|
LV. évfolyam 172. (15439.) sz. |
2003. július 26., szombat |
Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@fx.ro
Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen Magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: impress@fx.ro
A hirdetések egységes tarifája 90 Ft/szó, mely magába foglalja a romániai áfát is.
fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét
. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény vagy a postai nyugta számát. Címünk: impress@fx.ro
A hirdetések egységes tarifája 90 Ft/szó, mely magába foglalja a romániai áfát is.
Az izraeli külügyminiszter hivatalába rendelte Románia tel-avivi nagykövetét, hogy tisztázza: Ion Iliescu államfô holokauszttal kapcsolatos kijelentései Bukarest hivatalos álláspontját tükrözik-e, idézi a Haaretz címû lap elektronikus kiadásának pénteki száma az izraeli közszolgálati rádió híradását - jelenti a Mediafax.
Ezt megelôzôen Yosef Lapid izraeli igazságügyi miniszter "érzéketlennek" nevezte a román államelnök holokausztról szóló kijelentéseit, amelyeket Ion Iliescu szintén a Haaretz pénteki számában közölt interjúban tett.
"A holokauszt nem csak az európai zsidó lakosságot érintette. Sokan mások, például lengyelek is úgyanúgy meghaltak", mondta Iliescu. "A náci idôszak Romániájában a zsidók és a kommunisták azonos bánásmódban részesültek. Az én apám kommunista aktivista volt és lágerbe küldték. Negyvennégy évesen halt meg, kevesebb, mint egy évvel hazatérte után", nyilatkozta a román államfô.
"A holokauszt általános jelenség volt Európában (...), ilyen események Románia területén is történtek; az 1941-es bukaresti és iasi-i mészárlások és a zsidók transznisztriai koncentrációs táborokba küldése Románia területén történt, ezekért az eseményekért az akkori vezetôket terheli felelôsség", mondta Ion Iliescu. Hozzátette: "lehetetlen, hogy ezért a román népet és társadalmat vádolják".
A román államfô úgy véli, hogy
Románia jelenlegi gazdasági helyzetében a zsidó
javak visszaszolgáltatása kapcsán folyó pereket vagy
elhalasztani, vagy pedig elutasítani kell.
"Az emberek nélkülöznek, ugyanakkor egyesek
követelésekkel lépnek fel, mivel a javakat a második
világháború idején és azt követôen
államosították. Ez vajon azt jelenti, hogy szegény
ma élô román állampolgároknak kell
fizetniük az akkor történtekért? Húzzuk le a
bôrt azokról, akik most nyomorban élnek? Hogy a
többieket kárpótoljuk? Nem hiszem, hogy ez a megfelelô
megoldás", fogalmazott Iliescu.
Hasonló diplomáciai incidens történt júniusban is, amikor a román kormány jóváhagyta a Román Nemzeti Levéltár és az Egyesült Államok holokauszt Emlékmúzeuma közti együttmûködésrôl szóló megállapodást. Az akkori ülés után a Tájékoztatási Minisztérium fejlécével kiadott kormányközlemény szerint a román kormány "bátorítja a holokauszttal kapcsolatos kutatásokat (...), de hangsúlyozza, hogy 1940 és 1945 között Románia területén nem volt holokauszt".
A közlemény vitát kavart a nemzetközi sajtóban, a zsidó közösség pedig bírálta a román kormány álláspontját. Mariana Stoica román nagykövetet akkor az izraeli külügyminisztériumba rendelték, hogy magyarázattal szolgáljon a közlemény kapcsán.
A bukaresti kormány utólag újabb közleményt adott ki, amelyben vállalta az ötven évvel korábbi román állam felelôsségét a holokauszt áldozataiért és hangsúlyozta, hajlandó együttmûködni a kérdéskört tanulmányozó nemzetközi intézményekkel.
Ion Iliescu elnök nem érti, Yosef Lapid izraeli igazságügyi miniszter miért nevezte "érzéketlennek" a Haaretz címû lapnak adott interjúban a holokausztról tett kijelentéseit, és úgy véli, hogy a holokausztot teljes komplexitásában kell elemezni.
"Nem értem a minôsítést. Azt mondtam, hogy a holokauszt európai síkon általános jelenség volt. Nem létezik román, német, vagy lengyel holokauszt. Egy általános folyamat volt, amelynek Románia területén is voltak összetevôi", nyilatkozta Iliescu pénteken, Konstancán.
Az államfô kifejtette, nem csupán a magyar megszállás alatti Erdélyben történtek mészárlások, ahol a végsô megoldást alkalmazták, a zsidókat - Elie Wiesel szüleit is - pedig koncentrációs táborokba küldték, hanem Romániában is, a legionáriusok hatalomra kerülése idején.
Iliescu szerint a legionáriusok legyôzése után Antonescut terheli a felelôsség az 1941-es iasi-i mészárlásokért és a zsidók transznisztriai táborokba küldéséért.
"Természetesen, ezek az elemzések árnyalják is a történteket. Sztálingrád után Antonescu is figyelmesen ítélt meg bizonyos dolgokat, és többé nem fogadta el, hogy Romániában a végsô megoldást alkalmazzák a zsidók ellen. Ellenkezôleg, a román területek menedékül szolgáltak a megszállt Erdélybôl érkezô zsidók számára", fogalmazott Iliescu.
Szerinte a holokausztot "teljes komplexitásában" kell elemezni, Romániának pedig felelôsséget kell vállalnia a rá esô részért.
"Én így vélekedtem. Realista szemmel és felelôsségteljesen kezeljük a dolgokat", szögezte le Iliescu.
Tegnap Eugen Nicolaescu képviselô és Mora Ákos Daniel, az NLP megyei szervezetének titkára sajtótájékoztatón jelentette be, milyen feltételek szerint állítják össze a jövô évi helyhatósági választásokra a polgármesteri és tanácsosi jelöltlistákat. Olyan jelölteket állítanak, akiket egyebek mellett, a saját közösségük elfogad, megfelelô tevékenységet fejtenek ki a pártban, megfelelô anyagi háttérrel rendelkeznek a választási kampány finanszírozásához és a párt támogatásához. Ezekhez jönnek az úgymond "specifikus kritérimok".
A kérdésre, hogy Marosvásárhelyen indítanak-e saját polgármester-jelöltet, vagy az SZDP- hez hasonlóan ôk is a jelenlegi polgármestert támogatják, Eugen Nicolaescu kijelentette: a Nemzeti Liberális Párt komolyan készül a választásokra, célja, hogy 2004-ben átvegye a hatalmat. Egy ilyen szervezetnek pedig a helyhatóságokban is megfelelô képviselete kell legyen, Marosvásárhelyen is. A jelölt személyét nem árulta el. Mint mondta, három személyiség is van a listájukon, mindenikük megfelel e tisztségre, azonban még nem döntöttek, ki lesz a hivatalos jelöltjük. A kérdés második felérôl Eugen Nicolaescu úgy vélte, hogy a kormánypárt "impotens a minôségi emberek szempontjából". Ezért nem képesek olyan személyt találni saját pártjukból, aki képes lenne felvenni a versenyt a jelenlegi polgármesterrel, inkább "támogatják".
Világbanki támogatással egyéves, úgynevezett rehabilitációs programot indítottak el az egészségügyben, amely a rendszer újratervezésére, átszervezésére és szabályozására vonatkozik. A felelôs vezetôkkel tartott júliusi bukaresti megbeszélést követôen Mircea Beurean szakminiszter tegnap videokonferencián vette számba az utóbbi idôben történt intézkedéseket, ismertette az ellenôrzések eredményét, és felvázolta a teendôket, amelyek révén a szaktárca új vezetése az egészségügy válságán kíván túllépni.
A szakminisztérium átszervezése a központosítás lebontásához vezetett, 52 százalékkal csökkent a vezetô tisztséget betöltô köztisztviselôk száma. Az állami alapokból finanszírozott állások száma 400- zal, a minisztérium által finanszírozott kórházi egységekben pedig 7760-nal csökkent. Véglegesítették a közegészségügyi igazgatóságok új felépítését, s jóváhagyták az országos, valamint a megyei egészségbiztosítási pénztárak szerkezeti felépítését - hangzott el a beszámolóban.
Mivel a kórházban fekvô betegek 30 százalékát jelenleg is szociális esetek jelentik, a minisztériumi új vezetôségének egyik legfontosabb célkitûzése a szociális egészségügyi intézmények létrehozása és beindítása. Ennek érdekében véglegesítették a szükséges törvényes keretet. Országos szinten 107 egységet szándékoznak átalakítani erre a célra, 4294 ágyhelyet biztosítva a rászorulóknak. Ezeket a fektetôket a tervek szerint több forrásból lehet majd finanszírozni, az egészségbiztosítás mellett a helyhatóságok, a munkaügyi és társadalomvédelmi tárca, az érintettek, a hozzátartozók valamint szponzorok hozzájárulását használhatják fel a betegek ellátására.
A miniszter beszámolója értelmében az országban mûködô 456 egészségügyi egységbôl július 22-ig mindössze kettô nem kötötte meg a szerzôdést a biztosítási pénztárral, amely 28.676 milliárd lejt fordít ezek mûködtetésére.
