 1848. út 38/3. és Ráduly Erzsébet - Jedd 80. sz. - átveheti nyereségét szerkesztôségünk székhelyén, a Dózsa György utca 9. szám alatt.
A Hûségtombola nyertese Gönczi Zita Marosvásárhelyrôl, ô a helyszínen kapta meg milliós díját.
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete ünnepséget szervez 2004. december 26-án 19 órai kezdettel a Kultúrpalota nagytermében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulásának 15. évfordulóján.
Az ünnepséget a valamikori Állami Székely Színház nagy elôadómûvészei emlékének megôrzésére szervezzük. Nosztalgiaslágerek hangzanak el a Tompa Miklós társulat mûvészeinek, valamint mûkedvelôk elôadásában.
A belépés díjtalan, minden érdeklôdôt szeretettel várunk.
December 19-én este, advent negyedik vasárnapján tizennegyedik alkalommal rendezett a fôtéri nagy ortodox katedrális Tropar kórusa karácsonyi kórustalálkozót. Elsô alkalommal, premierként a rendezôk magyar kórust is meghívtak e hangversenyre. A vártemplom Psalmus kórusa örömmel, de némi szorongással készült e találkozóra. Aggodalmunk indokolatlannak bizonyult, hiszen együttesünket (a jelenlévôk közül a legnagyobb létszámút) a szervezôk nagy szeretettel fogadták. Magyar nyelvû, Bárdos Lajos, Kodály Zoltán mûveibôl összeállított mûsorunkat, valamint Gruber - Stille Nachtjának román nyelvû elôadását a hallgatóság lelkesen megtapsolta.
Sorrendben a következô együttesek mutatták be mûsorukat: a Genesis ifjúsági kórus - karvezetô Mihai Posteanu, a kis ortodox katedrális kórusa - karvezetô Daciana Dragos, a Horia tûzoltószázad férfikara - karvezetô Mihai Posteanu, a Tudor negyedbeli Sfânta Ana ortodox templom kórusa - karvezetô Aszalos Enikô, a Vártemplom Psalmus kórusa, - karvezetô Kovács András, az adventisták Agape férficsoportja, és végezetûl a szervezôk, a nagy ortodox katedrális Tropar kórusa - karvezetô - dr.Lelia Mariana Albu egyetemi tanár. A résztvevôk a rendezôktôl szép emléklapot vehettek át.
A színvonalas rendezvény kezdeményezôje, fôszervezôje és mûsorvezetôje Ioan Cernea zenetanár, a Tropar kórus énekese, titkára.
A romániai nemzeti kisebbségek értékeinek továbbfejlesztését, s nem csupán megôrzését kell szolgálnia a megalkotandó kisebbségi törvénynek - jelentette ki Traian Basescu államelnök.
Helytelen az az elképzelés, miszerint egy kisebbségi törvénynek csupán a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megôrzését kellene szolgálni. Olyan kisebbségi törvényt kell alkotni, amely módot teremt ezen értékek "pozitív alakulására" - fejtette ki az államfô.
Basescu újságírói kérdésre közölte: a parlamenti pártokkal folytatott megbeszéléseken "vörös fonalként húzódott végig egy kisebbségi törvény megalkotásának szükségessége". Egy ilyen jogszabály kidolgozása és elfogadása "egyszer s mindenkorra lezárná a magyar kisebbség számára biztosított állítólagos kedvezmények kérdését", amellyel ez a kisebbség "úgymond zsarolja a kormányon levô politikai alakulatot".
Az államfôi hivatal és az államelnök székhelyéül szolgáló bukaresti Cotroceni palotában a kormányalakítással megbízott kormányfô személyének bejelentése alkalmából tartott sajtóértekezleten Basescu rámutatott: a parlamenti pártokkal folytatott megbeszéléseken az RMDSZ is szorgalmazta, de a többi romániai nemzeti kisebbség parlamenti képviselôinek csoportja is nyomatékosan kérte a kisebbségek jogait magába foglaló és biztosító törvény megalkotását.
Szili Katalin adventi gondolatai
"Legyen ez a karácsony a szeretet mellett a számvetô, önkritikus gondolkodás alkalma is, mert külön-külön biztosan nem vagyunk hibátlanok, de az is biztos, hogy a nemzet csupán közösen képes kijavítani hibáit - olvasható Szili Katalinnak, az Országgyûlés elnökének Adventi gondolatok címet viselô karácsonyi, ünnepi közleményében.
A dokumentumot csütörtökön az Országgyûlés juttatta el az MTI-hez, az alábbiakban ebbôl idézünk. Advent van, karácsony közeleg, a megváltó szeretet ünnepe. Ilyenkor mindenki szeretne jobb, tisztább ember lenni, mindenki szeretne egy jobb, igazságosabb és szívünkhöz közelibb világot. Ilyenkor minden család, miközben meghitten ünnepel, nem csupán egymásra gondol, hanem, reméljük, arra a Családra is, amelyet Beethoven Örömódája a testvériségben összeforrt emberiségnek nevez. Ezekben a napokban egy politikus csak halkan szólaljon meg. Különösen egy olyan országban, ahol az indulatok az utóbbi hónapokban szinte az egekig csaptak. Háromszázhatvanöt napnál lényegesen hosszabbnak tûnô esztendôt hagyunk magunk mögött. Tizenöt évnyi változást éltünk meg egyetlen év alatt. Egy rendszerváltáshoz elegendôt, hisz idén csatlakoztunk az Európai Unióhoz; átéltünk egy idôközi kormányváltást, s nem utolsó sorban voksoltunk egy politikaivá silányított népszavazáson a kettôs állampolgárság ügyében - hogy csak a legkiugróbbakat említsem. Elfáradtunk. Türelmünket, toleranciánkat, egymás iránti szeretetünket kezdik ki az elmúlt idôszak történései. Indulatok, érvek, indokok jobb és baloldalról, pedig be kell látnunk: ennek a rosszemlékezetû népszavazásnak csak vesztesei vannak. Olyan felkorbácsolt indulatokkal vártuk - vagy féltük - a referendumot, hogy óhatatlanul a kiábrándultság, csalódottság, bûntudat, keserûség vagy kétségbeesés uralkodott el rajtunk. De tévúton járunk, ha hagyjuk, hogy ezek az érzések sodorjanak tovább bennünket. Aligha véletlen tehát, hogy 2004 karácsonyához közeledve a magyarság, határainkon innen és túl, nincs a legjobb mentális állapotban. Nem tisztem ítéletet mondani. Bizonyára mindenki hite, meggyôzôdése szerint, felelôsségteljesen adta voksát arra a válaszra, amit a lelkiismerete diktált. Most már értelme sem lenne utólag magyarázkodni, mert ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni - még akkor sem, ha egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie. Úgy gondolom, most, ebben a pillanatban egyetlen tanulsága lehet számunkra a történteknek: nem adhatjuk ki a kezünkbôl a saját sorsunk irányítását, nem hagyhatjuk, hogy felszított indulatok, a mások által hideg fejjel megkomponált ellentétek egymás ellen fordítsanak bennünket - sem itt, határon belül, sem a határ két oldalán. Legyen tehát ez a Karácsony a szeretet mellett, a számvetô, önkritikus gondolkodás alkalma is. Mert külön-külön biztosan nem vagyunk hibátlanok, de az is biztos, hogy a nemzet csupán közösen képes kijavítani hibáit.
Új kihívás az Európai Unió számára címmel közölt beszélgetést a magyar külügyminiszterrel csütörtökön a Der Standard címû osztrák napilap.
A magyar külügyminiszter lépésrôl lépésre kidolgozott stratégiát javasol Ukrajnával kapcsolatban alcímmel megjelent cikkben Somogyi Ferenc egyebek közt emlékeztetett arra: Magyarország Ausztriával együtt már hosszabb ideje azon munkálkodik, hogy az EU a változásokkal arányos stratégiát érvényesítsen Ukrajnával kapcsolatban. A két ország Ukrajnára vonatkozó munkadokumentuma jelentette az alapot ahhoz az akciótervhez, amelyet az Európai Szomszédságpolitika (ENP) keretében terjesztettek elô. Somogyi szerint az EU külügyminisztereinek, valamint állam- és kormányfôinek legutóbbi találkozóján olyan közös vélemény fogalmazódott meg, amely szerint pozitív jelzéseket kell küldeni - még a megismételt választási forduló elôtt - válaszul arra, hogy oly sok ukrán hitet tett a demokrácia és Európa mellett.
A liberális lap arról is faggatta a minisztert, hogy vajon a Gerhard Schröder német kancellár és Vlagyimir Putyin orosz elnök legutóbbi találkozóján megmutatkozott "demonstratív egység" nem élesztheti-e újjá a történelmi félelmeket Közép- és Kelet-Európában, mindenekelôtt Lengyelországban. Somogyi úgy fogalmazott, hogy nem beszélhet Lengyelország nevében, még kevésbé ennek az országnak a lehetséges érzéseirôl. Mindazonáltal pozitív megállapítás, és nem ad okot hátsó gondolatokra, ha két nagy ország úgy minôsíti kapcsolatait, hogy azok jobbak, mint bármikor a történelemben. Az Egyesült Államok és Európa viszonyát érintô kérdésre a külügyminiszter a jó transzatlanti viszony fontosságát hangsúlyozta. Kiemelte, hogy Magyarország EU-tagsága semmiképp sem változtatott azon, hogy az országnak érdeke a valóban hatékony, együttmûködô és harmonikus transzatlanti viszony.
