Külföldi (kivétel Magyarország) üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegû apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetôk) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.

1990 február 10-én az RMDSZ és Sütõ András hívó szavára a bolyaiak városának magyar lakossága az utcára vonult, átitatódva azzal a méltósággal, áhítattal, amely olyan szilárd alapra épült, mint a szülõföldhöz való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete, a nemzeti büszkeség, megmaradásunk elszánt hite.

A harangok zúgása közepette gyûlt a tömeg, némán, fegyelmezetten a Bolyai téren. A harangszóra egyszerre százezer gyertya lobbant lángra, s a fél évszázados némaságra ítélt, tehetetlenségbe dermedt tömeg megmozdult, s megkerülve a fõteret, csendben áramlott a sportcsarnok felé, szándékaink jelképeivel "felfegyverkezve", gyertyával és könyvvel a kezében. Így lehetett velük/velünk Sütõ András, Kányádi Sándor, Petõfi és Arany, Mikszáth és Jókai, Ady és József Attila, egész történelmünk, kultúránk, hagyományaink.

Zúgtak a harangok, hömpölygött a sokaság, Sütõ András szavai szerint: "ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövõben is". Aztán felhangzott a Miatyánk, s áhítattal mormolta a néma tengerár a fohászt.

Máig felemelõ, felejthetetlen élmény. Hittük, hogy elég a néma figyelmeztetés, s a demokrácia ellenségei, a kisebbségi jogok ellenzõi is belátják: közös a jelenünk, közös lesz a jövõnk, másként nem lehet.

A tíz évvel korábbi februári néma tüntetéssel meg akartuk mutatni a világnak szándékaink tisztességét, a tiszta lelkiismeret büszkeségét. S azt, hogy a sötétben lassan elfogyó parányi lángokkal nem halt meg bennünk az együvé tartozás, a közös tenniakarás, a jogainkért való elszánt kiállás ereje.

Mert az erõ demonstrációja is volt. A szellem, az értelem erejét szegeztük szembe a vad nacionalista elfogultsággal, rosszhiszemûséggel, az idegengyûlölettel. Aligha kétséges, hogy a Maros megyei magyarság páratlan demonstrációja alaposan ráijesztett mindazokra, akiknek az agyát elborította a totalitarista homogenizáció eszméje, amit minden erõvel tovább éltetni igyekeztek. Akár a nyers erõvel is.

Mert ezekben az agyakban született meg a magyarság megleckéztetésének gondolata. Különbözõ elõjátékok után Marosvásárhelyen próbálkoztak március 15- étõl kezdve, egész március 19-ig, amikor a megvadult hodákiak, a rendõrség és a város vezetésének elnézõ beleegyezésével, kiverték Sütõ András szemét, majd a március 20-i finálé.

Azóta változtak körülményeink, talán a kölcsönös bizalmatlanság is oldódott. Ma mindenképpen más világ van mint 10 évvel ezelõtt. Bõvültek a jogérvényesítés lehetõségei. A romániai magyarság érdekképviseleti szervezete részt vesz a törvényhozásban, 1996-ban pedig a kormánykoalíció tagjaként a végrehajtó hatalomban is. Talán ennek következtében alakult ki az a kedvezõ körülmény, hogy számottevõen javultak Románia euroatlanti integrációjának esélyei. Minél határozottabban körvonalazódik ez, annál több lehetõség nyilik jogos igényeink érvényesítésére. Mert azok a követelések, igények, amelyeket az 1990 februári gyertyás tüntetéssel az erdélyi magyar nemzeti közösség kifejezett, ma is változatlanok.

1989 decemberében új nap virradt ránk. Azt hittük, valóban itt a kikelet. Megalakult a Nemzeti Megmentési Front, s január elsõ napjaiban nyilatkozatot adott ki a romániai nemzeti kisebbségek jogairól, amelyben egyebek közt kimondja: "Tekintettel a diktatórikus rendszer átkos örökségére, az NMF szükségesnek véli az egyéni és kollektív nemzeti jogok és szabadságjogok alkotmányos garanciáinak kidolgozását".

Ezért azt akarja, hogy az ország új alkotmánya garantálja ezeket a jogokat, szülessen egy nemzeti kisebbségi törvény, illetve, hogy "A törvényes elõírásoknak megfelelõen biztosítani kell a kisebbségek alapvetõ jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megõrzését".

A nyilatkozatban az NMF ugyanakkor meggyõzõdését fejezte ki, hogy "a romániai etnikai viszonyok új alapokra helyezése megteremti a bizalom és a kölcsönös megbecsülés légkörét, elõmozdítja a román nemzet és a nemzeti kisebbségek közötti barátság megszilárdulását, az ország valamennyi állampolgára közötti egységet, amely egyik alapvetõ tényezõje Románia haladásának és fölemelkedésének".

Akkor el is hittük, hogy a román többség, illetve a hatalom komolyan is gondolta a nemes eszméket. Csakhogy alig pár nap telt el a fenti nyilatkozat megszületésétõl, már január folyamán meghazudtolták az ígéreteket. Leleplezõdött a hamisság a Bolyai Farkas líceum többévszázados hagyományai visszaállítása iránti igény fogadtatásában. A bõkezû ígéretek helyett a szûkkeblû kicsinyesség uralkodott el a köznapokon. Február elsõ hetében, napokon át diákok tüntettek: egyesek a Bolyai líceum hagyományainak visszaállítása ellen, mások, több százan, a Bolyai líceum mellett.

A tüntetéseket találkozók, tanácskozások követték. Még egy miniszterelnök-helyettes és két tanügyi miniszterhelyettes is ideutazott a fõvárosból, hogy "rendbe tegyék a marosvásárhelyi oktatás függõben levõ kérdéseit".

Marosvásárhely csak az egyik szenvedõ alanya volt a retrográd, nacionalista erõk egymást követõ támadásainak. A helyzet sok más városban forgatókönyvszerûen ismétlõdött. Így jutott oda az RMDSZ, hogy közleménybe foglalta szándékait.

Ebben kijelenti: "Nemzeti identitásunk megõrzésének alapvetõ tényezõje anyanyelvû kultúránk ápolása, fejlesztése, amely csak a nemzeti iskolarendszer európai értékrendjének alkalmazásával képzelhetõ el.

Követeljük a romániai magyarság számára az anyanyelvû iskoláztatás biztosítását minden oktatási szakaszban, minden fokon az óvodától, a Bolyai Tudományegyetem valamennyi fakultásáig.

Kívánságunk nyomatékosítása végett 1990. február 10-én, szombaton délután 3 órakor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 400 ezres tagsága helységenként néma felvonulást szervez, részvételre szólítja fel a vele egyetértõket, hogy égõ gyertyával és könyvvel a kezükben, a templomok harangjainak öt perces megkondításával tüntessenek e jogok gyakorlati érvényesítéséért.

Jelszavaink: ABC nem egyenlõ AÁBC; MAGYAR SULIT – MAGYAR SZÓT; SUNTEM MAGHIARI DIN ROMANIA; EGYENLÕSÉG – EGALITATE; EGYENLÕSÉG = BARÁTSÁG; BOLYAI EGYETEMET!; BOLYAI ISKOLÁT!; MAGYAR ISKOLÁKÉRT TÜNTETÜNK; DEMOKRÁCIÁT KÉRÜNK, DE NEM FEJADAGRA!; ÉDES ANYANYELVÜNKÉRT TÜNTETÜNK!; EGYENLÕ ESÉLYEKET MINDENKINEK!"

Ezzel a felhívással kezdõdött az erdélyi magyarság összehangolt, néma, könyves-gyertyás tüntetése.

Mit jelent az ön számára ez a tíz évvel ezelõtti megnyilvánulás? – kérdeztük Sütõ Andrást, aki gyógykezelése miatt nem lehet jelen a 10. évfordulón, de lélekben, gondolatban itt van közöttünk.

– Annak bizonyítékát, hogy a decemberi népfelkelés hátán hatalomra jutott nacionalisták ellenére is óriási energiák szabadultak föl az erdélyi magyarságban. Jó érzés tíz év után arra gondolnom, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezetének nevében elhangzott toborzóm oly hatalmas visszhangot keltett. Erdély legnagyobb méretû magyar tüntetése volt ez. Egyik napról a másikra virradólag támadt a roppant hullámzás, több mint százezer magyar felvonulása Marosvásárhelyt. Hangsúllyal ismétlem most is: a gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Azon a napon haza és nagyvilág gyõzõdhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esõlesõ társaság maradni.

– Hogyan látja visszatekintve a nagy demonstráció utóhatását román és magyar viszonylatban egyaránt?

– Utóhatás és elõzmény elválaszthatatlanok. Mit tapasztalhattunk akkor az RMDSZ országos fórumán és megyei testületeiben? Tagadhatatlan pozitívumok mellett túlzásba vitt óvatosságot és politikai rózsasándorkodást. Romantikus ködevést és földhözragadtan aggályos praktikumot stb. Ám ennél sokkalta veszélyesebbnek mutatkoztak már a csoportküzdelem, a személyi torzsalkodás elõjelei. Ily módon a '90 januárjában tervezett, az erdélyi magyarságot egészében mozgósító tüntetéssorozat elmaradt, mi a vásárhelyit megszerveztük. Ha '90 februárjában minden magyarlakta megyében tüntettünk volna, a sovén pogromszervezõk aligha kezdeményezhettek volna véres megtorlást, hiszen Erdély összmagyarságával kerültek volna szembe. Érthetõ tehát, hogy ellenségeink nem sokkal ezután ürügyként választották városunkat a megleckéztetésre, mindannyiunk megfélemlítésére. Kormánykörök titkos támogatásával sikerült kirobbantaniuk a március 19-i magyarellenes pogromot. Nem következik ebbõl, hogy a február 10-i tüntetésünkrõl le kellett volna mondanunk. Az a tömegerõ, amelyet akkor a világ tudomására hoztunk, késõbbi küzdelmek erõforrásává lett. Erdély és az egész ország románsága akkor döbbenhetett rá, hogy a közel kétmilliós magyarság politikai küzdõképessége, elszántsága, hogy jogait megszerezze, olyan erõ, amelyet lebecsülni és értelmébõl kiforgatva meghamisítani veszélyes önáltatás. A februári tüntetéssel Marosvásárhely és környékének magyarsága elsõ ízben élt a polgári engedetlenség törvényes lehetõségével. Ezzel késõbben is fölerõsíthettük volna jogi küzdelmeinket. Nem történt meg. 1990. február 10. erkölcsi hagyatéka mégis eleven maradt számunkra, ma is bátorítólag sugárzik az erdélyi magyarságra. Bizonyosan elnyeri jövõ nemzedékek méltó megbecsülését.