Meglepô beszámolót hallhattunk arról a Brassó megyében folytatott ellenôrzésrôl, amely az ingyenes és ártámogatott gyógyszerek kibocsátására vonatkozott. Mircea Beurean szerint ugyanis mind Brassó megyében, mind pedig az ország egyéb településein a lakosság rosszul tudja, hogy a patikák csak a hónap elsô napjaiban adják ki a kedvezményezett gyógyszereket, ami a gyógyszerkeret pár napon történô kimerüléséhez vezet. A továbbiakban elhangzott, hogy a válság és a lakosság körében jelentkezô pánik oka, hogy a kedvezményes gyógyszerekre szánt keretet nem igazították a lakosság számához, és a betegségek gyakoriságához.
A szaktárca vezetôje beszámolt a házigondozás bevezetésének szükségességérôl, valamint azokról az ellenôrzésekrôl, amelyek nyomán a kórházak 2002. évi adósságát, illetve az egészségügyi programok finanszírozásában történt múlt évi elmaradásokat vették számba. Bejelentette továbbá, hogy megalakultak azok a szakmai bizottságok, amelyek a kórházi ellátás minôségét fogják vizsgálni, és beszámolt az e téren máris tapasztalt hiányosságokról.
Az egészségügy rehabilitációja érdekében július 29-31. között négy egyetemi központban szervezik meg a felelôs egészségügyi vezetôkkel való találkozót, ekkor hozzák létre a megyei stratégiai bizottságokat.
Dr. Brânzaniuc Klára megyei közegészségügyi igazgató szerint az új program a központosítás lebontása mellett lehetôvé teszi, hogy a megyék sajátos igényeihez igazítsák az egészségügy szerkezetét, és a különbözô megbetegedések természetébôl és számából kiindulva határozzák meg a kórházi egységek típusát, illetve az ágyak számát. A Világbank véleménye szerint a korábbi reformtörekvésekhez képest más szempontok szerint kell átalakítani a rendszert.
Ami a szociális kórházakat illeti, megyénkben Dédán, Radnóton és Nyárádszeredában fognak ilyeneket mûködtetni. Megyeközpontunkban a jelenlegi szájsebészeti klinikát alakítják át erre a célra, a szájsebészetet pedig a December 1. úti járóbeteg-rendelôbe költöztetik át, ahol egy fogászati és szájsebészeti központot alakítanak ki, elôreláthatólag 2004-tôl kezdôdôen. Ami a kórházak adósságát illeti, az igazgatónô szerint az 1.042 milliárd lejes költségvetés 200 milliárd lejjel való kiegészítését kérik.
A nyári egyetemek, diáktáborok szezonja van. Szinte egy idôben zajlott a Bálványosi Nyári Szabadegyetem, a Marosvásárhelyi Félsziget-fesztivál és a kormány szervezésében a Marosfôi Nyári Egyetem. A résztvevôk mindegyiken elôadásokat hallgathattak meg, vitatkozhattak, szórakozhattak. Bálványosról és a Félszigetrôl írtunk, most inkább az utóbbira szánnék pár sort.
Az immár hatodik alkalommal sorra kerülô nyári egyetem meghirdetett témája: Az európai integráció és a határon túli románság volt, és - a beharangozó szerint - eszköz kívánt lenni, hogy "a diaszpórában élô románok bizakodóbbak legyenek az uniós csatlakozás tekintetében". Nos, ezért is volt meglepô, hogy az elôadók nem (csak) arról beszéltek, amirôl behirdették, hanem bôven egészen másról: Kovászna és Hargita megyei románok léptek mikrofonhoz. Így nem csoda, hogy nacionalista hangvételû felszólalások "színesítették" a rendezvényt. Hargita megye prefektusa párhuzamot vont a tusványosi szabadegyetem és a marosfôi között, azzal, hogy ott a regionalizmus a téma, miközben ôk az európai integrációról beszélnek. És, az esetleges félreértések elkerülése végett, kifejtette: "a regionalizmus jó dolog, de nem a Székelyföld regionalizálása, ahogy azt a magyarok szeretnék". Mert, ugye, "ez itt román föld, amelyen székelyek is élnek".
Ez volt az elsô nap "gyöngyszeme". A következô napok is hasonló hangnemben folytatódtak. A magyarellenességérôl hírhedt George Pruteanu azon siránkozott, hogy Hargita és Kovászna megyében "asszimilálódik" a románság, és hogy "szélsôséges csoportok kiûzték a román nyelvet az országból". Majd arról értekezett, mennyivel jobb helyzetben vannak a romániai magyarok, mint a határokon túl élô románok. Mert "ha a románoknak is ugyanannyi joguk lenne, nem lenne szükség a marosfôi találkozóra".
Hogy mennyire sikeres volt a "bemelegítô", kiderült a harmadik napon. Pavel Abraham belügyminisztériumi államtitkár toleranciáról, a kisebbségi jogok védelmérôl és a pozitív diszkriminációról szóló szavai váltottak ki nemtetszést a résztvevôkbôl. Nem hagy(hat)ták szó nélkül, hogy az államtitkár - a belgiumi példát említve - semmi kivetnivalót nem látott abban, ha egy tisztségviselô két vagy akár három nyelvet is ismer. Abraham szerint Romániának is alkalmazkodnia kell az idôk szavához, és "el kell fogadnia a valóságot".
Kérdezhetjük, melyik "idôk szavához"? Ahhoz, amelyik éjjel-nappal az európai csatlakozásról szajkózza a bevett "tantételeket", vagy a felerôsödôben levô nacionalista, magyarellenes propagandáéhoz? Elgondolom, hogy a határon túli románok mennyire "otthonosan" érezhették magukat a szerb, ukrán meg egyéb nacionalizmusok helyi változatát hallva.
Ha a fiatal diákok és a diaszpórabeli románok fejébe az intolerancia, a gyanakvás, gyûlölet magját ültetik el, akkor nem sokat ér az úgymond európainak beharangozott cím. Inkább elrettentô példaképnek lehetne felhozni: ilyen hozzáállássl nem sok esélyünk lesz az európai integrációra. Ha valóban okítani szerették volna a hazai román ifjúságot és bátorítani a határon túli románokat, akkor nem Pruteanu-féle fundamentalista elôadókat kellett volna meghívniuk, hanem olyanokat, akik értik a dolgukat, érzik a tényleges európai idôk szavát, és valóban azt szeretnék, ha egy nyitott szellemiségû Románia válna az európai demokrácia részévé.
Magyarország nem kíván részt venni az Európai Unió és Románia közti csatlakozási tárgyalásokon, csak azt szeretné, ha a közös érdekeltségû kérdésekrôl tájékoztatást kapna - közölte csütörtökön a román külügyminisztérium, miután Mircea Geoana román és Kovács László magyar külügyminisztérium telefonbeszélgetést folytatott.
- A beszélgetést a magyar külügyminiszter kezdeményezte. Kovács László tisztázni akarta azokat a kijelentéseket, amelyeket a hét elején tett Brüsszelben az integrációs ügyekben illetékes magyar tárca nélküli miniszter arról, hogy Magyarország azt szeretné, ha bevonnák a román csatlakozási tárgyalásokba - hangsúlyozta a román külügyminisztérium közleménye.
A telefonbeszélgetés annak eredménye volt, hogy a román és az európai illetékesek szerdán nyilvánosan és diplomáciai csatornákon keresztül nyugtalanságukat fejezték ki. A beszélgetést megelôzôen a román külügyminiszter konzultált a kérdésben Adrian Nastase román miniszterelnökkel is.
A román külügyminisztérium közleménye szerint Kovács László leszögezte: Magyarország érdekelt abban, és ezért támogatja, hogy 2004-ben lezárják a Romániával folytatott csatlakozási tárgyalásokat és Románia tényleges csatlakozása 2007-ben történjen meg a Koppenhágában és Szalonikiben elfogadott EU dokumentumoknak megfelelôen.
Kovács László hangsúlyozta, hogy Magyarország olyan közös érdekeltségû kérdésekrôl kíván tájékoztatást kapni, mint a határok ellenôrzése és biztonságossá tétele, a határátkelôkre vonatkozó tervek.
A beszélgetés során a két miniszter nagyra értékelte azt a párbeszédet, amelyet az európai kérdéskörrôl folytattak a román- magyar kormányközi vegyes bizottság európai integrációs szakbizottságában.
A román külügyminiszter a román-magyar partnerség fontosságát hangsúlyozta - a két miniszterelnök 2002 decemberében hozott döntéseinek szellemében -, s külön kitért arra, hogy a kiváló kétoldalú kapcsolatokat folytatni kell, és azokat ki kell terjeszteni regionális és európai szintre is.
(MTI) A környezô országok magyarságának elônyöket biztosító magyar kedvezménytörvényt és ezzel kapcsolatban Magyarországnak a szomszédaival kialakult viszonyát tekintette át pénteki számában a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) címû konzervatív német napilap.
Reinhard Olt, a cikk szerzôje idézte Pozsonec Máriát, a magyar kisebbség szlovéniai parlamenti képviselôjét, aki szerint "katasztrófa", hogy Szlovéniában is megindult a magyarok beolvadása. Megjegyezte, hogy a legutóbbi népszámláláson a korábbinál 20 százalékkal kevesebben vallották magukat magyarnak. A német újságíró rámutatott, hogy Magyarországnak - több szomszédjától eltérôen - Ljubljanával nem támadtak nézeteltérései a kedvezménytörvényt illetôen.
