A világ bármely táján éljen is (kivétel Magyarország), a Népújság révén ünnepi jókívánságot küldhet, díjmentesen köszöntheti itthoni hozzátartozóit, ismerôseit. Üzeneteket az impress@fx.ro e-mail címre várunk.

Magyarországi internetes olvasóink kedvezményes díjszabással (szavanként 50 forint) üzenhetnek Maros megyei, marosvásárhelyi szeretteiknek. Üzeneteik ellenértékét a Custos–Zöld könyvesboltban (1024 Budapest, Margit körút 7., telefon: 212-51-91) egyenlíthetik ki.

Éljen az alkalommal!

Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@fx.ro

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen Magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény számát. Címünk: impress@fx.ro

Díjszabás szavanként:

Elhalálozás..............................20 Ft Évfordulók, jókívánságok.......30 Ft Lakáscsere..............................30 Ft Társkeresô..........................50 Ft Részvétnyilvánítás................…… ;..25 Ft Adásvétel-bérbeadás...............35 Ft

Keretes hirdetés esetében + 30%

Minimálisan 10 szót számláznak.

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.

Határon túli gyermekeinek karácsonyi ajándékul státustörvényt ígért az édes anyaország. Mostoha pátriában élôknek olyan támogatást, amely nem alkalmi. Öröme, haszna nem múlik el szilveszter éjszakájával.

Ne mondjátok, hogy adhatott volna többet, ígérhetett volna Bécsi Döntést is! Bethlen Istvánnal elment az az idô. Elzengett az az induló.

A történelem minden órájának megvan a maga parancsa, rendelt ideje és lehetôsége. Azt kell figyelni, nem szélkergetôk és ködevôk hajrázásait. Mert sokirányú az óhaj, a sóhaj, panasz, vád és nemzeti program.

Petôfi még azon búsult joggal, hogy kétországos nemzet a magyar. Késô bánat elsóhajtani, hogy történelmi sorsunkban kisebb csapás lett volna úgy maradni.

Hiszen ma már hétországos nemzet a magyar. Egyesülésünk álma szertefoszlott, gyôztes mészárosok földaraboltak minket. Ilyenformán se nem kicsi, se nem könnyû az anyaország gondja-baja velünk a segítô szándékban. Ezért ne legyünk restek kimondani, hogy ez a szándék nagyobbra, többre igyekezne, ha lehetne. Ha Magyarország Németország lenne! De mivel nem az: szerény tehetsége szerint méri a takarót.

A gyermekek pedig - bár egy nyelvet beszélnek - sokféleképpen kiáltanak segítségért. Nyelvkárosult az asszimiláció kígyótorkából; munkanélküli a nyomor szakadékából; politikai vádlott az üldöztetésbôl… Velük és köztük vannak, akik nyújtózkodásban nem ismerik a mértéket. Ezért a státustörvény jelentôségét, hasznát kicsinyelik. Mondják hát róla, amit Arany János a hígan hosszadalmas versrôl: nagyon sok nyers tésztát kell megenni a benne lévô csipetnyi túróért.

Mindegy, hogy mit szól most ehhez az anyaország gondjait megértô magyar. Sok a tészta persze, de nem csak túróból áll a világ. Ennél fontosabb, hogy minek a jegyében született a státustörvény. Ezt úgy hívjuk, hogy: a határon túli magyar közösségek állapotbeli meghatározása. Hivatalos kormányálláspontként e mostaninak párját Antall József miniszterelnök fogalmazta volt meg 1990 májusában. Lényege így hangzik: a határon túli magyarság szerves része a magyar nemzetnek.

Évtized múltán e mostani státustörvény az elvi kezdet gyakorlati folytatásaként vetett hullámokat szomszéd országokban, fôleg Romániában. Ahol közel kétmillió magyar élhetne jobban is, ha ki nem rekesztik - nyolc évtizede már - az önrendelkezés európai jogából. Ahol a vértiszta nemzetállam megteremtésének fanatikusai rendkívüli sikereket értek el az ország nemzetiségeinek kiárusításában és szétszóratásában. A nyolcvanas években örömmel számlálták a kivándorló magyarok tízezreit, majd 1989-ben a menekülôk újabb tömegeit. Ezeréves szülôföldünk magyartalanításának sikereit ünnepelve sokan énekeltek is.

Akkor szép az erdô, mikor zöld.

Akkor szép a magyar, mikor beolvad. Renegátként futja karrierjét.

De még szebb, ha kivándorol és mindenét hátrahagyva román nemzeti tulajdont gyarapít.

Erre gondoljon, aki nem érti, hogy a magyar státustörvény miért kelt oly hisztérikus sajtóhadjáratot Romániában. S mivel magyarázható a politikai elitnek már-már kétségbeesett kísérlete, hogy Európa Tanácsban, Európai Unióban, emberi jogi testületekben betiltassa, nemzetközi jogsértésnek nyilváníttassa a magyar kezdeményt. Tanulmányozták, vizsgálgatták tehát Velencében is. Roppant veszedelmek rejtjeles üzenetét kutatták benne. És láthatták, mi van benne. Magyarok megszámláltatása, anyanyelvi oktatás támogatása, két országban élô magyar családok kapcsolatának emberséges rendezése, munkavállalási lehetôség… Láthatták, és nem értették: melyik az a fogalom, melynek olvastán egy bukaresti hadúr-hazafi a hadsereg készenléti szükségességét harsogta.

Szólt - több ízben és egyre fokozódó hangerôvel - a kormány is.

Azt mondja, hogy: az ország nemzetiségeinek bárminô támogatása az ô joga és kötelessége. S mert e jogával - magyar egyetemünk visszaadásával pl. - nem él: a kötelességét sem teljesíti.

Mi a vétsége hát ilyenformán az anyaországnak?

Az a vétsége, sôt románellenes bûne, hogy az erdélyi-romániai magyarság helyben maradását igyekszik támogatni; a kényszerû asszimiláció áldozatait próbálja rádöbbenteni magyar mivoltukra, nemzeti nyelvünk, kultúránk megôrzésének fontosságára.

Itt van tehát a kutya elásva! Nem a magyar cédula! Sem a számláltatás! De még az a gyermeksegély húszezer forintocska sem!

Hanem az zavar, amit távlati román reményekben kelt az a fránya státustörvény! Elvi alapvetésével ugyanis, miszerint a nemzet részei vagyunk, nyolcvan éve erôltetett asszimilációs folyamatot lassít, s megállít majdan. Ion Luca Caragiale xenofób archetípusainak máig is élô, s jobb sorsra érdemes népüket maszlagoló alakmásai attól rettegnek, hogy nem fogunk Erdélybôl kivándorolni; hogy itt maradunk, közösségileg fenn is maradunk.

Ezért kell nagyobb hangsúlyt vetnünk a státustörvény elvi jelentôségére. Nem oly módon harsonázva, hejehujogatva, nándorfejérvári gyôzelmet kiáltva, ahogyan némely magyar politikus szájából hallhattuk! Hanem a kezdet szerénységével a lényeget emeljük fénybe. A határon túli magyarság állapotának magyar kormányszintû meghatározását, parlamenti szentesítését. A nemzet részei vagyunk. A világosság elvált a sötétségtôl. Így tán másként láthatjuk magunkat. Küzdenünk kell, hogy állapotunkat, ezt a státust másokkal is elfogadtassuk.

A forradalomra emlékeztek

Az 1989-es forradalomra emlékezô ünnepségek tegnap is folytatódtak Marosvásárhelyen. Délben a polgármesteri hivatal tanácstermében találkoztak a forradalmárok, hozzátartozóik. A zsúfolásig telt teremben dr. Dorin Florea polgármester, Toganel Ioan prefektus és Fodor Imre alpolgármester szólalt fel, a beszélgetést Man Nistor, a December 21 - Mártírváros Egyesület tiszteletbeli elnöke vezette.

A polgármester a forradalomra való megemlékezése után kifejtette, sajnos nem következett be a várt mentalitásváltás, a forradalmi eszmék teljes beteljesülése. A prefektus felidézte a forradalom utáni napokat, amikor bizonytalan helyzetben újra kellett szervezni a város közigazgatását.

Fodor Imre hangsúlyozta: az ország büszke a forradalmárokra, ám történelmi dilemmának tartotta, hogy 12 év elteltével miért nem sikerült többet elérni.

A Gyôzelem téri koszorúzás 13 órakor kezdôdött a forradalmárok emlékmûvénél. A himnusz után rövid egyházi szertartásra, majd koszorúzásra került sor. A forradalmár-szervezeteken kívül koszorút helyezett el a Maros Megyei Prefektúra, a Megyei Tanács, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a marosvásárhelyi helyôrség, a Belügyminisztériumhoz tartozó intézmények, a politikai pártok közül a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt.

A koszorúzási ünnepség után Sorin Moldovan forradalmár elevenítette fel az egykori Gyôzelem téri eseményeket, emlékezve a forradalom áldozataira, az árván maradt gyerekekre, a gyászoló családokra.

Románia reméli, nem kényszerül rá arra, hogy a minden esetre elôkészített saját "változatának alkalmazásához" folyamodjon a magyar kedvezménytörvénnyel kapcsolatban - jelentette ki pénteken Bukarestben a román külügyek vezetôje.

Mircea Geoana annak a reményének adott hangot, hogy az Adrian Nastase és Orbán Viktor miniszterelnökök különmegbízottai által a magyar fôvárosban folytatott tárgyalások olyan közös szöveg elfogadásával érnek véget, amely tükrözi az európai fórumok által a magyar kedvezménytörvénnyel kapcsolatosan megfogalmazott álláspontokat.

A román diplomácia vezetôje ugyanakkor bejelentette: arra az esetre, ha a közös szöveg véglegesítésére vonatkozó megbeszéléseken nem tudnak "elfogadható megfogalmazásokra jutni", a román félnek elô van készítve "egy változata is". De Románia reméli, nem kényszerül "ennek a változatnak az alkalmazására" - mondta Geoana, de nem részletezte, milyen változatról van szó.

A román miniszterelnök csak akkor utazik Budapestre, ha a kedvezménytörvény kapcsán készülô román-magyar egyetértési nyilatkozat figyelembe veszi a törvénnyel szemben megfogalmazott három legfontosabb román észrevételt.