– Mit üzen az egykori vásárhelyi gyertyás- könyves tüntetõknek, akiknek oly sokat jelentett akkor is Sütõ András szava?

– Szeretettel, hálával és csodálattal gondolok mindazokra, akik alapvetõ nemzeti jogainkat követelõ békés tüntetésünk napját történelmi eseménnyé avatták. Köszönöm ma is, hogy ama gyertyafényes napon hozzájuk szólhattam, akaratuknak, reményeiknek én is visszhangja lehettem.

Kikeli Pál: Egy dolog valamit érezni belülrõl, vagy külsõ szemlélõje lenni valamely eseménynek. Én akkor alelnöke voltam a megyei szervezetnek, s ilyen minõségemben három nappal a tüntetés elõtt részt vettem Bukarestben egy megbeszélésen. Ezalatt zajlottak a tüntetések, egyrészt a Bolyai líceumnak önálló kollégiumként való mûködése ellen, meg egyáltalán az oktatás autonómiája ellen. Ez már akkor központi kérdés volt, akár minisztériumi szinten is. Akkoriban kevesebbet értettünk ebbõl a folyamatból, a heves ellenállásból. Sokkal gyorsabban elérhetõnek éreztük céljainkat, de meglepetésünkre állandó ellenállásba ütköztünk.

Végül is, azon az összejövetelen, amelyen az alakuló területi szervezetek képviselõi voltak jelen – megemlíthetem Domokos Gézát, Király Károlyt, Verestóy Attilát, Lányi Szabolcsot, hogy csak néhány nevet mondjak –, megfogalmazódott többek között, hogy az oktatás kérdését illetõen határozottan követeljük, hogy ez a kérdés letisztuljon. Nem többet, egy elvi döntést óhajtottunk. Ezen belül fogalmazódott meg az a gondolat, hogy ebben a kérdésben valahol kell önmagunkat vállaljuk. Ettõl már rövid út vezetett oda, hogy ezt a követelésünket egy országos néma tüntetésen juttassuk kifejezésre. Az, hogy ez gyertyás-könyves tüntetés volt, kettõs üzenetet hordozott. Aztán kiderült, hogy van egy harmadik üzenete is, amirõl akkor nem tudtunk. Tehát az egyik üzenete: a gyertya, a fény szimbóluma, illetve a könyv a tudás, tudásszomj jelképe, de ennél több is volt azért. Az egész tüntetést a nom violence jegyében próbáltuk megszervezni. Mert akinek mindkét keze foglalt a számunkra oly fontos szimbólumokkal, az nem akar erõszakot. Sorozatosan kijelentettük, hogy ezt a két szimbólumot nem engedjük ki a kezünkbõl, bármi is történjék. Tehát ez egy másik üzenet volt, hogy a tüntetést mindenképpen békésen szeretnénk elképzelni.

Utólag tudtam meg, hogy ez a szimbólumrendszer a román lakosság számára egészen mást jelent: a gyertya a halált, a könyv pedig, fõleg a biblia, az imanens megmaradást, egy rögzítettebb szimbólumot jelent. Akkor csodálkoztunk, hogy az üzenetünk nem feltétlenül oda jutott, ahova kellett volna, és utólag döbbentem rá, mily kevéssé ismerjük egymást. Meg sem fordult a fejemben, hogy a számunkra oly tiszta és oly világos üzenetet másképp lehet értelmezni, és egyszerûen ezt mások nem érthetik. De ez olyan kérdés, ami azóta is sorozatosan elõfordul.

Tehát ennek szellemében fogalmazódott meg a tüntetés gondolata. Miután visszatértem Bukarestbõl, nagyon rövid idõn belül valósággá vált. Az egész akkori megyei vezetés tudomásul vette, magáévá tette és cselekvési szinten is jóváhagyta. Maga a tüntetés döbbenetes dolog volt mindannyiunk számára. Néma tüntetésnek hirdettük, de végül is úgy döntöttünk, hogy az egészet le kell zárni. Ezért kértük fel Sütõ Andrást, hogy azt a vég nélküli áradatot néhány szóval köszöntse, s imával zárjuk, amit Köllõ Gábor mondott el.

Maga a tüntetés számunkra, szervezõk számára is döbbenetes élmény volt, hiszen akkor tudatosult bennünk elõször, hogy vagyunk, hogy nem vagyunk kevesen, és hogy vállaljuk önmagunkat. Utána kiderült, hogy ez kritikus helyzetekre is érvényes volt, és hogy ez a közösség vállalja önmagát. Elõször éreztük úgy istenigazából, hogy vagyunk, s nyugodt lelkiismerettel merem állítani, hogy teljesen békésen képzeltük el akkor is és most is. Persze, az elmúlt tíz év alatt sokaknak az volt az érzése, hogy abból nem lett semmi. Ezt nem merném én állítani. Tény, hogy ez az út sokkal hosszabb, mint ahogyan elképzeltük. Már a következõ hetek elõre jelezték, hogy nehéz út lesz, és ezen belül az egyik fõ gond, hogy sajnos a szimbólumrendszereink nem feltétlenül ugyanazt jelentik. Érthetetlen, hogy az, ami számunkra fontos, mások számára miért tûnik úgy, hogy az valami olyan, ami nem feltétlenül illet meg bennünket, és az az érzésem, hogy ilyen területen sem sikerült megtalálni a kommunikációs csatornákat. Mégis az az érzésem, hogy ez alatt a tíz év alatt rengeteg történt annak érdekében, hogy saját helyzetünket, önazonosságunkat tisztázva tovább tudjunk lépni.

Kolozsvári Zoltán: A ’89-es történéseket követõen két esemény történt, ami mély nyomot hagyott bennem. Az egyik, amikor karácsony napján a fõtéren legalább negyvenezren énekeltük a karácsonyi énekeket, annyi év után, együtt. A másik a gyertyás tüntetés, amelyet az elmúlt tíz év legszebb momentumának tartok. Mert egyrészt tükrözte a tökéletes egységet, másrészt azt, hogy tulajdonképpen mit akarunk, miért harcolunk, és hogy fegyelmezetten, nem valakit bántva, hanem nemes célokért, nemzetiségi valónkért harcolunk. Fantasztikus erõt képviselt. Talán ez is ijesztett meg bizonyos embereket a másik oldalról, akiknek épp az nem tetszett, hogy erõnk tudatában talpra álltunk. Azt hiszem, az elmúlt tíz évben sosem sikerült annyira összefogni Vásárhely lakosságát, mint a gyertyás tüntetéskor. Késõbb már mindig megosztotta valami.

Tulajdonképpen nem is az számít, hogy hogyan emlékezünk meg az eseményrõl. Szerintem mindenkinek magában, lélekben kell emlékeznie rá, amely amolyan vízválasztója volt annak, ami elõtte, s ami azután történt velünk.

Ha visszagondolunk a gyertyás tüntetésre, készíthetünk egy számvetést: mit értünk el. Szerintem sokkal többet, mint amennyit idõnként megszellõztetünk. Az embernek nagyon nehéz elmondani, mit érzett ekkor, akkor vagy amakkor. Mindegy, hogy a ’89 december 22-i eseményekre gondolok vagy a késõbbiekre. Mert tulajdonképpen mindez átalakul az évek folyamán, és lecsapódik rá az évek folyamán egy sor szubjektív benyomás, s a tükörkép, amit ma látok, tulajdonképpen egy torz tükörkép. Nyilvánvaló, hogy számomra az anyanyelv és anyanyelvi kultúra mindig fontos volt. ’89 elõtt, ha valaki bejött az intézményembe, szembetalálta magát a "dolgozni csak pontosan szépen…" idézettel. Mindig kényes voltam arra, hogy a környezetemben is lehetõleg legyünk büszkék az anyanyelvünkre, s ezt csak úgy tudjuk bemutatni, ha anyanyelvünket tényleg helyesen használjuk.

A gyertyás tüntetés akkor egy olyan gondolatsort, illetve érzelmek, gondolatok keverékét hozta fel, amely óhatatatanul felvetette az emberben: tudatosítania kell hovatartozását. Tudatosítania kell, hogy ha új lehetõségek nyíltak, mit akar ezzel az új lehetõséggel kezdeni, és hogy próbál meg vele valamit kezdeni? Természetesen egy ilyen alkalom talán túlhajtott elképzeléseket, érzelmeket hoz fel, de segít ahhoz, hogy kikristályosíthasd, hogy voltaképpen milyen utat választasz magadnak. És ha azt kérdik tõlem, milyen érzéssel gondolok vissza a február 10-i gyertyás tüntetésre, azt mondhatom, egyértelmûen segített, hogy a saját helyemet értékeljem az új világban, s abban, hogy lassanként letisztázódjon bennem, hogy milyen úton akarok menni és mit kell megpróbálnom ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb juthassunk az álmainkhoz. Hogy aztán sok mindenben persze délibábosnak bizonyult, ez ternmészetes. De illúziók nélkül nem lehetne a mindennapi életet se élni.

Borbély László: Tíz év után világosan kirajzolódik, hogy diverzió áldozatai voltunk abban az idõszakban. Azoknak, akik '89 decembere után veszélyben érezték különbözõ funkcióikat, mert a '80-as években a párt sok románt betelepített ide, akik csak azért, mert románok voltak, nem mert megfeleltek, felelõs funkcióba kerültek. Ezeknek nyilván érdekük volt diverziót kelteni. Ezt már januárban lehetett érezni a Bolyai iskola kapcsán történt vitáknál. Mert akkor, amikor például Kolozsváron feszültségmentesen sikerült különválasztani az iskolákat, addig itt egyesek nemcsak hogy nem akarták, hanem eszközként fel is használták ebben a diverzióban a tanulókat.

Nyilván, most sokkal "okosabbak" vagyunk. Akkor benne voltunk, nap mint nap részesei voltunk ennek, de nem láttunk bele mindennek a hátterébe. Január végén, a városi választások során Judea és Scrieciu, a két tiszt fontos szerephez jutott és véleményem szerint õk a háttérbõl nagyon sok mindent irányítottak. Akkor, amikor már januárban érzõdött ez, és amikor sikerült félig- meddig meggátolni ideiglenesen, hogy Judea a saját embereit helyezze a Front Tanácsba, sajnos, bár lehetõségünk lett volna, nem váltottuk le Judeat azon a januári gyûlésen. Nem láttunk bele még azokba a dolgokba, amelyek a folyamatokat a márciusi véres események irányába terelték. Január végén éreztük, s ez egy központi döntés volt, hogy egy olyan megnyilvánulást kellene szervezni az anyanyelvünkért, az iskoláinkért, amellyel kifejezzük tiltakozásunkat, fõleg itt, Maros megyében az ellen, ami akkor történt.