Az újságíró ismertetette a státustörvény körül Romániával és Szlovákiával kibontakozott vitát, és rámutatott: Medgyessy Péter magyar miniszterelnöknek Romániával sikerült Bukarest számára is elfogadható kompromisszumról megállapodnia, amelynek értelmében - mint a lap kiemeli - egyebek közt lekerül a magyarigazolványról a szentkoronás címer.
A FAZ kitér végül arra, hogy Szlovákiával továbbra is feszült a viszony a törvény körül, és Pozsonyban koalíciós válsággal fenyegetett a körülötte kialakult viszály. Reinhard körképe szerint a Szlovákiával kialakult "lanyha kompromisszum" késztethette a vajdasági magyarok pártjait arra, hogy testületileg magyar állampolgárságot kérjenek a délvidéken élô mind a 350 ezer magyarnak, jóllehet Szerbia és Horvátország - Ukrajnához hasonlóan - érdemben nem kifogásolta a státustörvényt.
Románia fizetési mérlegének hiánya 967 millió euróra nôtt január és május között, ami 46,7 százalékos növekedést jelent a megelôzô év azonos idôszakának 659 millió eurós hiányához képest. A kereskedelmi mérleg 1,2 milliárd eurós hiánya okozta ezt a növekedést. A kereskedelmi mérleg hiánya 2002 azonos idôszakéban 1 milliárd euró volt. Az export 6,2, az import 7,4 milliárd eurót tett ki ez idei elsô öt hónapban. Az idei évi folyómérleg hiányát a nemzeti termék 4 százaléka alatti szinten akarják tartani, a tavalyihoz hasonlóan
Újra összegyûltek Segesvár utcáin és várának falai között a kikapcsolódni vágyók, a nonkonformisták, a reneszánsz ruhákba öltözöttek (gyakran sportcipôben), a mûvészek, árusok, zenészek és mindenfajta egyéb szerzet, amely az átlagos megjelenéstôl többé-kevésbé távol áll. A pénteki ünnepélyes meg-nyitóra várakozva (akkortól szolgáltathatták az élet italát az utcai sörcsapok) egykedvûen sütötte fejüket a nap. Az utcákon viszont annál nagyobb volt a mozgás, már hömpölygött a tömeg, állítottak az árusok (standokat és üldögélôket fel), és a festészek is megkezdték embertársaik testrészeit vagy testrészeik vonásait pingálgatni.
Vállalkozó kedvû utcazenészek muzsikáltak, jól vagy kevésbé jól, de lelkesen, és egy nagy szürke ló is bekeveredett a tömegbe. Igaz, a konferansziéval a hátán. Akinek szövege a félelmetes mikrofon-visszhangeffektusokkal a nyári melegben hátborzongató volt. Kár, azonkívül, hogy ,,Kövessetek"', sokat nem tudott mondani. De a tömeg követte a Szigma térrôl fel a várba, ahol két rendesen öltözött (öltöny, nyakkendô) élôlény fogadta, a fesztivál egyik szervezôje és Emil Danesan, Segesvár polgármestere. Talán ôk voltak egyedül normális kinézetûek. De ez nem is baj, hisz mindig üdítô látvány egy-egy kevésbé hétköznapi figura, az pedig, hogy itt most ennyien összegyûltek, még színesebbé teszi a forgatagot, jelenlétükkel is gazdagítják a fesztivált. Amely még csak most kezdôdött, így nyílik lehetôség a feltöltôdni, nézelôdni, szórakozni vágyóknak arra, hogy részesei legyenek a karneváli és középkori hangulatnak. Ez utóbbira egyébként az eddigieknél jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a szervezôk. Elô lehet tehát venni a régi báli ruhákat, maskarákat, vagy ha nincs, venni egy sombrerót vagy sapkát, kétoldalt óriási szarvakkal, elvegyülni a tömegben, élvezni a forgatagot, a színeket, a zenét, a falak ódonságát és újra megélni gyermekkorunkat.
Kétségtelen, hogy nehéz dolga van a mûvésznek. Ha boldog, azért nem tud alkotni, ha szomorú, hát azért. Ki érti ezt? Még nehezebb az elôadómûvésznek, hiszen minden alkalommal, eltekintve problémáitól, érzelmeitôl, meg kell nyernie a nagyérdemût. Még a könnyûzenei mûfaj sem könnyû.
Egy együttes koncertjét elsôsorban annak hírneve határozza meg, hiszen ez biztosítja a - szerencsés esetben - nagyszámú közönséget. Szabadtéri produkcióknál az sem árt, ha nem esik. Mert az esônek van egy olyan rejtett tulajdonsága, hogy elriasztja a kevésbé érdekelteket. Szóval, ha a körülmények kedvezôek, akkor szerencsés csillagzat alatt kezdôdhet a produkció, de még ez sem elegendô a sikerhez. Ekkor van szükség az énekesre. Nem is annyira a dalok elénekléséhez, ma már bevett szokás ugyanis, hogy felvételrôl halljuk az énekeket, az elôadó meg csak úgy tesz mintha... vagyis tátog. A dalok között azonban improvizálni kell, beszélni a közönséghez, kapcsolatot teremteni vele, azt csinálni, ami tetszik neki. Show-t csinálni: ez a nehéz.
Mostanában volt alkalmunk látni ilyent is, olyant is. Volt például egy "senki-nem-hallott-még-róla" elôzenekar. Kiválóan zenéltek, profin irányították az idôközben odasereglô publikumot és lepipálták az utánuk következô jó nevû együttest. Láttunk lelkesedéssel és örömmel játszó zenészeket, melyeket követett unott és gôgösen, amolyan "most az egyszer még méltóztatunk nektek játszani, de aztán ezzel legyen elég" hangulatban lezajló koncerteket és láttunk hálás elôadókat, akik megértették, az esô ellenére is ottmaradók megérdemlik a produkciót.
Van, amikor majdnem elég az is, ha egy közismert együttes eljátssza a közönség kedvenc dalait. De nem mindig lehet minden kívánságnak eleget tenni. Mindenképpen kompromisszumra van szükség. Volt egy elôadó, aki, úgy tûnt, értékelte, hogy olyan sokan kíváncsiak elôadásukra, mint mondta, kedvükért meghosszabbítják a mûsort. Persze, mindenki tudta, hogy ez a koreográfia része, a visszatapsolást nem lehet kihagyni... és már szólt is a dal. Nem az, amit a tömeg kért. A közönség azonban türelmesnek és kitartónak bizonyult. Tovább követelte, amirôl úgy érezte, pénzéért vagy csak úgy, "alanyi jogon" kijár neki. Ekkor történt a törés: az énekes megsértôdött. Nem mintha neki nem volna rá joga, csak hát ennek egy elôadás során nincs helye. Olyannyira, hogy kis híján be sem fejezte az elkezdett dalt. A kért zeneszámról természetesen szó sem lehetett, meghajlás nélkül, úgy éreztem, megalázottan vonult le a színpadról. Pedig némi alázattal megelôzhette volna a megalázó helyzetet, ha tudta volna, hogy alázat nélkül mûvész nem élhet.
Száztíz éve, 1893. július 25-én született Csíkzsögödön Nagy Imre festô és grafikus.
Szülei földmûvesek voltak, a csíksomlyói gimnáziumba járt. 1913-ban Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrászinasa, 1914-ben Csíkszeredában tanítói oklevelet szerzett. Az elsô világháborúban megsebesült, leszerelése után szobrászkodni kezdett. 1918-tól a budapesti Rajztanárképzôben és a Képzômûvészeti Fôiskolán tanult, Szônyi Istvánnal és Aba Novák Vilmossal együtt, Olgyai Viktor, Edvi Illés Aladár és Révész Imre növendéke volt. 1920-22-ben ösztöndíjat kapott a kecskeméti mûvésztelepre, a 20-as években, Szônyi hatására nyaranta Nagybányán dolgozott. A plein-air festészet poszt-nagybányai változata is beépült mûvészetébe. Korán felismerte a fametszet lehetôségeit, amely révén színek nélkül is mágikus tisztaságú ábrázolásig jutott. A 20-as évek közepétôl Erdélyben élt, Csíkzsögödön gazdálkodott, s parasztfestôként a székelyek életét örökítette meg sokszor balladai hangulatú festményein. Stílusán helyenként Aba Novák Vilmos hatása érzôdik. 1927-28-ban olasz, német és ausztriai tanulmányutat tett, 1930-ban részt vett a Barabás-céh megalapításában.
Elsô önálló kiállítását Zürichben rendezték 1922-ben, 1923-ban a Helikon Galériában, késôbb tárlata volt Londonban, majd Berlinben, Prágában és Nürnbergben, Bukarestben, Kolozsvárt és Brassóban is. 1931-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. 1936-ban az angol király koronázására két romániai vendéget hívtak: az uralkodó II. Károlyt és Nagy Imre magyar festôt. Ott hiába kérlelték, nem maradt az udvarban, hazatért Csíkországba.
