Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegu apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetok) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.

Nacionalista támadások Smaranda Enache ellen

Smaranda Enache, Románia finnországi nagykövetének leváltását követelte a Jurnalul Naþional, mivel a nagykövet a Pro Europa Liga társelnökeként részt vett a marosvásárhelyi Tolerancia hete rendezvénysorozaton.

"Egy román nagykövet támogatja a magyar szélsõségeseket, a marosvásárhelyi események 10. évfordulóján Smaranda Enache irányítása alatt történtek virulens románellenes támadások" – írta szombati számának címoldalán a lap.

Hétfõn a Jurnalul Naþional már arról számolt be címoldalán, hogy "a Románia ellenes botrány ügyében Smaranda Enachénak a parlamentben kell magyarázatot adnia". A lap a szenátus külügyi bizottságának elnökére, Ghiorghi Priscarura hivatkozva közölte, hogy a bizottság ezen a héten fogja tárgyalni, miként vehetett részt a nagykövet a marosvásárhelyi türelem hetén. Priscaru, a Szociális Demokrácia Romániai Pártja szenátora, rendkívül súlyosnak minõsítette "a Marosvásárhelyen elhangzottakat".

A Jurnalul Naþional alapos csúsztatással a nagykövet "bûnének" tudja be azt is, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szombaton Kolozsváron vitát rendezett az érdekvédelem és a kormányzati szerepvállalás kérdésérõl. Ezen a tanácskozáson "az RMDSZ vezetõi nem átalták folytatni támadásaikat a román állam alapvetõ intézményei ellen, beleértve az alkotmányt is. Leginkább a román nemzetállam eszméje zavarja õket, ezt az eszmét az RMDSZ élén állók túlhaladottnak találják" – írta a lap.

A kolozsvári RMDSZ-tanácskozás szerepelt a Transilvania Jurnal címû lap címoldalán is. A lap szerint "gyõztek az RMDSZ radikálisai", mert Markó Béla, az RMDSZ elnöke szóvá tette, hogy magyar nemzetiségûek nincsenek a román belügy-, a külügy- és a védelmi minisztérium, valamint a Román Hírszerzõ Szolgálat (SRI) vezetésében.

A Transilvania Jurnal hétfõi számában rövid interjút közölt Costin Georgescuval, a SRI elnökével is, akit a SRI létrehozásának 10. évfordulója alkalmából egyebek között arról kérdezett: milyen jelzéseket kap a SRI Erdély egyes részeibõl az etnikumközi viszonyról. "A nyugalom, a komolyság és a nemzeti biztonság üzenetét" – válaszolta a SRI vezetõje.

EXKLUZÍV

Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségérôl

A múlt héten városunk vendége volt Csoóri Sándor költõ, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A Vártemplomban megtartott találkozón mindenekelõtt költõként mutatkozott be. Óhatatlanul szóba kerültek azonban a szervezettel kapcsolatos idõszerû problémák is. Ezekrõl a kérdésekrõl kérdezte a Népújság is Csoóri Sándort.

– Az elõzetes híradások szerint is költõként/íróként fogadták Marosvásárhelyen, de nyilvánvaló, hogy ez nem független a Magyarok Világszövetsége elnöki minõségétõl. Irodalmárként vagy politikusként jött hozzánk?

– Székelyudvarhelyen és Vásárhelyen is arra kértek, hogy inkább íróként jöjjek hozzájuk, mert évekkel ezelõtt egyszer voltam itt. Nagyon nagy tömeg volt akkor a Kultúrpalotában. Akkoriban a Duna televízió volt olyan izgalmas téma, hogy az irodalomról gyorsan áttértünk a televízió állapotára, létére, megszületésének a körülményeire. Nos én ezt természetesnek is tartottam, hiszen az életem logikájából következett a Duna televízió gondolata ugyanúgy, mint ahogyan a versek. Már ’89 elõtt két-három barátommal arról gondolkodtunk, hogyan lehetne egy olyan mûholdas televíziót a térségben megszülni, amely az Európában élõ magyarok mellett a Kárpát- medencében élõ magyarokat is eléri, és mindennap tudósítja õket, hogy mi zajlik a világban, de fõként mi hír van odahaza. Úgyhogy a két dolog, költészet és Duna televízió kezdetben tökéletesen összefonódott.

– És most?

– Most fölfeslett a férc, és ahogyan intézményesült sajnos a televízió, vagy akár a világszövetség is, mindig eltávolodnak azoktól a meghittebb, természetes élményektõl, amelyeket különben szolgálniuk kellene. Így aztán íróként jöttem, de számítottam arra, hogy másról is fognak kérdezni.

– Akkor nem is veszi rossznéven, hogy én is elsõsorban a Magyarok Világszövetségérõl faggatnám. Többéves elnöki mûködésében mi az, amit igazán eredménynek tart? Mostanság inkább a Világszövetség gyengeségeirõl hallunk kampányban és itt-ott az ízléshatárokat is feszegetõ kampányszerû megnyilvánulásokban?…

– A gondolatot tartottam a legfontosabbnak a kezdet kezdetén: újuljon meg az a Világszövetség. Az elõzõ rendszerben nem azért jött létre hogy összefogja a magyarokat, hanem azért jött létre, hogy megossza õket. Kádáréknak az volt az elképzelésük, hogy sok Nyugaton élõ magyart magukhoz köthetnek, csak azért, hogy politikai elõnyöket szerezzenek egy-egy országban általuk. Ez bizonyos értelemben az emigrációt is megosztotta, mert ha valaki szóba állt velük ott kint, akkor azt máris elítélték. Volt egy lap, a Magyar Hírek, Magyarországon adták ki. Az akkori Világszövetség lapja volt, amit nyugaton csak "hazacsalogatónak" neveztek. Ez a hazacsalogató azt is jelentette, hogy az emigrációsok közül sokan úgy döntöttek, hogy amíg nem változik meg a rendszer, õk nem mennek haza. Viszont Kádárék ezt a folyamatot szerették volna megfordítani: jöjjenek haza minél többen, mert akkor az látszik róluk, hogy egy természetesebb, egy magától értetõdõ rendszer, és külföldön jobb híre lesz az országnak. Volt is ebben valami, elég sokan hazajöttek. Sõt azt is mondhatnám, hogy egy idõ után,amikor elindult az anyanyelvi mozgalom Magyarországon, mi is kezdtük támogatni a hazaérkezõket. Azt mondtuk nekik: Fütyüljetek mindenre! Ti nem a Kádár-rendszerhez jösztök haza, hanem hozzánk, velünk kell hogy kapcsolatot teremtsetek, hiszen az anyanyelv ügye, egyáltalán a magyar nemzeti kérdés, a kultúra kérdése nem a Kádár-rendszert érinti, azok mivelünk kötnek össze benneteket. Úgyhogy még ha rátok száll is némi vád, felejtsétek el, mert fontosabb, hogy velünk vagytok. Ez az elõszava annak, hogy majd jelen lesztek késõbb. Tehát már akkor nagyon határozott reményeink éltek, hogy mégiscsak meg fog változni a kádári világ, kimennek az oroszok és így tovább.

– A fordulatot követõ években Ön lett a Világszövetség elnöke. Mire emlékszik szívesen vissza? Mit tart a legnagyobb megvalósításnak?

– Elmondok egy történetet, azzal jobban tudom érzékeltetni. 1985-ben voltam Izraelben. Rendkívüli élmény volt az utazás, nemcsak Jeruzsálemet, ezt az õsi, gyönyörû várost ismertem meg, amely a bibliai legendák színhelye is, hanem azt az Izraelt, amely hosszú hosszú idõ után végül is egy önálló nemzet lett. Az ott élõ zsidók egészen másként gondolkodtak a hazáról, a nemzetrõl, mint azok, akik valahol, Európa egyik vagy másik országában élnek. Rákényszerültek arra, hogy hazafik legyenek, mert meg kellett védeni Izraelt, rákényszerültek arra, hogy azt az elfelejtett múltat, amelyet a zsidók távolléte meghalványított, most elevenítsék föl, a múltat támasszák ismét életre

Egy gyõri származású festõ ismertetett meg a várossal. Egyszer csak megállt egy nagyon szép, fehér kövekbõl épült ház elõtt. Kérdezi, tudod-e milyen ház ez? Mondtam, nem tudom. Azt mondta: jól jegyezd meg. Ez az a ház, ahol számontartanak a világon minden zsidót. És hogyha valakinek a lábujjhegyére lépnek szerdán, akkor itt csütörtökön már tudják. Énnekem ez nagyon tetszett, rögtön azt gondoltam, hogy nekünk is ilyen Világszövetséget kellene létrehozni, amelyik számontart minden magyart a világon, s ha bajuk van szerdán, akkor csütörtökön már tudják. A Világszövetség elsõ programját körülbelül így is terveztem meg. Azért tartottam meg minden ellenvetés, lebeszélési kísérlet dacára 1992-ben a magyarok III. világtalálkozóját, 54 év után, hogy végre ne csak elméletben tudjanak egymásról az emberek, hanem lássák is egymást, találkozzanak egymással. 52 országból jöttek el magyarok erre a találkozóra. Ez volt talán a legnagyobb sikerélményem. Ha a történelem fölkínál valamit és elengedjük az alkalmat, újabb alkalmakat nem kínál föl.

Mondhatom, kevésszer élhet át az ember olyan eufóriát, mint az a találkozó. Nekem kellett levezetnem az egészet. Egy emlékemet idéztem fel, amit a második világháborúban éltünk át, amikor mindenünk odaveszett. Az egész falut lerombolták, a határ tele volt kilõtt tankokkal, 450-et számoltunk meg, és a romokba jöttünk haza. Anyám megállt, s azt mondta: történt, ami történt, de együtt a család. Bennem ez visszhangzott, amikor megkezdtem a nagy találkozót. Rögtön megértette mindenki, hogy valóban történt, ami történt a magyar múltban, de most együtt a család. Egy pillanat alatt közösség teremtõdött, mondhatnám, egy metaforikus nemzet jött ott létre a szemünk elõtt. Nos, ezzel a kis töredéknemzettel lehetett a Duna televíziót megszavaztatni. Nem árultam el a miniszterelnöknek, aki ott volt, hogy be fogom jelenteni, mert tudtam, ha megteszem, akkor õ a jogokra hivatkozva elkezdi mondogatni, hogy meg kell tárgyalni az ellenzékkel, meg kell tárgyalni Göncz Árpáddal, és bizonyos voltam, hogy ha belekerül egy ilyen jogi darálómalomba, akkor nem lesz semmi. A zárszóban elmondtam, hogy a magyarság mozaiknemzet, ennek a mozaiknemzetnek mindegyik kockája a helyén van, de ezeket össze kell illeszteni, s össze kell valamivel ragasztani. Mindenki megértette, megtapsolták a Duna televízió gondolatát, akkor a kormánynak már nem volt más lehetõsége, mint hogy elfogadja. A világtörténelemben ilyen még nem volt. Augusztus 21- én jelentettem be, és december 24-én mûködött a televízió. Ma sajnos már nem ugyanazt az üde, egyértelmû mûsort közvetíti a Duna, amit kellene. Elkezdett hasonlítani egy kicsit a másik televízióra, amit én nagyon sajnálok, hiszen barátaim voltak a vezetõi. De sok torzulás történik, ha valaki hatalomba kerül, akár ilyenbe, akár olyanba.