Éreztük, hogy ennek különleges fontosságot kell tulajdonítani, s minél méltóságteljesebben, minél szuggesztívebben megjeleníteni azt, hogy mi nem mást akarunk bántani, nem más kultúráját támadjuk, hanem egyszerûen a saját hagyományainkat, történelmünket, s saját iskoláinkat akarjuk megvédeni. Ekkor több beszélgetés után dõlt el, hogy a leghatékonyabb az lenne, ha némán, egy könnyvvel és egy gyertyával a kézben vonulnánk végig Vásárhely fõbb utcáin és így nyilvánítanánk ki azt az érzést, ami bennünk volt.

Hogy õszinte legyek, nem reméltem, hogy a kezdeményezésnek akkora sikere lesz. Tele voltunk ambícióval, hittünk abban, hogy egy új és jobb világ jön, azt hiszem, hogy tíz év után is kell hinni azokban az eszmékben, amelyekben akkor hittünk. Kell bízni abban, hogy lépésrõl lépésre, de csak jobb lesz, és az az érzésem, hogy ha ilyen jellegû eseményeknek bár többé nem leszünk tanúi, de ha kell, a vásárhelyi magyarság össze tud fogni.

Szepessy László: Azt hiszem, hogy az 1990-es februári gyertyás tüntetés az erdélyi magyarság történetében egyedülálló és szinte megismételhetetlen esemény volt. Olyan megmozdulás, ahol az erdélyi magyarság elõször lépett fel egységesen, nyilvánult meg közösségként. Mert nemcsak Marosvásárhelyen, de Erdély-szerte majdnem minden településen megmozdultak a magyarok az RMDSZ felhívására. A legnagyobb tüntetés Marosvásárhelyen volt. Ez bizonyítja, hogy Marosvásárhelynek ma is kiemelt szerepe van az erdélyi magyarság történetében.

A gyertyás tüntetés nagyszabású megmozdulás volt. A marosvásárhelyi magyarság akkor ébredt rá, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a '89-es eufóriában elképzeltük. Nagyon rövid idõ álatt rá kellett döbbennünk, hogy nem könnyen kapjuk meg a jogainkat. Ez a tüntetés a szolidaritás, az összefogás tüntetése volt, és bizonyította, hogy oda kell figyelni az erdélyi magyarság gondjaira. Azt hiszem, el is érte a célját, s nem hiszem, hogy kiváltója volt 1990. március 19-20-nak. Enélkül sokkal súlyosabb dolgok történhettek volna.

Az, hogy százezer ember az RMDSZ, Sütõ András hívó szavára kivonult, az a méltóságteljes felvonulás bebizonyította, hogy a magyarság össze tud fogni egy közös célért. Örülök, hogy ennek egyik szervezõje voltam. A sikerhez azonban a marosvásárhelyi magyarság támogatása kellett. Az a hit, az az erõ, ami akkor a marosvásárhelyi magyarságban volt, hiszen mindenki érezte: ki kell fejeznie, hogy itt akar élni, s ehhez olyan körülményekre van szükség, hogy itthon érezhesse magát.

Számomra külön élmény, hogy ennek a gyertyás tüntetésnek a rendõrségen a bejegyzését én írtam alá, vagyis nagy szóval élve, a felelõsséget én kellett hogy felvállaljam zavartalan lefolyásáért, s ezt akkor, amikor nem kis feszültség közepette éltünk. Mert a tüntetés válasz volt az akkori hangulatra, a román részrõl jövõ megmozdulásokra. Az, hogy a magyarság ilyen gyorsan, ilyen példásan tudott szervezõdni, sokatmondó. Minden úgy volt megszervezve, hogy amikor véget ért a tüntetés – azért, hogy a nyomai megmaradjanak –, a résztvevõknek le kellett adniuk a zászlókat, transzparenseket. Ezeket a relikviákat, dokumentumokat meg kellett volna õrizni történelmi tanúságként. Óriási értéket képviseltek, mert a marosvásárhelyi magyarság akkori opcióját fejezték ki. Mi összegyûjtöttük, és 1994-ig meg is voltak, de sajnos keserû szájízzel kell megjegyeznem, hogy '94 után a Maros megyei RMDSZ-vezetés szervezési alelnöke erre nem ügyelt, és nemcsak hogy nem ügyelt, hanem nagy részét felelõtlen könnyelmûséggel megsemmisítették, elégették.

Ha visszagondolok, a '90-es évek elején Marosvásárhely valóban az erdélyi magyarság, a Székelyföld központja volt. A kongresszus, a gyertyás tüntetés, március 15.-e megszervezése, a március 19-20-i események, amin át kellett mennie a városnak, mind egy-egy fontos történelmi mozzanat volt. Ezekért komolyam meg kellett harcolni. Pontosan ezért nagyon fáj és nagyon elszomorító, hogy a Maros megyei RMDSZ ennyire elveszítette a politikai súlyát, és már nem az a meghatározó a megyei szervezetek között, mint a 90-es évek elején volt. Azt hiszem, hogy tíz év után ennek megfelelõ méltó megemlékezést kellett volna szervezni, idejében felkészülni, jubileumi emlékkönyvet lehetett volna kiadni rengeteg dokumentummal, rengeteg képpel. Mert ha az értékeinkre, a múltunkra nem ügyelünk, akkor jövõnk sincs.

Virág György: Az maradt meg bennem, hogy amikor gyülekeztünk a Bolyai téren, a táblákat a Törvényszék utcában vettem át, illetve adtam gyermekeim kezébe. Az is megmaradt, hogy akárhová néztem, mindenütt ismerõs arcokat láttam, s nagy megelégedést jelentett, hogy ennyien vannak, és hogy mind azért jöttek, hogy bizonyítsák jelenlétükkel azt, amit lényegében ez a tüntetés maga elé célul tûzött ki. Az egész úgy maradt meg bennem, mint egy megismételhetetlen élmény. Szinte azt mondhatnám, hogy fényképszerûen van elõttem az egész tér, a tömeg.

Az érzéseket természetesen nem tudom pontosan olyan intenzitással visszahozni, de megmaradt a méltóságérzet. Talán ez fejezné ki legjobban azokat az érzéseket, amelyeket magaménak tudtam és magunkénak tudtunk nagyon sokan. Gyertya szinte mindenkinek a kezében volt, s igyekezett azt a gyertyát életben tartani. A feliratok senkit nem bántottak. Mindkét gyerekem a Bolyaiban végzett, õk is vittek egy-egy táblát. Az egyiknek Bolyai iskolát akarunk volt a kezében. Ezekkel utána rendesen el kellett számolni, vissza kellett juttatni az RMDSZ- nek, senki sem dobálta szanaszét. Tudom, hogy még hosszú ideig megvolt az RMDSZ raktárában.

Lehet, hogy ezek apró, gyakorlatias dolgok, de ezek maradtak meg bennem. Mert nyilván, hogy mindaz, amit a lelkészek vagy Sütõ András elmondott, azok a beszédek, amelyek elhangzottak, mind tartásos beszédek voltak. Egyetlenegy hamis, félremagyarázható gondolatra nem emlékszem. Semmi olyanra, ami miatt egy logikusan, józanon gondolkodó, bármilyen nemzetiségû ember megsértõdhetett volna. És csupán ennyi. Mert minden, ami ez után következett – tudjuk, hogy a Vatra Româneascã megalakulása a sportcsarnokban milyen körülmények között zajlott le –, összehasonlíthatatlanul más volt. Bárki kivülálló, ha párhuzamot vont a két rendezvény között, olyan szembetûnõ hangulati, megnyilvánulási, mondjam úgy civilizációs különbséget látott, ami annyira szembeötlõ volt, s annyira megdöbbentõ számunkra, akik részt vettünk ezen a tüntetésen, hogy talán ebbõl a kábultságból nem is tudtunk magunkhoz térni egészen március 20-ig. Nem értettük, talán éppen ezért nem értettük, ami utána velünk történt heteken át. És ezért ért némileg készületlenül az az eseménysorozat, ami március 20-át megelõzte és tetõzött a március 20-i összecsapásban. Lehet, annak tudható be, hogy az a hatalmas tömeg azt gondolta, õt nem érheti bántódás. Úgy érezte, hogy valami nagyon szép dologért tüntet és ezt õszintén érezte. Ezért nem kellett többszöri felszólítás, mindenki õszintén, szívesen ment ki, jól érezte magát ezen a tüntetésen. Az együttérzés, az egymásról való gondoskodás, a jövõnkkel szembeni kötelezettség –, talán ezek vitték ki az embereket az utcára. A méltóságérzet volt az, ami legjobban meghatározta a hangulatát mindenkinek. Mindenki jól érezte magát ebben a tömegben. Nem attól érezte jól magát, hogy magyar–magyar között, mert voltak azért románok is a tüntetõk között, akik már akkor felfogták e tüntetés üzenetét.

Deák Gyula: Számomra a február 10-i menetelés, a könyv és a gyertya olyan maradandó emlék, amit soha nem fogok elfelejteni. Hihetetlen most is, ha visszaemlékszem, hogy Vásárhelyen szinte mindenki, aki mozogni és járni tudott, mind ott volt.

Több mint százezer ember vett részt. Némán, csendben, fegyelmezetten vonultak végig a sorok a város fõterén. A végállomás a Sportcsarnok elõtere volt. Az a fegyelem és az a rend, ahogyan öregek, fiatalok, férfiak, nõk, gyertyával és könyvvel a kezükben végigvonultak a városon, olyan magasztos esemény volt, amihez hasonló talán sose volt Vásárhelyen.

Tíz éve, hogy erre a gyertyás-könyves menetelésre emlékezünk. Remélem, hogy sokan fognak még emlékezni rá, öregek, fiatalok, akik annak idején részt vettek. Fõleg a fiatalok számára lenne jó, ha tudatosítanák azt, hogy annak idején mit jelentett számunkra ez az esemény.

Sajnos, sokat reméltünk, és kevés valósult meg abból, amiben reménykedtünk. De a remény továbbra is él és merem hinni, hogy egy elkövetkezendõ jövõben csak megvalósul mindaz, amit kértünk: magyar iskolák, magyar egyetem, kétnyelvûség. Ami csak részben valósult meg.