Ezt maga Adrian Nastase kormányfô jelentette be a megyei prefektusokkal folytatott szokásos heti távkonferenciáján.

A kormányfô elmondta, hogy meghívást kapott Orbán Viktor magyar miniszterelnöktôl: utazzon Budapestre az egyetértési nyilatkozat aláírására. Nastase közölte, hogy a meghívást azzal a feltétellel fogadta el, ha a román és a magyar külügyi államtitkár csütörtökön este kezdett és pénteken is folytatódott egyeztetésén a román fél számára elfogadható szövegben tudnak megállapodni.

Nastase hangsúlyozta, hogy Románia jószomszédi kapcsolatokra törekszik Magyarországgal. Azt szeretné, ha a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos magyarországi törôdés az európai szinten elfogadott normák keretében maradna.

- Az nem zavar bennünket, ha a kulturális jogokkal törôdnek, és ezen a téren kívánnak segítséget nyújtani a romániai magyarságnak. Ezt teszi Románia is a határain kívül élô román nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban, ez felel meg az általános mérceként elfogadott európai egyezményeknek - mondta.

A román miniszterelnök leszögezte: Romániát elsôsorban a kedvezménytörvényben megfogalmazott gazdasági és szociális jogok zavarják.

A kedvezménytörvénnyel kapcsolatos magyar-román egyetértési nyilatkozat megfogalmazásáról hétfôn állapodott meg Bukarestben a két miniszterelnök személyes képviselôje, Németh Zsolt magyar és Cristian Diaconescu román külügyi államtitkár.

Az elvi megállapodás megszületett a magyar-román egyetértési dokumentum szövegérôl, de a kedvezménytörvényre vonatkozó részletek kimunkálása pénteken délután tovább folytatódik - mondta Németh Zsolt, a magyar külügyi tárca politikai államtitkára, a miniszterelnök személyes megbízottja pénteki budapesti sajtótájékoztatóján.

A politikus és román partnere, Cristian Diaconescu tárgyalása a tervezettnél jóval tovább tart. A román kormányfô személyes megbízottja nem is volt jelen a sajtótájékoztatón, mivel éppen Bukaresttel egyeztetett.

Németh Zsolt közölte: a megállapodás három részbôl állna. Az elsô az euroatlanti integrációs folyamatban rögzítené egymás támogatását, a második a kedvezménytörvény részleteivel foglalkozna, a harmadik pedig a kétoldalú kapcsolatok egészére vonatkozna.

A külügyi államtitkár kérdésre válaszolva kitért arra, hogy a magyar kormány nyitottan és rugalmasan kívánja kezelni a kétoldalú szociális munkavállalásról szóló, január 1-jén életbe lépô megállapodást.

Amennyiben a két miniszterelnök személyes megbízottja sikerrel zárja pénteki tárgyalásait, Orbán Viktor és Adrian Nastase kormányfôk szombaton Budapesten aláírhatják a magyar-román egyetértési megállapodást. Mint elhangzott, Nastase rangos delegáció élén érkezik a magyar fôvárosba.

A kedvezménytörvényre vonatkozó szövegrészrôl Németh Zsolt annyit árult el a sajtótájékoztatón, hogy annak fô feltételrendszerét az Európa Tanács Velencei Bizottsága által megfogalmazott ajánlások jelentik.

- Ez a rész tisztázza a külképviseletek, konzulátusok szerepét a magyar igazolványokkal kapcsolatban, rögzíti az ajánló szervezetek kompetenciáit az igazolvány adattartalmára vonatkozóan - fûzte hozzá Németh Zsolt.

Mint mondta, a román fél jelezte: fontos számára az egyenlô bánásmód a román állampolgárok részére a szociális- gazdasági jellegû kérdések területén.

Az államtitkár utalt arra, hogy a Velencei Bizottság ajánlása is különbséget tett a kedvezménytörvény kulturális-oktatási, illetve szociális-gazdasági területei között.

A készülô dokumentum harmadik részérôl Németh Zsolt annyit mondott, hogy intenzívebbé kell tenni a magyar-román alapszerzôdést ellenôrzô vegyes bizottsági rendszer mûködését, hiszen az megfelelô keretet nyújt a vitás kérdések rendezésére.

- Ha kell, a szombati aláírás pillanatáig is tudunk tárgyalni - mondta a tárgyalások pillanatnyi állapotáról Németh Zsolt.

Lapzártánkig nem kaptunk hírt arról, hogy végül is lesz Orbán-Nastase találkozó vagy sem.

A romániai magyar történelmi egyházak közös fellépéssel kívánják felhívni az európai fórumok figyelmét arra, hogy a román állam több mint tíz éve halogatja jogaik érvényesítését - közölte Tôkés László református püspök pénteken az MTI bukaresti irodájának nyilatkozva.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke rámutatott: az erdélyi magyar történelmi egyházak az 1989 óta eltelt több mint egy évtized során számtalan közös beadványban, memorandumban, nyilatkozatban és testületi állásfoglalásban folyamodtak az illetékes román állami és kormányzati fórumokhoz a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott ingatlanaik visszaszolgáltatását kérve. Minderre válaszul csak csip-csup rendelkezésekkel és halogatásokkal fizettek ki bennünket - mondta Tôkés László. A továbbiakban a püspök kifejtette: miután az erdélyi magyar püspöki kar azzal sem volt megelégedve, hogy milyen eredménnyel képviselte egyházaik érdekeit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a szervezet vezetôivel megállapodtak abban, hogy a történelmi magyar egyházak közös törvénytervezetet készítenek ingatlanügyeik átfogó és alapvetô rendezése érdekében. Az egyházak fôpapjai megkérték az RMDSZ-t, hogy törvényindítványozási joggal rendelkezô parlamenti képviselete révén képviselje ezt a tervezetet. Közben akciójukba bevonták a román görög katolikus egyház fô képviselôit is, akik a magyar egyházak tervezetét saját javaslataikkal egészítették ki. Az ügy mégsem mozdult ki holtpontjáról.

Ugyanakkor elhatározták, hogy panaszaikkal és kéréseikkel felkeresik Ion Iliescu államfôt és Adrian Nastase miniszterelnököt. Megkeresésükre nem kaptak választ.

Ezzel egyidejûleg közös levelet írtak az Európai Parlamenthez, az Európa Tanácshoz és a brüsszeli NATO-központhoz is, ismertetve egyházaik ingatlanjogi helyzetét.

- Megfelelô elôkészítés után decemberben olyan visszajelzést kaptunk az Európai Parlament és az Európa Tanács illetékeseitôl, hogy januárban magas szinten készek fogadni egyházaink fôpapjait. Ezért januárban közös küldöttséggel Strasbourgba készülünk utazni. S ha idôközben megérkezik a válasz Brüsszelbôl, oda is elmegyünk jogaink érvényesítéséért érvelni - tájékoztatott Tôkés László.

A kormány örömmel üdvözölte a cseh kormány 2001. december 19-én hozott döntését, amelynek értelmében lemond a korábban elôirányzott tervérôl, miszerint vízumkötelezettséget vezet be az országba utazó román állampolgárok számára. Bár a rezolúció nem végleges döntést tartalmaz, meggyôzôdésünk, hogy a cseh kormány határozata változatlan marad 2002. június 30. után is, olvasható a román kormány sajtóközleményében.

E heti ülésén a cseh kormány visszatért arra a korábbi szándékára, mely szerint 2002. január elsejétôl vízumot kér a Csehországba utazó román állampolgároktól, s arról határozott, hogy lemond errôl az igényrôl, mivel az utóbbi hónapokban a román bevándorlók és menekültjogot kérôk száma csökkent. Kiemelték a "román kormány október-november folyamán ez irányban tett erôfeszítéseit". De mindenekelôtt arra kellett tekintettel lenniük, hogy az Európai Unió december 7-i belügyminiszteri és igazságügy-miniszteri tanácsa megszüntette a schengeni országokba utazó román állampolgárokra vonatkozó vízumkényszert.

Bensôséges ünnepségen köszöntötte tegnap a kilencven, illetve nyolvan évet megért professzorait az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetôsége. A szenátus bölcs döntése alapján az intézmény tiszteletbeli professzora oklevéllel tüntette ki a nagy öregeket, akik egy tevékeny és gazdag élet során, majd nyugdíjasként is öregbítették a MOGYE belföldi és külföldi hírnevét.

A megtisztelô címmel járó oklevelet és emlékplakettet a 91 éves Dóczy Pál, a 90 éves Puskás György és a 90. életévébe lépô Horváth Endre, a 87 éves Kasza László, a 83 éves Kovács Endre valamint a 75 éves Simu George egyetemi tanárok vehették át.

Az idôjárásra illetve egészségi állapotukra való tekintettel az ünnepségen a hat kitüntetett közül négyen vettek részt. Tevékenységüket Sabau Marius egyetemi tanár, a MOGYE rektora, majd a rektorhelyettes, Nagy Örs professzor méltatta. "A belgyógyászat atyja, aki ritkán tapasztalt munkabírással végezte feladatát" - jellemezte többek között Dóczy professzort, a kitüntetettek legidôsebbjét a rektor, majd Kasza professzorról elmondta, hogy soha nem találkozott még egy olyan emberrel, aki hozzá hasonló szenvedéllyel tanult volna szünet nélkül, hogy lépést tartson az újdonságokkal. Ôszinteség, nyitottság, valódi barátság - hangzott el Kovács professzor méltatásában, majd végül Simu George tevékenységét értékelték. Szép, színes, érdekfeszítô elôadásokat tartottak, volt kitôl tanulni és eltanulni az orvostudomány titkait - hangsúlyozta a volt tanítvány, Nagy Örs professzor.

- Senki ne éljen 92 évet - mondotta Dóczy professzor, de hûséges, önfeláldozó társáról, a gyerekeirôl, unokáiról szólva kicsit mégis ellentmondott a fentieknek.

- Egész életem tanulással telt el, és ma sem tudok mérgelôdni. Azt tartom, hogy bajai mindenkinek vannak, az idôsebbeknek még inkább, amelyek tôlünk függetlenek, de az, hogy miképpen viseljük el ezeket a bajokat, elsôsorban rajtunk múlik.

