|
LII. évfolyam 47. (14403) |
2000. február 26., szombat |
Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro
fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetõk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.
Köszönjük városi tanácsunknak (szinte azt írtam, hogy pártunknak és kormányunknak) azt a nagyszerû határozatot, amelyet pusztán a lakosok életének védelmében hozott. Ezután már nyugodtan alhatunk – hideg – lakásunkban, mert nem fog felrobbanni a hõközpontunk, amelyet – ezután már – a nagyszerû gondoskodás folytán be sem szereltethetünk. Bevallom, ezek után türelmetlenül várom a kijárási tilalom bevezetését, hisz az utakon évente több száz többé- kevésbé súlyos balesetet jegyeznek, s mi lehet a leglogikusabb megoldás eme katasztrófák megszüntetésére, mint megakadályozni az embereket, hogy az autók közé menjenek? De a földgázzal üzemelõ kályhákba se gyújtsunk be ezek után, hisz a gáz közismerten robbanásveszélyes!
Ha már a törvény és a jóhiszemú szavazópolgárok tanácsosi székbe ültettek, hát szabályozunk. Szabályozunk, ha kell, ha nem, mit számít, csak elfoglaltságunk legyen. No meg a bürokratáknak is kell valami munkát adni, különben még utoléri õket Isrescu leépítési hulláma. Ám ha kellõképpen sok szabályozás van, akkor meg lehet magyarázni: íme, mekkora nyilvántartást, kimutatást, szabályellenõrzést, számlázást, engedélyezést, be- és kitervezést, láttamozást, értesítést, végre-, valamint be- és kihajtást kell elvégeznünk. Csak ennyien?
Szabályozunk és tiltunk: mikrohõközpontok nuku, vízórák csak a hatvanhat oldalas ilyen meg olyan regula szerint, melynek egyetlen a finalitása: az állampolgár fizessen, s lehetõleg ne legyenek egyéni elképzelései és megoldásai. Csak mindent elõírás szerint! És kommunában! Ne zavarjon senkit, hogy a felülrõl ránk parancsolt közösködés már bizonyította életképtelenségét, tessék csakis közös hõközpontokat építeni. Az urak, persze, nem proli lakótelepen laknak, hát talán nem tudják, hogy az esetek zömében szinte bizonyosra vehetõ, hogy a lépcsõházakban nem lesz mindenkinek pénze közös hõközpont építésére, esetleg összeférhetetlen természetû (van ilyen!) szomszéddal áldott meg valakit a jósors. Mindez nem számít! Fagyoskodjon a kedves tömbházlakó, illetve fizesse ki az elhanyagolt vezetékekben elillanó hõenergia árát is. Igaz is: ha lenne pénze egyéni hõközpontra, miért ne legyen arra is, hogy támogassa a nagy közös csõdtömeget?
Szabályozunk és rendelkezünk tehát, az állampolgár szent nevében. Nem a rosszul dolgozó állami monopóliumokat féltjük, ó, dehogy! Kizárólag az emberek féltése irányít, hisz láthatjuk, Nagybányán is... Közelebbi – netalán helybéli? – példa nincs. Mellesleg az effajta gyermeteg érvelés azt jelzi, hogy egyenesen gyengeelméjünek tartanak bennünket.
Szászrégen városi tanácsa dorgálást érdemel (vagy ott gyengébb az energetikai lobbi?), mert íme, Marosvásárhelytõl harminc km-re egyéni hõközpontok is felszerelhetõk. Ott minden bizonnyal nem robban. Vagy nem olvasnak nagybányai híreket.
Prefektusunk, mandátuma során nemegyszer élt jogával, hogy a városi tanács határozatait felfüggessze és a törvényszéken vonja kétségbe azoknak jogosságát. Hogy máskor mennyiben volt igaza, most mellékes. Azt azonban határozottan elvárjuk, hogy kérje az utóbbi évek egyik legantidemokratikusabb városi tanácsi határozatának – mely az egyéni hõközpontok felszerelését egész egyszerûen megtiltja (punktum!) – törvényen kívül helyezését.
A Nagybánya közelében bekövetkezett súlyos környezeti ártalom (ez az ott bekövetkezett esemény szakdszerû megnevezése) kapcsán nyilvánosan megszólalóknak se szeri se száma. Sajnos a véleményt mondók jórésze a szenzáció hatása alatt nyilatkozik, ír a még meg nem állapított környezeti kárról (ez egy másik meglehetõsen tisztázatlan polgárjogi fogalom), összekevervén a valóst a valótlannal, a lehetségest a lehetetlennel. Ezek után nem csoda, ha a jóhiszemû érdeklõdõ közönség a fejét kapkodva figyel az egymásnak ellentmondó információkra, és ha a hiteles közléseket is kétkedve fogadja.
Bár a szakszerû tájékoztatás kinyilvánított igényével íródott, a Népújság 2000. február 22. számában közölt "Nem elõzmények nélküli" (lokodi) szignóval ellátott írás többet árt, mint használ.
Az "idõnként szülõvárosában is elõforduló" (talán megfordulót akart írni a szerzõ) dr. Sárkány Kiss Endre szájába adott mondatok nem igazán szolgálják a fenti célt. "Az ellenõrzõ szervek" tevékenységét sommásan elintézõ megjegyzésrõl, miszerint azok "legnagyobb mértékû hanyagságáról … messzemenõ passzivitásáról és hozzá nem értésérõl van szó" nem vitatkozom, hiszen a felelõtlen, meggondolatlan értékelésekhez, ítéletekhez már egy évtizede hozzászokhattunk, de a szennyezések "eltussolásának", "titokban tartásának" a kijelentését súlyos vádnak, akár rágalomnak is tekinthetik az érintett hatóságok vagy személyek. Érdekes módon a környezetvédelemhez is a kívülállók értenek a legjobban, akárcsak a lelátókon ordítozó drukkerek a futballhoz! Itt jegyezzük meg, hogy cianidszennyezés nem csak az Aranyoson történt a megelõzõ évek során.A környezeti ráhatásnak a szennyezés fogalmával jelölt mértéke máskor és máhol is "elõfordult", bekövetkezett az országban, ismereteink szerint azonban nem vezetett a szóban forgó esemény által okozott környezeti ártalomhoz, környezetkárosodáshoz, bár amint már említettük a környezeti kár megállapítása hosszas szakmai és jogi vizsgálatot igényel.
Nem szeretném a szakhatóság mundérja becsületét védeni – hiszen magam is felügyeleti munkát végzek, állítólag hanyagul, passzívan és hozzá nem értõen –, de a környezetkárosítás számtalan, "tõlünk nyugatabbra" bekövetkezõ esetét fel tudnám sorolni, amikor azokat nem követték a szerzõ által emlegetett "szigorú következmények". (A sztereotípiák hangoztatása nem mindig fedi a valóságot!)
A "vegytanilag alultáplált" újságíró " néhány perces képzése" meglehetõsen rosszul sikerült. A tizenkét éve érvényben lévõ STAS- 4706/88-as, a felszíni vizek minõségi kívánalmait meghatározó román szabvány ugyancsak 0,01 mg/l cianidot (és nem ciánt) tûr meg az élõ vizekben, és nem 0,05 mg/l-t, amint azt a rossz tanuló, vagy tanára állítja. Ez utóbbi érték a felszíni vizekbe bevezetett szennyvízben jelenti a határértéket és nem a befogadóban. De,amint már láttuk, egzakt tudományokban a fogalmakkal csinján kell bánni, mert a cianidion nem fertõzte meg a Lápos, a Szamos, a Tisza és most már a Duna vizét, amint azt nyakra-fõre hallani, hanem az élõvilág jórészét kipusztító vagy károsító mérgezés következett be, lassan egy hónapja, Nagybánya mellett.
Ne tévesszük össze a szezont a fazonnal, a befogadott szennyvizet a befogadóval, a szennyezést az ártalommal és így tovább.
Dorin Florea prefektus hozzá nem értéssel vádolta meg Petru Sprânceant, a megyei Egészségbiztosítási Pénztár elnökét, s azzal fenyegetõzött, hogy módot keres a vezetõtanács feloszlatására, vagy legalábbis egyes tagjainak a visszahívására. Továbbá azt is szóvá tette, hogy a pénztár és a kórházak közötti együttmûküdödés az elõbbi hibája miatt nem megfelelõ. S a pénztár vezetõségének összeállításakor csupán politikai, és nem szakmai szempontokat érvényesítettek. A felhozott vádak tisztázására a pénztár vezetõsége tegnap sajtótájékoztatót hívott össze.
A sajtótájékoztatón jelen volt Petru Sprâncean elnök, Csomóss Benedek alelnök, dr. Csíki Zsuzsanna és Kacsó Márton aligazgatók, valamint a vezetõtanács több tagja.
Petru Sprâncean elnök a prefektus által felhozott vádakra válaszolva elmondta, hogy a prekfetusnak nem tartozik a hatáskörébe a pénztár vezetõtanácsának a feloszlatása. Megítélése szerint csapata a törvényességet betartva összehangoltan és jól dolgozik. Kifejtette, nem érti, miért tör pálcát a prefektus a fejük fölött, miért bírálja a pénztár vezetõségének etnikai és politikai összetételét, amikor a vezérigazgató dr. Poruþiu Mihail személyében parasztpárti, és köztudottan a prefektus pártfogoltja.
Dr. Benedek Imre elmondta, hogy a Maros megyei pénztár az ország egyik legjobban mûködõ pénztára, hogy a tervezett bevételek 80 százalékát sikerült begyûjteni, ami havi 40 milliárd lejt jelent. Ennek 25 százalékát küldik el az országos pénztárnak, de a tavaly beküldött 78 milliárd helyett 134 milliárdot utaltak vissza a pénztár számlájára, lévén, hogy Marosvásárhely egyetemi központ, s itt a fejlesztésre nagyobb összegekre van szükség. Az pénztár által begyûjtött összegeket szigorú szabályok szerint osztják szét, és idõben jutnak rendeltetési helyükre. Hogy a megyei és a városi kórháznak adósságai vannak (35 milliárd, illetve 23 milliárd lej) ez nem újkeletû, nem írható csupán a pénztár számlájára. Példaként hozta fel, hogy 1998 végén a megyei kórháznak 26 milliárd lejes, míg 1999 végén 22 milliárd lejes adóssága volt. Ha figyelembe vesszük az inflációt, akkor a tavalyi adósság jóval kisebb, mint a tavalyelõtti.