Aktuális

Az utóbbi években egyre nagyobb gondot jelent a likviditás, a készpénz hiánya a román gazdaságban. Rendkívül sok tranzakció pénzforgalom nélkül bonyolódik le, az õskorra jellemzõ cserekereskedelem, barter útján, s az ún. pénzügyi zárlatnak is ez a legfõbb oka. Elvileg a gazdaságnak minden lejre szüksége volna, ami fellelhetõ az országban. Arra a pénzre is, ami a lakosságnál, matracokban, fiókokban fekszik, ugyanúgy a valutára is.

A lakossági pénz összegyûjtésére természetesen a bankok hivatottak. Elvileg a bankoknak alapvetõ érdeke, hogy minél többen helyezzék el náluk a pénzüket, s ezért vonzó pénzügyi feltételeket, kamatokat ajánljanak az érdeklõdõknek. Csakhogy...

Nagyék – esetleg lehetnének Kissék, de Kovácsék is – 1999. március 17-én helyeztek el 3400 német márkát az egyik legnagyobb bankban látra szóló betéten, évi 3%-os kamatra. A pénzt minden további nélkül elfogadták tõlük, a betét feltételeirõl, a pénz kivételének módozatairól azonban senki nem tájékoztatta az ügyfelet. A bankban található - a valutabetétet hirdetõ - szórólap csupán ennyit hirdet: a kamatot évente számolják ki és írják hozzá a betéthez; a betét nyitásához szükséges minimális összeg 100 dollár (vagy egyenértékû valuta) a látra szóló, 1000 dollár (vagy egyenértékû valuta) a határidõs betétek esetén. Ezen a szórólapon egyetlen szó sem esik a kivételkor alkalmazott kezelési költségrõl, még a lap alján, egy bolhabetûs figyelmeztetésben sem.

Nagyéknak egy ideig nem volt szükségük a pénzre, hát úgy vélték, mégiscsak jobb, ha a bankban kamatozik, mint ha otthon tartják. Késõbb láthatjuk, hogy mennyire tévedtek.

1999. július 5-én az összegbõl 3200 márkára volt szükségük, ezért ennyit kivettek a bankból. Az elsõ meglepetés ekkor érte õket. A kivett összegre – ezt elõször közölték velük – 1%-os kezelési díjat számított fel a bank. A 32 márkát a bankban maradt 200 márkából vonták le, azaz a betétben 168 márka maradt, miután – ügyes húzás – a kamatot csupán évente számolják ki és írják jóvá!

A Nagy család még ezután sem veszítette el a bizalmát, hisz az év végén jóváírt kamat majd mindent megold, vélték. Az utolsó és legnagyobb hideg zuhany akkor érte õket, amikor 2000. február 7-én felszámolták a betétet. A betétben maradt 168 márkához hozzáírták a 31,16 márkás kamatot, amit az összeg márciustól júliusig kamatozott. A bankban maradt összeg már nem termelt kamatot, mert a 168 márka értéke az idõszak legnagyobb részében a minimális betétet jelentõ 100 dollár alatt maradt, ám errõl senki nem figyelmeztette az ügyfelet! Az egyszerû paraszti logika szerinti számvetésbõl kialakuló 33,71 márka helyett tehát 2,55 márkával kevesebbet számított a bank kamat gyanánt. Természetesen a kivételnél ismét 1%- os kezelési költség terhelte az ügyfelet, így végelszámoláskor 197 márkát kaptak kézhez.

Na már most: Nagyék betettek 3400 márkát márciusban, kivettek 3200-at júliusban, s 197-et februárban. Akárhogy is számoljuk, a bank 3 DM tiszta nyereségre tett szert, miközben a legnyugodtabb lélekkel használta a kliens pénzét kilenc-tíz hónapig. A fenti eljárás pedig nem más, törvényesített rablás, a kispénzû betétesek megcsúfolása s kisemmizése. Ilyen körülmények között tökéletesen érthetõ a pórul jártak elhatározása: bankba pénzt soha!

Három márka persze nem egy vagyon, mintegy 27-28 ezer lej, s végül is Nagyék nem veszítettek sokat a gyakorlatilag csõdbe jutott, ám azt elismerni nem hajlandó bankok ügyfeleihez képest, akik közül sokan még ma sem láttak egy fityinget sem milliókra rúgó betétjeikbõl (lásd Credit Bank, Bankcoop stb.). Történetük mégis tanulságos, s bizonyítja, hogy egyes bankjaink még nagyon távol állnak egy valóban ügyfélbarát nyugati típusú pénzintézettõl. Való igaz, nyugaton is alkalmaznak kezelési költségeket, de errõl megfelelõen tájékoztatják az ügyfeleket. Másfelõl: mi került 32 márkába (300.000 lejbe!) abban, hogy betétbe helyeztek, majd kiadtak egy összeget, anélkül, hogy valahova át kellett volna utalni, vagy más mûveletet végezni vele? Mert amennyiben a bankoknak nem éri meg kis összegû betétekkel foglalkoznia, elemi kötelességük volna figyelmeztetni az ügyfelet, hogy veszthet az ügyön. Jobb helyen ez egyszerûen csalásnak minõsíthetõ.

Még van egy hasonló sztorim. Egy másik bank 51%-os kamatot kínál egy hónapra lekötött betétekre. A bankból kivett pénzre 0,2%-os kezelési díjat számítanak fel. Ezt ugyan nem reklámozzák, de kissé tapasztaltabb ismerõsöm azért ennek tudatában helyezte el pénzét a bankban. Úgy vélte, hogy amennyiben mindig meghosszabbítja a havi betétet, a kezelési díjat csak a tényleges kivételkor kell kifizetnie. Óriási tévedés. A hónapos határidõre vásárolt betétet csak úgy lehet meghosszabbítani, ha egyszer kiveszi a pénzt, aztán újra beteszi a bankba. Az évi kamat 51%, kivétel minden hónapban 0,2%, ami évi viszonylatban 2,4%! Az 51%-os évi kamat tehát tulajdonképpen 48,6%, csupán elmulasztják figyelmeztetni erre az ügyfelet! Mindenki vonja le saját maga a tanulságokat.

Ciánszennyezôdés

A Nagybánya környékén történt ciánszennyezés arra figyelmeztet, hogy a jó román- magyar együttmûködést ki kell terjeszteni a környezetvédelem területére is – mondta szerdán Mihai-Rãzvan Ungureanu külügyi államtitkár az MTI-nek adott nyilatkozatában.

A külügyi államtitkár elmondta, hogy a román külügyminisztérium a szennyezés után azonnal felkérte a vízügyi, erdészeti és környezetvédelmi minisztériumot, hogy tegye meg a szükséges lépéseket és állapítsák meg a felelõsséget.

– A történtek arra is figyelmeztetnek, hogy a jó román-magyar együttmûködést ki kell terjeszteni a környezetvédelem területére is. Annál is inkább, mivel egyes folyókat és földrajzi adottságokat közösen használunk gazdasági és turisztikai célokra, így a közös használat mellett közösen kellene gondoskodnunk a környezetvédelemrõl is. A két félnek nemcsak a kényszerítõ körülmények miatt kell foglalkoznia ezzel – mert ilyen kellemetlen incidensek bármikor elõfordulhatnak –, hanem annak fokozott tudatában, hogy utódaink fogják érezni majd azt, amit most mi csinálunk a természettel – mondta.

Ungureanu a kérdés politikai vetületeként említette, hogy Románia az EU-tagság elnyerésére készül, a csatlakozási tárgyalások egyik legnehezebb fejezete pedig éppen a környezetvédelem lesz.

– Ismereteink szerint Magyarország ezen téren jelentõsen elõrébb tart, s ezért is fontos a két ország együttmûködése – tette hozzá.

Az államtitkár emlékeztetett arra, hogy a Ceausescu- korszak erõltetett iparosítási politikája tönkretette a környezetet. A környezetvédelemben a szükséges törvényi háttér megteremtése nem elég, a környezet védelmét fontosnak tartó szemléletet kell kialakítani mindenkiben.

Anton Vlad, a Vízügyi, erdészeti és környezetvédelmi minisztérium államtitkára az MTI-nek elmondta, hogy csütörtökön – a magyar fél kérésére – Nagyváradon találkozik a magyar környezetvédelmi minisztérium államtitkárával. Megbeszélésük témája a Nagybánya környékén történt ciánszennyezés lesz.

Az államtitkár hangsúlyozta, hogy a január végén bekövetkezett gátszakadás után azonnal léptek. Leállították az Aurul társaság mûködését, megszüntették a szennyezés forrását. A derítõbõl a víz egy részét átszivattyúzták a közeli nagybozintai derítõbe, hogy csökkentsék a gátakra nehezedõ nyomást, amely az olvadás miatt megnövekedett.

Ezzel egyidejûleg értesítették a magyar felet a szennyezés nagyságáról és várható hatásáról. "Teljes mértékben tiszteletben tartottuk a két ország közötti megállapodásokat" – jelentette ki.

Vlad elmondta, hogy a felelõsség megállapításának kérdésében jelenleg azt a jegyzõkönyvet értékelik, amelyben a szakemberek a helyszínen végzett vizsgálatok eredményeit rögzítették.

Az államtitkár emlékeztetett arra, hogy a román törvények szerint az anyagi felelõsség a környezetszennyezés okozóját terheli. Elismerte, hogy ökológiai katasztrófa történt, de azt a személyes véleményét fogalmazta meg, hogy ennek mértéke nem túlságosan nagy, mivel ebben az évszakban "az élõvilág egy része nem aktív. A károkról pontos képet tavasszal kaphatunk majd."

Hozzátette, hogy a szennyezés a legérzékenyebben a román felet érintette, a maximális koncentráció a román területet érte. A magyar féllel közösen végzett mérések igazolták, hogy a román fél lépései korrektek voltak és megfelelnek a kétoldalú megállapodásnak.

Camenco Petrovici, a Letéti és Takarék Pénztár (TLP) elnöke megerõsítette, hogy az LTP-t a következõ nyolc hónapban nem magánosítják, mivel e folyamatot jól át kell gondolni, és nem lehet egyik napról a másikra megvalósítani.

A következõ nyolc hónapban az LTP-t nem privatizáljuk, mivel a bankok privatizálását elõirányzó PSAL II programon most dolgoznak.

Az LTP megszervezésére és mûködésére vonatkozó törvény értelmében az LTP bank részvénytársaság, melynek egyetlen részvényese az állam, s csakis az állam dönthet e bank jövõjérõl.

