|
LII. évfolyam 65. (14421) |
2000. március 18., szombat |
Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro
fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.
Mi, marosvásárhelyiek tudjuk, mi történt itt egy évtizede. Nem felejtjük 1990. március 15-ét, amikor még elõ sem jöhetett igazán a lelkünk mélyére számûzött himnusz és zászló, még tele sem szívhattuk a tüdõnket a himnuszénekléshez, még ki sem bonthattuk a lobogót a tavaszi szélben, mert következett máris március 19., következett a szörnyû kísérlet, hogy belénk fojtsák a szót.
De nagy írónk egyik szemének világát, de teljes emberi életeket is kioltani, sok-sok lelket örökre megsebezni sikerülhetett.
Akkor itt mi egy ördögi próbálkozás áldozatai voltunk, és ki tudja, mire vezetett volna ez a próbálkozás, ha nem tudunk gátat vetni neki.
A bûnösöket még mindig nem büntették meg, arcukat még mindig homály fedi, bár jól tudjuk, kik õk. Hát mennyi idõ kell ahhoz, hogy az igazságra fény derüljön? Innen, a marosvásárhelyi Postarétrõl követeljük mindannyian: ideje igazságot tenni, ideje a bûnösöket felelõsségre vonni!
Ideje lenne Sütõ András szeme fényéért valakinek bocsánatot kérni!
(Markó Béla 2000. március 15-i beszédébôl)
Tíz év óta évrõl évre felidézzük az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményeket. Újra és újra beleborzongunk, amikor eszünkbe jut ama március 19-e, amikor a leitatott, félrevezetett, vasvillákkal, botokkal felfegyverzett Görgény-völgyiek megtámadták az RMDSZ székházát, elvadult indulattal törtek-zúztak. Abba is, amikor másnap a magyarok tízezrei vonultak a városháza elé Iliescu elnökre és igazságtételre várva. Az államfõ pedig egyre késett. Arra, hogy dél lett, majd az esti szürkületben elszabadult a pokol. Az emberek áttörték a rendõrkordont, s egymásnak estek románok és magyarok. Nem lehet elfelejteni a halottakat, sebesülteket. És azt sem, hogy az eseményeket követõen a Vatra Româneascãnak elkötelezett vásárhelyi igazságszolgáltatás csakis magyarokat és cigányokat ítélt el.
Az akkori úgynevezett RMDSZ – Vatra Româneascã "béketárgyalások" is kudarcba fulladtak. Született egy olyan-amilyen jelentés az ügyben, amely eljutott egészen Stasbourgig, s maradt a további egymásra mutogatás: a nacionalista román erõk fennen hangoztatják, hogy a magyarok kezdték, ugye, elfeledkezve, és másokkal is megpróbálva elfeledtetni, hogy volt egy március 19-e is. Március 20-án pedig a magyarság azért vonult az utcára, mert tudomást szerzett a hodákiak támadásáról, Sütõ András megsebesítésérõl, Kincses Elõd lemondatásáról.
Láthatóan senki sem akart háborút, mégis háború lett. Viszont az események azt bizonyítják, mégis volt, aki azt akart. De ahogy tíz éve sejthetõ, úgy látszik, senkinek sem érdeke világosságot teremteni. Mindig is tudtuk, de nem bizonyíthattuk, hogy a március 19-i véres konfliktust azok provokálták ki, akik a diktatúra idején szerzett elõjogaikat érezték veszélyben, illetve frissen szerzett hatalmukat, befolyásukat szerették volna megõrizni. Önös érdekeiket pedig egy diverziós figyelemeltereléssel lehetett a legsikeresebben álcázni. Ez a hatalom elõjogai mellett nem mondott le korábbi asszimilációs politikájáról sem. A magyarság jogköveteléseitõl pánikba esve olyan helyzetet teremtettek, amely "megnyugtathatta" a demokratikus változásoktól félõ visszarendezõdés híveit. Az is nyílt titok, hogy a véres konfliktushoz a helyi rendfenntartók és hatóságok bûnös cinkossága nagyban hozzájárult. Hallgatásukkal, "távolságtartásukkal" szinte bártorították a támadókat.
Tíz év után feledésbe merülni látszanak ezek az ügyek, de koránt sincsenek lezárva. Olyan dilemmák maradtak, amelyekre elõbb-utóbb választ kell adni, s ha lassan is, de legyûrhetõ az igazság ellenérdekeltjeinek, a hazug mítoszok gyártóinak ellenállása, hogy elõderengjen a "márciusi eseményekbõl" a hamisítatlan igazság. S a jóvátétel ideje is eljöhet, ami nem hiányozhat a borzalomra épülõ együttélés fundamentumából.
Január 18.: A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa elhatározza a Bolyai Farkas Líceum önálló magyar intézményként való mûködését.
Január 19.: Az NMF tanácsa a román tanerõk tiltakozása nyomán visszavonja a határozatot.
Január 24.: Sikertelen megbeszélési kísérlet a Bolyai és Papiu líceumok tantestületei között.
Február 8.: A Vatra Româneascã alakuló ülésén elhangzott jelszavak: Vissza a hunokkal Ázsiába! Ki a magyarokkal az országból! Mi vagyunk a nép, ti vagytok a szemét! stb.
Február 9: A megyei NMF székháza elõtt tüntetnek a vásárhelyi líceumok diákjai. A Bolyai líceum 1990. szeptember 1-jétõl magyar nyelvû líceumként fog mûködni, mondta Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes.
Február 10.: százezer magyar vesz részt a gyertyás- könyves néma tüntetésen.
Március 7.: Az OGYI 350 diákja békés tiltakozásba kezdett, mivel két hónapi tárgyalássorozat után sem találtak megértésre a magyar hallgatók jogos követelései.
Március 13.: 12 nemzeti kisebbség szervezete interpellációban fejezte ki elégedetlenségét, mivel a kormány nem válaszolt kérésükre, miszerint: "1. Április 15-ig a tanügyminisztérium szabja meg a nemzeti kisebbségek országos iskolahálózatát a következõ oktatási évre, elkerülve egyes részleges, helyi, elhamarkodott megoldások elfogadását. 2. A legrövidebb idõn belül hozzák létre a nemzeti kisebbségek minisztériumát."
Március 15.: A magyarok az 1848-49-es forradalom és szabadságharcra emlékeztek.
Március 16.: Az RMDSZ Maros megyei oktatási bizottsága közli, hogy mivel nem jártak eredménnyel az eddigi tárgyalások a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar anyanyelvû oktatásának megvalósítása érdekében, az összes Maros megyei magyar tagozaton tanuló IX.-XII. osztályos diákok hétfõn, március 19-én egynapos figyelmeztetõ sztrájkot tartanak.
Délelõtt a Testvériség utcában, a 28-as számú gyógyszertárra két Farmacia felirat közé magyarul is kiírták, hogy Gyógyszertár. Délben tiltakozó tömeg jelent meg, s letörölték a magyar feliratot.
Az OGYI-s diákok tüntettek a magyar egyetem ellen.
A Marosvsárhelyi II-es és III-as Gyermekklinika magyar dolgozói szolidarizáltak az OGYI sztrájkoló magyar diákjaival és tanáraival.
Az IMATEX karbantartó mûhelyének dolgozói munkabeszüntetéssel tiltakoztak a nacionalista-soviniszta megnyilvánulások ellen.
Az Autójavító Vállalat fõleg magyar dolgozói figyelmeztetõ sztrájkba léptek a magyar nyelvû oktatás bevezetéséért.
Március 17.: A 28-as sz. gyógyszertár elõtti tömeg a fõnök fejét követelte. Gyõrffyt két rendõrkocsi tudta kimenteni a patikából. Délután a gyógyszerészek sztrájkba léptek mindaddig, míg a város vezetõsége nem szavatolja biztonságukat.
Március 19.: Délelõtt 9 órakor románok tüntettek a városháza elõtt: Egységet, nem megosztottságot!, Románia egységes nemzetállam!, A magyar vezetõk félrevezetnek bennünket!, Itthon vagyunk, nem bérlõk!, Meghalunk, harcolnuk, Erdélyt nem adjuk! Le Kincsessel! stb. jelszavakat skandálva.
13 órakor bejelentették, hogy "senkitõl sem kényszerítve, önként" lemondott Kincses Elõd. A megvadult tömeg azonban randalírozni kezdett a városban. A legelsõk között a magyar kulturális rendezvényeket hirdetõ plakátok és vitrinek estek áldozatul.
Délután 3 órakor teherautóval érkezett marosoroszfaluiak (Ruºii Munþi) szálltak le a fõtéren, azzal a fennen hangoztatott szándékkal, hogy agyonverik az összes magyar eguyetemistát. De jöttek a hodákiak, a régeniek, libánfalviak. Mint kiabálták, a Frãþia és a Vatra Româneascã hívta õket.
Négy óra felé botokkal indultak fel a Bolyai utcán. A cél az RMDSZ székháza volt. Letépték a Bolyai tér táblát, összetaposták, majd leverték és elégették az RMDSZ és a többi párt feliratát. A Nemzeti Parasztpárt felirata érintetlen maradt! Betörték a fõbejárat ajtajának üvegét, egyesek az udvari vaskapuhoz tódultak, köveket dobáltak az udvarra, s betörték vaskaput is. HALÁL A MAGYAROKRA!- kiáltották, s betódultak az udvarra. Egynéhány rendõr lézengett arra, de nem lépett közbe. Végül egy rendõrautó behajtott az udvarra, s nagy nehezen sikerült kimentenie azokat, akik az épületben voltak.
Ekkor erõsítés közeledett, újabb csapat férfi jött vasvillákkal, baltákkal, botokkal, husángokkal felfegyverkezve. Betörték a fõbejárat ajtajának üvegét, fölmentek az emeletre, ahol baltával verték ki az ablakokat. A téren levõ tömeg ujjongott, éljenzett. A betolakodók könyveket, iratokat dobáltak ki az ablakon. Késõbb a Teleki téka román nyelvû feliratát is összetörték.
Eközben az RMDSZ-székházban rekedt Sütõ András hetvenkilenced magával a padlásra menekült. Estefelé, sötétedés után, hogy ne gyújtsák rájuk az épületet, Sütõ András lejött, amikoris leütötték, félig agyonverték, megfosztották egyik szeme világától. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, a tömeg szétoszlott.
