Külföldi üzleti hirdetéseket e-mailen is fogadunk. Négyzetcentiméterenkénti díjszabás 60 cent. Átutalás a Banca Româneasca, Bucuresti, filiala Tg. Mures, 251.10.10.35.33.00410.3007 bankszámlaszámra. E-mail címünk: impress@netsoft.ro

Felveszünk apróhirdetéseket e-mailen Magyarországi ügyfelektôl. A hirdetés díját (Ft.) Budapesten a CUSTOS-ZÖLD Könyvesboltban (Margit körút 7. szám) kell kifizetni – hétfotol péntekig 10-18 óra között. Az e-mailen elküldött szöveg végére kérjük feltüntetni a könyvesboltban kapott elismervény számát. Címünk: impress@netsoft.ro

Díjszabás szavanként:

Elhalálozás..............................20 Ft Évfordulók, jókívánságok.......30 Ft Lakáscsere..............................30 Ft Társkeresô..........................50 Ft Részvétnyilvánítás................…… ;..25 Ft Adásvétel-bérbeadás...............35 Ft

Keretes hirdetés esetében + 30%

Minimálisan 10 szót számláznak.

fogadunk internetes olvasóinktól (kivétel Románia és Magyarország) személyi jellegu apróhirdetéseket (születés, elhalálozás, üdvözlet, egyéb családi események, emlékeztetok) a fenti e-mail címen. Kérjük feltüntetni a feladó lakhelyének postacímét.

Krisztinka, hó hull!

Fanni, hó hull!

Brüsszelre hó hull,

Vásárhelyre hó!

Apátok is

Hull, bús örömbe bódul:

Megnyílt a mennybolt…

Minden eladó.

Krisztinka, hó hull!

Fanni, hó hull!

Vásárhely, Brüsszel

Vásárol, csacsog…

Apátok ír,

S a Föld is jóra fordul:

Fehér báránnyá

Válnak ordasok.

Krisztinka, hó hull!

Fanni, hó hull!

Vásárhelyen hó,

Hó ül Brüsszelen!

Apátok is

Hû hót, kegyelmet koldul:

Üzenne végre

Isten ûrszelen!

Krisztinka, hó hull!

Fanni, hó hull!

Hullnak gomolygó,

Bolyduló dalok…

Apátok ír:

Szeret, s ha szóra szó hull –

Mi diktálunk,

Mi, messzi, néma angyalok!

Ján. Jelenések 3/8a

Van, ahol ismerik és gyakorolják a kántálás-betlehemezés hagyományát. Gyermekek, felnôttek indulnak el karácsonykor és kopognak házak ajtaján: Szabad-e kántálni? Van, ahol kinyílik, van ahol zárva marad az ajtó. Karácsonykor ne az orrunk elôtt becsapódó vagy mindig zárt ajtókat keressük, a buszét vagy lakásét, átvitt értelemben a lehetôségektôl való megfosztás élményét, a kudarc keserûségét, vagy az emberi kapcsolatok megromlása nyomán záruló ajtókat. Ne a kirekesztettség, bizalmatlanság vagy a már születés elôtt is zárt ajtókat. Az elsô karácsonykor Mária és József is átélte, s az érkezô Jézusról is szomorúan mondja János: …
"saját világába jött, és az övéi nem fogadták be ôt." (Jn.1,11). De ne keressük a nagy lehetôségek nyitott ajtait se, amelyek sokat ígérnek, milliárdokat, az emberi manipuláció ajtait se, az agyonreklámozott, színes és gazdag életet ígérô lehetôségek zsákutcáit. Ezek a tévutak pusztulásba, esetleg börtönbe, idegosztályra vezetnek. És menjünk el a babonaság, a fanatikus, életidegen, agymosással családtól, templomtól és valós világtól elcsábító ajtók elôtt is. Olyan nyitott lehetôségek ezek, amiket embernek nincs joga feszegetni és felnyitni. Karácsonykor azon a nyitott ajtón menjünk be, amit Isten kínál és senki sem zárhat be. Igen: Ô becsaphatta volna nagy haraggal. Ítéletet is tarthatott volna. Keresztelô János szórólapáttal érkezô Messiást hirdetett, aki ítélni jön. A fejsze ott van már a fák gyökerén… a polyvát megégeti olthatatlan tûzzel… S eljött a Messiás és hirdette Isten kegyelmének idejét, a bûnök bocsánatát. Isten egyetemes és cselekvô szeretetének szándéknyilatkozatát. Nyitott ajtóval várja az ember válaszát, a gyanakvó, kételkedô, bizalmatlan embert, aki ellenségévé lett Istennek, Lelkével biztatja: szabad a visszaút, Jézusban nyitott. Az Atya nem zárta be és senkinek sem engedi becsukni. Ma visszatér a fiú, átöleli, megcsókolja, újra fiának fogadja, mert hazaérkezett… Fény szûrôdik ki az ajtón, a betlehemi csillag fénye ragyogja be és rajta van az örökkévalóság fényköre. Bent meleg van, a szülôi ház melege, hívja a didergôt, s ha valaki nem ismerné ennek a szülôi háznak a melegét, az megtapasztalhatja. Ez a kegyelem, bejárnak és kijárnak rajta és legelôre találnak… azért jött, hogy életük legyen, sôt bôségben éljenek. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Karácsonykor is válasszuk az ÉLETET.

Karácsonyvárás napjait éljük. Képeslapokat küldünk szeretteinknek, barátainknak, jó ismerôseinknek. Szépítgetjük a lakást, várjuk haza távolélô családtagjainkat. Megkezdôdött a vásárlási láz is, készülünk az angyaljárásra. Emberek sokasága tolong a kirakatok kínálata elôtt keresve a legmegfelelôbb ajándékot, meg az elérhetôt…

Vajon csak ennyibôl áll az ünnep, ennyi a karácsony kínálata?

Ez is hozzátartozik: de ha csak ezt a fajta kínálatot látjuk, akkor egy szorongató érzésünk támad. Erre van szükségünk? Nem marad igazából kielégítetlenül az ember?

A kirakat látszata mögött a mostani karácsonynak is valódi kínálata ez: "Megszületett nektek ma a Megtartó!"

Ez a kínálat valódi szükségletet elégít ki. Hiszen szeretet szükségeiben szenved a világ. Valóban szükségünk van valakire, aki tetteink, beszédünk, könnyelmû magatartásunk töviseit, sebeit helyrehozza. Kell valaki, aki elfedez, aki gyógyít. Aki rejtett és nyilvánvaló szomorúságunk fájdalmait orvosolja.

Született nektek ma a Megtartó! Isten meglátta a mi nyomorúságunk és megoldást adott. Ennél a kínálatnál nem marad le egyetlen ember sem: nekünk, mindnyájunknak született Jézus. A sebeket okozóknak, hogy ne okozzanak több sebet. És a sebekben szenvedôknek, hogy minden lelki seb begyógyuljon, ami fáj.

Ez az igazi karácsonyi kínálat. Hogy ne ott folytassuk karácsony után dolgainkat, ahol elôtte abbahagytuk; hogy engedjük belépni szívünkbe az isteni gyermeket és vele együtt a gyógyító szeretetet.

Jézus Krisztus személyében a második isteni személy, az Atya egyszülött Fia lépett be az emberiség történetébe.

Ezt a történést teológusaink összefoglaló kifejezéssel a "megtestesülés titkának" nevezik. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mi itt a titok? A kifejezés nem elrejtett valóságot akar elfogadtatni, hanem azt akarja sugallni, hogy az Isten–ember kapcsolatában Jézus Krisztus emberi mivolta és történései számunkra misztériumtitok, mert emberi tudásunk – mely tapasztalatokra épül, még elvont gondolkodásában is – nem értheti meg a megtestesülést.

Imádandó misztériumtitok az, hogy miként lehet a mindeneket teremtô Isten egy teremtmény, Mária, fia? Az okoskodáson túl azonban Erzsébet, Zakariás felesége fogalmazza meg a helyes magatartás mikéntjét: "Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki." (Lk.1,45). Ebbôl a kézzel fogható történésbôl származik a mi Mária-tiszteletünk, melyet olyan könnyen tudott népünk Boldogasszony kifejezéssel elfogadni.