- Békességet és egészséget kívánok mindenkinek, még akkor is, ha erre a XXI. században kevés a remény - mondotta Kovács professzor, Simu professzor pedig azt nyilatkozta, hogy egész életében optimista volt, és örvend, hogy manapság ugyanolyan kellemes a légkör az egyetemen, mint amilyennel Vásárhelyre érkezésekor találkozott - jegyeztük le a tiszteletükre bontott pezsgô mellett a kitüntetettek újévi gondolatait, jókívánságait.

Az év utolsó TKT (Területi Képviselôk Tanácsa) ülését tartotta meg csütörtökön a megyei RMDSZ. Napirenden a megyei elnök politikai beszámolója mellett a megyei, illetve a városi tanács tevékenységérôl szóló jelentések és különfélék szerepeltek.

Kelemen Atilla megyei elnök a PSD-RMDSZ együttmûködés Maros megyei helyzetét úgy minôsítette, hogy "nem kifejezetten rossz". Mint mondta, a tanügyben egy-két dolgot sikerült közösen "helyrekalapálni", bár vannak még megoldatlan kérdések. Ezzel szemben az egészségügy területén "állandó tûzoltással" foglalkoztak. Ezt egyrészt annak tulajdonította, hogy azok az emberek, akiket az RMDSZ megbízott, nem elég keményen lépnek fel sok esetben a szövetség képviseletében. Másfelôl pedig annak, hogy a központi szinten elhatározott, megkötött egyezségek helyi szinten nem mûködnek. Hangsúlyozta: a következô protokollum külön pontja kell legyen majd, hogy a felsô szintû egyezségek hogyan valósulnak meg megyei szinten. Emellett egész sor dolog lesz, amit a megyei egyezségbe tételesen is be szeretnének vinni. Például a Bolyai ügye, az orvosi egyetem magyar tagozatának "teljes rehabilitációja", s hogy 2002-ben legyen Kossuth utcája Vásárhelynek. Ugyanakkor felrótta a polgármestereknek, hogy színmagyar helységekben sem tették ki sok helyen a magyar nyelvû helységnévtáblát. Kérte, "kezeljék sajátjukként a dolgot". S azt is, hogy a TKT-üléseken tárgyaltakat továbbítsák a területi szervezeteknek, mert azok "az újságból tudják meg", mi történik egy-egy tanácskozáson. Aktívabb kapcsolattartást kért az önkormányzatoktól.

Slágertéma volt "az újság". Sokan felrótták Brassai Zsombor ügyvezetô elnöknek egy korábbi interjúban használt "modortalan" jelzôit. Brassai ezért elnézést kért, de "a lényeget vállalta". Mint mondta, üzenetének lényege az volt, hogy az önkormányzatok stratégiájának a pro-fizmus kell legyen az alapja. Az önkormányzatiság nemcsak a kétnyelvû táblákat jelenti, hanem sokkal többet: önrendelkezést, önigazgatást, hogy mindenki maga irányíthatja a sorsát. A jelentések is azt igazolják, mondta, hogy sok önkormányzatban nem fedezték fel a helyi természeti, humán és más erôforrásokat. Errôl szólt az üzenet.

Mások egyenesen kioktatták a sajtót. Az egyik polgármester egyenesen azt "kérte", hogy ha "olyant szólnak, amit nem kéne", az újságírók "egyeztessenek" velük, s "ne írjanak ki olyasmit, amitôl az emberek felháborodhatnak rájuk". Ehhez nem szükséges kommentár. Aztán el-elkalandoztak a nagypolitika irányába, s egész sor kérdést intéztek a jelen nem lévô Markó Bélához a volt koalíciós idôszakról, az RMDSZ belsô demokráciájáról, egyebekrôl. De szó esett a népszámlálás elôkészítésérôl, a státustörvény alkalmazásáról, a Drakula- parkról is.

Tôkés András tanár csütörtök este felháborodottan ismertette az RMDSZ Területi Képviselôk Tanácsával a Papiu líceumban történteket. Mint mondta, az igazgatónô fel akarja számolni a magyar informatika osztályt.

Arról van szó, hogy a beiskolázási tervet az iskolaigazgató, a vezetôtanács készíti el, a tantestület konzultálásával. Nos, Tôkés András szerint a Papiu igazgatónôje mindezt elfelejtette megtenni, saját kezdeményezésre
"mondott le" a magyar informatika osztályról.

Tôkés András elmondta, hogy Marosvásárhelyen három magyar matematika-informatika osztály van, kettô a Bolyaiban, egy a Papiuban. Az igazgatónô, kihasználva azt, hogy az iskolák kell javasolják a beiskolázási tervet, és hogy a Papiuban a tanári kar többségében román, bár nem biztos, hogy a román kollégák fogják az igazgatónôt támogatni, mondta Tôkés, az volt a szándéka, hogy már iskolaszinten se legyen magyar informatika osztály javasolva. A vezetôtanácsban meg sem tárgyalta, a magyar tanárok közül senki sem volt ott. Abban bízva, hogy Donáth Árpádnak nincs politikai támogatottsága, úgy gondolta, "sunyiban" megoldja. Ezek után maradna az egyetlen humán magyar osztály.

"Énnekem azt mondta, egyetértünk abban, hogy az egyosztályos magyar tagozat csak formai, drukkol is nekünk, és segít, hogy legyen magyar osztály, de nincs elég osztályterem". Tôkés András hozzátette, ennek ellenére kért még 2 ötödik osztályt, és még egy román XI.-et.

"Az igazgatónônek megoldásként adott válaszom az volt, hogy ha nincs osztályterem, akkor vegyék át a Bolyaiból a román osztályokat, mi nagyon szívesen átmegyünk a Bolyaiba magyar tagozatnak, a magyar tagozat mellé még egy magyar tagozat, és akkor, ha nem tetszik nekik a tiszta magyar és tiszta román líceum, legyen a Bolyaiból két magyar tagozatos magyar iskola, s a Papiuból két román tagozatos román iskola. Ezt tudom támogatni".

Tôkés szerint "azt hiszi, ô az elsô titkár az iskolában". Ugyanis azt javasolta - tájékoztatott a továbbiakban -, hogy támogatja a magyar informatika osztály indítását, ha "én közbenjárok azért, hogy az iskola hôközpontját felszereljék vagy megoldom az iskola melletti alagcsövezést". Véleményem szerint ez minôsíthetetlen dolog, mondta Tôkés András, mert még Ceausescu alatt sem akarták megszüntetni a magyar tagozatot. Most pedig az erôs informatika osztályt akarják megszüntetni, nem a gyenge filológiát. Kilóg a lóláb, egyértelmû, hogy le akarják a torkunkon nyomni ezt, s egy osztály legyen majd a zergetoll a kalapon. Hozzátette: "Négy éve nincs a Papiunak magyar aligazgatója, azért, mert nem versenyvizsgáztatják, hanem kinevezik ôket. Az igazgató és három aligazgató közül egyik sem magyar, ezért tudják ezt megcsinálni". Végül az RMDSZ támogatását kérte az ügyben.

"Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve" (Kol. 2,3)

Egyszer, a történelem egy pontján a mennyei világ dicsôségébôl részesült a földi világ is; az isteni örökkévalóság ráhajolt az emberi mulandóságra, és a menny- föld találkozásából egy csillagfény pattant ki, hirdetve, hogy megszületett Betlehemben a világ Megváltója. Ez a karácsony.

A betlehemi születés egyedi, mert az isteni jóság született földi alakban, a mennyei szeretet jelent meg emberi arcok között. Ekkor az idô elindult az örök élet felé, megélt történelmünk lett a keresztyénség útja és minden karácsony a jézusi igazság angyalkiáltása: "dicsôség a magasságban Istennek" (Jn 2,14).

Ettôl az angyali szózattól szebb lett akkor a világ, mert arról énekeltek az isteni küldöttek, hogy földre lépett a mennyei Király. A karácsonyi énektôl szebb és boldogabb lesz az otthon, mert Jézus Krisztus érkezik ezzel együtt az életünkbe.

Jézus Krisztus születésekor fényben fürdött az Istent keresô embervilág, ez a fény elvezette a pásztorokat és távol-keletrôl a bölcseket a világ Megváltója felé. Karácsonykor ez a fény fellobban minden gyülekezetben és otthonban, ahol Istent keresô emberek indulnak ünnepelni.

A világ térképén karácsony estéjén Erdély boldog fényben fénylik, hisz még mindig ünnepel és örvend megmaradt népünk. Ma annyian vagyunk Erdélyben, ahányan együtt tudunk ünnepelni, örülni és boldogok lenni. Ebben az öröm- és boldogságkeresô útban kívánunk Maros megye minden lakosának áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Marosvásárhely, 2001 karácsonyán

Az érzelem ilyenkor megtermi gyümölcsét. Szárnyal a lélek, ledönti az idô korlátait, határokat átjár, csakhogy pár órára, napra boldog legyen. A lélek gyümölcsei betöltik az otthonokat s a Gyermek születése napján az angyali szózat ismert kijelentései megelevenednek. Újból halljuk:
"Dicsôség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!" (Lk 2,14) - halljuk, felénk, minden kor emberéhez száll 2001 esztendeje és még szállnia kell sok száz, ezer évig, amíg valósággá válik.

Érzelmeink ünnepet varázsolnak. Van szép karácsonyfa, alatta ajándék, a hétköznapokban meg sem kóstolt ínyencfalat, ital, cigaretta, barát. Kikapcsoljuk e pár napra a mások látását, megértését, a segélykérések a fülig jutnak el, mert a szív nagyon távolra esik. Az ünnepi családi hangulatban kérdezzük meg azért lelkiismeretünktôl, hogyan is éltük meg a tavaly is be- és elfogadott angyali üzenetet.

Dicsôség Istennek… Talán ô kapott a legkevesebbet tôlünk, a teremtés koronájától. Magasztaltuk a hatalmat, a pénzt, önmagunkat, de akitôl jön az áldás, azt sokszor elfeledtük.

A földön békesség… A földön minden van, csak békesség nincs. Van gyûlölet és harag, káromló szó és durvaság, háború és áldozat. De békesség…?