A külügyminiszter a kettôs állampolgárság könnyített megadásáról tartott népszavazással kapcsolatban kijelentette, itt az ideje, hogy ezt a kérdést már ne a múltba rögzülten közelítsék meg, de nem akar olyan messze elmenni, hogy kijelentse: a népszavazás kudarcával túlhaladottá vált Trianon traumája. A miniszter szerint esély van arra, hogy a kérdést pozitív, hazafias felfogásban oldják meg egyrészt minden magyar kormány alkotmányos feladatával, másrészt az európai normákkal összhangban, illetve az érintett kormányok együttmûködésével. Arról van szó, hogy a határon túli magyarok számára ott legyen lehetôség a jó életre, ahol vannak - emelte ki.
Feldíszített karácsonyfát elsô ízben egy 1509-ben keletkezett rézmetszet ábrázol, késôbb azonban egyre inkább terjedô szokássá vált, hogy tûlevelû fákat, vagy csak ágakat karácsony este süteményekkel és almákkal díszítsenek. Ennek nyomán aztán az ajándékozás szokása a december 6- ikán ünnepelt Mikulás - Szent Miklós - napjáról áthelyezôdött karácsonyra.
A hideg, fénytelen téli idôszakban az örökzöld fa az életet, a termékenységet és a növekedést jelképezte, s a 19. század második felében márt szinte minden családban állítottak karácsonyfát. A fára aggatott díszek azonban nem csupán szép látványt nyújtanak, hanem gyakorta jelképes jelentôséggel is bírnak.
A svájci Johann Wanner a karácsonyi világ szimbolikájának könyvet szentelt, s ebben azt írja: az illatos alma a nyarat hozza el a télben, de a karácsonyfán a paradicsomi almára, a bûnbeesésre is emlékeztet. Az üvegbôl készült gömbölyû díszek jelentése is az almához kapcsolódik, de emellett a forma a tökéletességet, a végtelenséget is jelképezi. A mogyoró és dió Isten megfejthetetlen voltára utal: bennük a sötétség, az ismeretlen lakozik. A díszítésre gyakran aranyozott formában használt tobozok ugyancsak a termékenységet szimbolizálják, de a szûzesség, s ezzel Szûz Mária képzete is kapcsolódik hozzájuk.
A karácsonyfára függesztett szívek a szemlélônek tesznek szerelmi vallomást, a csillagok az örökkévalóságot és a tudományos ismereteket, de egyben az asztrológia vonatkozásában a jó sorsban való reménykedést is képviselik, míg a szalmából készült csillagok a jászolra, Jézus megszületésére utalnak, a fa csúcsát díszítô nagy csillag pedig a betlehemi csillagokra emlékeztet. A harangok karácsonykor az új évet üdvözlik, de mivel régen sokszor veszélyre figyelmeztettek, a feldíszített fenyôfán díszként a szerencsétlenségeket hivatottak elhárítani. Jó hírt is hoznak azonban: amikor csengettyûszóval hívják a fához a családot, mindenki ajándékra számíthat - írta a svájci szerzô.
A szép hagyományok ellenére ma már a karácsonyfa feldíszítése is divatoknak van alávetve, bár a legtöbb családban évrôl évre ugyanazokat a díszeket használják, s különösen szerencsésnek tarthatja magát az, akinél generációk óta gyûlnek a családban a karácsonyfadíszek. Aki azonban mégis a divatot akarja követni, annak nem feltétlenül kell sok pénzt költenie: néhány azonos színû szalagból készült masnival, vagy azonos színû és méretû üveggolyókkal, netán szép ajándékpapírba csomagolt kis skatulyákkal, gyufásdobozokkal is szép és gazdag karácsonyfát lehet varázsolni.
Nem volt hó az utcán. Sár sem, latyak sem, mint a havazás nélküli ünnepeken. Régóta besötétedett már és szemerkélt az esô. A szemközt levô, több száz éves ház emeleti ablakaiban világítottak az éjféli mütyürök: gyertyák és ünnepi gyertyatartók sorakoztak a hóporral befújt ablaktáblák mögött, a bensô szobaajtón élettelenül függött az adventi koszorú. Csend volt, mindössze néhány, úttest fölött világító ünnepi izzó rezzenését hallani - elmúlt éjjel egy óra is. A macskaköves utcák kirakataiból néha kiszûrôdött a halk, karácsonyi geg - elemmel mûködô télapók és mûtollú angyalkák gyomorszájak mögül énekelt meséje. Odakinn rettentô hideg volt: a jégvirágfolt lassan nôni kezdett az ablakon. Ekkor gördült be az autó a térre.
Régi, fekete, megrokkant sportkocsi, orrán rozsdapír, csak az idôtállóan szép forma, a kifakult króm lökhárítók és a fehér feliratos gumik emlékeztettek a jobb idôkre, a dicsôséges idôkre, amikor még az utak királya volt. Most mint szegény, de büszke nemesúr, mint szándékolatlan patina, csordult végig a kis utcán. Tetején foszlott volt már a bôrborítás, tükre megrepedt, a hang, a durcásan mérges hang azonban mit sem változott. Öreg csavargó volt már, acélból formázott keleti szerzetes: az utak tanítása rejtezett a végtelen vándorlás szakadozott külseje mögött. És megállt az ablak alatt. A halk blues és a recsegô Stratocaster hangja kiszûrôdött a sötét szélvédô mögül.
Ô akkor nézett ki az ablakon. Rögtön felismerte. Pedig soha nem látta még ezt a kocsit, amely most, mint sötét angyal állt a ház elôtt. De eszébe jutott róla minden. A gyermekkori, fenyôfa nélküli karácsonyok, a pálinkába fulladt, elnyomott karácsonyok, az ajándékozott üres ajándékok sora, a végtelen forma fölötti, vég nélküli tartalmatlanság. És mint hidegrázta emlék tört rá a változás, az elsô karácsony, amikor valaki már rálépett arra az útra. A felismerés, hogy talán majd egyszer... De ahhoz az elkerülhetetlen újjászületésnek, az átalakulásnak kell elôbb elérkeznie. Majd a következô, amikor már nem volt otthon, de igazán otthon volt. És volt már fa is. Kicsi, szerény, de szép, és apró ajándékok sorakoztak a színes papíron. Nehezen lehetett hozzájuk férni a szekrénytôl és asztalkától a kis szobában, de soha nem adta és kapta ôket akkora szeretettel, mint akkor. Kint csak az utolsó házak, a mezô, a lepusztult gyártelep. De otthon volt, és illatozott a tûzhelyre szórt fenyôtû, és ünnepi teríték várt az asztalon... Azóta minden elmúlt. Messze van már, messze attól a helytôl, több száz mérföldnyire a hegyektôl, amelyeket annyira szeretett, a virágos kertes iskolától, az ódon városkától, mely oly sokat ajándékozott neki, és oly sokat elvett tôle. Mindez, mint valami alkonyi, súlyos ködön átderengô álom. És most itt van. És éjfél elmúlt, nem tud aludni, és mindjárt itt az ünnep. Biztosan szép lesz, nagyon szép, szeretetben teljes, és bôséges a maradandó pillanatokban. De ez már nem lesz ugyanaz az ünnep. Mert nincsen többé otthon, hiába az otthonteremtés keserû kényszere. Ez nem az a föld. És ezek nem azok a házak, és nem azok az emberek. És nem azok az utcák, és nem azok az arcok. Minden kedves, minden szép, sokan szeretik. Valami mégis, mintha hiányozna. Valami mégis hiányzik. Az idô letörött darabja hiányzik. Amit soha nem hoz el a várva várt, hegyeken túli erdôkbôl érkezô angyalsereg.
Az autó még mindig ott állt. És ô tudta már, hogy miért. És azt is tudta, hogy hamarosan elmegy. Anélkül, hogy nyílna az ajtaja, anélkül, hogy kiszállna belôle valaki. De tudta már, hogy miért jött ide, hogy miért áll itt, az ablaka alatt. Mert nem csönget mindenkinek az angyal. Olyankor fel kell ôt keresni: és így maradhat a karácsony. Immár ô maradt a karácsony.
A nehéz üvegtáblához lépett és kinyitotta az ablakot. Hideg szél csapott az arcába, a csendben hulló esôtôl sisteregtek az apró fémkörökben égô gyertyalán-gok. Úgy állt ott, fél, öröknek tûnô, percig. Az autó elindult. Lassan kanyarodott a dombnak vezetô útra. Amikor a négy kerek hátsó lámpafénye utolsót villant a köd hátán, hallotta a morajt, ahogy kihajt a fôútra. Akkor vette észre: az ablakpárkányon, mint valami furfangos csúzliból pattintott lövedék, rágógumi-nehezékes, ázott papírfecni. Rajta csak egy filctollal rajzolt mosolygós-szárnyas pálcikaember-arc, és egy szó: Köszönöm...
Itt a karácsony. Az én karácsonyom is.
Mikor ez a szó felhangzik, minden emberi szív felmelegszik, és öröm tölti el az emberek lelkét. A karácsony szóban benne van a boldogság, az öröm, a béke, a csillogás, az élet.
Az egész világ lázban ég. Mindenki keres, kutat, vár. Az arcokról a mosoly, a szeretet sugárzik, hiszen mindenki ad és kap.
A fenyôfa délceg, büszke, várja, hogy feldíszítsék, aranyba-ezüstbe öltöztessék. A gyermek csendes, a csodára, a hírre, az angyalra, az ajándékokra vár.
A Jézuska ajándékot osztogat. A "Csendes éj…" hangjai betöltik a teret. Áthallatszik a pásztorok mély hangja, az angyalok tiszta, csengô éneke, Mária hálát adó imája. Látjuk a jászolban a kisdedet. Karácsonykor az egész világ ünnepel.