Következésképpen mi a tulajdonos döntésére várunk, de e döntéshozatalkor több tényezõt kell szem elõtt tartani, elsõsorban a román állam érdekét, amely egész sor programmal rendelkezik, mint amilyen a szubvencionált kamatok a mezõgazdasági gépek megvásárlására, lakásvásárlásra és - építésre, az elbocsátott bányászok támogatására. Úgyszintén szem elõtt kell tartani a román bankrendszert és az LTP hétmillió kliensének érdekét, akik 135 éven át hozzászoktak ahhoz, hogy letéteiket az állam szavatolja – vélekedett Petrovici.

Az LTP magánosításában figyelembe kellene venni a világviszonylatban a takarékbankok terén szerzett tapasztalatot. Magyarországon, a Cseh Köztársaságban, Lengyelországban, Szlovákiában a takarékbankok privatizálása már 1990-ben beindult és még mindig nem fejezõdött be – összegezte az LTP elnöke.

Az LTP a tavaly 8196 milliárd lej jövedelmet regisztrált – mutatnak rá az LTP által a Rompresnek szolgáltatott adatok.

A lakosság megtakarított pénze 1999. december 31- én 14.029 milliárd lej, míg a folyósított hitelek egyenlege 1.639 milliárd lej volt, amelybõl 1.272 milliárd lejt a bankon kívüli klienseknek folyósítottak. A Deloitte&Touche tanácsadó társaság nemrégi tanulmánya az LTP-t a legszilárdabb közép-európai bankok 1998-as ranglistáján a 47. helyre sorolta.

A Romgaz privatizációja sikeres lesz, amennyiben megteremtik a kellõ legális keretet, amely elõmozdítja a befektetéseket a magánszektorba és modernizálják, rehabilitálják a szállítási és szétosztó rendszert – vélekedett Iulian Iancu, a földgáz országos társaság, a Romgaz mérnöke.

Iancu szerint a Romgaz magánosítása az árpolitika módosítását is feltételezi, olyképp, hogy az árak a piacgazdaság elveire épüljenek. További feltétel: a gazdaság fellendítése és átszervezése, stabil, méltányos, mi több, az energetikai szektorba történõ befektetéseknek kedvezõ feltételek megteremtése, a szabályozások és a szerzõdéses kapcsolatok világos meghatározása a szektoron belül.

A földgázipar átszervezése már 1991-ben beindult, amikor létrehozták a földgáz önálló ügyvitelû egységet, a Romgazt.

A folyamat a következõ években is folytatódott és 1991-1995 között néhányszor átszervezték.

A Romgaz három szakaszban történõ átszervezési programot tûzött ki célul ez évre. Az elsõ szakasz, amelyet április 1- jétõl ültet gyakorlatba, a kitermelõ tevékenységeket szervezi át, a medgyesi egyetlen kitermelõ leányvállalat létrehozása révén.

A második szakasz július 1-jétõl kezdõdik és a két földgázszétosztó leányvállalat felszámolására és 12-14 kereskedelmi társaság létrehozására irányul a létezõ 23 földgázszétosztó fiókvállalat átszervezésével.
A szeptember 1-jétõl beinduló harmadik szakaszban egyes kereskedelmi szétosztó társaságok kiválnak a Romgaztól és privatizálnak, részvények kibocsátásával – összegezte Iancu mérnök.

A Bolyai Társaság hét eleji marosvásárhelyi ülésének résztvevõi a magyar nyelvû orvosképzésnek, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tanszéke létrehozásának lehetõségét, illetve a romániai magyar egyetemi oktatás perspektíváját vizsgálták meg. Az ülésen elhangzott kezdeményezésekrõl, javaslatokról, társasági állásfoglalásról dr. Jung János professzor, a Bolyai Társaság országos alelnöke, a szervezet marosvásárhelyi elnöke nyilatkozott a Népújságnak:

– Ebben az esetben a Bolyai Társaság a szervezõ szerepét töltötte be, ugyanis mi hívtuk össze a magyar oktatók fórumát, annak érdekében, hogy az orvosi egyetemen a magyar oktatás helyzetét megtárgyaljuk és a hogyan tovább kérdését most már közösen alakítsuk ki. Erre annál is inkább szükség volt, mert novemberben beadtuk az egyetemi szenátushoz a 7263-s iktatószámmal azt a beadványunkat, amelyben az egyetemen önálló magyar struktúrák kialakítását kértük, amit egyébként a módosított tanügyi törvény 123-as cikkelye lehetõvé tesz, ugyanis ez a cikkely kimondja, hogy kérésre a meglévõ állami egyetemeken belül lehet anyanyelvû csoportokat, tagozatot, fakultásokat és kollégiumokat létrehozni. Ezzel a lehetõséggel élve a magyar közösség beadvánnyal fordult az egyetem vezetõségéhez, amelyben tulajdonképpen azt kértük, hogy hivatalosan nyilvánítsák ki: itt, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kétnyelvû oktatás folyik, mert mindez eddig nem történt meg. Továbbá, hogy a magyar nyelvû oktatásnak önálló döntéshozó struktúrákat építsünk ki közösen, ami nyilván nem lenne a román nyelvû oktatás hátrányára, sõt, az elõnyét is szolgálhatná, mert abból a ténybõl, hogy kétnyelvû oktatás folyik, ebbõl még anyagi haszna is származna az egyetemnek: szerintem normatíve másként alakulna a dolog. Itt kértük az önálló struktúrák keretében a fakultások és a kollégiumok létrehozását.

– Ha jól értem, ez azért is fontos, fölöttébb szükséges, mert a jelenlegi egyetemi chartában számos korlátozó kitétel szerepel, többek közt az is, hogy a kollégiumokon csak román nyelven folyik oktatás.

– Így igaz, és ez ellentétben van a módosított tanügyi törvény adta lehetõségekkel, mert hát lehet anyanyelvû kollégiumokat alakítani. A beadványban kértük az egyetemi charta módosítását, ami önálló struktúrákat tartana szem elõtt, és hogy mindenhol lehessen magyar nyelvû oktatást bevezetni, beleértve a kollégiumokat is. Ennyit a beadványról. A Babeº-Bolyai Egyetemhez visoznyítva mi lépéshátrányban vagyunk, ugyanis a B-B-n már évek óta van önálló beiskolázási szám a magyar fiataloknak, és ami talán még fontosabb, a Babeº-Bolyai Egyetemen az oktatói állások kiírásánál mindig feltüntetik, hogy ez román vagy magyar vagy német vonalnak megfelelõ oktatói állás.

– Amíg a marosvásárhelyi egyetemen ezzel nem fárasztják magukat az illetékesek…

– Nálunk ez a két dolog nem létezik, nálunk nincs külön beiskolázási számunk, és az oktatói állásokra sem tüntetik fel, magyar nyelvû avagy román oktatói állásról van szó.

– Ezért mind a diákok, mind az oktatók száma teljesen véletlenszerûen alakul(hat)nak...

– Míg a nyolcvankilenc-kilencvenes tanévben a magyarul tanuló diákok létszáma olyan 10-11 százalék körül alakult, addig ez ma már a negyven százalékot is meghaladja. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi években a magyarul tanuló diákok számaránya jelentõsen javult. Ez nem foglalja magában a román tagozaton tanuló magyar nemzetiségû diákokat. Ami szomorú, az oktatók helyzete, ugyanis a nyolcvankilenc-kilencvenes tanévben a magyar oktatók számaránya harminchárom százalék körül mozgott, mára – tíz év után – ez a szám úgy huszonnégy százalékra csökkent. Ennek több oka van, volt egyszer egy erõszakos nyugdíjazás, ami számos magyar professzor és elõadótanár kényszerû távozását jelentette, a másik ok az elvándorlás, ami napjainkban is, sajnos, tovább folyik, nem föltétlenül Magyarországra vagy Nyugatra mennek, hanem gyógyszervállalkozásba kezdenek, magánrendelõket nyitnak és így tovább. A harmadik dolog pedig az, hogy a magyar fiatal abszolvensek elbátortalanodtak, éppen a versenyvizsgák lebonyolítása miatt, ami nem mindig teljesen objektív.

– Ezeknek a negatív folyamatoknak az útját nyilvánvalóan saját döntéshozó struktúrák felállításával lehet megszakítani, ami nem jelent sem szeparatizmust, sem egyebet, legfeljebb a saját sorsunkat irányíthatnánk. Ott maradtunk abban, hogy a beadványukra nem érkezett válasz.

– A beadványról hallgatott az egyetem vezetõsége novembertõl egészen januárig, szó sem esett róla, amikor is a januári szenátusi ülésen Ábrám Zoltán szenátusi tag föl nem vetette a kérdést, végül is mi lesz a beadványunk sorsa, mert tulajdonképpen minden beadványra harminc napon belül válaszolni kell, vagy így, vagy úgy. A kérdés felvetése a szenátusban egy hisztériásnak is mondható rohamot váltott ki, a rektor egyszerûen viccesnek nevezte, és törvényellenesnek ezt a beadványt, holott minden pontja tökéletesen beleillik az új tanügyi törvénybe. Persze, kiderült, hogy ezt nem is közölte a rektor a szenátus román tagjaival sem, azok teljesen tájékozatlanul álltak, azt sem tudták, mirõl van szó, mirõl szól a beadvány. Tény, hogy egy heves vita után a szenátus egynéhány román tagja azt mondta, hogy a következõ alkalommal mégis a szenátus elé kellene terjeszteni, tudják meg, mirõl is van szó. Egyelõre nem tudjuk, lesz-e most szenátusi ülés vagy nem, terítékre kerül a kérdés vagy sem. A magyar oktatók fórumán téma volt, hogy most mitévõk legyünk. Annál is inkább, mert a szenátusi választások most, márciusban zajlanak, új szenátust választ az egyetem. A kolozsvári mintához hasonlóan végül is az a döntés született, hogy jobb volna ezt a kérdést az új szenátusban felvetni, ugyanis példa van erre, a kolozsváriak is hasonlóképpen járnak el. A Babeº-Bolyain is novemberben nyújtottak be egy hasonló beadványt, és ott akkor abban egyeztek meg, hogy létrehoznak egy paritásos munkacsoportot, amely ezt az ügyet alaposan kivizsgálja, kidolgozza a megoldásokat.

– Következésképp Marosvásárhelyen is megalakult a bizottság, a paritásos munkacsoport, s ha igen, mit jelent ez?