Ha összegeznem kell, az elsõ nagy siker ez volt. A másik, hogy még ezen a világtalálkozón elhatároztuk, ne csak érzelmi, és látványos dolgokat csináljunk, amelyeknek az eszmékhez, az érzelmekhez van pusztán közük, hanem olyanokat, amelyeknek gyakorlati hasznuk is van. Megszerveztük a magyar polgármesterek világtalálkozóját, mert úgy gondoltuk, hogy ha a Kárpát-medencében 1200-1300 polgármestert összehívunk, akkor ezek csakugyan megismerik egymást, és olyan információs hálózat alakul ki, amelynek a legnagyobb értéke gazdasági értelemben lehet. Ilyenekre gondoltunk és számtalan más dologra, hogy a Világszövetség ne pusztán érzelmi politikai, történeti, jogi közigazgatási esély legyen a szétszórtan élõ magyaroknak, hanem gazdasági is.

– Ha elromlott a szervezet mûködése, hol romlott el?

– A szervezet a kezdet kezdetén az örömtõl és a lelkesedéstõl haladt elõre és ért el közben olyan eredményeket, amiket elmondtam. Késõbb, a demokrácia közbejöttével elkezdõdtek a szavazások, a latolgatások, hogy ezt így meg úgy kell csinálni. Ebben a térségben sokakat megmámorosított a demokrácia, anélkül, hogy a következményeivel is számoltak volna. És itt is ez volt elsõsorban a nagy baj. Tudniillik a második választási idõ alatt, 1994-ben már sokkal, de sokkal kevesebb költségvetést kaptunk a Horn- kormánytól. Kevesebb költségvetés azt jelenti, hogy nehezebb elosztani. Minden régió szeretett volna pénzhez jutni, hiszen a lefaragott költségvetés következtében rosszul érezte magát. A nyomorúság oldaláról nézve érthetõ, de amikor már a vetélkedés is hozzájárult ehhez az anyagi kényszer adta helyzethez, akkor már elszabadultak ugyanazok az indulatok, érzelmek, amelyek minden parlamentet jellemeznek. Három év alatt az MVSZ is elkezdett hasonlítani a magyar parlamentre, pedig az lett volna a feladata, hogy más legyen. Nekem mindig az volt az ábrándom, hogy a Magyarok Világszövetségének egy nagy laboratóriumnak kell lennie. Akár politikai-érzelmi laboratórumnak is, amelyik azt munkálja ki, hogy hogyan lehet mégis a legkülönfélébb gondolatot, eszmét ellentmondások sûrûjében, keresztezõdésében egy szervezetben mûködtetni, anélkül, hogy megjelennének az akarnokok. Azok, akik önzõ módon maguknak akarnak bármit csinálni. Magyarán szólva azt akartam, hogy az MVSZ legyen a szürke eminenciása a parlamentnek: vagyis mondjuk a dolgokat, anélkül, hogy hatalomra törnénk, de kikerülhetetlen legyen a véleményünk. Ezt a méltóságot akartam: ne azt mondják a Világszövetségrõl, na belebeszél, hanem hogy hallgassuk meg. És a világban szétszóródott magyarokat, akiknek annyi tapasztalatuk volt és van továbbra is, meg kellene hallgatni, s ebbõl kialakítani olyan véleményt, amelyet az ország nyilvánossága elõtt mi elmondunk és fölajánlunk a kormánynak. Ha pedig a kormány nem fogadja el a józan javaslatokat, arról értesül az állampolgár is, és megítéli, melyik a jó, melyik a rossz. Ezt a szürke eminenciás szerepet kellett volna megõrizni. Sajnos, a parlamenti torzsalkodások begyûrûztek a Világszövetségbe, meg minden szervezetbe. Az RMDSZ-be, az RMDSZ-en kívüli szerzetekbe, és bajt okoztak.

De tovább mondom, mert történetileg is alá kell támasztani. Gondolja meg, hogy a nyugati emigrációnak például '56-tól vagy még 1945-tõl az volt a becsvágya, hogy õ mint történelmi emgiráció segíti az anyaországot addig, amíg az oroszok bent lesznek. 1989-ig ez nagyjából sikerült, sok mindenben segítettek. Õk adták ki az újságjainkat, könyveinket. És jött 1989-90, akkor megzavarodott ez az emigráció. Elveszítette morális tartását, szeretett volna rögtön hazajönni, szeretett volna a magyar politikába beilleszkedni. Sajnos erre a kormánynak se ideje, se kedve nem volt. Annyi minden szakadt a kormányra, hogy ezzel külön nem tudott foglalkozni. Így ez az emigráció tanácstalan, munkátlan maradt. És elkezdett fortyogni magában, kicsit megsértõdve az országra is, arra sose gondolva, hogy õ is hibás. Tudniillik a történelmi emigráció akkor történelmi, ha kiválaszt maga közül néhány személyt, akikre minden pillanatban odafigyel, ahogy a csehek, lengyelek, írek tették. A magyaroknak ez nem sikerült. Pedig ha sikerült volna nekik ilyen vezetõket választani, akkor a fordulat idején azokkal tárgyalt volna a kormány. Meg tudtak volna egyezni, hogy a külsõ képviseletet elvállalják, lobbiznak az amerikai Fehér Házban, Londonban vagy Franciaországban, és máris folytatódik az emigráció morális feladata, nem marad munka nélkül. De ez se jött létre. Ez azt jelentette, hogy az elégedetlenkedõk kezdtek összefogni, hogy közösen harcolják ki az akaratukat.

Itt Erdélyben is voltak, akik Markó-, illetve RMDSZ- ellenesek voltak, volt aki odahúzott, máris megjelent a feszültség. Az a feszültség, ami itt volt, átköltözött a Világszövetségbe is. Sõt, azt is mondhatom, hogy azok, akik kritikusan nézték az RMDSZ munkáját, viselkedését, azoknak morálisan sokszor igazuk volt, de az igazukkal nem értek el semmit. Vesztettek. Átjöttek "gyõzni" hozzánk. Ez viszont rossz gondolat volt. Hiába mondtam nekik, hogy ha nektek van igazatok, akkor itt harcoljatok. Ha pedig átjöttök, akkor fogjatok össze a többiekkel, hogy igazán a közösség nevében lehessen gyõzni.

– A "karrierfrusztráció" mellett az anyagi érdekeknek, s az azokhoz kötõdõ csoportérdekeknek-küzdelmeknek van-e, és ha igen, milyen szerepe van a szervezet mûködésének megromlásában? Úgy tûnik ugyanis, hogy vannak, akiket kizárólag ez a mozgatórugó vezérel cselekvésükben.

– Ez minden szervezetben megjelenik manapság. Akkor lehetett volna kivédeni, hogyha több pénze van a szervezetnek egyrészt, másrészt, ha valóban el tudtuk volna kezdeni azt a gazdasági munkát, amire mi lettünk volna leginkább alkalmasak. Egy gazdasági irodát akartunk fölállítani, és fölkutatni azt, hogy milyen lehetõségeink lettek volna arra, hogy másoknak is, magunknak is segítsünk. Példát mondok rá: amikor legelõször idejöttem, mindjárt a forradalom után, elhoztam Antall Józsefet és Burgert Róbertet, a bábolnai állami gazdaság akkori vezetõjét. És tudom, hogy õ volt az, aki Moszkvába a McDonald’s- ot betelepítette. És mondtam neki: kedves Róbert, itt van a legjobb krumpli Gyergyóban, Csíkban, mi lenne hogyha a krumplit innét vinnék oda? Két megyének megoldódna az élete. Burgert Róbert ennek annyira örült, hogy mindent elrendeztünk már hazafelé menet, de mire visszaért, az SZDSZ leváltotta a bábolnai állami gazdaság vezérigazgatói székébõl. Számtalan ilyen dolgot tudnánk elindítani.

– Most a politikus mellett egy kicsit a költõt is kérdezem: mi volt a legnagyobb csalódása elnöki mûködése során?

– Elnöki csalódásom az, hogy egy ilyen nemes eszmét sokan nem a gyakorlat világán belül akartak megvalósítani, hanem a törtetés, az önzés, a dacos összefogás révén tudtak olyan helyzeteket teremteni, amelyekkel megnehezítették a szövetség belsõ életét. Olyan összefonódások történtek, amelyek nem voltak elvi alapozásúak. Jól lehetett látni, kik azok, akik bármikor ugyanarra szavaznak, ha jó, ha nem. Mikor bementem az elnöki ülésre, tudtam, hogy mellettem van 16 ember, ellenem van nyolc. Még ha jó ügyet képviseltünk is mindkettõnk részére, akkor is ez volt a szavazás aránya. Ilyent nem szabadna megérni. Ezért mondtam mindig, hogy az MVSZ-nek sokkal inkább missziós szervezetnek kellene lennie, olyan emberekkel, akik ezt a missziós munkát szívesen vállalják, és kiválasztódnak, nem pedig megválasztódnak. Mert kialakultak az országos tanácsok, Amerikától Erdélyig, amelyeket ha elfoglalt két-három ember, úgy tudta irányítani, ahogy akarta. Ebbõl pedig nem lesz soha világszövetség. Ebbõl így csak szakszervezet lesz. Erdélyben kitûnõ emberek panaszolták nekem, hogy nem lehetnek õk is a Világszövetség tagjai. Ugyanez a kérdés Amerikában, miért nem csatlakozhatnak hozzánk? Én megmondtam nekik, hogy ehhez meg kell változtatni a régebben elfogadott alapszabályzatot. Úgyhogy most ez a harc folyik. Lehet, hogy sikerül törvényt alkottatnunk az MVSZ-rõl és az majd lehetõséget teremt, hogy a szervezet egész rendszerét átértékeljük.

