Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneascã, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen Magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfôtôl péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény számát. Címünk: impress@netsoft.ro

Díjszabás szavanként:

Elhalálozás..............................20 Ft Évfordulók, jókívánságok.......30 Ft Lakáscsere..............................30 Ft Társkeresô..........................50 Ft

Részvétnyilvánítás................…&# 133;..25 Ft Adásvétel-bérbeadás...............35 Ft

Keretes hirdetés esetében + 30%

Minimálisan 10 szót számláznak.

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetõk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.

Az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa

Két napon át ülésezett Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT) és a Szövetségi Egyeztetô Tanács (SZET). Szombaton a két testület együttes ülése a szövetségi elnök akár politikai esszének is nevezhetô tájékoztatójával indult. (A sokirányú üzenetet hordozó elemzést mai lapszámunkban teljes terjedelmében közöljük.)Ezután történt meg a mûvelôdési alelnök kinevezése és megerôsítése, az RMDSZ költségvetésének elfogadása, valamint a helyhatósági választások eredményeinek elemzése.

Vasárnap folytatódott a tulajdonképpeni SZKT- ülés. Ennek napirendjén a Szövetségi Etikai Bizottság jelentése, a Szövetségi Operatív Tanács határozatainak elfogadása, a parlamenti, illetve elnökválasztás elôkészítése, az SZKT-tisztújítás elôkészítése, állásfoglalások, nyilatkozatok, interpellációk szerepeltek. (A tanácskozás szombati részleteire holnapi számunkban térünk vissza).

Olvasóinkat bizonyára leginkább a hónapok óta folyó úgynevezett "Kincses-ügy" kifejlete érdekli. Ezért térünk ma erre ki részletesebben.

Miután Markó Béla újra ismertette a Szövetségi Operatív Tanács (SZOT) döntését, miszerint többrendbéli szabályzatsértés, illetve az SZKT, TKT és más fórumok határozatainak be nem tartása miatt felfüggeszti Kincses Elôdöt elnöki tisztébôl, parázs vita alakult ki a szemmel láthatóan két ( már ekkor kitetszett, hogy aránytalan) táborra szakadt képviselôk között. A vita végére azonban a Kincses Elôdöt támogatók kevéske tábora is elfogyott, a kezdetben nagyobb, késôbb mind lankadóbb hévvel ôt felkaroló Reform Tömörülés tagjai is kihátráltak a védelmi vonalból.

Kincses Elôd érintettként elmondott "védôbeszédében" újra és újra népakaratot emlegetett, s követelte, hogy Markó Béla, Takács Csaba, Virág György, Kelemen Atilla, Nagy Zsolt és mások úgymond "kövessék meg a vásárhelyi magyarságot, mert miattuk nincs magyar polgármesterünk". Ha nem tartjuk be a szabályokat, mondta, akkor ki kell venni a szövetség nevébôl a demokratikus és szövetség szavakat, mert nem más, mint " az elnök által jóváhagyott gittegylet". Mások arról szónokoltak, hogy elriasztják az embereket, Katona Ádám pedig a kongresszus sürgôs összehívását követelte.

Kelemen Atilla az ügy olyan részleteire tért ki, amelyekrôl a testület tagjainak többsége mit sem tudott. Elmondta, hogy Kincses már a kezdetekben sem volt hajlandó a TKT- val együtt dolgozni, azzal, hogy "ez nem az én TKT-m". Elmondta, hogy az elôválasztásokon tett ellenôrzések során kiderült: az emberek nem is tudták, hogyan kell szavazni, s több száz olyan szavazólap került az urnákba, ahol 48 név szerepelt. Arról is szólt, hogy a saját maga által szabott 20 százalékot késôbb Kincses nem vette tekintetbe, s tizenakárhány százalékos jelenléttel és a sok száz érvénytelen szavazattal együtt is érvényesnek nyilvánította az elôválasztásokat. Tette ezt annak ellenére, hogy a TKT állandó bizottsága írásban kérte, ne hozza nyilvánosságra az eredményeket. Ismertette a TKT által elfogadott lista történetét, amikor éjjel fél kettôkor telefonon kellett visszahívni a megyei elnököt, aki fogta magát és faképnél hagyta a testületet. "Milyen kapitány, aki ilyen nehéz helyzetben otthagyja a csapatát?" – tette fel a szónoki kérdést Kelemen Atilla. Vagy talán már akkor tudta, hogy úgyis más listát tesz le? Ezek után elmondta, hogy Kolozsváron 8 órás egyeztetés nyomán született egy, az ügyvezetô elnök, a kampánystáb egy tagja és Kincses által is aláírt lista. Ezt kellett volna május 5-én letennie a választási irodába. Délelôtt fél tizenkettôtôl délután négyig együtt voltak Kincsessel, folytatta Kelemen Atilla, s egy szóval sem említette, mi a szándéka. Csak 5 óra után 10 perccel közölte telefonon, hogy a saját listáját tette le. Mire vall az ilyen eljárás?

Markó Béla szövetségi elnök szerint vasárnap délben nem személyi kérdésekkel kellene foglalkozniuk, ennél sokkal fontosabb lenne a parlamenti és az elnökválasztásra való felkészülés. Viszont nem hagyhatta, hogy bárkiben bármiféle kétely maradjon a dolgokat illetôen. Hangsúlyozta, hogy az RMDSZ elnökeként bizonyos felelôsségei és kötelességei vannak. Figyelmezette az SZKT-t, hogy órák óta arról vitatkoznak, hogy a szabályzatot be kell-e tartani. Ha a szabályzatot nem tartják be, súlyos politikai következményekkel járhat, figyelmeztette a képviselôket "A SZOT döntését elfogadhatja vagy elutasíthatja az SZKT, de az országos szabályzat- felügyelô bizottság határozatát nem bírálhatja felül egy megyei testület", utalt Kincses ama kijelentésére, miszerint a megyei szabályzat- felügyelô bizottság kötelezte úgymond arra, hogy a saját tanácsosi listáját tegye le a választási irodához. A szövetségi elnök újból és újból figyelmeztetett, hogy bizonyos jogai, kötelességei vannak, amelyek egy részét átruházhatja a területi elnökökre. Ezek azonban a felelôsség egy részét is átvállalják. Kincses Elôd viszont többszörösen is visszaélt a ráruházott jogokkal. Kérte a testületet, döntsék el: "mit akarnak? Azt, hogy az SZK döntéseit nem kell betartani, s egyszemélyes döntéssel is lehet listákat letenni?" Emlékeztetett a csíki területi szervezetben néhány éve történtekre, amikor a ma Kincses mellett hadakozók elítélték Domokos Gézát, mert saját feje szerint állította össze annak idején a jelöltlistát. Hibásnak érzem magam, ismerte el a szövetségi elnök, mert késôn intézkedtem.

Sok hosszas és jobbára fölösleges, személyeskedésektôl sem mentes vita után végül a Szövetségi Képviselôk Tanácsa szavazott arról, hogy elfogadja-e a Szövetségi Operatív Tanács határozatát. 51 igen, 16 nem szavazattal, 9 tartózkodás mellett a testület jogosnak ítélte Kincses Elôd felmentését. A döntés a június 15-én megtartandó tisztújító közgyûlésig marad érvényben.

Az SZKT külön színfoltja volt, hogy Kincses Elôd és társasága kiadványt osztogatott ."Ami a Népújságból kimaradt – Cenzúra 2000" címmel, amelyben válogatott magyarázkodásait adta közre. Szólnak ezek a szövegek kincses Elôd felfüggesztésének állítólagos szabálytalanságáról. Olvasható benne a megyei szabályzat-felügyelô bizottság adott idôben senki által sem ismert, pontosabban Kincses által eltitkolt "döntése" arról, hogy a Területi Képviselôk Tanácsa szabálytalanul változtatta meg a jelöltlistát stb. A "Népújságból kimaradt" – gyûjteményben hivatkoznak a nem létezô sajtótörvényre, az állítólagos érintettség jogára. Arról nem szól a fáma, hogy a buzgó helyi szabályzat-felügyelôk hogyan is felejtették el a köz tudomására hozni május 5-én lapzárta elôtt rajtaütésszerûen született álláspontjukat.

Amirôl nem tudnak a szabályzatot sajátosan felügyelôk, s a felfüggesztett elnök sem, az, hogy a választásokat veszélyeztetô rombolást megállítandó, a Népújság úgy döntött, hogy a választási kampány maradék idejére kizár minden áldatlan, s csupán személyi ambíciókat szolgáló széthúzást mélyítô vitát. Így ami a Népújságból kimaradt, hát kimaradt. A hiányt pótolhatták a szóban forgók, továbbra is feltûnô buzgalommal keresve a helyi román sajtó kegyeit, ahogy ezt tették a megelôzô idôszakban is. Tegyük hozzá, amit a közvélemény ugyancsak nem tud, hogy a felfüggesztett elnök már februártól többrendbeli feljelentést tett a Népújság két munkatársa ellen a MÚRE etikai bizottságánál, ahol ugyancsak többrendbeli mérlegelés után, a Kincses által felhozott vádak könnyûnek találtattak.

S ha már etikáról van szó, – lezárva lapunkban mindenféle "Kincses-üggyel" kapcsolatos vitát – tegyük mindehhez azt, amit Virág György, az SZKT titkára, a megyei kampánystáb alelnöke mondott az SZKT-n még szombaton az egész "Kincses -ügy" kapcsán: "Véleményem szerint itt nem szabályzati, hanem erkölcsi kérdésrôl van szó. Könnyû két hónap után arról vitázni, hogy mit kellett volna tenni. Kincses Elôd szerint azért nem nyertük meg a választásokat, mert ôt felfüggesztették. Szerintem azért, mert olyan listát tett le, amelyen tíz pontban is változtatott.

Szabályzatilag lehet elemezni, de engem emberi mivoltomban úgy meg nem aláztak, hogy a jelöltlista letétele elôtt két órával, bár együtt voltunk, az elnök úr nem értesített, hogy megváltoztatott listát tesz le. Ilyen körülmények között szabályokról beszélni, ízléstelen. A sikertelenséget a négyhetes, vagy a novembertôl mûködô kampánystáb viszi el? Személy szerint a Maros megyei 29 polgármestert odaadnám Vásárhelyért. Június 5-én, amikor 168 szavazaton múlott Fodor Imre gyôzelme, Kincses Elôd harmadmagával, és 30 újságírótól körülvéve vonult a székházhoz, és követelte Kelemen Atillától, adja vissza az irodáját. Mi ez, ha nem erkölcsi kérdés? A választási kampány hosszú munka volt. Azzal lesöpörni, hogy Marosvásárhely kudarc volt, elutasítom. Mert 34 olyan falu van a megyében, ahol RMDSZ-többségû tanács mûködik, 60 helységben van legalább alpolgármesterünk. Siker ez vagy kudarc, döntsék el önök".