Dr.Benedek Imre cáfolta a prefektus állítását, miszerint a "csapat" nem értené a dolgát. Ez nem így van – mondta –, mert a pénztár jól mûködik, s a kórházigazgatókkal is megfelelõ az együttmûködés. Dr. ªchiopu Alexandru feltette a kérdést, hogyan vádolhat a prefektus addig, amíg a pénztár tevékenységét nem elemezték. S miért Sprâncean a hibás azért, hogy a kórházak csak annyi pénzt kapnak, amennyit a törvény megenged. Csomóss Benedek azt nehezményezte, hogy amióta a a pénztár megkezdte mûködését, folyton védekezniük kell. Nem tapasztalják az együttmûködési szándékot. Senki nem veszi figyelembe, hogy milyen erõfeszítéssel jár az új rendszer beindítása. Hogy ha a havi 40 milliárdos bevételbõl 18 milliárdot a megyei kórháznak szánnak, akkor is csak a fizetésekre lenne elég. Ezen túlmenõen sok vállalat adós, több milliárddal tartoznak, ezek behajtása nehéz, sokszor a kényszervégrehajtáshoz kell folyamodni.
Dr. Kikeli Pál kiemelte, hogy az általános szegénység miatt szûkösek az anyagi lehetõségek, kicsik a bevételek, és a lakosság egészségi állapota nagyon leromlott. A pénz kevés, de miután a családorvosok kérdése nagyjából megoldódott, a kórházakkal való elszámolások útját is meg kell találniuk. A vezetõtanács tagjai hangsúlyozták, hogy sokszor indokolatlanul magasak ezek kiadásai. A pénztár kiadásaihoz még hozzáadódik 13 egészségügyi program finanszírozása, amelyet eddig az egészségügyminisztérium látott el, s amelyet most a pénztár "nyakába varrtak".
Tegnap délelõtt a folyó tanév elsõ félévét kiértékelõ gyûlést tartottak a megyei tanfelügyelõségen, amelyen részt vettek a tanintézetek igazgatói. A gyûlésen többek között felmerült a közoktatási szakszervezetek közel négyhetes sztrájkja alatt elmaradt tananyag bepótlásának kérdése. Mint Dónáth Árpád fõtanfelügyelõ-helyettestõl megtudtuk, a tanfelügyelõség álláspontja szerint, amelyet ez alkalommal az igazgatók elõtt is feldolgoztak, a kéthetes húsvéti szünidõ alatt hat napot pótolnának be, majd további egy hetet a következõ háromhetes felmérési idõszak során. A többi elmaradt anyagot pedig be lehet sûríteni a tantervbe, olyan módon, hogy ne terheljék túl a diákokat. A szünidõ alatt megtartott órákért a pedagógusokat fizetnék, a diákoknak pedig nem lenne kötelezõ az iskolalátogatás. A tanfelügyelõség felvetését a szakszervezetiek még vitatják. Cornel Crucean, a Szabad Tanügyi Szakszervezeti Szövetség megyei elnöke lapunknak elmondotta, szerintük a vakáció alatt tartandó órák fizetése kétséges, márpedig tagjaik ingyenes munkát nem hajlandók végezni. Errõl a felvetésrõl még tárgyalni fognak a tagokkal, és a bepótolás kérdésében majd a szakminisztérium álláspontjának ismeretében hoznak végsõ döntést. A minisztérium jelenleg is tárgyalásokat folytat a szakszervezeti szövetségekkel a probléma megoldásáról.
Csütörtökön délután Marosvásárhely vendége volt Cioabã Florin, a romák királya. A Szakszervezetek Mûvelõdési Házában találkozott a megyei roma szervezetek vezetõivel, valamint mintegy 150 roma lakossal. A közel kétórás megbeszélésen több ízben felhívta a hallgatóság figyelmét: az idei helyi és parlamenti választásokon azt szeretnék elérni, hogy olyanok kerüljenek majd az elöljárói székekbe, akik valóban képviselik a cigány kisebbség jogait és érdekeit. A találkozóról keddi lapszámunkban olvashatnak.
derült ki a megyei szervezet tegnapi sajtótájékoztatóján. Hogy miért? A városi tanácsosok szerint azért, mert Fodor Imre és az RMDSZ-tanácsosok csak a saját "piszkos üzleteikkel" és az RMDSZ dolgaival foglalkoznak, nem érdekli õket a város sorsa. Evidenciaként hozták fel az Eminescu évfordulós ünnepséget, amelyen Fodor nem vett részt. S attól még szomorúbbak, hogy mindezt a koalíciós partnerek segédletével teszik, s így az ellenzék nemigen rúg labdába. A kevés szavazatuk még kevesebb, mert mint mondták, van egy notórius hiányzójuk, Zeno Opriº. A polgármesteri hivatal megvalósításai szerintük a kétnyelvû feliratok és a város végi lemázolt táblák, mindössze.A megyei tanácsnál sem jobb a helyzet, a koalíció uralja a pályát, és mondták, a prezídiumból "Virág alelnök csak beint, s úgy szavaznak, ahogy õ akarja".
Azért, hogy megmutassák, õk is léteznek, március 15-én és 18-án ünnepélyes keretek között készülnek megünnepelni a PUNR megalakulásának 10. évfordulóját, jelentette be Giurgea Teodor fõtitkár, aki Lazãr Lãdariu képviselõvel és Vasile Dobrescu szenátorral közösen tartotta a sajtótájékoztatót. Jelen volt még néhány PUNR-tanácsos és polgármester, s ezentúl is, mondták, lévén választási kampány, részt szándékoznak venni a szokásos heti sajtótájékoztatókon.
Ismertették egy, a PUNR által rendelt, Vásárhelyre vonatkozó közvélemény- kutatás eredményét. Eszerint elsõ helyen az RMDSZ van 42 százalékkal, következik a PUNR 12,9, a Nagy- Románia Párt (PRM) 10, a PDSR 9,3, a Demokrata Párt 3,2, a Liberális Párt 1,8 százalékkal. A pártelnökök listavezetõje Dorin Florea 25,3%, sorban Kincses Elõd következik 32,8%, Adrian Moisoiu 11%, Ioan Togãnel 8,7 százalékkal.
Azon kívül, hogy bemutatták a PUNR dicsõszentmártoni polgármesterjelöltjét, Balea Mihai építészmérnököt, arról is szólt Lãdariu képviselõ, hogy "nem zavarja õket", hogy a Vatra Româneascã a PDSR-vel ünnepli 10. születésnapját, azért õk is ott lesznek, az õket megilletõ helyen.
A Szövetség Romániáért Párt megyei szervezetének
Újabb polgármesterjelölttel rukkolt elõ csütörtök este a Szövetség Romániáért Párt (APR) megyei szervezete. Az akciót Gheorghe Tinca alelnök, volt hadügyminiszter koordinálta. Elmondta, hogy jelöltállító körúton van, Segesvár, Szászrégen, Dicsõszentmártoin és környéke az e heti adag. Tinca nagyon elégedettnek mutatkozott az APR megyei vezetésének tevékenységével, mondván, hogy eddig 17 jelölttel volt alkalma elbeszélgetni. Kedden mutatták be a párt segesvári jelöltjét, Dãnãºan Dorint, anélkül, hogy bármit megtudtunk volna róla azon kívül, hogy a SZRP jelöli.
A sajtótájékoztatón is inkább kedélyeskedett az ex- miniszter, nem vette komolyan sem az újságírókat, sem kollegáit. Ugyanis, amikor megkérdezték, nem mutatná be a legújabb polgármesterjelöltet, azt válaszolta, hogy õ sem ismeri, mindössze 5 percet beszélgetett vele. Dãnãºan szegény felállt, megmondta a nevét, s tovább nem tudta, mit csináljon, pártja pedig egyáltalán nem segített neki, úgyhogy leült. Az alelnök aztán hosszan beszélt a Babiuc- ügyrõl, elítelve a "magányos miniszter" akcióját. A megyei elnök, Silviu Morariu pedig a tanügyi sztrájk kapcsán nevezte "aljas diverziónek" Andrei Marga tevékenységét. Így folyt ez egy ideig, míg az újságírók megunták, s elmentek.
A Dow Jones idézte Adrian Vasilescut, Mugur Isarescu kormányfõ tanácsadóját, aki szerint "nagyok a kívánalmak, de nincs mibõl adni". Rámutatott, csak annyi lehet adni, amire van fedezet, mert a kormány nem akarja, hogy a jegybank fedezet nélküli bankókat kezdjen gyártani.
A tanácsadó ezt követõen nyilatkozott, hogy a kormány csütörtökön elhalasztotta a döntést az idei évi költségvetési tervrõl, mert nem sikerül megállapodni az egyes tárcák által benyújtott pluszkiadásokról.
A szakértõ azt nyilatkozta, hogy a következõ napokban a miniszterelnök egyenként tárgyal a tárcák vezetõivel. A költségvetés témájáról a kormány hétfõn tart újabb rendkívüli ülést.
A hírügynökség által idézett kormányforrások szerint a miniszterek az eredeti terven felül 17 billió lej (1 dollár=18 851 lej) támogatási kérelmet nyújtottak be. Amennyiben ezt jóváhagynák, akkor mintegy duplájára nõne a költségvetési deficitnek a GDP-hez eredetileg mért 3 százalékos hiánya. A 3 százalékos deficitrõl a kormány egyezséget kötött a Nemzetközi Valutaalappal (IMF).
A miniszterelnöki tanácsadó leszögezte: bármi történjen, a büdzsé deficitje nem haladhatja meg a 3 százalékot, az infláció éves üteme 27 százalék lesz, a GDP bõvülése pedig 1,3 százalék.
Amint a kormány jóváhagyja a költségvetési tervet, az a parlament elé kerül elfogadásra. Az érvényes költségvetés alapfeltétele annak, hogy az IMF felújítsa az augusztusban létrejött 547 millió dolláros készenléti hitel folyósítását.