– Úgy érzékeljük, visszavonulni készül a Világszövetség legmagasabb tisztségébõl. Jelöltek és önjelöltek egyaránt találhatók a pretendensek palettáján. Közülük kinek a gondolkodásmódja áll legközelebb az önéhez?

– Errõl most még nem akarok nyilatkozni. Van olyan, aki közelebb áll hozzám, de az is lehet, hogy õ se tudná ebben a pillanatban teljesen megnyerni a tagság egyetértését. És én ezt sajnálom, mert az a kampány, amely elindult az elnöki tisztségért, méltatlan a szövetséghez. Lehetetlen, hogy az MVSZ itt is leutánozza a parlamenti pártok viselkedését, az amerikai elnökválasztást, hogy ki ügyesebb az interneten, kinek van több ötlete vagy pénze arra, hogy saját magának propagandát csináljon. Ezt én nemtelen játéknak tartom, benne soha nem akartam részt venni. Nem is veszek részt. Az lenne a természetes, hogy egyszer csak jön valaki, akit közfelkiáltással elfogadnak, nem "demokratikusan" választanak meg, mert a demokratikus választásnak ismerjük a hátulütõit.

Úgyhogy elég komoly gondok elõtt állunk. Az is lehet, hogy sok minden miatt újra meg kell nézni, hogy a választási közgyûlést meg tudjuk-e most tartani. Az is megtörténhet, hogy arrébb kell tolnunk két három hónappal.

– Mindent egybevetve: eddigi tapasztalatai birtokában, véleménye szerint mi az, aminek tényleg radikálisan meg kell változnia a szövetségben a közgyûlés nyomán, s mi az, amihez nem elegendõ a pillanatnyi lendület, hanem az építõ szívósabb erejét és elkötelezettségét követeli?

– A Világszövetség megújulása elkerülhetetlen. De ez nagyon természetes. Az elsõ idõszakban mindent megteremtettünk: eszközöket, házakat (két házunk van), megvettük és felújítottuk a székházunkat, amikor más pártok eladták, hogy pénzt csináljanak belõle. Tehát most már mindenünk megvan, amivel igazából tudnánk a Világszövetséget szervezni. De az a véleményem, hogy akik amolyan demokratikus játékok révén elrontották a szövetséget, azok nem tudják megújítani. Kellene jönni néhány fiatal erõnek, akik másképpen gondolkodnak. Úgy gondolkodnak, hogy sokkal inkább missziós küldetése legyen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a missziós küldetés csak a nyelvhez társuljon, mert igaz, hogy az a legfontosabb a szórványban élõknek, de a gazdasági dolgokat is ölelje föl. Azonkívül szervezze meg a világban a szervezeteket, akár Los Angelesben is legyen két-három szervezetünk. Tudjanak róla, hogy az MVSZ szervezetei. Hogyha nem mûködnek szervezetek, akkor abból nem lesz semmi. Hacsak központi szervezetek, országos tanácsok lesznek, s idõnként gyülekeznek, abból egy formális szervezet lesz.

El kellene kezdeni a magyar kataszter fölállítását is. Ez azt jelenti, hogy fel kellene kutatni, ki az, aki magyarnak vallja magát, és ehhez a közösséghez akar tartozni. Erõszakkal már nem lehet elérni semmit, de ha megszólítanak embereket, lehet, hogy föltámad bennük az, hogy én hozzájuk akarok tartozni. Ez nagyon komoly munka, de a számítógépek világában meg lehet csinálni. Ez lenne az a lépés, amely talán segítene abban, hogy maga a világszövetségi tagság fontosabb legyen, mint a központi iroda, és ez gyõzné meg az embereket, hogy érdemes csinálni. Nem azért, hogy a hivatalon belül hatalmat és aztán ennek révén a társadalomban nevet, rangot stb. szerezzünk. A Világszövetségbe valóban olyan emberek kellenének, akik erõteljesek, de semmiféle külön hatalmat nem akarnak szerezni. Hacsak azt nem, amit a tagoktól nyertek erkölcsi fölényük folytán.

Újabb önégetési kísérletek

Három éhségsztrájkot folytató munkanélküli bányász hétfõn felgyújtotta magát a Zsil-völgyi Lupény városban. Mindhármukat elsõ és másodfokú égési sérülésekkel szállították a helyi kórházba. Az elsõsegélynyújtás után ketten elhagyták a kórházat, és visszatértek a városi mûvelõdési palota elõtt tiltakozó társaik közé, akik munkahelyet és gyors szociális segélyt követelve február eleje óta tüntetnek.

Hétfõn több mint száz tiltakozó megkísérelte eltorlaszolni a Lupényen áthaladó országutat, de próbálkozásukat a közbelépõ rendfenntartó erõk meghiúsították.

Legutóbb pénteken gyújtotta fel magát hét lupényi munkanélküli, de akkor sérülés nem történt, mert a közbelépõ rendõrök szerencsére gyorsan eloltották a tiltakozók lángoló ruháját.

Március eleje óta rendszeresen történnek önégetési kísérletek a Zsil- völgyében, ahol az év elejére derült ki, hogy közel tízezer ember minden megélhetési forrás nélkül maradt. 1997-ben az itteni bányák több tízezer alkalmazottja fogadta el, hogy 3 ezer dollárnak megfelelõ végkielégítés fejében munkanélkülivé válik, s a kapott pénzzel maga próbál boldogulni.

Januárban több százan éhségsztrájkot kezdtek, s a majd egy hónapos tiltakozó akcióval elérték, hogy ígéretet kaptak pénzügyi segélyre. Ezt követõen újabb és újabb tömeges éhségsztrájkok indultak, majd márciustól megkezdõdtek az önégetések is. Szerencsére eddig senkinek nem esett komolyabb baja.

A kormány múlt heti ülésén arról határozott, hogy 870 millió lej értékû élelmiszer-gyorssegélyt küldenek a Zsil-völgyébe 3 ezer rászorulónak. A tiltakozók azt követelik, hogy kapjanak 1,5 millió lej egyszeri gyorssegélyt és rendszeres szociális támogatást mindaddig, amíg munkát nem adnak nekik. Követelik, hogy engedjék el felhalmozódott közüzemi tartozásaikat, amelyek az esetek többségében már több millió lejre rúgnak.

Román–Bolgár nyilatkozat

Közös nyilatkozatot írt alá a Duna bolgár–román közös szakaszán épülõ új hídról Mugur Isãrescu román és Ivan Kosztov bolgár miniszterelnök. A hétfõn tartott ceremónián jelen volt Bodo Hombach, a Délkelet-európai Stabilitási Megállapodás fõkoordinátora is.

Az új híd felépítésérõl hosszú évek vitája után – erõteljes európai nyomásra – az év elején egyezett meg Románia és Bulgária. Románia sokáig a híddal szemben egy dunai gát építését szorgalmazta, majd a híd tervezett helyét kifogásolta, arra hivatkozván, hogy a Calafatot és a bulgáriai Vidint összekötõ híd gazdasági szempontból háttérbe szorítja a Fekete-tengeri Konstanca kikötõt.

Románia végül azzal fogadta el az Európai Unió által is erõteljesen szorgalmazott tervet, hogy a híd felépítésének költségeit teljes egészében Bulgária vállalja, s a hídon át tervezett 4. páneurópai közlekedési folyosó romániai szakaszainak kiépítését alapvetõen a Délkelet- európai Stabilitási Megállapodás keretében finanszírozzák majd.

A híd felépítésérõl szóló nyilatkozat aláírásakor Mugur Isãrescu azt mondta, hogy a munkálatok megkezdése több ezer munkahelyet teremt majd a Zsil-völgyében, segít az eredményes gazdasági tevékenység kialakításához ebben a térségben.

Isãrescu szerint a beruházás, amely "Magyarországot köti össze a Dunával", rendkívül költséges, megvalósítása valószínûleg meghaladja az 1 milliárd dollárt.

Ivan Kosztov azt mondta, hogy az európai pénzintézetek jóváhagytak 175 millió euró kölcsönt Bulgáriának a híd és a csatlakozó utak építésére. A bolgár miniszterelnök szerint már ebben az évben megkezdõdhet a híd építése és maximum két és fél éven belül állni fog az új híd a Dunán.

Traian Bãsescu közlekedési miniszter a hét végén úgy nyilatkozott, hogy a Calafat és Vidin között épülõ híd tervét kizárólag politikai szempontok alapján döntötték el, ebben a döntésben a gazdasági megfontolások semmilyen szerepet nem játszottak.

Bukarest azt követelte a bolgár-román hídvitában közvetítõ európai képviselõktõl, hogy Románia kapjon kárpótlást, ha a bolgár elképzelés valósulna meg.

Orosz elnökválasztások

Vlagyimir Putyin nyerte az oroszországi elnökválasztást – jelentette be hétfõ reggel Moszkvában az orosz választási bizottság.

A testület elnöke, Alekszandr Vesnyakov szavai szerint a hivatalos végeredményeket legkésõbb április 6-ig hozzák nyilvánosságra.

A hivatalos közlés értelmében így nincs szükség második fordulóra, Putyin négy évre Oroszország elnöke. Beiktatási ünnepségére várhatóan május 8-án kerül sor.

A szavazatok 94,27 százalékának összeszámlálása alapján Vlagyimir Putyin ügyvezetõ államfõ 52,52 százalékot szerzett, s több mint 23 százalékkal elõzte meg a kommunista Gennagyij Zjuganovot, akire a szavazatok 29,44 százaléka jutott. A liberális Grigorij Javlinszkij a harmadik, 5,85 százalékkal.

A választási bizottság hétfõ reggeli közlése szerint a vasárnapi orosz elnökválasztáson a szavazásra jogosult csaknem 108 millió állampolgár 68,86 százaléka vett részt elõzetes adatok szerint.

Vlagyimir Putyin gyõzelme az oroszországi elnökválasztáson elõre látható volt, és jó jel Románia számára – jelentette ki hétfõn Emil Constantinescu államfõ.

Az elnök szerint Putyin gyõzelme "a stabilitás jele abban a nagy országban, amely mindig is fontos szerepet fog játszani a világpolitikában". Annak a jele, hogy az Oroszországban megkezdett reformok folytatódnak, ugyanúgy, mint a Jelcin által elindított nyitási politika.

– Jó jel Románia számára és fontos pillanat a két ország közötti kapcsolatok fejlesztésének gyorsításában, mind a politikai, mind a gazdasági kapcsolatokat illetõen – hangsúlyozta az elnök.