Körülálljuk a karácsonyfát. A fényszórók és a gyertyák fényében a Mennybôl az angyal dallamát dúdolva kutatjuk egymás arcát.
Ünnepélyes, meghatódott arcok, tekintetek, elmondják, hogy megtörtént a csoda. Itt van közöttünk az, akire, amire vártunk. Újjászülettünk, megszülettünk mi is a Jézuskával, feltöltôdtünk hittel, szeretettel, amit szétosztunk neked, neki, nektek és nekik.
Fülöp Adetta, VI. A, Nyárádremete
Számomra talán az volt a legszebb karácsony, amikor hatéves voltam.
Az égbôl fehér, apró kis csillogó hópelyhek nevettek alá. Mindenki vidám volt. Furcsa érzés vett erôt rajtam, fura boldogság, nagy-nagy szeretet, örömteli várakozás. De a házban is mindenki nyugtalan volt. Csupa nyüzsgés-forgás volt körülöttem. Édesanyám nagymamával diós kalácsot sütött, édesapám fenyôfatalpat készített. Délután édesanyám kézen fogott, s a templomba mentünk. A házakat, utakat fehér lepel borította. Olyan mesebeli volt minden!
A templomban pásztorjátékot adtunk elô, verseket mondtunk, hangosan zengtük: "A kis Jézus megszületett, örvendjünk!" A pap bácsi kiosztotta az angyalka ajándékait.
Mire hazaértünk, már sötét volt. Házunk ablakán a csillogó, piros égôcskék szívet formáltak.
Ahogy beléptünk az ajtón, mintha egy selymes hang, egy angyal szólt volna hozzám: "Boldog karácsonyt" - fogadott kedvesen édesapám. Futottam a szobába, s már ott várt a család: szüleim, nagyszüleim, testvérem, rokonok. Arcuk a mosolytól fénylett, kacagtak, mindenkibôl szeretet, melegség áradt. Aztán mindenki énekelni kezdett, Mennybôl az angyal, s a dallam szállt, szállt, egyre magasabban, talán az égig.
S akkor megláttam a karácsonyfát ünnepi ruhába öltözött ágaival, piros és kék szalagjaival, ezüstös gömbjeivel, szikrázó fényeivel. Úgy éreztem, hogy ez a fény, ez a szépség az, ami összeköt bennünket. Vagy inkább az, ami bennünk ég, fénylik, a soha el nem oltható szeretet.
A fa köré álltunk, összefogtuk kezeinket, s édesapám után mondtuk az imádságot:
"Oh, árva karácsonyfa,
légy szimbólum: a szeretet,
amely körünkbe hoz ma,
sok unokát és gyermeket,
jelentsd te az ünnepet!
E láng hadd fogja egybe mind,
kiket a sors messze vitt."
Aztán jött az ajándékosztás pillanata. Visítottam az örömtôl. Leültem a fa alá, s örömmel vettem kezembe a játékokat, s közben halkan dudorásztam: "Karácsonyi rege,/ ha igaz hitté válna,/ oh, de nagy boldogság/ szállna a világra."
A boldogság ránk szállt. Karácsony van, boldog karácsony.
Iszlai Antónia-Izabella VIII. o., Marosszentgyörgy
Anyukám és apukám nemrég nagyon összevesztek. Azelôtt is sok ideje mindennap vitatkoztak valamin. Nekem ez nagyon rosszul esett. Iskolából nem is kívántam hazajönni. Inkább játszottam a járdán. Vagy inkább maradtam az osztályban leírni a házi feladatot órák után. Az oszi csodálkozott is, hogy milyen szorgalmas lettem. Minden órára megvan a házi feladatom.
A barátaimnak nem tetszett, hogy annyit tanulok. Azt sem szerették, hogy már nem vagyok olyan vidám, és nem értem, ha viccelnek velem.
Amikor hazamentem, mindig rossz hangulat volt otthon. Anyukám ideges volt és már nem hallgatta meg, amit mesélek. Apukám sem segített a matekban. Gyakran el is ment otthonról és csak este jött meg. Olyankor morcos is volt.
Nem értettem, mi történik, csak éreztem, hogy szomorú vagyok. Tudtam, hogy nem jó ez így. Levert voltam és fáradt, nem volt kedvem semmihez. A tanulás legalább segített elfelejteni, hogy baj van.
Amikor megjött a tél, és a többiekkel szánkózni mentem, akkor is mindig csak sírás lett a vége. Nem értettem, miért vagyok olyan érzékeny. A társaim kikacagtak.
A hó és a december sem juttatta eszembe, hogy jön a karácsony. Csak az bántott folyton, hogy otthon mi nincs rendben? Vajon én vagyok a hibás?
A kicsi testvérem is nagyon sírós lett, és sokat veszekedtünk. Esténként pedig kibékültünk. Olyankor ô félénken bebújt mellém, az ágyamba, és mesét kért. Ettôl nagyon dühös voltam, mert fejbôl nem tudok mesét mondani. Már ötvenszer elmondtam neki a Hófehérkét, meg a Hamupipôkét és Csipkerózsikát is. Szerencsére neki az is jó volt. Úgy örült szegény, hogy mesét mondok neki! S amikor elaludt, éreztem, hogy nagyon sajnálom amiért annyit kiabálok neki.
Esténként, mese után, ha már aludt a kistestvérem, bocsánatot kértem a jó Istentôl mindenért, fôleg azért, ha én vagyok az oka, hogy apuék nincsenek jól. Aztán december elején apu elment. Nem is mondott semmit, hogy miért megy el. Csak megcsókolt minket, szomorúan azt mondta: - legyetek jók! - aztán ment is.
Este vártuk, hogy majd megjön. Azt hittük, nem mondta komolyan, hogy többet nem jön haza.
Napok teltek el és nagyon hiányzott. Anyukánk is nagyon szomorú volt, láttam, sokat sír, mikor azt hiszi, nem vesszük észre.
Ezért már el is felejtettem, hogy decemberben lesz a karácsony. Csak akkor jutott eszembe, mikor pár nappal azelôtt anyuka megkért, hogy segítsek takarítani. Sokat dolgoztunk. Anyu fôzött, sütött, készült, hogy szép legyen az ünnep. Megkérte keresztapát, hogy vegyen karácsonyfát, és segítsen felállítani. Együtt díszítettük. A kistestvérem nagyon élvezte, hogy a legalsó ágakra ô akaszthatja fel a gömböcskéket. De azután nagyon szomorúak lettünk, mert anyuka mondta, hogy apu nem lesz itt karácsony este. Pedig azt hittük, hogy akkorra hazajön.
A kistestvérem sírt és addig kiabált nekem, míg beleegyeztem, hogy írunk még egy levelet a Jézuskának. Hiába mondtam, hogy egy karácsonykor csak egy levelet szabad írni. Muszáj volt újra megcímezni egy borítékot, és le kellett írnom, amit a testvérkém diktált. Elôször is, mondtam neki, bocsánatot kell kérni a Jézuskától, mert még egyszer zavarjuk. Azután megkértük szépen, hogy hozza el apukát karácsonyra.
Kitettük a levelet az ablakba, és imádkoztunk, hogy elvigye a Jézuskának valamelyik kicsi angyala, mert holnap már karácsony. Talán túl késôn írtuk! Nagyon féltem, hogy nem lesz ideje teljesíteni a kívánságunkat. Este összebújtunk az ágyban, és arról kellett mesét mondjak, hogyan kapja meg a leveleket a Jézuska.
Másnap gondolni sem mertem rá, milyen lesz a karácsony este. Elvittem inkább az öcsikémet szánkózni, mivel már minden készen volt, és nem volt miben segíteni anyukának. Szinte egész nap szánkóztunk, hócsatáztunk. Építettünk egy nagy hóembert is.
Estefelé hazamentünk. Anyu nagyon izgatott volt, nem tudtuk, miért. Csak sürgött-forgott a házban, nem is figyelt oda, mikor elmondtuk, mit csináltunk egész nap. Este becsukta a szobaajtót, hogy ne láthassuk, mikor a Jézuska elhozza az ajándékainkat és a fa alá teszi. Azon gondolkoztam, vajon apu hogy fog a szobába kerülni, ha ôt is elhozza Jézus?
Amikor bementünk, nagyon csalódott voltam. Apuka nem volt a szobában. A kicsi testvérem sírni kezdett. Anyukám is sírt, mert látta, hogy nem örülünk az ajándékoknak. A testvérkém ki se akarta bontani az ô csomagját.
Utána nagy csend lett, csak ültünk és néztük egymást. Szomorúak voltunk. Ahogy ott ültünk, anyuka elkezdett énekelni. Egy karácsonyi ének volt. Mi is vele énekeltük.
Már ötödször kezdtük elölrôl az éneket, amikor kopogtak. Apuka volt az! Csomagokat hozott, azt mondta, a kicsi Jézus küldi. Nyakába ugrottunk. Nagy volt az öröm. Anyuka is boldognak látszott végre. Öleltük egymást és kacagtunk.
Öcsikém kérdezte:
- Apu, milyen volt fenn, a Jézuskánál?
Apuka nem értette. Nem tudta, hogy mi ôt kértük ajándékul a Jézuskától. Azután nagyon szépen telt a karácsony este, és ôk kibékültek. Most megint szépen élünk, és szívesen megyek haza az iskolából.
Szathmári Júlia, Nyárádkarácson, V. o.