– Arra a következtetésre jutottunk, hogy tulajdonképpen nem a szenátus kell megtárgyalja a magyar tanszék ügyét, mert az politikumba torkolló vitákkal járna, hanem itt is jó volna egy paritásos bizottságot létrehozni, ahol aztán érveket lehet felsorakoztatni, s egy ilyen kis munkacsoportban értelmesen, gondolkodva lehetne jó megoldásokat találni.

– Lehetne, feltételes módban. Úgy látja, elfogadná ezt a szenátus, még ha új szenátusról is lett légyen szó, hiszen az elmúlt tíz esztendõ ilyen vonatkozásban, sajnos, sokatmondó...

– Nem merek jóslásokba bocsátkozni, de valamit végül is kell tegyen a szenátus. Fennáll az a lehetõség, hogy a beadványt egyszerûen leseprik az asztalról, hiszen többségi szenátusunk van, jön a szavazógépezet, esetleg kapunk egy nemleges választ. Ha egy kicsit gondolkodnak, ha az egyetem érdekében velünk közösen akarnak valamit tenni, akkor viszont remélhetõ beadványunk elfogadása.

–Itt tiszta a kép, a csûrés-csavarás, vagyis a halogatás politikájával állunk szemben…

– Egyértelmû, hogy a rektor el akarta tüntetni és elfeledtetni ezt a számunkra igen fontos kérdést.

– A tanügyminisztérium, az államtitkár álláspontja?

– Államtitkárunknak személyesen adtam át egy ilyen beadványt, az összes aláírásokkal, de ez a közgyûlés elhatározta, hogy ezt a beadványt hivatalos formában eljuttatja a tanügyminisztériumhoz, a kisebbségi hivatalhoz, és az EBESZ kisebbségvédelmi hivatalához, személyesen Max Van der Stoelnak, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy Marosvásárhelyen is kértük ezeket az önálló struktúrákat, a másik pedig az, hogy az utóbbi idõben saját képviselõink részérõl is több olyan nyilatkozat hangzott el, amelyekben mindig csak a Babes- Bolyairól beszélnek mint multikulturális egyetemrõl, a marosvásárhelyi orvosi egyetem, valahogyan mindig kimarad.

– Mi a Bolyai Társaság álláspontja az alapítványi egyetemrõl? Ha jól tudom, errõl is bõven szó esett a Társaság hét eleji ülésén.

– A Bolyai Társaság álláspontját ismertettem ezen a közgyûlésen, mert sokan teljesen tájékozatlanok voltak ebben a dologban. A Bolyai Társaság továbbra is kitart az önálló állami magyar egyetem létrehozása mellett, Kolozsvár központtal, de kihelyezett karokkal. Második szempont az, hogy most pillanatnyilag támogatja a Babeº-Bolyai Egyetemen, a színmûvészetin, a marosvásárhelyi orvosin az önálló struktúrák létrehozását, nem zárkózik el, tehát támogatja ezt az alapítványi egyetemet is, amelynek viszont a komplementaritás elvén kell létrejönnie, olyan karokkal, amelyek az említett egyetemeken nem léteznek. Tárgyalások is folytak a Sapientia Alapítvánnyal és Marosvásárhelyen a felsõoktatással foglalkozó szervezetekkel, a polgármesteri hivatallal is, arról, hogy itt mit is tudunk létrehozni. A Bolyai Társaság szerint is ez az alapítványi egyetem tulajdonképpen három pilléren kell létrejöjjön, legyen Kolozsvár központ, legyen egy partiumi, és legyen egy székelyföldi részlege. Itt Marosvásárhelyen az elsõ gondolat az, hogy egy pasztorációs kart kellene létrehozni, egy mûszaki kart, egy matematika- informatika szakot, egy mechatronikai kart, és a Nyárádszeredában mûködõ kertészeti fakultást kellene ebbe bevonni. Errõl a négy karról folynak a tárgyalások. Persze, az alapítványi egyetem létrehozása pályázatok alapján történik, a munkacsoportok olyan, akkreditálásra kész dossziékat kell összeállítsanak, amit benyújtanak az alapítványhoz, ezt aztán szaktestületek bírálják el, s döntik el, hol és mi indulhat.

Isarescu komolyan gondolta

Keddi ülésén a kormány végrehajtó bürója megvitatta a tárcák, prefektúrák, polgármesteri hivatalok és más közigazgatási intézmények személyzeti és anyagi költségei mérséklésének kérdését, Mugur Isãrescu miniszterelnök ugyanis közölte a végrehajtó büróval a kormányapparátus átszervezésére vonatkozó döntését.

Terítékre került tovább az ügynökségek számának összevonással vagy felszámolással történõ csökkentése is, melynek ugyancsak az adminisztrációs apparátus egyszerûsítése lenne a célja. Az államgépezet átszervezése a koalíciós pártok támogatását élvezi – derült ki az összejövetelen.

Kedd esti sajtóértekezletén Ionuþ Popescu kormányszóvivõ elmondta: a kormányapparátus átszervezési döntését csütörtökön véglegesítendõ kormányhatározat fogja megerõsíteni, a menesztett személyeket pedig 15 nappal korábban értesítik.

A kormány végrehajtó bürójának ülését követõ sajtótájékoztatón Ionuþ Popescu kormányszóvivõ kedd este a Victoria-palotában bejelentette: a kormányapparátus 602 személyrõl 296- ra csökken, amit az ügyosztályok feladatköre közötti azonosságoknak a felszámolásával, valamint az osztályok összevonásával valósítanak meg.

A leépítés továbbá magába foglalja a szerzõdéssel dolgozó kisegítõ személyzetnek az Állami Protokollvagyon Önálló Ügyvitelû Egységhez való átirányítását is, mely lépéssel a költségeknek az államháztartástól egy gazdasági egységhez való átutalását célozzák. A kormányszóvivõ közölte másrészt, hogy 62-rõl 35-re csökkentik a kormánypalota gépjármûállományát.

Ionuþ Popescu elmondása szerint az átszervezéssel a költségek 10-15 százalékos csökkentését célozzák. Az átszervezés a protokollalapokat is érinti. Pontosítása szerint a kormány munkaapparátusában maradó személyeket versenyvizsga alapján választják ki, a munkatörvénykönyv tiszteletben tartásával.

A kormányapparátus átszervezése magas szintû tiszteket is érinteni fog. Mugur Isãrescu miniszterelnöknek a hasonló feladatkörû ügyosztályok összevonására irányuló döntése ugyanis néhány államtitkári tisztség felszámolását is maga után vonja. A sajtóval való kapcsolatok fenntartásával megbízott, a tájékoztatási, valamint a külföldön élõ románokkal való kapcsolatot fenntartó ügyosztályokat, továbbá a kormányfõtitkárság közönségkapcsolatokkal megbízott ügyosztályát egyesíteni fogják, ez lesz a Kormány Kommunikációs Ügyosztálya.

E döntések a kormánytevékenység hatéknyabbá tételét célozzák, a kormánynak ugyanis a döntéshozás igazi eszközévé kell válnia, melynek nem kitûzött célja helyettesíteni más intézményeket és a tárcákat – nyilatkozta Ionuþ Popescu kormányszóvivõ. A közeljövõben az Isãrescu-kabinet hozzávetõleg 12 államtitkári tisztséggel lesz szegényebb.

Ma délelõtt a fõvárosban, a Forradalom téren tiltakozó nagygyûlést szerveznek a sztrájkban álló közoktatási szakszervezetek, amelyen megyénket száz személy képviseli. A szervezõk 10-20 ezer résztvevõre számítanak. Ha a sztrájkolók követeléseit idõközben nem oldják meg, jövõ hét keddjén Marosvásárhelyen is az utcára vonulnak a szakszervezetiek.

– Hétfõn a vidéki szervezetek vezetõi gyûltek egybe, és egyértelmûen kijelentették, hogy követeléseink teljes mértékû megoldásáig nem hagyják abba a sztrájkot. A szövetségek vezetõivel továbbra sem tárgyalt érdemlegesen a kormány, képtelenek komolyan venni a szakszervezeteket – nyilatkozta tegnap lapunknak Cornel Crucean, a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Szövetségének megyei elnöke. Arra a kérdésünkre, hogyan lehet majd bepótolni az egyre hosszabbra nyúló sztrájk miatt kiesett órákat, az elnök úgy vélte, megoldható a probléma, de szombat-vasárnapi önkéntes munkára senki nem kényszerítheti a most sztrájkolókat. – A munkabeszüntetés alatt minket sem fizetnek, a kimaradt munkát mi sem végezzük ingyen és önkéntesen.

– Holnap (sz. m. ma), a tiltakozó nagygyûlés után a Forradalom térrõl a kormány székhelye elé vonulnak a szakszervezetiek. Reméljük, sikerül tárgyalásra bírni a kormányt, amely eddig nem volt hajlandó komolyan venni a közoktatási szakszervezeteket. Ha ez továbbra is így marad, a sztrájk meghatározatlan ideig folytatódik, tagjaink hajlandók bármeddig kitartani a követelések teljesítéséért – nyilatkozta lapunknak Ioan Sãcãrea, a Spiru Haret tanügyi szakszervezet megyei elnöke. – A mostani tényállás alapján a sztrájk legkevesebb e héten még tartani fog. A kimaradt munka bepótlására a sztrájk után a tanfelügyelõséggel közösen kell majd megoldást találni.

A Frãþia támogatja a közoktatásiakat

A Frãþia szakszervezeti konföderáció keretébe tartozó megyei szakszervezeti szövetség végrehajtó bürója rendkívüli ülése nyomán közleményt adott ki, amelyben az oktatási ágazat leromlása feletti aggodalmát fejezi ki. Az Abodi Gheorghe végrehajtó elnök által aláírt dokumentumban a megyei szövetség a közoktatási szakszervezetek tiltakozása melletti szolidaritását fejezi ki. Az oktatási folyamat harmonikus fejlesztését szolgáló feltételek elhanyagolása demens, felelõtlen politikai lépés, merénylet az ifjú generáció ellen – áll a közleményben.

A közoktatási szakszervezetiekkel a szintén a Frãþia szövetség keretébe tartozó faipari szakszervezetek is szolidarizálnak. Az Ilefor, a Mobex, a Prodescoop, a szászrégeni Amis, illetve a szovátai Mobila szakszervezeteinek közös közleménye kitartásra szólítja fel a kormány értetlenségével szembesülõ közoktatási szakszervezeteket.