Mielôtt az elmúlt néhány hónapra visszatekintenénk, kérem, engedjék meg, hogy elidôzzek az eltelt évtized tanulságainál. Sôt, ne lepôdjenek meg, egy pillanatig a magyar nemzet ezerszáz esztendejének a példája is megkísért.

Ma ugyanis, mint minden hasonló alkalommal, egy szövetség erejét és gyengeségeit kívánjuk fölmérni, utána pedig a közeljövô tennivalóit meghatározni. Ehhez képest természetesen túlságosan nagyívû és nagyigényû példálózásnak tûnik egy évezrednyi történelemhez visszafordulni. Úgy vélem mégis, hogy most hasznos lehet ez a visszapillantás.

Hiszen mi szövetségbôl lettünk, és szövetség által vagyunk. Nemzetté is így lett a magyarság, és végsô soron államot is így alapított magának. Amikor pedig ezt a szövetséget valaki megszegte, és a felmentô sereg nem érkezett meg idejében, akkor a magyar király belefulladt a megáradt Csele patakába, és százötven évig országolt a török fölöttünk.

Valószínûleg a komótosan igyekvô, meg- megállva rohanó, lassan vágtató Zápolya János sem sejtette, hogy az ellenlábas uralkodó Mohácsából nagyon hamar az egész nemzet Mohácsa lesz, mint egy gyorsan terjedô rákos daganat.

Álljunk hát lábujjhegyre, próbáljunk legalább a talapzatáig felérni ennek a képzeletbeli Mohács-szobornak, ennek a riasztó pusztulás- emlékmûnek. Sohasem lehet tudni ugyanis kitôl és mitôl lesz rossz álmuk az utódoknak.

Bô tíz évvel ezelôtt kötöttünk mi is, romániai magyarok egy egyezséget. Pontosabban a romániai magyarság akkor mindenki által hitelesnek elismert képviselôi léptek egyezségre az egész közösség nevében. Ez az egyezség nem arról szólt, hogy attól kezdôdôen egy véleményen leszünk, hanem arról, hogy szövetséget hozunk létre, és a közösen meghozott döntéseknek alávetjük magunkat, eszerint beszélünk és cselekszünk minden fórumon, ahol az általunk képviselt közösség sorsáról határoznak.

Tíz év hosszú idô egy olyan országban, ahol, mint a mesében, három nap egy esztendô. Három nap alatt itt ugyanis annyit változnak még akár a törvények is, mint másutt egy év alatt sem.

Éppen ezért az egyezségekbe bele lehetett fáradni ennyi idô alatt.

Az egyezségek, hölgyeim és uraim, amúgy sem örökéletûek.

Aki akkor hiteles volt, lehet, hogy ma már nem az. Aki akkor egyet gondolt, lehet, hogy ma már mást gondol. Az apák egyezsége amúgy sem kötelezô a fiakra, bátyáink szerzôdése amúgy sem érvényes öcséinkre.

Az egyezségeket akár újra is lehet tárgyalni.

Egyvalamit viszont nem lehet megtenni: egy helyben állva vágtatni a csatatér felé, mint hajdanában Zápolya János. Az utókor ugyanis nem arról beszél, hogy kinek volt igaza, még arról sem nagyon, hogy ki volt a tehetségesebb hadvezér, hanem hogy két tábor között majdnem elveszett a nemzet.

Azt gondolom, hogy lassan mi is nekiláthatunk újratárgyalni ezt a tíz esztendôs egyezséget, és vagy megerôsítjük ezt a szövetséget, vagy útjukra engedjük azokat, akiknek túlságosan nehéz ez a hûség. Én személy szerint azon vagyok és azon leszek, hogy ezt a szövetséget meg kell erôsíteni, mert jó egyezséget kötöttünk annak idején, és amit elértünk, így értük el, amit pedig nem valósítottunk meg, azt külön utakon járva, még kevésbé valósíthattuk volna meg. Az én igazságom dióhéjban ennyi, és nézzék el nekem, hogy a szokásosnál patetikusabb vagyok, de úgy látom, fennhangon is el kell ismételnünk néhány eszménket és rögeszménket akkor, amikor a már lezárult helyhatósági választások és a hamarosan kezdôdô parlamenti és elnökválasztási kampány között a továbblépés útjait-módjait keressük.

Így hát mielôtt a kényszer általi és az egyezség általi egység közti különbségrôl ejtenénk néhány szót, valóban el kell végeznünk egy rövid politikai helyzetelemzést.

A helyhatósági választások eredményeit nyilvánvalóan nem elegendô csak az RMDSZ által elért százalékokból kiindulva vizsgálni. Rossz politikai környezetben a jó eredmény is sokkal kevesebbet ér, mint kedvezô körülmények között, és ez fordítva is így igaz. Tagadhatatlanul balra tolódott a romániai társadalom, vagy legalább is azok, akik szavazatukkal véleményt mondtak, és bár a túlnyomó többségében az RMDSZ-re szavazó magyar közösség esetében kevésbé mutatható ki, minden valószínûség szerint ránk is érvényes ez a konklúzió. Hiszen fontos igazsága a mostani választásoknak az is, hogy általános kérdésekben a két közösség között nem olyan nagy a különbség, a részvételi arány például a magyarlakta vidékeken alig-alig különbözött a román megyékétôl. Nos, az általunk készített közvéleménykutatások is arra figyelmeztetnek, amire a mostani választási eredmények: a stagnáló gazdaság és az egyre több családra jellemzô létbizonytalanság balra tolja a választókat. Ez azt jelenti, hogy nekünk az ôszi parlamenti választásokra nagyon pontosan ki kell dolgoznunk a válaszunkat ezekre a kérdésekre, és nem elég egyfajta szociális demagógiával csitítani a kedélyeket, hanem konkrét megoldásokat kell kínálni.

Rendkívül fontos egyébként azt is kimondani, hogy ez a balratolódás nem kizárólagosan és nem elsôsorban a nacionalista retorikával gyakran élô Társadalmi Demokrácia Pártjának a szavazótáborát szaporította, hanem a többé-kevésbé baloldalinak tekinthetô, de reformpártibb Demokrata Párt, illetve a Szövetség Romániáért és részben a Nemzeti Liberális Párt támogatottságát növelte meg. Éppen ezért ma még eléggé nyitottnak látszik a parlamenti választások kimenetele, illetve az utána létrehozható koalíció jellege. Valószínûleg az államelnök-jelölés vagy -támogatás kérdésében is csak viszonylag késôn tud majd nyugovópontra jutni az RMDSZ. Mostantól fogva viszont gyakorlatilag nem lehet más feladatunk, mint az ôszi kihívásra minél alaposabban fölkészíteni a szövetséget. Mindazok részvételével, akik az egyezség általi egységet valóban fontosnak tartják. De errôl, mint jeleztem, késôbb szólok néhány szót.

Elemzésünkben egyébként arról is beszélnünk kell, hogy ennek a kampánynak a veszedelmes hordalékaként ismét elôkerült ugyan a magyarellenesség, sôt, súlyos szoborgyalázásra is volt példa, ám az utólagos helyi és megyei tárgyalások azt mutatják, hogy a román-magyar viszonyban mégis elkezdôdött egy szemléletváltás.

Egyrészt helyi és területi szervezeteink nagyobb politikai hozzáértésének és tapasztalatának, másrészt az említett kezdôdô szemléletváltásnak, tehát lehetséges partnereink jó értelemben vett színeváltozásának köszönhetô, hogy a négy évvel ezelôttinél sokkal jobb egyezségekre jutott az RMDSZ, és sokkal több vezetô tisztségre tettünk szert ezáltal. Nem valószínû, hogy négy évvel ezelôtt ki lehetett volna alakítani olyan helyzetet, mint például Szatmár megyében, ahol a prefektus is, a megyei önkormányzat elnöke is RMDSZ-es. Tudom, persze, hogy mindez csak eszköz, és a kérdés az: mit változtathatunk ezáltal a helyzetünkön. Szerintem nagyon is sokat, esetleg kevésbé látványosan, mint ahogy azt egyesek elvárnák. A következô négy esztendôben ugyanis minden jel szerint növekedni fog nálunk is az önkormányzatok súlya, nem beszélve arról az eshetôségrôl, hogy amennyiben országosan ellenzékbe kerülünk, akkor még fokozottabban kell majd az önkormányzatokra támaszkodnunk.

Ehhez viszont az eddiginél eredményesebb önkormányzati stratégiákra van szükségünk. Pontosabban, önkormányzati stratégiákra van szükségünk ott is, ahol mostanáig ilyesmi nem létezett. És itt érkeztünk el a független polgármesterek és tanácsosok kérdéséhez, amit sokan statisztikai adatként kezelnek. Állítólag ugyanis azért fontos, hogy az RMDSZ listáin jusson be valaki, mert ilymódon az országos átlagot növeli, tehát jelentôségünket az országos rangsorban. Ha csak ennyirôl lenne szó, akkor ettôl igazán el lehetne tekinteni. Ám a lényeg egészen máshol van: az RMDSZ- nek részletes stratégiát kell kidolgoznia minden községre, minden városra, minden régióra, és akkor majd nem kell senkinek kérdezgetnie, hogy mivel tehet többet egy RMDSZ-es polgármester, mint egy független. Egyébként az önkormányzati választásokon akkor is jó eredményeket értünk el, hölgyeim és uraim, ha ezt sokan mindenféle matematikai trükkökkel cáfolni próbálják. Ezt már megszoktuk, és elviseljük valahogy, legfennebb elgondolkodunk azon, hogy kinek drukkol az ellendrukker. Tényleg, ki tudná megmondani: végül is kinek drukkol a magyar ellendrukker, akinek az sem elég, hogy Erdélyben mi szereztük a legtöbb mandátumot?

Nem én találtam ki, hogy megerôsödtünk az önkormányzatokban, a számok mutatják ezt. Ám ezek tényleg csak számok maradnak, ha a következô négy esztendôben nem építünk rájuk, mint mondottam, stratégiát.