A motor halkan duruzsolt. Álmos, szürke, ködös decemberi este volt. Ismerôsök voltak a házak, hiszen olyan sokszor autóztam erre az utolsó húsz évben. Ilyenkor gondolatban egészen máshol szoktam járni, és szidtam magam, amiért most nem választottam egy kerülôt, mint oly sokszor máskor, abban a reményben, hogy valamit látok, ami ismeretlen. De most ez így történt. Így kellett történnie. Mert egyszer csak valamit észrevett a szem, és közvetítette az agynak anélkül, hogy rögtön érzékeltem volna. Igen, valami volt ott messze, ami eddig nem volt. Fények. Érdekes mesebeli fények. Egy ház elé értem. Ennek a háznak az udvarából jöttek a fények és szóródtak szét az emberek nélküli, autókkal teli utcára. Lassítottam, s akik utánam jöttek, idegesen dudálva kerültek ki. Nem érdekelt, rabja lettem ezeknek a fényeknek. Egy udvart láttam, egy fénybôl (hajlítható fénycsövekbôl) épített mesét, melyet valaki itt ebben a szürke decemberi éjszakában tovább álmodott. Kinek vajon? Nekem biztosan. Ez a kérdés foglalkoztatott, míg lassan tovább hajtottam, megígérve magamnak, hogy mielôtt megint útra kelnék, visszajövök és lefotózom ezt a fénybôl álmodott mesét, magamnak és talán másoknak is. Így is történt pár nappal késôbb. Bepakoltam a felszerelésemet, és indultam Radolfzellbe. Így hívják a várost itt, a Bodeni-tó partján. Észre sem vettem, milyen hamar tettem meg a több mint harminc kilométert. Csak a fényekre gondoltam, arra, ami várni fog. Máris ott voltam az utcában, nem messze a háztól. Még világos volt, de reméltem, valaki jönni fog és bekapcsolja a fényeket, hogy még a szürkületben is tudjak fotókat készíteni. Topogtam és le-fel sétáltam az utcán. Nagyon hideg volt, féltem, hogy kihûl a fényképezôgépem és nem tudok majd fotózni. A nadrágzsebemben egy pótelem melegedett, a gépet a kabátom alá dugtam. Gyanúsan nézhettem ki. De erre a hidegre tényleg nem számítottam. Sétáltam az utcán, remélve, hogy nem keltem fel egy a függöny mögül kikukucskáló öreg gyanúját, aki aztán rám uszítja a rendôröket. Utálok magyarázkodni. Egy jó órányi várakozás után egy fiatalember lépett be a ház kapuján és sietett hátra az udvar vége felé. Igyekeztem én is vissza a házhoz. Beléptem a nyitva hagyott kapun, és mentem hátra az udvarba. Egyszer csak nem volt tovább, a lábamat nem tudtam emelni. Gondoltam, beleakadtam a drótok sokaságába, de azok nem szoktak morogni. Ekkor láttam, hogy a nadrágszáram csillogó fehér kutyafogak közé szorult. Ez volt hát az akadály. Gutentágoztam hangosan, de sehol egy lélek, a gazda se, úgyhogy ki kellett béküljek a fogóval. Végül elengedett és ôrizet mellett be tudtam csengetni. Így ismerkedtem meg az alkotóval, azzal, aki ezt a mesét itt tovább álmodta, nekem is. Kérdezte, honnan jövök. Mondtam, erdélyi magyar vagyok. Úgy láttam, nem értette vagy nem hallotta meg. Nem baj, gondoltam, az a fontos, hogy szép lelke van. Aztán megint mondtam, hogy magyar vagyok, Erdély nélkül. Erre ô mosolyogni kezdett és azt mondta: én is magyar. Meghökkentem, és örömömben rögtön kértem, hogy beszéljünk magyarul. Ez már, sajnos, nem sikerült, mert ô nem tudott magyarul. De tényleg magyar volt. Kétéves korában került ki Budapestrôl Németországba. Így ismerkedtem meg Kühnle Károllyal (Károlival ahogy ô magát nevezte) Radolfzellben, egy hideg decemberi délután, és nem bántam meg, hogy visszajöttem. Jó másfél órát fotóztam az udvart, a fényeket. Közben besötétedett. Látta, hogy befejeztem és behívott. Kíváncsiskodtam a mesérôl. Ez csak a hobbija, három éve építi. Több mint 400 munkaórát és talán ötezer eurót költött rá, mondta halkan, hogy se anyós, se feleség ne hallja meg. Persze, néha problémák is vannak. A kisebb figurákat, törpéket nagyon feszesen le kell kötnie, mert ellopják ôket vagy csak elveszik, és pár utcával odébb aztán eldobják. De ez nem zavarja - írom most büszkén - a mi magyarunkat, ô tovább építi, bôvíti, amíg az udvarán hely van. Felesége szerb származású, Snezanának, Hófehérkének hívják. Ezért jövôre megépíti Hófehérke és a hét törpe figuráját is, szintén hajlítható fénycsövekbôl. Búcsúztam és megígértem, hogy egy év múlva, bárhol legyek is a világban, visszajövök ide, és megint megcsodálom azt a mesét, melyet ezer kilométerre Budapesttôl egy magyar álmodja és építi nekem és másoknak is. Mindenkinek, aki erre jár és megérti, hogy mesék nélkül mindig olyan lenne a világ, mint most kint ez a hideg, szürke és fagyos decemberi éjszaka.
Szeretettel,
Hivatásos betegápoló, bohóc, diplomás télapó a legjobbak közül, aki távközlési technikusként dolgozott 33 éven át. Magukra maradt idôseket ápol, sebeiket kötözi, mosolyogni tanítja ôket, imádkozik velük, haldokló betegek kezét fogja, hogy átsegítse ôket a másvilágba.
A gondoskodást tartja élete legnagyobb és legfontosabb kihívásának, s az ápoltakkal kialakult barátság során úgy érzi, hogy Jézus szeretetét közvetíti a másik embernek. Az idôsek ápolása hivatást jelent számára, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Célja az, hogy minél több rászoruló, beteg emberen segítsen, holott robusztus termete ellenére ô maga sem egészséges. Szabad embernek érzi magát, akit nem kötnek az anyagi dolgok, s nyugdíja viszonylagos anyagi függetlenséget biztosít számára. Bár ülhetne a tévé elôtt, a karosszékben is, érzése szerint más rendeltetést szánt neki az élet. Mindössze néhány szót tud magyarul, de a gesztusok, a szeretet, a barátság, a humor és a mosoly nyelvén megtalálja a hangot a legkisebbektôl a legidôsebbekig.
Richard Draper, azaz egyszerûbben Dick az USA Michigan államának nagyvárosából, a Ford szülôhazájából, Detroitból érkezett Marosvásárhelyre. Hogy miért pont ide? És honnan hallott városunkról? Az 55 éves nyugalmazott távközlési technikus fia, aki az amerikai hadsereg szerzôdéses tagja, marosvásárhelyi lányt vett feleségül. Az pedig úgy történt, hogy a fônöke is megyeszékhelyünkrôl nôsült, s a fiú az esküvôn kötött ismeretséget leendô feleségével.
Így ismerkedett meg Vásárhellyel, a Ludas utcai református közösséggel az apa is, akinek életében meghatározó élményt jelentett a cserkészet, s 15 éven át egyházának szeretetszolgálatánál dolgozott, idôs, mozgássérült személyek templomba való szállítását vállalva.
Válása után bontakozott ki személyiségének egy másik vonulata; 1990-tôl egy barátjának nyújtott segítség során ismerkedett meg a bohóc mesterséggel, amit tanulás során tökéletesített, s végezte több éven át a bûvészet, az arcfestés, a luftballonszobrászat, a profi télapóság, a szórakoztatás mûvészetét. Tagja lett az Egyesült Államokban mûködô nagyszámú bohócot tömörítô egyesületnek, s eljárt a több száz résztvevô képzésére szervezett szakmai kongresszusokra. - A jó bohóc nem attól jó, hogy tehetsége van. Akkor lesz sikeres, ha személyiségébôl, mozdulataiból kiérzôdik, hogy fontosak számára az emberek, hogy törôdik velük, és nem pusztán pénzkereseti lehetôségnek tekinti ezt a foglalkozást - vélekedik. Állami gondozottakat, gyerekeket és felnôtteket szórakoztatott, de mivel nem akart visszatérni a pénzkeresethez, 2000-ben hivatást változtatott. Nyugdíjba vonulása után alapfokú egészségügyi iskolát végzett, majd kórházi munkája során csecsemôk éjjeli felügyeletét vállalta, míg végül megállapodott az idôseknél. A súlyos betegek gondozását végzô hospice szolgálatok keretében végezte ezt a munkát. Missziósok tanácsára 2003-ban Ugandába utazott, azzal a hittel, hogy idôseket kell gondoznia.
- Szenzációs emberekkel találkoztam, gyönyörû volt az idô, de kiderült, hogy a hivatásomnak érzett idôsgondozást nem gyakorolhatom. Mert minél visszamaradottabb egy társadalom, annál jobban gondoskodnak az öregekrôl - állapítja meg. Ugandában, ahol gyerekeket tanított angolra, született meg benne az elhatározás, hogy Marosvásárhelyre jön. Arra gondolt, hogy Románia egy fejlôdô ország, s mivel magas a nyugdíjkorhatár, kevés az önkéntesek száma, különösen azoké, akik az öregek ápolását vállalják. Lôrincz István Ludas utcai lelkésszel vette fel a kapcsolatot, s az egyházközségben gyerekekkel játszik, angolórákat tart. Ma úgy tûnik, hogy a Medicare- nél találta meg, amire készült, s azóta az alapítvány gondozottainak nyújt segítséget. Bár mindössze három hónapnyi próbaidôre jött városunkba, végül is úgy döntött, hogy tovább marad. Szeretné, ha minél többen elfogadnák a segítségét. És ebben személyes becsvágy is munkál, nyomot hagyni, változást hozni azok életében, akikkel találkozik, elbeszélget azokkal, akiket ápol és gondoz. Nem úgy, hogy manipulálja ôket, hanem igaz, ôszinte törôdéssel.