Március 20: Reggel nyolc óra után a Dózsa György utcában gyülekeztek a Prodcomplex munkásai. 9-kor a Teleki téka elõtti téren hatalmas tömeg, amely lassan, szép sorjában elindul a fõtér felé. Fél tízkor a Bolyai iskola üres. A Vatra székházát MADISZ-jelvényes fiatalok õrzik. 10-12 óra között több ezer ember gyûlt össze a fõtéren. A városháza erkélyérõl RMDSZ-képviselõ nyugalomra szólítja fel õket, s arra, hogy ne válaszoljanak a provokációkra. Késõbb felolvassák a Maros megyei RMDSZ felhívását. Telnek a percek, s tömeg kiabál: Hol van Kincses?, Hol van Sütõ?, Le Judeával!
Délfelé bejelentik, hogy délutánra Vásárhelyre érkezik Iliescu és Király Károly. Késõbb bejelentik, hogy mégsem, de hogy beszéltek velük telefonon. Megjelenik a "Jos cu Judea" feliratú tábla a városháza erkélyén. A tömegben az emberek egymásnak mutogatják elõzõ nap "szerzett" sebeiket.
13 óra után megjelentek a vatrások. Középen rendõrkordon választja el a románokat a magyaroktól. Közben jönnek az iskolások "Magyar iskolát akarunk!" feliratokkal. A vatrások a Grand elõtt tömörülnek. A rendõrkordon két oldaláról kiabálnak egymásnak az emberek. A megyei tanács tanácskozik. Elhangzik egy istentisztelet. A tömeg vár. Gyülekeznek a Grand elõtt is. Gyakran elhangzik: "Most vagy soha!". Szinte mindenki Judeáról beszél, aki elmenekült Vásárhelyrõl. A Dózsa György utca felõl 100 fõnyi csoport ér a Grand elé: "Moldova, Þara Româneascã, Ardealul una e" jelszavakat kiabálva.
Délután 3 óra. A több ezres tömeg skandál: magyar és román szó egyaránt hallatszik. "Târgu-Mureº românesc, niciodata unguresc!", hallatszik egyre erõsebben. "Istenem, hát ide jutottunk?" – öreg néni szájából szaladnak ki a szavak. Keresztet vet, s áll tovább a tûzõ napon. A városháza balkonjáról versekkel erõsítik a lelkeket, a tanács tovább tanácskozik.
16 óra. A tanács újból összeül. Megkezdõdik a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvû adása. Király Károly Bukarestbõl hívja fel a fõtéren összegyûlt tömeget, õrizze meg józanságát, mind a magyarok, mind a románok oszoljanak szét, "menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek".
Délután fél öt. Egyik fél ordibál, a másik fütyül, és fordítva. Megtelik a levegõ a vatrások "jelszavaival". Egyesek már emelgetik a kezüket. Rádión bejelentik: Csiha Kálmán lemondott a municípiumi tanácstagságáról, mert "nem kívánt részt venni egy olyan tanácsban, amely megengedte a 19-i esti események lebonyolítását".
17 óra. A vatrások üvegekkel, kövekkel dobálóznak.
17.30. A rádióban sebesültek beszélnek. Románok és magyarok is.
18.30. A Vatrát éltetõ román tömeg áttörte a rendõrkordont, és botokkal, husángokkal, vasvillákkal, fejszékkel támadt a magyar tüntetõkre. Több áldozatot el is vittek a mentõk. Néhány perccel késõbb a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajtott a magyar tüntetõkbe. A sofõr elvesztette uralmát a kormány fölött, kiütötte az ortodox tempolm elõtti park sarkán levõ oszlopot, majd a templom lépcsõjén állt meg, szemben a bejárattal.
19 órakor tankokkal kivonult a katonaság. A Grand Szálló elõtti románok köveket és üvegeket dobáltak a tankokon keresztül.
20.30. egy halott és 60 sebesült a napi "eredményes". Kilenc óra tájt a közeli falvak magyar lakossága és cigányok egy csoportja érkezik: "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" – jelszavakat kiabálva.
– Tíz év távlatából mit érez, ha visszagondol 1990 márciusára?
– Tíz esztendõ után fontosnak tartom elmondani: szeretném, ha ez az évforduló elhozná annak a lehetõségét, hogy tisztázzuk, és mindenki számára világossá tegyük, valójában mi történt 1990. március 19-én és 20-án. Sajnos, az elmúlt tíz esztendõ alatt ennek a kérdésnek olyasféle tisztázása, hogy kiderüljön az, ami tapasztalatok alapján kialakított meggyõzõdésem, miszerint nem ilyen- amolyan, kölcsönös bûnökben kirobbant etnikai konfliktus, hanem magyarellenes pogrom volt, nem történt meg. Ennek a kivizsgálása és tényekkel való hivatalos bizonyítása elmaradt. Ilyenformán az Európa Tanácshoz benyújtott parlamenti jelentés, amelynek francia szövegét megsimerhettem, úgy marad, azokkal a hamisításokkal, ahogyan akkor kormányzati politikai érdekek és a bûnösök mentegetésének szándékával megfogalmazták. Tehát legfõbb tennivaló még mindig ez lenne: annak tisztázása és közzététele, hogy mind az erdélyi-romániai magyarság, mind a románság, de ugyanúgy a nagyvilág is, megtudja pontosan, mi történt akkor.
– Véleménye szerint mi történt volna, ha március 19-én ön nem azt mondja a Bolyai téren összegyûlt magyaroknak, hogy a szervezett, fejszés-dorongos túlerõvel szemben nem lehet azonnal ellentámadásba menni, hanem arra biztatta volna õket, maradjanak az RMDSZ- székház elõtt? Egyáltalán lett volna akkor esélye a vásárhelyieknek a baltával, vasvillával, botokkal felfegyverzett Görgény-völgyiekkel szemben?
– Sajnálatos, hogy ez a kérdés újból és újból felmerül. Ezért fontosnak tartom röviden megismételni azt, amit nemcsak megírtam, de számtalan esetben el is mondtam itthon és külföldön is. Arról van szó, hogy azok, akik példastatuálásképpen s az erdélyi magyarság megfélemlítése végett ezt a magyarellenes pogromot megszervezték, ebben a mûfajban katonailag is képzett személyek voltak. A Bukarestbõl induló pogromszervezés, amely gyakorlatilag Marosvásárhelyt teljesedett ki, oly módon történt, hogy a titoktartás legszigorúbb követelményeinek is eleget tettek. Ilyenformán eshetett meg, hogy 1990. március 19-én reggel teljességgel váratlanul ért bennünket s az egész várost a szervezetten szállított, leitatott paraszti tömegek támadása. Annyira váratlanul ért bennünket, hogy még az RMDSZ megyei vezetõségének néhány tagja is csak délfelé keresett föl engem, a helyzetrõl tájékoztatni. Iliescunak három ízben is üzenetet küldtem Király Károly által, eredménytelenül. Kérésemre, hogy a város fegyveres testületei teljesítsék a lakosság iránti védelmi kötelezettségeüket, Bukarest semmit sem cselekedett. Ha én akkor arra szólítom fel Marosvásárhely magyar lakosságát, hogy vonuljon ki az utcára és szálljon szembe fegyvertelenül, szervezetlenül, irányítás nélkül, terv nélkül a beözönlõ támadókkal, holtbizonyos, hogy ennek ránk nézve súlyos következményei lettek volna. Ártatalan férfiak, asszonyok, gyerekek halálát kérhetné számon rajtam, rajtunk az utókor. Ezért tartottam fontosnak elmondani ama 150-200 fõnyi magyarnak, aki ott volt az RMDSZ megyei székháza elõtt, hogy mindaddig, amíg nem tájékozódunk arról, ami van, ami súlyos veszély, a konfliktust kerülni kell. Kihangsúlyoztam, hogy amíg nem tájékozódunk a magyar munkásság hollétérõl, a védekezés eredményes lehetõségeirõl, addig felelõtlenség lenne bárkit is rohamra szólítani. Mint tudjuk, azon a napon sem rádión, sem telefonon, sem másmilyen módon már nem volt lehetõségünk a város teljes magyar közösségéhez fordulni. Ilyenformán én most is vallom, hogy 19-én véres, halálos áldozatokkal járó összecsapást sikerült elkerülnünk. A másnapi konfliktus, mikor tízezrek spontánul gyülekeztek, természetesen egészen más megközelítést kíván. Akkor én már nem voltam Marosvásárhelyen.
– Az ön ellen elkövetett merénylet és Bukarestbe szállítása után, az összecsapások pillanatában a marosvásárhelyi magyarság végül is vezetõk nélkül maradt. Mondhatni önszervezõ módon védekezett, majd kerekedett felül a támadókon. Az RMDSZ ittmaradt hivatalos vezetõi állítólag "illegalitásba" vonultak az összecsapás pillanatában. Ezzel szemben azokról akik ott voltak és állták a sarat, nem emlékezik meg szinte senki.
– Azért kezdtem mindjárt azzal mondandómat, hogy tisztáznunk kell mindent, ami ezzel a pogrommal kapcsolatos jelenség. Ilyenformán tisztázni kell azt is, hogy milyen lehetõségei voltak, avagy nem voltak az RMDSZ országos, illetve helyi vezetõinek ahhoz, hogy ebben a pogromban a legeredményesebb ellenállást biztosítsák. Mi volt a lehetõség, és mi volt a lehetetlenség? Kik voltak azok, akik képesek lettek volna komolyabb ellenállást és eredményesebb küzdelmet szervezni, kik voltak, akik hiányoztak, hol voltak, miért hiányoztak? Ezt mondom anélkül, hogy bármifajta számonkérést vagy felelõsségrevonást kezdeményeznék. Egyszerûen a tények objektív összegezésére van szükség. Tudnivaló, hogy vitatható volt lényegében már akkor azoknak a szerepe, akik a város és a megye vezetõiként szerepeltek. Valójában mit jelent az, hogy egy tartalékos vezérezredest Király Károly helyetteseként tartottak számon, bár semmit sem tett a vérontás megakadályozására? Azt sem tudjuk, hogy ezekben a napokban egyáltalán szót váltott-e Király Károllyal, akit az ország második embereként emlegettek?