Mint ahogy nagy veszteségünk is volt az idén: Marosvásárhely. Ez a veszteség magyarázható részben a területi szervezet hosszan elhúzódó és csak az utolsó utáni pillanatban orvosolni próbált válságával, részben azzal, hogy egy másik magyar jelölt többszáz szavazatot elvitt az elsô fordulóban, de alapjában véve lélekszámunk csökkenésérôl kellene beszélnünk, és arról, ami emögött van: tíz esztendeje nincs Marosvásárhely- stratégiánk. Erdély legnagyobb magyar lakosságú városába, a Székelyföld peremén elhelyezkedô székely fôvárosba nem telepítettünk új intézményeket, hanem egyfajta utánpótlásként használtuk, ahonnan elmentek és elmennek a magyar fiatalok. Marosvásárhely mostantól fogva nem tud utánpótlás lenni, nem tud értelmiségi tartalékként mûködni, innen elmenni most már nem szabad senkinek. Legalább most mindenkinek fel kellene ismernie, hogy ez a város nekünk egyik központunk kell hogy maradjon. Marosvásárhelyen 1990 és 1999 között történelmi egyházaink sokezerrel több magyart temettek, mint amennyit kereszteltek. Ehhez még hozzá kell számítani a kitelepülôket, és akkor talán érthetô, miért neveztem az itteni 2000-es népszámlálásnak a választásokat.

Mi a szülôföldön való megmaradást és nem a szülôföldön való kipusztulást jelöltük meg célunkként, és úgy kell cselekednünk, hogy ne csak a múlt, hanem a jövô népe is legyünk itt Erdélyben.

Ehhez viszont újra kell gondolnunk 1989-1990-es egyezségünket, és nem kizárólagosan testületi üléseken kellene errôl vitáznunk, mint ahogy talán szavaznunk sem kell róla, hanem az egész romániai magyar közéletnek kellene ezt a sajtónyilvánosság segítségével megvitatnia.

Kell-e még az egység?

Kell-e még az egység azoknak, akik RMDSZ-tagként hirdették az RMDSZ-en kívüli pluralizmushoz való jogot, és éltek is ezzel a különös jogukkal akkor, amikor függetlenként indultak?

Kell-e még az egység azoknak, akik miután vesztesen kerültek ki az elôválasztásokból, szavukat balkáni módon megszegve mégis jelöltették magukat?

Kell-e még az egység azoknak, akik olyan szívesen bíráltak minket, amiért román pártokkal adtuk össze magunkat a kormánykoalícióban, ám ôk eközben román párt listáján indultak tanácsosként az egyik székely kisvárosban?

Kell-e még az egység annak, aki, ha kell, ha nem, szívesen biggyeszti neve alá RMDSZ-tisztségét, de a kampányban arról elmélkedett, hogy nem kell feltétlenül az RMDSZ-re szavazni?

Kell-e még az egység azoknak, akik civil szervezetnek álcázva egy másik, politikai szervezetet hoztak létre a választásokon való részvétel végett?

Kell-e még az egység azoknak a magyarországi politikus barátainknak, akik tíz esztendô alatt sem értették meg, hogy nekünk nem tíz éve, hanem nyolcvan éve, Trianon óta más törvények szerint kell élnünk, minket kisebbségi sorsba taszítottak, mi csak akkor szervezôdhetünk majd igazán ideológiák szerint, amikor a kisebbségi elnyomatástól valami módon megszabadulunk?

Aki minket kívülrôl vagy belülrôl egyszínûre kíván átfesteni, az tulajdonképpen meg akar minket osztani. Ez az állítás látszólag paradoxon, de a valóságban az RMDSZ leglényegét fejezi ki, hiszen éppen ezért nem vagyunk és nem leszünk politikai párt.

Tetszik vagy nem tetszik, a romániai magyarság számára még nem jött el sem a jobboldali, sem a baloldali Kánaán, a romániai magyarság egyelôre még a létéért harcol, hölgyeim és uraim, mégha politikai eszközökkel is.

Marosvásárhely lakossága keserves leckét kapott abból, hogy hol ér véget a demokrácia, és hol kezdôdnek az etnikai törésvonalak. Megkaptuk a leckét demokráciából oly módon is, hogy egyesek szerint - köztük RMDSZ-es kollégák szerint is - meg kell érteni azokat, akiknek nehéz ez a hûség, szabadulni akarnak tôle, és különben is, csupán a minôség keres magának különutakon helyet. Nagyszerû minôség, nagyszerû különút például a marosvásárhelyi úgynevezett szabaddemokratáké!

Az eredményen el lehet gondolkodni.

El lehet gondolkodni azon, hogy a tömbmagyar vidékek pluralizmusáról való sok hamis elméletnek mi lehet a következménye.

Egyébként szinte szégyellem, hogy ilyesmiket kell mondanom. Én is demokratának szeretném tudni magamat, de azért ne várják el tôlem, hogy elnézô mosollyal tegyem föl a kérdést: milyen szövetség az, amelynek tagjai kampány idején is egymást lôdözik? Milyen szövetség az, amelynek tagjai az eddiginél határozottabb föllépést kérnek elnöküktôl minden politikai lés erkölcsi félresiklás esetén, ám egyesek közülük rögtön felháborodnak, amikor ugyanez az elnök a megszokottnál keményebb intézkedéseket hoz az egyik szószegô és szabálysértô megyei vezetôvel szemben?

Hadd kérdezzek meg valamit önmagunktól, végül is minden romániai magyartól: tényleg nem vesszük észre, hogy 1989-1990-ben mi egy csodálatos egyezséget kötöttünk? Tényleg nem jöttünk még rá, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a Kárpát-medence legnagyobb, legstabilabb és legeredményesebb politikai szervezete volt ebben az évtizedben? Tényleg becsületes dolog az, hogy úgy beszélünk sokszor errôl a szervezetrôl – mindannyiunk közös szervezetérôl –, mint amit szégyellni kell, félre kell dobni, le kell tagadni, el kell felejteni? Nem nekem van dicsekvésre okom, hölgyeim és uraim, hanem a romániai magyar közösségnek, amely ezt a szövetséget létrehozta, fenntartotta és meggyôzôdésem szerint ezután is fenn fogja tartani. Nem csupán tôlem veszi el a tisztességgel végzett munka érzését, aki lépten nyomon ezt a szövetséget pocskondiázza, nem is csupán néhányunktól, hanem százaktól és ezrektôl, helyi és területi szervezetek neveseitôl és névtelenjeitôl. Nekünk sok feladatunk lesz a következô hónapokban, és tudnunk kell, kire számíthatunk.

Meg kell újítani mindazokat a szervezeteket, amelyek saját hibájukból nem tudták sikerre vinni a helyhatósági választásokat.

Ki kell dolgozni az elkövetkezô négy esztendô önkormányzati stratégiáit.

Meg kell kezdeni a felkészülést a parlamenti és az elnökválasztásra.

Meg kell vonni négy év kormányzási mérlegét.

Pontosan meg kell határozni, hogy milyen körülmények között vállalkozhatunk ismét kormányzásra.

Fel kell készülni arra is, hogy ellenzékben leszünk, és ehhez szintén részleges stratégiára van szükség.

Mindezt a következô két-három hónapban kell elvégeznünk.

Emellett véleményem szerint kinek-kinek elemeznie kell a tíz esztendôvel ezelôtt megkötött egyezség feltételeit. Kinek-kinek el kell döntenie: hajlandó-e együtt maradni a többiekkel ebben a "talpig nehéz hûségben"? Ha elvásott a régi egyezség, kössünk majd új egyezséget, de azt semmiképpen se higgyük, hogy elmúlt a szövetségek ideje, mert csak kisebbségi sorsunkkal együtt fog elmúlni.

Aki pedig azt hiszi, hogy gondjainkat helyettünk megoldja más, annak csak annyit mondhatok: helyben vágtató zápolya jánosokra nincsen most szükség.

Hintalovasok ügetnek felénk mindenhonnan, segítô szándékuk talán valódi, de alattuk a ló, bizony: hintaló!

Ezt a szövetséget mi kötöttük, mi tettük erôssé, ez a szövetség értünk van és mi döntünk róla ezután is!

Marosvásárhely, 2000. július 1.

Muzaffer Esder alezredes, az ankarai szárazföldi alakulatok megbízott tisztje vezetésével 15-tagú felderítô zászlóalj érkezett a megyeszékhelyre. Az ismerkedési és ünnepélyes megnyitóceremóniára a tegnap a vásárhelyi helyôrség Maros-hídi kaszárnyájában került sor.

– A békepartnerség keretében elsô alkalommal tartózkodnak városunkban a törökországi belügyminisztérium alegységei – köszöntötte a jelenlevôket Mosneag Gheorghe ôrnagy, a vásárhelyi felderítô zászlóalj parancsnoka. Kiemelte: a közös kiképzô két hetet tart, ebbôl egyet a laposnyai kiképzôtáborban töltenek, majd a vásárhelyi helyôrségnél folytatják az elméleti és gyakorlati felkészítôt. A harci bevetések mellett a programban sport- és kulturális tevékenységek is szerepelnek. Az ôrnagy véleménye szerint a kiképzô jó alkalom a baráti kapcsolatok kialakítására, valamint a két csapat közötti rugalmas kommunikáláshoz, a fair-playhez a vetélkedôkön. Megtudtuk, hasonló tapasztalatcseréket már évek óta szerveznek a román és török belügyminisztérium alárendeltségébe tartozó alakulatok között, Marosvásárhelyen azonban elôször kerül sor ilyen jellegû rendezvényre.

– A kéthetes közös felkészítô egy újabb lépés a legionáriusi béke létrehozásában – mutatott rá beszédében Muzaffer Esder alezredes, majd sok sikert kívánt mindkét alegységnek a gyakorlatok minél jobb és hatékonyabb véghezvitelében.

Rusu Anghel ezredes, a 6-os Hadtest vezérkari fônöke beszédébôl megtudhattuk, a román és török hadsereg közötti kapcsolat-kialakítás 1989 után kissé félénk volt, jelenleg azonban nagyobb méreteket ölt. Ennek tanúbizonysága a jelenlegi közös kiképzô megszervezése is. A következôkben Nicolae Suciu ezredes, a kolozsvári területi 4-es Hadtest parancsnoka szólt az egybegyûltekhez.

Zárómomentumként a két zászlóalj díszlépésben vonult fel.

Nem az a mûalkotás, amely összetéveszthetô a természettel, hanem amely különbözik tôle. Ezt ugyan Vasarelyrôl írták, de a modern fotómûvészetre is vonatkoztatható. A holnap analfabétái már nem csak azok lesznek, akik nem tudnak írni és olvasni, hanem azok is, akik nem fognak tudni fényképezni, idézte Moholy-Nagy Lászlót a Veszprémi Objektív Fotóklub vasárnapi tárlatának megnyitóján Bölöni Domokos. A gondolat átvihetô a számítógép, az internet használatára. A fotó elfoglalta méltó helyét a mûvészetek között. És hasznosítja a technika kínálta lehetôségeket, eljárásokat, módszereket. Az unitárius tanácsteremben Nagy László lelkész köszöntötte a népes közönséget. Lapunk munkatársa ismertette a veszprémi klub tevékenységét, majd élôinterjút készített dr. Erdész Károllyal. A klubelnök, aki feleségével, E. Kisházi Rozáliával és Halmai Róberttel látogatott el városunkba, kifejtette a csoportosulás mûvészi krédóját. Az amatôrként bejegyzett szervezôdés eredményei messze túlmutatnak a mûkedvelésen, céltudatos mûvészi tevékenységrôl tanúskodnak. A veszprémiek munkái igazolják Paul Valéry frappáns gondolatát a festôrôl, akinek "nem azt kell festenie, amit lát, hanem azt a képet, amelyet látni fognak." A fény "objektívvel fölfegyverzett" szerelmesei ilyen eszmék bûvöletében alkotnak. (A kiállítás három héten át tekinthetô meg.)