A "megtestesülés titka" másodszor azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus, a második isteni személy, miként lehet változatlan örök Isten, miközben valóságos emberi természettel élt itt a földön. Ô mint Isten, az istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. (Filip.2,6-11). Ugyanakkor azonban tanítványai, az egyistenhívô zsidók vallják ôt a Magasságbeli Fiának: "Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen benne". (Jn.20,31).

Valóban a megtestesülés titkáról beszélhetünk azért is, mert "amikor azonban elhatalmasodott a bûn, túláradt a kegyelem". (Róm.5,20). Vagyis az ember megromlott természetébôl származó bûnáradatot a mindenható Isten a szeretet túlcsorduló bôségével lemosta. Jézus Krisztusban az Isten személyesen részt vállalt, jelen van az ember életében, születésétôl a halálig. A hozzá csatlakozókat pedig részesíti Atyja országában, az örök életben.

Íme, kedves testvéreim, ezt ünnepeljük karácsonykor. A ránk áradó végtelen isteni szeretetet. Az ember, aki ebben a szeretetben részesül, mert Krisztushoz kapcsolja életét, maga is ráérez arra, hogy földi életünkben mi a legfontosabb. Ezért árasztjuk el egymást szeretettel – amennyire ez tôlünk telik – Jézus Krisztus születésének ünnepén.

2000 évvel ezelôtt, mikor a pásztorok nyájukkal a mezôn voltak, Jézus Krisztus megszületett Betlehem városában. Jogosan tehetjük fel a kérdést: Vajon miért választotta a Földet és mi volt eljövete-lének célja?

A Föld – a világegyetem kis bolygója – fellázadt és bûnbe süllyedt.

Az idôk folyamán Isten szeretetet mutatott az emberiség iránt, de úgy tûnt, hogy semmilyen bizonyíték nem volt elegendô. A teremtés után 4000 évvel Isten elhatározta, hogy Fiát "átköltözteti" a Földre:

Mikor pedig eljött az idônek teljessége, kibocsátotta Isten az ô Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett. (Gal. 4: 4)

Isten lejött és... közöttünk idôzött. Köszönjük.

Eljövetelének hármas célja volt: Hogy megváltsa népét bûneitôl. Világunk a bûn rabságába került, és eljött Valaki, hogy szabadulást hozzon. A betlehemi gyermek felnôtt, és elhatározta, hogy bármibe is kerül, harcol testvéreinek megszabadításáért. Megállt a szenvedôk és betegek mellett, hogy egy új kezdet lehetôségét nyújtsa.

Emlékeztek a vak Bartimeusra?... Jerikó városának kapujánál egy vak kéregetô ült. A bibliai jelentés alapján a jelenetet magunk elé képzelhetjük: hosszú ideje ott ült a kéregetô, így az utca zaja már megszokott volt neki. Egy nap azonban a zaj másképpen hangzott. Érdeklôdött és megtudta, hogy Jézus ott megy el. Még hallotta ezt a nevet. Tudta, hogy Jézus segíthet rajta. Idôt nem vesztegetve kiáltotta: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam, és kiáltásában kitartott. Abban a pillanatban valami történt: A keskeny utca közepén, nagy tömeggel körülvéve, Jézus megállt! Milyen sokat jelentett neki ez! Éppen az ô gyógyulását hozta. Jézus megállt a bûn világában, hogy meggyógyítson és megváltson. A megváltás felszabadulást jelent. Jövetelének második célja a halál feletti gyôzelem volt...

Hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának. (Zsidó 2: 14. 15)

Jertek és figyeljük meg Jézust a Nain városa felé vezetô útjában... És lôn másnap, hogy méne Nain nevû városba, és az ô tanítványai sokan menének ô vele, és nagy sokaság. Mikor pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegyasszony vala, és a városból nagy sokaság volt ô vele. És látván ôt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót, a vivôk pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni, és adá ôt anyjának.

El tudjuk képzelni a jelenetet? A városból nagy sokaság jött ki. Jézust nagy tömeg követte. "Forgalmi dugó" lett! És mégis megállt! Mi történt volna, ha nem áll meg? A halottat elvitték volna a temetôbe, és sírba helyezték volna. Ó, milyen lelki fájdalommal maradt volna édesanyja! De Jézus megállt és... a halált legyôzte. Nagy volt az öröm abban a családban. Ez a jelenet egy nap megismétlôdik a földön, amikor sok embernek ugyanez lesz a tapasztalata.

Hogy bemutassa Isten valódi jellemét. Egy alkalommal Filep azt mondta Jézusnak: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk! Monda néki Jézus: A ki engem látott, látta az Atyát. (János 14: 8. 9) Jézus megszületett és itt élt közöttünk, hogy bemutassa a szeretô Istent, és segítsen minket Ôt megismer-ni. Ezért több mint 30 éven át állt mellettünk felajánlva a második advent reménységét. És újra eljön ítélni eleveneket és holtakat... Íme, miért érthetô, hogy a megváltás munkáját Jézus elkezdte itt, e földön, és ez csak akkor lesz teljes, amikor újra eljön. Következésképpen, az elsô eljövetel szükségessé tette a másodikat.

A világ telve van bûnnel és törvénytelenséggel. Isten hosszútûrése is véget ér. A számadás napja közeledik. A hûségesek számára eljön az örvendezés és ünnep – a megváltás napja.

Jézus Krisztus születésének ünnepén imában szeretnénk egyesülni, ezt mondva:

Jézus, köszönjük, hogy közénk jöttél. Mióta megszülettél, szüntelenül mellettünk állsz, és kérdezed: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?... Szeretnénk meggyógyulni és megszabadulni a bûntôl. Ôszinte szívvel mondjuk: JÖVEL URAM, JÉZUS!

Karácsonykor ünnepel a keresztény világ. A család, a szeretet és Jézus születésének ünnepe. Közismert, hogy Jézus születése napját Krisztus után 353-ig nem december 25-én ünnepelték, hanem vízkeresztkor, január 6-án. Karácsonyt Liberius pápa nyilvánította ünneppé, miszerint december 25-ét választotta az egyház Jézus születésnapjául. Természetesen csillagászati okok játszottak szerepet e döntésben. Ezzel egy idôben új korszak kezdôdött.

Nagyon különös az ember érzésvilága karácsony táján. Az adventi úton haladva olykor nyugtalanító érzés kerít hatalmába. Sóvárgás "valaki–valami" után, talán akit elveszítettünk, vagy aki távol él tôlünk, akire nagyon régen várunk. Sóvárgás nyugalom, biztonság után. Ilyenkor jó magunkra maradni és lelkünk mélyén mûködô lélekmértékre hallgatni. Amely lélekmértékre, ha odafigyelünk és ha ezzel a mértékkel vezetjük önmagunkat, minden bizonnyal nekünk is megérkezik a karácsony. Karácsonytájt érezzük, hogy van valami éterien finom, valami légies a karácsonyi levegôben, hiszen a világot belengi a szeretet titkos, mágikus ereje. Ilyenkor a lelkünkbôl sugárzó hit és a templomi ének az éjszakát megtölti csodával.

Az ünnep, ha igazi, legbelül születik. Minden ünnepben annyi öröm van, amennyi munkát belefektet az ember. Azt mondják a bölcsek, hogy az ünnep titka és lényege az idôtlenségben rejlik. Abban, hogy biztos pontokat jelöl ki és ezen a ponton egymásra talál a jelenben a múlt és jövô. Nem csak a családtagok, a generációk is találkoznak. Az ünnephez hozzátartozik, hogy azt akarjuk, másnak is szép legyen. Akkor igazi a karácsonyunk, ha észrevesszük a fájdalmas, gyászba borult, szûkös, kedvetlen és magányos karácsonyokat is. Szükséges Jézus megismerése, az általa felhasznált eszközök igénybe vétele minden bizonnyal segít a személyi és anyagi szegénységünk megoldásában. Mert Jézus maga a szeretet, megbocsátás, becsület, jóakarat. Ezek az elveszített klasszikus morális értékek minden karácsony jöttével a lélek mélyén újraszületnek.