Azért fontos a korai nyugdíj, hogy a satuba szorított hétköznapi munkától megszabadulva az ember kiteljesítse önmagát, emberségének utat engedve annak éljen, amit szeret - vallja Richard Draper, aki programozóból, bohócon át, folyton újjászületve a gondoskodásban találta meg élete értelmét, hogy beteljesedjék a mi felfogásunk szerint furcsának tûnô amerikai "álom".
Szent János görögül így fogalmaz: en ho Logosz szárksz egeneto, magyarul: és az Ige testté lett... (Jn. 14.) Jézusról ír, aki Betlehemben született, barmok közt, jászolban. Arról a Jézusról ír, akinek keblén nyugodott, mint szeretett tanítvány, s akirôl tudja, hogy Isten benne emberi természetet, valóságos emberi testet és lelket vett föl, s így istenemberré lett. Szent János kortársainál a test (szárksz) nemcsak a húst, a csontokat, az ember fizikai-biológiai valóságát jelentette, hanem magát a teljes emberséget testével- lelkével-pszichéjével, ösztöneivel és vágyaival, értelmével és szabad akaratával. És mivel Istenre a lélek szót használták - persze azt is gazdagabb értelemben -, Szent János számára fontos, hogy helyére kerüljenek a dolgok: Jézusban a test és lélek, az istenség és emberség eggyé lett. A ma embere a testkultusz vonzásában él. Az emberi test árucikk lett, a pornográfia üzlet- és iparággá vált, a kozmetikumok, a sport istenítése, a tetoválás mûvészetének felvirágzása, az esztétikai sebészet elôrehaladása, az ember testének konzerválása nemcsak a hosszú öregkorra, hanem utána is - a testi erô határainak feszegetése - mind arra hivatottak, hogy mellôzve a lelket, az istenarcot, túlhangsúlyozva a testi örömöket és élvezeteket, tulajdonképpen leromboljuk az emberi méltóságot. Az ige emberré lett. A tudósok szerint az ember emberré vált. Azonban Isten Jézusban emberré lett... Ég és föld a különbség! S mindez a mi javunkra történt. Mert a testkultusszal, a legújabb kori bálványimádással leértékeljük a testet. Jézusban viszont Isten felértékelte azt. Megszentelte, sôt feltámadásával megdicsôítette nem csupán a testet, hanem egész emberi mivoltunkat. A zsoltáros még azt kérdi: "kicsoda az ember, hogy gondot viselsz rá?" Jézus már azt mondja apostolainak: "barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtotokra adtam, amit Atyámtól hallottam." (Jn. 15, 15.) Nem kellene tehát sem elkényeztetnünk, sem lebecsülnünk testünket. Nem kellene sem áruba bocsátani, sem kizsigerelni, de rabja lenni sem érdemes. Azzal, hogy a betlehemi Jézussal Isten belépett a mi emberi történelmünkbe, kiváltott minket a sátán rabságából. Visszaadta önbecsülésünket. Meggyógyította és megerôsítette sebzett identitásunkat. Emberek vagyunk! Milyen jó embernek lenni! De még mennyire, ha a mindenható Isten is "szolgai alakot öltött". (Fil. 2,7.) Ugyanakkor Isten képmásai vagyunk, és ezért nem vagyunk a testnek lekötelezve. Testben élünk, de mennyei elhivatottsággal. Vagyis többek vagyunk, mint a testünk. Testi- lelki egész-ségünk egyetlen orvosa a Betlehemi Gyermek! Ránk nézve ez megtiszteltetés és feladat egyben! Karácsony van. Isten megtestesülésének ünnepe. Örülj, mert ember vagy! Örülj, mert Isten sorsközösséget vállalt veled! Ô tudja, mit jelent embernek lenni. Testestôl-lelkestôl megváltott lettél és sokra vagy hivatott. Nemcsak arra, hogy (ki)szolgáld a körülötted élôket, az anyagvilágot, a tested vágyait, hanem hogy felemeld, nemesítsd, "átlelkesítsd", és engedd, hogy az istengyermek üdvözítse. A betlehemi kisded, a megtestesült Isten fia ezért született erre a földre. Add meg hát a Neki kijáró dicsôséget, hogy szívedben is megszülethessék a béke!
…mert ímé hirdetek néktek nagy örömet,
mely az egész népnek öröme lészen:
Mert született néktek ma a Megtartó,
ki az Úr Krisztus". (Lk. 2: 10-11).
Senki sem ismeri Krisztus születésnapját. Gyökerei pogány szokásokra nyúlnak vissza. Mégis varázsa van a karácsonyi ünnepnek. Rejtelmes titkokat hordoz magában. Jézus természete kifürkészhetetlen. Krisztus egy személyben Isten és ember szülöttje. A pogány vallásokban embert emeltek isteni rangra. A keresztény hitben Isten válik emberré. Születésének körülményei sejtetik e titkot. Betlehem mezejének fénye, mennyei kórusok éneke, angyalok boldog híradása, a keleti bölcsek megjelenése, Krisztus születésének rendkívülisége mellett bizonyít.
A betlehemi Kisded azért jött a világba, "hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Jn. 18:37), "hogy Isten kegyelmébôl mindenkiért megízlelje a halált" (Zsid. 2:9), harmadnapon halottaiból feltámadt, felment a mennybe, ül az Atya Isten jobbján, onnan lesz eljövendô ítélni eleveneket és holtakat (Credo).
Istenben hívô zarándoktársaim, jertek, öntsünk reményt a jövô félelmétôl elkeseredett emberek szívébe. "Ne féljetek"! Üdvözítô született nektek. Krisztusban meg lehet bízni. Sorsunkat kezébe helyezhetjük. Igazságos ítéletével Ô tesz pontot világtörténelmünkre. Ô eljön; letörli könnyeinket, meggyógyítja betegségeinket, eltörli a halált és a bûnt örökre. Akkor lesz igazán boldog karácsonyunk.
Jézusban a Teremtôt, a Prófétát, a Törvényadót, a Fôpapot, a Közbenjárót, az ítélô Bírót, az eljövendô Királyt imádjuk, ünnepeljük.
Szívünket nyissuk meg elôtte, legyen "bölcsô" számára. Töltse be elménket szent gondolataival, szívünket nemes jellemével, hogy egy rendkívül boldog karácsonyunk legyen.
Úgy tûnik: elveszítettük az igazi karácsonyt. Nem találjuk a szeretet ünnepének mennyei eredetû és földi kisugárzású realitását. Felrúgtuk a lényegünkhöz tartozó gyermeki kapcsolatot Istennel és a testvéri békességet egymással. El kell hát induljunk megüresedett lelkünkkel Betlehem felé, el kell kezdenünk karácsony keresését.
Régi ünnepek emlékét, eltékozolt ártatlan hitet, a családi közösség befogadó melegét, valami megnevezhetetlen lelki élményt, önmagunkban és másokban felcsillanó szeretetszikrákat, s ki tudja még mi mindent keresünk a karácsonyban... Jaj, nemegyszer hiába!
Azt megtanultuk már, hogy nem az írástudók kioktató, arrogáns tájékozottsága, nem a farizeusok ájtatoskodó képmutatása, nem is a hagyományok kedves tarkasága, netán a körültekintô elôkészület, gazdag ajándékhalmaz, emelkedett hangulat mutatja nekünk a helyes irányt.
Csillag ragyogása, angyalok üzenete, keleti mágusok lábnyoma - ezek voltak az elsô karácsony útjelzôi. És most, kétezer év múltán? Mire, kire figyeljünk?
Egyszer egy kisgyermek eltévedt, többen siettek segítségére, faggatták, kérdezték: hova vigyünk, merre keressük a szüleidet. A gyermek kétségein erôt vevô nyugalommal azt felelte: nincs semmi baj, egész biztos, hogy ôk már elkezdtek keresni engem.
Isten elkezdett keresni minket. A karácsony fenséges örömhíre ez. " Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." (Lk.19,10) - Karácsonyi keresésünk végsô soron ezért nem céltalan. Eljött Krisztus, hogy "minden ûrt betöltsön". Az ô jóságának vonzása, szeretetének (nem szentimentális érzésekben, de odaadásban, áldozatvállalásban megnyilvánuló) gravitációja - igazít útba, indít el minket a karácsonyban feltárulkozó csoda, önmaga felé. Ô a nekünk adatott égi jel és ajándék is egyben. Utána vágyakozunk akkor, amikor a jót, az igazat keressük, amikor testi-lelki gondjaink enyhülését sóvárogjuk, amikor ünneplésben és hétköznapi robotolásban boldogságot igyekszünk "kicsikarni" magunknak. A testet öltés nagy üzenete: elônkbe jön - és "miközöttünk lakozik" az, akit - ha öntudatlanul, esetleg tagadva is - keresünk.
Barátaim, embertársaim, testvéreim, keressük úgy az élet Urát, hogy engedjük, hogy megtaláljon, megragadjon, betöltsön, vezessen! Azután az ô jóságával, szeretetével induljunk el egymást keresni, a megalázottat, az elesettet, szomorkodót és nélkülözôt, a mellettünk élôt, az Isten képmását hordozó embert.
Adjon az Úr mindenkinek áldott, szép, soha ki nem apadó gazdagságú karácsonyt!