"Átéltünk ezerszáz évet,s ha alkotni tudunk… átéljük a következô évszázadokat is…" – idézzük Nemeskürthy Istvánt. Üzenetként élni szavaival, nem csak azért idôszerû, mert egy nyugdíjas pedagógus kiállításáról van szó, hanem azért is,mert a Felsôvárosi Ref. Egyházközség templomában vasárnap délelôtt tartott hálaadó istentisztelet – a Szöllösi Lajos által faragott szószéken elsô alkalommal prédikálhatott Kelemen Attila lelkipásztor-a Református Magyarok IV. Világtalálkozójának jegyében került sor. A prédikáció alapjául szolgáló bibliai verset értelmezve – a gadarenusi embert "nem bírta senki lekötni" … "sem ôt megfékezni" mert "magát kövekkel vagdosta…" vált intôvé az üzenet: A századvég embere képtelen figyelni. Indulataiban, cselekedeteiben nem tudja ôt senki csitítani! A lemondás számára nem kézenfekvô. Emiatt kel épp azok ellen, akik ôt szeretik. Okoz fájdalmat azoknak, akik ôt segítik. E keresztényhez nem méltó életmódon javítani kell ahhoz, hogy igazi, örökké érvényes értékeket tudjunk teremteni. A mûvészet és a mindennapok között nincs határvonal. A szépséget az emberi igény teremti emberi igényre válaszolva. Ezt példázza Szöllösi Lajos az egyházközség székházában az istentisztelet után megnyitott kiállítása is. Nem véletlenszerûek Hunyadi László szobrászmûvésze szavai: "Hivatásérzettel, nagy lélekkel lehet csak az alkotás oltárán áldozni! Tisztelve múltunkat, a hagyományt, a népmûvészetet, a népdalt. Szöllösi Lajos hagyományos ábrázolásmódjában él a figura. Mondanivalója van. Harmonikusan komponálva a formát beleképzeli az élô fába. A fa iránti óriási tiszteletével teremt igazi remekmûveket…" Bandi Dezsô iparmûvész azt hangsúlyozta, hogy Szöllösi Lajos alkotásainak ott a helye bármely országos megmérettetésen.

A kiállítás július l6-ig tekinthetô meg, naponta 9-l3, illetve l7-l9 óra között a templom tanácstermében.

Atlétika

Bukarestben rendezték meg az országos atlétika gyermekbajnokság döntôjét, melyen Maros megyét nyolc sportoló képviselte, hatan az ISK–9-es Sz. Általános Iskola, ketten pedig a szászrégeni ISK részrôl, Sorin Balas, Szabó Barna, illetve Vass Georgeta edzôk tanítványai.

Egészen kivételes teljesítményt ért el Balla József Attila (9-es iskola), aki ötpróbában országos bajnoki címet szerzett. 2147 pontos eredményét próbánként a következô idôkkel sikerült teljesítenie: 60 m: 8,05 mp; 60 m gát: 10,61 mp; távolugrás: 538 cm (országos korosztályos csúcs!); súlylökés: 8,20 m; 800 m: 2:2,28 p.

Ugyancsak említésre méltóak a Kecskés Levente és Darius Pop által elfoglalt 6. helyek, távolugrásban (481 cm), illetve 60 méteres gátfutásban (10,58 mp). Daniela Andone és Anisoara Flueras (60 m gát), Silvia Bungardean (60 m) döntôbe jutottak saját versenyszámaikban.

Külön esetet képvisel Kecskés Levente, akit Szabó Ferenc rúdugrásban készít fel. Ô azért nem versenyezhetett ebben a számban, mert egyetlen induló volt, s ezért a szövetség törölte a mûsorból a rúdugrást. Az elmúlt évben szintén egyetlen induló volt rúdugrásban, mégis megrendezték a versenyt. Igaz, a tavalyi bajnok bukaresti és nem Kecskésnek hívják.

Amikor önök ezeket a sorokat olvassák, már tudják, hogy ki az Európa-bajnok. A mindenki által esélyesebbnek tartott Franciaország, mely együttesben Zidane a négy évvel korábbinál is jobban, érettebben focizik, avagy Olaszország, amely eddigi mérkôzésein látványban nem, de a labdarúgás minden apró csínjának-bínjának ismerete által tündökölt?

A mérkôzést tegnap este, lapzárta után játszották, így mi még nem tudunk errôl önöknek semmi érdemlegeset nyújtani. Elôzetest írni azonban mégsem akartunk, hisz bármilyen okosat találnánk is ki elôtte, az – a dolgok természetébôl fakadóan – utána mindenképpen túlhaladottnak hangzik.

Hogy mégse maradjanak olvasnivaló nélkül az Európa-bajnokságról, olyan színes híreket válogattunk össze, amelyek – akár Franciaország, akár Olaszország gyôz –, mindenképpen megôrzik érvényességüket. Nekünk pedig nem marad más hátra, mint megígérni, hogy holnapi lapszámunkban bôvebben foglalkozunk majd a minden idôk talán leglátványosabb labdarúgását hozó Európa-bajnokság döntôjével.

A marosvásárhelyi Sorinsan SE egykori sportolója, Codruta Lapadatescu, aki másodéves egyetemistaként jelenleg a kolozsvári Poli SE tagja, két érmet szerzett a Kolozsváron megrendezett karate Európa-bajnokságon, melyen 20 nemzet több száz sportolója indult.

A vadorjú stílus szinkron kata számában, két klubtársával (Crisan Monica és Vlad Codruta) együtt, gyakorlata Európa- bajnoki címre volt elég, míg kata egyéniben a 3. helyen végzett.

Az Európa-bajnokságon, melyet a Román Keleti Küzdôsportok Szövetsége négy stílusban rendezett, a legjobb csapatnak Olaszország bizonyult, míg az összesítésben Románia a 4. helyen végzett.

Egyre inkább gyökeret ereszt Marosvásárhelyen a lábtenisz, egy sportág, melyet évtizedek óta játszanak ugyan, de szervezett formában csupán most kezd elterjedtebbé válni. A Román Lábtenisz Szövetség Maros megyei fiókjának szervezésében a Víkendtelepen a Marosvásárhelyi Napok alkalmából szerveztek párosoknak kiírt turnét.

A versenyen 20 páros indult, melyeket öt négyes csoportba soroltak a szervezôk. A csoport gyôztesei, valamint a turné legidôsebb játékosait felvonultató csapat (Sándor József 54 éves, Fülöp Ferenc, az RLSZ megyei fiókjának elnöke, 58 éves) vett részt a döntô tornán. A végsô sorrend a következôképpen alakult:

1. Serbán Zoltán – Szilveszter László. 2. Moldován János – Szôcs Attila. 3. Zöld István – Lakatos Mihály. 4. Sándor József – Fülöp Ferenc.

A legjobbakat serlegekkel, oklevelekkel és pénzdíjakkal jutalmazták. Legközelebb augusztusban szerveznek lábtenisz turnét, amikor a triók, azaz három játékosból álló csapatok számára kiírt országos bajnokság megyei szakaszát bonyolítják le.

A XX. század sportgáláján a meglepetést Simon Lászlónak hívták. Míg Bölöni díjazása többé-kevésbé nyílt titok volt, addig az egykori szabadfogású birkózó világbajnok legjobb sportolóként való megnevezése csak a boríték felbontásakor derült ki.

Simon Lászlót nagyon sokaknak nem kell bemutatni, ám az újszülöttek kedvéért álljon itt gazdag pályafutásának néhány állomása: 1966-ban kezdett el birkózni György István keze alatt, miután elôtte úszott és vízilabdázott. Két hónap után már megnyerte a tartományi bajnokságot. 1968-ban 3. lett az országos bajnokságon, egy évre rá pedig elsô. Ekkor tizennyolc esztendôs volt. Elsô nemzetközi sikere az 1970-ben megnyert Balkán- bajnokság, amelyet késôbb többször megnyert. Ezek után nem volt olyan nemzetközi verseny, amelyen a dobogó 3. fokánál alább hagyta volna, lett légyen az Európa-bajnokság, világbajnokság vagy olimpia. Legnagyobb sikerei az 1974-ben, Isztambulban megnyert világbajnoki cím (Románia egyetlen ilyen címe szabadfogású birkózásban), az 1976-ban megnyert Európa-bajnokság, valamint az 1976-os montreali olimpián megszerzett bronzérem. 1978-ban vonult vissza, azóta edzô, az országos válogatott irányítója 1983-85 között, majd 1996 óta mindmáig.

– Számított arra, hogy az évszázad sportolójának választják meg Marosvásárhelyen? Milyen érzés volt, amikor felhívták a színpadra, hogy átvegye a díjat?

– Reménykedtem benne, de ôszintén szólva nem gondoltam volna, mert tudtam, hogy a labdarúgás sokkal népszerûbb, mint a birkózás. Ezért úgy véltem, hogy Bölöni Lacit egyedül választják meg, annak ellenére, hogy szigorúan az eredményeket tekintve, nekem talán jobb eredményeim voltak, de hát a foci, az akkor is foci marad. Ezért nagyon meglepôdtem, fôképp, hogy senki nem szólt egy szót sem elôtte, Bidiga Tibiék (szerk. megj.: a megyei sportigazgatóság igazgatója) sem, pedig aznap beszéltem velük. Mindenki tudta már, csak én nem tudtam, hogy engem választottak. Nagyon jó érzés volt, majdnem olyan jól éreztem magam, mint amikor megnyertem a világbajnokságot. Mi tagadás, meghatódtam...

– Az eredményei sorából csupán az olimpiai arany hiányzik. Montrealban mi hiányzott ahhoz, hogy a dobogó legfelsô fokára állhasson?

– Az olimpia elôtti felkészülés jó volt, de a többszörös olimpiai és világbajnok szovjet ellenfél jobbnak bizonyult. Ôt egyébként csak egyszer sikerült megvernem, 1974-ben, amikor világbajnok lettem. Nagyon reménykedtem, ám miután mégsem sikerült és kikaptam, a következô mérkôzést már nagyon kedvetlenül vívtam, könnyedén vettem a magyar Ballával a mérkôzést, s bár ôt rendszeresen megvertem azelôtt, itt tôle is vereséget szenvedtem. Így sikerült "csupán" a bronzérem megszerzése.