Az emberekhez jóakarat… Igen, ilyenkor karácsonykor, Jézus születésének ünnepén megindul a lélek, szeretne nyugodt lenni. Igen, ilyenkor ajándékot kap az árvaházi, elhagyott gyermek, az öregotthonban sírdogáló szülô (de nem gyermekétôl), a kórházban szenvedô beteg - de az év 365 napból áll.

Újból a születés, a család, a szeretet ünnepével ajándékozott meg a mindenható Isten. Ünnepeljük meg testvéreim, igaz szívvel és szeretettel. Merjük kitárni életünk a világ felé és merjük befogadni a megszületett Jézust, és ha befogadtuk, éljünk tanításai, példaadása szerint és ne csak ajkunk ismételje az angyali szózatot, hanem cselekedeteink bizonyítsák azt, hogy méltók vagyunk az ünnep tisztaságára és a jövendô megélésére.

"… Mert vége lesz az erôszaknak, megszûnik a pusztítás, eltûnnek az ország építôi. Kegyelem által készül egy trón. Megingathatatlanul ül azon Dávid sátorában a bíró, aki törôdik a joggal és szorgalmazza az igazságot." Ézsaiás 16, 4-5

Advent azt a reményteljes idôszakot jelenti, amikor arra készülünk, hogy befogadjuk az Érkezôt, a Gyermeket, akit Isten küldött a világnak. Aki a Messiás, a Király. De azt is jelenti, hogy végiggondoljuk érkezésének életünkre vonatkozó következményeit, hiszen tudjuk: a második adventben élünk és számot kell adnunk a trón elôtt. Keresztyénségünk mérlegre tételét, amikor megtörténhet a hiányosságok, mulasztások ôszinte beismerése: a bûnbánat és kezdôdhet valami új, ráhangolódás az Örökkévaló akaratára, tervére; az újjászületés.

1, Ézsaiás 9. részében az egyik legszebb Messiás-jövendölô próféciák egyike szól hozzánk: egy gyermek születése új korszak kezdetét hozza. A 16. rész Moáb pusztulásáról ad hírt: öröm és üröm. Ebben a kettôsségben zajlik a mi életünk is: örülünk az Érkezônek és olyan reményteljes mindaz, amit Isten ajándékoz karácsonykor, és amit a jövôrôl ígér - de nem önfeledt ez az öröm, mert népek pusztulása, háborúk híre, katasztrófák, emberek millióinak szenvedése árnyékolja be. Aki nem vesz tudomást a világban zajló gondokról és tragédiákról, aki behúzódik a maga "az én hazám az én váram" világába, hallelujázva, ujjongva és egy kis közösségben csak örülni akar, az önmagát csapja be. Isten karácsonyi nyitása a bûnös világ felé nem a világ gondjaitól való menekülésre ösztönöz. De arra sem, hogy csak a tragédiákat láttassuk, és az anyagi, valamint tapasztalati világ kínálta lehetôséggel éljünk. Akik így élnek, nem ismerik azt a boldogságot, amit az éppen karácsonykor érkezô Úr Jézus Krisztus adhat. A keresztyén ember és keresztyén egyház mindig együtt látja a kettôt, benne élve a világban, sorsközösséget vállalva embertársaival, az üldözöttekkel, a szenvedôkkel, ugyanakkor fel tudja és akarja mutatni életével és bizonyságtételével azt a reménységet, amit a Krisztusban való lét jelent.

Krisztus elôtt a 700-as években Moáb elpusztul és népe tagjai Júdeában keresnek menedéket. Megszólal a reménység: kegyelem által készül egy trón, ami nem erôszakra, hanem kegyelemre épül. S a trónom a Messiás-király igazsággal uralkodik. Sok vért ontottak ki elôtte a földre, sok volt a hátat verô bot és a sanyargatók vesszeje, a dübörögve menetelô csizma, a vér áztatta köpeny, a kirakatper, zászló és himnusz miatti megbélyegzés. Jó hallani ma is a próféciát: vége lesz az erôszaknak, megszûnik a pusztítás, eltûnnek az ország eltiprói… Igen: hisszük, hogy készül a trón és eljön az Isten országa Krisztussal, béke uralkodik, jog és igazság, Isten lesz minden mindenekben. De addig? Be kell fogadni, kell legyen hely a menekülô maobitának.

2, Moáb és Júda közt nem volt mindig békés a viszony. A szép példa Naomi és Ruth. Ruth Betlehemben talál oltalmat, menedéket egy gazdag rokonnál, aki feleségül veszi s ebbôl a házasságból származik dédunokaként Dávid. Két nép együtt. Most is: szívbôl kiált a próféta Moáb miatt… most kell segíteni. Félre kell tenni a "van nekünk is elég bajunk" kísértését. Karácsony: azért fogadunk be, mert Isten is befogadott. Isten is megindult a mi nyomorúságunkon. Megbocsátunk, mert Ô is megbocsátott nekünk. És szeretünk, mert Ô elôbb szeretett minket!

3, Befogadjuk vagy kirekesztjük mindenekelôtt a Krisztust. És a jövevényt, akinek a képében Krisztus zörget. Ki az én, a te menekülted, aki valaki, valami elôl menekül, talán szenvedélybe, talán halálba, akiért felelôs vagyok és vagy? Ki az, akinek egy pohár vizet adhatsz, egy tányér meleg levest, egy öltözet ruhát vagy cipôt ebben a dermesztô hidegben? Vagy aki csak annyit vár: nem haragszom, szeretlek!

Karácsony: az övéi közé jött de nem fogadták be. Komolyan kell mérlegelnünk életünket, gondolatainkat és cselekedeteinket. Mély és ôszinte bûnbánattal. Befogadunk vagy kirekesztünk? Kegyelem által készül egy trón, ha nem kegyelem által készülne, vajon megállhatnánk-e elôtte? Karácsony: befogadott Isten, kegyelmet, irgalmat kaptunk. Adjuk tovább, hogy általunk békesség legyen a földön és dicsôség Istennek a mennyben.

(Olvassuk el: Ézsaiás 9, 1-6; 16, 1-5; Máté 25, 34, 35)

Feszült várakozásban élt az emberiség évezredeken át, mert belülrôl tudta azt, hogy jobbra teremtetett.

Ennek a sejtésnek segített a mindenható Isten reménnyé lennie a kinyilatkoztatás által. Szent iratokba foglalták az egyistenhívô zsidók az ember- Isten kapcsolat történetét, amit ma üdvtörténetnek nevezünk. Az üdvtörténet üzenetét tanulmányozni, belôle élni, ígéreteinek beteljesülésére várakozni lett a választott nép szellemi világának jellemzôje, sôt az egész nép mindennapjainak meghatározója is.

Ebbe a miliôbe hasított bele a betlehemi csillag. Jelezte: megérkezett a Megváltó. Az Isten Fia: az isteni mélységek, a világ második teremtése, a bûntôl való szabadulás lehetôsége, a hétköznapi történések szürke köntösében érkezett. Csak némelyeknek nyílott rá a szeme. Azoknak szemei lettek látókká, akik életvitelükben dicsôséget adtak Istennek, és jóakaratú módon békességben megfértek az emberekkel.

Az emberek - a jobbak, és talán a gonoszok is - ma is belülrôl tudják, hogy jobbra teremtettek.

Ezt a tudást Isten bennünk a jó eljövetelének reményévé formálja ma is, mint Krisztus elôtt, a kezünkbe adott szent írások által. Most már az emberré lett Isten személyes életpéldájának útján is.

A betlehemi csillag újból és újból felragyog, jelezve annak ittlétét, aki kiüresítheti szennyel telt szívünket, hogy a belénk költözô Isten kristálytisztaságából teremjünk Istentôl belénk oltott termôágakon új gyümölcsöt.

Ez karácsony.

Látókká leszünk-e a betlehemi csillagfényben? Ha akarjuk, igen!

Akkor lesz "karácsonyunk"; a jobbra teremtett ember megszületik bennünk, amikor dicsôséget adunk Istennek, és felajánljuk a békét embertestvéreinknek.

Szent karácsony estéje volt, szóltak a harangok, ünnepköszöntô imára hívtak… Gyermeki szívünk hevesebben dobogott ott fent az unitárius templom karzatán. Nem is mertünk zajongani, csak vártunk… vártuk az angyal hozta csomag érkezését.

A hétköznapi csintalanságunk szent várakozássá komolyodott, hisz hittük, tudtuk, éreztük, hogy csak a jó gyermekek számára hoz az angyal csomagot; Ezt már jó elôre megmondta Bíró József pap bácsi. S arról is mesélt, hogy az angyalok az égben laknak, s ilyenkor, karácsony estéjén a földre szállnak. (A tiszteletes úr tudja ezt a legjobban!)

A szent beszéd után végre, a várva várt ÁMEN. Most rajtunk a sor, mi következünk. Sorjáztunk a
"megszületett Jézuska" asztala elé, ahova elhelyeztük kis ajándékainkat: éneket vagy verset. Még ma is, negyven év távlatából visszarévedek a gyönyörû versre: ("A kicsi Jézuska jászolban született, / Ugyan jó Pajtikám, mondd meg, hogy kit szeretsz? / Csak a jó gyermeket, kinek szíve tiszta, / Szüleit szereti, s nem felesel vissza.")

A karácsony belteljesült! A világot jelentô angyali csomagocskát úgy szorítottuk magunkhoz. Boldogok voltunk, boldog voltam.

Ám a versmondásnak még nincs vége. Csokfalván két karácsony van, egyik a mi templomunkban, a másik pedig a református templomban… Mindkét alkalommal csomagot hoz, elôbb az unitáriusok, másnap a reformátusok angyala… minden gyermek számára!