1949-50-ben a kolozsvári Magyar Mûvészeti Intézet akvarelltanára volt. 1963-ban Kolozsvárt és Marosvásárhelyt mutatta be mûveit, utolsó gyûjteményes kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában rendezték 1976-ban. 1976. augusztus 22- én halt meg Csíkszeredában.
Festôi felfogása alapján a posztimpresszionisták közé tartozik. Táj- és arcképfestôként jelentôs, expresszív szemléletû festményein a székelység küzdelmes helytállását mutatja be, hegyes tájképein a szülôföld szeretete tükrözôdik. Csíki mezôket, pisztrángos patakokat, havasi pásztorokat, mosó asszonyokat, favágókat és lófürösztôket, téli utcákat és tavaszi, virágzó fákat festett.
Grafikákat, akvarelleket, rézkarcokat és fametszeteket is készített. Legsikeresebb tusrajz-sorozata az Erdélyi Helikon tagjairól, Kemény Jánosról, Tamási Áronról, Gaál Gáborról készült. Negyvennégy vásznát Marosvásárhely városának ajándékozta, ebbôl jött létre a Bolyai utcában a Nagy Imre-galéria. Zsögödi házát Csíkszereda városának adta, itt nyílt meg 1973-ban a Nagy Imre Emlékház és Képtár. Alkotásait számos erdélyi múzeum, közgyûjtemény ôrzi, Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában látható többek között Forrás, Ivó pásztorgyerek és Kucsmás önarckép címû vászna. Önéletrajza Ahogy Csíkba megérkeztem címmel jelent meg, 1983-ban.
A legszabadabb festônek mondták, aki nem függött senkitôl. Háziszôttesben járt, saját földje terményeit ette. A földtôl megválni nem akart, de festés, rajzolás nélkül sem tudott élni. Sütô András írta róla: "Nagy Imre égô csipkebokraiból... sugárzik tudatunkba az elkötelezett mûvész összegzése: Íme, a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdô; az ember, akinek sorsában osztozom..."
Minél nagyobb az agyvelô, annál okosabb annak birtokosa. Ez az állítás ugyan téves, de hosszú ideig igen-igen népszerû volt. Ebbôl kiindulva pedig, a 19. század közepe táján, statisztikai adatokkal "bizonyították be", hogy a német agyvelô 100g-mal súlyosabb, mint a francia, amibôl hát nyilvánvalóan következett, hogy a németek okosabbak is.
Ilyen szégyent a grande nationra! Ezért hát Pierre Paul Broca francia sebész és anatómus (1824-1880), akinek nevét a beszédközpont ôrzi, utánanézett a bizonyításnak, s úgy találta, hogy elôször is nem 100 g, hanem csak 48 g volt a különbség. Mivel pedig az összehasonlításul szolgáló franciák átlag 5 évvel voltak idôsebbek, s ismert, hogy a korral csökken az agyvelô súlya, Broca kiszámította, hogy ez 5 évre 16g-ot tehet ki. Ezek szerint pedig a németek gondolkodási "berendezése" nem 48, hanem csak 32g-mal súlyosabb. Végül Broca eltávolította a német anyagból azok agyvelejét, akiket kivégeztek, mivel az akasztás során létrejövô agyi vérbôség az agy súlyát fokozza. Az így megmaradt anyagban pedig a német agyvelô súlya 1320 g-mal gyakorlatilag azonos a franciák 1333g-jával.
Ezzel aztán Broca számára a világ újból rendben is lett.
Nem így kollégái számára, akik tovább rágódtak a dolgokon, s most a szóban forgó agyvelôsúlyokat hordozójának testnagyságával (kg, cm) vetették össze. Mivel pedig a németek "testesebbek" voltak - így az argumentáció -, agyuk is nagyobb kellene legyen. Tekintettel arra, hogy ez nem így volt - fontoskodtak tovább a franciák -, ezen összefüggések figyelembevételével, igenis, a németek a franciák alatt maradnak el.
Voilà! - így pedig a Szajna-parton mehetett az élet tovább.
Emlékeztetôül: ha Turgenyev 2012g-os aggyal, Kant 1600 g- mal, Gauss 1492g-mal, akkor Anatole France 1017g-mal ugyancsak jól boldogult. S azonkívül: egyikük sem kötélen végezte.
A többnyelvûség után Broca is kutatott, éppen a róla elnevezett beszédközpont körül, tudvalévôleg eredmény nélkül, de a statisztikai bizonyítás ambivalens jellegérôl ugyancsak szó leszen a következôkben.
A többnyelvûség kérdése a gazdasági élet globalizációjával párhuzamosan, a több nyelvet is beszélô munkatársak utáni igénnyel került napirendre - ha úgy tetszik, mint árucikk. Nyilván, a következôk nem a személyzeti osztályok vezetôinek, sem menedzsereknek szólnak, hanem pedagógusoknak és szociológusoknak valók, de orvosok számára sem teljesen érdektelenek.
A bilingvizmus, a két- vagy többnyelvûség megnevezése; érdekessége, hogy miután több évtizeden keresztül kimondottan kártékony állapotnak tartották, nyilván ma kívánatos állapotnak tekintik. Errôl szól Dieter E. Zimmer egyik érdekes írása, mely része a szerzônek a (német) nyelvhasználat mindennapos gondjait boncolgató írásának. (1.)
A hatvanas évek kezdetéig szinte egységes volt az álláspont arra vonatkozóan, hogy a többnyelvû környezetbôl származó gyermekek szellemileg 2-3 évvel maradnak el egynyelvû iskolatársaik mögött. Két nyelv ugyanis - hangzott az általános vélemény -, szétforgácsolja a gyermek szellemi képességeit és tartalékait. Az ezen eredményekhez vezetô vizsgálatok tárgyául olyan, többségükben bevándorló gyermekek IQ- eredményei (IQ = intelligenciahányados) szolgáltak, akik származásuk révén voltak többnyelvûek, szemben a már honosodottakkal, akik (angol) egynyelvûek voltak. (USA-béli adatok.)
Az igen egyértelmû eredmények végül is - úgy gondolták - csak két magyarázatot engednek meg: a bevándorlók gyermekei vagy eleve gyengébb szellemi képességûek voltak, vagy pedig kétnyelvûségük az oka ennek. Végül a legegyszerûbb volt elfogadni, hogy a gyermekek "butaságának" oka a kétnyelvûségük. Ez ugyebár olyan "világos" ok és okozati összefüggés, amit mindenki egybôl meg is ért.
A tévhit revíziója 1962 körül következett be, amikor két kanadai nyelvész, Elizabeth Peal és Wallance Lambert közölte kétnyelvû gyermekekre vonatkozó tanulmányai eredményét. Saját meglepetésükre is, vizsgálataik fejreállították az addig elfogadott tételeket. Ugyanis kétnyelvû gyermekek esetében nemhogy nem lehetett szó hátrányos helyzetrôl, hanem igenis, IQ-ban felülmúlták egynyelvû osztálytársaikat. Mindebbôl Peal és Lambert arra következtetett, hogy a többnyelvûség fokozza a szellemi flexibilitást.
Miként volt lehetséges tehát, hogy ugyanazzal a statisztikai vizsgálómódszerrel homlokegyenest ellentétes eredményre jutottak? A magyarázat abban keresendô, hogy a bevándorolt szülôknek a felmérésben részt vevô gyermekei egyszerûen túl gyengén beszéltek angolul, ami által csak alacsony - valójában értékelhetetlen - IQ- eredményeket érhettek el. Ezt a módszertani hibát manapság kezdô kutató sem szabadna elkövesse!
A többnyelvûség jelentette elôny bizonyára hármas magyarázattal bír: fokozza a szellemi flexibilitást; a szellemi feladatok megoldásánál igénybe vehetô, ki lehet térni esetrôl esetre egy másik, efficiensebb nyelvi móduszra; s végül az, amit a tudomány metalingvisztikus tudatnak nevez.
A harmincas években a német-amerikai Werner Leopold saját kétnyelvû leánya megfigyelésénél úgy látta, hogy a kétnyelvû gyermekek kevésbé hajlanak arra, hogy tárgyakat és a megnevezésükre szolgáló szavakat egy és azonos dolognak tartsanak. Így pedig korán tudatosul bennük, hogy a szavak felcserélhetô szimbólumok. Ez az a bizonyos metalingvisztikus tudat, ami Kondzsi Hakuta (1987) szerint a kétnyelvûség elônye.
A nyelvészek eredményein felbuzdulva, igen sok országban számos oktatási kezdeményezés történt, de azok eredményei nem egyértelmûek. Hollandiában, mely ország messzemenô toleranciájáról híres, igen sok felmérést végeztek, igen ellentmondónak tûnô eredményekkel. Utólagosan ítélve, talán módszertani hibák is becsúszhattak; de az is nyilvánvaló kell legyen, hogy a kétnyelvûségnek teljesen más vetületei vannak a heti piacon, mint egy folyóirat szerkesztôségében. Ez a tény igen gyakran figyelmen kívül szokott maradni.
Teljesen tisztázatlan s bizonyára úgy is fog maradni - mivel emberen kísérlet nem végezhetô -, vajon mi történik az agyban az egy- és többnyelvûség állapotában? A többnyelvûek elônye mind kognitív, mind szociális téren nyilvánvalónak látszik. Nem tudni azonban, miként érhetô el, és kinek érdemes arra törekedni?