Karácsony figyelmeztetés a felebaráti és ember ember iránti szeretet gyakorlására. Félelemmel van tele az életünk, s a karácsony, ha igazi, feloldja a félelmet s erre példa Jézus. A fogyasztó társadalom eltereli az igaz céltól az embereket, csak akkor szólítják meg és addig, amíg szükség van rájuk. De amikor életünk mágnese az Isten, s az ô törvényei szerint éljük mindennapjainkat, jobban egymásra figyelünk, s ebben a figyelésben a szûkös, fájdalmas karácsonyokba örömet lopunk.

A háromkirályok aranyat vittek a királynak, tömjént a papnak, mirhát a gyógyítónak. Jézus ezeket is, mint minden kincset, nekünk adta. Tehát a karácsony az ajándékozás ünnepe is.

Ajándékot adni, kézzelfoghatót és lelket melengetôt, felemelô érzés. Talán ösztönösen bennünk élnek az Újtestamentum szavai: "Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek…" Elszomorodom, ha olyan emberekkel találkozom, akik folyton azt kérdezik maguktól, de másoktól is: Mit is adhatnék én bárkinek? Ilyenkor mondanám, adható szeretet, megértés, megbocsátás, türelem, jó szó, esély, élet, remény, és adható vér is. Ezek mindegyike olyan érték, ami nem megvásárolható lejben vagy valutában. Az ember fukarkodik a szóval, a jó tettekkel, a lélekkel adható ajándékokkal.

A harmadik évezred és XXI. század küszöbén, elsô karácsonyán így kell felvállaljuk napjaink nagy kérdéseit. Mint például a társadalom nyomorultjainak, fogyatékosoknak, szenvedélybetegeknek, a magukra maradt öregeknek, árva gyermekeknek az ügye. Sôt ide tartozik – nem utolsósorban – a népek közti megértésnek munkálása is.

Adventi várakozásunkat már beárnyékolták a napokkal ezelôtti politikai események. Ne engedjük, hogy karácsonyt a zavart hozó "Antikrisztusok" ünneptelenné tegyék.

Minden kedves olvasónak kívánok boldog, békés, Istentôl áldott karácsonyt.

A Messiás születését hirdetô angyal a Gyermek nevét is közölte Józseffel és Máriával, amikor azt mondta: "Nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ô szabadítja meg az Ô népét annak bûneibôl" (Máté 1,21). Ezt az igeverset választottam karácsonyi köszöntésül, lássuk, mit üzen nekünk.

Elôször is, ez az ige Jézus Krisztus Istenségérôl beszél. Nem azt mondja, hogy Isten általa fog szabadulást hozni, hanem azt, hogy Ô maga szabadít meg. Ez azt jelenti, hogy Ô maga: Isten. Továbbá, nem azt mondja, hogy Isten népét fogja megszabadítani – habár Isten népérôl van szó –, hanem azt mondja, hogy "az Ô népét". Ha Isten népe az Ô népe, akkor ebbôl az következik, hogy Ô maga Isten. Karácsonykor tehát nem egy prófétát vagy egy angyalt küldött az Úr, hanem Ô maga lett testté. Mikor az idônek teljessége eljött, kibocsátotta Isten az Ô Fiát. Isten Fia nem a legtökéletesebb ember, nem egy teremtmény a sok közül, hanem az, aki Istennek formájában volt, de megüresítette magát, hogy ember lehessen. Úgy boruljunk le Elôtte ezen a karácsonyon, mint akinek származása öröktôl fogva van. Egy gyermek született nékünk – mint bármely ember, egy Fiú adatott nékünk – mint örökkévaló Isten. Ô nemcsak született, hanem adatott is, mert Ô Isten. Velünk az Isten!

Másodszor, ez a név nemcsak istenségérôl beszél, hanem az Ô szabadító munkájáról is. "Ô szabadítja meg az Ô népét annak bûneibôl." Jézus valójában azt jelenti: Szabadító. Ô az egyetlen, aki meg tud szabadítani. "Ha a Fiú megszabadít, akkor valósággal szabadok lesztek." De kell-e nekünk egyáltalán a szabadítás? Komolyan mondjuk-e, amikor az Úrtól tanult imádságban azt kérjük, hogy
"szabadíts meg a gonosztól"? Nem társadalmi vagy politikai elnyomásról van szó, hanem a bûnrôl. Akarsz-e szabadulni a bûneidtôl? Jézus Krisztus meg tud szabadítani. Ezért jött. A neve is ezt jelenti.

Végül, ez a név elveszett voltunkról is beszél, arról, hogy magunkat nem tudjuk megszabadítani. El vagyunk veszve. Ha ezt látod, akkor ezen a karácsonyon megszabadulhatsz elveszett állapotodból, és üdvösséget nyerhetsz. Az 50. zsoltárban azt mondja az Úr: "hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsôítesz engem". Kívánom, hogy így legyen!

Mottó: "Angyal, vidd meg a hírt,
az égbôl

Mindig új élet lesz a vérbôl.

.....................................................

Mert csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik –

mennybôl az angyal."

(Márai Sándor)

Karácsony estéjén talán mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mikor hiteles az életünk? Ezen az egy napon, vagy a hétköznapok robotjában? Karinthy ezt így fogalmazza meg:
"Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol Ô, aki tud rólam, aki jobban tudja rólam, ki vagyok. Jézus létezik – és ô létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. A másik, hogy hiába keresem így – hatalmasabb ô nálam, csak ô találhat meg engem."

Én úgy fogalmaznék, hogy Istent valósítjuk meg önmagunkban és egymás számára, amikor Neki gyertyát gyújtunk karácsony estéjén, a mi emberi arcunk világosodik meg tôle.

És bongnak a harangok, az éjféli mise ércesen zengô hangú, szelíd hírnökei hívják az embereket, szólítják a meleg szobákból, ki a hideg éjszakába, a karácsonyi misére. Az utca tele lesz emberekkel, cipôk és csizmák, kicsik és nagyok, sietve topognak a hóban, a templomok felé. Könny lopakodik a szemem sarkába, amint elhaladok a valamikori Barátok temploma immáron elnémult, elárvult tornya elôtt. Aztán belépek a plébániatemplom – nemrég felújított – ajtaján, ahol ma este oly szép, oly csodálatos, a szûzies illatú, örökifjú fenyôgallyakkal díszített oltár. Ezek a fenyôágak a havas üzenetei: a tisztaság illatát hozták le a város emberének, abból a fájón távoli, szennyezésmentes világból, ahol eddig éltek. Aranyhamvas a tömjén lehelete is, ahogy lágyan lebeg a templom boltívei felé, ahol méltóságteljes homály borong, s ahova áhítatos örömmel telve árad az orgona éneke. A jelképes jászolban kicsi Jézus pihen, körötte szobrocskák, a Betlehem édes, gyermeki figurái. Álom és emlék itt minden: az aranyhajú szalma azt álmodja a jászolban, hogy nyár van és minden egyes szála kalászt lenget a forró szélben. Búzát, melynek magja mostanra már ünnepi kaláccsá vált és mézes ízekkel megtöltve várakozik az asztalon, az éjféli misérôl hazatérôkre.

Végtelen és halhatatlan a szeretet, amelyet az irgalmas Isten a gyöngéd, égi Gyermek képében küldött a földre. Aki azért született, hogy értünk meghaljon. Az emberi szívek pedig megmelegednek és megtisztulnak az éjféli áldozás szentségében.

Az egész világot bezengik a harangok. Súlyos himbálással kergetik szét a felhôket, amelyek egész évben komoran feküdtek rá az életünkre. És lassan, a maga áhítatos pompájában nyílik ki fölöttünk az éjféli ég. Oly tiszta és végtelen, mint maga a szeretet. A karácsonyi csillag pedig tündöklô fénnyel ragyog le a földre, reánk, emberekre. Ez a csillag kétezer éve ragyog felettünk, de szegény, gyarló emberi szemünk csak karácsony éjszakáján látja meg. Milyen szép is lenne, ha az egy estére belénk költözött Jézust mindannyian magunkban hordozhatnánk – egész éven át. Ami talán – ha nagyon akarjuk – nem is olyan lehetetlen.