Szabó Béla pap bácsi nevemen szólít, kedvesen. Ismét elmondom a tegnapi versemet, anélkül, hogy belevétettem volna… Mikor már gyermeki büszkeséggel helyemre mentem, valami rettenetes dolog történt
"Gyermekeim, tudjátok-e ki az angyal? - anyátok az angyal!" hangzott az Úr asztala felôl… "anyátok az angyal"… Még sok mindent mondott, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Csak azt éreztem, hogy valahol bennem egy kis húr megpattant… Nem igaz, van angyal! A pap bácsi hazudik, többé nem fogom szeretni. Toporzékolt bennem a düh. Nem édesanyánk az angyal, az biztos! (Otthon elpanaszoltam édesanyámnak, aki nekem adott igazat. Kissé megnyugodtam, de…)

Azóta az évek jöttek-mentek. Az évek hosszú során megértettem, mily igazak voltak Szabó pap bácsi szavai. A kalács illatú karácsony múltával a gyermekek angyalai is elszállnak… vissza az Égbe. Ám Isten gondoskodott jó elôre földi ôrangyalokról, az édesanyákról. Ôk az égi szeretet földi helytartói. Egykoron, szerelmes ölelésükbôl fogant magzatjaikat - minket - háromnegyed évig hordtak szívük alatt, boldogságuk zálogaként. Majd szemük fényénél jobban vigyázták mozdulataink. Mennyei ajándékként kapták az ôsi ösztönt, az anyai szeretetet, mely nélkül a föld kihalt és puszta volna, ünneptelen és karácsony nélküli…

Szent szolgákként hajolnak le befûzni cipôcskéinket,

Tekintetük elkíséri minden léptünket,

Autók zúgásában, kapuk nyikorgásában hazajöttünket vélik…

Ôk azok, akik aggódnak értünk, akkor is, amikor mi nem gondolunk rájuk,

Ôk azok, akiket sérteni lehet, de nem haragszanak,

Akiket elhagyunk, s akik mindig hazavárnak: mindent megbocsátnak,

Akik, saját betegségükben is a mi egészségünkért imádkoznak,

Akiknek az a karácsony, ha egy pár percet velük töltünk.

Édes jó anyáink, földi angyalok,
Nevetek áldott legyen földön és égen.

Ilyenkor, karácsonykor… és örökkön örökké!

Így legyen!

Karácsony a szeretet ünnepe. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (János 3:16).

Senki sem tudja Jézus születésének napját. Mi nem is egy napot ünnepelünk, hanem Isten önzetlen szeretetének nagy ajándékát, hogy az Ég dicsôségének hercegét leküldte a sötét, megromlott emberi világba.

A zsidó vallás hosszú évszázadok során elveszítette lelki tartalmát, száraz, élettelen formaságokba merült. A pogány vallások az önmegváltás és a haragvó istenek kiengesztelésére összpontosultak. A tudomány nem igazolta méltó eredetünket. A görög filozófia és a római jogrend nem elégítette ki az emberek lelki szükségleteit. Ekkor árasztotta Isten beteg világunkra gyógyító szeretetét. Istennek nemcsak jellemvonása, hanem teljes lénye a szeretet. Amikor a Végtelen Szeretet keblére ölelte az emberiséget, ezt az istenség második személyében, az Atya egyszülött Fiának az emberi családba való beleszületésével fejezte ki.

Világunk legnagyobb bûne a szeretet hiánya. Kilépett a szeretet életrendjébôl. Ellentmond Istennek, a szeretetnek. A szeretetnek ellentéte nem csak a gyûlölet, hanem mindaz, ami ellene szegül, és megakadályozza a szeretet gyakorlását. Ünneplésünk ne a külsô csillogás, bôséges evés-ivás, hanem mindenben az igaz szeretet kifejezése legyen a szegény, szeretetet nélkülözô embertársaink iránt.

A karácsony az öröm ünnepe. "Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítô született ma nektek, aki az Úr Krisztus… És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent és ezt mondták: «Dicsôség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az embereknek jóakarat»". (Lukács 2:10-14)

A titokzatos éjszakán, Betlehem mezején elhangzott ének csendüljön fel ajkunkon, melegítse meg az emberek szívét, töltse be lelkét jóakarattal. A nyugtalan szívekbe, elhidegült családokba, és a széttöredezett nemzetek életébe hozzon békét. Örüljünk, mert az Üdvözítô nekünk született!

Karácsony árnyékai. "És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsôszülött fiát. Bepólyálta és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt a számukra hely" (Lukács 2:6-7). Vajon ma van helye Jézusnak a világban? Elszomorodom, amikor emberek, sôt keresztények, akik a világ politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatait, megoldásait tervezik, irányítják, kifelejtik, figyelmen kívül hagyják tanításait, tekintélyét, szeretetét.

Készítsünk helyet Jézusnak, szívünk legyen jászol, ahol számunkra megszületik, és ez lesz az igazi karácsony.

Karácsonyi imádságom: Jézusom köszönöm, hogy érettem a földre szálltál, a keresztre mentél, hogy bûneimtôl megszabadíts, és új élettel ajándékozzál meg. Szeretlek téged, várom visszajöttödet. Addig is élj bennem Isten dicsôségére és az emberek áldására.

Fura mód, ahogy erôsödött az osztály- és békeharc, úgy lett vidámabb Ördögágya. Már a kulákok is így köszöntek: "Tartós békét és népi demokráciát!" (A harmadik verés után.) Egyöntetû kollektívává váltunk. Bokor tanító úr ugyan másképp magyarázta ezt, így: Ön egy tetû, de ezt csak a színdarabpróbán kockáztatta meg, s tudták, kire érti. Érkezett tanítónô is, vadonatúj lány, barna arcú, fekete hajú, kék szemû tündér, mindenki csodálkozott: hogy lehet az, hogy egy ilyen teremtés Ördögágyára kerül, mikor a legcudarabb kurvát is elhappolja valamelyik rajoni elvtárs az itteni traktoristák meg a milicista elôl. Hát itt az volt a helyzet, hogy ez a gyergyói lány szerelmi csalódás miatt kérte, helyezzék minél távolabbra a férfitól, aki ily rútul bánt vele (nem az ô kezét kérte meg), és itt nálunk felejteni akart, magába bolondítván még a kapuzábét is.

De nemcsak tanítóból kaptunk újat (kettôt), hanem papunk is keletkezett. Az öreg lelkész, akinek már az apja is bikaerejû volt, azt tartották, vasfû terem a markában, városra húzódott, hogy leányait taníttassa, ennek már jó pár esztendeje, azóta átjáróház a parókia: jön egy-egy fiatal lelkész, marad egy kicsit, és amikor az elsô vendégmarasztó sárba betonozódik a gumicsizmája, halálra ijedten keresi a szabadulást. Úgy is akár, hogy megnôsül. Nôs papot szívesebben választottak a kálvinisták, mert a családos lelkész: 1. nem jár a más felesége, leánya után, 2. igyekszik tartósan letelepedni, gyarapodni, ezt pedig csak úgy érheti el, ha 3. gyülekezetét is gyarapítja, mind lelkiekben, mind anyagilag. Ördögágyát ekkor már
"papházasító" falunak gúnyolták, mert valami megíratlan forgatókönyv szerint 1. érkezett egy új pap, 2. beleragadt a csizmája a sárba, és pánikszerûen nôsülhetnékje támadt, majd 3. feleségül vett valakit, rendszerint egy tanítónôt vagy tanárnôt, két mennyegzôvel, úgymint 3. az egyiket a vôlegény vagy a menyasszony lakhelyén tartották, de 4. a másikat a gyülekezet rendezte, ugye, hogy "legyen mivel elindulnia az ifjú párnak az életben". Mikor a felüzent az esperes úr, hogy pénteken szekér legyen a községi vasútállomáson, mert érkezik az új pap, az emberek legyintettek. "Megint jön egy vôlegénynek való." A szekeret, Kajla Minyával a bakon le is küldték, de üresen, pap nélkül jött vissza. Pedig még a másik vonatot is megvártam, mondta Minya, azt, amelyik Parajd felôl érkezik, de avval se jött senki. Sôt a kocsma elôtt is vesztegelt vagy másfél órát, elfogyott a pénz, amit a presbitérium adott az útra, úgyhogy hazafelé elkanyarodott a Váraljai erdô felé, felrakta az elsô rakás tûzifát, és mint aki jól végezte a dolgát, hazahajtott. Szinte megsapkázták, részint mert nem szólt, hogy né, nincs pap, részint mert a Jámbor Albi fáját hozta el.

Másnap egy gyermekarcú nadrágos kiabál be a Hidas Ferenc bá kapuján, hogy halló, halló, itthon-e a gazda. Hidas Ferenc bá volt az öreg pap jóembere, így aztán minden új lelkészt hozzá irányítottak. Ferenc bá eléjön a csûrbôl (gereblyenyelet kézvonózott éppen), s azt mondja, "Na mi van, fiam, elôre küldött édesapád, a tiszteletes úr?", erre a gyermekképû elröhinti magát, Békesség Istentôl, mondja, én vagyok az új pap, édesapám éppen olyan gazda, mint maga.

Hát ez az új pap, ez a pajkos gyerek a két tanító kitûnô partnerének bizonyult: együtt rendezték be a papi lakot, együtt látogatták meg a családokat, csak a Kolhoz Dani dolgába nem szóltak belé, mert a marcona
"komonista" megfenyegette ôket: ha nem tartják az osztályharcos vonalat, azonnal feljelenti mindhármukat. Hetente megjelent az iskolában, ellenôrizte a munkatervet, a naplókat, Bokor Sanyi azonban kifogott rajta: megkérte, írjon egy ajánlást a községi pártbizottság "felé", "hogy méltón ünnepelhessük december 30-át, szabad szocialista köztársaságunk kikiáltásának évfordulóját" - ez lett volna az ürügy a karácsonyi "szerepes", azaz színdarabos bálra -, és ekkor a nagydarab ember olyan lett, mint a málékenyér, elporlott a kevélysége. A gyermekek már hazamentek, a tanító elôvett egy üveg bort, töltött, koccintottak. -Tudja mit, tanító elvtárs…- kezdte, miután egybôl felhajtotta. - A kérést írja csak meg maga. - Tétovázott egy kicsit, aztán kibökte mégis. - Az a helyzet, hogy…Hogy én nem tudok írni. Se írni, se olvasni…

Az osztályharcot attól kezdve együtt " vítták", mert Bokor Sándor igencsak értett az egyszerû emberek nyelvén. Kolhoz Daninak ugyan sok minden felróható (fel is rovódott, a hetvenes évek elején eltörték a derekát), de az az egy nem, hogy gátolta volna a közmûvelôdést. Sôt az egyik darabban ô volt a harcos katona, annyit kellett kiáltania mindössze: "Gyôztünk!, elérte, hogy háromszor mondhassa, mert "nagy volt a gyôzelem". Összeírták az írástudatlanokat, és a két tanító elôbb eljárogatott hozzájuk, mígnem ôk maguk ajánlották, hogy szívesen jönnének az iskolába is, esténként. A szégyenérzetet nehéz leküzdeni, de a kis pap, Sigmond Béla mintegy véletlenül éppen arról prédikált, hogy micsoda tág mezô nyílik meg az ember elôtt Isten csodás világának a megismerésére a betûk által. Hogy mennyire másként látja az életet az, aki olvas. Hidas Ferenc bá azt mondta istentisztelet után a papnak: - Tiszteletes úr, én jól tudok írni s olvasni, mert engemet még Keresztes Tanító úr oktatott, adjon neki az Isten egészséget és boldog öregséget, ha él még, nyugodalmat, ha már halott, én a Szent Bibliával fekszem és avval kelek, de ma azt éreztem, hogy nem tudok semmit, hogy én is analfabéta vagyok, és minden vágyam az volt, bárcsak tanulhatnék meg írni-olvasni. Olyan kívánatosan prédikált a tiszteletes úr.