Mindazonáltal Skandináviából jelentették, hogy létezik egy ún. "szemilingvizmus" - azaz egy olyan nyelvi állapot, amikor valaki két nyelv közül egyiket sem bírja kielégítô módon. Márpedig - így a pragmatikus következtetés - mégiscsak jobb egy mûködôképes autó, mint két nemes márkájú, de javításra szoruló, defektes jármû. Tény azonban, hogy tágabb értelemben sokan, szûkebb értelemben azonban kevesebben többnyelvûek!
1. Über Mehrsprachigkeit, in: Zimmer, D. E.: Deutsch und anders... Rowohlt, 1998, 215 - 225. old.
(Folytatjuk)
A földköpeny által tartalmazott hatalmas mennyiségû szén egy vulkanikus kitörés révén a légkörbe kerülhet és felfokozott üvegház-hatással megsemmisítheti a földi élôvilág jelentôs részét - írják német tudósok a Nature címû brit tudományos hetilap csütörtöki számában.
A földkéreg alatt lévô, forró és olvadt sziklákból álló földköpeny a felszíntôl legkevesebb 10 kilométerre kezdôdik és 2900 kilométeres mélységig nyúlhat. A Tübingen egyetemen dolgozó Hans Keppler által kifejtett elmélet szerint a köpenyben gigantikus mennyiségû szén rejlik, ami egy vulkanikus kitörés esetén szén-dioxid formában kerülhetne a légkörbe.
Az utóbbi évszázadban megnövekedett széndioxid-mennyiség már amúgy is üvegházhatást váltott ki, és így a Föld légkörének felmelegedését okozta, a földköpenybôl elôtörô mennyiséggel együtt azonban a hatás fokozódna és a felmelegedés ellenôrizhetetlenné válna - vélekedik Keppler, aki az AFP-nek is nyilatkozott. Mivel a földköpenybôl nem lehet mintát venni, a Keppler vezette tudóscsoport laboratóriumban teremtett a földköpenyben uralkodó nyomáshoz (3,5 gigapascal) és hômérséklethez (1200 Celsius fok) hasonlót, és úgy találták, hogy ilyen körülmények között a földköpenyt alkotó kôzetek általában nem olvadnak meg, a szénvegyületek viszont igen, és így vulkanikus kitörés révén a felszínre kerülhetnek. Ezek a karbonátok már 40-60 kilométeres mélységben felbomlanak és szenet bocsátanak ki, amely a Föld felszínének repedésein keresztül a légkörbe kerül, s ez a légkör széndioxid-tartalmának hirtelen változásával jár.
A tudós szerint ilyesfajta jelenség okozta mintegy 245 millió éve, a perm korszakban az óceánokban élô lények 96 százalékának és a földi gerincesek háromnegyedének kihalását. A triász végén, 208 millió éve a földi fajok fele hirtelen kipusztult - jegyezte meg Keppler.
A szájhigiénia nem az újkor találmánya: már Mexikó ôslakosai, az aztékok is nagy gondot fordítottak rá és hasznos szájápolóként ajánlották a vizelettel való öblögetést vagy a dohány rágását. Az aztékok étkezések után a mai fogpiszkálókhoz hasonló fadarabkákkal távolították el fogaik közül az ételmaradékokat. Fogkefeként a végükön szélesre kalapált gyökereket használtak, a fogkô megelôzésére pedig szénporral vagy sóval dörzsölték fogaikat. Elterjedt szerek voltak a timsóból és zöldségfélékbôl - például szegfûborsból - készített fôzetek.
Ami az ókori Egyiptomot illeti, már Krisztus elôtt 3000 és 1700 között határozottan komolyan vették a fogak ápolását. Feljegyzések tanúsága szerint nátront használtak a szájöblítésre és a fogak tisztítására.
A Krisztus utáni elsô hat évszázadból fennmaradt egészségügyi feljegyzésekbôl kiderült, hogy Indiában - az aztékokhoz hasonlóan - a végükön kirojtosított ágakat használtak fogkefének, fogkrémet pedig mézbôl, olajból, bengáli borsból, fahéjból, gyömbérbôl és sóból kevertek maguknak - ismertette az AP a németországi solingeni szájhigiéniai tanács ókoráttekintô összegzését.
Petôfi Sándor versei
És az idô eljött, bár nem hamar,
A szent imádság meghallgatva lôn,
Midôn egygyé lett mind a két magyar!…
Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simúlj, simúlj testvéred kebelére,
A melyben a szív most oly édesen ver…
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
S még is milyen sokáig késtünk!…
De mindegy, mindegy, feljött végre
Mely összesimult arczainkra süt,
S örömkönyûket szárit mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
Melyek most pilláinkon rengenek,
Magyar szemében ez oly ritka vendég.
Együtt vagyunk és együtt maradunk!
Nincs isten és nincs ördög, a ki
Egy volt a bölcsônk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez…
De én nem félek többé a haláltul;
Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbrabalra majd érzik csapását!
S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
Hadd gazdagodjék mindenik meg,
De legszebb részét add a székelyeknek!
Csókold meg a székely fegyvereket,
Mely ugy tündöklik a világ elôtt!
Röpülj föl s állj meg bérczeik felett,
S hogy megismerjék a rónák fiát,
Játszál szemökkel, mint a délibáb.
Van-e egy marok föld a magyar hazában,
A melyet magyar vér meg nem áztatott?
Hajh, de már nem látszik a nagy ôsök vére,
A földet, rá kenték a gyalázatot!
S így hazugság itt az örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem szülhet nyúlfiat;
Ti dicsô apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik ôse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik…
Hát majd a jövendô fog-e dicsekedni
Mi velünk? Vajon nem fogja emlegetni
Orczapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi okunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelsô szám,
S most leghátul állunk, semmit nem jelentve…
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arczul csapkodnak…szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülôm ellen kell
Kart emelnem, hogy megostorozzam ôt,
Gyermek a szülôjét!…engem jobban éget
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek
Jól tudom, az ily tett ég és föld elôtt.
S én ezek daczára sem fogok pihenni.
Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a nagy isten érte…
Földobog szíved, vagy szívem megszakad!
Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Az ügy, melynek katonája voltál,
De te nem lészsz itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibül.
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? Nem tudja senki sem!
S bedôlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hôsi szellemeddel,
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd elôttünk, mint hajdan vivéd,
S más világi hangon lelkesitve
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz elôttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.
S majd ha eljön gyôzedelmünk napja,
Így kiált föl millióknak ajka:
A ki kezdte, az végezze be!
Alig virradt, már ujra alkonyul,
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Kardot fogok kezembe lant helyett.
Arany csillag vezérelt eddig, s most
Utamra piros éjszakfény ragyog.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem a dicsvágy von engem tôled el…
És én le nem hajítom ezt azért.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem a dicsvágy von engem tôled el,
Tudod: belôlem az régen kihalt,
Hazámért ontom véremet, ha kell,
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Ha senki sem védné is a hazát,
S mostan, midôn mindenki síkra szállt,
Magamban én itthon maradjak-e?
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
Ô a honért s érted harcolni fog;
Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
Gondolatod van, és az én vagyok.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Tán megcsonkítva térek vissza majd,
De akkor is szeretsz te engemet,
Mert istenemre, a mint elviszem,
Épen hozom meg hû szerelmemet.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Láncz csörg minden kézen, csupán a
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Midôn más könnyet sem mer adni,
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Egyetlen híveid valánk!
A papi lakás északi szomszéd telkén, a Maros egyik ága közelében állott a félezer évesnél idôsebb, megviselt, ódon haranglábú templom, melyet valaha Marosfelfalu középkori földesurai, a Bánffyak ôsei építettek. A papi és a templomtelek végét a Maros-ág mosta, a kiöntései elnedvesítették a sík téren a gyümölcsfák koszorújában fekvô templomot, úgy hogy a hívek egyik legfôbb vágya volt jobb telket szerezni, és új templomot építeni.
Az új papot nagy magánosság fogadta, s üres lakásában igazán árvának érezte magát, hiszen a faluban a tanítón kívül még csak két úri család lakott, s ezek közül is egyik egy idôsebb özvegyasszony volt, késôbbi anyósa, ki fiatal lányával egészen visszavonultan élt. Az új pap, mihelyt megismerhette új lakó- és hivatáshelyét, irodáját, közvetlen tennivalóit és egyházközsége embereit, elég hamar megkezdte látogatásait legközelebbi lelkésztársainál és az egyházmegye vezetôinél. Így jutott el korán Szászrégenbe, Gidófalvy Istvánékhoz is, ahol az elsô találkozástól a legnagyobb megbecsülô szeretettel fogadták. Szívük, házuk attól a naptól nyitva volt elôtte, s már az ismeretség elsô hónapjaitól fogva a Gidófalvy-ház lett a költônek a saját magános papi szállásánál sokkal melegebb és szeretôbb otthona. Minden héten többször besétált, néha alkalmi szekéren, de sokszor ott marasztották vacsorára is, s éjjelre saját kocsijukon küldték haza, vagy nem jó idô esetében éjjeli szállással is ellátták.