Aktuális

Nevezetesen Fábián Tamás szegedi egyetemi tanár. Világutazó lezserséggel jött órára- kettõre Marosvásárhelyre (Philothea-klub) egy féltáska diafilmkockával s rengeteg élménnyel. A geológus úgy beszélt a szigetrõl, mint egy alföldi tanyáról, aki benne lakik. Teheti, hiszen jó néhányszor megfordult az Atlanti- óceánba pottyantott szárazföld-darabkán, Magyarország területénél valamivel nagyobb, a közép-atlanti hátság vízbõl kinõtt kérges felszínén.

Mit keres egy magyar az Úristennek eme távoli tanyáján, az óperenciás közepén? Hiszen Izland nem arról híres, hogy mérhetetlen információözönt szállít naponta a világnak, s okvetlenül ott kell lenni valamiféle színes történés kellõs közepén... Ilyen nincs márpedig, Izland hallgat a tenger ködében, távoli furcsaság, mûködõ tûzhányó, jégmezõ, meg minden. Néhány kisváros a déli és északi partvidéken, magas életszínvonal, hadserege nincs, csak egy NATO- támaszpont valamelyik nyugati csücskében, egykamarás parlament, volt, amikor a derék izlandi honatyák a természet lágy ölén hoztak törvényeket, 240 ezer összlakosság, köztük három hazánkfia valahol északon, egyébként juhot legeltetnek békével, heringlisztet és halolajat exportálnak, turistából vagy négyszázezret fogadnak évente, mert annyi nekik bõven elég. Köztük Fábián Tamást, aki mellesleg megtanult izlandi nyelven. Ott kószál a sziget belsejében, vulkánok alatt, kráterek mélyén, tenyérnyi faunákban, egyszóval a geológia "paradicsomában" kalandoz a magyar a vikingek után anno domini. Lélegzetelállító vidékek és holdbéli tájak váltakoznak a felvételeken. Mindenfelé érintetlen õsi tisztaság.

Vetítés után kérdezz-felelekbe becsúszott egy kis sutaság: mi a különbség Izland és a mi országunk között? A vendégelõadó meghökkent, erre a kérdésre azért nem számított... Aztán mesélt, mi van és mi nincs Közép-Kelet- Európából nekik, mi van nekünk Izlandból. Utóbbiból mondjuk tél, hideg, köd és nem poláris sötétség bõséggel. Jaj, máris elfelejtem: Izland banán- ügyben önellátó. Ott-ott, az üvegházak alatt. És a házak apropóján mondom, a szigeten van evangélikus egyház, államilag támogatott kórház. Fogház ellenben nincs, Tamás szerint tavaly írva és mondva nyolc közbûntényest tartottak nyilván, valahol túlzottan szemeteltek a szerencsétlenek. A búsképû izlandi rabok esténként hazamennek.

Mi is. A Romarta elõtt több tucatnyi rab sepert. Már nem izgatott a sutaság…

Szombaton a Kultúrpalota nagytermében mutatták be a Nemzeti Liberális Párt marosvásárhelyi polgármesterjelöltjét, Constantin Florea urológus fõorvost. 1945-ben született, '72-ben végzett a vásárhelyi orvosi egyetemen. Tavaly doktorált, jelenleg az urológiai klinika fõorvosa. A párttagok és szimpatizánsok mellett "meghívottként" jelen voltak a vásárhelyi hajléktalanok. Ezek egyike a Népújság kérdésére azt válaszolta, hogy a liberálisok segítik õket, pénzt kaptak ennivalóra, és rájuk fognak szavazni.

A polgármesterjelölt bemutatkozóján és a bemutatkozást követõ sajtótájékoztatón, az NLP helyi korifeusai mellett részt vett Mona Muscã képviselõ is. A sajtótájékoztatón Florea doktor elmondta, hogy nehéz kampányra számít, de bölcsességgel, okosan igyekszik sikerre vinni, amit eltervezett. Kijelentette, tökéletesen birtokolja a magyar nyelvet, semmi kifogása nincs a kétnyelvû feliratok ellen, hiszen európai gondolkodásúnak tartja magát, csak a kivitelezés módjával van gondja. Megválasztása esetén munkáját a civil szféra bevonásával akarja végezni. Viszont a jelenleg a prefektúrának, illetve a megyei tanácsnak helyet adó közigazgatási palotát nem igényelné vissza a város tulajdonába.

Az RMDSZ ügyvezetõ elnöksége szombaton Érdekvédelem és kormányzati szerepvállalás címmel szervezett konferenciát, melyen megyei elnökök, SZKT- és SZET-tagok, polgármesterek, civil szervezetek vezetõi, kormányzati és önkormányzati tisztségviselõk, a sajtó képviselõi vettek részt. Vitaindító elõadást tartott Markó Béla Érdekvédelem és kormányzati szerepvállalás címmel, aki a leltárkészítésre szólította fel a jelenlévõket. A kormányzati szerepvállalást stratégiai kérdésnek nevezte. Ezt követõen Horváth István, szociológus a közvélemény-kutatások mutatóiról beszélt. Az elmúlt 10 évben készült közvélemény-kutatások néhány releváns adatát emelte ki, amely az RMDSZ megítélését, valamint az RMDSZ-programban megjelenített célkitûzésekkel kapcsolatos közvélekedéseket támasztotta alá: az oktatási intézmények autonómiájával, az egyetemi felvételivel, a közigazgatásban való anyanyelv-használattal kapcsolatban.

A társelõadók sorát Takács Csaba ügyvezetõ elnök nyitotta meg, aki Érdekvédelem 1996-2000 címû elõadásában kitért az RMDSZ által kissé elhanyagolt külpolitikai kérdésekre is. Külön beszélt az ellenzékben végzett érdekvédelemrõl (parlament és önkormányzatok), valamint az elmúlt 4 évben a kormánykoalícióban megvalósított érdekképviseletrõl. Borbély László államtitkár, a kormányzati szerepvállalásért felelõs ügyvezetõ alelnök felhívta a résztvevõk figyelmét, hogy a három különbözõ kormányprogramban hogyan érvényesült az RMDSZ programja. Õ is a leltárkészítést javasolta egyik legfontosabb teendõnek, hiszen az "idén a választások megnyerése a cél". Cornel Nistorescu a román értelmiség szemszögébõl elemezte az RMDSZ kormányzati munkáját, elõre megjegyezve, hogy ez a szemlélet nem fog tetszeni a résztvevõknek. Az RMDSZ számlájára írta a kormány által el nem ért eredményeket, hiszen a koalíciós partnerek nem voltak felkészülve a kormányzásra. Ugyanez elmondható az RMDSZ-rõl is, azonban a politikai kulturáltságát figyelembe véve sokkal nagyobbak voltak az elvárások vele szemben. A "radikálisoknak" tetszõ hangnemet azonban azzal zárta, hogy az RMDSZ-nek minden alkalommal jelen kell lennie a kormányban, azzal a megkötéssel, hogy elõre alá kell írni a koalíciós szerzõdést, és a kormányon maradást annak betartásához kell kötni. Dézsi Zoltán, Hargita megye prefektusa Tények és adatok a prefektusi intézmény által az 1996-os választások óta eltelt idõszakban kifejtett tevékenységrõl címmel mutatta be a prefektusi intézmény leltárát. Majd Bakk Miklós politikai elemzése hangzott el, amelyben három stratégia lehetõségét vázolta fel: az autonómia stratégiát (amely 1993 óta jelen van az RMDSZ programjában), a regionális stratégiát (amely a tavalyi csíkszeredai kongresszuson került be a programba), valamint a konszociációs stratégiát, amely a kormányzati szerepvállalással került elõtérbe. Elõadása során modern néppártnak nevezte az RMDSZ-t, amelyre az ideológiai nyitottság, a professzionális pártapparátus, valamint a párttagság helyett a véleményközösség által megfogalmazott kérdésekre adott válaszkeresés jellemzõ. Toró T. Tibor, a Reform Tömörülés elnöke a kormányzati szerepvállalás az érdekvédelemben mint alternatíva témával tartotta meg elõadását. Makkay József, a Szabadság kolozsvári napilap fõszerkesztõ-helyettese vázolta az elmúlt 10 év romániai magyar médiában megjelent RMDSZ-képet. Utolsó elõadóként Virág György, a Maros Megyei Tanács alelnöke Önkormányzatok a kormányzati szerepvállalás idején címmel beszélt az elmúlt négy évben tapasztalt nehézségekrõl, amelyek mindenekelõtt anyagi téren rendítették meg az önkormányzatok munkáját. Megemlítette, hogy továbbra sem tudja az önkormányzat felvenni a harcot az állami monopóliumok ellen, így a közszolgáltatásokat igénybe vevõ lakosok többnyire teljesen ki vannak szolgáltatva ezen vállalatoknak. Alkalma volt kormányzati és ellenzéki helyzetben is részt venni az önkormányzati munkában, így a kettõ közötti különbségre is felhívta a figyelmet. Kiemelte, hogy a helyi közösségeknek több esélyük van a gondok megoldására ez utóbbi helyzetben. Ehhez azonban a koalíciós partnerekkel való viszony javítása is kell, hiszen Dézsi Zoltánnal ellentétben megjegyezte, hogy sajnos a Maros megyei prefektussal nem felhõtlen a megyei tanács kapcsolata.

A társelõadók hozzászólása után a résztvevõknek is lehetõsége nyílt elmondani véleményüket. Többen is hozzászóltak, ki elmarasztalóan, ki értékelõen. Végsõ konklúzióként elmondható, hogy ilyen konferenciák viszik elõre a problémák megoldását, ezt bizonyítja, hogy a mindig erõteljesen ellenzékien felszólaló Reform Tömörülés tagjai is építõ hangon szóltak hozzá a felvetett témához. Úgy tûnik, hogy amennyiben nem szavazatok megszerzésérõl (politikai hatalomról) van szó, úgy a civilizált, elõre mutató viták is helyet kapnak az RMDSZ-ben. Végezetül Takács Csaba megemlítette, hogy a konferencia-sorozatot A romániai magyarság és az RMDSZ az ezredfordulón címmel tovább folytatják.

Villámlátogatáson a mûemlékszakértôk

Szombaton délben Marosvásárhelyre érkezett az a 60, nagyrészt külföldi mûemlék- helyreállító szakemberbõl álló csoport, amely Tusnádon részt vett a 9. alkalommal megrendezett nemzetközi mûemlékvédõ konferencián. Annak ellenére, hogy a tájékozódó körút célja leginkább a Vár lett volna, a vendégek itt mindössze 10 percet tölthettek.