Az eladások meredek zuhanása miatt egy hétre leállt a Dacia román autógyár – közölte pénteken a Renault többségi tulajdonában lévõ cég szóvivõje.
Pontos adatok nem ismeretesek a visszaesés mértékérõl; a szóvivõ csak annyit mondott, hogy az értékesítés csökkenésének üteme "igen komoly" – írta a Dow Jones. Az illetékes a román fogyasztók vásárlóerejének csökkenésével és az autók árának 10 millió lejes emelkedésével magyarázta a történteket (1 dollár=18851 lej).
A Dacia legdrágább modellje, a Nova 71 millió lejbe (mintegy 3800 dollárba) kerül, miközben az átlagos havi nettó bér Romániában nem haladja meg a 105 dollárt – írta a Dow Jones gazdasági hírszolgálat.
A Renault francia autóipari óriás épp a múlt héten vásárolt 51 százalékos részt a Daciában 50 millió dollárért, s ígéretet tett további 219,7 millió dolláros fejlesztési beruházásra a következõ öt évre. A cég a tervek szerint 2003-ban jön ki az elsõ új – 6 ezer dollárba kerülõ – Dacia- típussal, de addig is elkötelezte magát a jelenleg futó típusok feljavítása mellett. Az idézett Dacia-szóvivõ szerint ez is oka lehet a kereslet zuhanásának, a vásárlók ugyanis valószínûleg meg akarják várni a fejlesztés eredményeit.
A Dacia tavaly 82 ezer autót adott el; az idei évre 85 ezres értékesítést terveztek.
Jogerôs elítéltek kölcsönös kiadásáról egyeztetett
A Romániában jogerõsen elítélt magyar állampolgárok, illetve a Magyarországon jogerõsen elítélt román állampolgárok kiadatásnak felgyorsításáról is folytak tárgyalások a román féllel – közölte csütörtökön Bukarestben Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter.
Az ilyen kiadatásra az Európa Tanács egyezménye ad lehetõséget. Az egyezmény, amelyhez mindkét ország csatlakozott, lehetõvé teszi: a külföldön jogerõsen elítélt személyek kérhetik, hogy büntetésüket saját országukban tölthessék le.
A MADISZ 10. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében a tegnap esti vita-pubon erre a kérdésre kerestek választ a szervezetet hajdan alapító és jelenlegi tagjai, vezetõi. A Karácsonyi Zsigmond újságíró által vezetett beszélgetés meghívottjai (felvételünkön balról jobbra) dr. Aári Tamás Lajos, a magyarországi oktatásülgyi minisztérium ombudsmanja - MADISZ-alapítótag, dr. Ábrám Zoltán, Ungvári Zrinyi Imre, Sipos Levent volt elnökök, illetve Nagy Zsolt az RMDSZ ügyvezetõ elnökségének tagja voltak. A jelenlevõk, többek között elmondták, hogy a MADISZ addig még soha nem tapasztalt eufóriában, lelkesedés közepette jött létre és a kezdetekben megfogalmazott célkitûzései közül sokat a mai napig sem tudott megvalósítani. Politikai vagy civil szervezetként kell hogy mûködjön az ifjúság érdekvédelmében a MADISZ? - kérdezték a vitavezetõk, majd pró és kontra vélemények hangzottak el. Kiderült, hogy a mai fiatalok távolmardnak a MADISZ- tól. Ötletszegénység, vagy érdektelenség - erre kellene a jövõben választ, megoldást találni, bevenni az ifjúságot,hogy a szervezet is jobban mûködjön. Kampányév van, nem mindegy, hogy kire szavazunk és miért. A MADISZ nemcsak minél több fiatalt kell mozgósítson, de felelõsségteljes szerepet kell vállaljon a közéletben is. A részletekre visszatérünk.
A polgármester 2000. február 25-i 65-ös számú rendelete értelmében ez év február 29-én 14 órakor tartják a Marosvásárhely Municípiumi Tanács rendkívüli ülését, a polgármesteri hivatal (Gyõzelem tér 3. sz.) 45-ös termében.
1. Beszámoló a Közép Fejlesztési Régió keretében kifejtett tevékenységrõl és programokról.
2. Beszámoló az 1999-ben elvégzett útjavításokról, hiányosságok és jobbító javaslatok.
3. Határozattervezet az Általános Városrendészeti Terv második szakaszára vonatkozó elõzetes javaslatok elfogadásáról.
4. Határozattervezet az állami alapból épített kereskedelmi helyiségek nyílt árverésen való eladásáról.
5. Határozattervezet egy földterület-csere jóváhagyásáról az Aluniº – Codrului utca övezetében.
6. Határozattervezet a polgármesteri hivatal küldöttségének 2000 márciusában, Lengyelországba tervezett tanulmányútj költségeinek valutában történõ fedezésérõl a helyi költségvetésbõl.
A lakásberendezés változásai a Nyárádmentén 1880-tól napjainkig
A mûbútorasztalosok nem készítettek parasztbútort. Segédekkel, inasokkal dolgoztak. Az 1950-es évektõl, mikor már nem bírták a nagy adóterheket, szövetkezeteket alapítottak, a Rokkantak Szövetkezetét, a Lemn-Mobila Szövetkezetet, a Nirajul (Nyárád) Szövetkezetet, s így folytatták a munkát. A városi polgárságnak dolgoztak rendelésre. Egy szakember egy garnitúra bútort egy teljes év alatt készített el, nagyon pontos, alapos munkával. Híres mûbútorasztalosok voltak Marosvásárhelyen Ember Tibor, Ember Sándor, akik Fodor Albert kárpitossal közösen dolgoztak. Székely János és Réti István a század elején megalakították a Székely-Réti Bútorgyárat a város központjában, a mai Dózsa György utca elején (1975–80. között bontották le, itt ma aluljáró épül).
A mûbútorasztalosoknál az inaskodás négy évig tartott. Az elsõ évben csak takarítottak, a kisszekeret húzták, szerszámokat fentek. Második évben már a segéd mellett enyveztek, lécekból panelt készítettek, s az inaskodás végéig megtanulták rendesen a mesterséget. Az asztalosinas vizsgamunkája egy garnitúra bútor volt, amit segítség nélkül kellett elkészítenie, s akkor felszabadította a mester. A mûbútorasztalosokat az 50- es évektõl az állam kényszerítette arra, hogy inasaikat az elméleti ismeretek megtanulására szakiskolába járassák, de a gyakorlat a mester keze alatt folytatódott. Ezek az ’50-60-as évekbeli inasok a ma is mûködõ marosvásárhelyi és nyárádszeredai bútorasztalosok. Nosztalgiával emlékeznek vissza rá, hogy mûbútorasztalosnak és segédnek lenni rangot jelentett. Saját énekkaruk volt Marosvásárhelyen, közösen szórakoztak, összejártak beszélgetni, nyakkendõsen, elegánsan öltözködtek, mint iparosok a város polgárainak számítottak. A marosvásárhelyi mûbútorasztalosok a század elején fekete tölgyfabútort is készítettek a bel- és külföld számára: ún. középkori, faragott-címeres "fejedelmi" széket, kovácsoltvassal erõsített padkás szekrényeket – ezek ma is láthatók a Marosvásárhelyi Történelmi Múzeumban. Még a sinaiai Peleº kastély bútorainak kifaragására is a vásárhelyi mûbútorasztalosokat hívták meg.
Így érthetõ, hogy sokkal magasabb társadalmi réteghez tartoztak, mint a parasztbútort készítõ piaci asztalosok, akikkel még kapcsolatot sem tartottak.
Népbútort, piaci bútort Marosvásárhelyen Elek János, a Simon testvérek, Mezei János, Zonda Attila, Zahari Pál készítettek, fenyõfából. Ez a bútor viszont olyan olcsó volt, hogy a szegényebb falvak lakói is megvehették. pl. 1934-ben 3000 lej volt egy szobabútor a csütörtöki kirakodóvásáron. Ákosfalván Kis Dénes asztalosmesternél rendeltek bútort a század elején, aki "gubás", gömbös mintájú kanapét is készített, de rendeltek nála teljes berendezéseket és karosszéket is. Kóródszentmártonban is dolgozott egy híres asztalosmester, Csittszentivánon pedig egy üres kasztenkészítõ. A Küküllõ mentérõl, Kóródszentmártonból kettõs ágyat, szekrényt, karosszéket rendeltek a közelben lakók. A Bekecs alján híres asztalos volt Mikházán Salat Sándor (1985-ben halt meg) és Kovács József Kendõben, aki 1980-ig élt. Rendelésre bármilyen parasztbútort elkészítettek karosszékkel, toalettel, fogassal. Sárpatak elválasztóvonal a Nyárádmente és a Mezõség között. Ide járt tehát bútort rendelni a vidék lakossága Bakó Ferenchez, aki 1898-1975 között élt. Épület- és bútorasztalos volt, segédeket, inasokat tartott, mestersége a családban folytatódott. A Bekecs alján úgy emlékeznek, hogy egy eladó leány bútorral való kiállítása egy hízott bikaborjú árába került.
A bútorok elkészítésének módja. Az elsõ házba készült bútor.