Szabolcskának egyelôre nem volt háztartása. Reggel a legtöbbször egy darab kenyérrel szalonnát, szalámit vagy más hideg ételt, s néha tejet, ritkán kávét reggelizett. Többször ebédje is a maga készítette rántottából, máskor a Szászrégenbôl hozott hideg felvágottból vagy egy-egy darab sültbôl állott, melyhez télen teát is öntött. Ritkábban az egyházközségi gondnok idôsebb felesége segítette ki valami egyszerûbb étel elkészítésével. Sokan nem tudták ezt az agglegényes életmódot, s egy délelôtt megtörtént, hogy Szászrégenbôl hét vendége érkezett egyszerre látogatóba, s éppen akkor az egész ház összes ebédkészlete véletlenül csupán négy tojásból állott. Szabolcska ôszintén bevallotta a tényállást, s ennek az lett a következménye, hogy a látogató barátok a következô alkalommal a zsebükben vagy csomagban ebédelnivalót is vittek magukkal.
Az agglegényes életnek aztán néha derûs jelenetei akadtak. Egyszer Szabolcska egyik ismerôsétôl sok török teát kapott, s ennek egy részével kedveskedni akart alkalmi vendégeinek. Azelôtt kevéssel Szászrégenben Gidófalvyéknál a rekedtségét finom punccsal kúrálták, s most, mivel éppen bôvében volt a tojásnak, néhánynak a sárgáját reaszánta a török tea gyógyszerpótló finomítására. Azonban sem ô, sem a vendégei nem tudták a puncs készítési módját, s mikor a cukrozott tojássárgákat a forró teába beleengedték, azok csakhamar fôtt tojásokká makacsolták magukat, részben pedig a megkísérelt elkavartatás mellett a rongyos leves tojásszálaivá idomultak, s az egész férfitársaság nem tudott annyira menni velük, hogy a teával puncs legyen belôlük. Máskor a papi konyhakerttel érte nem várt meglepetés. A kert föl volt ásva, de még vetetlenül állott, mikor a szép tavaszi napot felhasználva, Gidófalvyék kikocsiztak Szabolcska látogatására. Gidófalvyné meglátta az elôkészített, de még be nem vetett konyhakertet, s másnap, amíg Szabolcska benn járt a városban, ô hirtelen kikocsizott a papi házhoz, s a kert egy darabját bevetette murok- meg petrezselyemmaggal. A vetést annak rendje és módja szerint el is gereblyélte, de az egészrôl egy szót sem szólt Szabolcskának, hogy a meglepetés kedvesebb legyen. Azonban a kerti munkáról tudomást szerzett Szabolcska egyik tisztelôje és ez a legereblyélt kertrészt teleszórta jóféle salátamaggal. Végre a kurátor felesége is beültette hagyma- és káposztapalántával. Ennyi jó szándék láttára kegyes lett az ég is, és bô esôvel öntözte meg a kertet. Két hét múlva aztán mindenki bámult, mikor a kert nagy részében az egymás hátára növô sokféle vetemény túl bô áldását meglátta s mindenki mulatott, mikor az összehalmozódott jó szándékok kiderültek.
Ekkor Szabolcska már jegyese volt költeményei Piroskájának, Kun Erzsébetnek, a monostorpályi református papné rózsás arcú, kék szemû, sötét hajú szép lányának. Szabolcska a Gidófalvy párt kérte násznagyának. Együtt utaztak a Bihar megye északnyugati csücskében, az Alföldön fekvô Monostorpályiba, s 1893 májusa végén együtt hozták fel a szép ifjú menyasszonyt Marosfelfaluba. Kitûnt azonban, hogy a költô egészen álomvilágban járt akkor, midôn a bájos vadvirág körül szôtte rózsaszín álmait. Észrevette ugyan, hogy a szép fiatal lánynak nemcsak az életrôl, hanem sok ismeretrôl is hiányosak a fogalmai, de mindezt a költôi ábrándok rózsaszínû szemüvegén nézve, azzal biztatta önmagát, hogy ezt a szép és saját lelke finomabb nôi hasonmásának alakíthatja. Tovább szôtte tehát körülötte költôi terveit, s nem vette észre, hogy mindannak, mire ô egy színes, boldog jövôt szándékozott felépíteni, alapjai nagyon ingatagok. A fiatal leányt ugyanis édesanyja úgy nevelte, vagy helyesebben úgy nem nevelte, hogy nemcsak a házasélet, hanem egyáltalán a mindennapi élet legegyszerûbb dolgaiban és teendôiben sem volt a legkisebb gyakorlata sem. Így valóban szerencsének bizonyult, hogy az elsô utat együtt, a Gidófalvy pár kíséretében tették meg. A szegény fiatal leányasszonyka tiszta alföldi vidékrôl csak Debrecen felé járva, sohasem látott például hegyeket, s midôn a Sebes- Körös völgyébe jutva, Erdély fele közeledtek, ezek láttára valósággal iszonyat szállotta meg, s folyton attól félt, hogy azok a vonatra és reá szakadnak. Még szerencse volt, hogy az éj jótékony fátyola nemsokára eltakarta azokat szemei elôl, s mire Erdély közepe tájára érkeztek, ott a jóval kisebb hegyek a Maros mentén távolabb voltak a vasúttól. A fiatalasszony Székelykocsárdon már alig akart továbbmenni, és halálosan kifáradva érkezett meg Szászrégenbe, hol Gidófalvyék vendéglátása után az ô kocsijukon mentek ki közös fészkükbe, Marosfelfaluba, a papi házhoz. Itt ismét senki se várta ôket. Lakásukat ugyan Gidófalvy legalább a megérkezett hozománybútorokkal és a legszükségesebb ágynemûkkel nagyjában berendezte, de a házfelszereléshez tartozó eszközök és tárgyak ládái érintetlenül halmozódtak egyik szobában. Az új asszonyt ezek se érdekelték, mert senki soha nem tanította, hogy ezekkel mit kell kezdeni, és így nem kezdett semmit.
Két nap múlva Szabolcska megjelent Szászrégenben, és könyörögve kérte Gidófalvynét, hogy menjen ki, és próbáljon vakamit a feleségével, mert ô nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Fekszik a díványon, nézi a mennyezetet és nem szól egy szót sem. Nem érdekelte semmi, így az ebéd ügye sem. Mikor a férje ebédidô közeledtére bement az irodából és megkérdezte: Hát angyalom, mit ebédelünk? - csupán ennyit felelt: Maga tudja! A háztartás semmiféle ágában sem volt jártassága. Férje tojásokat szedett elô s rántottát készített, szalonnát pirított rá, s tréfásan mosolyogva mondotta: Na most már én se kellene meghívjam magát ebédre. Így legényháztartásában lényegében csak annyi változás történt, hogy Szabolcska most már önmaga helyett kettôjük szakácsává lépett elô. Így indult meg az életük.
A költô a szerelem mindent elfeledô derûlátásával igyekezett elhitetni magával, hogy rendre majd minden jobban megy, s néhány akkor írott költeményébôl valóban az önáltatás derûje csillan meg. De az öröm vékony kérge alatt mindennap ott vastagodott a nehézségek folyton gyülemlô hordaléka. A szegény fiatalasszonynak férje költészete megértéséhez éppen úgy nem volt lelki befogadóképessége, mint a háziasszonysághoz. Megtörtént egyszer, hogy Szabolcska kedveskedésbôl felolvasta neki az egyik ôt is érintô szép költeményét. A költôi álmok Piroskája közömbösen hallgatta a verset, és a végén azt kérdezte az illúzióban álmodó férjétôl, hogy vajon ezért a versért küldenek-e 5 forintot. S e naiv kérdését sem pénzsóvárságból tette fel, mert az anyagiakhoz éppen úgy nem volt érzéke, mint a költészethez. Ô egyszerûen minden téren vadvirág volt.
Otthon nem tudta elfoglalni magát, s a társaságtól is idegenkedett. Csak lelki terûnek érezte ezt, s mivel semmihez sem értett, így nem volt mondanivalója. Férje még arra is ritkán vehette rá, hogy bár Gidófalvyékhoz néha bemenjenek. Így a gyermeki otthonvágy vett rajta erôt s hazakívánkozott. Férjének napról napra csak gond és gyötrôdés volt, hogy mivel járjon kedvébe, s a költôi álmokban virágoskertnek színezett élet a valóságban lassan a különbözô javítókísérletek gyötrelmes sorozatává sekélyesült. Hónapok teltek el odáig, amíg a költô a magára erôltetett önámítás béklyóiból kiszabadulva, most már a fájdalmas csalódás mély, igaz lélekhangján szólalt meg:
Ekkor már megindult életében a döntô változás. Az anyós, ki elejétôl fogva nem rokonszenvezett a költôvel, eljött látogatóba és néhány nap múlva magával vitte Monostorpályiba honvágyas leányát. A fiatalasszony távozáskor megígérte még mindig reménykedô férjének, hogy visszatér hozzá. A költô azonban úgy érezte, hogy az sohasem fog bekövetkezni és sejtése valóra vált.
Hiába írt feleségének hívogató leveleket. Ekkor sírt fel lantján a panasz:
"Most tudom csak igazán, hogy az a bánat,
Amihez már semmi köze a nótának,
Amihez már könnyû sincsen a szívekben,
Mit elsírni, eldalolni lehetetlen."