Nem csoda, ha nemsokára fejcsóválva vették tudomásul a "községközpontban", hogy ebbe az eldugott kis faluba több újság jár, mint Bonyhádra: kilenc Vörös Zászló, tizenkét Elôre, hat Dolgozó Nô, nyolc Napsugár és egy- egy Utunk, illetve Pionírújság. Az osztályharcot Kolhoz Dani és társai már nem a "nadrágosok" ellen "vítták", hanem a butaság ellen. Persze csak úgy, megszokásból azért kéthavonta egyszer fel-feljelentették hol Bokor Sándort, hol Sigmond Bélát, még a kis tanítónôt is (hogy katolikus létére mit keres a református templomban, biztosan "szeretôzik" a pappal), de ezek csak az elvtársi rutin megnyilvánulásai voltak, a kivizsgálások rendszerint kiadós evészettel- ivászattal végzôdtek, a tanácstitkár vizsgálódott (a jegyzônek ez lett az új neve), akit csak Domnu Burtosznak, azaz Hasas úrnak neveztek. Méder Anna néni egyszer így is szólította meg, Domnu Burtosz, domnu Burtosz - kiáltotta utána -, Domnu Burtosz, domnu Burtosz, fácsec pe mine kontráktú!, ami azt akarta jelenteni, hogy ne a mindig mord ura, hanem az ô, az Anna nén’ nevére állítsák ki a bikaborjú beadási szerzôdését, de a kövér elvtárs azt göcögte vissza, hogy nem lehet, mert az ura a családfô, ezt Anna nén’ nem értette, de ami átkot utána zuhintott, már szerencsére nem hallotta a volt urasági hintó "népe" - és ez, Arany Jánossal szólva - neki jobb is volt.

A pap és a tanítók egyházi kórust szerveztek. Kifelé ugyan "világinak" mondták, de a négyszólamú éneklést nem a mozgalmi dalokkal kezdték. Egyházi ünnepek alkalmával és temetéskor "nyilvánultak meg". Mikor a Domnu Burtosz hirtelen meghalt (hazafelé felborult vele a szekér az egyik kiadós "kiszállása" után), olyan szemtelenek voltak az ördögágyiak, hogy szekérre ültek, és a temetésen az ortodox pap megengedte nekik, hogy a "drága titkár elvtárs emlékére" a dalárda (valami tizenkét férfiú) elénekelje a Búcsút vennem, el kell mennem e földrôl nékem kezdetû nótát. A szomorú dallam annyira tetszett a rokonságnak, hogy a torban meg kellett ismételni.

Ám a Burtosz utódja rossz hírû ember volt. Távoli tájak szülötte, semmit sem értett Transzilvániából. Minden és mindenki gyanús volt neki. A feljelentéseket sem írhatták többé magyarul az éber elvtársak. Ezért állt elô az a fura helyzet, hogy Bokor Sanyi tanító úr románra fordította a Kolhoz Dani szövegeit (nyilván némileg stilizálta is azokat, elvette a szavak élét). Karácsonyra külön engedélyt kellett kérniük a "szerepes bálhoz". A pap s a tanító meg a bált szervezô fiatalok bizony lepaktáltak besúgóikkal. Kolhoz Danival könnyebben boldogultak, mióta maga is színjátszó lett. Olvasni még csak megtanult valahogy, de az írás sosem lett a kenyere, évekkel késôbb kapusként dolgozott egy gyárban, hamis papírokkal az orra elôtt lopták ki a mázasedény-készleteket, úgyhogy Dani hat és fél évet húzott le a szocializmus börtöneiben.

Erre szokta mondani Werner Ágost úr, a bonyhádi patikus, hogy: Isten nem verboten).

Az új titkár felüzent: jó, legyen ünnepély "December 30. tiszteletére", de 1. ne karácsony elsô napján, 2. ne délután, hanem este, mert ô maga is látni akarja, és 3. a mûsort egy elvtárs "vizionálja" majd, csak ha jóvá lett hagyva, adható elô.

A Vizionálónak szekeret fogadtak, kiderült, hogy a Sigmond Béla egykori osztálytársa, akinek a középiskolában nem ment a matek, meg is "bukkasztódott", és mivel az Isten valóban nem ver bottal (nicht verboten), hát nem rovancsoló, azaz pénzügyi ellenôr lett belôle? Ez a fiú - Szekeres elvtársnak kellett szólítani - azáltal férkôzött a rettegett községi titkár kegyeibe, hogy feleségül vette az ókirályságból azon frissiben ideimportált unokahúgát. - Tôlem nem kell tartanotok, pap elvtárs, én meg se nézem a próbát, inkább megírom a jelentést, aztán a pálinka után, a töltött káposztára jöhet egy kancsó bor is.

Az elôkészületek "lázasan" folytak. Népszínmûvet tanultak, mert azt a falu nagyon szereti, fôleg a sok dalbetétet, és Bokor Sanyinak olyan a hangja, valóságos Sárdi János.

A zenészeket is megfogadták, Kuslert Haranglábról, az elôleg fejében elvették a hegedûjét, ott díszelgett az egyik kezes, Méder Kelemen házában, a biedermeier kredenc tetején. (Urasági bútor.)

A tanulók hazafias mûsorral készültek. Tompa Mihály: A madár, fiaihoz, ezzel kezdték, és azzal fejezték be, hogy Dalra dalt ha mondok én, szép hazámról szólok én, írta Maria Banus. És a dallam szárnyat ölt, úgy szeretlek, drága föld. A kórus pedig a meglévôk mellé megtanulta azt, hogy Egy a jelszónk: a béke, harcba boldog jövôért megyünk, egy nagy cél érdekébe’ tör elôre ifjú seregünk. Csak ezután következett A tihanyi ekhóhoz meg a Petôfi-dalok, a Fa leszek ha fának vagy virága és Birtalan József egyik szép népdalfeldolgozása.

A papilakban folytak a próbák, esténként mozgalmasabb volt az élet, mint nappal. Ha akkora volna a színpad, hogy minden szereplô felférjen, alighanem közönség nélkül maradnánk, jegyezte meg Bokor Sándor. Igen ám, de jönnek vakációra a diákok, és hazajönnek a városiak, szabadságra a katonák. Volt is közönség, és lett utána olyan reggelig tartó bál másodnapján este, hogy harmadnapján csak vénasszonyok és egy-két gyermek jelent meg a délelôtti istentiszteleten. Dehát az Úristen nem rovancsoló.

A rettegett Regáti (a titkár) hirtelen magához rendelte a tanítókat és a papot, meg a két legényt, a kezeseket. A milicistával üzent. Vigyék a "programot", és készüljenek fel alaposan, mert jön egy illetékes a központból, akinek a neve nem publikus. Parasztszekéren érkeztek Bonyhádra, és az egykori grófi kastély lépcsôfeljárójában szorongtak csaknem másfél órán keresztül, míg kegyeskedtek fogadni ôket. Az egyik kezes, Mikó Levente elmesélte, hogy édesapját és kezestársát harminchétben éppen így rendelte be (egy másik faluba) az akkori csendôr. Farkaskutyával járt. Nagyon megverte, fogdában tartotta ôket, míg az ünnep tartott. Azután sem engedte el, három nap alatt az ôrs minden fáját felvágatta velük.

A titkár bozontos szemöldökû barna ember volt, szemei úgy jártak, mint az evet. Egybôl legorombította ôket, miféle dolog ez, hogy a papilakban próbálnak. Dehát a kultúrház is az egyházé, felelte Sigmond Béla. Felekezeti iskolának épült, nem is olyan régen. Az most az államé, ripakodott rá a titkár. Szerencséjük, hogy az az elvtárs, akit vártak, bokros teendôi miatt nem jöhetett ki Bonyhádra, de ne higgyék, hogy amiért nem ismerem a nyelvet, becsaphatnak, és mindenféle rendszerellenes, horthysta dologgal mételyezhetik a dolgozó népet. Maga például, atya, mit mond a híveinek, megszületett-e Jézus, vagy csak miszticizmus az egész? Egy nagy humbug. Hát persze hogy megszületett, válaszolta Sigmond Béla. Csak ebbôl mi nem csinálunk olyan nagy ügyet. Lenin elvtárs bezzeg nem olyan fontos maguknak, mi, vágott a szavába a titkár. Lenin elvtárs nekünk nagyon fontos, és a kórus az Internácionálét is tudja. És nem miszticizmus, hanem kolindák, amiket énekelünk.

Erre a szóra felkapta a fejét a hivatalos ember. Hát jó. Akkor kolindáljanak meg engemet is, ereszkedett hátra a grófi székben. Bokor Sanyi ettôl vérszemre kapott. Másfél órát szekereztünk a hidegben, hoztunk ugyan egy kis pálinkát magunkkal, de nem mertük megkóstolni, nehogy a titkár…izé, az a bizonyos központi elvtárs szagot fogjon…izé, megérezze, és bajt csináljon, úgyhogy tessék elhinni, agyon vagyunk fázva, nehezen jön ki az énekhang a torkunkon…

A titkár gyakorlott mozdulattal nyúlt a páncélszekrénybe, két dosszié mellôl tálcát, poharakat vett elô. Koccintottak, ittak, háromszor, mert három az Isten igaza, az Isten pedig, mondta a titkár, sem nem román, sem nem magyar, hanem a románnak román, a magyarnak pedig magyar. És most halljuk a kolindát.