Korán sötétedett. Nem gyújtottam villanyt, csak a konyhakályha kitárt lappancsán pislákolt elô meleg fény. Jó, hogy korán sötétedik – gondoltam –, így nem látom a szomorú, borús eget, mely ólomszürkén ül a táj felett.

A konyhában tettem-vettem. Sötétben mindennek pontos helye van. Bezzeg, amikor lármás nagycsaládi élet lakott itt, semmi sem volt ott, ahol lennie kellett volna. Csak most, ebben a halotti vakságban kerülnek helyükre a dolgok. Bizonyára van olyan "rend", amit csak behunyt szemmel látunk.

Amit életünkben helyére akarunk tenni, azt mindig késôn kezdjük el. Mondom, éppen tettem-vettem a félhomályban, és még mindig rendetlen, összefüggéstelen, zavaros volt minden körülöttem. Mikor írtam ezt a novellát? Kinek volt kedvenc kiskése ez a csorba? Mikor is "ke-rekezett" utoljára édesanyám ezzel a derelyevágóval? Csak késôn kezdjük el életünkben rendbe rakni a dolgokat, és pontosan karácsony este kezdôdik ez a rendezgetés. Pontosan egy fekete karácsony borús estéjén.

A szobába még nem akartam bemenni. Ott a fenyô, földíszítve –
már csak magáért, mert senkinek sincs angyaljárás alatta, senki sem kacag gyerekcsengôn elôtte, senkinek sem fut el az arcán szülômosoly fölötte…! A szobába nem akartam bemenni. Ha leülök az öreg fotelbe, és kinézek az ablakon, többnyire csak vevôk jönnek a házra, már nem barátok, ismerôsök kisjézust kántálni. Még ma is volt itt egy gazdag hegyipásztor, azt mondta, hogy örömhírt hoz, mert megadná a
kétszázmilliót is a házért. Ôszintén szólva, nem is rossz ajánlat. Lehet, hogy angyali, lehet, hogy ördögi! Nos, ezért nem akartam a szobába bemenni.

Harangoztak. Nyolc óra volt, vagy tíz? – nem tudom. Az is lehet, hogy nem a Kistemplom harangja kondult, hanem kis csengô csilingelt. Benyitottam a szobába. Szívem egyszerre volt felnôttként szorongó, és gyerekként repdesô. Ezt az állapotot az orvosok, talán, diagnosztizálnák. De nem vagyok beteg, csak halandó. És mégiscsak… Karácsony este van…!!!

A kisasztalon kis fenyô. Gyújtatlan gyúlt gyertyákkal, szikra csillagokat szóró varázspálcákkal, csillogó kis színes üveggömbökkel. És elôtte… egy pendelyes, tollseprû-szárnyas angyal, kezében a még elfújatlan szál gyufával…!!!

– Jaj istenem! – lehelte ki a gyufalángot. – Jaj lesz nekem, mert megláttál!

– Micsoda? Márpedig angyalok nincsenek! – kiáltottam föl hangosan.

– Jaj nekem, másodszor is jaj nekem, mert megláttál, és mégis letagadtál! Most már itt kell maradnom nálad. Jaj nekem, szegény árva fejemnek!

– Hogyha árva vagy, akkor most már ketten vagyunk, egyet se törôdj, elleszünk együtt valahogy, mert amúgy is olyan rendetlenség van ebben a lakásban, hogy már egy nemlétezô angyallal több, vagy kevesebb, nem is számít!

– Hát hiszel bennem? – kérdezte az angyal.

– Csak az olyan angyalokban nem hiszek, akik azt kérdik tôlem, hogy hiszek-e bennük – mondtam.

– Nekünk sem könnyû, hidd el – mondta az angyal elkeseredve. – Különösen ilyenkor, földreszálláskor. Karácsonykor többnyire potyára dolgozunk. Az emberek nem hisznek bennünk, hanem önmagukat ajándékozzák meg ilyen-olyan tárgyakkal, melyek… a Mennyországban nincsenek. Én nem tudok tárgyakat hozni, én nem tudok pénzt varázsolni, mert én … csak vagyok. Nekem sem könnyû, hidd el, nekem sem könnyû.

– Hát, akkor csak egy szóra tartalak még vissza, angyalom. Nehéz az árvaságot megélni itt a földön, sok a fekete karácsony mostanában, és egyre drágábba kerül minden. Én elengedlek, vidd magaddal a hitemet benned. Vidd magaddal, és üzend meg, hogy ezúttal nem én kérek, én küldök ajándékot. Maholnap jó pénzért elkél ez a ház is. Idegenek lakják majd, gazdag idegenek. Azért évente szálljatok vissza az öreg ház fölé, és gyújtsátok meg az emlékezés gyertyáit.

Abban a pillanatban fellobbant az emlékezés, és csengô kacagással elröpült az angyal. Az árva karácsonyfa alatt ott volt minden eddig kapott ajándékom, és még csalfa szeretôm csókja is felsejlett ajkamon. Egyszerre voltam kétesztendôs és húszéves, és mindennek örülni tudtam, ami velem történt. Soha szegényebb fa elôtt gazdagabb karácsonyom nem volt.

Mentünk Gyulukával a strekken felfelé. Megint nem jár a vonat. A sínek közét itt-ott már dús fûcsomók lepték el. Gyuluka csodálkozott: hogy létezik az, fejtegette, hogy amíg intenzív a vasúti forgalom, efféle nem történhet meg, holott a talpfák közé folyik az illemhelyek "hozadéka", vagyis a legtöbb trágyát akkor kapja a fû, amikor naponta tucatnyi járat halad, oda s vissza. Mégsem vadul el ennyire a vasút. Lám csak, most senki sem trágyázza, mégis csupa dudva itt minden. Hát, mondom. Most mi vagyunk a pályaôrök. Más aligha.

Azért ez így a legjobb nekünk, egyeztünk meg halkan. Itt senki sem fog keresni. Váratlanul döntöttem, amikor láttam, hogy ez a fickó lepénzeli a raktárost, és aztán sunyin kioson a kórterembôl. Utánasétáltam, az alagsor lejárójánál vett észre, megszeppenve meredt rám, mint akit puskázáson fogtak. – A tanár úr is? – suttogta, pedig senki sem hall bennünket. Beléptünk a raktárba, Sanyi bácsi nagyot szalutált. Mintha az egész kórház az ô hátán gyötrôdne, olyan görnyedt és sovány. Alkoholistaként sokáig volt kosztosa a hátsó traktusnak, aztán csodálatos módon meggyógyult. Gyuluka szerint szeszfüvet ültettek a farába, ez olyan, hogy ha csak egy kortyot is iszik rá az ember, rögtön fonnyadni kezd, és akkor a pácienst olyan rosszullét fogja el, amit nem lehet kibírni. Sanyi bácsi viszont azt mondja, hogy álmában megjelent neki Bátki doktor, és észrevett egy legyet a kórteremben. Elkezdôdött a hajsza, az egész személyzet a légy után vetette magát. És amíg a hadakozás folyt, Bátki doktor egy óvatlan pillanatban a nagy szikével leoperálta Sanyi bácsinak a fütyijét. Azóta nem mer inni. Ebbôl annyi azért igaz, hogy Bátki doktor tényleg sanyinénizte Sanyi bácsit, és gyakran fenyegette: ha elkapja, hogy trinkel, levágja a pucáját. Sanyi bácsi egyszer el akart adni nekem egy Möwe kerékpárt, azóta vagyunk barátok. A bringát végül Ferencz Pista vette meg, de a történetét nem tudja ma sem. Egy vajdakuti ember szemtanúja volt a balesetnek, amikor a bicikli gazdáját elütötte egy pártfekete Dacia. Érdekes, hogy a pali pisilni szállt le, a gépet a martra dûtötte, de mire a sliccéhez kapott volna, már nem élt. A kocsi elhajtott, a vajdakuti kijött a kukoricásból, fogta a bringát, és elrejtette egy kórérakásba, aztán kiállt az útra, és hadonászni kezdett, amíg valaki megállt, és utána a többi autó is, és jött a rendôrség.