Az olvasóközönség országszerte megérezte, hogy a költô életében valami súlyos törésnek kellett bekövetkeznie, s nemsokára tisztábban, nyíltan tudta mindenki, hogy a melegszívû lantost súlyos csalódás érte. Maga írta akkor:
A hazavárás hiábavaló kétségeiben a költô sokat szenvedett. Elhagyatottabbnak érezte magát, mint bármikor, s nem lelte helyét otthonában, hol minden összetört álmaira emlékeztetett. Valósággal menekült otthonról, s ha volt valaha egyetértô és együtt érzô lelkekre szüksége, úgy most teljesen Gidófalvyék töltötték be ezt a szerepet, kik elejétôl végig ismerték balsorsát. S míg körülötte a kisvárosban és a falukban a találgatás és megítélés tengere zajlott, ebben a tengerben volt egy sziget, hol ismerték a valót és menedéket találhatott a ház minden tagjának becsületében és szeretetében. Úgyszólván mindennapos vendége lett a Gidófalvy párnak, s velük és kisfiukkal töltötte óráit, míg végre megindított válópere lezajlott. Nem csoda, ha szívében örökre hálát érzett azok iránt, kik élete legnehezebb napjaiban szívvel- lélekkel mellette állottak. Ezért ajánlotta 1898-ban megjelent költeményeit Gidófalvy Istvánnénak.
(Kelemen Lajos: Dr. Gidófalvy István. Részlet a kötetbôl)
Czirmay Szabó Sándor
Elfáradtam... vagy inkább belefáradtam már abba, hogy naponta végighallgassam valamelyikünk részeg szövegét. A régi fiúk, csak az évek folyamán "elmentek" alkoholistának... Kinek van türelme nyomon követni gondolatmenetüket? Józanul képtelenség! S közben bambára ivott képüket nézni... - fakadt ki magában, amint az elsuhanó házakat, s az itt-ott épülô palotákat nézte. Az is képtelenség, hogy ôt, a józant teszik ki a lokálból, maradhat a részeg. De minek is megy még oda?! Hiszen már a pohara sincs meg. Eltûnt...- Nagyot zökkent az autó, amint elhagyták a folyón átívelô hidat. Hát ez sem egy kéjutazás... A fékek nem fognak egyformán, s a kuplung is már kopott. Még a tavaly ôsszel megcsúszott, s azóta..., de ez nem zavarja az Öregurat, az autó tulajdonosát; mit számít? Hátha még ezt az utat kibírja! felkiáltással maradt minden a régiben. Mindegy, valahogy kipréselik azt a szôlôt, megcsinálja ezt is, mint annyi mást az utóbbi idôben az Öregúrnak, hiszen jói deje munkanélküli. Hogy mindezért nem kap semmit, az már más lapra tartozik. És ha az autó is úgy akarja, haza is hozzák a mustot - morfondírozott, s amennyire a korsóktól és az Öregúrtól lehetett, az ôszi tájat nézte.
Az ôszi erdô a domboldalon tarkabarka, mintha festékespamacsokkal rakták volna fel a színeket... Többféle zöld, barna, piros, sárga. Nemsokára egy kis erdôben kanyargott az út. Mintha Van Gogh-képen haladnának keresztül: minden sárga. A fák ritkuló lombja, az avart eltakaró, frissen lehullott falevelek; az utat is aranysárga levélszônyeg borítja. A már ritkuló lombok között átsüt a nap: aranyôsz... De nem Van Gogh-képen-képben utaztak, mert az autó kátyúból kátyúba zökkent a valóságra...
Az erdôbôl kiérve, az út elöregedô, kihalásra ítélt falvak között haladt. Megroggyant, málló falú, omladozó házak, az úton hajlott hátú öregek... A templom tornyáról ítélve még magyar falvak. De meddig?... Lehangoló látvány. Ôsz van mindenütt...
Megérkeztek. Alig lépett néhányat a nagyra nôtt, még harmatos fûben, már érezte, hogy cipôje beázott...
Késôbb, mikor már munkához láttak, úgy helyezkedett el, hogy a nap sugarai érjék cipôjét. A szôlôt szemelgették, a zöld, éretlen szemeket tépdesték le a gerezdekrôl. A szôlô leve a nadrágjára cseppent, lila nyomot hagyva rajta. Nézte - ez most a jó nadrágja vagy a rossz? Sok különbség nincs a kettô között. Az idén még foltozással se újította fel egyiket sem. Ahol kifoszlott, ott megstoppolta... Ez most a piszkosabb..., ezért vette fel.
Munka közben fel-felnézett. Szemrevételezte a házat. Így nézte akkor is, amikor elôször járt itt. Megkapta a ház szimmetriája. Szóvá is tette, mintegy javaslat gyanánt: - A jobb oldali az egyiké, a bal oldali a másiké - mert közös volt a ház -, és a középsô rész lenne a vendégszoba. Azt az használná, aki vendéget hoz magával. A két tulajdonos csodálkozva nézett rá. Volt akkor még más javaslata is, amellyel komfortosítani lehetett volna a házat, de végül is azt nem fogadták meg. Ám az elosztás az ô ötlete alapján történt. Csak idôközben a két tulajdonos összekülönbözött egymással...
Rég volt itt. Amióta kilyukadt a cipôje, a "dolgozó" cipôje, az, amellyel ide kijárt, azóta nem. Most is elôször arról volt szó, hogy csak jönnek-mennek, nem alszanak itt, mégis az este rátelefonált az Öregúr, hogy hozza magával a hálózsákot is.
- Mi az ott, a ház mellett? - kérdezte az Öregurat.
- Az - fordult arra az Öregúr - budi.
- Budi!... És ki volt az a nagyokos, aki a kút fölé csinált budit?
- De ô faluról származik, nem mint én, akinek urbánus voltát lépten-nyomon az orra alá dörzsölöd, és ne tudna ennyit?
- Hát honnan? Kulák lány volt...
- Kulák lány... - a többit csak gondolta: - így él tovább a régi szemlélet...
- De csak most készült, a tavasszal.
- És nem volt elég esôs a nyár... Persze, eddig is
úszkáltak a kút vizében
"krokodilusok", "elefántok", mit
számít még egy kis vérhas, tífusz,
sárgaság, vagy mit tudom én, milyen
kórokozó...
- Finnyáskodom? - nézett az Öregúrra. Közben bogarászták a szôlôgerezdeket.
Kétféle szôlôjük volt, mindkettô piros, vagy ha úgy tetszik, fekete. Ez, amelyiket most válogatják, kívül-belül sötét színû. A másiknak csak a héja az. Abból lesz a fehér bor. .. Ha darálás után rögtön kipréselik - mondta az Öregúr.
- Látod, ha falun születsz, sok mindent megtanultál volna az öregektôl.
- Helyben vagyunk... - de ezt csak a szemével mondta, ahogy az Öregúrra nézett. Ezt minden alkalommal el kell mondja, mintha tehetne ô errôl.
Már besötétedett, mire ledarálta a kívül-belül piros vagy fekete szôlôt.
A présbôl már a másik szôlô leve - a fehér borra menendô - sem csepegett. Szétbontotta a prést és az összepréselt, kisajtolt gerezdeket szétszedte és összevegyítette a ledarált fekete szôlôvel. Már így egyeztek meg az Öregúrral. A ragacsos kezét megmosta egy gumiabroncs- válúban. Remélve, hogy az ott összegyûlt víz: esôvíz.
Az udvaron téblábolt cigarettázva a sötétben, amikor megcsikordult a kapu, majd elhaladt mellette valaki: - Jó estét - köszönt.
- Jó estét - mondta ô is a jövevény után, aki a ház felé tartott. Ott a ház falánál piszmogott valamit az elemlámpája fényénél, majd meggyúlt a villany a házban. Eddig nem volt áram...
- Van vendégünk... - mondta az Öregúr, mikor visszajött a szomszédolásból - és villanyunk.
- Igen? Jó - majd ismét elment.
A vendég a kerítés melletti ágyásokban kurkászott, otthonosan, az elemlámpa ide-oda imbolygó fényénél. Ô a garázzsá elôléptetett színben rakosgatta a musttól ragacsos edényeket, amikor beszédfoszlányokat, fojtott suttogást hallott a kerítés mellôl, majd incselkedô kacagást. Mire kinézett a garázsból, már csak egy fehér ruhás nôt látott elhaladni egy nagy, fehér kutyával.
Aztán elôkerült az Öregúr is. Tojást és tejet hozott valahonnan. Vacsorára is. Mire bementek a házba, a vendég már behúzódott a társtulajdonos szobájába.
A vendégszoba ma éjjel az övé. Csak forgolódott. Összevissza csapongtak gondolatai. Újabb tüskét kapott, és az sem hagyta aludni. Lelkében már egy sündisznó van...