A bútort fladerezték. Ez a következõ munkafolyamatot jelentette: elõször begipszelték a hasadékokat, bogokat, aztán leslájfolták (smirglivel a gittelték gipszet lesúrolták), utána sárga grunddal legrundolták (bekenték lenolajjal kevert sárga festékporral). Miután megszáradt, világosbarna festékkel kenték be, s a friss festékbe faerezetmintákat rajzoltak hosszú szõrû, gereblyeszerû ritka szõrû ecsettel – valójában ez a fladerezés –, de néha tengeri szivaccsal vonalazgatták, erezgették meg. Díszítették mintás kis hengerrel is, levélmintával (gyertyánfalevéllel, vagy akkantuszlevél-utánzattal), néha pedig virágmintával (fõleg boglárkamintával). Az erezet vagy a minta aztán beleszáradt a friss festékbe. A kasztenfiókok megkontûrözték: minden fiókra körbe széles vonalat húztak kemény szõrû ecsettel, a közepe felé haladva pedig hullámos vonalakkal utánozták a fa erezetét. A drágábbik kanapé gyöngyléces volt, azt esztergálni kellett, munkásabb volt. Az egyszerûbb kanapélécet szalaggal vágták, ez keskeny lapú apró fogú, rámás fûrész. A támla 10 cm széles alsó és felsõ deszkájára a szélektõl 2 cm-re sima gyaluval egy vagy két mélyedést, szegélyt vágtak. A díszesebb kanapé háttámlájára 8-10 tulipánszerû díszt illesztettek, a két karfájára pedig kettõt-kettõt. A sifon legtöbbször három filungos volt, vagyis egy ajtófélre három betétet helyeztek el. A filung közepe kiemelkedett, és sötétebb színû volt, erezet rajzolva bele és köréje. A szekrény tetejére kétfelõl sávosan esztergált, alma nagyságú díszgömböket helyeztek. Ilyenkor a szekrény lábát is esztergálták. A sifonajtók alján fehérnemûs fiók volt. Az ajtók gombját is esztergálták, de volt, aki porcelángombot rendelt. Az ajtógomb alatt rombusz alakú rézdísz állt.
A tükör farámáját is fladerezték, a tükröt nem az asztalos tette bele. Itt a falitéka nem volt divat. A gerendáról lógó rúdra ruhákat tettek, csizmát akasztottak. A kasztennek is három fiókja volt, kétfelõl két fagombbal, közepén réz húzókampóval. Sokan ide is porcelángombot tetettek. Az ágyfõ deszkája, ahova a párnát tették, mindig egyenes volt, néha gyöngyléces, ha a többi bútordarab is gyöngylécesen készült. Az ágybütûnek két filungja volt, hosszában elhelyezve.
Az asztalt fladerezték, s a négy széket is. A tiszta szobába készített székek mindig támlásszékek voltak. Ha tulipánszerû minták voltak a kanapén, a szék hátára is két ilyen mintát tettek. A szék ülõrésze elöl kiszélesedett.
A Duna tv nemrégiben játszott be egy filmet a jeles nyomdászdinasztiáról. Ez adta az ötletet, hogy néhány sorba nemlékezzünk meg a neves családról és egyúttal írásban, képben egyaránt adjunk ízelítõt Kner Izidor 1915-ben kiadott humoros könyvébõl.
Kner Izidor 1860-ban született egy Békés megyei kisvárosban, Gyomán. Ott nyomdát alapított, amely a századforduló idején szecessziós báli meghívóival vált országosan ismertté. Anekdota-gyûjteményeket is szerkesztett.
Kiváló munkát végzett a közigazgatási nyomtatványok és a mûvészi könyvnyomtatás terén. Mint író is mûködött, a szakirodalom mellett elsõsorban humoristaként. Fél évszázad mezsgyéjén címû emlékiratai (1931) kor- és ipartörténeti szempontból is érdekesek.
Gyermekei közül Imre (szül.1890) már 1907-ben átvette a Kner nyomda mûszaki vezetését, s 1917- tõl könyvkiadó tevékenységét is irányította. Kiváló nyomdásznak bizonyult, az õ irányítása alatt vált világhírûvé a gyomai Kner nyomda. Az elsõ világháború után Kozma Lajossal és Király Györggyel együtt az új magyar könyvmûvészet egyik úttörõje. Különféle történelmi stílusok újraértékelésére (Monumenta Litterarum) 24 füzet 1921-22, a népi barokk, a régi magyar tipográfiai hagyomány megújítására tett kísérletet, a klasszicista tipográfia korszerû alkalmazását mûvelte. 1944-ben a fasiszták elhurcolták és meggyilkolták. Ismertebb kiadványai: Kner-klasszikusok (12 kötet, 1921), északi írók sorozata. Az ifjú, a férfi és az öreg Goethe, M. Tóthfalusi K. Miklósnak Mentsége, a Magyar Bibliofil Társaság különféle kiadványai. Tanulmányainak gyûjteménye: A könyv mûvészete címû tankönyv (1957).
Kner Izidor második fia, Albert 1899-ben született, aki nyomdászként, grafikusként és a Hungária Hírlapnyomda Rt. igazgatójaként, de plakátjaival és könyvborítóival is kitûnt.
Végül a harmadik testvér, Kner Erzsébet mint könyvkötõ szerzett nevet az iparmûvészetben. 1925- ben Budapesten nyitotta meg késõbb híressé vált mûhelyét. 1949-ben kitelepült az Egyesült Államokba.
Milyen érdem kell az Évszázad autója kitüntetõ címhez? Az ezredforduló szuperkocsijai ismeretében zavarba ejtõ a hivatalos válasz, melyet Las Vegasban adtak: 33 ország 132 szakújságírója a Ford T-modellre szavazott! A lovak nélküli hintóra emlékeztetõ járgány 1908-ban gördült ki a mûhely kapuján. S ha vezetõje nagyon akarta, "szédítõ", 70 kilométeres sebességgel is röpítette a 4 hengeres motor. Így vonult be a század történelmébe az az autó, amely léte 19 esztendeje során több mint 15 millió embernek jelentette álma beteljesülését. "A T- modell azért érdemelte ki a címet, mert a kisemberek számára is lehetõvé tette, hogy saját autójuk legyen. Emiatt vált az évszázad legfontosabb kocsijává" – indokolta a döntést a Ford gyár képviselõje. Az elismerést fokozza, hogy 200 különbözõ típus közül választották ki! A többfordulós szavazás végén 742 ponttal lett elsõ, maga mögé utasítva az 1959-es Austin Minit (617 pont), valamint a franciák 1955-ös remekmûvét, a Citroen DS-t (567 pont). Ferdinand Porsche népautója, a Volkswagen-bogár nagyobb elismerést hozott a háznak, mint a Le Mans-i versenyek elnyûhetetlen Porsche 911-ese. Az elõbbi 521, az utóbbi 303 pontot kapott Las Vegasban. Az Évszázad autójának reflektorfénye Magyarországra is sugárzik: a T-modell tervezését legnagyobb részben egy magyar szakember végezte, sõt a szerelõszalag-rendszert is õ szerkesztette: Galamb József.
A budapesti MTI hírügynökségtõl származó fenti hírhez néhány illusztrációt mellékelünk.
A négy, mai szemmel nézve fura kis autó nem más, mint a Ford T 1909-ben megjelent Phaeton, 1911-ben piacra került Runabout, 1916-tól gyártott "Doktor-kupé" és 1927-es Túrakupé változata.
A virágözönös fotó 1972. február 17- én készült Németországban abból az alkalomból, hogy a Volkswagen cég meghaladta az amerikai Ford korábbi sorozatszám-rekordját. A T-modellból ugyanis 1927-ben gyártották le az utolsó, 15.007.034. példányt.
A harmadik felvételen egymás mellett áll a Tin Lizzi- ként, azaz Bádog Lizzi-ként is necézett T-Ford és a 28 évvel ezelõtti bogár formájú csúcsdöntõ VW.
Igazságügyi orvosi észlelések (33.)
Szombaton este telefonáltak nekem, hogy mennék el Sepsire, mert egy igen gyanús haláleset történt Angyaloson. Az ott mûködõ állami mezõgazdasági egység egyik marhacsordája a pásztor nélkül jött haza egy kisbojtár és a kutyus kíséretében, de a 14 éves fiú nem is vette észre, hogy "fõnöke" valahol lemaradt, ami még nem történt meg azelõtt. De mert a fejés körül is gondok támadtak annak hiányában, keresésére indultak a legelõ felé és a falu közelében, hanyattfekve az úton hamarosan rátaláltak, de már semmi életjelt nem adott. Faggatták a gyereket, hogyan is nem vette észre társát, de õ nem az úton jött, mert az elcsellengõ állatok után vagy száz méterre az úttól távolabb ugrott át a vizesárkon, a felelõs pásztor az állatok elõtt haladt az úton – mint rendesen is tette – és csak a karámnál vette észre, hogy nincs a helyén.
Vasárnap estére értünk oda, hétfõre maradt a vizsgálat. Az elõzetes vizsgálat szerint úgy ítélték meg, hogy a marhák felöklelték és agyontaposták, az esetleg "cugos" állapotban lévõ pásztorukat.
Boncoláskor a jólfejlett és táplált 42 éves férfiholttest öltözéke portól erõsen szennyezett, az inge jobb ujján viszont fekete olajos kenõdés, gallérján és a vállon csorgási típusú vérnyomok vannak. Mellközépen két egymással szembenézõ, nyolc centiméteres, félhold alakú részleges szakadás van, ezek szintén vértõl szennyezettek. A mellényen, a nadrágon érdemleges nyom vagy szakadás nincs, sem a gumicsizmákon. A természetes testnyílások közül csak a jobb hallójárat körül látunk némi vércsurgást.
A külvizsgálat során két sajátos sérülést találtunk, amelyek egymástól jellegükben elütnek: a jobb arcfélen az állcsúcstól a pofacsontokon át, a halánték tájon folytatva, azután a falcsont közepéig egy vonalszerû, nagyjából összefüggõ hámzúzódás van, a pofacsont és a faldudor iránt repesztett sebben folytatva, alatta kifejezetten vérbeszûrõdéssel. A járomcsont darabosan törött, a halántékpikkely és a falcsont (éppen a bõrsérülések vonalában) vonalas törést mutat, csillagszerû kisugárzásokkal a faldudor magasságában. Azután a belvizsgálat alkalmával a koponyagödör szomszédos részein, mind az agyburkon kívül, mind alatta vaskos vérömleny, az agyfélteke szomszédos részein 5x10 cm kiterjedésben állomány-zúzódás is van, a vele ellentétes oldalon (balfelõl) szintén van egy felületes zúzódás, leginkább a halántéklebeny alján. A koponyaûri vérzés mintegy 400-500 ml lehet, alvadékos.