Tudjuk, hogy Kincses Elõd a megyei vezetõségnek egyik legfontosabb személye volt. Azt is tudjuk, hogy õ a 20-i események alkalmával a fellángolt indulatok csillapításának szerepét vállalta. Ezt õ meg is írta könyvében. De máig tisztázatlan, hogy akkor kik, milyen államhatalmi és polgári testületek, az RMDSZ-nek milyen szinten mûködõ képviselõi cselekedhettek volna eredményesebben a vérontás ellen!
-Mit szól ahhoz a feltételezéshez, hogy ha nem ön sebesül meg 19-én olyan súlyosan, ami egy csapásra országos és világra szóló botránnyá növesztette a marosvásárhelyi konfliktust, akkor a diverzió értelmi szerzõi sokkal súlyosabbá tehették volna az összecsapás kimenetelét, amelynek célja feltehetõen a magyarság "megleckéztetése" volt. Így elmondható, hogy ez nekik végleg nem sikerült, sõt.
– A kérdés annyira bonyolult, hogy hirtelenjében nem tudok igent vagy nemet mondani. Azt bizonyosnak látom, hiszen erre számos konkrét igazolásom van, hogy a pogromszervezõk kezdettõl fogva az én személyemet választották ki példastatuálás végett. Erre nyilván elegendõ okot adtam nekik már korábban, a ’80-as évek végén, például azokkal a botrányokkal, a ’89-es megszólalásaim, külföldi nyilatkozataim, Ceauºescu- ellenes szövegeim kapcsán. ’90-ben is azokkal kerültem szembe, akik ellen ’89. december 22-én szóltam a Kultúrpalota erkélyérõl, s akik most része ’90-ben magát a pogromot szervezték. Tehát ha éppen büntetni akartak, akár erre is hivatkozhattak. Az RMDSZ megyei elnöke voltam, és az éppen akkor létrejött Vatra Româneascã legbensõbb köreiben, legagresszívebb testületeiben személyem testesítette meg számukra azt a magyar szövetséget, amelyet gyûlöltek és amelynek az országos fellépésétõl rettegtek is. Attól rettegtek, hogy az RMDSZ révén megfoszthatják régi elõjogaiktól. Ismerjük továbbá az RMDSZ programját, amelyet már januárban meghirdetett, belelértve az önrendelkezést is, amelyet autonómiaként értelmezve a Vatra Româneascã köreiben fogadtak a legnagyobb riadalommal. A Magyar Autonóm Tartományra emlékezve, okkal tartottak attól, hogy a Székelyföld fõvárosa mögött ott áll a székelység rendkívüli erejével. Teljességgel világos lehetett a padláson szorongó hetvenkilenc sorstársam számára is, hogy a két román fõtiszt, valamint egy titokzatos civil személy ama délutáni órákban, amikor a padlásfeljárónál megjelentek, személy szerint mindig engem kértek föl arra, hogy hallgassam meg a figyelmeztetésüket, ez pedig így szólt: ha nem hagyom el a padlást, akkor valamennyien oadaégünk, porrá égünk, õk semmiért sem vállalnak felelõsséget. Nem volt véletlen, hogy ezzel valójában engem próbáltak elszakítani egy olyan közösségtõl, amelynek a tömeges lemészárlása nem állhatott érdekükben, mert ez politikai botrányként sokkal nagyobb hullámokat vetett volna, mint netalán egy-két személynek a tragédiája. Az a tény, hogy mikor a kapun kiléptem, százával, tán ezrével úgy kezdtek üvöltözni, mintha fölismertek volna sötétben is, kétségtelen bizonyítéka volt az irányítók jelenlétének is. Leütésem jelét fennszóval ugyancsak magas rangú katonatiszt adta meg. A tömeg tehát aszerint cselekedett, ahogy irányítói meghatározták. Ezek a személyek nemcsak azt dolgozták ki részletesen, hogy engem miként lehet és kell "büntetni", hanem azt is, hogy bármi történik velem, utólag mit közölnek majd a külvilággal. Így kerültek végül a román sajtóba, ezáltal a nemzetközi sajtóba is azok a hazugságok, amelyeket most nem akarok elismételni, ám egyet fölemlítek. Azt a tényhamisítást, hogy én már nem is láttam a bal szememmel. Korábbi lehallgatás útján tudták ugyanis, hogy valóban szemészeti gyógykezelésre jártam '87 táján. Késõbbi fõvádlóm, a vezérezredes azzal a váddal fordult a fõügyészséghez, hogy nem csillapítottam, hanem a románok ellen uszítottam a Bolyai téren összegyûlt tömeget. Ennek a tervnek a részeként vezették félre az akkori miniszterelnököt, Petre Romant is, aki Budapesten azt nyilatkozta, hogy mi lándzsákat hajigáltunk a székház ablakain keresztül a békésen tüntetõ románokra. Ezt nem utólag találták ki. Elõzetesen, mintegy haditerv részeként dolgozták ki, annak igazolására, hogy miért is vertek agyon engem a hodákiak. És ha már itt tartunk, a következõket kell hangsúlyozottan ismételnem: nem azért hagytam el a padlást és az ottrekedt sorstársaimat, mert gyermekded módon, a hiszékenység áldozataként, vagy ahogy egyikük mondta, a tiszti becsületszó komolyan vételével ostoba módon cselekedtem volna, nem azért indultam el a Bolyai tér felé nyíló kapuba, mert egy pillanatig is elhittem volna egy hazudozó pogromszervezõ állításait, hanem azért, mert az ott és akkor tapasztaltak alapján vált meggyõzõdésemmé, hogy hamarosan mindannyian porrá égünk a padláson. Annak egy százalékát ha sejtettem, hogy megmenekülhetek, de százszázalékosan biztosra véltem, tûzhalál vár ránk, ha én nem távozom onnan. És lám, az ösztönöm nem csalt meg! Leütésem után félóra alatt a tömeg úgy eltûnt, mintha ott sem lett volna. Teljesen abszurd állítás azt mondani, hogy a tömeg egy idõ után vérszomjas követeléseibe belefáradva amúgyis békésen távozott volna.
– Éppen az a dolog lényege, hogy Sütõ András megsebesítésével a szervezõk elszámították magukat. A világ közvéleménye egycsapásra felfigyelt, s így nem súlyosbodhatott olyanná ez a konfliktus, amilyenné válhatott volna. Erre a szándékra utal az a tény is, hogy húzták az idõt, a katonaság, rendõrség késlekedett beavatkozni a konfliktusba, mintha arra játszottak volna, hogy a "megleckéztetés" sikerüljön.
– Ez is lehetséges, ugyanis olyan mozzanatai vannak a történteknek, amelyek "büntetésem" válogatott, ravasz módszereit jelzik. Például: mi lehetett a szándéka az imént emlegetett vezérezredesnek azzal az ajánlatával, hagyjam magam megbilincselni, s úgy vezetni ki a tömeg szeme láttára, hogy õk bizonyíthassák: íme megkerült a bûnös, aki el akarta szakítani Erdélyt, aki minden bajotok és szenvedésetek oka, de mi most elkaptuk, megbilincseltük, ítélkezzetek fölötte. Ilyenformán maga a tömeg úgy végzett volna velem, hogy senkit ne lehessen felelõsségre vonni. Ugyanis, ha százan tapodnak össze valakit, nagyon nehéz bíróságilag kinyomozni, hogy valójában ki a gyilkos.
– Az eseményeket követõen sokan elmentek az országból. Megfutamodás, gyávaság volt ez részükrõl, vagy tényleg menni kellett?
– Azt hiszem, nem lehet egyértelmûen ítélkezni, hiszen volt, aki okkal, komoly veszedelembe kerülve volt kénytelen elhagyni a szülõföldjét. Természetesen voltak mások, akik régebbi szándékaikra találtak ezáltal újabb indokot. Sajnos, még akikkel együtt voltunk a padláson, a kis csapatnak jó része is elmenekült, fõleg Magyarországra. Ennél is szomorúbb, hogy a "padláslakók" itthonmaradottjai sem találkoztak sok éven át. A megyei RMDSZ közönye, mulasztása ebben tagadhatatlan.
– Mit gondol, van-e valami, amit 10 év után át kell értékelni? Választási évben vagyunk. A tíz év elõtti tragikus események tanulsága valamilyen módon értékesíthetõ-e a romániai magyarság mai helyzetében?
– Tanulság? Több is van. Hadd említsem, amit a legfontosabbnak tartok. Aggasztó tapasztalatunk volt itt Marosvásárhelyt már a ’90. februári tüntetésünk megszervezésének ellentmondásos megítélése, késõbben sem tisztázott kérdéskomplexuma Szövetségünk országos vezetõségében. Hasonló bizonytalanságok támadtak abban az évben március 15-i ünnepségünk megtartásáért, aztán március 16-án robbant ki konfliktus egyetlen magyar felirat miatt. Megyei és országos vezetõ testületek között e két esetben ugyanolyan esetleges, lazán felületes volt a kapcsolat, mint március 19-én, majd 20-án és az utána következõ hetekben is. Már akkor kiderült és azóta, tíz esztendõ alatt teljességgel bizonyossá lett, hogy itteni és mai törekvéseink érdekében az RMDSZ-t gyökeresen át kellene szervezni. Platformok, egyéb tömörülések laza szövetségét párttá, önrendelkezési céljainkat egységes akaratban érvényesítõ tömegpárttá kellene szilárdítani, különben idõtlen idõkre nyúlhat el a belsõ ellentétek harca, önerõnket pusztító kuruc-labanc marakodása. Mai állapotában az RMDSZ vársáncain belül olyan csoportküzdelmek zajlanak, amelyek okkal juttatják eszünkbe Széchenyi keserû mondását: "Magyar nem vész el, csak magyar által!" Ennek kellene véget vetni olyan romániai magyar párt megszervezésével, amely ideológiák, világdivatos irányzatok, rétegérdekek fölött a magyar nemzeti közösség alapvetõ, mindnyájunkra nézve érvényes, mert kollektív létfeltételként jelentkezõ érdekeit vállalná föl – egységesen, az egyöntetû cselekvés elemi követelménye szerint. Máig elért részeredményeink és kudarcaink azt bizonyítják, hogy a párt szó hallatán kommunista veszedelmet sejtõ értelmiségiek félelme alaptalan, hiszen a személyes vélekedés szabadságában alaptörekvésünknek, az önrendelkezésnek, autonómiánknak nincs alternatívája.