Már másodszor jutott a fülébe olyasmi, hogy valaki munkahelyet ajánlott neki, és ô nem fogadta el. Még egyetlen ilyen ajánlatot sem kapott. Az egyik rokonuktól hallotta az Öregúr ezt, és most mondta neki. Az a rokon állította a fentieket, akitôl csak annyit kért - azt is évekkel ezelôtt -, hogy nézne utána, nem esik-e ô is az akkor módosított határozat, törvény - a jó ég tud eligazodni közöttük - hatálya alá, mely visszaadja a veszélyes munkahelyek besorolását, hátha nyer néhány hónapot, esetleg évet arra az idôre, amelyet olyan munkahelyen dolgozott le, ahol tejet és ásványvizet adtak az ott dolgozóknak.
De azóta is semmi, csak a néma csend... s most meg... most meg ilyesmiket terjeszt róla. De már nem vitatkozik ilyen emberekkel.
- Látod, a falusi cigányasszonynak is több esze van, mint neked - mondta egy alkalommal az említett rokon.
- Nem értem... - és csodálkozva nézett rá.
- Elintézte, hogy betegnyugdíjazzák...
- Nem több esze, hanem több pénze volt.
A sok forgolódástól rácsavarodott a hálózsák. Kibújt belôle, leszállt az ágyból, majd szétnyitotta a hálózsákot. Kiterítette, aztán rá a pokrócot, így bújt alája. - Tele a tököm jó tanácsokkal... Csak akkor értenék meg a helyzetem, és bárki más, ha ôk is ilyenbe kerülnének - és a fejére húzta a takarót. - Könnyû szövegelni nyugdíjasként - az összegtôl függetlenül, mégis van egy biztos havi jövedelem - vagy biztos vagy annak hitt munkahely tudatával. Hát nem értik, hogy halálra vagyok ítélve? Minden csak egy cérnaszálon függ... Míg él anyám, s utána?! Persze, mindenki azt szeretné, ha farkcsóválva kunyerálnék, sírnék hajbókolva... Erre képtelen...
Kipattant a szeme. A szobában egy vetkôzô nôt látott. - De hát ez ... ez nem hozzá jött!... - mérte fel a helyzetet. De meztelensége már megvilágította a szobát. Már feltûzött hajával bíbelôdött; úgy állt ott, mint egy kariatida. - Parasztmadonna... - nevezte meg a látványt, pedig korántsem volt az a tenyeres-talpas fajta, sôt! ... Pedig már jól benne járhatott a harmincas éveiben, amennyire a sötétben fel tudta mérni... Habár az ábra szerint inkább a Paraszt-Vénusz megnevezés illene rá. A látványt csak a felstuccolt fanszôrzetû puncija zavarta... Mert a névhez, amelyet elsô látásra adott - Parasztmadonna vagy akár idézôjelesen, hogy teljes legyen a képzavar: Paraszt- "Madonna" vagy "Parasztmadonna"; még ízlelgette a nevet - sehogy sem illett a tarajfrizurás szeméremdombhoz. A képhez buja szôrzettel borított punci találna... Amaz már kis, lányos bimbójú melleit simogatta, mintha vizsgálgatná ôket, aztán egyszer csak kissé megemelte azokat és ráhajolva nyelve hegyével hol egyiket, hol a másikat érintette.
- Ezek így csinálják? - Érezte, megkeményedik... - Mi lesz ebbôl? De amikor az önmagával játszadozó nô néha-néha hátat fordított neki, a takaró alatt, rendre ô is megszabadult immár fölöslegessé vált ruhadarabjaitól. Aztán a nô mintha belefáradt volna a játékba, az ágyra ült, majd nemsokára a takaró alá bújt. Megmozdult, épp csak annyira, hogy lássa a nô arcát - az behunyt szemmel feküdt mellette - , de épp csak megérinteni tudta ujjával a kis, lányos bimbót, a nô már alája is simult, s mire simogató, segíteni akaró keze a tompora alá került volna, már be is fogadta forró ölébe... Már csak megcsókolni tudta - Tee... he... - szakította félbe a csókot, és csodálkozó, tágra nyílt szemmel nézett rá. - Maga... maga... kicsoda?
- Most már nem mindegy? ... Hát ezt akarta...d...? - nézte a még mindig csodálkozó szemmel bámuló nôt, akinek aztán hamiskás mosoly csillant a szemében, s érezte, hogy csípôje enyhén megmozdul, ringatózni kezd...
Arra ébredt, hogy pisilnie kell... Egyedül volt. Amint kilépett az ajtón, a tornác feljáratánál egy nagy, fehér kutya farkcsóválva nézett rá.
Az egykori homoródi diáktáborok megszûnését követô pár évben a szórakozást, mûvelôdést, feltöltôdést (mindenféle szempontból) biztosító nagy diáktalálkozókra való igényt csak a bálványosi tábor elégítette ki. Az évezred végére azonban ismét megsokasodtunk. Elôször a KMDSZ jelentette be, hogy szándékában áll megszervezni a mára már legendássá vált homoródi bulik és beszélgetések utódját, annak szellemét megôrizve, de jóval színvonalasabban. És 2001-ben újjászületett a találkozó, ezúttal is a Székelyföldön, de most a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdô völgyében. A hagyományteremtés elsô mozzanata még kicsit soványka volt, a második szejkei találkozó viszont mindenért kárpótolt. Elôadások, jó koncertek, színvonalas színházi produkciók, strandolási lehetôség Orbán Balázs kapui alatt. Aztán az idén elterjedtek a pletykák, hogy nem lesz Szejke. Utána pedig biztos forrásból tudtuk meg, hogy tényleg nem lesz Szejke, a helyet átadták az idôközben létrejött Rockmaratonnak, és így az háromnapos tombolás nyugtató hatású helyszíne lett.
Amikor felröppent a hír, hogy a ,,Szejke" Félsziget néven Marosvásárhelyre költözik, és a budapesti Sziget-fesztivál erdélyi megfelelôje szeretne lenni, sokan hitetlenkedve fogadtuk. Hogyan lehet itt, a Víkendtelepen, vagy a Maros partján diáktalálkozót szervezni, ugrásnyira a várostól, az urbánus nép hétvégéjének kellôs közepén? A legközelebbi tömbháztól ötszáz méternyire... A fesztivál elsô napján, a sátrak sokaságát látva azonban eltöprenghettünk azon, hogy ez talán csak marosvásárhelyi nézôpontból hátrány, a résztvevôk nem így gondolják. És valóban: rengetegen voltak, még a Hétfák mögött is találhattunk sátorozókat, akiknek nem jutott (kirendelt) hely a kapukhoz közelebb.
Ami megkülönbözteti a diáktalálkozókat a hagyományos sátortáboroktól, az a kulturális élet, a konferenciák, vita- és irodalmi estek jelenléte. A különbözô víkendházakban zajló konferenciák, filmvetítések, a Jazz Club ideiglenes színházzá való átlényegítése, és az azokat övezô érdeklôdés bizonyítja, hogy van még az ifjúságnak igénye a hasonló megnyilvánulásokra, és hogy a szórakozás mellett tartalmas élményekre is szert lehet tenni a tábor keretén belül.
A program Kovács András Ferenc Gáspárik Attilával való beszélgetésével kezdôdött, párhuzamosan Éder Enikô egyéni mûsorával, jelezve a tábor mûvészeti irányultságát, a másnapi politikai konferencia pedig az ez iránt érdeklôdôknek nyújtott hasznos információkat. A színházi elôadások, legyenek azok amatôr társulatok, vagy profi színészek bemutatói, a szokatlan térben és nagy hôségben is látogatottak voltak, színvonaluk is meglepôen magas volt. Hibák voltak ugyan, de egyetlen rossz elôadást sem láthattunk, sem az egyéni mûsorok, sem a hagyományos módon elôadott produkciók közül. Közös jellemzôjük volt a közönség bevonása a játékba szöveg- és játékszinten is, ezzel is közvetlenebbé téve az eseményt. Kiemelendô a Csíki Játékszín Stílusgyakorlatok címû elôadása, mely a gomb és a hajtóka, valamint a paszomány problémás kapcsolatát elemezte rurális (szöveg)kör-nyezettôl a divatos talkshowig, a legforróbb hangulatot varázsolva a nézôtérre. Az elôadás végén elhangzó funky-rap számot pedig nevetéstôl fulladozva tapsolta vissza a közönség.
A koncertek programja nagy nevek sorát tüntette fel: Cserey Csaba dobszínháza, Deák Bill Gyula, Bikini, Republic, Kimnowak, Kispál és a borz - a rockkedvelôktôl a poszthippiken és alternatívakon keresztül az örökifjú vendégekig mindenki talált kedvérevalót. Az éhesek, szomjasok és ínyencek számára a földi örömök gazdag (és mérsékelt árú) kínálata jelentett csemegét. Deák Bill Gyula koncertjére háromezer ember jött el (elsô nap!), a Bikini és a Republic zenéjére pedig kilencezernél többen rúgták a port (azaz a salakot) a víkendtelepi focipályán. A záróest sztárvendégét, a Kispál és a borz együttest majdnem elmosta az esô, de így is jó hangulatú koncerttel ért véget a Félsziget- fesztivál. D. Nagy Lajos, a Bikini együttes frontembere pedig két szám között ,,elszólta" magát: - gyerekek, annyian vagyunk, ez már nem félsziget, ez már maga a Sziget! Ennél nagyobb elismerést pedig nem is kaphatott volna egy hagyományt teremteni