Az Aven Amentza Romale cigány együttes és a Pro Európa Liga Interkulturális Központja szervezésében kedden este a megyeszékhelyi Kultúrpalota nagytermében megünnepelték február 8-át, a romák felszabadításának napját. A közel félezer, többnyire roma hallgatóságot Mircea Suhãrean, a liga képviselõje üdvözölte, majd rövid elõadásából a jelenlevõk megtudhatták: a cigányokról ritkán emlékeznek a krónikások, többnyire jósoknak, mágusoknak nevezték õket. Sokan összehasonlítják sorsukat az amerikai négerekével, hiszen évtizedekig szolgaként, "rabszolgaként" dolgoztak a nagybirtokosoknak. Felszabadításuk az 1830-as évekre tehetõ, amikor, bár még törvény nem volt rá, a földesurak szabaddá tették a cigányokat. Megemlítették Vasile Alecsandrit és Mihail Kogãlniceanut, mindketten kiálltak a romák egyenjogú félként való kezelésért. A felszabadításról szóló törvény 1864-ben jelent meg – összegzett Mircea Suhãrean, akitõl azt is megtudtuk, hogy az országban a ’90-es évek után kezdték ünnepelni a felszabadulást.

Az Aven Amentza Romale együttes A romák felszabadítása címû rövid színdarabban bemutatta a cigányok jellegzetes mesterségeit, majd a jelképes felszabadulást: a megbilincselt férfiak, asszonyok és gyerekek láncaikat elszakították, vidám táncba kezdtek. A Venci János, együttesvezetõ rendezte elõadáson: a párbeszédek roma nyelven folytak.

A kissé zajos közönséget Moca Rudolf megyei tanácsos is köszöntötte, s érdekességként elmondta, hogy tudomása szerint megyénkben 317 éve élnek cigányok. A megemlékezés roma táncokkal és dalokkal zárult.

A tavalytól életbe lépett új közpénzügyi törvény alapján az önkormányzatok nemcsak a helyi adóbevételek egy részét tartják vissza saját költségvetéseik részére, hanem saját személyzetükbe kerültek át a helyi pénzügyeket nyomon követõ szakemberek is.

Gyulakután a helyi tanácshoz két pénztárost vettek át az erdõszentgyörgyi körzettõl, még tavaly novemberben. Idéntõl vált esedékessé egy pénzügyi felügyelõ alkalmazása. Az állásra versenyvizsgát írtak ki, amelyet a község immár volt polgármestere, László Csaba nyert meg, aki a felügyelõi munkakör érdekében lemondott polgármesteri tisztségérõl.

– Csak az új állás elfoglalása késztette erre a lépésre, vagy netán más oka is volt a polgármesteri tisztségbõl való lemondásnak?

– Csak az új állás betöltése. Arra számítottunk, hogy a versenyvizsgára jelentkezni fog majd egy általunk jól ismert szakember, azonban õ nem vállalta ezt a lépést, ezért úgymond az utolsó pillanatban jelentkeztem a vizsgára. Más okom nem volt lemondani. Gyulakuta egyike annak a kevés községnek, amely tavaly képes volt saját bevételeibõl ellátni magát, így megfelelõen lehetett dolgozni, volt rá lehetõség. Polgármesterként már a második mandátumot töltöttem 1996- tól, és idén is indulni szándékszom a helyi választásokon. A közhivatalnoki törvény szerint erre van is lehetõség, egy esetleges harmadik mandátum alatt fel kellene adnom a felügyelõi munkakört, de az állás a késõbbiekre megmaradna.

– Polgármesteri tisztségébe az RMDSZ támogatásával jutott. A helyi szervezet hogyan viszonyult ehhez a változáshoz?

– Megoszlott a véleményük. Nem nézték jó szemmel, hogy nem szóltam idejében, de hát az utolsó pillanatig kivártam a jelentkezéssel. Egyéb kifogása senkinek sem lehet, a versenyvizsgán más is jelentkezhetett. A választásokig Takács Mózes, az eddigi alpolgármester tölti be a polgármesteri tisztséget, de az alpolgármesteri feladatkört senki sem vállalta a tanácsosok közül.

– Mi a feladatköre egy pénzügyi ellenõrnek?

– A helyi adózás menetét kell nyomon követni. Az eredeti szakmámtól ugyan távol áll, végzettségemet tekintve vegyészmérnök vagyok, de a rendszerváltás óta az önkormányzatban dolgozom, úgyhogy van kellõ tapasztalatom az adóügyekben.

"Itt valahol, ott valahol... négy-öt magyar összehajol", s miután megoldották az ország gazdasági gondjait, mit tehetnének mást, az RMDSZ-t teszik bonckés alá. Azt mondja A, mély rosszallással a hangjában: "X csak azért izeg-mozog, mert szenátor akar lenni". B és C ráhümmög: "bizony, bizony". S én elgondolkozom, milyen furcsa (még?) a mi társadalmunk, milyen furcsa a közgondolkodás. Ha valaki szereti a gépeket, gépészmérnöknek megy, ha valaki színészi tehetséget érez magában, színész lesz, s ha valaki úgy érzi – milyen kevesen! –, hogy pedagógusi vénája van, a tanári pályát választja. Miért botránkozunk meg, ha valaki úgy érzi, a politikához van tehetsége? S továbbmenve: ha egy mérnök úgy gondolja, jól tudná vezetni a részleget vagy a gyárat, megcélozza a fõnöki, az igazgatói állást. A tanár, aki úgy érzi, jó gazdája lenne az iskolának, jobb, mint a jelenlegi igazgató, megpályázza az igazgatói posztot. És nagyon helyesen teszi. A megméretésnél majd kiderül, helyesen becsülte-e fel a képességeit. És ha egy politikus úgy gondolja, jobban tudná képviselni választói érdekeit, mint mások, helyesen teszi, ha indul a választásokon, sõt, merem mondani, kötelessége indulni. S igyekezzen meg is nyerni.

Nem hiszem, ha Amerikában bárki is elítélné Gore-t, amiért versenybe száll az elnökségért. S gondolom, Németországban sem botránkozik meg senki, ha egy polgártársuk képviselõ akar lenni. Úgyis a választók döntik el, alkalmasnak találják-e a feladatra.

Nálunk miért van ez is másképp?

Igenis, ha X úgy gondolja, jobb képviselõ vagy szenátor lenne, mint Y, lépjen a ringbe. S mi, választók, ne botránkozzunk, hanem mérlegeljünk, s válasszuk a jobbat.

Stációk az álomkeresôn...

Mindjárt indulásból le kell lomboznom azon firkantáscímeket böngészõ újságforgatókat, akik azt gondolnák, hogy az alábbiakban babérkoszorúkat halomba gyûjtõ labdarúgó- válogatottunk, esetleg a nyilatkozat, bajnokságban lóhosszal vezetõ helyi "dream-team"- ünk csatárjátékának elemzésére pocsékolom az alább bitorolt néhány flekket. Õszintén meg kell vallanom, hogy irományaim még nem ütik a +4 oldalakon megjelentek színvonalát, és ezt a tényt a rovat elõzõ vezetõje jóindulatúan tudomásomra is hozta, úgy két évvel ezelõtt, amikor is ígéretesen beindult "Övék volt az ország, a hatalom és a dicsõség" sporttörténeti rovatomnak, félidõben, egyszerûen felmutatta a piros lapot. Aztán amúgy sem tévednék elõképzettségemtõl és mindennapi foglalatosságaimtól oly távoli területekre, hisz ugyancsak lassan két esztendeje lesz annak, hogy szigorú, de pártatlan, igazságos és következetes bíráim, néhány mandátumnyi gyakorlat után, bátran felfedték egy sporttagozatos általános iskola vezetéséhez szükséges kompetenciám siralmas hiányosságait.

Más vizeken lapátolok én most, több-kevesebb hozzáértéssel és intuícióval, választási évhez méltó szószátyársággal magam is megpróbálok lelõni néhány poént. Az ’50-es évek nagy magyar aranycsapatának minden ismerõje betéve tudta, hogy Sebes Gusztáv gárdájában, ha éppen a Gellérthegy nem dõlt rájuk, Budai II a jobb- és Czibor a balszélsõ. Didergõ és alultápláltsága folytán ritkán purcintó hazácskánk politikai palettáján viszont nem annyira egyértelmû a helyzet. A 15 milliónyi választópolgárnak, szövetségi kapitányi minõségükben, sokkal nehezebb a dolga. Kit állíthat be megnyugtató megoldásként a balszélre? Az ideazsonglõr, szociális(ta) piacgazdaságra felesküdõ, a leshatáron indításra váró PDSR-t, aki akár öngólok árán is hosszabbításra vinné az EU-val vívott sorsdöntõ meccset, az utolsó nosztalgiamorzsáit felélõ Szocialista Munkapártot avagy Mãguresanu tanár úr volt munkatársakkal (tudjuk, milyen intézményben) felduzzasztott Nemzeti Pártját. Bármelyikük gyõzelme, az elnyerhetõ 3 bajnoki ponton túl, négyéves listavezetést is biztosítana számukra. Meggyõzõdésem, hogy a lelátókon ülõk, még a vérbeli precedensfelejtõ drukkerek is, hamarosan rájönnének, hogy a játéktéren bundázás folyik. A jobbszél posztját eldöntõ próbajátékra is van elég pretendens. A kapun belül örmény, "ante portas" árja dáko-román Vosganian Jobboldali Uniója is szívesen felhúzná magára a 7-es számú mezt, a saját taktikai útvesztõjükben eltévedt, agonizáló csapatkapitányukat hordágyon sétáltató parasztpártiak is mintha jobban éreznék magukat a partvonal mentén és talán a mi érdekvédelmünk is ezen az oldalon csíphetné el az Európa-válogatottat. És még akkor nem szóltam sokdioptriás mócbarátunk elsõ látásra sallangmentesnek tûnõ, de erõnlétben juniorszintû játékoskészségeirõl. A csatársor tengelyében mintha kisebb lenne a tülekedés a posztokért. A kissé elavult, 5 támadót foglalkoztató WM-rendszerben, a bal- és jobbösszekötõnek (a pálya balközép és jobbközép zónáját bejátszó), valamint a centernek is meghatározó szerepe volt sajátosan érlelõdõ demokráciánkban, Puskás Öcsi, Hidegkuti Nándi és Kocsis Sanyi egykori feladataira, úgy tûnik, mai keretünkben kevesebb a reflektáns. Petre Romannak, az oldboys korú Meleºcanunak, a törpeigényû Athanasiunak a bal felé indított cselek sikerülnek jobban, az epigrammista pártvezér (Quintus) jobb oldalon szöktetne inkább. A nemzetféltõk középtájon rohamoznák a kaput (a politikai érvényesülés ritkásan szõtt hálóját), a totális futball híveiket, "a törvényszékek lovagja" (Vadim) bárhol kész felbukkani, ahol labdába rúghat.