"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ô egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ô benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ô Fiát a világra, hogy elkárhoztasson, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ô benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében." (János Evangéliuma 3,16-18.)
A karácsonynak az egyik legfontosabb jelképe a fény. A fényt megtaláljuk az istálló felett, ahol Jézus született és megtaláljuk a karácsonyfán is. A fény Isten szeretetének jelképe, de ugyanakkor a hitet is jelképezi. Ez található János Evangéliumának a harmadik részében.
Úgy, ahogy mi emberek, megajándékozzuk egymást, úgy Isten küldte az ô egyetlen, szeretô fiát a földre. A Szentírás tanítja, de mi is tapasztalatból tudjuk, hogy ez a világ romlandó, és éppen azért Isten meg akarja szabadítani. De csak hit által tudja megszabadítani. Isten nem azért küldte a fiát a földre, hogy ítéljen, hanem azért, hogy általa megszabadítsa a népet. De aki nem hisz, az el van ítélve. Ezt nem azért mondja Szent János, hogy megijesszen, hanem azért, hogy hívjon bennünket a hithez.
Az ajándéknak csak akkor van értelme, hogyha az, akinek adjuk, elfogadja. Így van ez Isten ajándékával is: ô azért küldte a fiát erre a földre, hogy mi elfogadjuk és általa megszabaduljunk. Áldjon meg és ôrizzen meg titeket az Úr, hogy tudjátok tiszta szívbôl Isten ajándékát elfogadni és megôrizni. Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok.
"…és a földön békesség,
és az emberekhez jóakarat."
(Lk. 2,14b)
Rég nem volt ilyen keserû adventje az erdélyi magyarságnak, mint ez évben. Rég nem alázták meg ennyire ezt a sokat szenvedett népet, mint most, a szeretet ünnepe elôtt. Úgy éreztük magunkat, mint József és Mária, akik boldog örömmel, a gyermekvárás reménységével érkeztek meg Betlehembe, Dávid városába, de elutasították, megalázták, nem nyitották meg szívüket és ajtójukat azok, akik talán rokonok, testvérek, egykor barátok voltak Józseffel. Minket is azok zártak ki, utasítottak el, akikkel közös a nyelvünk, a múltunk, a történelmünk. Igaz, hogy a gyermek megszületése után mindenki bocsánatkéréssel és dicsôséggel fordult a megszületett üdvözítô felé, de a sebet begyógyítani nagyon nehéz.
Eldurvult a világ. Az egyéni érdekek, az érvényesülés vágya elhomályosította napjaink emberének szemét, s nem látja, talán nem is akarja látni azt az utat, amelyet Jézus tárt az emberiség elé az ô születésével, küldetésével, tanításával. Az ember arra vágyik, ami hiányzik életébôl. A Jézus születésekor felhangzó dicséretben az Isten magasztalása mellett a békességre és a felebarát iránti jóindulatra figyelmeztet a mennyei sereg. Akkor is hiányoztak, ma is hiányoznak, vagy nagyon kevés van ezekbôl az erényekbôl. Ezért van annyi elhagyott gyermek és szülô, útkeresô, tévelygô, ki- és megvetett, megtagadott, életunt, öngyilkos ember. Hozzájuk is érkezett és érkezik minden évben Jézus, hogy reménységet adjon. Szeretne ott lenni életünkben mindennap, minden percben, de könnyen jár a kulcs a zárban, és bezárjuk életünk ajtaját elôtte, kirekesztjük életünkbôl. Félünk az önvizsgálattól, a Jézussal és Istennel való találkozástól. Kedves keresztény testvéreim, karácsony fénye felragyogott életünk egén, és kopogtat minden békességre vágyó ember szívében. Engedjük be, melengessük, tápláljuk és szeressük, mert ebben a fényben Ô van benne, az egyedüli tisztaság és reménység, gondviselô jó Atyánk, aki elküldte a gyermeket, Jézust, út, igazság és életnek.
Váljon valóra a pásztoroknak szóló üzenet, hogy jóakarattal és békességben élve tudjuk betölteni élethivatásunkat. Ne féljünk az elénk tornyosuló akadályoktól, hanem karácsonyi örömmel és szeretettel vállaljuk a feladatokat, ahogy Jézus is vállalta és példát adott a tiszta életrôl. Áldja meg Isten karácsonyunkat és életünk minden napját.
A homály mennyországát akkor fedeztem fel, amikor "ráálltam" a galambtenyésztésre. Már mindenkinek volt galambja, nyúlja, csak nekem nem. Anyám megvásárolt keresztapámtól két tetves fiókát egy liter borért, az istállóban nevelkedtek az egyik gerenda alatti deszkán, de amint szárnyaikat kezdték próbálgatni, nagyapámmal a csûr bütüjéhez támasztottuk a hosszúlétrát, és én valahogy felhurcolásztam a hulladék deszkákból összetákolt kalickát, nagy nehezen rögzítettem, a második fuvarral pedig a fiókákat is sikerült fölvinnem. Megfigyelôhelyem a házunk padlása volt, parányi szellôztetôin lestem ôket. Csakhamar megbarátkoztak új otthonukkal, kinyújtott tenyerembôl ették a padlás tapasztott földjérôl összekapart gabonamaradékot.
Homályos terület volt ez, nemzedékek hátrahagyott lomjainak tára, de ott tároltuk a lisztet, a magnak való kukoricát és az almát is, aztán diót, szôlôt, aszalt szilvát. Rossz idôben ruhaszárítóként fungált, és természetesen elsô tudományos kísérleteimet is ott végeztem el, miután felfedeztem egy nagyon régi, nagyon ócska rádiókészüléket, amelyrôl kiderült, hogy valaha az volt a falu egyetlen hírforrása. Hozzánk akkor került, amikor meghurcolták a papunkat, aki "arra biztatta híveit, hogy várják az amerikaiakat, mert nemsokára jönnek, és akkor legyen mindenki talpon". A készüléket Józsi sógor rejtegette sokáig, míg maga is gyanússá nem vált, s egy sötét októberi estén, kukoricahántáskor az ujjasába csombolyítva elhozta, hogy nagyapám csináljon valamit vele, mert neki nincs hozzá lelke, hogy egyszerûen a hídlás alá dugja, a bûzös trágyalébe. - Olyan, mintha megfojtanék egy öregembert - mentegetôzött dörgô hangján. Nem tudom, hol rejtegette nagyapám, mindenesetre nem fedezték fel a pisztolyos fekete jegyzô emberei, mikor fegyvereket kerestek (és a jegyzôkönyv szerint: találtak is!) döngölt földû tisztaszobánk "pad-lója" alatt!… A készüléket nem tudtam ugyan szólásra bírni, de épen maradt fülhallgatóját fejemre illesztve "szabadeurópáztam", és ez annyira izgalmas volt, hogy bizony megfeledkeztem galambjaimról, amelyek egy-két év alatt szabadon és szépen elszaporodtak, attól kezdve csak olyankor másztam fel hozzájuk a létrán, ha paprikásra támadt kedvem.
Most, hogy ismét a padlást járom, elveszett hegedûmet keresve mindenféle haszontalan tárgy kerül elém. Egy láda, amelyben leginkább tisztabúzát tároltak a szüleim. Furcsa fekete felirata volt, nem tudtam megfejteni, ezért azt találtam ki, hogy ebben küldték az amerikaiak a titkos fegyvereket, mikor a Gyéres fölött megjelent a nagy sárga léggömb, és néhány férfi a titkosszolgálat embereit megelôzve elmenekítette azokat, vagyis eljuttatta a partizánokhoz, akiket mi nagyon tiszteltünk, bár soha egyetlenegyet sem láttunk belôlük. A ládát mint ártatlan tárolóeszközt ide hozta apám és harcostársai. Most, hogy újra szemügyre veszem, kiderül: méhészfelszerelést csomagoltak valaha beléje, és mint haszontalan kellékre, váláskor az apám nem tartott igényt rá. Kétéves koromig lakott velünk, illetve nálunk az apám, aztán összekülönböztek a "birtokon", és elment. Nini, itt maradt legénykori vôfélypálcája is, egy simára csiszolt, csupasz bot, felsô végén recézett kerek gombbal, eszembe jut: a rá való színes szalagokat papundéklidobozban ôrizte édesanyám a szekrény tetején, míg egyszer csak kiderült: mállanak, mint a huzatot kapott halotti lepel.
És a bölcsôm. Anyai nagybátyám készítette, akkoriban éppen asztalossegéd volt, imádta unokahúgát, anyámat, nagyon helytelenítette, hogy olyan "gazdalegényhez" megy, akit két vagyonos nagynénje dróton rángat. Nem sokat lehetett már tenni, mert udvarlás közben történt valami. Az esküvôtôl számított hét hónapra születtem meg, nem kilencre.