Tíz esztendõ: jubileumi forduló, remélem tehát: most nagyobb a ’90 márciusi magyarellenes pogrom iránti közfigyelem – itthon ugyanúgy, mint Magyarországon, külföldi magyar körökben. Épp ezért minden eddiginél hangsúlyosabban küldöm a Népújság útján is szívmeleg köszönetemet mindazoknak, akik a baltás-husángos támadás tragikus óráiban – mikor 79 személy élete forgott végveszélyben az RMDSZ Maros megyei székházában – minden lehetséges módon próbáltak a védelmünkre kelni, a pogrom veszélyérõl hazai és nemzetközi fórumokat értesíteni. Személy szerint én kerültem akkor a pogromszervezõk gyilkos szándékának középpontjába, nem túlzás azt mondanom, hogy egyéni és közösségi szolidaritás, önzetlen segítség folytán maradtam életben.
Az ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet után mind a sajtó, televízió útján, mind levélben, táviratilag oly sokan szólaltak meg, annyian jelezték együttérzésüket, hogy személyi válaszadásra, köszönetem, hálám, meghatottságom jelzésére képtelen voltam. Bocsánatát, megértését kérem mindazoknak, akikhez csak most – s ezúttal is újabb mûtét utáni bajokkal küszködve – küldöm el köszönetemet.
Megértést kérek azért is, hogy mivel az áldozatos szolidaritásnak igen nagy közösségérõl van szó: név szerint lehetetlenség fölsorolnom mindazokat, akiknek õszinte hálával tartozom.
Köszöntöm kezdetként mindazokat, akikkel együtt védtük – míg lehetett – szövetségünk székházát a vandál rombolók és gyújtogatók ellen. Jórészük szerteszóródott a nagyvilágban, egyharmaduk tán itthon van és – emlékezik. Üzenem mindannyiuknak, hogy – bár néhányan Isten csodájaként maradtunk életben – döntésem, hogy kimegyek a vérszomjas tömeg elé, az egyetlen lehetséges módja volt mindannyiunk tûzhalálának elkerülésére. Üzenem nekik, hogy sem gyermekded hiszékenység, sem félelem- szülte meggondolatlanság nem játszott közre döntésemben, amelynek következtében a mindenre képes ostromlók elvonultak a tetthelyrõl.
Köszönöm bátorságát, áldozatkészségét annak a magyar katonának, aki épp mert védeni próbált engem gyilkos szándékú merénylõk ellen, maga is orvosi kezelésre szorult azon az estén. Köszönöm orvosaim gyors, életmentõ segítségét; azokét is, akik Bukarestbe szállításom ügyében fáradoztak. Köszönöm a fõvárosi román orvosok kísérletét sérült szemem megmentésére. Köszönöm bukaresti barátaim látogatását és segítségét abban, hogy Budapestre juthassak el a Központi Katonai Kórházba. Köszönöm az ottani magyar orvosok rendkívüli figyelmét, eredményes gyógyító munkáját; köszönöm a magyar sajtó és televízió szolidaritását, s a megható fogadtatást, melyben a magyar fõváros ifjúsága részesített engem. Köszönöm a magyar kormány akkori és késõbbi erkölcsi és anyagi támogatását szemem világának megmentése végett. Nemzettestvéreim segítsége volt: közösségi áldozat. Köszönöm az amerikai magyarok hozzájárulását az ottani mûtéthez; köszönöm ennek párját Németország magyarjai részérõl, mikor Kölnben került sor újabb szemmûtétre. Köszönöm a budapesti, szegedi, debreceni és veszprémi orvosok, barátaim és nagyrabecsült tudós gyógyítóim régtõl tartó, folyamatos fáradozását azért, hogy megrokkant egészségemet jóra, munkaképes állapotomra fordítsák vissza.
Hálával említem itt a "Segítõ Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány vitális szerepét évekig tartó gyógykezelésemben. Súlyos napokon is erõt, reményt jelentett számomra, hogy sürgõsségi esetekben is bizton fordulhatok a marosvásárhelyi Caritsan orvosaihoz.
Soha nem felejtem azokat, akik otthonukban otthont, családjukban szeretõ gondoskodást nyújtottak számomra a lábadozás amerikai hónapjaiban, majd kölni mûtétem idején Németországban.
Köszönöm azok rendkívüli áldozatát – hiszen a puszta szándék már önmagában is cselekedet volt –, azok jelentkezését, akik családtagjaimmal egyidejûleg teljes látásom visszaszerzése érdekében önnön szemük fényének donoraiként kerestek meg engem. A tény, hogy ilyen szervi átültetés csak a távoli jövõ kétes lehetõsége, semmit sem csökkent az áldozatkészségen, melyre méltó igét, jelzõt milliós szóbõségünkben sem találok.
S végül egy különálló és személyre szóló köszönettel zárom mondandómat. Köszönöm B. Iuon barátomnak, szülõfalumban közvetlen szomszédunknak, hogy ama véres március életet mentõ hõsei között maga is föltûnt, bátran és eredménnyel szált szembe gyújtogató szándékot kiáltó személyekkel. Édesanyám házát akarták felgyújtani – miattam, akirõl úgy hallották, hogy Marosvásárhelyt országdarabolást akarok véghez vinni. Köszönöm neked is, Iuon, amit cselekedtél. Soha el nem fakuló hálámat küldöm Pusztakamarásra.
Az RMDSZ Ügyvezetõ Elnöksége 2000. március 14- én Markó Béla szövetségi elnök javaslatára úgy határozott, hogy ez évtõl kezdõdõen az 1990-es marosvásárhelyi és környékbeli események áldozatai, valamint hozzátartozóik rendszeres szociális támogatásban részesülnek a szövetség Szolidaritás Alapjából. Az évente kiosztandó pénzbeli segély elsõ összegét március 17-én Takács Csaba ügyvezetõ elnök, valamint Szepessy László, az Elnöki Hivatal igazgatója személyesen adta át a gyûlölet áldozatává vált nagyernyei Csipor Antal, a sáromberki Gémes István, valamint a teremiújfalui Kiss Zoltán családjának. A ügyvezetõ elnök segélyt nyújtott át a jogtalanul több éves börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pálnak és Juhász Ilonának, majd köszönetet mondott Sütõ András írónak bátorságáért, kitartásáért, emberi tartásáért.
– Rohanó világban élünk, tengernyi a gondunk, s igazából azoknak kellene önökön segíteniük, akik a közelükben élnek. A hatalom ugyanis nem kér bocsánatot, sõt el sem ismeri, hogy az 1990-es eseményeknek magyar áldozatai is voltak. Ezelõtt tíz évvel ezen a napon még csak forrongott a hangulat, de már érzõdött, hogy valami készül. Nagyernye lakói azt tették, amit tenniük kellett, hogy falujukat, s lehetõség szerint Marosvásárhelyt megvédjék – mondotta Takács Csaba a nagyernyei buszmegállóban halálra gázolt Csipor Antal özvegyének és fiának. Az Ügyvezetõ Elnökség segítsége nem lehet vigasztalás a veszteségre, csupán a gondoskodás jele – hangzott el a Csipor-portán, ahol Emma asszony a tíz évvel ezelõtt történtekre emlékezett, amikor férje halála mellett azt is el kellett viselnie, hogy fia gerinctörést szenvedett a katonaságnál. Ifjú Csipor Antal pedig az eltelt tíz év nem éppen szívderítõ tapasztalatairól számolt be.
Gémes Ilona férjét a sáromberki katolikus templom elõtt gázolta halálra az autó, amely a "békés" román tüntetõket szállította Marosvásárhelyre. A szomorú szemû, halkszavú, zárkózott özvegyasszony az évek során egyedül nevelte fel s adta férjhez három lányát. A nélkülözésrõl, a nehézségekrõl nem szívesen beszél, s restelkedve fogadja a Takács Csaba által átnyújtott segítséget.
– Azért jöttünk, hogy megemlékezzünk a férjérõl – köszöntötte Kiss Zoltánnét Takács Csaba. Önöket a legnagyobb veszteség és szenvedés érte, s ezért döntött a lehetõségei szerinti gondoskodásról az Ügyvezetõ Elnökség – mondotta a továbbiakban.
Az 55 éves Kiss Zoltán 1990. március 20-án hazatért, hogy letegye az aznap kapott fizetését, aztán feleségét is biztatva a legközelebbi vonattal visszaindult Marosvásárhelyre. Az állomásról érkezvén került az ortodox templom környékére, ahol a hivatalos közlések szerint a tömegbe behajtó teherautó gázolta halálra. Akárcsak a másik két halott esetében a tettest, Preda Marin gépkocsivezetõt is felmentették, s a család az elkövetõtõl semmilyen kártérítést nem kapott. De amit akkor mondani sem mertek, Kiss Zoltán fején ütés, testén bántalmazás, szúrások nyoma volt látható, s az idén derült csak ki, hogy a halotti bizonyítványt március 21-i keltezéssel állították ki.
Az Elnöki Hivatalban Takács Csaba Cseresznyés Pállal is elbeszélgetett, és átnyújtotta a segélyt tartalmazó elsõ borítékot. Az öné politikai per volt, és elismerésre méltó, hogy a fogvatartás nehéz éveit kibírta. Ezzel a perrel az volt a céljuk, hogy akik a Görgény-völgyieket és a mezõségieket lehetõleg csak magyar embereket ítéljenek el, hogy évtizedek múltán úgy tûnjön, hogy a történtekért csak a magyarok a hibásak, felmentve ezáltal a progrom szervezõit, akik a Görgény- völgyieket Marosvásárhelyre behozták – hangsúlyozta a beszélgetés során Takács Csaba.
– Néha, mikor megyek az utcán, úgy érzem, megfulladok, mintha kergetnének – számolt be a félelemmel ma is viaskodó Juhász Ilona, akit az RMDSZ székházának padlásáról Sütõ Andrással együtt "menekített ki" a tüntetõkkel szövetkezett karhatalom, s a teherkocsin Juhász Ilona is egész testén súlyos sérüléseket, s pupillarepedést szenvedett. A történtek után megromlott egészsége miatt állását is elvesztette, s munkát késõbben sem talált. Nagyon alacsony betegnyugdíjából él, s így örömmel fogadta az Ügyvezetõ Elnökség által nyújtott segítséget.
– Mai helyzetünk fontos jellemzõje, hogy továbbra is az áldozat retteg, a gyilkos pedig nem fél – mondotta a márciusi események során súlyosan megsebesült Sütõ András a köszönetet mondó Takács Csabának, aki beszámolt az Ügyvezetõ Elnökség döntésérõl és az áldozatok hozzátartozóinak nyújtott segítségrõl.