– Milyen feltételek között készültek akkor, a mostaniakhoz viszonyítva? Az általános nézet ugyanis az, hogy a feltételek egy ideig fokozatosan javultak, most pedig ismét egyre rosszabbak.

– Annak idején, Brassó Pojánán és Busteni-ben az edzôtáborokban olyan is elôfordult, hogy öten-haton aludtunk egy szobában. Most ennél sokkal jobbak a felkészülés feltételei. Akkor nemigen gondoltunk a pénzre, inkább a gyôzelemvágy hajtott.

– Értsem úgy, hogy manapság a birkózók is inkább pénzszerzési forrásként fogják fel a sportot?

– Mint minden sportágban, a birkózók is inkább az anyagi oldalát nézik a sportolásnak. Úgy vélik, hogy addig kell megszedjék magukat, amíg még aktívan sportolhatnak, hogy visszavonulás után legyen mire alapozniuk.

– Tehát most több pénzt keresnek, mint ön annak idején?

– Sokkal több pénzt. Én például a világbajnoki címért 13.500 lejt kaptam. Pontosabban 18.000 lejt, amibôl 4.500 lejt levontak adó címén.

– Annak ellenére keresnek ma több pénzt, hogy az eredmények gyengébbek...

– Valóban gyengébbek az eredmények, de ne feledjük, hogy a birkózás azóta hatalmasat fejlôdött, a Szovjetunió szétvált, s most minden egyes tagállam külön állíthat ki nagyon erôs versenyzôket. Az egész világ tele van ráadásul egykori szovjet birkózókkal, akik új hazájuknak versenyeznek.

– Beszéljünk egy kicsit a marosvásárhelyi birkózásról. Mikor lesz Simon Lászlónak méltó utódja?

– Utód volt, s reméljük még lesz is. A legjobb eredményeket Ballai Sándor érte el. 1985-ben a válogatottnál voltam edzô, akkor ketten is voltak Marosvásárhelyrôl, Mátyás Béla és Ballai Sándor. Mivel mind a hárman magyarok voltunk, azt mondták, hogy nem lehetséges, hogy ugyanattól a klubtól két versenyzô is a válogatottban legyen. Azt is mondták, ha mind elmegyünk az Európa-bajnokságra, nem jövünk vissza. Nagyon sokat harcoltam, míg végre beleegyeztek, hogy mindkettôt elvihessem. Olaszországban volt az Európa-bajnokság, szerencsére mindketten jól szerepeltek, Ballai harmadik, Mátyás második lett, s így nem lett semmi baj. Megemlíthetem továbbá Alin Pacurar nevét, aki Szászrégenbôl indult, s szintén nagyon jó birkózóm volt.

– És most?

– A tavalyig volt egy nagyon ügyes, nagyon ígéretes sportolóm, Incze Zsolt, aki azonban nem tért vissza a tavaly a világbajnokságról, Sydneybôl. De vannak mások is, s remélem, ha abbahagyom az edzôi munkát a válogatottban, Marosvásárhelyen ismét új tehetségeket fedezek fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy Márton József kollégám és a fiam keze alatt nem jelentkeztek tehetségek, mint például a nagyon fiatal Maki Levente, aki az országos ifjúsági válogatott tagja.

– Reménykedik, hogy a válogatott edzôjeként lesz még marosvásárhelyi sportolója?

– Persze hogy reménykedem, hogy lesz marosvásárhelyi sportoló a válogatottban, még akkor is, ha valószínûleg már nem én leszek a szövetségi edzô, mert azt tervezem, hogy az olimpia után visszavonulok.

– Belefáradt?

– Szinte soha nem vagyok itthon, évente csupán napokat tartózkodom Marosvásárhelyen, máskor vagy edzôtáborban, vagy külföldön vagyok, s ebbe nagyon bele lehet fáradni.

– Ha már az olimpiáról volt szó, miben reménykedhetnek a birkózás kedvelôi a sydneyi olimpián?

– Szabadfogásban sajnos csak egy sportolónk jutott ki, én nagyon reménykedem, hogy elcsípünk egy bronzérmet, ám legkevesebb egy hatodik helyre mindenképpen számítok.

– S ha Incze Zsolt itthon maradt volna?

– Ezt az olimpiát lehet, hogy nem fogta volna még meg, de a következôt biztosan, s akkor talán én is a válogatottnál maradtam volna még egy olimpiai ciklusra, hisz több szállal kötôdtem volna oda.

– Végül pedig, mit üzen azoknak a szülôknek, akik sportolni szeretnék küldeni gyereküket?

– Azt, hogy nyugodt szívvel küldjék ôket birkózni, mert egy nagyon egészséges, jellemformáló sportág, mely által távol maradhatnak nem kívánt tevékenységektôl, megerôsödhetnek. Véleményem szerint minden szempontból csak jól járhatnak.

A Muresul sportklub 21 éves versenyzônôje, Viorica Tigau mindenkit meglepett, amikor az év elején nem csupán az olimpiai részvételt tûzte ki célul az atlétikai versenyeken a hétpróbázók között, hanem az elsô hat hely egyikének megszerzését is.

Az utóbbi eredményei azonban ôt látszanak igazolni, s az atlétanô, ifj. Buhlea Mircea tanítványa, eredményeivel az olimpiai keretet összeállító szakemberek figyelmébe került. Az elmúlt héten az Alprom-Slatina névre keresztelt bukaresti nagydíjon 6289 pontos kitûnô eredményt ért el, amely sokkal jobb is lehetett volna, ha nem teljesít képességein alul gerelyhajításban és 800 méteren. Távolugrásban viszont a 683 cm-es ugrása nem csupán hétpróbázóként kiváló, egy valódi távolugrónak is dicséretére válna.

Figyelembe véve, hogy az olimpiáig még több mint két hónap van, s a csúcsformát minden bizonnyal Sydneyre idôzítették, Marosvásárhely joggal bizakodik – Szász Kálmán után – második olimpikonjában.

A hétpróbában a második helyet egyébként szintén Muresul-színekben versenyzô atlétanô, a veterán Liliana Nastase szerezte meg, 5924 ponttal.

Ne feledkezzünk meg azonban a harmadik atlétáról sem, aki ezen a versenyen városunkat képviselte. Az egyre jobb formát mutató Soós Levente megnyerte a 100 méteres vágtaszámot, 10,63 mp-ces teljesítménye a marosvásárhelyi felkészülési lehetôségekhez mérten igencsak jó eredménynek számít. Ha az olimpiához nem is elég, Soós Levente tagja lesz a Balkán-bajnokságon és az Európa Kupán induló román válogatottnak.

Vélemény

Igen nagy meglepôdéssel olvastam a Népújság június 26-i számában a XX. század marosvásárhelyi kitüntetett sportolóinak hivatalos listáját.

Én több mint harminc éve foglalkozom megyei szinten asztalitenisszel, s a kitüntetett asztaliteniszezôk között meglepôdéssel olvastam egy olyan volt sportoló nevét, mint Szentiványi István. Fel szeretném hívni a gála szervezôbizottságának tagjai, valamint a Népújság sportrovata olvasóinak figyelmét, hogy Szentiványi István, Marosvásárhelyre kerülése után, említésre méltó eredményt nem ért el, sem mint játékos, sem késôbb, mint edzô. Ami pedig a kolozsvári CSM- nél végzett tevékenységét illeti, az egyesület második csapatában játszott, hisz a CSM I csapata, amely gyakorlatilag egybeesett a román válogatottal, olyan játékosokból állt, mint dr. Radu Negulescu, Dorin Giurgiuca, dr. Réti Albert és Cobirzan Ioan, amelyben még tartalék sem lehetett.

Ugyanakkor meglepetésemre a post mortem kitüntetettek listájáról hiányzott Verzár Sándor edzô, aki a marosvásárhelyi asztalitenisz kiemelkedô szakembere volt, a legeredményesebb ebben a szakmában városunkban. Nagyon sok gyereket fedezett fel az asztalitenisznek és indított el útjukon, akik késôbb országos és nemzetközi versenyeken is jó eredményeket értek el. Ilyenek voltak: dr. Réti Albert, Sîngeorgean Iancu, Nemes Olga, dr. Naftali György, Paál Dénes, Toma Calin, Simon Csaba és mások. A Népújság sportrovatának asztaliteniszt kedvelô olvasói minden bizonnyal emlékeznek Sanyi bácsi tevékenységére, úgy is mint sportoló, úgy is mint kiváló edzô.

Jelen soraimmal nem a gálát megszervezô Pro XXI Alapítványt teszem felelôssé, hanem a Maros megyei ifjúsági és sportigazgatóságot, amely nem kellô figyelemmel állította össze az asztalitenisz kitüntetettjeinek listáját.

Bölöni Lászlóval három felvonásban találkoztam rövid marosvásárhelyi tartózkodása idején. Elôször a szervezett sajtótájékoztatón, újságíró kollégáim sokaságának társaságában; másodszor a Kultúrpalotában, ahol az évszázad marosvásárhelyi sportolójává választották; harmadszor pedig a szerkesztôségben, ahová Nagy Miklós Kund kollégám és jómagam meghívására érkezett egy rövid beszélgetésre.

Bölöni Lászlót az idôsebbeknek – a harminc éven felülieknek legalábbis – fölösleges bemutatnunk. A fiatalabbak kedvéért azonban, akik nem emlékezhetnek már az ASA aranycsapatára, s Bölöni góljaira a román labdarúgó válogatottban, íme karrierjének története dióhéjban: 1954. március 11-én született Marosvásárhelyen. Dicsôszentmártonban kezdett focizni, de 17 évesen már a marosvásárhelyi ASA felnôttcsapatában játszott a B-osztályban. Hamarosan a román válogatott tagja lett, amelyben 108-szor szerepelt. Ezt a rekordot csupán Hagi szárnyalta túl a közelmúltban. Az ASA játékosaként az A-osztály 4., majd sorban 2., 3. és ismét 4. helyezettje, a csapattal az UEFA-kupában szerepelt. 1984-ben a bukaresti Steauához igazolt, amellyel hatszor nyert országos bajnokságot, egyszer Bajnokcsapatok Európa Kupáját (a Bajnokok Ligája elôdje), egyszer pedig Európai Szuperkupát. 1983-ban Románia legjobb labdarúgójának kiáltották ki. Ehhez pedig tegyük hozzá mi: 2000-ben – Simon László mellett – Marosvásárhely XX. századi legjobb sportolójának. A közelmúltig a francia elsô osztályú Nancy csapatának volt vezetôedzôje.