Elkezdték, Dicsôség az Istennek, fenn a magas egekben, Az Istennek szent angyala mennyekbôl hogy alászálla, Krisztus urunknak áldott születésén - a titkár magába ros-kadva hallgatta a három szólamú
"kamarakórust", közben mohón szájához emelte a kisüstis üveget, és nagyokat kortyolt. Mire befejezték, már zokogott. Eszébe jutott az ô "hazája", rebegte. Náluk is vannak szokások, énekelnek is, de nem ilyen szomorút.

Hát mi tudunk vidámat is, ragyogott fel Bokor Sanyi, olyan volt a képe, mint az arany holdvilág. És rágyújtott a Kutya farka végin van egy bunkó kezdetû nótára. A titkár mostmár vedelte az italt. Hát még a
"beköszöntônél". Nem azt szavalta Bokor Sanyi, hogy Egy ily jeles estének néma csendjében / Angyali örömhang hangzott fel a betlehemi mezôben, hanem azt, hogy Ettem hagymát ecetesen, / Áll a f…m egyenesen. / Olyan, mint a ruca gége, / felkunkorodik a vége.

A titkár a hasát fogta, úgy nevetett. Aztán összecsókolózott mindenkivel, és a pálinka maradékát visszatartva barátságosan elengedte ôket. Azzal a meghagyással, hogy feltétlenül ott lesz a "December 30-i" ünepségen.

De az Isten másképp rendelkezett, mint a néptanács. Akkora havat hozott a karácsony, hogy aki addig be, annak jó, azután pedig Ördögágyára se ki, se be nem lehetett jutni, sem gyalogosan, sem szekérrel. Csak újév után törettek utat a módosabb (jobb lovakkal rendelkezô) gazdák. A szerepes bált persze megtartották, mindenféle hivatalosság, mozgalmi handabanda mellôzésével. Ördögágya másfél héten át önálló köztársaságként élt és "kormányozta magát".

Azután?…A pap "önkéntesen" távozott egy mezôségi szórványba. Bokor Sándor februárban berukkolt katonának. Amikor végre leszerelt, alig talált valami abból, amit itthagyott. Hidas Ferenc bácsi ezekkel a szavakkal fogadta a kapuban: - Hát maga, tanító úr. Hazajött, Istennek hála. Bokor Sanyi pedig csak ennyit mondott: - Adjon az Isten részt a könyörgésbôl. Haza.

Mintha istentiszteletrôl érkezne. Két nap sem telt el, telefonüzenet jött. Szedje a holmiját, és jelentkezzék a tanfelügyelôségen. Áthelyezték Bákó megyébe.

Részlet egy készülô regénybôl

Sok szép karácsony emléke él bennem töretlenül a messze tovatûnt idôkbôl. Azokat a szûztiszta, hófehér ünnepeket nem lehet elfelejteni. Mikor gyermekfôvel a mezôségi dombok között szelíden meghúzódó szülôfalum lélekmelengetô családi légkörében vártuk izgalommal az angyal érkezését, s aztán a feldíszített fenyôfa körül csillagszórók villogását csodálva észlelhettük, hogy eljött hozzánk is; másnap pedig fatornyos, öreg templomunkban hallgattuk áhítattal a bibliai igét: "Felméne pedig József is Galileából, Názáret váro-sából Judeába, Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik…"

A családi otthon és az Isten háza megtartó erejét sugározták szét kis magyar közösségünkben ezek a hajdani szép karácsonyok.

Volt azonban nékem - ugyancsak réges-régen - egy keserves karácsonyom is. Otthontalanul - templomtalanul, csillagszórók és ajándékok nélkül, távol a szülôföldtôl. 1944 decemberében.

A hadak útján jutott el megviselt csapatunk Rozsnyó és Dobsina között egy elhagyott erdei szállásra - épp ünnep szombatján. Visszavonulóban voltunk. Még a szeptemberi-októberi harcokban szétszóródott zászlóaljunk a Kárpátok rengetegében, s az innen-onnan összeverôdött "csellengôkbôl" menet közben új egységet szerveztek, azzal a céllal, hogy majd a Garam mentén a hidakat, vasutakat ôrizzük s védelmezzük.

A Priszlop-hágón történt csatározások után keveredtem el sokadmagammal Recskre, majd az Ipoly mentére; onnan vezényelték vegyes vitézekbôl toborzott ôrzászlóaljunkat Losonc, Léva irányába s még tovább. Meneteltünk sárban-hóban, éhesen és tetvesen. Aludtunk barmok mellett, istállók padlózatára hintett szalmán és olykor - pillanatokig - gyaloglás közben is, testvériesen egymásnak dôlve az országúton.

A Rozsnyó fölötti szállás viszont kényelmes pihenôhelynek tûnt hányattatásaink közepette. Deszkából összerótt emeletes ágyak sorakoztak a tágas teremben, s hatalmas vaskályha melegénél száríthattuk kapcáinkat. A csupasz ágydeszkákra fenyôgallyakat terítettünk. Rég nem lehetett részünk ilyen luxusban.

De hogy miért és hogyan lett belôlem háborús hadfi idejekorán, közvetlenül az érettségi vizsga után? Az a felsôfokú katonai intézkedés rendelkezett ilyenképpen, mely szerint 1943 ôszén a székely megyék (Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros) 1924-ben és 1925-ben született fiait gyorsan behívták katonának, még gyorsabban kiképezték (úgy ahogy) s a Székely Határôrség keretében hamarosan kivezényelték a Keleti-Kárpátokba, apáikkal együtt, hogy megállítsák és visszaverjék a diadalmasan elônyomuló, félelmetes Vörös Hadsereget. Ami persze képtelen elképzelés volt. (Hogy miként és kinek az agyában született meg, nem tudom. Csak azt tudom, hogy elsô világháborús puskáink nem sok kárt tettek a géppisztolyaikat kattogtató támadókban…)

Alighogy beiratkoztam a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar-francia szakra, megtalált a behívócédula. Szászrégeni (gerincropogtató) újonckiképzés, besztercei tisztiiskola következett, s aztán a front. Amott: a radnai hegyekben. Ahol már szeptember vége felé - az elsô fegyverropogás napján - lehullott a hó.

… Belefeledkeztem a múltidézésbe, pedig hát nem háborús memoárt írok. (Bár lenne mondandóm bôvel errôl a kimeríthetetlen témáról.) Annak az emlékezetes karácsonynak a hangulatát, ott, az 1944-es rozsnyói télben, máig ôrzöm valahol az idegek rekeszeiben.

Melegedtünk az erdei szálláson, szárítkoztunk majdnem némán, s ahogy közeledett az este, egyre elmerültebben gondoltunk a mi keserves karácsonyunkra. Nincs egy gyertyaszálunk, amit meggyújthatunk a kis Jézus születésének tiszteletére. Nincs kalácsos vacsoránk, s bár egy koccintásra való italunk sincsen. Csak a dísztelen, fiatal fenyôág illata juttatja eszünkbe az otthoni meghitt karácsonyokat. Csak így: éhesen és komoran ünnepelhetünk.

Megszólalt azonban Sikó Jani bácsi, hadnagy a maga nemében, civilben néptanító s mindemellett földim a székely Mezôség egyik legismertebb falujából, Panitból, mondván: - Megyek, szerzek valamit!

Aki volt katona, jól tudja, hogy a "szerzés" szó mit jelent valójában. Jani bácsi nem sok idô múlva visszaérkezett szállásunkra - hátán egy zsákkal, kezében teli üveggel. Krumplit hozott, jó vékányit, s szilvapálinkát. Hogy honnan szerezte? Nem faggattuk. Tettét - gondolom - a bocsánatos bûnök listájára írták odafenn az égben.

Nagy fazékban megfôtt a pityóka, sorra járt a pálinkásüveg: mintha átmenetileg meg is feledkeztünk volna a háborúról, jelenvaló és jövendô gondjainkról. Mintha ez a keserves karácsony este valahogyan megfényesedett volna az otthontalanságban egymásba fogódzott, együtt éneklô magyar honvédek szállásán.

Nem tudom, hallották-e valahol a jóravaló emberek, hogy milyen szívbôl fakadóan harsogtuk bele a csillagos éjszakába: "Mennybôl az angyal, eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok…"

Van egy ingaóránk.

Ingaórája (mindközönségesen: faliórája) másnak is van. Csak azért mondom, hogy falióránk nekünk is van, mert a birtoklás ma már egyáltalán nem lényegtelen dolog.

Úgy tartja a család, hogy legalább kétszáz éves, de lehet, annál is több. Hajlok arra, hogy kevesebb, de efelôl már vitatkozni nem fogok, annál az oknál fogva, hogy nincs kivel. Sajnos nincs.

Szép kis parasztházakban láttam a miénkhez hasonló igen szép szerkentyûket, annyi különbséggel, hogy azok még mutatják az idôt, szépen szólóan - bim-bam - elütik a delet, minden órát és felet, míg a mi ingaóránk már nem teszi.

Áll.

Ha van egy ingaóránk, akkor van, és hovatovább kell, mert jó, ha van óra a háznál, még akkor is, ha áll. Az óra akkor is óra, ha nem ketyeg, tartotta nagyapám, különben is találomra feküdt, találomra kelt, lévén erdôjáró ember, korán megszokta, hogy az égen nézze meg az idôt, hogy a nap állása szerint tegyen.

Ingaóra hovatovább azért is kell, mert mint mondtam, szép, sok régi míves babrálás van rajta, csakugyan szép, meg is nézik sokan.

Az órához való féltô ragaszkodásunknak oka sem mellékes: régiség.

Ó.

Nagyapám azt mondta, hogy az apjától kapta, dédapám meg azt állította, hogy ükapám szolgált érte a kolozsvári zsidónál. Ha jól kiszámítom, mégis összejön a kétszáz esztendô, annál is több talán. Mindegy, fontos, hogy óra van a háznál. Amíg nem vágattam bele, nem volt üvege az óra ajtócskájának. Lehet, hogy egy kiadósabb családi perpatvar során ütötte ki nagyanyám rettenetes dühében, amikor lámpát gyújtott úgy éjféltájt és a házastársi élettel gyakorta járó asszonyi keserûséggel kellett konstatálnia, hogy bár éjfél elmúlt, még mindig nincs mellette a surgyén - a még ötvenes éveiben is daliás - nagyapám, ugyanis az volt a szokása, hogy a szépasszonyokat felkereste a háború után mind.