A bölcsôrôl azt képzeltem, hogy nagyon régi, de itt nálunk én vagyok az elsô, akit benne ringatnak. Ami nem baj, mert az anyám leánykori pajtásai, akik még pártában vannak, kézrôl kézre, ölbôl ölbe adva becézgetnek, kényeztetnek, úri dolgom lesz. Az viszont már nem smakkol, hogy öcsém születik, mert ôt énnekem kell ringatnom, a lánypajtások férjhez mennek, és ráadásul félek a libáktól, pedig azok is rám lesznek bízva. Hát szépen "meghalattam" az öcsémet, és "intézkedtem", hogy helyette, vagyis utána: szülessen egy kislány. A húgom, aki csakhamar felcseperedik. A libákat, rucákat, kismalacokat nyugodtan rá lehet bízni, és persze a következô testvérkéket is. Utána még jöhet egy lány, addigra már annyira növök, hogy a felnôttmunkákra fognak, ha fognak. Hiszen azt hangoztatják, hogy rossz idôk jöttek, a földmûves embert kolhozba kergetik, csajkával és fakanállal jár munkára, napszámos lesz a saját birtokán, tehát nem leszek gazdatiszt, hanem nadrágos elvtárs, mert azoknak áll a világ. Persze, ha harmadiknak és negyediknek egy-egy öcsikém születik, azt külön megköszönöm az Istennek, mert akkor ezek a cselovékok minden házimunkát elvégeznek helyettem, és én nyugodtan mehetek a bentlakásos iskolába, ahol elôbb felpofoznak a nyolcadikosok, seggbe rúgnak a hatodikosok, felzabálják otthonról hozott ételünket, aztán lopni küldenek a pap veteményesébe. Végül azonban minden jóra fordul, mert egy-két év múlva mi pofozkodunk majd, mi rúgjuk ülepen a fikákat, és az megy este csórni, akinek nincs kivasalva szépen a pionírnyakkendôje. Sôt, aki nem tetszik, hát fel lesz jelentve.
A homály mennyországába azért járok, hogy megkeressem elorzott kis muzsikámat, "csicsös" hegedûmet, amelyet 1939-ben készített Marosvásárhelyen Rád János. Olyan volt, mint egy bájait rosszul leplezô pattanásos kis kamaszlány: az embernek folyton odajárt a keze, hogy itt- ott megsimogassa. Felkajtatom a padlás minden zegét- zugát, de a muzsikám nincsen sehol.
Legalább a hangját tudnám fölidézni.
Pókhálós dobozba botlom, ezt vajon miért nem vitték el. Reszketô kezekkel tapogatom végig, hosszúkás valamit rejteget, hátha a he… Dehogy. Ez csak az a rádiókészülék (még egy!), amelyiket elsô fizetésembôl vettem a helyi boltostól, hosszú antennahálózatot szereltem udvarunkra és kertünkbe is, a kéménytôl a nagy körtefáig, a diófától a csûr tetejére kirakott gólyaváró szerkentyûig, mindent sárgaréz huzal szôtt át, és az én kis hétszázötven lejes készülékem úgy bôgött reggeltôl estig, hogy az egész falu hallhatta a marosvásárhelyi, a bukaresti és a kolozsvári mûsort, mert kiraktam a rádiót a filegóriába, úgyhogy egyszer például betért valaki idegen, mert azt hitte, mozi lesz nálunk.
A készülék csupa por és egérpiszok. Kimenekítem mégis, mert része az életemnek. A szakember hónapokig halogatja javítását, sejtem, miért. Nem noszogatom, nem bôszítem. A világ egyik legrendesebb embere, velem ellentétben ô valóban jól tud muzsikálni, nélküle nincs lagzi a vidéken. Amúgy civilben ô meg a fia mûködteti a helyi kábeltévé-hálózatot, saját mûsorokat is alkotnak, és azok eljutnak a többi székelyföldi adókhoz, nem ritkán országos szórásba kerülnek. Ez az ember nagy sokára szól, hogy kész, megjavította a hétszázötvenest. Annyit ô életében nem káromkodott, mondja nagyon halkan, mert hívô ember. Az egerek szétrágtak minden drótot, és azokat újra vissza kellett kötögetni.
És mégis megjavította. Ez a mûszer jelenleg egyik barátomnál van, örökös kvártélyban. Az illetô néprajzi könyveket ír, munkája megengedi néha a háttérrádiózást. Megszállottja a szakmájának, csakúgy, mint a hegedûs, aki pár ezer kilométerrel nyugatabbra tán médiamogul lehetne, itt viszont csak Kamerás Bircsi.
A csicsös hegedût akkor vihették el, amikor meghalt az anyám. Mert ô már akkor meghalt, amikor teljesen magára maradva végleg feladta. Ôneki "semmi sem jött be" az életében. Elrontott házasság, irtózás a városi életmódtól, hiszen ott csak a leteperni való falusi menyecskét látták benne, kétségbeesett kitörési kísérletek, félénk próbálkozások újabb frigyre, kudarcok sora, kollektivizálás, parasztmunka, közben könyvek garmadája, az olvasás mint az álomba menekülés mákonya, eltávolodás a napi valóságtól, a vérhólyagos tenyér sajgásától, ellenségeskedésig fajuló konfliktusa szüleivel, akiket végül azzal vádolt, hogy egyedüli okai nyomorúságának. A szeme elôtt romlott össze minden, amirôl azt hitte, élet. A gonoszságot gonoszsággal viszonozta, mert a két tehetetlen öreg nem kívánt megválni az egyetlentôl, ami még övék, a kertes falusi háztól, az udvartól, veteményestôl, a helytôl, melyet szolgamunkával fillérenként gyûjtve a pénzt maguk szereztek… Hová mehetnének tehetetlen korukra...
És amikor végre egymaga lett az úr a "portán", furamód ugyanazzal a görcsös ragaszkodással viszonyult mindenhez, és utasított el minden vásárlási ajánlatot. "Nem eladó ez, János." "Nem adom el, Sanyi!" A telet nagy sóhajtások közepette valahogy kihúzta városi tömbházlakásunkban, de amint megjelentek a fecskék, hazaszökött. És késô ôszig nem tudtam visszaimádkozni. Mintha barlangban élne, kapaszkodott a maga szentjánosbogaras sötétjébe. Azt remélte titkon, hogy egyszer csak mégis fejérôl lábára áll ez a cudar világ, és akkor mi, szétrebbent gyermekek, hazaszállingózunk. Egyáltalán, a fiatalok: visszajönnek. Lesz egy gyönyörû falusi honfoglalás.
Hát nem lett.
Elszakadt az utolsó szál. És többé már nem is akart élni. Csak akkor villant tétován a tekintete, ha meglátogattam. Egyébként "Nu colaboreaza", mondták az orvosok, nem akar együttmûködni velük, "a gyógyulása érdekében". Akkor sem akart egyébként, mikor magyar ápolónôt fogadtam mellé.
Gyenge fehér hólepel ülte meg a tájat, karácsony elsô napján végzett vele a fájdalom. Ez a nagy fehér szemfedô borult a temetésére is, addigra valahogy mégis eladódott a csûr, olyan pusztává vált a porta, mintha seregek dúlták volna végig. Kétszer utazott igazából ingyenesen sanyarú életében: amikor elvitte a mentô, és amikor visszahozta koporsóját a halottas kocsi.
A temetônk magasan áll, voltaképpen több temetônk van, mint életünk, ôt nem az új fogadta be, hanem az, amelyben szülei és korán elhalt húga is nyugszanak. A kaptatón megtolult a hó, szélfúvásos részeken haladt a menet, egyszer csak mellettem tappog hatalmas gumicsizmákban a felsô szomszéd, Lulu, és semmi kondoleánc, csak úgy mellékesen megkérdi, nem adom-e el neki most már, hogy az anyám nem akadékoskodik, a bennvalót, azzal, ami még rajta maradt. A szinte-házzal, szinte- nyárikonyhával, szinte-kerttel. Szinte-semmivel.
Hát erre természetesen az lett volna a normális válasz, hogy dá. De az a vírus, amely nagyapámból jött át anyámra, most felhorgadt bennem, és elutasítottam a pragmatikus szomszédot, aki aztán megbántódva le is állt, nem kísérte tovább koporsónkat, hanem sandán hazaoldalgott.
Nincs sehol a csicsös hegedûm. Amikor behozták anyámat, nyitva maradt a lakás. Nem lehetett többé zárni az ajtót. Mihez kezd vele, aki elvitte, hiszen levált a nyaka. Azt a muzsikát egy kontoráért vette anyám, Csányiékat fogadták meg a karácsonyi bálra, és ezek egy évvel korábban ránk tukmáltak egy öreg, kiszolgált szerszámot, négy húrral, és azt hittük róla, hogy hegedû. Most azonban, hogy a cigányok megszorultak, mert Béka Ferinek a kontoráját lefoglalták a szomszéd falusi kezesek, viszont az itt való legények ráígértek, hát inkább minálunk muzsikálnának, ha volna kontora, azaz brácsa, eszébe jutottunk Csányinak, és mintha varázsló volna, rántotta elô kopott kabátja alól a csicsös muzsikát. Anyám persze nem akart belemenni a vásárba, bárhogy rimánkodtam is. Sôt egy halk pofont is kaptam. Ne szólj bele! Hiszen napnál világosabb, hogy a nagy muzsikáért egy kicsi muzsikát ád a cigány, tehát be akar csapni bennünket. Hiába mutogatta a "Készítette Rád János..." beírást Csányi, az anyám hajthatatlan maradt. Akkor Béka Feri azt találta böfögni, hogy na, hát izé, nem is kell, pedig az egy Gárnéri, menjünk, mire én éles fejhangon követeltem a muzsikát, és kezdôdött az alkudozás elölrôl. A vége az lett, hogy kicsaltak anyámtól még száz lejt, ami nagy pénz volt akkor, egy pár bakancs ára 350 lejbe került, sôt valami nyüves csontokat is eléhozattak vele a nyári konyhából.
Amikor mennének el, hát a kapuban várja ôket egy atyafi, akinek pénzzel tartoznak. Jó félóráig csataráltak, aztán sivalkodás hallatszott, kicsôdültünk az utcára, és azt láttuk, hogy annak az atyafinak foly a vér a fülébôl, mert hiányzik belôle egy darab. Összefutottak az emberek, és mindenkit megvertek, az idegent is még egyszer, és a zenészeket is, ôket kíméletesebben, mert másodnapján muzsikálniuk kell.