Az idén, a tusnádi tanácskozáson mintegy 15 ország 200 szakembere arra kereste a választ: hogyan lehet összekapcsolni az épített örökséget a mai társadalom követelményeivel. Egyszóval, milyen új rendeltetést lehet szánni a több száz éves, felújított épületeknek. Ezt kiválóan illusztrálta volna a marosvásárhelyi vár újjáépítésének terve, amelyet a helybéli Arhing cég készített. Mint ismeretes, e nagyszabású elképzelés alapján a Vár egy olyan komplex kultúrközponttá alakul át, ahol az ide betérõk bármikor találnak majd látnivalót, részt vehetnek közmûvelõdési eseményeken, oktatási rendezvényeken stb. Ennek megfelelõen a mostani katonai sorozóközpontban a polgármesteri hivatalnak rendeznek be kiállítótermeket, vendégszobákat, fogadótermeket, irodákat. A Mária Terézia korabeli kaszárnyaépületbe a Pro Európa Liga költözteti majd az interkulturális központot. A jelenleg romos állapotban levõ hajdani istállót is teljesen felújítják. Kétszintes, mozdítható falakkal ellátott tantermek, nyelvkabinetek és tanári szobák állnak majd a tanulni vágyók rendelkezésére. Ezenkívül a tervezõk gondoltak üzletsorok kiképzésére, a turistáknak hangulatos vendéglõt rendeznek be, de lesz itt szabadtéri színház is. Minden bástya külön-külön új rendeltetést kap, megõrizve egy-egy szinten a céhek hajdani emlékét. A jövõ évezred felé utal az a mostani raktárok helyén megépítendõ Marosvásárhelyiek Háza, egy olyan modern üvegfalú, térhatású létesítmény, ahol nemzetközi tájékoztatási központ, pihenõ, kávézó várja az ide látogatókat, illetve itt egy 150 személyes tanácsterem is kiképezhetõ. A tervezõk szerint a tavalyi számítások alapján az összberuházás mintegy 60 milliárd lejbe kerül, aminek majdnem 70 százaléka a polgármesteri hivatalra hárul.

– Ezért is tartottuk fontosnak, hogy tapasztalatcsereként is bemutassuk kollégáinknak a tervet, és a csoportban jelen levõ külföldiek által potenciális érdeklõdõt, beruházót keressünk a megvalósításhoz – mondta Szekeres Balogh Jolán mûépítész, tervgazda.

De mindez nem így történt – tehetjük hozzá, mivel a vendégek késve érkeztek Marosvásárhelyre. A protokoll szerint a polgármesteri hivatalban fogadta õket Fodor Imre és Fiºus Dan, a város fõépítésze. S míg az elõbbi valóban csak néhány szóban üdvözölte a jelenlevõket, az utóbbi majdnem egy órás – számukra kevésbé érdekes – elõadást tartott a városról. Így már nem maradt idõ az elõzõleg tervezett látogatásra (Kultúrpalota, Teleki Téka, plébánia) és a várban is csak 10 perc állt a rendelkezésükre. Ez az idõ arra se volt elég, hogy igazán áttekintsék a kaszárnyaépület egyik helyiségének falára helyezett tervrajzokat.

December 17-én délután háromnegyed öt órakor hagyta el otthonát a 14 éves Sebesi Tünde Krisztina. Édesanyjától, Sebesi Hajnal tanítónõtõl és nagytatájától, akivel együtt laktak, úgy vált el, hogy a cserealji református egyház ifjúsági rendezvényére megy. Édesanyja szerint magával vitte azokat a saját kezûleg készített ajándékokat, amelyeket a társainak szánt. Mint annak idején beszámoltunk róla: útja a Rodniciei utcai lakástól a Progresului úton, az Elektromaros stadion és volt szálló mellett vezetett volna úgy, hogy átvágja a Muncii utcát és a kazánház, majd az 1918. December utat keresztezve a Koronka bár mellett haladt volna. A Sârguinþei utcai barátnõjéhez, akivel elõre megbeszélték a találkát, s akivel együtt jártak az ifjúsági bibliaórára, nem érkezett meg. A Zsidó Vértanúk utcai templomba hiába várták.

Az édesanyja másnap telefonon értesítette a rendõrséget, majd ugyanaznap délután 6 órakor írásbeli bejelentést is benyújtott. Vasárnap délelõtt 11 órakor az otthon tartózkodó nagyapával egy névtelen telefonáló román nyelven közölte, hogy 10 millió lej váltságdíjjal jelentkezzenek a receai kolostornál. Délután 3 órakor indultak, s feltûnt, hogy a tömbházak között egy ismeretlen férfi figyeli és követi õket. Aztán a lakásban megcsörrent a telefon. Az otthon maradó egyik családtag vette fel a kagylót, de senki sem szólt bele. A 10 millió lejes váltságdíjjal a receai kolostorhoz érkezõ rendõr és a lány hozzátartozói senkit sem találtak a helyszínen.

A kislány eltûnte után az édesanyát állandóan zaklatták telefonon, fõleg éjszakánként. A telefonkagylóba senki sem szólt bele, illetve egyszer igen, amikor a kislányt nevén szólították, és megkérdezték tõle, hogy akar-e beszélni az apjával. A telefonáló, hogy megerõsítse az emberrablás gyanúját, az apát említette, jóllehet, a családot ismerõk jól tudták, a kislány édesapja Magyarországon él. Az ügyészség a család, illetve a rendõrség kérésére engedélyezte a család telefonjának lehallgatását. Ekkor derült ki, hogy a Tudor negyedbõl három köztelefonról hívják õket. A rendõrség nem figyelte folyamatosan a köztelefonokat és nem állapította meg, hogy ki az a személy, aki idõrõl idõre felcsengeti a családot.

Közben megjelent a színen a bukaresti Tãnase Iulian, aki magándetektívnek adta ki magát, a sajtóhirdetésekbõl értesült a kislány eltûnésérõl, s nyomozni kezdett az ügyben. A rendõrség nem vette jó néven "ügyködését", és február 21- én közleményt adott ki, melyben leszögezte, hogy tevékenysége magánjellegû, a rendõrség semmiféle hivatalos iratot nem bocsátott a rendelkezésére és nem mûködik együtt vele.

A tegnap az üggyel kapcsolatos sajtóértekezleten kiadott rendõrségi közleményben az áll, hogy a rendõrség specifikus módszereket vetett be, eredménytelenül. Az eltûnést követõen a rendõrség három lehetõséget latolgatott: a családon belüli nézeteltérés miatti szökést, az emberrablást és a gyilkosságot. Sajnos, az utóbbi variáns igazolódott be.

Március 23-án Kutyfalva községben 400 méterrel a radnóti hõerõmû alatt a Maros bal partján megtalálták Tünde bomlásnak indult holttestét. Innen a marosludasi hidegházba szállították, majd pénteken felboncolták. A nyakán látszó nyomokból az derült ki, hogy a lányt megfojtották, majd a vízbe dobták. Ruhái épek voltak, nemi erõszaknak nem látszott nyoma, nem volt levetkõztetve, megvolt fülbevalója, karórája.

Miután a holttestet azonosították, az édesanya 1993-1997 közötti idõszakban volt élettársa, a 46 éves marosvásárhelyi Kiss Jenõ, négy gyerek édesapja a rendõrségen bevallotta kegyetlen tettét. Beismerte, hogy múlt év december 17-én, miután Sebesi Hajnallal bevásároltak, délután fél háromkor elváltak egymástól. Egy kölcsönkért autóval a Muncii utcában Tündére várakozott, akirõl tudta, hová készült. Amikor a lány odaért, felajánlotta neki, hogy elviszi a templomig. Közben eltért az eredeti iránytól és Radnót felé vette útját. Az autóban arról faggatta a lányt, hogy milyen intim kapcsolatai vannak édesanyjának. Mivel a lány nem volt hajlandó válaszolni, felidegesedett, megállt és a lányt megfojtotta, majd Marosugra és Kutyfalva között, ahol a Maros közel van az úttesthez, a vízbe dobta. A tettes észrevette, hogy a lány lebeg a vízen és magához tér. Ekkor beúszott a folyóba, és még egyszer torkon szorította, majd benyomta a víz alá.

Ezután hazatért, ruháit kimosta, a cipõjét megtakarította a sártól és iszaptól. Hogy a gyanút elterelje magáról, kitervelte az emberrablás történetét. Kiss azt is beismerte, hogy õ kérte a 10 millió lejes váltságdíjat és ugyancsak õ tervelte ki a telefonos zaklatást is. Sõt, a nyár folyamán a lakás ajtaját is õ gyújtotta fel. S mindezt féltékenységbõl, bosszúból tette, mert Sebesi Hajnal nem volt hajlandó együttélni vele.

A tegnapi sajtóértekezleten Cotoarã Vasile, a megyei rendõrfelügyelõség parancsnoka nem adott pontos választ arra, miért kellett megvárni, hogy a holttest elõkerüljön, miért nem vették figyelembe a Kisst többször is kikérdezõ Tãnase alapos gyanúját, s miért hagyták, hogy a bánatos édesanyát több mint három hónapig zaklassák. A rendõrparancsok elmondta, hogy a rendõrség már az eltûnést követõ napokban kihallgatta Kisst, és ennek legnagyobb, 18 éves lányát, aki elmondta, hogy akkor este édesapja csuromvizesen tért haza, s arra kérte õt, hogy ezt ne vallja be a rendõrségnek. A lány – aki gyanakodott – azt is elmondta, hogy apja viselkedése nagyon megváltozott, nyugtatókat kezdett szedni, mert nem tudott éjszakánként aludni. Sõt arra is megkérte, hogy az általa adott telefonkártyával csengesse fel Sebesiéket, tartsa egy-két percet a vonalat, majd tegye le a kagylót. Arra a kérdésre, hogy volt-e cinkosa a tettesnek vagy sem, lévén, hogy ismeretlen követte a családtagokat december 19-én, a rendõrparancsnok egyelõre nem adott választ.

Idõközben az eltûnt kislány édesanyja idõrõl idõre találkozott a tettessel, sõt az adott 4,8 millió lejt kölcsön, hogy a 10 millió lejes válságdíjat összegyûjthesse. A cserealji református templomban, ahová Sebesi Hajnal istentiszteletre járt, Kiss Jenõ, mintha mi sem történt volna, áldozatának anyja mellé ült.

Szombaton Kiss Jenõ nevére emberölés vádjával 30 napos elõzetes letartóztatási parancsot bocsátott ki a Törvényszék Melletti Ügyészség.

Sebesi Hajnal tegnap életreszóló fájdalommal temette egyetlen, kincsként féltett és szeretett gyermekét, Picurit.