A vajdakuti aztán behozta a biciklit Sanyi bácsihoz, mert tejet, túrót, ordát és sajtot is szokott hozni, Sanyi bácsi átveszi, eladja a doktoroknak, nôvéreknek, mindenki jól jár. Huszonöt kilométert caplatott a kerékpár mellett a vajdakuti, hegyen-völgyön keresztül, egyrészt hogy föl ne ismerjék, másrészt mert nem tudott kerékpározni. Ferencz Pista tíz pakk Nácionált adott a mûszerért. Hálából a közvetítésért csinált nekem egy vadonatúj báránybôr kucsmát. Az volt az elsô igazi sapkám. Valahol itt veszítettem el, jutott eszembe, a gyoroki kanyar után, amikor Erzsikétôl jöttem hazafelé…

Gyuluka röhögnivaló. A jobb karja kiment vállból, aztán fel van gipszelve, és úgy fest, mintha éppen készülne odasózni egyet. Egy kimerevített pofozkodó. Az ütés végképp elmarad, és minden egyéb is. Gyuluka mostanában nem fog birkózni. Megnyert néhány versenyt. És amire eljutott volna az országos szakaszig, hülyeségbôl leállt Vészti Tátogóval. Vasárnap volt, vecsernye után, az asszonyok haza, a férfiak be a kultúrba, a klubba, ott egy része nézi a meccset, más része kártyázik, megint mások politizálnak. A fiatalabbak a patak felôli belsô udvaron illároznak nyáron, téli idôben beszivárognak ôk is a klubba, aztán éjfélre összeáll a társaság, énekelnek négy szólamban, ahogy Belle tanító úr az ükapáik fülébe oltotta a bázeli zsoltárt. Vészti Tátogó kissé boldogtalan volt, folyt a nyála. Süketnéma is, lökött is egy kicsit. Gyuluka a fogásokat mutatta a többinek, a suhancokat szerre csapdosta a fûbe, azok egyenként oldalogtak el a veszélyes zónából, csak a szerencsétlen maradt. Gyuluka ennek is nekiment, da a bugyuta pánikba esett. És úgy vágta földhöz a vitéz bajnokot, hogy félóra múlva már érkezett a mentô.

Itt kapta el a fél négyes, állt meg Gyuluka a cigánynegyed magasságában. Valahol itt kapta hátba Kránci Pistát is, mondtam halkan. Gyuluka erre is emlékezett, lakodalmat muzsikált Kránci Pista, aztán jövögettek hárman felfelé a strekken, prímás, kontrás, nagybôgôs, akkor is ilyen hideg volt, mint most, korán állt be a tél, és folyton derezett, délben már leszáll a köd a Küküllôre, semmit se lehet látni, a cigányok elindultak a strekken, nem elôször jöttek haza ezen a módon, be voltak rúgva mind, és menet közben is ittak, aztán összevesztek a pénzen, és verekedtek is egy kicsit, ahogy ôk szoktak, hogy ne essék baja senkinek. Egymástól lemaradozva feleseltek, kiabáltak veszettül, mikor a tehervonat elérte a hidat, sípolt. Kránci Pista nem hallotta meg, vagy azt hitte, valamelyik, talán Béka Feri csúfolódik vele, ô füttyöget.

Vészti Tátogóval más a helyzet, ô minden héten lejárt a városba, busszal ment, vonattal jött. Tökmagot árult a meccseken. Ha nyert a csapat, ivott egy sört az állomási restiben. Jegyet soha nem váltott. Ismerte mindenki. De jött egy új kalauz, elkapta, és követelt három lej ötven banit a jegy fejében, plusz huszonöt lejt, bírságképp. Vészti Tátogó kiforgatta a zsebét. Pénzét kajla fekete kalapja bélésében tartotta. A kalauz a gálfalvi rámpánál lelökte, nagyot nyekkent, véres lett a szája, de vigyorgott. Aztán ballagott csendesen a szerelvény után. Mit csinált, mit nem, mások is járták a strekket, mégsem látta senki. A fél négyes szembôl jött, Parajd felôl. Csak a sapkája maradt épen, bélésében majdnem ötszáz lejjel.

Sakkozzunk, ajánlotta Gyuluka. Soha, mondtam csendesen.

Elértük a bakterházat, valamikor rendes megálló volt, a helybeliek magyarul társalogtak a román állomásfônökkel, valahogy így: – Kérek egy tértijegyet s egy retúrt!

A Csorgónál ittunk egy jót. Hideg a víz, mint a kristály. A falun végig sunyin, osonva haladtunk. Lopakodtunk, mint a szégyenpadra ítéltek. Gyulukát persze felismerték. A legnaivabb kérdés az volt, hogy melyik kezével szokott vizelni. – Miért, te a kezeddel csinálod? – vágott vissza azonnal. Na, de ha mégis. Ha a gipszessel, akkor miként. A tízpontos pedig az, hogy mit gondol rólad az angyal, mikor meglát. – Rontod a Mennyország jó hírét – állapította meg Gólya Pista bácsi. – Törött szárnyú angyalcsóka.

– Magának van hová mennie? – kérdezte Gyuluka, mikor elértük a kis utcácskát, ahol lakott. Van, bólintottam, s kezet ráztunk. Ha visszakerülünk, folytatjuk, búcsúzott. Nem folytatunk semmit, válaszoltam határozottan.

Gyuluka addig nem tudta, mi a sakk. A lábadozók kórtermében én tanítottam meg erre a mûvészetre. Az elsô három játszmát elveszítette. Azóta százszor vert meg, végigverte az egész kórházat, sôt meglátogatta a városi sakk-klub elnöke, és az is szomorúan távozott. Azóta nem sakkozom, soha, senkivel.

Szép volna, ha itt karácsonyolnék. Karácsonyoltam én már itt, majdnem. Az életem úgy alakult, hogy apró értelmetlen utakat teszek néha. Biztosan van valami szabály- vagy törvényszerû ebben, de ha tudnám, mi az, akkor úgy járnék, mint a sakkal. Kiszállnék.

Akkor már másodjára engedtek haza. Azt mondta a politikai tiszt: vegyüljetek el a nép között, hadd lássák: béke van. Egy olténiai faluban leszálltunk a vonatról. Dumitrache olyan volt, mint valami krumplibohóc, folyton nevetgélt, és locsogott, dicsekedett. Ha elhittük volna, amit a családjáról mesélt, kacsalábon forgó kastélyt keresünk. De a falu csak olyan volt, mint minden más ilyen, a vasúttal párhuzamosan haladt a "fôutca", ez aszfaltot is kapott, gödreit tehénlepénnyel duggatták a leleményes gazdák, a többi utcája éppen olyan sáros, mint nálunk, Erdélyben. Dumi, így szólítottuk, egy eléggé távoli, majdnem faluszéli házban lakott, melyet épp csak felhúztak valahogy, egyetlen szobáját sikerült bevakolni, a többi pirosban száradt, akár a külsô falak. Na igen, és lépcsô helyett fosznideszkán jártunk fel, ami még a kômûvesektôl maradt ott. Dumiról csakhamar kiderült: zabigyerek, az anyukája alig öt éve talált férjet egy jóravaló munkás személyében, aki nem sokkal idôsebb mostohafiánál. Meglepôdtek, hogy egy helyett mindjárt négy katona lép a kapu nélküli udvarra. Dumi úgy mutatott be, hogy ez itt az ezred legjobb futballistája (holott engem azért hívatott vissza temesvári ezredemtôl a fôtörzs, hogy hazafias marsokra tanítsam az újoncokat), ez meg, ez Zierhuth, ez tiszta nyámc, ô tud lôni a legjobban, ha feldobsz egy régi százast, Mihály királynak kilövi mind a két szemét. (Váj Doamne, vetette a keresztet Duminak a nagymamája, aki rögtön elárulta, ismeri ám a szülôföldemet, Ungárijá Máre, járt ott, még huszonhatban.) Pedig szegény Karl Zierhuth (keresztlevele szerint: Carol) tongyó legény volt, rettenetesen rosszul lôtt, viszont mindig volt kajája, és a fösvénynek tartott sváb fajtájáról elterjedt hiedelmet cáfolva szívesen megosztotta gyakori pakkjait velünk. Petrovai Mártonnak csak a neve maradt magyar, családjáról sosem beszélt, pedig ô volt a leghantásabb közöttünk, akkorákat parabolázott itt is a Dumi mostohaapjának, hogy az nem gyôzte töltögetni csuprainkba a pirosnál valamivel gyanúsabb, setét bort. Ez a Petrovai biztosan melósként kezdte, de aztán kiemelték, és többé nem tudott szabadulni tôlük, viszont dörzsölt fickó létére minden balhét mással vitetett el, ép bôrrel úszta meg a sokoldalúan fejlett szocialista érának ezt a rázós szakaszát, katonának például éppen akkor rukkolt be, mikor el akarták kapni "államellenes izgatás" miatt. Az ezredben azonnal a parancsnok bennfentese lett, reggel korán kelt ugyan, de azonnal el is tûnt, alaki kiképzésen nem szenvedett velünk, délutánonként gatyában, papucsban sétafikált, sose kötött belé senki. Most itt elkottyantotta: feleségének egyik nagybátyja tábornok, az szólt át, hogy adjanak "különleges feladatot" a fiúnak. Az ezred egyébként hemzsegett a protekciós gyerekektôl, Bukarest színe-java itt bakáskodott. Volt, aki a szakaszparancsnok hadnaggyal együtt járt esténként az egyetemre. Ezek minden hétvégén kimenôt kaptak, ránk, szerencsétlen vidékiekre maradt a gárdaszolgálat. Ha most mégis hazamehetünk, azt ennek a vizenyôs szemû, szôke, szeplôs Petrovai Mártonnak köszönhetjük, akinek én pl. ágyszomszédja vagyok, Zierhuth nyúlhússal szokta kínálni, Dumitrache pedig gyenge meggypálinkával kedveskedik neki.