Sommás megjegyzése azt tükrözi, ami a tegnapi nap tanulsága is egyben: 1990. márciusát követõen, mint már annyiszor a rendszerváltás óta, hogyan nem szolgáltattak igazságot.
Bodolai Gyöngyi
Cseresznyés Pállal példát statuáltak. Míg azokat a román nemzetiségû személyeket, akik embert öltek, illetve aki Sütõ András fél szeme világát oltotta ki, felmentették, avagy – minõ szemérmetlen arrogancia! – a munkahelyen letöltendõ minimális büntetésre ítélték, Cseresznyés Pálra egy állítólagos rúgásért tíz év börtönt szabtak.
Ami az 1990-es eseményket követõen történt, s a kiszabott ítéletek az igazságszolgáltatás örök szégyenfoltját jelentik. Cseresznyés Pálnak pedig a tíz év büntetésbõl letöltött hat év kettébe törte az életét. Ha nem neki kellett volna bûnhõdnie, a marosvásárhelyi magyarok állítólagos vétkeiért, talán ma is ott látnánk egy autóbusz kormánykerekénél, esetleg vállalkozásba kezdett volna a szállítás terén. De álmaiból, dédelgetett terveibõl kiszabadulása után sem valósult meg semmi, sõt véleménye szerint "leírták", s ma is azzal a meggyõzõdéssel él, hogy nem kapta kézhez teljes egészében a neki gyûjtött támogatást.
Most betegnyugdíjasként arra vár, hogy megkapja az öregségi nyugdíjat, s végre munkát vállalhasson, hisz januárban megnõsült, s szeretne másképpen élni. De ahogy mondja, nehéz a jó ismerõsöket visszautasítani, akik meghívják egy pohárra, annál is inkább, mert az emberek többsége másképpen néz rá.
– Az utcán, amikor felismernek, nem egyszer ma is követni kezdenek, mutogatnak utánam, és gyakran vágják hozzám, hogy rég ki kellett volna nyírni, s vele együtt az egész magyarságot. Ezért vágytam annyira egy "viseltes" autóra, mert gyalog nem mindig tudok elmenekülni azok elõl, akik meg akarnak támadni.
Egyébként az utóbbi idõben azzal foglalkoztam, hogy megírtam az életemet, hároméves koromtól kezdõdõen a börtönéveken át egészen mostanáig. Reménykedem, hogy valaki kiadja, s úgy érzem, hogy közösségi emberként, a másokért való tenni akarás határozta meg az életemet.
– Tíz év távlatából milyen érzés visszagondolni a márciusi eseményekre?
– Számomra rossz érzés visszaemlékezni arra az idõszakra, mert, ha számba veszem, hogy akkori követeléseinkbõl mi valósult meg, úgy tûnik nem sok értelme volt kimenni az utcára, annál is inkább, hogy azt követõen a magyarság fekete báránya lettem. Az önálló magyar nyelvû Bolyai iskoláért, az 1918-ban a kisebbségek számára ígért jogokért tüntettünk akkor. Talán mégsem lehet azt mondani, hogy nem volt értelme, csakhogy a tíz év alatt valójában ma sem történt meg jogaink maradáktalan biztosítása, a megoldás túl kevés az áldozathoz képest.
– A tíz év alatt volt-e alkalma Cofariu Mihãilával találkozni?
– Kora õsszel meghívtak a KDNSZ ülésére, s ott tudtam meg, hogy Cofariuért is elküldtek egy kocsit, mert lehetõséget szerettek volna teremteni arra, hogy találkozzunk. Õ viszont nem jött el, arra hivatkozva, hogy amíg Vadim Tudortól nem kap parancsot, addig nem vállalkozhat semmire.
Az ott összegyûlt románok arról kérdeztek, hogy miért rúgtam bele, amikor már a földön volt. Mit válszolhattam volna, hát akkor ott olyanok voltak a körülmények.
– Gondolom, a vallatások során is annyiszor elmondta, hogy március 20-a történései soha nem mosódnak ki az emlékezetébõl. Vagy mégis halványulnak már az emlékek?
– Kitörölhetetlenül megmaradt bennem az egész nap. Amikor kíváncsiságból lejöttem a fõtérre, hogy megnézzem, mi történik, egyáltalán nem számítottam arra, ami késõbb bekövetkezett. Bekerültem a békés tüntetés kellõs közepébe, a provokáció a Grand Szálló felõl már elkezdõdött. A Dnyeszter és a Tisza közérõl minden magyar vegye a bõröndjét, a magyarok takarodjanak el a román földrõl – az ilyen és hasonló provokáló kiabálásokra mi is válaszfeleleteket harsogtunk, például hogy itt születtünk, és ez a hazánk. De mégsem volt probléma egészen addig, amíg meg nem érkeztek a dédaiak, a Görgény- völgyiek és mások. Amint megkapták a vezényszót, áttörték a kordont, és ránk rohantak. Emlékszem, az elsõ percekben egy kapu alá menekültünk, és mindenki azt vett a kezébe, amit kapott, majd visszaléptünk a térre. Egy felém dobott kõ a térdemen ért, (ami azóta is sajog, ha úgy lépek), de, mivel korábban a szónokaink felszólítottak, hogy ne hagyjuk el a teret, úgy éreztem, hogy maradnom kell. Akkor én rendkívüli módon fellobbantam… Magamon kívül voltam a pár ember között, akik ott maradtunk a téren. Ilyenkor én nem ismerek sem Istent, sem embert, és belerúgtam a földön fekvõbe, mert tudtam, hogy társaival együtt fejszével érkezett, és ok nélkül, igazságtalanul támadott meg bennünket.
– Miért nem menekült el végleg az országból, hisz megtehette volna?
– Mert én itt születtem, és arra gondoltam, hogy lévén egy tömeges összetûzésrõl szó, nem veszik aprólékosra a történteket. És nem éreztem olyan nagy dolognak azt, hogy belerúgtam valakibe. Belénk is rúgtak. Hogy miképpen találtak rám? A volt munkahelyemen volt valaki, aki nem nézett jó szemmel, és õ árult be…
– Miért ismerte el, hogy rúgott, hisz könnyen letagadhatta volna?
– Azért, mert tudtam, hogy ha valakirõl azt akarják, hogy beismerjen valamit, akkor van elég módszerük, hogy rábírják erre. Azt gondoltam, hogy legfeljebb hat hónapig ha elítélnek, amit ki lehet bírni. De nem így történt.
– Letartóztatását követõen az elsõ perctõl bántalmazták?
– A rendõrségi fogdában csak gúnyos szavak voltak, miután Jilavára vittek, ott kezdõdött a kálvária. Mindenki ütött, a rendõrök, a paracsnokok, láthatóan az volt a céljuk, hogy öngyilkosságba kergessenek. Tulajdonképpen kivizsgálni vittek oda, hogy normális vagyok-e, s felelnem kell-e a tetteimért, de gumibotokkal fogadtak, s akinek nem volt kedve, csak az nem ütött, s addig tapostak, vertek, amíg összecsináltam magam. A helyzet akkor változott meg, amikor Frunda szenátor úr elkezdett érdeklõdni irántam. Emlékszem, hogy 1993 áprilisában az igazságügyi miniszter szólt közbe, ahogy Frunda úrnak is elmondtam, hogy bilincsben tartanak. Amikor visszahoztak a vásárhelyi börtönbe, a legsúlyosabb vétségeket elkövetõk közé zártak, s napirenden volt, hogy a cellatársaim, akiket ellenem uszítottak, bántalmaztak, miköben az õrök kívülrõl lesték, hogy mi történik…
– Mibe kezdett szabadulása után?
– Az összeggel, amit kaptam, egy kis üzemet szerettem volna szülõfalumban, Vármezõn beindítani, egy volt fogolytársammal együtt. Sajnos, az elõkészületek során elfogyott a több mint tízmillió lej, és mivel nem kaptam több támogatást, már sor sem kerülhetett a folytatásra, az engedély beszerzésére.
Aztán balszerencsék sorozata következik. A Magyarok Világszövetségénél sem kaptam meg az ígért segítséget, s Budapesten sem sikerült megmûtetni a szemem. Ma úgy érzem, hogy mindenki a "csepûtelefon" után megy. Hogy csak egy példát mondjak: ültem egy padon a fõtéren, odajött egy asszony, megszólított, és azt mondta, hogy megbánta már, hogy gyûjtöttek nekem, és meg sem várta, hogy válaszoljak, otthagyott. Senkinek sincs türelme, hogy meghallgasson engem, hogy megmagyarázzam, hogy érzésem szerint abból, amit gyûjtöttek, nem minden összeg jutott el hozzám. És, ha most többet innék is a kelleténél, akkor sem kellene, hogy megszóljanak. A hat év veszteséget az életembõl nem lehet csak úgy, egyszerûen kitörölni, elfelejteni. Amit elviseltem, az megfelel 12 évnek is, hisz éveken át öt percig nem volt nyugton. A jó Istenben való bizalom adott számomra reménységet. Akinek nincs lelkiereje, az ilyen körülmények között könnyen "elveszti magát", és valami olyant követ el, amit nem lehet helyrehozni. Sokat hallgattam a rádiót, olvastam, s az információk tartottak reménységgel, ha nem két hónap múlva, akkor késõbb csak szabadulok, ezzel biztattam magam…, s amire számítottam, az hat év elteltével következett be…
(bodolai)
Péntek reggel Mugur Isãrescu kormányfõ európai körútra indult, mely budapesti és brüsszeli látogatásokat foglal magába.
A román miniszterelnök Budapesten részt vesz a Jugoszláviával szomszédos államok kormányfõinek második összejövetelén, melyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök indítványára szerveztek. Az összejövetelen ott lesznek az albán, a macedón, a bolgár és a horvát kormányfõk, valamint Ejup Ganic, Bosznia-Hercegovina elnöke. Részt vesz továbbá George Robertson NATO- fõtitkár, Javier Solana, az Európai Unió külpolitikai és biztonsági képviselõje, Bodo Hombach, a Délkelet-európai Stabilitási Paktum koordinátora és Helmuth Strassel, a Duna-bizottság elnöke.