Marosvásárhelyen az állami alapokból épített kereskedelmi helyiségekbõl a közvetlen tárgyalások útján és a korábbi árveréseken huszonhetet adtak el. Tegnap a megmaradt négy bolt került volna kalapács alá a városházán, azonban egyetlen jelentkezõ sem akadt, így az árverés elmaradt.

Hosszabb ideje tanakodnak már az illetékesek az eladósorba került boltok ügyében. A helyi tanács február végi ülésén került napirendre egy tervezet, két javaslattal. Az egyik szerint fokozatosan csökkentették volna az árakat az esetleges vevõk jelentkezéséig, a második változat szerint pedig egyetlen jelentkezõvel alkura is feljogosították volna az eladással megbízott bizottságot. A tanács viszont elhalasztotta a döntéshozatalt, arra hivatkozva, hogy rossz a gazdasági konjunktúra a boltok eladására. Csütörtökön az ügyben újabb határozattervezetet terjesztenek a tanács elé. Ebben mint megtudtuk, már három lehetõség közül választhat a testület. Az elsõ a fokozatos árcsökkentés lenne, 5-5%-os lépcsõkben minden egyes árverésen, de nem több mint 20%-os áresésig, ami érdeklõdés hiányában legtöbb négy kiírást jelenthet. A második lehetõség felhatalmazná az eladással megbízott bizottságot az egy jelentkezõvel folytatható alkura, a harmadik pedig a még eladó helyiségek felosztása, és ezt követõen való árverezésük lenne.

Megvalósítások és elképzelések

A szovátai Teleki Oktatási Központban, március 24- én tartották a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének küldöttgyûlését. A rendezvényrõl Lászlófy Pált, az RMPSZ elnökét kérdeztük.

Mint elmondotta, a kissé szokatlan este nyolc órai kezdet azzal magyarázható, hogy az ülés anyagát elõre eljuttatták a részvevõkhöz, és így a megbeszélés már eleve a hozzászólásokkal kezdõdött. Lászlófy Pál szerint a háromórás vita tartalmas volt, a szórványgondok és a tankönyvkiadás gondjai kerültek elõtérbe. A vitát megtisztelte jelenlétével az RMDSZ szövetségi és ügyvezetõ elnöke, valamint az Oktatási Fõosztály vezetõje, akik helyzetelemzést tartottak, majd kifejtették az oktatással kapcsolatos álláspontjukat. A szaktárca véleményét Kötõ Zsolt államtitkár, valamint Murvai László vezérigazgató tolmácsolta. Király Annamária miniszteri tanácsos a Magyar Oktatási Minisztérium Határon Túl Magyarok Titkárságának képviseletében közvetítette Pokorni Zoltán miniszter üzenetét.

Végül is a beszédek mellett 15-en szóltak hozzá, hogy a civilizált vitát Asztalos Ferenc parlamenti képviselõ is méltatta.

A küldöttgyûlés elfogadta a beszámolót, amely az általános tájékoztató mellett, az RMPSZ kapcsolatrendszerét vette számba, s a romániai fórumok mellett kiemelte az anyaországi szakminisztérium támogatását, amelynek révén lehetõvé vált az országos információs iroda, a területi oktatási központok, valamint a továbbképzési rendszer mûködtetése. A jelentés kiemelten szólt a hazai és magyarországi alapítványok mellett az Illyés Közalapítvány felbecsülhetetlen szerepérõl az ingatlanvásárlás (szovátai Teleki Ház, nagyváradi oktatási központ, a kolozsvári oktatási központ székhelyei) valamint a módszertani központok számítástechnikai eszközökkel való felszerelését, az erdélyi iskolaalapítványoknak nyújtott anyagi támogatást illetõen. A beszámoló ezen kívül kitért a Bolyai Nyári Akadémia keretében folytatott tevékenységre, köszönetet mondva a támogatóknak.

Kiemelt feladatként valósult meg a küldöttgyûlés által jóváhagyott négy oktatási központ kialakítása, felszerelése, a Teleki Oktatási Központé az Illyés Közalapítvány, a békéscsabai Eötvös József Iskolaalapítvány eddigi, a további bõvítés pedig az Apáczai Közalapítvány jövõbeli támogatásával. 1999-ben az Illyés Alapítvány támogatásával vásároltak székházat a nagyváradi központ számára, s 2000-ben a kolozsvári székhely gondja is megoldódott, s az RMPSZ Maros megyei szervezetének irodája nyílik a marosvásárhelyi Katolikus Ifjúsági Központban.

A romániai reformfolyamatban való részvételt jelzik az RMPSZ által szervezett tanfolyamok valamint a kiadványok, elsõsorban a négy füzet A román közoktatás alaptanterve és kerettantervei, A kötelezõ oktatás kerettanterveinek alkalmazásáról, Az iskolai eredmények felmérésének és értékelésének reformprogramja, Nemzeti alaptanterv a kötelezõ oktatás részére címmel.

A beszámolóból kiderült, hogy a román állami tankönyvkiadó magyar szerkesztõségének felszámolása miatt szükség volt a hiány pótlására, mivel az elmúlt õsztõl az új tantervekkel induló magyar tannyelvû középiskolai osztályok részére a múlt évtõl egyetlen tankönyvet sem adtak ki magánkiadók, mivel ezek a könyvek kislétszámú tanulócsoportot érintenek, s kiadásukat nem tartották gazdaságosnak. Az RMPSZ ezért volt kénytelen létrehozni az Ábel néven bejegyzett tankönyvkiadót, amelynek céljai között közérdekû oktatási feladatok is szerepelnek (speciális oktatás, szakoktatás, fõiskolai tanítóképzés, szórványoktatás, egyetemi szintû oktatás stb.)

Az elnöki beszámoló a kudarcok felsorolásával ért véget, Lászlófy Pál a történelem és földrajz minden szinten való anyanyelvû okatásához való jog elvesztését, továbbá a magyar egyetem létrehozásának sikertelenségét említette.

Ami a jövõbeli tevékenységet illeti, a elkövetkezõ két évre szóló programban a tankönyvkiadás, az alternatív tankönyvek biztosítása, a továbbképzések minõségi feljavítása, a menedzserképzés és a szórványgondozás kérdése áll elõtérben. Az iskolahálózat kialakítása terén a meglévõ hálózat folyamatos feltérképezése, a tagozatok tényleges önállóságának biztosítása vagy önálló oktatási egységekké való alakítása, a szakoktatás terén mutatkozó hiányosságok pótlása, a helyhatóságok, az iskolaszékek, a szülõi közösségek szerepének növelése – tájékoztatott Lászlófy Pál, aki kérdésünkre elmondta még, hogy a tanítói állásban levõ tanárok helyzetének rendezését a küldöttgyûlésnek nem volt ideje megvitatni.

Az elsõ világháborút követõ mozgalmas években mindinkább szükségessé vált egy, a romániai magyar írókat tömörítõ egységes, de kötöttségeket nem jelentõ tábor megalakítása, melynek összefogó jelszava az "erdélyi gondolat", a transzilvanizmus.

Az írói közösség tervének megvalósítására a fiatal báró Kemény János vállalkozott, aki akkoriban örökölt erdõbirtokainak jelentõs részét áldozta fel a romániai magyar irodalom támogatására. 1926 nyarán küldte el meghívóját huszonhét írónak és alapította meg a marosvécsi Helikont.

A helikoni munkaközösség a két világháború között a hazai írók legszámottevõbb és legjelentõsebb irodalmi csoportosulása volt. Megszûnésekor, 1944 õszén, 55-en vallották magukat helikonistának.

Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalat, akárcsak az Erdélyi Helikon folyóirat a vécsi íróközösség eszmei irányítása alatt mûködött mindvégig. Ebben a periódusban 166 kötet jelent meg, zömében a helikonisták mûvei. Ez a szellemi örökség képezi a kibontakozó, modern erdélyi magyar irodalom kincsestárát.

A 2000 tavaszán megalakult és törvényesen bejegyzett Helikon – Kemény János Alapítvány legfontosabb célkitûzései között szerepel: Kemény János és a marosvécsi Helikonba tömörült írók szellemi örökségének megõrzése és széleskörû ismertetése, mûveik újrakiadása, könyvtárlétesítés, a jeles évfordulók méltó megünneplése, egy idõszaki lap beindítása.

Kemény János annak idején egybegyûjtötte Erdély íróit, az Alapítvány egy Emlékparkot szeretne létesíteni az 55 író számára. A tárgyi emlékek megõrzésére, Marosvécsen Kemény János- emlékházat szándékszik létrehozni.

Az alapító: Kemény János fia, Kemény Miklós és családja, a kuratórium tiszteletbeli elnöke Sütõ András író, tagjai: Bogyó Levente elnök, Nagy Miklós Kund alelnök, Adamovits Sándor titkár, Böjte Lídia, Kilyén Ilka, Lokodi Edit, Marosi Ildikó, Mészáros József, Spielmann Mihály tagok, reményüket fejezik ki, hogy céljuk megvalósításában sokan állnak melléjük, elsõsorban a helikonisták leszármazottai, rokonok, szimpatizánsok, legyenek a világ bármely sarkában.

Akik a marosvécsi Helikon szellemi értékeit becsülik, kérjük, legyenek az alapítvány segítségére, hogy a céljaihoz nélkülözhetetlen anyagi bázist létrehozhassuk.

A bemutatkozó összejövetelrõl és késõbbi tevékenységünkrõl a sajtó útján rendszeresen tájékoztatjuk az érdeklõdõket.

Felajánlásokat belföldön (lej) a marosvásárhelyi Román Fejlesztési Bank (Banca Românã de Dezvoltare Tg-Mureº) 25110099066069 számú bankszámlájára, valutában ugyanazon bankban a 251100296066069 számú számlára fogadunk köszönettel.

A "Helikon – Kemény János Alapítvány" kuratóriuma

Szombaton délelõtt a Transilvanain Business Forum szervezésében üzleti találkozóra került sor a Bernády Kultúrközpontban. A rendezvényen a részt vevõ vállalkozók megismerhették a CESO (Canadian Executive Service Organization) tevékenységét és az általa ajánlott támogatási formát.