Petrovai Mártonnak régen lekopott a nevérôl az ékezet, és ô ezt egyáltalán nem bánta. Elejtett megjegyzéseibôl annyit vehettem ki, hogy gyûlöli azt az egyént, aki nemzette.

Dumiéknál volt egy rozzant hegedû, azon játszottam. Küküllômenti román dalokat, aztán csárdást, és persze polkát is. A befejezetlen ház üres szobájának döngölt padlójára mindenféle rongyot terített a házigazda, de az éjszaka alvás nélkül telt el. Szegény emberek ezek, mégis fejedelmien megvendégeltek. Énekeltünk hajnalig. A vonathoz az egész család kísért, mintha most vonulnánk be. Fél kézzel integetett a fiatalasszony is, Duminak az anyja. Kishúga a szoknyájába kapaszkodva, kisöccse a mellén.

Zierhuth ment tovább Temesvár felé, Krajován leszálltam. Petrovai Márton az állomás mellett lakik, egyik tömbház földszintjén. Három kerek órát tölthetek nála, mondta. Amikor bemutatott a feleségének, a sötétbarna asszonyka szemöldöke hirtelen összerándult. Ne félj, nyugtatta meg Márton, ez rendes magyar. Késôbb, már bent, a tisztaszobában megmagyarázta: úgy értette, hogy valóban magyar. Konyakot ittunk, kávét. Ô nem magyar, mondta, mert az apját nem ismerte. A keresztlevelében is az áll, hogy román. Úgyhogy ne is próbálkozzam, ô nem fog lépre menni, sokan kísérelték már meg. Mit? Hát azt, hogy mondja magyarnak magát, aztán szövegeljen, és másnap már nyomás a szekura. Fogtam a számat, miért ne. Én tudom, magyaráztam el neki valamivel késôbb, már a felesége jelenlétében, hogy Erdélyben sok magyarnak román hangzású a neve, és viszont. A szomszédomat például Mészárosnak hívják, de persze így írja: Mesaros. És az apja ma is az, amit a neve jelez, a húsvéti bárányt ô nyúzza nálunk. A foglalkozásnév családnévvé vált a "magyar impérium" idején. (Ezen szinte elhasaltam. Románnak ne mondj ilyesmit, csak száz év múlva, vagy inkább akkor se.) Én ki nem állhatom a magyarokat, jelentette ki Petrovai Márton. Mert mindig rámsütik, hogy magyar vagyok, hát állandóan bizonyítanom kell (jó) románságomat. Tele van a tököm a magyarral. De persze veled nincs semmi bajom, nevetett, és megcsillantak aranyfogai.

Abban maradtunk, hogy visszafelé jövet ismét jelentkezem nála, együtt ülünk ismét vonatra. Zierhuth a Bánságból jövet tartja a helyet, aztán felvesszük oltyán barátunkat is. A vonatban megint mulatunk egy nagyot.

A kis barna feleséget megajándékoztam egy katolikus szentképpel. Erzsikétôl kaptam, hogy a Szûzanya szeretete óvja sorsom a bakaságban. Az asszonyka sokáig nézegette, aztán megcsókolta.

A vonat nagy kerülôvel érkezett, elaludtam, és elszalasztottam az átszállást, így aztán az ellenkezô oldalról közelítettem meg a falumat, Szászmedgyesrôl alkalmi jármûvel jutottam el a Sipos Domokos városába, s onnan ugyanígy, mint most, azaz gyalog, haza. Ahol Gyulukától elváltam, a bevonuláskor csak egy duci óvónô csókolgatott. Most kutyák ugattak, ezek kísértek a felsô utca fogyásáig, nekivágtam a mezônek. Nemsokára elértem az erdôt, vadonatúj bakancsaim, melyeket tíz lej lepengetése után kegyeskedett adni az ezred raktárosa, kegyetlenül marták a sarkam, úgy éreztem, folyik a vérem is. A Botos erdeje alatt megpihentem. A táj megnyugtatott, mert minden hegyét, dombját, völgyét ismertem, befagyott patakjai is nekem hallgattak. A Kapus akácerdeje mellett ereszkedtem alá, feledve fájdalmam. A kántor udvarán sötét árnyak, cigaretta parázslik, halk beszéd. Aztán valaki megadja a hangot, és rázendítenek. Dicsôség az Istennek. Dicsôség az Istennek fenn a magas egekben. Végigéneklik a repertoárt. A próféták elhallgattak, Krisztus a testben eljött. Krisztus Urunknak áldott születésén, angyali verset mondjunk szent ünnepén. Szívünk vígsággal ma bétölt, mert ígéret szerint felkölt Istenfélôk számára az igazság fényes napja. Ennél az utóbbinál elhúzom a szám. Azt, hogy szívünk vígsággal ma bétölt, nemigen értettük, kamaszkorunkban rendszerint így adtuk elô: Szívünk vígság, almabefôtt…

A sereghez csatlakozom, csak a harmadik háznál ismernek fel, amikor a gazda beinvitálja egy pohár borra a kántálókat. Né fiam, hát te? Hazajöttél? Ezt az idôs gazda mondja. Parolázunk, égnek feszül a kedvem. De amikor tovább indulnánk, keresztapám a vállamra teszi a kezét. Te csak maradj, fiam. Valami beszédünk van.

Anyámat bevitték a kórházba. Furcsállotta, hogy a városból jövök, és fogalmam sincs semmirôl. Az udvaron leltek rá, akkor már jó pár órája feküdt ott. Szekérre tették, a mentôkocsi valahol lent várta a völgyben, ahol véget ér a hengerelt út.

A kiskapu sarkig tárva, befagyott, nem lehet becsukni. Az udvaron kutyák üzekednek, megtalálom a kulcsot a lábtörlô alatt, mint valami tolvaj, forgatom el az ócska zárban, behatolok a házunkba. Minden érintetlen, megtalálom az érettségi oklevelet is, csak a háromnegyedes kis hegedûm hiányzik, amelyre belül az van írva, hogy Készítette Rád János Marosvásárhelyen, 1939-ben. Kezet tett rá valaki.