A mellkas vizsgálatakor a szegycsont bal szélénél (az ingen jelzett szakadás alatt) egy dupla félhold alakú repesztett seb van, amely összegében egy marhapata nyomára emlékeztet (szárai 8 cm hosszúak, szélességük összesen 10 cm, felsõ szélüknél a bõr egészen átszakadt, alul a zúzódás elmosódik. Alatta a IV-V. bordaporc törött, a bal mellkasfélben kevés vér és a tüdõszövetben minimális zúzódás. Még a bal lábfejen találunk egy harántirányú felületes hámfosztott területet, jelentéktelen vérbeszûrõdéssel, egyébként a belsõ szerveken semmi kóros eltérést, vagy sérülést nem találtunk; a vérben alkoholt nem találtunk.
Véleményünk szerint tehát egy kiálló éles szöglettel rendelkezõ gépjármû ütötte el és halálos fejsérülést okozott az áldozaton, majd az áthaladó csorda valamelyik tagja még rálépett a fekvõ haldokló mellkasára, de az így okozott sérülés nem lett volna halálos. Feltételezésünk szerint kellett ott elhaladnia egy ilyen jármûnek, például egy traktornak, mely a vezetõfülke aljával csapta képen az irányító csordapásztort.
Azután kiderült (már ott a boncteremben
értesültünk is róla), hogy valóban, éppen
a kis híd elõtt a csorda közé behajtott egy helyi
traktoros, a gyerek látta, hogy rövid idõre meg is
állott a csorda miatt, majd a patakocska mentén hajtott
tovább, de egyebet nem vett észre. Utána is mentek a
nyomozás során, de a frissen mosott traktort és
vezetõjét vétlennek találták. De mert a
marhának nincs olyan testrésze, amely egyenes vonalú
zúzott-repesztett sebet, s az alatta talált
csonttörést létrehozhatta volna, csak az
elõzésben lévõ traktor és vezetõje
jöhetett számításba mint a halálos baleset
okozója… A falubeliek mindkét "rendes embert"
szánták, de az elõvezetést mégiscsak el
kellett rendelni.
A szinte fél évszázados tapasztalatunk során
alig fordult elõ olyan pásztor-baleset, hogy a marhacsorda
agyontaposna egy elébe hulló áldozatot, vagy a
karámban született borjakat, azokat óvatosan kikerülik,
ha valaki, vagy valami nem hajszolja a jószágokat.
Valamikor réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén és Bálványos-hegyen két hatalmas vár állott, melyeknek még hatalmasabb urai testvérek voltak. A két úr messze földön híres volt kegyetlenkedéseirõl, alattvalóikat kínozták, sanyargatták, de a testvéri szeretet helyett egymással szemben is csalafinták, rossz szándékúak, nagyon irigyek voltak.
Egyszer a bálványosi várba egy gyönyörû, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kidíszített hintóval, melyet nyolc szilaj paripa húzott, egy nagy úr érkezett. A házigazdának erõsen megtetszett a hintó és a lovak, s kérte a vendéget, hogy adja el neki. Cserébe hét falut ígért, azonban a vendég hallani sem akart róla, s a házigazda bármennyire is unszolta, hajthatatlan maradt. Mikor ezt a vár ura látta, cselhez folyamodott. Nagy mulatságot rendezett, reggelig ittak, s amikor a vendég úr "jól állt", elázott, kártyázni kezdtek, s a vendég pénzét mind elnyerte, de ez nem volt elég, addig játszottak, amíg a hintót és a lovakat is elnyerte. Másnap a gyönyörû szép hintóval áthajtott testvéréhez, hogy azt az irigység ölje, aki mérgében és irigységében azt mondta testvérének, lesz neki annál szebb is. Erre a bálványosi testvér fogadott, hogy ha másnap estére szerez az övéhez hasonló hiontót, mindenét, várát, birtokait testvérének adja. Ezt hallva, a várúr még dühösebb, irigységében, rosszféleségében mág elvakultabb, még gonoszabb lett. A testvérét, hogy túlszárnyalja, Csíkból összeszedett 12 gyönyörû hajadont, akik között a leggyönyörûbb Anna volt. A 12 lányt befogatta a hintójába, és korbáccsal rájuk vágott, hogy induljanak el. Szegény lányok hiába erõlködtek, a hintó nem mozdult. Ekkor a gonosz kényúr teljes erejébõl rávágott Annára, aki az ütéstõl összeesett, kihasadt bõrébõl priccolt a vér. Anna szörnyû fájdalmában és elkeseredésében megátkozta a várat és kegyetlen urát, hogy pusztuljon el minden, süllyedjen a mélybe. A jó Isten meghallgatta Anna átkát, szörnyû vihar kerekedett, villámlott, dörgött, a hegyek megremegtek, a földbõl tüzes lángok csaptak ki, a földindulásban a vár, urával együtt elsüllyedt, a föld elnyelte. Amikor az ítéletidõ elmúlt, a vár helyén egy kristálytiszta vizû tó keletkezett, rajta 12 fehét hattyú úszkált.A hattyúk kiúsztak a partra, a vizet lerázták magukról, és abban a pillanatban visszaváltoztak szépséges lányokká. A lányok hazamentek, csak Anna maradt ott örökre, de minden holdvilágos éjszaka kijön a tóból, arcát a Hold felé tartva fohászt mond, majd újra eltûnik.
Egy más változat szerint Anna a tó partján kápolnát épített, ahol hálaadó imával köszönte meg, hogy az Isten a gonoszt megbüntette, s az ártatlanokat megmentette a pusztulástól, szenvedéstõl. A nép szentként tartja számon, ezért adták a Szent Anna-tó nevet.
"A Szent Anna-tónak nincs fenékje, esszeköttetésbe áll az ócéjánna, mikó az ócéján erõst hullámzik, a tón es nagy hullámok jõnek. Ijen tók még vannak a Kárpátokba, ezeknek aszongyák, hogy tengerszem."
"A hang elszakadt a fénytõl!" – idézzük a fájdalmas Szabédi László-sort, valahányszor a tragikusan elhunyt barátainkat siratjuk. Sajnos az utóbbi években egyre gyakrabban "szakad el a hang a fénytõl"! Néhány hónappal ezelõtt Dénes barátunk Zsigmond Attilát búcsúztatta, most pedig õt siratjuk.
Ha valaha szobrot emelnek az élni akarásnak, a gyilkos és kegyetlen kór legyõzési kísérletének, akkor ezt a szobrot mindenképpen Molnár Dénesrõl lehet és kell megmintázni! Csonttá és bõrré aszottan, huszadik század végi Prométheuszként – kórházi ágyhoz kötötten, s az orvosi szike által mind kisebbé és kisebbé "faragott" májával – készítette az egyetemes magyar mûvészetben egyedülálló sorozatát az erdélyi templomokról. Ez a sorozat volt az õ szívszorító jajkiáltása: "Emberek, a teremtés koronái! Pótolhatatlan értékek, páratlan épületremekek pusztulnak a szemünk láttára! Nem csak a szászföldön, hanem Erdély minden részében! A «megszentelt köveknek» nincs már felezési idejük, mindent maga alá temet ez a balkáni mocsárban!"
És elénk varázsolta az egyik legszebb román kori templomot, a felsõ-õraljaboldogfalvi református istenházát. A templomok, kastélyok, udvarházak voltak Molnár Dénes jajkiáltásai. Esõben, sárban, csikorgó hidegben rajzolta Európában is egyedülálló értékeinket. Néha odafagyott a térde a földhöz, máskor kátyúba ragadt az autója, Molnár Dénest – mint a mesebeli hõst – nem lehetett megállítani. Minél elõbb be akarta fejezni az erdélyi magyar festészet talán legnagyobb méretû sorozatát. Jajkiáltásait a gótikus falakra, az elhagyott, széthordott, lerombolt kastélyok, udvarházak, mûemlék épületek falaira bízta, hátha a kétségbeesést tovább rezonálják a nagyvilág felé. A Gondviselés rendelése volt – most már biztosan tudom! –, hogy a nagy fájdalmak és szenvedések szüneteiben elkészíthettem Vele az utolsó beszélgetést, amelyet hétfõn sugárzott a bukaresti magyar tévéadás. A forgatás közben alig tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor Dénes egy adott pillanatban kijelentette: "A sorozat megállt valahol Nagyszeben és Medgyes között!" Mindketten tudtuk: nincs menekvés! Már csak az égi fényben és magasságban lehet az életmûvet teljesnek, befejezettnek tekinteni. A vérével rajzolta, metszette az utolsó templomokat. Még megérhette, hogy a budapesti Vármegye Galériában egy egész ország, a szakma figyelt fel arra: itt valami csoda történt, a mûvészet nyelvén szól hozzánk Erdély, Európa leghuzatosabb régiója!
Ez a nagy gyermek, aki Molnár Dénes volt, akit – mint minden mûvészt – hihetetlen érzékenységgel áldott és vert meg a sors, ott állt a reflektorok fényében, a gyilkos kór agyat és lelket, eszméletet lemerevítõ riasztó jelzéseit leküzdve mondta a maga egyetlen lehetséges vallomását: amíg élek, amíg fel tudom emelni a vésõt, dolgozni fogok, hogy befejezzem a magamra vállalt feladatot. Pergamenszerû arcán végigcsordult egy könnycsepp, mert tudta a meg fellebbezhetetlen igazat.
Sajátos erdélyi sors, hogy nem tudta befejezni! Itt minden torzóban, befejezetlenül marad. Itt a jó szándékot félreértik, itt valóban József Attila-i értelemben: "idegünk rángó háló, s vergõdik benn a múlt síkos hala."
Molnár Dénes – bárhogyan kerülgetjük – az 1990. évi márciusi események egyik áldozata. Csak a sajtó állt mellette, amikor az abszurd világgal vívta egyenlõtlen harcát. A 33 törvényszéki tárgyalás, a két és fél évi meghurcoltatás – olyasvalamiért, amit el sem követett! – óhatatlanul lerakódik a hiperérzékeny test minden pontján. És mi itt, Molnár Dénes koporsója mellett csak felkiáltani tudunk: "Hullnak, egyre hullnak színei a magyarnak!"