Nos, Bölöni László mindezen sikerek ellenére – vagy éppen azért? – még mindig az a végtelenül szerény, közvetlen ember maradt, akinek tizenhét évesen a vásárhelyi szurkolók megismerték, s amiért, 47 éve ellenére, még mindig mindenki Lacikának emlegeti. Errôl mindenki meggyôzôdhetett, aki találkozott vele rövid itthon- tartózkodása idején. Zsúfolt programja, fáradtsága ellenére készségesen állt bárki rendelkezésére, aki óhajtotta, s bár két nap alatt Pro Urbe-díjat és a XX. század legjobb sportolójának kijáró díjat is megkapta, hazalátogatásának legfontosabb programpontja mégis az édesanyjával való találkozás volt, aki ma is Vásárhelyen él. Bölöni László egyébként sohasem szakadt el teljesen szülôvárosától, 12 éves franciaországi tartózkodása alatt rendszeresen járt haza családjával.

Bár több mint száz alkalommal játszott a román válogatottban, búcsúmérkôzést mégsem szerveztek számára. Életének nem éppen ez a legkellemesebb emléke. A miértre diplomatikusan válaszol: Costica Stefanescu csapattársának játszott a búcsúmérkôzésén, akkor az ünnepeltnek meg sem engedték, hogy levetkôzzön. Talán ez az oka annak, hogy neki már nem is rendeztek ilyent. Pont egy erdélyi magyarnak fognak búcsúmeccset rendezni – lóg a levegôben a válasz, de a román újságírók elôtt nem mondja ki. Csak ennyit tesz hozzá: Románia nem képes megbecsülni értékeit. Úgy volt, hogy a századik találkozóját Bulgária ellen Marosvásárhelyen játsszák, mégsem lett belôle semmi, így városunk a Törökország elleni egyetlen nemzetközi találkozó megszervezésével maradt. Ki tudja, miért? Valakinek biztos nem tetszettek a város szurkolói, vagy az, hogy mást ünnepelnek, mint akit kellett.

(Rövid közjáték a sajtótájékoztatón: magyar kolléga románul kérdez, miután bemutatkozik. Bölöni magyarul válaszolna, de még megkérdezi: van-e valakinek kifogása az ellen, hogy magyar újságíróval magyarul beszéljen. Van, akinek van. Nem ért magyarul – mondja az egyik kolléganô –, hát románul folytatódik a beszélgetés. Ezt mindenki érti. Az összekacsintásokat azonban csak mi, mint például az elôbbi, búcsúmérkôzéssel kapcsolatosat.)

Remekül érzi magát itthon – mondja el közben Bölöni. Ahányszor hazajön, mindig meglepi, hogy úgy fogadják, mintha el sem ment volna. Ismerôsök állítják meg az utcasarkon, folyton ráköszönnek, érzi, hogy valójában itt van az otthona.

Nosza, akkor jöjjön haza, csináljon valamit a vásárhelyi fociból, hangzik fel az újságírói provokáció. Nevet: naivitás azt hinni, hogy egyedül bármit is megoldhatna. Nem egyszer kérték, hogy Laci, gyere, csinálj valamit, de elôször meg kell változnia az itthoni hozzáállásnak, ahhoz, hogy valami az eredmények tekintetében is megváltozhasson. Egy ember ugyanis nem tehet semmit. Ha itt élne – mondja Bölöni –, akkor biztosan megpróbálná mozgósítani azokat a tényezôket, amelyek tehetnek valamit a labdarúgásért. Nyugaton a politikusok nem véletlenül ülnek a dísztribünbe – mondja, hisz ezzel nagyon jó reklámot csapnak maguknak. Úgy tûnik, ez itt még nem mûködik. Mert ami itt, Marosvásárhelyen, most, a labdarúgás terén folyik az nulla, sôt a semmi alatti, egyenesen gyalázat. Senki nem tud ellenérveket mondani.

Igaz-e, kérdezik, hogy annak idején felsôbb helyrôl megtiltották, hogy az ASA bajnokságot nyerjen? Ismét diplomatikus a válasz: ô egyetlen mérkôzésen sem állt ki úgy a pályára, hogy a csapatának ki kellett kapnia. Ami persze – tesszük hozzá mi – nem zárja ki az elôbbi állítás igazát. Ismét egy összekacsintás? Ennél többet nem tudunk meg, tény, hogy annak idején minden szurkoló érezte: a bajnokságban nem az ASA-nak keverik a kártyákat.

Többen a Rapidról, esetleges jövôbeni romániai edzôi karrierjérôl érdeklôdnek. Láthatóan bosszantja a dolog, mert nem kíván bizonytalan dolgokról beszélni. A kollégák csapdáit azonban tökéletes diplomata módjára kerüli ki. A vadonatúj Rovernek, amellyel a városba érkezett, bukaresti rendszámán az AEL betûcsoport az Ana Electronics (George Copos, a Rapid tulajdonosának cége) rövidítése? – kérdezi az egyik újságíró. Nem tudom – hallatszik a válasz. A Rapidhoz való szegôdéshez azonban komoly ára van – mondja –, fôképp, hogy rengetegen telefonáltak neki, s nem mind hízelgô hangnemben.

Ha mégsem, hát hogyan tovább? A Nancytól nyolc év után váltak el, a lehetô legbarátibb hangulatban. Edzôként ennyit eltölteni egy csapatnál, hosszú idô! Változásra, pihenésre van szüksége. Ha a román felkéréseket nem tekintjük, Svájcból és Belgiumból van ajánlata, elôbb-utóbb elfoglal valahol egy állást, de az elônyöket és hátrányokat elôször alaposan meg kell fontolnia. Ha nem tér haza Romániába, az az egyik legnagyobb szomorúsága, hogy nem dolgozhat továbbra sem mint fogorvos. A fogorvosi diplomája ugyanis neki több mint mesterség, passzió. Míg a Steauánál játszott, saját rendelôje volt Bukarestben, ami megteremtette számára azt a függetlenséget, ami hiányzott a csapat többi tagjának. Ô ugyanis nem volt katona, így egyetlen tábornok sem fenyegethette a Duna-deltába való számûzéssel. Bár egész életében – belföldön legalábbis – katonacsapatokban focizott, egyenruhát sohasem viselt. Viszolygom az egyenruhától – teszi hozzá. Fogorvosi diplomáját azonban sajnos nem ismerik el külföldön, ezért 12 éve nem dolgozhatott tanult mesterségében. Szívesen újrakezdené, de ehhez mindent újra meg kellene tanulnia. Ezért – úgy tûnik – ezután már "csak" futball- edzô marad. A foci pedig csak nyerhet ezzel – tesszük mi hozzá.

Esetleges politikai szerepvállalásáról vall a végén. Nem tagadja, hogy szereti a politikát, s könnyen elképzelhetônek tartja, hogy egyszer visszatér Marosvásárhelyre, és közszerepet vállal. Úgy érzi, egyensúlyteremtôként léphet fel, segíthet a marosvásárhelyi sportélet újjáélesztésében. Persze, ezt csak valamikor, egy ma még körvonalazatlan jövôben…

– Mi a nehezebb feladat: játékosnak, vagy edzônek lenni?

– Játékosnak lenni természetesen sokkal könnyebb, mert az ember csakis önmagától függ, saját teljesítményéért felel. Játékosként addig nehéz, míg az ember egy bizonyos szintig eljut. Az én esetemben tisztában voltam azzal, hogy csak egy borzasztó katasztrófa esetén nyújthatok egy bizonyos nívó alatt, s ez biztonságot adott a pályán. Edzôként még mindig tisztában van az ember a saját értékével, azonban elképzeléseit ezúttal másokon keresztül kell megvalósítania, s ez egy bizonytalansági tényezôt jelent.

– Mennyire fontos momentum volt az életedben az olaszoknak 1983- ban lôtt gól, amelyet oly sokat emlegetnek azóta is?

– Nagyon fontos volt, hisz akkor hosszú évek óta a román válogatott nem jutott ki sehová. Mi megvertük a svédeket és Ciprust, döntetlent értünk el Olaszországban, de még mindig nem igazán hittük el, hogy továbbjuthatunk. Az olaszok éppen világbajnokok voltak, s úgy jöttek, hogy már volt egy vereségük, ezért nem veszthettek Bukarestben, mert az a kiesést jelentette. Mi mégis megvertük ôket, ezért a gól rendkívül fontos volt számomra. Tulajdonképpen ez volt az a csapat, amely kitört abból a jégburokból, amelyben a román labdarúgás addig található volt, erre a csapatra építkezett az a generáció, amely aztán az utóbbi években szinte mindenhová kijutott.

– Úgy véled, hogy túl korán születtél? Hisz a te generációdnak még nem adatott meg, hogy külföldön játszhasson és olyan pénzeket keressen, mint a mostaniaknak.

– Természetesen mindig jó lenne, ha az ember fiatalabb lenne. Biztos, hogy a mai körülmények között az élsportolók olyan szerzôdéseket harcolhatnak ki, amelyek valóban tükörképei a képességeiknek. Annak idején, hazai viszonylatban én természetesen nagyon sokat kerestem, elôfordult, hogy nem kellett a prémium, mert nem volt mit csinálni a pénzzel. Akkor, amikor édesanyámnak 1200 lej fizetése volt, én ott felejtettem 30.000 lejt az öltözôben, de nem érdekelt, mert nem hiányzott. Mi tehát igencsak kiváltságos helyzetben voltunk, de én ezt normálisnak tartom, mert rendkívülit is nyújtottunk. Külföldre viszont nem engedtek. Mégis jobban jártam, mint az elôttem születettek, Szatmári Lajos, Dumitrache, Dumitru, vagy Sames, akik nem csupán külföldre nem jutottak ki, henem még itthon sem kerestek annyit, amennyit megérdemeltek volna.

– A 108-szoros válogatottság még több is lehetett volna, ha nincs az az idôszak, amikor kihagytak a csapatból. Hogyan érted ezt meg?

– Errôl talán Ilie Verdet tudna többet mondani, hisz Kovács Pisti – Isten nyugosztalja – késôbb elmondta, hogy ô volt az, aki Valentin Stanescunak (ô volt a szövetségi kapitány, míg Kovács a technikai igazgató) kvázi megtiltotta, hogy beválogassanak. Ugyancsak Kovács István állította késôbb, hogy ebben az játszott szerepet, hogy Magyarország volt a selejtezô csoportban az ellenfél. Mindenesetre, számomra ez keserû emlék, hisz én úgy éreztem, hogy ugyanolyan jól játszom, mint korábban.

– Egy adott pillanatban szóba került a neved a szövetségi kapitányi poszt betöltésével kapcsolatban. Komolyan gondolhattad, hogy elnyerheted ezt a beosztást?