Sóhajtva fordulok ki, valami ruhanemûket véve magamhoz, váltást anyámnak, és az elmaradhatatlan hárászkendôjét, mikorra hazajön. Nem sejtem, hogy haza már nem jön. Hozzák.

És vissza, vissza, ugyanazon az úton, ki tudja, hányadszor immár. Zsenge gyermekkorom óta ez az út vezet ki a világba. Nyomom ha látszana, fényes volna, mint a te-jút, ez az ösvény. A Kapus tetejérôl hallgatom a kántálókat, amint két csapatra tagolódva járják a portákat, énekük olykor egybevegyül, találkozik a két dallam, aztán önállósul megint, kedves kánont alkotva. Nem érzem a lábam, most már mindegy, vérzik-e, felhólyagzott-e a sarkam, menni kell. Nem sejtem, hogy még hányszor fogom megtenni ezt a távot. Ha leszerelek, visszamegyek a fôiskolára, már elsôéves koromban megszületik a fiam, hetente jövök hozzájuk, vasárnap hajnali háromkor kell indulnom, hogy a fél ötös buszt a Küküllô völgyében elérjem, és hogy nyolcra ott lehessek az elôadóteremben, igaz, a leghátulsó sorban, ahol végre kialudhatom magam.

Gyuluka falusfelei éppen befejezték az éneklést, a kultúrházban gyülekeznek elszámolásra. Megismernek, csakhamar körülvesznek, tapogatják a bakaruhát, igazi-e. Aztán magukkal sodornak, és miközben a házak közé beszivárog a hajnal, már áttérünk a világi énekekre, azt daloljuk, hogy Kihajtottam Virág ökröm a rétre.

Anyám már lábadozik, újságolja a nôvér, menjek csak nyugodtan be az ötösbe, ilyenkor nincs orvos, mindenki ünnepel, a betegek közül csak az maradt benn, aki járásképtelen. Anyám nem ismer rám.
Néz, néz, és azt kérdi, kit tetszik keresni.
Aztán tétován mégis megölel, és aprólékosan kikérdez. Máskor rendszerint összeveszünk ilyenkor. Nem szeretem, ha kutakodik a lelkemben. Most azonban elmondok mindent, kétszeri gyalogutamat haza s vissza ide, a kórházba, elhatározásomat, hogy bennmaradok katonáéknál, rövid kiképzést követôen alhadnagyként kezdhetem, aztán hadnaggyá léptetnek elô, és ide helyeznek Erdélybe. Ez biztos megélhetést jelent, és ôt is magamhoz veszem, városon lakunk majd, nem kell többé a földdel bajlódnia. Kezén a kéreg a kórházi tétlenség alatt megszelídült, kifehéredett. Mosolyog, és arra biztat, vegyem el Katit. Vagy Erzsikét, ô már úgy megunta egyedül. Szeretné, ha poronty sírna a házban.

Azt hazudom, lejárt a szabadságom, csak negyvennyolc órát kaptam távozásra, valamiket összevásárolok neki, az éjjeliszekrényére helyezem, és gyáván otthagyom a kórteremben.

A restiben berúgok. A vonatra úgy tolnak fel valami alkalmi cimborák. Megyek vissza a sivárságba. Ünnep van, az emberek másak egy kicsit. Ha meglátnak egy katonát a fülkében, közelebb húzódnak. Már jól beszélek románul. Amíg a nevem ki nem derül, nem sejthetik: bozgor vagyok. Fél év múlva álmaim nyelve is a román lesz. Mindenféle gyenge rossz piából részesülök, Szebentôl Krajováig egyfolytában eszünk és iszunk, és beszélgetünk, a beszélgetés abból áll, hogy megkérdik, hol katonáskodom, milyen fegyvernem alatt, hol lakom, és még mennyi van hátra. Aztán ki-ki a maga nyomorúságát hozza elô. Nekem nincs szerepem, hallgatnom kell, hagyni, hadd öntsék ki a lelküket, bólogatni, hogy bizony, bizony, igazságtalan a világ. Parasztok, akiket kerékbe tört a kollektivizálás, féltve gyûjtött javaikkal igyekeznek városra menekült gyermekeikhez a panelba. Egyik-másik arc Goya rajzait idézi. Mindenki cigarettázik, kapadohányt szívunk. A kalauz bekukkint, na mitek van, kérdi, meghúzza a korsót, szalutál. Ilyenkor nincs szuperkontroll, véli egy mindentudó.

Petrovai Márton elkerekedett szemmel fogad. Kifut a száján az elsô magyar mondat.

– Mi az istent keresel itt?

*

Harang kondul, áll az este. – Magának van hová mennie? – kérdi Gyuluka. Tétován bólintok. A sebem begyógyult, áztatnom kell langyos szappanos vízben. Mihály doktor háziszappant ajánlott. Az öltözetem nem éppen téli, karácsonyinak meg egyáltalán nem mondható. Ingázó melósnak nézek ki, csak a válltáskám hiányzik. Járásom most könnyû, lábbelim meleg gumicsizma. Azé a betegé, aki egyfolytában csuklott három héten át, aztán ô is megszökött. Mezítláb, kincstári pizsamában. Nem fogta fel, hogy csuklása miatt testét felvágják, és valamijét kiveszik onnan. Vagy csak vágnak egyet valamijén. Kapcát is adott Sanyi bácsi, úgy lépdelek, mintha légpárnám volna. A szûk völgy, melynek immár ôszülô fejjel vágok ismét neki, idegennek tûnik. Tudom az érzést, minden táj zsugorodik, elváltozik, mint az ember. Az ember csak halálában marad meg olyannak, ahogyan megismertük.

Az erdôben nincs vad. Erdô sincs, letarolták. Csupasz dombokon bukdácsolok. Nagy kerülôvel jutok haza, mert elôbb kimegyek anyámhoz. Nem kérek bocsánatot, sosincs hozzá szavam. A belsô beszéd, amelynek szalagja oly hosszú, mint még hátralevô életem, pereg, mint a világ. A temetô fölött sötét arccal virraszt a Botos hegye. Mindig duzzog, talán a halottakat keveselli. Pedig kiköltözött már szinte mindenki. Itt van a falu. Az én falum. Azok, akikhez valami emlék fûz. Akik most vegetálnak abban a pár épen maradt házikóban, azokat nem ismerem. Nagyapám elôtt megállok, és halkan eléneklem a Prófétákat. Neki ez a kedves karácsonyi dala. Annál a résznél, hogy "Csillog, villog, / Már fenn ragyog, / Mint a látnok / Láta régen: / Fénylik, mint szép nap az égen" – tercet éneklek, mert hallom az Ô reszketô tenorját s az anyám kissé "urizáló" szopránját odalentrôl. Csak nagyanyám nem énekelt soha, ô mindig mérges volt valamiért, mint a Botos.

A Mákföld tetejérôl senki sem ereget tüzes kereket, a Bükk alatt alig néhány kéménybôl szivárog füst a rideg égnek. A levegôtôl is rettegve lapul a Bükk alatt a pusztulásra ítélt település. Illetve ami még belôle megmaradt. Ha gát volna fölötte, elárasztanák. Mégis: jó helyre jöttem, állapítom meg elégedetten. Itt ugyan nem találnak rám. Legalább amíg az ünnepek tartanak, nincs zaklatás, nuku deklaráció.

Úgy lopakodom haza ismét, mint annak idején, katonakoromban. De a rozsdás kulcs nem fordul el a zárban –, az ajtó "magától" nyílik hátra. A kanapén otthonosan ül már valaki, és vidáman üdvözöl.

– Nahát, nahát. Nocsak, nocsak. Hazajött, Bölöni elvtárs?

A kapu elé beáll a kocsi. Hosszú gyaloglásomnak, ím, vége szakadt.

A Pali Ferenc Dénes tornácán két cingólegény szövegel. Nem zúg annyira a motor, hogy ne érteném. "Egy ily jeles estének néma csendjében, /Angyali örömhang hangzott fel a betlehemi mezôben, / Hirdetünk nagy örömet, mely az egész világnak vígságára lészen…"

Mint egy imát, mondom magamban, mondom szépen tovább.