Molnár Dénes a legtermékenyebb alkotók közé tartozott. Minden mûfajban próbálkozott. Õ volt talán az egyetlen képzõmûvész, aki bármikor, bárhol kiállítást tudott rendezni a mûveibõl. Több mint 80 egyéni kiállítás, albumok tucatjai jelzik, agyonhajszolta magát. A "belsõ parancs" ûzte, ösztökélte: dolgozni kell, mert oly rövid az idõ, mint a reggeli harmat felszáradása. Maga sem vette észre, hogy odalett oly sokat irigyelt humorérzéke, s vele együtt a hazai képzõmûvészeti élet egyik legnagyobb vállalkozása: az évenként megrendezett humorszalon.
Megemésztette az örök kétely: a közel 50 album ellenére sem érezte igazán magát fametszõnek, a legnagyobbakhoz, Gy. Szabó Bélához, Budai Györgyhöz próbált felnõni, s nem is sikertelenül.
Olyan furcsa, hihetetlen, hogy Molnár Dénesrõl már csak múlt idõben lehet beszélni! Démol nincs többé! Démol azonban tovább él metszeteiben, rajzaiban, festményeiben, amelyek beépültek sok-sok család, egyházközösség mindennapi életébe. Démol tovább él könyveiben, az oly nagy gonddal készített, az erdélyi magyar képzõmûvészet egészét átfogó mûtárában. S talán egyszer az általa készített metszetek alapján újrateremthetjük Felsõ-õraljaboldogfalvát, a kõhalmi várat, s immár az Õ vérével fölépíthetjük magas Déva várát.
Amire oly nagyon vágytál, megvalósult: barátaid vesznek körül, barátaid kísérnek az utolsó útra, amikor átlépsz a nagy ürességbe. Immár onnan az égi magasságból figyeled: állnak-e még az általad megörökített templomfalak: "A hang elszakadt a fénytõl!"
Pihenésed legyen csendes, emléked legyen áldott!
* Elhangzott 2000. február 22-én a marosszentgyörgyi új temetõben.
"Kitárt egekkel fénylett a béke.
Szállt a képzelet magasba, mélybe.
Olykor elámult, s úgy lengett szárnya,
mintha létünkön túljutva szállna."
A sötét hófelhõk éles körvonalakkal rajzolódtak fel az égre. Ide-oda kergette õket a kavargó, éles szél. Ákos ott állt a Maros- part töltésén és elgondolkozva figyelte a vadkacsacsapatot. A víz a gát alatt mint szigetet ölelte át a fölyó közepén megmaradt hólepte jégdarabot, ahol a vadkacsák sûrûn egymás mellé bújva pihentek. Fölöttük károgó varjak fekete serege keringõzött, élelem után szemlélõdve, majd néhányan közülük a jégre ereszkedtek, persze, a vadkacsáktól tisztes távolságra. Amint lábuk alatt szilárd talajt éreztek, mulatságosan, rugószerûen ugrottak még egyet-kettõt, mintha dobbantót ért volna a lábuk. Megrázták magukat, majd ugyanazt a pihennõ pózt vették fel, mint a kacsák. Szép, békés kép alakult ki a kis jégszigeten, a levegõ is olyan kristályüveg-szerûen volt tiszta, amilyenben csak télen lehet része az ember fiának. Még a távolabbi tájak is közelinek tûntek, s a dombtetõkön az erdõk éles, csipkeszerû körvonala sötéten övezte a látóhatárt, ami aztán a kékes hótakaróba olvadva mind jobban behátrált a messzeségbe. A lélek talán ilyenkor kezd meséket teremni.
Ákos egyszer azt hallotta, vagy talán olvasta valahol, hogy a mostani város helyén egykor mocsaras ingoványokat, nádasokat, berkeket ölelt körül a környezõ dombvidék. Akkoriban az erre tévedt vándor bizonyára még zavartalanul figyelhette a természet rejtelmeit, míg most percig sem lehet egyedül az ember. Éppen az imént vette észre, hogy a gát felõl két alak távcsõvel figyeli a vadkacsákat, biztosan õt is, a távcsõ segítségével nyilván még a gondolatait is leolvashatják az arcáról. Bosszúsan fordul el, arra, ahol a Maros felsõ folyása felett a Kelemen- havasok magas, hólepte csúcsainak csillogása sejlett fel fenségesen és kihívóan. A Kelemen-havasok csúcsának varázslatos látványa visszavezette õt a nem is olyan régi gyermekkorba, amikor életében elõször csodálhatta meg amúgy istenigazából a természetet. A hideg szél hûvösen, mégis jólesõen simogatta az arcát, s ez a simogatás régi emlékképeket hozott magával a gyermekkor rejtelmes világából. Egy réges-réginek tûnõ osztálykirándulás emlékét, amikor elõször fogant meg benne a természet iránti szeretet, olyannyira, hogy attól kezdve már csak ott érezte igazán elemében magát. Behunyta a pilláit és máris eltûnt a tél. Ákos õszi domboldalon találta magát, nyolcévesen, ahol éppen a látóhatár sejtelmes körvonalát kémlelgeti, szíve a félelem és a kíváncsiság borzongásával dobbant nagyokat, ahogy a rozsdás lombok közt átszûrõdõ, halódó napsugarakat figyeli. Akkor is azon tûnõdött, hogy vajon mi is lehet a beláthatatlanon és az ismeretlenen túl. Elbûvölten állt, mint aki eggyéolvad a természettel, a világmindenséggel, s valami nagy-nagy szeretet járta át a lelkét, mindennel és mindenkivel szemben, szerette volna átölelni az egész világot.
Eközben a háta mögött a többi gyereknek éppen azt magyarázta a tanító néni, hogy õsszel miért sárgulnak a levelek, mivelhogy ez a kirándulás amolyan szabadtéri természetrajzórának volt szánva, hogy a gyerekekben vizuálisan is rögzüljenek az órán tanult ismeretek. Ákos arra ocsúdott, hogy a tanítónõ tõle akarja visszakérdezni az imént magyarázott leckét, persze, bármint is szerette volna, egyetlen mondatot sem volt képes elmondani. Nyilván, semmit nem hallott a tanításból, ami most igen kínosan érintette. Nem a szidás fájt, hanem a megszégyenülés osztálytársai elõtt, no meg a tanító néni elõtt is, akit nagyon szeretett. Csak állt ott lesütött fejjel, s még csak el sem mondhatta, hogy õ az imént egy nagyszerû világban járt, ahol csak szépség és jóság van. Késõbb, felnõtt korában, valahányszor elfogta a természetben való járkálás vágya, mindig eszébe jutott ez a pillanat, mert talán éppen ekkor történt vele az a csoda, amikor a természet gyönyörûsége elvarázsolta és megnemesítette érzéseit, s fanyar kis almából édes, érett almává érett benne a jóság és a szeretet. Ez az élmény vált további életének meghatározó tényezõjévé, s talán különleges kalandjainak sorozata is innen eredeztethetõ.
Ákos egy hirtelen jött varjúkárogástól zökkent vissza a jelenbe, elmosolyodott, s újból a behavazott táj megnyugtató tisztaságába próbált burkolózni, de ez már nem ment olyan könnyen. A kiskacsákra tévedt a tekintete, saját lányai jutottak eszébe, az emésztõ gondok, amiktõl csak rövid idõre sikerült megszabadulnia az imént. Mert tervezi, folyton tervezi a nyugodt, megalapozott jövõt nekik, de kivitelezni olyan nehéz mindent. Pedig nem akarja feladni az álmait, azért sem hagyja magát, arra próbálja ránevelni a lányokat is, hogy soha ne adjanak fel semmit, s ha törvényszerûen csalódniuk is kell néha az emberekben, a természet soha be nem csapja õket, oda bármikor elvonulhatnak feltöltõdni, nyugalmat, szépséget kapni.
Újból a kacsákra nézett, az egyik megpróbált eltotyogni a jég szélére, egy ideig csak álldogált ott, mintha azon gondolkozna, be merjen-e menni. Az is lehet, hogy a vízben úszkáló zsákmányt figyelte. Aztán hirtelen elhatározással a jeges vízbe vetette magát és alábukott a kiszemelt falatért. Lám, még egy ilyen kis jószág is mi mindent vállal a létfenntartásért.
Ákos hirtelen az órájára pillantott, majd gyors, határozott léptekkel indult a túlsó parton fekvõ iskola felé, ahol második osztályos kislánya valószínûleg már a kapuban toporogva várja. Picit kiszaladt az idõbõl, de sebaj – gondolta most már szinte szaladóra vált léptekkel –, ez a nap kitart legalább egy hétig, aztán mindent kezdünk elölrõl. És mosolygova emelte integetésre a karját az iskola kapujában virító kis piros sapka felé.
A Taps Színészmagazin különszámot szentelt Blaha Lujza és Jászai Mari emlékének, a csaknem 70 oldalas kiadvány a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával látott napvilágot – tudták meg az újságírók a különkiadás budapesti bemutatóján.
Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos úgy fogalmazott: a magyar államiság ezer esztendejének ünnepén kötelességünk megemlékezni arról a két nemzetépítõ színésznõrõl, akik a magyar szót teremtették meg a múlt században.
– A millennium kapcsán a kormánybiztosi iroda könyvet szeretett volna megjelentetni a dívákról, de egy kiadó sem jelentkezett a kötetek gondozására – tette hozzá Nemeskürty István.
Szólt arról is, hogy az államiság ezer éves jubileuma kapcsán szervezett ünnepségsorozat keretében Tatabányán Jászai Mari szobrot állítanak.
Sághy Ildikó, a lap fõszerkesztõje az MTI-nek nyilatkozva arra az egybeesésre is felhívta a figyelmet, hogy a magyar színjátszás e két kimagasló alakja ugyanabban az évben, 1850-ben született, s ugyancsak azonos esztendõben, 1926-ban érte õket a halál.
A millenniumi kiadványba a két színésznõ teljes életútját átfogó, korabeli írók tollából született leírások kerültek. Interjú olvasható benne Kosztolányi Dezsõtõl, riport Krúdy Gyulától, méltatás Jókai Mórtól, visszaemlékezés Móricz Zsigmondtól, Hunyadi Sándortól, Molnár Ferenctõl, Csathó Kálmántól, Péchy Blankától.
A Taps különszámába az illusztrációkat és a fotográfiákat az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára, a Színháztörténeti Intézet és magángyûjtõk ajánlották fel.