Nagy terveim voltak a csicsös hegedûvel. Elôször is, megtanulok rajta játszani. Ami nem nehéz, mert jó a hallásom. Aztán összeállunk, de minél hamarabb, ha lehet, már ezen a karácsonyon, és alakítunk egy kis bandát, én meg a barátaim. Lesz mûvésznevünk is, mint a cigányoknak, akiket úgy emleget a nép, hogy Dumnyezó, Kusler, Szánó, Kránci satöbbi. Ezen sokat tanakodtunk Jenôvel és Misivel. Végül az lett a nagy döntés, hogy a hangszereket utánozva alakítjuk ki mûvészneveinket. Én mint prímás leszek Csivává, mert a hegedû azt mondja, hogy csivávává, csivává, ez a léán visellôôôs… A brácsás, vagyis Jenô lesz Duvává, mert a kontora meg azt mormolja, hogy duvávává, duvává, vagyis: prututtam, prtuttam, csak nem mondtam… Végül Misi, a bôgôs, ô lesz Dumbadum-ba, hiszen a gardon azt brummogja, hogy dumbadumba, dumbadumba, nehogy a falu megtudja...
A karácsonyi tisztelgésbôl azonban nem lett semmi. Elôször is, nem sikerült megtanulnom mindjárt muzsikálni. Másodszor, mert Jenônek nem volt kontorája, harmadszor, mert Misinek sem volt bôgôje, csak ha szájon kapták. Negyedszer, mert belázasodtam, és az ünnepet ágyban kellett eltöltenem. Így mennek füstbe a legszebb álmok.
Nem is szólt tisztán soha az a hegedû. De azért a szívemhez nôtt, az unokámnak, Péternek szántam, amikor még fogalmam sem volt, hogy ez lesz majd a neve. De hát nincs, nincs, nincs.
Mégis, amint szaporodik szívemen a dér, egyre gyakrabban járok fel arra a padlásra. A múltkoriban rábukkantam a Régi és Valódi Lôcsei Féle Székely Naptár 1947-ik 365 napból álló esztendôre szóló tépett példányára, melyet Marosvásárhelyen adtak ki az akkori Eötvös utca 7. alatt. És benne megtaláltam, a 45. oldalon atyai jó barátom A bölcsô címû versét. Hallga csak: "Kicsiny, öreg székely házunk / Sötét padlásán jártam, / S a bölcsôt, melyben ringattak, / Egy sarokban megtaláltam. // Mintha újra gyermek lennék, / Ráborulva hajtogattam, / S rég pihenô édes anyám / Bölcsôdalát is hallottam. // Elsô gyermekként ringatott / E bölcsôben édes anyám, / Utánam meg Péter öcsém / Foglalta el ringó tanyám. // Majd a Margit húgomé lett, / Kitôl Márta örökölte, / De ôt az ég megsajnálta, / S a mennyeknek visszakérte. // Ám a bölcsô tovább ringott, / Rózi húgom került belé, / Majd Kálmán öcsém követte, / De az ég ôt is elvevé. // Azóta fönn porosodik, / Kedves bölcsôm a padláson, / Szeretettel ringatgatom / Szeretett öreg pajtásom."
A vers alatt ez áll: Korond, 1946. Abban az évben születtem. Aki írta, ma is él, ô 1920. október 27-én született. Nem lett belôle költô, hanem keramikus, helytörténész, néprajzi gyûjtô. A Sóvidék egyik legmegbecsültebb embere. A legszerényebb is egyben. Nem tudtam, hogy annyi a testvére, azt sem, hogy azok egyikét- másikát az ég idejekorán a mennyeknek visszakérte, s el is vevé.
Nekem nincsen édestestvérem.
A muzsikát néha mégis hallom. Mert bár verôereim és szívizmom leadták a jelzést, ugyanis magas vérnyomásom meg a felszedett fölös kilók a bal szívkamrám fáradásához vezettek, és (babértalan) koszorús ereim fizikai igénybevételnél már nem bírnak elég vért szállítani a szívizomnak, amiért az megharagszik és fájdalommal reagál, sôt a magasabb vérzsírszint a vér folyékonyságát (viszkozitását) még csökkenti, és a véráramlás sebessége is lelassul, na meg a húgysavszint növekedése a köszvény nevû, régen csak gazdag, nemes embereknél elôforduló bajt okozhatja, de persze diétával és hatásos gyógyszerekkel gyógyítható -azonközben én roppant virgoncsággal cirkálok gyermekkorom egyre távolibb, magasabb padlásain.
Csivávává, duvává, dumbadumba dumba. Felveszünk egy cimbalmost is, aki bájosan picikátoroz majd.
Jó kis banda leszünk, mikor csenget egy nagyot az angyal a piacon.
Feltehetôen a világ egyetlen olyan vidéke az amerikai Yellowstone-park, ahol minden évben nyáron is megünneplik a karácsonyt annak emlékére, hogy a múlt század elején tucatnyi látogató hóvihar miatt ott ragadt a Yellowstone-parkban augusztus végén, s ott helyben megünnepelték a karácsonyt. De azért persze decemberben sem mulasztották el.
Azóta a Yellowstone Nemzeti Parkban évente kétszer ünneplik meg a karácsonyt, augusztus 25-én is, mégpedig annak rendje, s módja szerint feldíszített fákkal, karácsonyi énekekkel és ajándékokkal. És persze a "normális", decemberi karácsonyi ünnepség sem marad el.
Az évi kétszeri karácsony amúgy másutt is megtörténik, más és más okokból. Oroszországban például azért, mert az ortodox naptár szerint karácsony január 6-ra esik.
A gyakoriságban "bajnok" a Szentföld, ahol háromszor is ünneplik a karácsonyt. Az ottani, negyvennél több keresztény vallási közösség december 25-én, január 7-én és 19-én emlékezik meg Jézus Krisztus születésérôl. Elôször a nyugati rítusú keresztények, azután a Julianus-féle naptár szerint élô ortodoxok, majd végül a külön szertartások szerint ünneplô örmény ortodoxok.
Énekekkel és gondos felkészüléssel ünneplik a karácsonyt olyan országokban is, ahol a lakosságnak csak igen kis százaléka keresztény, így például Japánban. Ez azonban nem gátolja meg a japánokat abban, hogy a bevásárlóutcákban kivilágított karácsonyfákat állítsanak fel, és megrohanják az áruval megrakott üzleteket. Mindenhonnan karácsonyi énekek hallatszanak, és a Mikulás nemcsak kövér öregember alakjában jelenik meg, hanem miniszoknyás karcsú fiatal lányként is.
Hangos és vidám az ünneplés Indiában. A legkülönbözôbb vallású gyerekek lelkesen éljenzik a bohócok és tûznyelôk kíséretében megjelenô Santa Claust.
Etiópiában, ahol a lakosságnak mintegy fele keresztény, nemcsak tánccal és énekkel ünneplik Jézus megszületését, hanem sajátos, gyephokihoz hasonló versennyel is, amelyben fiatal izompacsirták mérkôznek egymással. A sérülések kockázatát csak növeli, hogy a versenyzôk hat hétig böjtölnek, majd a viadal elôtt alaposan leisszák magukat mézborral és árpalével.
Dél-Afrikában terjednek a nyugati szokások - Mikulás, mûhó, fenyôágak, de nem hiányoznak természetesen a fekete bôrû angyalok és a hagyományos afrikai ékszerek sem.
Santa Claus jókora utat tesz meg, amíg Finnország északi részébôl eljut Dél-Afrikába. Skandináviában december 24-én este ajándékozza meg a gyermekeket, amikor azonban átrepül Anglia fölött, már éjszaka van, ezért ott a gyerekek a kéménybe akasztják zoknijukat, hogy december 25- én reggelre ôk is megkaphassák az ajándékot.
Szarvasok csak 1822 óta állnak Santa Claus szolgálatában, s ezt is Amerikának köszönheti a világ. Egy Clement Clark Moore nevû amerikai mûkedvelô poéta foglalkozott az európai bevándorlók népszokásaival, és az ô kutatásai nyomán terjedt el a rénszarvasok vontatta szán képe a világban.
Santa Claus a szarvasok vontatta szánjával állítólag csak az amerikai polgári légi forgalom illetékes hatóságainak engedélyével léphet az amerikai légtérbe, de bárhol leszállhat, hogy december 25-re virradóra megajándékozza a jó magaviseletû kislányokat, kisfiúkat, és persze a felnôtteket is.
Amerikában egyébként olyannyira Händel Messiás címû oratóriuma a karácsonyi "sláger", hogy amikor 30 évvel ezelôtt az egyik kórus karnagya a Messiás helyett Johann Sebastian Bach Karácsonyi oratóriumát tûzte mûsorra, a publikum határozott nemtetszéssel fogadta.
- Gyermekkoromban különleges varázsa volt a disznóvágásnak. Ilyenkor az egész rokonság, szomszédság összegyûlt - meséli Vajda Ferenc. Nyugalmazott vadôr Vajdaszentiványon, 63 évvel ezelôtt született. Mielôtt hozzákezdtek volna, pohárköszöntôt mondtak: Adja isten, hogy jövôben is legalább egy ekkora disznót vágjunk. Ha nem is lesz nagyobb, de legalább ekkora legyen - kívánták tiszta lelkükbôl a gazdának. S ezt az egy-két mondatot variálták, színezték, szónokoltak akár 10-15 percig. Közben frissen sült fánkot és házi pálinkát szolgáltak fel, a bôrcsípdeséskor már nem