A megbeszélések fõ témáját a stabilitási paktum keretében indítványozott programok képezik, ugyanis a hónap végén kerül sor Brüsszelben az adományozó államok regionális konferenciájára.
Mugur Isãrescu miniszterelnök budapesti látogatása ma, március 18-án ér véget, vasárnap, és hétfõn Brüsszelben fog tartózkodni, ahol a Románia–EU társulási bizottság elõtt ismertetni fogja Románia középtávú gazdaságfejlesztési stratégiáját. Isãrescu miniszterelnök és tanácsosai péntek reggel betértek a kormánypalotába, ahol lepecsételték a stratégiát, így a hivatalos delegáció késve indult az Otopeni-reptérrõl.
Brüsszelben a kormányfõ találkozni fog Romano Prodi EB-elnökkel, Günter Verheugen csatlakozási biztossal, Bodo Hombachhal, a stabilitási paktum koordinátorával és Emma Nicholson asszonnyal, az Európai Parlament Romániáért felelõs speciális elõadójával.
Románia az európai normákkal összhangban kívánja rendezni Magyarországgal a környezetszennyezési problémákat – jelentette ki pénteken Budapesten Mugur Isãrescu román miniszterelnök, az MTI kérdésére válaszolva.
A Jugoszláviával szomszédos országok miniszterelnöki találkozóján részt vevõ román kormányfõ elmondta: szombaton folytat a magyar fõvárosban kétoldalú megbeszélést Orbán Viktor miniszterelnökkel, akivel a Romániából Magyarországot ért folyószennyezés problémakörének minden elemét részletesen megvitatják.
Mást nem kívánt hozzáfûzni a témához a román kormányfõ.
Mugur Isãrescu újságírók elõtt arról is beszélt, hogy a dunai hajózás szünetelése Bulgária mellett Romániát érinti a legsúlyosabban.
Kitért arra: Bukarest veszteségei a legnagyobbak amiatt, hogy a lebombázott jugoszláviai hidak roncsai még mindig a folyóban vannak.
A politikus utalt arra, hogy a nemzetközi közösség esetleg kompenzálhatná Romániát a károk miatt.
Pénteken a parlament palotájában megkezdõdött a DP országos koordinációs tanácsának rendkívüli összejövetele.
A munkálatokat megnyitó Petre Roman pártelnök rámutatott, hogy ha egy olyan egyszerû dolog, mint Babiuc helyettesítése egy másik demokratával ekkora felfordulást okozott, akkor komoly kérdõjelek merülnek fel a jelenlegi kormányzást illetõen.
A rendkívüli összejövetelen 414 szavazattal 94 ellenében a résztvevõk úgy döntöttek, hogy a párt megmarad a koalícióban és folytatja a kormányzást.
A megyei szervezetek elnökeinek zöme a maradás mellett szavazott, bár szónoklataikban keményen bírálták a liberális miniszterek munkáját és az NLP politikáját.
Egyetértés Dorin Florea és Fodor Imre között
Tegnap reggel dr. Dorin Florea prefektus kabinetjében az 1989-es forradalmárokra emlékeztetni szándékozó, de ki nem helyezett magyar nyelvû emléktábla ügyében került sor tanácskozásra Fodor Imre polgármester, Kincses Elõd, az RMDSZ megyei elnöke, Frunda György szenátor, Kelemen Atilla képviselõ, Virág György, a megyei tanács alelnöke, Burkhárdt Árpád alprefektus, dr. Berdj Aïgian, a DP megyei alelnöke részvételével.
A mintegy másfél órás, zárt ajtók mögött folyó vita eredményét a sajtónak nyilatkozó prefektus és a polgármester ismertették. – Álláspontjaink megegyeznek, az utóbbi napokban a nyilvánosság elé került vita egy félreértés eredménye. Marosvásárhely mártírvárossá nyilvánítása közös erõfeszítés eredménye, amit ezúton is megköszönünk minden érintettnek. Jogos az igény, hogy ennek kétnyelvû táblákon állítsunk emléket. Hogy a magyar nyelvû feliratokkal szembeni állítólagos ellenérzéseimrõl szóló téves állításokat megcáfoljam, ezennel kijelentem, hogy a magyar nyelvû emléktáblát magam leplezem le a polgármesteri hivatal épületén – nyilatkozta Dorin Florea.
Hogy a jövõre nézve minden hasonló kellemetlenséget elkerüljenek, a Bernády építette városházát közösen használó kormányhivatal és megyei tanács egyetértésben arra az elhatározásra jutott, hogy minden emléktáblát eltávolítanak az épületrõl, és az õket megilletõ helyre juttatják õket. A régi városházán csak a benne mûködõ intézményeket feltüntetõ feliratok maradnak.
– Örvendek hogy végre tisztázódott a kérdés – mondotta Fodor Imre polgármester. A vita amiatt keletkezett, hogy az 1997-ben elkövetett mulasztást most akartuk helyrehozni, mivel az akkor a prefektúrára elhelyezett emléktábla magyar megfelelõje az adott idõben nem került a helyére. Ha a megyei rangú intézmények úgy döntöttek, hogy minden emléktáblát eltávolítanak a Prefektúra jelenlegi székházáról, akkor az 1989-es forradalmárokra emlékeztetõ táblákat a polgármesteri hivatal épületére helyezzük ki – összegzett a polgármester.
A Marosvásárhely mártírvárosi címének tiszteletére szervezendõ ünnepséget, mint a napokban bejelentették, március végén tartják meg. Ekkor tehát helyükre kerülhetnek az elismerésnek emléket állító táblák, köztük a '89-es forradalmárokra emlékeztetõ magyar nyelvû emléktábla is.
Ha valaki azt állítja, hogy a tíz évvel ezelõtti marosvásárhelyi konfliktust valakik azért provokálták ki, hogy a szekuritáté újraalakulhasson, a közvélemény iránti tiszteletlenségrõl és a legpiszkosabb manipulációs szándékról tesz bizonyságot, jelentette ki az érkezését követõ pillanatokban a Román Nemzeti Párt (RNP) elnöke, Virgil Mãgureanu csütörtök este a Park Szállóban.
A továbbiakban kifejtette, hogy a vásárhelyi eseményekre éppen amiatt kerülhetett sor, mert nem volt titkosszolgálat, az információkat elferdítették. Sem a bukaresti, sem a helyi hatóságok nem tudták pontosan, mi történik, ki mire készül. Ha Romániában akkor igazi titkosszolgálat mûködött volna, ezekre az eseményekre nem kerülhetett volna sor. Aljasság, hogy tíz év elteltével is folytatjuk a hazudozást. Aki ilyent állít, az Románia ellensége, legyen hazai vagy külföldi. Esetleg félretájékoztatták õket, vagy uram bocsá’, debilisek.
Ez után a bevezetõ után mutatta be kísérõit, Teofil Bolchiº professzort és Mircea Cranta fõtitkárt. Majd a megyei elnök, Radu Mircea vette át a szót, elmondva, hogy a végrehajtó büró tagjai a helyhatósági választásokra való elõkészületekrõl és a kampánystratégiáról óhajtanak tárgyalni. Megtudtuk, hogy a megyében vidéken erõs szervezeteik vannak, hiszen a volt Demokratikus Agrárpárt is hozzájuk csatlakozott. Ez azt jelenti, hogy van tapasztalatuk a választások megszervezésében.
Kölcsönös támogatás lehetõségeirõl tárgyaltak a balközép- pártokkal, állandó kapcsolatot tartanak a falvakkal, nem úgy, mint azok a politikusok, akiknek négyévenként jut eszébe, hogy falvakon is élnek emberek. Máris 60 községben és öt városban van polgármester- és tanácsosjelölt-listájuk. Tervezik, hogy legalább 70 faluban teljes lajstrommal indulnak.
A választók iránt tiszteletbõl nem indítanak Vásárhelyen saját jelöltet, mert a választók egy közös jelöltet várnak. De két hónapi tárgyalás után sem sikerült a többi párttal kiegyezni. Ezért azt a jelöltet támogatják, akinek a legjobb gazdasági programja lesz. A választásokon legalább 15 polgármesteri, 150 tanácsosi és három megyei tanácsosi tisztséget szeretnének megszerezni. Ha ez sikerül, tudni fogják, mit kell tenniük, hogy hatalomra kerüljenek. Mert, mondta Radu Mircea, nem nézhetik ölbe tett kézzel, ahogy az ország tönkremegy. Akkor majd olyanokkal szövetkeznek, akiknek a programja kompatibilis az övékkel, mert prioritásuk az ország gazdasági fellendítése.
Komolytalan és fõleg szélsõséges pártokkal nem szövetkeznek, jelentette ki Virgil Mãgureanu, pedig a nacionalizmusból sokan nagyon jól éltek az utóbbi tíz évben.
A Népújság kérdésére, hogy van-e különleges ajánlatuk a magyar választók részére, Radu Mircea kijelentette: Van. A közös munka és jó megértés, ez az ajánlatunk. Nem akarunk a nacionalizmusból politikai tõkét kovácsolni. A problémák nem a sportcsarnokban oldódnak meg.
Ezután bemutatták polgármesterjelöltjeiket: Zagon Ioan – Ludas, Coroº Ioan – Dicsõszentmárton, Rusu Marcu – Radnót.
A kérdésre, hogy indul-e az elnökválasztáon, Virgil Mãgureanu kijelentette: nem érzi alkalmasnak magát erre a tisztségre, s különben sem az államfõ személye a fontos, inkább erõs kormányra van szükség. Marosvásárhelyrõl az RNP elnöke Nyárádtõre, Radnótra és Ludasra látogatott.
Munkalátogatáson Marosvásárhelyen tartózkodott pénteken Radu Sârbu, az Állami Vagyonalap elnöke, aki egyben a fõ kormányzó erõt képezõ Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elsõ alelnöke.
Itteni programját a sajtó képviselõivel tartott találkozó zárta, ahol a privatizáció volt ugyan a meghirdetett téma, de a beszélgetés – a választási évre való tekintettel – gyorsan politikai síkra is terelõdött. Megtudhattuk például, hogy az ÁVA elnöke szerint a parasztpárt legnagyobb kormányzási hibáját a miniszterelnökök személyének kinevezésekor követte el, hisz képtelen volt megfelelõ embereket találni erre a posztra. Ugyanakkor meggyõzõdését fejezte ki, hogy a párt népszerûsége a választásokig nõni fog. Úgy vélte, hogy miután a reformot végzõ politikai alakulatok Kelet-Európában mindenfelé elõször megbuktak, a következõ választáson visszatértek, mert az ellenfelek képtelenek voltak a megváltozott gazdasági miliõhöz alkalmazkodni.