A színészmagazin millenniumi számának bemutatójára meghívást kaptak Blaha Lujza és Jászai Mari leszármazottjai is.
Dóczy Péter színmûvész Meditáció címû Pilinszky-estjével pénteken lépett ismét a budapesti közönség elé, ezúttal a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri székházában.
Az esthez kiállítás is kapcsolódik, Vattay Elemér fotómûvész Pilinszky Jánosról készített fotói március 8-ig tekinthetõk meg. Dóczy Péter az MTI-nek elmondta: estjével a millenniumi eseménysorozat keretében járja az országot, és a határon túli magyarlakta vidékeket.
Felidézte, hogy Pilinszky János költészete negyedszázada foglalkoztatja, 1975-ben negyedikes gimnazistaként a piaristáknál találkozott vele elõször.
– A hangja volt, ami elõször megfogott – mondta az emlékezetes irodalomórára utalva a színmûvész. Megjegyezte: "Pilinszkyt volt magyartanáromnak, Jelenits Istvánnak köszönhetem".
A költõ naplószövegeibõl és verseibõl összeállított esten a zenei alkotótárs, Lõrinszky Attila nagybõgõjátéka segíti a közös meditációt, amely voltaképpen az embernek a szabadsággal való kapcsolatáról szól.
– Pilinszkyt az foglalkoztatta, hogy honnan ered a szabadság, illetve mit kell megtennünk érte, hogyan kell megélnünk – fogalmazott a színmûvész.
– Az én célom az, hogy ezzel az esttel, illetve a hozzá kapcsolódó "Amíg a mag el nem hal..." címû tárlattal beljebb kerüljünk a költõ világába, a ma egyetemi ifjúsága is megismerje azt az erkölcsi létezést, amirõl Pilinszky beszél – mondta Dóczy Péter.
Mindig, amikor az öreg színészt látom a színpadon, különös érzésem támad. Feszülten figyelem, követem minden mozdulatát addig, ameddig eltûnik a kulisszák mögött, akkor egy kissé lazítok, de csak azért, hogy még jobban odafigyelhessek a következõ belépésére. Nevezhetnénk-e vajon, Brookkal együtt "a táncok szépsége" okozta bûvöletnek?!
Elõször is vezessük be – egyezményes jelként –, az "öreg színész" és a "nagy öreg színész" fogalmat és az ezen fogalmaknak megfelelõ "öregség ellenében", illetve "öregséggel együtt" magatartásformákat.
Arra a színészi magatartásra gondolok, amikor a szerep nem elrejti az illetõ színész korát, hanem ellenkezõleg: felvállalja, felfedi azt, és a színész korából táplálkozva (merítve), egyedi és megismételhetetlen alakítást jelent.
Amikor tehát nem az idõvel szembeni pánikot, vagy ennek a pániknak az elrejtését látjuk egy szerepben, nem a színpadi csalást – amelynek célja a színész reális korának az eltakarása –, hanem az összhangot, mely a nagy öreg színész kora és a szerep között jön létre!
Amikor õ van a színpadon, mintha egy régi ismerõst látnánk, csak nem jut eszünkbe, hol, mikor láttuk már, mégis, mintha emlékeztetne valakire – bár elõfordulhat, hogy soha nem találkoztunk vele eddig.
Mikor ez az érzésünk támad, biztos, hogy nem az egyszerûen öreg színészt, hanem a nagy öreg színészt látjuk.
Az egyszerûen öreg színész, korát meghazudtolóan, magabiztosságot áraszt a színpadon, állandóan arra törekszik, hogy bizonyítsa uralmát a test felett, míg a nagy öreg színész felvállalja mindezt. Felvállalja azt a kiejtett szót, amely lehet, hogy a színész – nézõig tartó úton elveszett valahol, elhalkult és nem jutott el hozzánk. Felvállalja a két lépés közötti, esetleges megtántorodást, azt a bizonytalan, elindított, de levegõben maradt gesztust, egy lehetséges, hirtelen feltörõ köhögést, a fátyolos hangot, akár a felejtést is.
Látjuk a karikás szemet, a ráncos homlokot, a lefogyott, elvékonyodott kart, az arthritiszes ujjakat – az öregedõ testet. Az öregedésben minden biztonságot elveszítõ, sebezhetõ, törékeny testet. Az ettõl a törékenységtõl – "suhanóvá váló testet" (George Banu – Timpul ºovãitor). Estérõl estére jegyet váltunk, mert látni akarjuk, mert ott akarunk lenni, mert meg szeretnénk mindent jegyezni magunknak. Õ pedig estérõl estére megengedi, hogy részt vegyünk a megöregedésében. Ha szerencsések vagyunk, akkor már évek óta követjük õt is, megfigyelhetjük, ahogy játéka fokozatosan átalakul. Lassan közeledik a rivaldához, látjuk könnyû, suhanó lépteit, lassan jön, a lényegre koncentrál, ezért minimális mozgást használ, a legkevesebbet. Most megállt, és egy határozott, mondhatni erõszakos, hirtelen gesztusa volt, de ez csak apró fellángolás. Keveset tart. Fellépései is mintha ritkulnának, egyre kevesebbet játszik, ha igen, akkor lehetõleg kevés szövege van, inkább néma szerepek ezek. Játékmódjában van valami õsi. Valami a teremtés monotóniájából. Valami a gregoriánus dallamokéból.
Állítólag technikailag gyorsan fejlõdõ századunk fokozatosan elveszítette érdeklõdését az öregek iránt, mert e gyors fejlõdés, a prosperálás lefokozza a tapasztalatot, ellentétben a stabil afrikai vagy keleti civilizációkkal.
A mûvészet szerencsés kivételnek tekinthetõ, hogy nem érintheti ennyire ez a determinizmus, és, hogy a nagy öreg színésznek még marad hely a színpadon, mert amit õ tud, az egyszerûen megismételhetetlen.
Tény, hogy nem kell úgy felfognunk õt, mint egy kiveszõfélben lévõ fajt, mint egy magányos elszigetelõdõt, egy szakrális monstrumot.
Akkor tudunk örülni neki a legjobban, amikor igazán értékes elõadásban látjuk viszont. Az elõadás minõsége nagyban függ a színészek korától, mivel e kor értelmez is egyben. A kor, a nagy -öreg színész kora és ennek elismerése pedig ugyanennyire függ a nézõ emberi értékeitõl.
A színész örök lényege, hogy élete – Shakespeare-t idézve – az álmok szövetébõl tevõdik össze.
Azokból az álmokból, amelyeknek saját testével adott életet és amelyeknek emlékét most is magában hordja.
Olyan reprezentációkra gondolok, mint Camnus Félreértésében, a Csíky Andrásé, Csehov Cseresznyéskertjében a Senkhászky Endréé, M. Gorkij menedékhelyében a Tarr Lászlóé, esetleg a Dürrennott Nagy Romuluszában a Ferenczy Istváné.
nem hozott mást, csak bánatát,
csak sár szagát, csak sör szagát,
s amerre járt, sok csupasz ágra
Csapzott haját a szél se fújja,
szûk szoknyáján, nézed, eldugja
s viszi aprópénz-életem.
"Az erdôk övezte szép fennsík az Egres patakától a leányvár patakáig, a Maros jobb partján, Disznajó és Marosvécs körül terül el. A Leányvár patakát titokzatosság övezi. Az idôsebb disznajói asszonyok ma is édes borzongással mesélnek a tündérekrôl, akik minden éjjel lenge öltözékben táncot lejtenek a csobogó patakban, és citerák pengenek, fények villannak a a bokrok között.
Szép, régi tündérmesék helye ez, ahol fényes nappal is meseország közepében érzed magad."
Disznajó a Felsô-Maros mente egyik legrégibb települése. A falu a Kelemen-havasok déli, a Görgényi-havasok nyugati lankáin, a Maros felsô szakaszának völgyében, a folyó jobb partján fekszik. Itt halad át a Szászrégent Maroshévízzel összekötô mûút. Keleten a Maros választja el Magyarótól és Holtmarostól. 1876-ig a régi Torda vármegye vécsi járásához, aztán Maros-Torda vármegyéhez, 1950-tôl a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz, 1968-tól Maros megyéhez tartozik, és Erdôidecs, Idecspatak, Erdôszakál falvakkal és Marosvécs községgel alkot közigazgatási egységet. Területe 1950 hektár, ebbôl 400 hektár szántó, 155 hektár legelô, 100 hektár kaszáló, 200 hektár erdô, a többi területen belsô telkek, udvarok, kertek, utak, a berek és a vizek vannak. Lakossága meglepô módon alig változott az utóbbi száz évben. 1880-ban 1100, 1900-ban 1359, 1910-ben 1450, 1930-ban 1548, 1976-ban 1648, az 1992-es népszámlálás adatai szerint pedig 1412 fô. Ebbôl 1210 magyar, 202 román. Más nemzetiségû nem él a faluban. A magyarok többsége református, 17 lélek római katolikus, 40 lélek adventista, a románok görögkeletiek.
"A Rhédey családdal a kapcsolatom úgy kezdôdött, hogy 1975-ben Disznajóra kaptunk kinevezést, és az a ház lett az otthonunk, amelyet a gróf valamikor a gazdatisztjének ajándékozott." Ezzel a mondattal indul az Elôszó, egy tanítónô könyve, melynek borítóján (a címer alatt) csak ennyi áll: Rhédeyek és Fráterek , a belsô címlapon viszont már ez: A disznajói Rhédeyek és Fráterek nyomában. A könyv a kolozsvári Tinivár friss kiadványa, szerkesztôje egyben a kiadó maga: dr. Bartha Zoltán. Van nevesített lektora és van mûszaki szerkesztôje, sôt tördelôje is (nincs korrektora). Csôsz Irmáról elég sokat tudhat az olvasó, könyvében 19 cím szerepel a hazai lapokból, ezekben a férje és az ô munkájáról esik szó. Csôsz Ferenc tanító (1939—1990) a háromszéki Réty szülötte, innen a két falu között máig tartó jó kapcsolat, kiváló népmûvelô volt, feleségében nagyszerû munkatársra talált. Csôszné Nagy Irma 1936-ban született Marosjárán, Szászrégenben szerez tanítói oklevelet (1957), állomáshelyei: Mezôfele, Iszló, majd 1975-tôl Disznajón óvónô. 1990-tôl nyugdíjas. Csôsz Ferenc — Fráter Béla nyomdokain haladva — buzgón serkentette tanítványait a múlt megismerésére, énekeltette az idôseket, megtanította a fiatalokat a régi dallamokra, feleségével 150 tagú népi együttest szervezett, színpadi elôadásra dolgozva fel a meglévô folklóranyagokat. A Fráter-testvéreket nem lehetett megkerülni. Fráter Loránd (1872—1930) a nótás kapitány közismert magyar nóták szerzôje volt (Tele van a város, Száz szál gyertya stb.) benne van az Új Magyar Lexikonban, Béla (1870 —1935) nincs. Disznajónak Béla volt a jótevôje.