A CESO egy 1967-ben alakult kanadai nemkormányzati nonprofit szervezet, amely ingyenes tanácsadással és szolgáltatásokkal foglalkozik. 1990 óta Kelet- Közép-Európára is kiterjesztették tevékenységüket. A tulajdonképpeni tanácsadás, a kanadai kormány támogatásának köszönhetõen, férítésmentes, továbbá a tengerentúli fél a valutában fizetendõ összes költséget állja (az út és a dokumentáció elõkészítéséhez szükséges összeg, útiköltség Romániáig, napidíj, tanácsadási díj, vízumok, bukaresti tranzitköltség: azaz szállás és ellátás egy napra Bukarestben. A pályázónak csak a további szállítási és ellátási, valamint a munkához kötõdõ irodai vagy egyéb költségeket kell állnia. Egy terv keretében az önkéntes, 40-75 év közötti tanácsadók egytõl három hónapig terjedõ idõszakot töltenek a pályázónál. Amennyiben a tanácsadó több mint 5 hetet tölt egy cégnél, a férj/feleség ugyanolyan költségeit is a kedvezményezett állja. A Bukarestben 1992-tõl jelen levõ CESO adatbázisában nyilvántartott 5000- nél s több szakértõ mintegy 120 szakterületet fed le és eddig évi 40-50 pályázatot fogadott el Romániából, de idéntõl ezt a számot 70-re növelték. A pályázat annyiszor isméltelhetõ meg, ahányszor szükséges. A mintegy 250 sikeres romániai pályázó között találjuk az Eximbankot, a kolozsvári Novofarmot, kereskedelmi kamarákat. Marosvásárhelyrõl például a Proxima cég pályázott sikeresen.

A találkozón továbbá a kérdések megválaszolása után bemutatkozott a Forrás hitelszövetkezet (takarékbank) és a jelenlevõk részt vehettek Cristian Voideº rövid és gondolatébresztõ elméleti elõadásán.

A Transilvanian Business Forum egyébként a közeljövõben egy hat modulból álló csökkentett tandíjú képzést szervez a humán erõforrás fejlesztésérõl.

Csak lassan-lassan ivódik be a köztudatba, hogy vannak testvérvárosaink. Velük számos közös rendezvény, szakmai tanulmányutak, tanár- s diákcserék, testvériskolai és egyéb kapcsolatok jöttek létre, s továbbiak vannak alakulóban. Gyarapítják városunk hírnevét, segítik összekapcsolni, ami összetartozik. Általuk is nyílik a szemünk, tágul a látásunk. Megtapasztalhatjuk, hogy másképp is lehet gondolkodni, élni, dolgozni, alkotni. Mind többeknek adatik meg, hogy ezen kapcsolatok személyiséget is formáló alakításában közremûködjön, részt vegyen.

Ezért is célom itt felhívni a figyelmet a testvérvárosok adta lehetõségekre, mert vannak lehetõségek! Például egyesületünk, a Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Kör keretein belül. Ez a közelmúltban beiktatott civil szervezet egy hosszú, sokrétû és folyamatos kapcsolatépítés eredményeként jött létre. Szinte egy idõben a Kecskeméten megalakult Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör ikertestvéreként; tartalmasan, hasznosan és célirányosan együttmûködve mindkét város különféle intézményeivel, egyházaival, iskoláival, vállalkozóival, civil szervezõdéseivel, és nem utolsósorban polgármesteri hivatalával.

Március 29-én és április 30-án nagyszabású, mindkét városban sok-sok embert megmozgató és vonzó kulturális eseményre kerül sor Kecskeméten, amelynek szervezésében marosvásárhelyi egyesületünk fôszerepet vállalt. Kortárs marosvásárhelyi képzômûvészet címmel kiállítással mutatkoznak be a kecskeméti Cifrapalota-beli Képtárban Marosvásárhely neves, messze földön híres képzômûvészei, festôk, grafikusok, szobrászok, összesen 41-en, 110 mûalkotással. Többek között: Albert László, Barabás Éva, Barabás István, Cãlinescu Lucia, Chira Adrian, Datu Victor, Fekete Zsolt, Józsa Nemes Irén, Kákonyi Csilla, Kedei Zoltán, Major Gizella, Moldovan Mircea, Molnár Krisztina, Molnár Ilona, Muresan Vasile, Porzsolt Borbála, Schneller Mária, Siklódi Tibor, Simon Endre, Sulea Ioan, Szabó Zoltán, Szép György, Zolcsák Sándor, Zrínyi Zsuzsa, Zsigmond Attila festômûvészek; Haller József, Kiss Lóránd, Molnár Dénes, ifj. Molnár Dénes, Pop Ion Petru, Simon Zsolt, Szotyori Anna, Velicsek Katalin grafikusok; valamint a szobrászok közül: Gyarmathy János, Horváth Ödön, Hunyadi László, Izsák Márton, Kiss Levente, Kolozsvári Puskás Sándor, Muresan Gheorghe, Miholcsa József.

A megnyitóra – amely sajnálatos szervezési gondok miatt egy hetet késett – meghívást kaptak Magyarország neves mûvészettörténészei, valamint a helyi és országos sajtó, televízió képviselôi. A nagyszerû lehetôségért, – hogy a Kecskeméti Tavasz Fesztivál által erôsített nyilvánosság elôtt ilyen szép számmal bemutatkozhatnak Marosvásárhely legnevesebb képzômûvészei – köszönet illeti elsôsorban a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kört, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetét, és a Kecskeméti Polgármesteri Hivatal részérôl segítséget nyújtó barátainkat. Legalább annyit köszönhetünk Marosvásárhely Polgármesteri Hivatalának is a gyors és hathatós támogatásáért, valamint a Képzômûvészek Szövetsége Maros Megyei Fiókjának, és a Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Kör részérôl a szervezésben, szállításban közremûködôknek.

Egyesületünk felvállalta a két város testvérvárosi kapcsolatában, gazdasági, tudományos, szellemi életében, önkormányzati, civil és egyházi közéletében való aktív részvételt, a kölcsönösség elvén szélesítve és erõsítve mind a személyes, mind az intézményes kapcsolatokat. Az idén már a sokadik rendezvényt bonyolítjuk le. Sportverseny, bridzsverseny, testvériskolai látogatások, üzletember-találkozók után (április 12-15. között) 40 kecskeméti iskolaigazgató látogatására készülünk, közösen a Maros Megyei Tanfelügyelôséggel, lehetôséget teremtve az itteni iskoláknak a kapcsolatteremtésre. Április végén pedig a Várban – a marosvásárhelyi Fotóklub kiállítótermében – két neves kecskeméti fotómûvész mutatkozik be alkotásaival személyesen is.

Egyesületünk minden érdeklôdô számára nyitott, sôt várjuk is a Kecskemét iránt érdeklôdô, s oda kapcsolatokat keresô marosvásárhelyieket!

Velicsek Éva ügyvezetô igazgató,Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Kör Egyesület

Nemhiába mondják: Mahler szimfóniái világdrámák, melyben hangszerek, dallamok, formák jelképpé válnak. S ha így látjuk mi is, akkor nem csodálkozunk azon, hogy idõtartamuk túlszárnyalja a megszokott kereteket. A szimfónia terjedelmét illetõen, jóval korábban, már Schumann is eljutott a "mennyei hosszúság" gondolatához, amit Schubert utolsó, C-dúr Szimfóniája kapcsán fogalmazott meg. Mennyivel indokoltabb ez Mahler IX.-jében (utolsó befejezett mûvében), ahol a végsõkrõl való elmélkedés kiragadja az embert a fizikai idõbõl.

A jelképek között vannak egyszeri vagy ismételten kísértõ figurák. Ilyenek például: az elhangolt brácsadallam, mely a középkor misztériumjátékának csontvázalakjára utal, a végsõ ítélet rémítõ harsonái vagy a kérlelhetlenül közeledõ vég dobütései. A zenei eseménysor, a kibontakozás alapján lassan rá kell jönnünk, hogy csak hosszú megtapasztalások (szenvedés és küzdelem, mélység és magasság közti hánykolódás) következménye a megtisztult lebegés. Csak viharok után jöhet szivárvány, és ez csendben jelenik meg. Nem dicsõség, hanem bölcsesség, egy magyarázatot nem igénylõ áthatottság tölt el ilyenkor. A Ländler (osztrák népi tánc) vaskos földhözragadtsága jó arra, hogy ellentétet képezve még inkább felismerjük a felemelkedés ritka pillanatait, mely itt finom rajzolatú keringõdallamban ölt testet. A harmadik tétel a nehezen elõtûnõ, minden tolakodástól, erõszakosságtól mentes szépség kibontakozásának, megnyilvánulásának és eltiprásának színhelye.

A IX. Szimfónia Mahlere – világdráma – és mi most. Talán csak a véletlen játéka vagy pedig egy kifürkészhetetlen összefüggés megmutatkozása, hogy a szenvedésnek és megváltásnak, a szeretet csendben köztünk levésének és önszántából túlcsorduló beteljesedésének, a húsvétra készülõdõ idõszaknak ajándéka e zenemû elhangzása városunk koncerttermében a március 24-i hangversenyen. A megváltástörténet megnyilvánulása ez a kompozíció, a zenei témák konkrét szimbólumokká alakítása nélkül. A zene csak egy hasonlat, egy különleges erõvel rendelkezõ példabeszéd, mely szükséges ahhoz, hogy megsejtsük valami csodálatos, megérthetetlen dolog lényegét. A szimfónia zárótétele nem a beteljesülés, és nem is a sorsába beletörõdött ember búcsúja, hanem egy szavak nélküli, a lélek hullámhosszára hangolódott lét örökkévalóságba mutató átszellemültsége.

Mindezeknek a zene útján való megtapasztalásáért, azért a forrásért, amelybõl e gondolatok születtek, õszinte köszönetem Shinya Ozaki karmesternek.