– A felvetésed eleve nem jó. Mit kell elnyerni? Ez nem egy verseny. Egyáltalán kivel versenyezzek? Jeneivel vagy Piturcával, vagy Lucescuval? Itt választásról van szó, s az amit az újságokban olvashatunk, hogy demokratikus voksolás döntött az edzô személyérôl, az rablómese. Itt arról van szó, hogy vannak emberek, akik közel vannak a tûzhöz, és olyanok, akik szintén a környéken találhatók, de nem igazán a legközelebb. Ilyen esetben az ember edzôi kvalitásai hatod- vagy hetedrendû tényezôt képeznek a döntésben. Az elsô az, hogy ismerjenek, hogy legyen erôs támogatód, hogy jól tudjad eladni magad. A többi, mondhatnám, mellékes. A nevem, gondolom, csak azért merült fel, mert egy meghirdetett "demokratikus" választáshoz jelöltek kellettek. Komoly esélyem csak akkor lett volna, ha nagyon akartam volna, és szabaddá tettem volna magam, de olyan körülmények között dolgoztam akkor Franciaországban, hogy nem tartottam érdemesnek abban a pillanatban belevágni. A választási kampányról meg csak annyit, hogy én decemberben már tudtam, hogy márciusban Piturcát választják, amit én egyébként egy nagyon jó döntésnek tartottam.

– Hogyan fogadtad a Pro Urbe-díjat, amivel a város kitüntetett?

– Vegyes érzelmekkel fogadtam a díjat. Az egyik érzés, ami hatalmába kerített, a nagy megtiszteltetésé volt, amelyben engem a város részesített. Másrészt, ami kicsit bántó számomra – rosszul fogalmazok: amire kissé felkapom a fejem, az az, hogy tudom – olvasom én is az újságokat –, hogy ezt a díjat külföldieknek ajánlják fel. Ezért megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy engem külföldinek könyvelnek el azok, akik tulajdonképpen szeretnek? Nekem még mindig hivatalos Marosvásárhelyre szóló személyazonosságim van! Ezért azt mondom, hogy nem akarok ünneprontó lenni, de valahol ott mocorog a fejemben ez a gondolat.

– Hogy látod a marosvásárhelyi labdarúgás jövôjét, tudsz-e valahogy segíteni, egyáltalán mit lehet tenni a vásárhelyi foci érdekében?

– Minden lokálpatriotizmust félretéve, ha egy ilyen ünnepséget megrendeznek, mint amilyen a XX. század sportgálája volt, ha ezt ilyen nagy érdeklôdés kíséri, ha ennyi energiát tudnak belefektetni, amint amilyet belefektettek, ez azt bizonyítja, hogy Marosvásárhelyen vannak emberek, akikre lehet számítani. A díjazott kiváló sportolók nem mentek mind el, nagy többségük itthon maradt, s az ô tapasztalatukra, tudásukra lehet alapozni. Ez a hozzáértés olyan sportszellemet kellene életre keltsen itt, Marosvásárhelyen, hogy – például –izgalommal várjuk azt a pillanatot, amikor a mûjégpályán – remélem még megvan?…

– Nem mûködik nyolc éve…

– Hát mûködjön! És várjuk már, hogy rendezzünk – teszem fel – egy Incze Paci- kupát. Vagy a Marosvásárhelyi Napokon milyen isteni lenne, ha a marosvásárhelyi úszócsapat vendégül láthatná a budapesti válogatottat. Pezsegnie kellene a sportéletnek. Tudom, hogy ehhez pénz kell, de a pénz elôtt elsôsorban lelkesedés kell. Ha abból indulunk ki, hogy jaj, istenem, erre sincs pénz, meg arra sincs pénz, akkor semmit nem érhetünk el. Beszéltem néhány – igaz kevés – emberrel, mint például a gázelosztó igazgatója, Tiberiu Petris, akik képesek bizonyos dolgokat megvalósítani. S ha ugyanazt, amit ô tesz, mások is meg tudnák tenni, s a város is tudna valamiben segíteni, mindjárt más lenne. Az ilyen lelkes embereket kellene valahol megfogni a sport számára, s abba az irányba vezetni, hogy valami történhessen. Természetesen nem minden szakágban lehet csodacsapata a városnak, de a sportélet pezsgésének jelen kellene lennie a város életében. Marosvásárhelynek kellene legyen annyi figyelme, annyi pénze, hogy a sportlétesítmények használhatók legyenek, hogy százával sportolhassanak az emberek, érezzék jól magukat, s akkor idôvel a bajnokok is megjelennek, akik példaképek legyenek. Fontos ugyanakkor kultiválni, fényesíteni a példaképeket. Elfogadhatatlan ugyanis, amit hallok, hogy nyolc éve nem mûködik a mûjégpálya. A szûzmáriáját! Az Incze testvérek városában! Ha a sportszellemet akarjuk fenntartani, a pályát tegyük rendbe, s nevezzük el az Incze testvérekrôl. Ehhez meg kell teremteni a pénzt, az érdekeltséget. Nem önmagáért, hanem azért, mert a sport egészséges szellemet nevel, mert barátságokat köt össze, mert megmutathatja, hogy a városban a román és magyar elem nem ellenfél, hanem éppen ellenkezôleg, társként tud együtt létezni. Ez a szellemiség aztán pedig máshol is kamatozhat. A futballra visszatérve, ugyanez érvényes. Hogy jó csapatunk legyen, le kellene ülnie azoknak az embereknek, akiknek lehetôségük van arra, hogy a körülményekhez képest megfelelô légkört biztosítsanak. S ha úgy érzik, elég értékes társaság gyûlt össze, meg lehet határozni a pontos teendôket. Csapatot, pénzért vásárolt játékosokkal, lehet hirtelen is összeállítani, de az legfeljebb egy évig, kettôig mûködhet. Nekünk azonban nem ez, hanem egy egészséges szellem kell, s lehet, hogy nekem ennek a megteremtésében lehetne szerepem.

Az egykori SMTCF, a nagyhírû vásárhelyi sportközépiskola 1955-ös, utolsó évfolyamának végzôsei találkoztak a napokban a régi iskolában, a Bolyai líceum épületében. Az akkori évfolyam olyan hírességeket adott a román sportnak, mint a többszörös világbajnok kézilabdakapus, Nagy Irén, vagy a két sportágban is válogatott szinten teljesítô Kelemen Ibolya. Elôbbi sajnos egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen a találkozón, az utóbbival viszont elbeszélgethettünk.

A fiatalabb korosztályok számára talán nem annyira ismerôs Kelemen Ibolya neve. A brassói születésû, gyermekként Nagyváradon nevelkedô mûugró- és tornásznô, Marosvásárhelyen érett sportolóvá, ahol az ország egyetlen magyar tannyelvû sportiskolája mûködött.

– Vásárhely a szívem csücske - vallja ezekrôl az évekrôl. - Itt jöttem rá arra, hogy a sport által teljesen új távlatok nyílnak meg az ember elôtt. Itt ismertem meg azt az elégtételt, amit a szívesen végzett munka eredménye biztosít.

A vásárhelyi sportiskola akkoriban az országban a legjobbak között volt. Bukarestben, amikor megtudták, hogy Vásárhelyrôl érkezett a jelentkezô a testnevelési fôiskolára, mindjárt felnéztek az illetôre, mert biztosak lehettek benne, hogy jó felkészítésben részesült. Nagyon sokat köszönhetek itteni tanáraimnak - mondja Kelemen Ibolya. - Ôk biztosították azt az alapot, amire késôbbi eredményeimet építhettem.

S melyek voltak ezek az eredmények? A Testnevelési Fôiskola színeiben, zsinórban ötször lett országos bajnok mûugrásban, s ugyanakkor a tornaválogatott tagja is volt, a fôiskola csapatával ebben a sportágban is országos bajnokságot nyert. Abban az idôben még meg lehetett azt tenni, hogy valaki egyszerre két sportágat is nemzetközi szinten ûzzön. Elôfordult - meséli, hogy egy idôben volt nemzetközi mûugróverseny Cardiffban, tornaverseny pedig Moszkvában. Akkor a felsô vezetés úgy döntött, hogy neki inkább Moszkvában a helye. Hogy ebben a döntésben mekkora szerepet játszott a politikai megfontolás, nem tudni, de - mint késôbb látni fogjuk - a politika végigkísérte életpályáját.

Aktív sportolói pályafutása befejezése után a román mûugró-válogatott edzôje lett, tanítványai között olyan neveket találunk, mint az 1972-es müncheni olimpián 13. helyezett Prelipceanu Sorana; Tóth Magdolna, akit szülei kivándorlási kérelme miatt zártak ki a moszkvai olimpiai keretbôl, s aki késôbb többszörös ausztrál bajnok lett; a Károlyi Béla egykori tornacsapatából mûugróvá vált Szakács Krisztina, aki az 1983- as Eb-n 5. helyet szerzett, s aki csak azért nem utazott a Los Angeles-i olimpiára, mert nem volt hajlandó Socaciura románosítani, miután eredeti keresztnevétôl - Tünde - már hasonló megfontolásból megfosztották; az 1987-es Európa-bajnoki ezüstérmes Popa Daniela.

Karriere politikai vonatkozásaira már utaltunk a Szakács-Socaciu esettel, de élete legkeserûbb élménye is hasonló fogantatású. 1960-ban a római olimpiára készülô tornászcsapat tagja volt. Hogy nem volt a leggyengébb, bizonyítja, hogy sikerült neki a csapat legjobbját, Elena Leusteant is megvernie, ám mégis itthon maradt, mert rajta kívül még két nem román tagja volt a csapatnak, s az mégsem fordulhatott elô, hogy a hatból három csapattagot nemzetiségiek tegyenek ki. Ezt Caius Jianu, a csapat edzôje többé-kevésbé nyíltan hozta a tudomására, mikor közölte, hogy helyette Scortea Emilia utazik. Ezután az eset után, amely örök nyomot hagyott életében, a mûugrásra összpontosított. Az államvizsga elôtt azonban újabb szerencsétlenség történt. A fôiskola tengerparti bázisán, Eforien végzôsként táborozott, amikor az utolsó este, szórakozás után hazatérôben, egyik kollégája véletlenül összetörte Gheorghe Gheorghiu-Dej villája kerítésének egyik kôvázáját. Hatalmas botrány keletkezett a dologból, szekuritáté, miegymás, az érintetteket kicsapták az egyetemrôl, ôt magát sem engedték államvizsgázni, a sportbázist pedig elvették az egyetemtôl. Ráfogták, hogy soviniszta magatartást tanúsított, hogy többször kijelentette, hogy a magyar sportolók jobbak a románoknál, s amikor Magyarországra utazott versenyezni, megérkezéskor megcsókolta a földet. Ebbôl persze egy szó sem volt igaz, de csupán három év után államvizsgázhatott le, miután ebben az idôben gyárban, könyvelôként, majd gyógytornászként dolgozott.