Úgy vélem, hogy a bõ szelekciós alap dacára, nekünk, a tribünt zsúfolásig megtöltõ szurkolóknak nincs könnyû dolgunk. A jobb helyzetkihasználás érdekében üdvöskéink bármikor készek a helycserékre, amik tudvalevõen ugyancsak a modern labdarúgás biznyított velejárói. Úgy hogy ugyancsak helyén kell legyen a szemünk és fõleg a lelkiismeretünk, hogy voksainkkal valójában eltrafáljuk az évezredelõ legjobb csapatát.

Anyanyelvünk

A magyar névtudomány szempontjából fontos szerepe van a héber (zsidó) névrendszernek, mert a bibliai – elsõsorban ószövetségi – nevek közül nagyon sok bejutott névrendszerünkbe. Ezáltal a ma használatos utóneveink elég tekintélyes hányada zsidó eredetû. Szerte a világon a legnépszerûbb férfi- és nõi nevek közül néhány éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ilyen a János, József, Gábor, Mária, Judit, Eszter stb. A zsidó nevek azonban rendszerint nem eredeti alakjukban, hanem a biblia latin fordítása útján terjedtek el, és így a magyarban is latinos alakjukban honosodtak meg.

Az ószövetségi mondák és történetek színhelye általában az ókori Júdea és Izrael, ezért az itt szereplõ és más személyek rendszerint zsidó eredetû nevet viselnek. Nem egy akad azonban a zsidó nevek közül, amelynek eredetét homály fedi, vagy pedig csak más nyelv segítségével fejthetõ meg. Például az Ádám név eredete is vitatott, a héberben is valószínû sumér eredetû (ad-amu=atyám). A Mózes nevet a biblia "vízbõl kihúzott"- nak magyarázza, utalva arra a mondára, mely szerint Mózest a fáraó lánya a Nílus partján találta csecsemõ korában. Valószínû, a név egyiptomi eredetû és "fiú"-t jelent.

Számos ószövetségi név sem a héberbõl, sem a környezõ nyelvekbõl nem fejthetõ meg. Ilyenek az Éva (héber Havva), Ábel (héber Hebel), Gáspár (héber Gathaspa), Mária (héber Mirjám). A zsidó nevek jelentõs része köznév, állatnév, természeti jelenség neve vagy úgynevezett "beszélõ név". Ilyenek a Jónás (héber Jónah = galamb), Ráhel (héber Rachel = birka), Hágár (= menekült, idegen), Ruth (= barátnõ), Zsuzsanna (héber Sosan = liliom), Dávid (= kedvelt, kedvenc), Márta (héber Martha = úrnõ, gazdasszony), Noémi (= gyönyörûségem), Salamon (héber Selomoh = békés, szelíd), Izsák (héber Jishak = nevetés), Anna (héber Hannah = kegyelem), Judit (héber Jehudith = zsidó nõ). A "beszélõ nevek" azt jelentik, hogy többnyire egy-egy bibliai történethez fûzõdnek. Pl. Izsák azért kapta a "nevetés" jelentésû nevet, mert Ábrahám és Sára már idõs emberek voltak a monda szerint, mikor az angyal hírül hozta nekik, hogy fiuk fog születni. Ezt a hírt kétkedéssel és nevetéssel fogadták.

A héber eredetû nevek egy része átkerült a mohamedán arab-török világba is. Az Ábrahám arab alakja az Ibrahim, az Ároné Harun (Harun al Rasid), a Józsefé Juszuf. A héber sémi nyelv, és így rokon az arabbal. A "békés, szelíd" jelentésû Salamon név arab megfelelõjébõl jelentkezett a hasonló értelmû Szolimán vagy Szulejmán. Népünk a történelem folyamán nem egyszer találkozhatott ezzel a névvel.

December közepén a megyeszékhelyi polgármesteri hivatal ki akarta lakoltatni az Apolló épületbõl az elsõ emeleten székelõ népi mûvészeti iskolát, hogy oda a parasztpárt költözhessen be. A sikertelen kilakoltatás után beállt a vihar elõtti csend, amit a feburár 8-án, kedden kézbesített idézés szakított meg. Mint Lelia Albu, az iskola igazgatónõje elmondta a polgármeteri hivatal az ügyészséghez folyamodott, a határozat megvalósítása érdekében.

– Az idézés szerint a polgármesteri hivatal fel akarja újíttatni a tulajdonában levõ épületet, s ezért kéri elsõsorban az elsõ emelet kiürítését. A népi mûvészeti iskola 1978 óta használja az épületet, s az eddigi felszólítások során még soha nem hivatkoztak erre az okra.

– Az elsõ emelet nélkül, ahol az adminisztráció, a könyvtár, a tanári szoba, három osztályterem és a zongorák vannak, nem tudunk mûködni, nem tudjuk biztosítani a közel 200 tandíjat fizetõ diák képzését – nyilatkozta az igazgatónõ, aki azt is elmondta, hogy a tárgyalásra február 15-én kerül sor a marosvásárhelyi bíróság melletti ügyészségen.

A keddrõl szerdára virradó éjszaka ismeretlen tettesek betörtek a Gyerekétkeztetési Alapítvány vásárhelyi irodájába. Két számítógéppel és egy modemmel távoztak.

– Az alapítvány számára a kár jóval tetemesebb – nyilatkozta lapunknak Moldovan Petru végrehajtó igazgató. Pontosan egy éve nyert jogi személyiséget a Gyerekétkeztetési Alapítvány, egy év munkáját tárolták a számítógépek. Az igazgató elmondta: mintegy 400-500 ezer romániai cég neve és címe szerepelt adatbázisukban, és a merevlemezen azoknak a cégeknek nevét is rögzítették, amelyeknek adományigénylõ levelet küldtek, illetve amelyek válaszoltak és különbözõ összegeket ajánlottak. Mindez a komputerekkel együtt köddé vált.

Moldovan Petru véleménye szerint az elkövetõk átmásztak a meglehetõsen magas kapun, majd a bejárati ajtó zárjának felfeszítésével és eltávolításával hatoltak be a helyiségbe. A kis terem (ahol a számítógépek voltak) ajtaját egyszerûen tokostól kiemelték a helyébõl. Csak a számítógépek kellettek, a nehéz nyomtatót és képernyõt otthagyták. A CD-lemezekhez sem nyúltak. Megpróbáltak behatolni az irodahelyiség másik termébe is, sikertelenül. A vezérigazgató becslése szerint a tolvajok biztosra mentek, mivel az épületben székelõ másik két céget – egy autóalkatrészeket árusító bolt és egy bõrruha-varroda – érintetlenül hagyták. Az udvaron parkolt három személygépkocsiról sem tûnt el semmi.

– Kedden este fél tízkor mentünk el az irodából. Az autósboltba 11-kor hoztak árut, az ott dolgozók láttak mozgást nálunk. Azt gondolták, mi vagyunk, ezért nem tettek semmiféle óvintézkedést. Pedig azok a betörõk voltak – fejtegette Moldovan Petru. Hozzátette: a jövõ hétre tervezték a chitiliai gyermekekhez való kiszállást, a sajnálatos eset miatt azonban ezt egy késõbbi idõpontra kénytelenek halasztani. A betörés ellenére tovább folytatják munkájukat, további támogatókat várva.

A helyszínre a tegnap délelõtt a rendõrség is kiszállt. Az alapítvány kuratóriuma körlevelet fogalmazott meg, mely szerint bárki, aki érdemleges információval bír az eltulajdonított számítógépek hollétérõl, 8 és 16 óra között értesítse a Gyerekétkeztetési Alapítványt a 169-899-es telefonszámon. A nyomravezetõt magas jutalomban részesítik. A számítógépek adatai: 1. INTEL P6LX3, szériaszám: 36230299, processzor: Intel Celeron 300/A szériaszám 70360299, merevlemez HDD Western Digital 10,2 GB, szériaszám 70360499; 2. PENTIUM 133, merevlemez 1GB; 3. MODEM Courier us Robotics.

Az ezredváltás alkalmával a különbözõ területek szakemberei világszerte számvetést készítettek az elmúlt évszázadról. Kétségtelen, hogy a technika, az informatika forradalmát éljük, hiszen gondoljuk csak el, mennyit haladt a század elejétõl a telekommunikáció, a szállítás, hogy ne beszéljünk az ûrkutatásról, más csúcstechnológiában elért sikerekrõl. E rohamosan fejlõdõ világunkban, fõként az évszázad (ha úgy tetszik, az évezred) végén hallatták inkább hangjukat a környezetvédõk. Nem véletlenül, nem hiába. Sajnos, az elmúlt száz, de leginkább az utolsó ötven év alatt a gazdaság robbanásszerû fejlõdése, a fogyasztói társadalmak egyre nagyobb igényeinek kielégítésére szánt lépések világszerte figyelmen kívül hagyták a környezetvédõk intelmeit. Az eleinte csak tudományos hipotézisként kezelt üvegházhatásnak, az ózonlyuk keletkezésének és folyamatos tágulásának, az esõerdõk írtásának következményei csak 1992-ben kényszerítették világszerte arra a politikusokat, hogy Rio de Janeiróban találkozzanak és közös környezetvédelmi stratégiát dolgozzanak ki. Hogy ez mennyire késõn fogalmazódott meg és milyen eredményei lehetnek, azt csak a jövõ évszázad döntheti el. Az egyre nagyobb intenzitású viharok, a kiszámíthatatlan idõjárás is e káros hatás következményei. Valahányszor bekövetkeznek a katasztrófák, arra is figyelmeztetik az emberiséget, hogy milyen törékenyek, tehetetlenek vagyunk még mindig a természet erõivel szemben. A technika fejlõdésével, az ûrkutatással egyre többet tudhatunk meg a jövõben a Földrõl, a tudomány több eszközzel, tényekkel állhat majd a politikusok elé, igazolni azt, hogy valóban halaszthatatlan, gyakorlati lépéseket kell tenni világszerte a környezetvédelemért. Sajnos, e jogos követeléssel szembe a nagy konszernek gazdaságpolitikája még mindig többet nyom a latban. Nem hiába váltott ki elégedetlenséget, emeltek szót a környezetvédõk is e globalizáció ellen Seattle- ban, a Világkereskedelmi Szervezet találkozóján. A hatóságok fellépése, a döntéshozók tanácstalansága is jelzi, hogy a mérleg merre billenhet a jövõben. Ezért kell továbbra is világszerte, így nálunk is, összefogniuk azoknak, akik tiszta körn