Visszatérve a privatizációra, Radu Sârbu arra próbált magyarázatot keresni, hogy a legutóbbi felmérések szerint miért oly népszerûtlen az ÁVA a lakosság szemében. A sajtóvisszhang figyelése során, az elnök rendkívül meglepõ következtetésre jutott. Eltekintve attól, hogy egyes sajtóorgánumok okkal-ok nélkül támadják az intézményt és az elnök személyét (közöttük az Adevãrul és a Curierul Naþional címû lapokat nevezte meg), az ÁVA imázsa akkor volt a legrosszabb, amikor a legtöbb privatizációs szerzõdést írták alá, s az elmúlt év szeptemberében volt a legjobb, amikor objektív okok miatt a legkevesebbet tudtak dolgozni. A leghangosabb ellenzõi – vélte Sârbu – tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a gazdasági reform legfontosabb eszközét támadják.
A Maros megyei ÁVA-igazgatóság visszaminõsítésérõl szólva, elmondta, hogy az a paradox helyzet állt elõ, hogy azok az igazgatóságok kerültek a felszámolás sorsára, amelyek a legjobban dolgoztak, hisz a legfõbb kritérium a portfóliójuk nagysága volt. Köszönettel tartozik a megyeieknek – mondta –, személyesen a leköszönõ igazgatónak, Doru Mihai Opriºcannak, a kitûnõ munkáért. Egyébként – tette hozzá – megkönnyítette a dolgát, hogy tudott Opriºcan azon szándékáról, hogy visszatér az Azomureºhez.
Konkrét esetek, a dicsõszentmártoni Bicapa és a Közszállítási Vállalat is szóba kerültek. A pillanatnyilag tevékenység nélküli vegyipari kombinát magánosítása érdekében szerzõdést írtak alá a magánosítást végzõ nemzetközi ügynökséggel, és van egy érdeklõdõ is a vásárra – tudhattuk meg. Rövidesen elvégzik a vállalat felmérését, s reméli, hogy a legrövidebb idõn belül sikerül értékesíteni is a Bicapát. Az ár tekintetében nem támasztanak magas igényeket – mondta. Ami a Közszállítási Vállalat helyzetét illeti, nem tudott konkrétummal szolgálni, mert – vallotta be – nem ismeri a kérdést. Ha a városnak az a szándéka, hogy visszavegye a céget az adminisztrálása alá, csak kormányhatározat útján történhet. Rendkívül fontos eldönteni, hogy mi a fontosabb: a cég privatizálása – ami elkerülhetetlen, ha az ÁVA- portfóliójában marad – és a közszállításra fordított közpénzek eltûnése, következésképpen a vitelárak emelkedése, vagy ennek a szubvenciónak a fenntartása, ami viszont a közalapoknak más céloktól való elvonását jelenti, mint például a rendkívül rossz utak javítása, szociális juttatások, adókedvezmények stb.
Mindössze harminc perc után a sajtótájékoztatót berekesztették, így egy sereg más kérdésünkre sajnos, ezúttal nem kaphattunk választ.
A megyei közrend és tisztaság ellenõrzésével megbízott testület tagjai találkoztak tegnap délelõtt a Prefektúra kistermében, összegezni a Nagysármáson és Szászrégenben végzett ellenõrzések tapasztalatait.
Elhangzott: a sármási ipari líceum bentlakásában hét lány és ugyanannyi fiú lakik. A bentlakás vezetõsége azonban nem biztosítja a legelemibb higiéniai feltételeket sem: nincs víz, sem fürdõszoba, mellékhelyiség is csak az udvar végében. Mi több, a bentlakáshoz tartozó étkezõben sincs víz, amivel az edényeket elmosogassák. Az ötven éve mûködõ bentlakás a múlt év novemberében kapott egészségügyi engedélyt, azzal a kikötéssel, hogy záros határidõn belül orvosolják a hiányosságokat. Ez a mai napig sem történt meg, így a Közegészségügyi Felügyelõség úgy döntött, visszavonja a mûködési engedélyt. Hozzáfûzték: ugyanezen ellenõrzés alkalmával a községben 19 A-típusú hepatitisszel fertõzöttet találtak, azonban egyik beteg sem a bentlakók közül került ki.
A tegnapi megbeszélésen Matei Dumitru fõtanfelügyelõ azt a szomorú megállapítást fûzte az iméntiekhez, hogy hasonló a helyzet a megye valamennyi vidéki bentlakásában, s ellenezte az engedély visszavonását, mivel – mondotta – ezáltal a bentlakó tanulók kénytelenek lesznek félbeszakítani a tanulást.
Szászrégen helyzetét taglalva kiderült, a legnagyobb gondot a városi szennyvíztisztító állomás hiánya okozza. A munkálatokat kilenc évvel ezelõtt kezdték el, de még nem készültek el vele. Ígéret van arra, hogy az idén mûködésbe helyezzék, s ezáltal a Maros vize jóval tisztább lesz a Régen alatti szakaszon. Továbbra is megoldatlan viszont a városi szeméttelep helyzete: az improvizált telep köré az évek során tömbházak épültek, a szemét pedig veszélyezteti a lakók egészségét. A bizottság a felszámolás mellett voksolt, mivel van már jóváhagyás egy új szeméttelep létesítésére. Marian Traian polgármester véleménye szerint azonban a terv kivitelezéséhez szükséges alapok még nem érkeztek meg.
A fent említett idõszakban a polgárõrök tíz gazdasági egységet vontak felelõsségre, valamint öt olyan személyt büntettek, akik a Poklos-patakba ürítették a konyhai hulladékot.
E hónap végén Marosvásárhelyen avatja központi székházát a Barter Consulting Bank (BCB), amely a közelmúltban kezdett Romániában is mûködni. A bank elsõsorban adatbank, amely fogadja és továbbítja tagjai felé az árukeresletre és - kínálatra vonatkozó információkat.
A pénzt kiiktató közvetlen termékcserét általában az alacsonyabb rangú kereskedelem kategóriájába sorolják, amit talán az indokol, hogy némileg nehézkesebb a megszokott adok- veszeknél.
A barter intézményesített formáját a második világháborút követõen nyugati országokban dolgozták ki. Vállakozások alakultak, amelyek összesítették mind a kínált, mind a keresett termékek lajstromait, megkönnyítve a közvetlen termékcserére hajlandó partnerek egymásra találását. A ’90-es évek elején térségünkben a kialakuló piacgazdaságokban is sorra jelentek meg az említett módszer intézményesített formáját alkalmazó cégek.
A BCB megalakulásával Romániában is új fejezet kezdõdhet a barterkereskedelemben. Az évi díjat kifizetõ tagoknak további kezelési díj kifizetése nélkül nyílik lehetõségük, hogy könnyebben találjanak ügyfeleket, amellyekkel aztán õk maguk tárgyalják meg a konkrét árucsere feltételeit. A BCB-tagok, azonkívül, hogy ügyfeleket kereshetnek a rendszeren belül, õk maguk is szerepelnek termékeikkel, szolgáltatásaikkal az adatbankban, és így új partnerek figyelhetnek fel rájuk. Lehetõség nyílik bonyolultabb, kombinált cserékre is, amelyben több termelõ is részt vesz a maga termékével. Mint megtudtuk, a rendszerben létesített tartalék (aktívum) mértékéig más termékek is vásárolhatók. Amennyiben a vásárló által cserébe felkínált termékre egy éven belül nem kerül vevõ, akkor az általa vásárolt termékeket (passzívum) ki kell fizetnie, de még ez esetben is a folyamat 12 hónapos kamatmentes kölcsönnek tekinthetõ. A lehetõségek pedig gyakorlatilag korlátlanok.
A Barter Consulting Bank romániai megtelepedésének ötlete egy német cégtõl ered, amely a tõke 40%- át birtokolja. A többi romániai üzletemberek betétje.
A tavaly õsszel bejegyzett cég központja ugyan Marosvásárhelyen van, de már most több mint öt megyébõl majd' 100 tagja van, köztük Maros, Kolozs és Beszterce megyéi cégek. A BCB vezetõsége bizakodó, és úgy gondolja, hogy két-három éven belül sikerül kiterjeszteni a hálózatot az egész országra úgy, hogy a létrehozott irodák valóban hatékonyan mûködjenek. A rendszer elindítása eddig 35000 német márkába került. A továbbiakban ország többi megyéjében rendeznek be irodákat. Az alkalmazásra kerülõ személyzetet megfelelõképpen készítik fel, ami a beruházás összegét megyénként mintegy 10000 márkával növeli meg. Feltehetõen megéri a befektetést.
A február 10-én megjelent 92-es kormányhatározat értelmében megemelték az orvvadászokra kiróható büntetéseket. Így például az eddigi 5 millió lejes minimális bírságot 15 millió lejre, míg a maximálisat 25 millióról 75 millióra emelték.
A kormányhatározat leszögezi, hogy különbözõ állatfajokra az év milyen periódusaiban lehet vadászni, továbbá azt, hogy az orvvadászoknak milyen kártérítést kötelesek fizetni illegális vadászatért. Vadászati tilalom idején például a kártérítés a zerge elejtéséért 30 millióig, az õzbakért 13,3 millióig, a szarvasért 108 millióig, a nyusztért 2,4 millióig, a hiúzért 6 millióig terjedhet. A nyúlért 300, illetve tilalom idején 600 ezer lej, a rókáért 360, illetve 720 ezer lej a kártérítés értéke. A medve csak speciális vadászengedéllyel vadászható, illegális kilövéséért az orvvadász 200 milliós összeget kell lepengessen. Továbbá egy bölényért 30 milliót, a vidráért 5 milliót, a farkasért 1,8 milliót, míg a nyércért, vadmacskáért 1,5 milliót.
A vadászható madarak közül a legnagyobb kártérítést, 4,5 milliót, illetve tilalom idején 9 millió lejt a fajdkakasért számolnak. A vadlibáért például 450 ezer, a fácánért 100, illetve 200 ezer lej kártérítést kell kifizetni. A védett madarak közül: a sasért 5 millió, a daruért 2 millió, a túzokért szintén 5 millió lej a kárértéke. Legnagyobb, 10 milliós kártérítést az elejtett fekete sasért és keselyûért számítanak.