Aztán a nyolcvanas évek végén ismét beleszólt a politika az életébe. Fia, Lajcsák József, aki 21 évesen már országos mûugróbajnok volt, 1989-ben átszökött Magyarországra, ahol késôbb tizenegyszer nyert országos bajnoki címet. Kelemen Ibolya, miután itthon korkedvezménnyel nyugdíjazták, 1990-ben követte. A BVSC-ben lett edzô, ahol erdélyi magyarként, mint mondja: "senki vagyok, keresztülnéznek rajtam".

– Csak azt sajnálom, hogy elmentem innen - vallja be. - Ha a fiam nem ment volna, maradok. 1986-ban Németországban felajánlottak egy edzôi állást 8000 márka fizetéssel, mégis hazajöttem. Nem akartam én elmenni, de azt mégsem engedhettem, hogy elrontsák a fiam stílusát.

Ez a végszó. Egy élet és egy karrier története dióhéjban, melynek alapjait - a legfogékonyabb idôszakban - Marosvásárhelyen rakták le.

Jó dolog ez az internet.

Idegenbe szakadt egykori osztálytársam (nagy fizikus mellesleg!) rendszeresen olvassa a Népújságot, ma pedig be- emilezett nekem, hogy azt mondja: szabdzsekt – meccs!

Tudják, a "szabdzsekt" (subject) az a rovat, amelyet a levéliró tölt ki (ha akarja), hogy tudassa, mi a téma a levélben.

Utólagos (és remélem: szives) engedelmével, idézek a Dzsó levelébôl.

"Ami a Hagival törtenteket illeti, igazad volt, de remélem, mindenki tisztában van azzal, hogy ôt akkor nem lehetett volna a csapatból kihagyni, mert az Jenei fejébe került volna. Idôközben mi történt

vele? Lemondott? Remélem, ezután már nem teszik be Hagit a csapatba.

S mit gondolsz Chivuról, mert szerintem ô volt a legjobb a csapatból!

Most jön az, amit te másképp itéltél meg. Ugyanis szerintem a portugál–francia meccsen egyértelmû kezezés volt az Abel Xavieré, minden visszajátszást megnéztem és az a véleményem, hogy a keze a labda fele mozdult, ami egyértelmû jele a szándékosságnak. Lehet, hogy újabb felvételek, illetve egy jobb kinagyitás még több fényt vetne a történtekre, de persze ez mit sem változtatna az eredményen.

Ami a holland csapatot illeti, megérdemelték, hogy ne jussanak tovább, hiszen több mint 90 percen át tiz ember ellen játszottak tizenegyen és két 11-esbôl sem voltak képesek gólt rúgni.

Mondhatod, hogy a laikus beszél belôlem, de ôk profik és emiatt mondom mindezt."

Eddig az idézet. A francia–portugál mérkôzés 11-esét illetôen én még mindig nem vagyok meggyôzôdve arról, hogy tényleg az volt (még Zidane sincs, pedig ô aztán meg lehetne, elvégre ô lôtt gólt belôle). Ha kell, még egyszer bebizonyosodott, hogy a játékvezetés dolgában nem áll olyan fényesen az UEFA, mint a futball fejlôdése terén. Érdekes módon a FIFA is, az UEFA is újabb és újabb utasitásokkal látja el a birókat minden ilyen döntô torna elôtt, hogy ha igy kaszálnak el egy játékost, akkor még sárga lap jár érte, de ha már egy kicsit oldalról történik vagy a biró sporttárs úgy látja, úgy itéli meg, akkor jöhet a piros is. Ezekkel a módositásokkal annyit érnek el, hogy a legtöbb játékvezetô elvesziti a fejét és olyan döntéseket hoz, amelyeket normális esetben, utóbb pedig hideg fejjel maga is megkérdôjelez.

Nem tudom, emlékeznek-e arra, amikor 1994-ben, az amerikai World Cup- on egy szinesbôrû játékvezetô szó szerint alkalmazott egy nem tudom milyen, de éppen akkor életbe ültetett szabályt és úgy kipenderitette az azelôtt néhány perccel pályára lépett olasz Zolát, hogy (nem egészen stilusosan szólva) annak még a lába sem érte a földet.

Nicolae Grigorescu is azzal vonul a játék történelmébe, hogy az elsô partjelzô volt, aki befutott a pályára, hogy rendezgesse a sorfalat egy szabadrúgásnál meg miegymás. Grigorescu hazaérkezése után azt nyilatkozta: nem látja, hogy ennek a módositásnak van-e jövôje.

Nem tudom, egyedül vagyok-e a véleményemmel, de ideirom: a vb- és Eb-döntô tornákon bejáratott szabályok szerint kellene biráskodjanak a játékvezetôk. Kisérletezni lehet máshol és máskor is.

MESTER ERZSÉBETNEK Szovátára 38. születésnapja alkalmából sok boldogságot kíván: Kriszti, Bea, Jancsi és Barni. (v.)

ELADÓ jó állapotban levô 1989-es kiadású, rakteres ARO 320 D, brassói motorral, új rendszámmal és törzskönyvvel. Elônyös állat- és gabonaszállításra. Tel. 094-234- 040, naponta 8-22 óra között. (8608)

VESZEK bontott téglát. Tel. 092-354-455, 165-911. (8498)

ELADÓ igényesnek 1997 novemberi kiadású, 2.5 cm³-es Ford Transit TDI és 1997-es, 1.9 cm³-es Audi A4 TDI. Mindkettô forgalomba beírva. Tel. 161-445. (8539)

ELADÓ fehér Dallas hálószobabútor és teljes Bonanza nappali sarokkanapé ülôkével együtt. Tel. 216-602, 092-507-261. (8426)

ELADÓ román automata mosógép és kombinált hûtôszekrény. Tel. 216-602, 092-507-261. (8426)

ELADÓ ‘82-es kiadású VW busz, Pentium számítógép, Philips hifitorony, mikrohullámú sütô, 5 éves fejôstehén. Tel. 214-907. (8413)

ELADÓ 600-as Trabant és pótalkatrészek. Mezôcsávás 378. sz. Tel. 18. (8631)

ELADÓ központifûtés-berendezés, autogájzer. Tel. 250-774. (8726)

ELADÓ négyütemû kaszagép 2 méteres asztallal Csíkfalván. Tel. 576-449, belsô 41/A. (1)

ELADÓ U650-es traktor és ARO 243 utánfutóval. Tel. 254-555. (8723)

ELADÓ magánház Szentkirályon. Tel. 135- 401, 16 óra után. (8538)

VESZEK házat a város területén, egyedül az udvaron, 200 millió lejig. Tel. 165-911, 092-354-455. (8498)

KIADÓ földszinten bútorozatlan, telefonos háromszoba-összkomfort a központ közelében. Tel. 160-996. (8635)

ELADÓ kertes ház 800 m²-es telken: 2 szoba- összkomfort a Dózsa György utcában, kiváló privatizációs lehetôségekkel. Tel. 065/255-838, 065/122-144; 094-884-424. (8467)

ELADÓ 2, 3 szobás tömbházlakás olcsón. Tel. 092-529-643. (8680)

ELADÓ háromszobás, rendezett lakrész garázzsal a Fortuna környékén, 187 millió lejért. Tel. 137-306. (8628)

ELADÓ Marosvásárhelytôl 26 km-re, Bedében, csendes, szép fekvésû helyen jó állapotban levô, téglából épült, 2 szobából, konyhából, kamrából és pincébôl álló ház. Villany, gáz van, gyûrûs kút az udvaron. Azonnal telekelhetô. Ára megegyezés szerint. Tel. 145-216. (8557)

ELADÓ 2 szoba-összkomfort a Balcescu negyedben. Tel. 164- 651. (8449)

KIADÓ garzon. Tel. 140-732. (8654)

ELADÓ I. osztályú, V. emeleti garzon a Tudorban, a Brasovului utcában. Tel. 131-270 vagy 132-701. (8668)

ELADÓ ház Marosszentkirályon, a Virág u. 94. sz. alatt: 2 szoba, konyha, fürdôszoba, kamra, garázs, kert. (8728)

ELADÓ fogorvosi rendelô. Magurei utca 18/7. szám. Tel. 216-510. (8508)

ELADÓ 24 órás videokamera. Tel. 216-510. (8508)

SZÁLLÍTOK személyeket Suceavára, Szatmárra stb. kiskocsival + utánfutó. Tel. 257-490. (8543)

PÉNZT kölcsönzök. Tel. 092-529-643. (8680)

A MAROSSZENTGYÖRGYI C-tin Romanu Vivu Általános Iskola versenyvizsgát hirdet a következô katedrák elfoglalására: történelem – 1 katedra; német nyelv – 1 katedra. A versenyvizsga idôpontja: 2000. augusztus 25. Iskolai telefonszám: 258-773. (8689)

AUTOMATA mosógépek javítását vállaljuk az ügyfél lakásán. Tel. 143-294. (7779)

FÉLTENGELY-FELÚJÍTÁST, diójavítást, autójavítást, esztergálást, bádogolást vállalunk garanciával. Tel. 167-683. (8598)

Fájdalommal emlékezünk 1999. július 3-ra, amikor búcsú nélkül itthagyott örökre drága barátnônk, SZÁNTÓ MIHÁLYNÉ szül. Gudor Zsuzsánna tanárnô. Kedves lénye, szeretete felejthetetlen maradt. Emléke szívünkben örökké élni fog. Bánatos barátnôi: Nusi és Hajni. (8455)

Hiába föd a sírhant, mert emléked örökké él szeretteid szívében. Fájdalommal emlékezünk SZÁNTÓ
ZSUZSANNÁRA szül. Gudor halálának elsô évfordulóján. Testvérei, Kati, Erzsébet és családjaik. Nyugodj békében. (8709)

Oh, milyen drága voltál anyai szívemnek, amíg éltél, de a könyörtelen halál egy éve elragadott tôlem. Örök nyugvóhelyeden pihenj békében, drága leányom, ZSUZSÓ. Haláláig tartó bánatot hordozó édesanyád. (8709)

Szerettem volna még köztetek élni, de a halál gyôzött, el kellett menni. Búcsúztam volna tôletek, de szívem nem engedett, s így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek. Fájdalomtól megtört szívvel emlékezünk július 2-án, amikor 6 éve annak, hogy eltávozott szerettei körébôl az élni akaró drága jó édesapa, nagyapa és após, az andrásfalvi BÁN LAJOS. Emlékét szívünkben ôrizzük. Szerettei: leánya, fia, azok családjai és unokái, Renáta és Brigi