Tárca

Boldogult úrfikoromban, ha nem akartam éppen valami világrengetõ foglalkozást ûzni, teszem azt könyvtárossá, történésszé, búvárló régésszé, éhenkórász íróvá lenni, ön- és közéleti személlyé serdülni, szóval ilyen pénzcsináló mesterségekben járatossá, járadékossá, játékossá válni, akkor azt szerettem volna, ha könyvesbolt-tulajdonos lehetnék. Elképzeltem egy olyan üzletet, mint amilyenrõl Stephan Zweignál olvastam a Könyves Mendel c. novellában, s minek nem álmodott, de valódi mását láttam viszont az idén januárban az ötödik sugárút és keleti 19. utca sarkán Barnes és Noble cégjelzése alatt. Faltól falig polcok rakva sok-sok kötettel, folyton újabb termek, pincék, beugrók, átjárók, mellékraktárak, padlásterek nyílnak a legváratlanabb helyekrõl a betévedõ elõtt, már egy fél napja van benn az ember, állva, ülve, fekve, fél lábon, létrafokára felkuporodva, guggolva beleolvas a könyvekbe, lapozgat, forgatja az illusztrációkat, a bordákról félrehajtott fõvel olvassa le a címeket, az európai nyomtatványokhoz balféle hajlik, az angolszászokhoz, ezekhez az örök balkezesekhez, jobbról ereszkedik neki, sehol egyetlen ideges eladó, senki nem sürgeti vevõûzõ-mosollyal, hogy tessék már választani! Aztán a nyolcvanas években, amikor tömbösített lakásomban már nem fértem el a könyvektõl (ne vágj fel, szólok magamra, más is õríz-gyûjt kultúrát, nem csak te), amikor örököltem egy sor olyan könyvet, ami a szüleim, a magam bibliotékájában is megvolt, akkor kinn álltam a tangón, a bolhapiacon, az ecserin, a vásárhelyi Porto Bello placcainak egyikén vasárnap reggelente, kiraktam a könyveket egy újságpapírra, amelyre viaszosvászon is került, így kívánta az ószeresi ceremónia. Tûzõ napon, az enyhén szemerkélõ esõcskében, pilinckézés mellett árultam a kultúrát és kultúrót. Mindenféle népek jöttek, királyfiak, hercegek, báró úrfiak és válogatott czigánylegények, hogy aszongya, bocsánat, õk nem mondtak semmit, csak fölényesen legyintettek, amikor meglátták, hogy könyveket pakolok ki egy egykor jobb csehszlovák-endéká napokat látott utazószatyromból.

Akik mégis megálltak mellettem leguggoltak, beletekintettek, magukról elfeledkezve olvastak, kommentálták a lektûrt, vitatkoztak velem, eszmecsere alakult ki. Olykor még vásároltak is. Néha megjelent egy-egy jóságos öreg néni, hivatásos nagymama, aki háziolvasmány után érdeklõdött: Sadoveanu, Móricz, Caragiale, román-magyar vagy fordított szótár, József Attila, Berkesi-Szilvási-Rejtõ volt a sláger, néha Herczeg Ferencet kerestek, máskor pöttyös leányregényeket. A naivabbja szent babonás borzadállyal tette föl a nagy vízválasztó kérdést, a tesztek holttesztét: "De ugye lelkem, ezek nem halottól vannak?"

Mit mondhat ilyenkor az ember? Hogy tetszik tudni, öreganyám, az írók már régen elporladtak fizikai valójukban, de a gondolat, a szellem, a magyar nyelv, a mûveltség örök ragyogása, ami ünnepi beszédekben, köszöntõkben, ravatalozókban, kitüntetések osztásakor hagyja el ajkát a hivatásos laudátornak.

Amint tetszenek látni, voltam már mindkét oldalán a pultnak. Ábrándjaim netovábbja vala egy könyvesbolt e honban, hol magyar könyveket lehet vásárolni, minden, ami a két hazában megjelenik, néhány hét, nap leforgása után, ím feleim szümtükkel, elõttem, válogathattok, és aztán rohanás haza, a levesestányér fölött, a gõzölgõ paszulyleves helyett beleolvasok remekmûvekbe, régen vadászott ritkaságokba, antikvár- és új kötetekbe, feleségem velem együtt örül, gyermekem fél lábon körbeugrándozza a 3 x 4-es konyhánk mûkövét stb.

Minden fizetésosztáskor, kéthetente amúgy is benézek rendszerint a boltokba. A legközelebbivel, az Anonymusszal kezdem. Ez volt az elsõ, legtovább állva maradt magánkönyvesbolt mindjárt a rendszerváltozás után.

Azaz már csak múlt idõben mondhatom el. Nincs többé. Pillanatok múlva becsukja ajtaját, lehúzzák a redõnyt, a polcokról lekerülnek a könyvek, a fényezett deszkalapon még ott az utolsó néhány kötet nyomrajza, téglalapok, amibõl már nem épül szellemi ház, palota, fellegvár, vagy elsõ házi kiskönyvtár. Az eladatlan példányok visszakerülnek a szerzõdés szerinti felekhez, akik bizományba hagyták, az antikváriumi darabokért felkéretnek a könyvek gazdái, fáradjanak be, a lemezek nem forognak, a CD-k árván és vádlón néznek zongora-hegedû-fuvola- tekintettel.

Persze nyíltak ez elsõ próbálkozást követõen rendre újabbak, de míg egyesekben vegyesen árulnak román és magyar valamint idegen nyelvû mûveket, három olyan bolt volt az utóbbi hónapokban, amely szinte kizárólag felénk fordult, minket célzott meg. Egyiknek sem megy túlságosan fényesen. És ez nem a szokásos kalmár-panaszkodás, hogy meg ne igézzék az ártó szellemek a boltnak elejit..

Nem az ármány, nem az az ármány, amelyre tehetetlenségünkben, mérgünkben, rosszkedvünkben, rövidlátásunkban, nyolcvan esztendõs beidegzõdésünkben hivatkozni szoktunk, nem az uralkodó etnikum szûkkeblû képviselete fojtotta meg. Nem. Hanem pénztelenségünk, könyvre-nem-dobunk-ki pénzt- édes-fiam kezdetû hamis takarékosságunk, az olvasásról való leszokás, az érdektelenségünk, a kultúra, a saját kultúránk becsületének alábbszállása, önbecsülésünk anyagi- evészeti központúsága, az értékrend megváltozása vezetett idáig. Nem vásároltunk elég könyvet, holott a hazai kiadásúak olcsók, egyre jobbak és érdekesebbek lettek, számtalan remek dolog látott napvilágot, s gyakran csak az Anonymusban volt kapható. És mennyi hasznos, alapos, jó, újszerû magyar könyv Budapestrõl, Szegedrõl vagy Debrecenbõl, az Osiris és az Atlantis, a Balassi Kiadó tanulmánykötetei, izgalmas szellemi kínálata, a csillogó-villogó habosra illusztrált, olvasás alól felmentõ, állóképpel, majdnem- televízió szerû könyvvel, félmûvelt lexikonnal szemben. Nem kellett. Nem elég embernek, nem elég magyarul tudónak, magát annak valló hazafiúnak és hazaleánynak volt szüksége reá.

A klasszikus olvasmányok, versek, regények maradtak hoppon. Mikor a fiatal olvasóknak azt ajánlottuk, hogy József Attilát, Ady Endrét, Radnótit, Pilinszkyt, Kosztolányit, Szilágyi Domokost most viszonylag potom pénzért megveheti a szomszédos könyvesboltban, saját bibliotékát alapíthat, úgy néztek reánk, mint a hülyékre. Miként a cinikus agglegény tekint arra, aki azt javasolja, nõsüljön meg. Ha megkapható a könyvtárban (ha?!!), s csak most kell elolvasni, egyszer az életben, mert az az idióta, barom alulfizetett tanár megköveteli, csak nem fog néhány ezer lejt könyvre pocsékolni? Amikor azzal az összeggel elmehet ökölvívó mérkõzésre, a diszkóba füvet szippantani, sperhaknit vásárolhat, mivel végre feltörheti autónkat, elviheti rádiónkat, amelyen néha könyvet is ajánlanak olvasásra, vagy jelentkezik egy rabszolgahajóra pincérnek a Karib-tengeren.

De ami a legjobban fájt, az a lokálpatrióta büszkeségem megsértése volt. Egy napon a Polisz – Kolozsvár, nem rendõrség, a félreértések elkerülése végett – könyvkiadó örökmozgó terjesztõje mondotta: arányait tekintve a sokkal kisebb és biznisz-centrikusabb Nagykárolyban több (magyar nyelvû) könyvet vásárolnak az emberek, mint Vásárhelyen.

Ez volt a kegyelemdöfés az egyetemi városnak, ahol könyves-gyertyás tüntetést szerveztünk 1990-ben.

Mint ismeretes, 1999-ben jelent meg a 36-os számú sürgõsségi kormányrendelet, amelyet utólag a 198-as kormányhatározat módosított. Ennek értelmében ha a mezõgazdasági gépeket vásárolni óhajtó gazdák, hiteleket vesznek fel, a kamat 70%-át az állam fedezi. Ez a támogatási rendszer az elmúlt év folyamán nem vált be, tekintettel arra, hogy a hitelhez jutás bürokratikus módon történt. A bankok szigorú garanciális feltételeket szabtak, emiatt nagyon kevesen folyamodtak hitelhez. Ezen a helyzeten változtatandó, a mezõgazdasági és élelmezésügyi minisztérium egy program alkalmazását kezdi el, amelynek alapján traktorok, kombájnok, mezõgazdasági gépek, felszerelések, öntözõberendezések vásárolhatók jelentõs állami támogatással. A program lényege az, hogy az állam 15%-os vissza nem térítendõ támogatást nyújt a mezõgazdasági gépeket vásárlóknak a mezõgazdaság fejlesztésére létrehozott alapból. Ha egy gép ára 100 millió lej, ebbõl 15 millió lejt fedez a mezõgazdasági minisztérium elõleg formájában, a 85% -ra a 36-os törvény értelmében támogatott kamattal hitel igényelhetõ a CEC-tõl, a Román Kereskedelmi Banktól, illetve a Fejlesztési Banktól. A Hivatalos közlönyben febr. 14-én jelent meg a mezõgazdasági miniszter erre vonatkozó 15-ös számú rendelete. Milyen újdonságot tartalmaz a nevezett miniszteri rendelet? – kérdeztük Náznán Jenõtõl, a megyei mezõgazdasági és élelmezésügyi igazgatóság vezérigazgatójától.

– A mezõgazdasági minisztérium szerzõdéseket kötött a gépgyártókkal, a forgalmazókkal, a bankokkal és a vidékfejlesztési garanciaalappal. A jelen program értelmében nem csak a vásárláshoz szükséges 15%-os elõleget fedezi az állam és a kamat 70%-át támogatja, hanem a garanciális feltételeken is lényegesen javított.

– Kik vásárolhatnak gépeket? Elsõsorban a magánszemélyek, akik legkevesebb 5 hektár szántóterülettel, vagy 2 hektár zöldségeskerttel illetve 4 ha nemes szõlõvel, 0,5 ha üvegházzal, illetve fóliasátorral, 1 ha szõlõ- vagy faiskolával, vagy 30 ha tlegelõvel rendelkeznek. Továbbá hitelt igényelhetnek a 36-os törvény alapján létesített mezõgazdasági társulások, földbérlõk, a mezõgazdasági vállalkozók (kft-ék), valamint a termelõ- és kutatóállomások. Másik feltétel: a hiteligénylõnek bizonyítania kell, hogy alapfoglalkozása a mez&ot