Az orvvadászatra és az elejtett vadért járó kártérítésre vonatkozó kormányhatározat a Hivatalos Közlöny megjelenésének idõpontjától lépett hatályba.
A szatmári Caritas Alapítvány közvetítésével a marosvásárhelyi halmozottan fogyatékos gyerekeket gondozó óvodát mûködtetõ Gecse Dániel Alapítvány is bekapcsolódhat egy olyan, az EU Phare alapjából támogatott programba, amelynek köszönhetõen e rászorultakkal foglalkozó oktatók, szakemberek 2 év alatt több tanfolyamon vehetnek részt. Az INTEPNET – COOP (International Training of Expert and Parents of Children and Youngsters with Disabilities for Network-building and Cooperation) terv fõ célkitûzése a különbözõ közösségek sérült gyerekeinek és az õket nevelõ családoknak, valamint a velük kapcsolatban álló szakembereknek elméleti-gyakorlati segítséget nyújtani a gondozásban. Ugyanakkor fontosnak tartják azt is, hogy e munkát felvállaló civil szervezetek, valamint az állami intézmények szakemberei között egy olyan hálózatot kiépíteni, amely lehetõvé teszi az együttmûködést és az együttgondolkodást. A programvezetõ a debreceni SOFT Alapítvány, amely az ottani Gyerekrehabilitációs Központ, illetve a Gyermekeinkért Alapítvány, a Közép-Kelet-Európai Regionális Egyesület, valamint a Kossuth Egyetem Szociológiai Tanszékének a segítségével állították össze azt a tananyagot, amelyet holland és magyar szakemberek elõadásain ismerhetnek meg az érdeklõdõk. A tanfolyamon három témakörben: gyógypedagógia, szociális menedzsment és egészségügyi ápolás mélyíthetik el ismereteiket. A marosvásárhelyieknek a tréningekre hat helyet biztosítottak, ez azt jelenti, hogy akár 18 személy is részt vehet a továbbképzõn. A Gecse Dániel Alapítvány kuratóriuma felvette a kapcsolatot más hátrányos helyzetûekkel foglalkozó nemkormányzati szervezetekkel, a gyermekjogvédõ igazgatósággal és a polgármesteri hivatallal is. Ez utóbbi személyzethiányra hivatkozva elutasította a részvételt. A kurzusok március 23-ától kezdõdnek Debrecenben.
A Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány a határon túli magyar nyelvû felsõoktatás és szakképzés fejlesztése, meglévõ intézményei mûködésének biztosítása, valamint a határon túli magyarság anyanyelvi megmaradásának támogatása szándékával pályázatot hirdet a 2000. évben különbözõ témakörökben.
A felhívás keretei közt rendelkezésére álló keretösszeg 470 millió forint, mely kilenc pályázati program között oszlik meg.
Figyelem! Az Apáczai Közalapítványnál kizárólag e programokra lehet pályázni a pályázati adatlap benyújtásával.
A pályázatok beérkezésének határideje e programoktól függõen általában: 2000. április 14., 15 óra, illetve egy esetben 2000. május 31., 15 óra.
A pályázati felhívás teljes szövege, a pályázati adatlap és a kitöltési útmutató letölthetõ az Internetrõl (www.htmh.hu), vagy beszerezhetõ az Illyés Közalapítvány romániai titkárságán, a következõ címen:
Romania, 3400 Cluj, str. Densuºianu nr. 6/A
Postacím: Romania, 3400 Cluj, OP.1. CP.149.
Telefon/telefax: (00-40) 64-44-20-84.
Munkatársak: Hegyi Réka, Farkas Judit
Mint arról korábban is beszámoltunk, a vásárhelyi Rohammentõ-szolgálat aláírásgyûjtési akciót szervez, hogy rávegye a Pénzügyminisztériumot és a kormányt a tavaly lakossági hozzájárulással vásárolt, majd a Belügyminisztériumnak adományozott modern, Volkswagen LT 35 márkájú mentõautó vámjának eltörlésére. Ezáltal a 183.000 márka értékû jármû újra forgalomba állítható.
A Népújság is támogatni kívánja az aláírásgyüjtést, így hétfõtõl (8-16 óra között) a szerkesztõség titkárságán (Dózsa György utca, 9. szám, II. emelet, 66-os szoba) is kitölthetõk ezek a formanyomtatványok.
105 éve, 1895-ben született ION BARBU (családi nevén Dan Barbilian) román matematikus. Az axiomatikus algebra európai hírû mûvelõje volt. Tömör, formagazdag lírájában a parnasszisták követõje, de sokat merített a népköltészetbõl is. (1961-ben hunyt el.)
100 éve, 1900-ban született FREDERIC JOLIOT-CURIE francia fizikus, Irene Curie férje. A mesterséges rádióaktivitás felfedezéséért feleségével megosztva 1934-ben kémiai Nobel-díjat kapott. Kimutatta, hogy az uránhasadás felhasználható láncreakciók keltésére. (1958-ban halt meg.)
45 éve, 1955-ben hunyt el gr. KÁROLYI MIHÁLY politikus. 1919 januárjában Magyarország köztársasági elnökévé választották, de az antant követeléseitõl szorongatva, s a kommunisták nyomására lemondott, nyugatra emigrált, 1947-49 között Magyarország párizsi nagykövete volt (1875-ben született.)
270 éve, 1730-ban halt meg ADRIENNE LECOUVREUR francia színésznõ. A Comedie Francaise neves tragikája volt, Corneille, Racine, Voltaire drámáiban játszott. Õ volt a színpadi realizmus egyik elõfutára. Scribe színdarabot írt életérõl. (1692-ben született.)
230 éve, 1770-ben született JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH HÖLDERLIN német költõ. Költészetét az antik világ iránti nosztalgia, a klasszikus harmóniában való feloldódás hatja át. (1943-ban hunyt el.)
180 éve, 1820-ban született ALEXANDRU IOAN CUZA román politikus. Moldva és Havasalföld fejedelmeként a két ország egyesítésével létrehozta az egységes Romániát. Liberális reformjai miatt a bojárok lemondatták és számûzték. (1873-ban halt meg.)
110 éve, 1890-ben született BENJAMINO GIGLI olasz operaénekes. Caruso után a legnépszerûbb olasz énekes, hatalmas repertoárjából olasz és francia operaszerepei emelkedtek ki. (1957-ben hunyt el.)
315 éve, 1685-ben született JOHANN SEBASTIAN BACH német zeneszerzõ. Az egyházi és világi zenét egyaránt örök értékû mûvekkel gazdagította. A hangszeres polifónia legnagyobb mestere, a fúga utolérhetetlen mûvésze volt. (1750-ben hunyt el.)
15 éve, 1985-ben halt meg Sir MICHAEL REDGRAVE angol színész, rendezõ. Shakespeare-szerepei révén vált világhírûvé. (1908-ban született.)
105 éve, 1895-ben született ILLÉS BÉLA író, újságíró. 1923-1945 között a Szovjetunióban élt, 1945 és 1957 között jelentõs szerepe volt a magyar irodalmi életben. (1974-ben halt meg.)
65 éve, 1935-ben hunyt el ALEXANDER MOISSI, olasz származású német színész. A Salzburgi Ünnepi Játékokon évekig fõszerepet játszott. (1880-ban született.)
100 éve, 1900-ban hunyt el ZSOLNAY VILMOS keramikus, a pécsi majolika- és porcelángyár tulajdonosa és vezetõje. Wartha Vince kémiaprofesszor kísérletei nyomán állította elõ a fémes fényû, színjátszó eozinmázat, amely a párizsi világkiállításon is sikert aratott. (1828-ban született.)
90 éve, 1910-ben született KUROSZAVA AKIRA japán filmrendezõ. Mûvészetében a keleti szemlélet az európai mûveltséggel ötvözõdik. Filmjeit realisztikus-naturalisztikus stílus jellemzi.
95 éve, 1905-ben hunyt el JULES VERNE francia író. Az ifjúsági kalandregény klasszikusa, a tudományos- fantasztikus mûfaj egyik megteremtõje volt. Számos regénye ma is a legnépszerûbb olvasmányok közé tartozik. (1828-ban született.)
90 éve, 1910-ben született ORTUTAY GYULA néprajzkutató, egyetemi tanár, 1947-50 között vallás- és közoktatásügyi miniszter, az MTA tagja. Elsõként hangsúlyozta a magyar népmese- és népballada-kutatásban az
egyéniség szerepét. (1978-ban halt meg.)
Említettem a múltkor, hogy mivel szoktam "színezni" vagy plusz egzotikumot adni, ha látogatókat fõleg gyermekcsoportokat vezetek. Arról a bizonyos "diszkrét üvöltésrõl" van szó, amivel megüzenem farkasaimnak, hogy jövök s ezt õk kardallal viszonozzák.
Most a farkasokról fogok egy kicsit bõvebben mesélni, és elsõsorban azokról a tulajdonságokról, amiért lebeszélném azokat, akik a divat hóbortjának áldozva — vadállatokat tartanak (köztük farkast is) háziállat helyett. Az így tartott farkas soha nem azt nyújtja gazdájának, amit elvárna tõle, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy kutya, nem beszélve arról, hogy bizonyos kor után már veszélyes is lehet. Soha nem lesz belõle hû csatlós, vakmerõ testõr vagy félelmetes házõrzõ. De ismerkedjünk meg egy kicsit jobban vele.
Hét-nyolc évvel ezelõtt történt nálunk, a Vadasparkban, hogy egy szibériai szürke anya és kanadai fehér apa "nászából" három kölyök született, pechjükre pont egy olyan nap, május elsején, amikor a legtöbb volt a látogató. Az anya addig cipelte õket körbe-körbe (próbálta minél jobban elrejteni) amíg a második nap már csak egy élt, a többi belepusztult a sok hurcolásba. Ekkor úgy döntöttem, hogy a megmaradt kis kant elveszem és mesterségesen igyekszem felnevelni. Ezt azért is mertem vállalni, mert az elõzõ években már több kis állatot neveltem fel így, – mesterségesen.
Etetését a kiskutyák felneveléséhez szükséges tejporral kezdtem, amit minden további nélkül elfogadott és háromhetes koráig cumisüvegbõl szopott. Akkor próbáltam áttérni a szilárd tápl