De igen elôre szaladtunk. Disznajó monográfiáját (azt a tudományosat) ugyan másvalaki fogja megírni, de ezt a kis címeres könyvet nem lehet immár megkerülni, annyira adatgazdag. Van benne falutörténet, és ott áll a falu sorsát meghatározó családok, fôképp a Rhédeyek és a Fráterek története. Miképp fonódik össze két falu, Erdôszentgyörgy és Disznajó sorsa a Rhédeyek révén? Honnan van az, hogy a Fráter-fiúk (Martinuzzi György kései rokonai) 1911-ben hivatalosak voltak V. György angol király koronázására — mint a királyné unokatestvérei? "…láttam azt az emléktáblát, melyet Mary angol királyné állíttatott nagyanyja, Rhédey Claudia emlékére"— írja Csôsz Irma, aztán idehaza megpillantott a templom portikusában két régit, amelyeken Rhédey felirat volt. Ettôl nemcsak a fantáziája lódult meg, hanem a kutatási kedve is feltámadt. És az eredmény ez a könyv. A falutörténetet követôen a Rhédeyek következnek, jól oda kell figyelni, mert az ember elbolondul a családfák sok ága-boga között. Nekem a Fráterekkel foglalkozó rész a hozzáférhetôbb, a Fráter Béla példája, aki hazajött ôsei földjére, visszaperelte birtokát, kastélyt és bérházat épített magának és munkásainak a Gödörháton. 1913-ban kezd hozzá, 1918-ban fejezi be. Két évvel korábban a fejvesztett meneküléskor ô is elindult az ökörszekérrel, de a gödörháti birtok szélén megálljt parancsolt. Visszafordította a szekeret és mindenkit, aki körülötte volt. "Mi itthon vagyunk! Miért hagynánk itt ezt a földet?" Ezekkel a szavakkal bátorította az embereket, és azok hazatértek — írja a szerzô. — Akik más úton vagy korábban menekültek el, csak évek múlva kerültek haza, kifosztva.
Fráter Béla nemcsak munkát adott a disznajóiaknak (a kertészek, kocsisok, állatgondozók, pásztorok, béresek, szeszgyári alkalmazottak, gépészek lakást is kaptak), nemcsak gazdálkodni tanította a maga köré gyûjtött szorgalmas embereket, hanem valami egyébre is. "A falu fiatalsága csak karácsonytól húsvétig volt együtt. A lányok egytôl egyig Besztercén szolgáltak. Húsvét csonkahete utáni hétfôn elszegôdtek, s karácsonyig csak egyszer jöttek haza, pünkösdkor, vagy a vécsi vásárra. A téli idôszakot használta ki Fráter Béla. Fonókalákákat, mûsorokat, bálokat szervezett, a fiatalságot énekeltette. A kastélyban minden télen rendezett egy fonókalákát. A lányokat ô hívta meg, de a legényeket a lányokra bízta. Kifürkészte, hogy ki kit szeretne meghívni, s a kiválasztott legények nevére gépelt meghívókat készített, s átadta a lányoknak. Volt aztán izgalom a fiúk között, ki kapja majd a díszes meghívót a kalákára, s vajon kitôl.
Szombaton párosan érkeztek a fiatalok a fonókalákába. A földszinti tágas hallban körbeültek, énekeltek és eljátszották a fonóban szokásos játékokat is. Éjfélkor megvendégelték ôket, aztán kezdôdött a tánc. Ducika a zongorához ült, Fráter vette a ’kicsi gardanyt’, rggelig húzták a talpalávalót.
Húshagyókeddre ’tarisnyás bált’ szervezett, melyen mindig fellépett az általa szervezett és vezetett dalárda. Egy emlékezetes tarisnyás bálon 1933-ban kiült csellójával a dalárda elé, és Fráter Loránd dalaiból játszott, énekelt."
A kastélyban naponta volt zeneszó, de dorbézolás soha. A vendégeknek a társasjáték és a nótázás volt a szórakozása. A házigazda csak kínálta a szeszes italt, de ô sohasem ivott. Fráter Béla tisztelte a disznajói embnereket. Sárga kordélyon jött fel a faluba, minden udvarra beköszönt, kalapot emelt. Jó kapcsolata volt a tanítóval, gazdakört alakítanak, a tejszövetkezet, fogyasztási és értékesítô szövetkezet jövedelmébôl 1912-ben népházat építenek 23.000 koronáért, ez nemcsak a szövetkezetnek ad otthont, hanem a téli összejövetelekre is teret biztosít. A gazdálkodó ügyvéd, az "új földesúr" (ezt Jókai felfogásában írom így) hetente tart próbát a dalárdával, olyan négyszólamú énekeket is tanít, melyeket temetésen énekelnek. Sokat regéltek errôl Disznajón. Mert végül mi maradt Fráter Bélából? Néhány nóta: Megáradt a Maros, Szomorú a nyárfaerdô, A fonóban szól a nóta — ezek nagyjából folklórizálódtak is, a nép "visszavette" ôket, csak a tudósok tartják számon, hogy ki a szerzôjük. Mi maradt dr. Fráter Bélából? A szép emléke. Ôt magát elvitte a tífusz. Gazdaságából, kastélyából? "1947- ben egy román mérnök kiadta a parancsot, hogy le kell bontani, mert nincs haszon benne. Kell az építôanyag egy bikaistállóhoz. Saját szakállára meg is kezdte a bontást, s pár hét alatt szétszedték. Régenben fel is épült a bikaistálló, de az anyag nagy részét ellopták." A család irattára a Fráter- lánnyal, Ducival a parókiára került, második házassága folytán. Mikor az ura, Zsigmond Dezsô lelkész meghalt, az özvegynek el kellett hagynia a lelkészi lakást. A fásszínbe került könyveket, a levéltárat Sütô Gyula lelkész vezetésével az egyházvezetôk kihordták az udvarra, máglyába rakták és elégették.
Az a szellemi örökség maradt Fráter Béla után, amire a Ferencz Károlyok, a Zsigmond Dezsôk, és a következô nemzedékek vezetô értelmiségijei, a népmûvelôk, a Csôsz Ferencek építhettek. Építhettek? Mentés volt az, és a mentés folyik máig. Disznajó szerencsés falu. Ha népessége nagyjából állandó maradt, azt "urainak" is köszönheti. Hogy már a huszadik század elején megcsapta a polgárosodás szele. Ha nincs a két világégés meg a velük járó honvesztés, ki tudja, hol tartanának, hol tartanánk. Wass Albert szelleme is itt lebeg, hogy már hamvai is hazakerülhettek Vécsre. Az "urak", lám, most is "köszönnek", emlékük élesztgetése nyomán a Felsô-Maros mente egyik érdekes helységévé válhat (Marosvécs mellett) ez a falu; ahol érdemes kiszállni a kocsiból, felsétálni a templomig, a Várig, megtekinteni a Rhédeyek köveit vagy Fráter Béla egyszerû síremlékét…Aki LÁMPÁS volt, világított a sötétben, mint Gárdonyi néptanítója. Szellemiségét élesztgette Csôsz Ferenc 1985 pünkösdjének másodnapján a temetôben, halálának ötvenedik évfordulóján. "Nem emeltetett magának elôre márványkriptát, halálában is megmaradt egyszerû embernek, mert életében is vállalta a közösséget a falu népével."
Csôsz Irmának nem ez az elsô kirándulása a nyomtatott betû birodalmába. Néphagyományok Disznajón címmel már megjelentetett egy kis kötetet az Impress Kiadónál (1998) , ez a falu néphagyományaival foglalkozik, annak idején nem mulasztottam el írni róla. Március negyedikén lesz tíz éve, hogy Csôsz Ferenc is megtért Istenéhez. Azon a szombaton a szeretett tanító bácsira emlékeznek a disznajóiak, és hozzájuk csatlakozik a híres rétyi fúvószenekar is.
Mert fenséges lett íme, a piaci kofák
felvágott nyelve, pörgõ fecsegésük
istenien zeng; tudják e világ most
mennyibe kerül, mi drága, mi olcsó
s tudnak eljövendõ vak idõkrõl is,
Sürögni, forogni, nyelvelni, nyomulni
jó példák õk mind, a vicsorgó Cató
tanulhatna tõlük … Úgy tudnak mindenrõl,
hogy azt hinnéd csupán téged szült
ilyen ostobának a föld … S míg te
egyszer nyúlnál romlott áruik után,
mit féltve óvnak, vigyáznak, kétszer
fordul addig csinos kacsójuk vékony zsebedben,
s némán szárnyra kel a zsivajban minden
bugyelláris. Koplalhatsz, dühönghetsz
napokig aztán, szidva az eget,
s Hádész nagyjait. De Merkúrra! egyszer
aranyam után lopva kutatott, három
kavicsot loptam keszeg bugyellárisomba én,
– hadd legyen egyszer gazdag õ is,
Alexandria, Kr.u. 272.
Tûnõ fénysáv pehelybalett felette
Lányos kis pelyhecskék kecsesek szendék
Lábujjhegyen a fényre géz a sebre
S köréjük gyûl a jégvirág csendesség
Csak idegenség van szívemben ébren
Csupa emlék omló fehér sötétség
Már nem látom eltávolodó másom
A belül még reszketõ téli képen
Az egyre sûrûbb belsõ havazáson