Rendszeresen, esténként.

De e feltételezéstôl, miszerint nagyanyám ütötte volna ki szép óránk ablakát, mégis el kell tekintenem, hiszen az óra már egybekelésük idején is állt, ami a húszas évek elején történt meg. És még valami: fess nagyapám különben sem vette soha figyelembe az idôt, ismétlem: a holdvilág vagy a hajnali csillaghullás térítette hazafelé a csatakos berkeken. Alszegrôl, felszegrôl, nem tudom. Az is lehet, hogy nagyapám vagy dédapám azon egyszerû és praktikus meggondolásból emelte ki tokjából az üveget, mert üveg nélkül kényelmesebb mûvelet volt az óra felhúzása, hiszen beláthatóan nyûgös dolog az ajtócskát nagy-nagy óvatossággal mindennap kinyitni, kiakasztani a horgocskát, de mondom, nagyon óvatosan, hogy a kimunkált felsô ékes díszítmény meg ne mozduljon az istenért, mert azon volt a felséges császárnak és ölében valamelyik unokájának rézbe nyomott képmása. Szóval nemcsak a monarchia, hanem a rézplakett is erôsen inogott már.

Így, üveg nélkül praktikus volt az óra felhúzása, csak le kellett akasztani a madzagon lógó, négyszögû lyukra kopogtatott kulcsocskát, ott volt a kicsi szék, fel kellett állni rá és tekerni a rugót.

Tekerte is pattanásig valamelyik felmenôm. Pedig mondta már akkor is a nóta: ha nagyon feszítik, elszakad a húr is…

Elszakadt a húr is. A rugója, mondanám.

Falióránk 1914 nyarának egyik délutánján, pontosan június 28-án ütötte el az utolsó percet, délután vagy délelôtt, ma már ki tudná azt megmondani. Annyi bizonyos, azon a napon szólt az utolsó bim-bam, amikor Princip Gavrilo nevû szerb diák Szarajevóban agyonlôtte a nyitott automobilból integetô Ferenc Ferdinánd trónörököst és mellôle a dúskeblû, szépséges asszonyát.

Dédapám azt mondta, hogy ô bizony már meg nem csináltatja, egyrészt mert sok zsák faszén árát kérné el a vásárhelyi órásmester, másrészt, mert nincs trónörökös, vége az életnek, pozdorjázik a monarchia, veszélyben a haza, megáll az idô rövidest, jön a világvége.

És az elsô világvége tényleg jött. Dédapámnak küldték a behívót. Ráérôs ember volt, kétszer is üzentek, menjen, mert a haza hívja. Megint csak ráért, harmadszorra nem üzentek: jöttek érte. Az órára mutatott, nem tudta, mikor lesz az indulás Galícia felé. Mindegy volt neki már.

A második világvége rá húsz évre jött. Nagyapámnak küldték a behívót. Ráérôs ember volt, kétszer is üzentek, menjen, mert a haza hívja. Megint csak ráért, harmadszorra nem üzentek: jöttek érte. Az órára mutatott, nem tudhatta, mikor lesz az indulás a keleti frontra. Csókot adott nagyanyámnak s elment a fogadóba, kért egy üveg bort: "holnap indulunk a frontra, búcsúzni jöttem hozzád, kis Kató…"

Nagyapámnak nem volt mindegy, menet a keleti front felé már Nagyernyében a csapattesttôl ellógott. Otthon megmondta nagyanyámnak, mit rejtsen el okvetlenül, amíg a Vörös Hadsereg bevonul a faluba… Azt körülbelül rozsérésre saccolta…

Hát persze, hogy a falióra is említve volt, mert jött a hír, hogy a szovjet katona a faliórát is hajlamos volt megszemélyesíteni, ketyegô ellenséget látván benne, kíméletlenül belelôtt. Nagyanyám mentette az órát s egy üveg zsírt elôször, rongyokba bugyolálva be a kéménybe, s aztán mentette magát is. Így óraügyben nem volt különösebb felhajtás, mindössze annyi történt, hogy a falu jegyzôjét szabadította meg karórájától egy lóháton ülô elôôrs, amikor érkezésük tiszteletére derék írnokunk virágcsokrot nyújtott fel. Volt karóra egyetlen a faluban, aztán a dáváj csász története ismerôs. Így maradt karóra nélkül a hivatal.

Az idô telt, az óra lassan patinásodott, értéke lett már a hatvanas években. Egy cigányember ígért érte egy hathetes malacot.

A falusi parasztházban a rézanyagot általában a legyek és a kályha- meg a lámpafüst patinásítja leginkább, nem is volt az baj, mert Ferenc Jóska az unokával így tartósítva volt a felismerhetetlenségig. Jól van ez így, mondta apám, szocializmusban nem jó dolog királyokat mutogatni.

Valószínûsíthetô, hogy az órák dolgában átkozott család voltunk, mert valamikor a hetvenes években a vekkerünk is felmondta a szolgálatot. S merthogy a vicinális naponta egyszer ment fel Szovátára, úgy délelôtt fél tíz körül, s csak délután negyed ötkor tért meg, idôszámításunk meglehetôsen hézagos volt. Jaj, hogy el ne felejtsem: hajnali négykor is elvisított a falu mellett rendesen, de azt nem volt szokásunk figyelembe venni. Csak akkor volt valamirevaló a hajnali vonatfütty, amikor apám elszenderedett a jászol mellett, holott tehenünk borjúzását kellett volna figyelemmel meglesni.

Minden állapotot meg lehet unni, apám egyszer megüzente a székelyhodosi órásnak, ha mifelénk jár, hozzon gukkert és csipeszt, javítsa meg az órát, ha tudja.

Jött, ha jól emlékszem, Mihálynak hívták az órásmestert, jött karácsony táján, szegény. Kékre fagyott emberre emlékszem, s egy olyan aktatáskára, amilyent a percseptorok hordtak. Nekem is volt egy belôle, társaim lekacagtak, aztán a hombár alatt rágták meg az egerek.

Hû, az áldását neki, ezt az órát el kell hogy vigyem, mondta az órás, mire apám s anyám összenézett, rosszallták a dolgot kicsinyt.

Mihály, vigyed, de az óra s a szemed, bízta az órát a mesterre apám, s meg is egyeztek helyben: karácsonyra hozza, egy fél szál májas, egy fél szál véres és ötven lej lesz a reparálás ára.

Úgy volt, az órásmester megint csak kéken, inkább lilára fagyva jött az órával karácsony este. Hümmögött elôbb egy kicsit, s mondta: ez a falióra sokáig nem fog járni. De mert szegény volt és becsületes, a fél szál vérest nem követelte.

Na most, ha van megint mûködô falióránk, akkor karácsony este bim-bam minden félórában, órában, s ráadásul a szög is már a falban, akkor jöhet vissza a fényes monarchia, elô a legfinomabb smirglit gyorsan, le császárról és unokáról a patinát, amíg éjféli misére elsôt harangoznak a ferencesek templomában.

Súroltam serényen s óvatosan az elôkelôségeket karácsony estéjén, vigyáztam nagyon a császár szakállára. Apám elégedetten nézte, miként fényesedik a két Habsburg-nemzedék. Rézporral hintettem be asztalunkat, azt mondtam, ha megnövök, restaurátor leszek. Apám elôbb érdeklôdött, miféle szakma az, majd azt mondta anyámnak, komoly fia van neki, túlontúl komoly, hiszen ötödik osztályos korában már gondol a jövôre.

Kész, mondtam, mire elsôt harangoztak az éjféli misére.

Néztük, körülálltuk, közelebbrôl és távolabbról tágan és hunyorogva csodáltuk, hogy festenek szerény házunkban az ôsi Habsburgok.

Sehogy, esett le az állunk. Hiszen nem is a Habsburgok fénylettek elé a családi hagyatékból. Se Ferenc József, se Rudolf fôherceg, se Mária Valéria.

Mintha rézangyal lenne, valahogy így mondta református vallásban nevelkedett anyám.

Másodikat harangoztak, mire kisütöttük: a rézplakett az ácsmestert és megszületett Fiát ábrázolja.

Harmadikat harangoztak.

Azóta még nagyon sokat.

Az óra áll, nem baj, mit számít az Idô.

Bim-bam, bim-bam…

Fényesen ôrzöm a régmúlt szép karácsonyokat.

Karácsonykor ünneplôbe öltözik a lélek Csíksomlyón.

Ha december közepén a Csíki-havasok és a hargita tájain már havazni kezd, fehér karácsonyunk lesz - mondogatják elégedett hangon a székelyek. Havazik, hát hóban, fehér tájban indulhat neki az ember a hegynek. Megkeresi azt a nem nagy, nem is kicsi kiszemelt fenyôt, amely behavazva egy érintésre megremeg és lehullatja magáról a puha bundát. Hófehér gallérral, behavazott kucsmával, járatlan csapáson lehet most bandukolni az erdôben. Szarvasok és medvék, farkasok és ôzek vágta ösvények vezetnek. Gyermekkoromban a Vas megyei Herényben, Kámonban a Jézuska és az angyalok hozták nekem a karácsonyfát, szüleim csilingeltek a szaloncukrok közt csüngô csengettyûvel. Jut eszembe, de azóta több évtized eltelt. Most azonban az erdélyi székelyre gondolok, ahogy lépdel a hóban, karácsonyfás emberként, hóna alatt viszi otthonába a kiszemelt fát, hazaviszi az örömöt: a székelyföldi hóember vagy december.

A csíksomlyói kegyhely téli fénye messze világlik a decemberi sötét éjszakában. Olyan szép múltja, történelmi és kulturális jelentôsége volt és van a templom-nak, a klastromnak, s a mindkettôvel szoros kapcsolatban álló intézményeknek, szokásoknak, mozgalmaknak, hogy szinte külön fejezetet képeznek Csík vármegye történetében és az egész székely nép életében is.

Csíksomlyó ma á