Ha égi útján a pásztoroknak utat mutató betlehemi csillag egy véletlen pillantással a mezôségi Göcre tekint, hogy bekandikáljon az évek óta megroggyant fedelû református templomba, amelynek hajójából egyenesen a csillagokig lehetett látni, meglepôdik. A mindössze három ember lelki hajlékául szolgáló mûemlék épület frissen fedett mennyezetén át már csak a lélek száll az ég felé. Különösen ilyenkor, karácsony táján, hogy hálát adjon a Gondviselésnek, mivel az idén kétszer is elhozta számukra a szeretet ünnepét.

A naptár szerinti ünnepet megelôzô rendkívüli karácsony ajándékozói mezôpaniti férfiak voltak: Barthák, Nagyok, Borbélyok, Kovácsok, Sikók, Csiszérek, Peték, Szélyesek, Bírók, Deákok, Bodók, akik Pitó Antal lelkipásztor és Pete Zoltán gondnok vezetésével újrafedték a Cegébe olvadó Göc düledezô református templomát.

– Ahogy elnéztem a három embert, hogy milyen boldogok voltak, ahogy Pista bácsinak nem jött hogy elhiggye, hogy mindez megtörténhetett, úgy éreztem, hogy azalatt, amíg ott dolgoztunk, három nap karácsonyuk volt – véli Pete Zoltán.

Az ötlet pedig a mezôségi szórványok felett ôrködô, az ott élô emberek gondját és jövôjét szívén viselô Kiss Ferenctôl, a Vártemplom presbiterétôl származik. Évek óta sok mindenkit vitt el Göcre, hogy megmentse az enyészettôl a XVI. században épült mûemlék templomot. Úgy tûnt, hiába. De mivel a nyolcvanadik éveinek is a végét taposó, de lélekben és kitartásban örök fiatal Kiss Ferenc a küzdô emberek családjába tartozik, a szívós harcot a három lélek fölött ôrködô göci templom megmentéséért sohasem adta fel. Szavát végül is a mezôpanitiak hallották meg, s példájukat az ígéretek szerint a somosdiak is követni fogják. Kali Ellák mûépítész, a Marosi Egyházmegye fôgondnokának tervei alapján a mûemlék templom kôbôl faragott ablakait állítják helyre az új esztendôben.

Református templomában a Wassok emlékét ôrzô felsô-tóvidéki Cege olvasztotta magába a hajdani kis falut. Így Göcöt ma hiába keresnénk a térképen, nevét jobbára csak lakói ismerik már. Az 1600-as években társegyháza volt Cegének, s a századunk negyvenes éveiben még 68 lelket számláló református gyülekezet a beolvadás következtében mára már három személyre apadt, a Szabók azonban kitartottak nemzetiségük mellett.

A göci Szabó István gazdag ember. Hisz kevesen mondhatják el magukról, hogy kertjükben, az ôsbozót között mûemlék református templom található. Igaz, idôközben hajótörést szenvedett a mindent kikezdô enyészet vizein, hisz három ember hogy tudna fenntartani egy templomot, de Szabó Istvánnak gondja volt arra, hogy az épület mellett álló, fából készült haranglábat a saját erejébôl már korábban újrafedje. A faragott kôablakos épület beomló mennyezetével, széthasadó falaival azonban nem tudott megbirkózni. Ezért rendelte mellé a Gondviselés Kiss Ferencet, akinek sokévi próbálkozás után a mezôpanitiakat sikerült "megszólítania".

– Miután újrafedtük a paniti templomot, Feri bácsi arra kért, hogy ha maradt, adjunk pár darab cserepet a göci templomnak. Adtunk szívesen, s került egy teherszállító kocsi is, hogy elvigye. Aztán azt mondta Feri bácsi, hogy nincs, aki feltegye a cserepet. Ekkor beszéltük meg a tiszteletes úrral: nekünk olyan jólesik, amikor jönnek a hollandok, és segítenek, el kellene mennünk mi is a 100 juh után. Így jutottunk el Göcre, s amikor a tetôn át megláttuk a csillagos eget, arra gondoltunk, kár lenne, ha egy mûemlék templom összedôlne. Hazatértünkkor megbeszéltük a presbiterekkel, hogy egy-két napig visszamegyünk, s újrafedjük a templomot. Szegés, kapocs ...., összeszedtük, ami itthon megmaradt, s szóltunk, hogy aki akar, s akinek van ideje, jöjjön. Végül szakember is került, s a paniti tejfeldolgozó tulajdonosa anyagiakkal segített. Vasárnap tartottuk a megbeszélést, s kedden estig lehetett jelentkezni, délután azonban már vissza kellett mondani az újabb önkénteseket. A jelentkezôk nagy részét a presbiterek alkották, s elsô nap nyolcan indultunk el két autóval. Amikor megbontottuk a tetôt, akkor ijedtünk meg, hogy mekkora munka vár ránk. Pista bácsi ideadta a gerendákat, amelyekkel a színt akarta megtoldani, s örömmel mondta, hogy "ennyi magyar ejsze soha nem volt" az udvarán. Három napi kemény munkával végeztünk a tetôvel, összehúzattuk a falakat, kivágtuk körbe a fákat, amelyek benôtték a templomot, lehordtuk a törmeléket. Látván, hogy dolgozunk, segítettek a helybeli románok is felhordani a cserepet. Egyikük megállt, odajött hozzánk, és azt mondta: – Uram, jön hogy sírjak, mert magyar voltam én is.

Imádsággal kezdtük a munkát, s a három nap alatt összeszoktunk, hisz az összetartozás érzése megvan a panitiakban.

És elbeszéltük, hogy tulajdonképpen késôn ébredtünk fel. Ha minden második évben megjavítottunk volna egy templomot, ma nem itt tartana a szórvány. Valahogy elfelejtettük ôket, s ha nem jön Feri bácsi, nem is jut eszünkbe. Pedig annyira jó volt látni az örömüket, osztozni egymás örömében, s hallani az ígéretet, hogy a történtek hatására Szabó Pista bácsi Kolozsváron élô fia majd hazatelepszik, hogy a göci templomot legyen , aki gondozza.

Könnyû magyarnak lenni Panitban vagy Budapesten, a szórványban élô emberek azonban magukra vannak hagyva – szól a felimerés Pete Zoltánból a göci tapasztalat nyomán.

A Kard és kaszából ismert tájon, a Felsô- tóvidéken pedig ezentúl eshet az esô, és hullhat a hó is, a három göci református ember feje és lelke fölé fedél került a novemberi karácsony idején. A mezôpaniti férfiak pedig megtapasztalták, hogy a legnagyobb boldogság segíteni, örömet szerezni annak, aki rászorul, aki magára maradt. Az évezred utolsó karácsonyának üzenete ez számunkra.

Ismét itt a karácsony. Az égi hivatalokban készenlétben állnak már az angyalok a nagy akcióra, a Coca-Cola reklám is télapóssá változik hirtelen, ajándék- és nyereményesôvel csábítanak úton- útfélen a tévécsatornák.

Mi pedig lelkesen és odaadóan loholunk üzlettôl üzletig, üres zsebbel a telezsebûek között (lám, így is át lehet élni a karácsony elôtti forgatag varázsát), vagy pedig vékonyka pénztárcánkat szorongatva, reménykedve, hogy valamire talán mégiscsak futja.

És a nagy ezredvégi loholásban elfelejtjük, hogy miért is rohanunk tulajdonképpen. Az ok-okozati viszony bújócskázni kezd bennünk, a fontossági sorrend tótágast kezd állni tudatunkban, s észrevétlenül értelmét és varázsát veszíti az ünnep. Hiszen karácsony – egyszerûen, de annál igazabban kimondva – a szeretet, a megbékélés és meghittség ünnepe.

Éppen ezért gyorsan tovapörgô, mulandó és profanizálódott karácsonyunkat megpróbáljuk most megtisztítani egy másik karácsonyképben: városunk neves személyiségei beszélnek rovatunkban arról, hogyan is csapódott le bennük az évek folyamán a karácsonyélmény. Az ô gondolataikból merítsünk erôt ahhoz, hogy tartalmasabban és mélyebben élhessük át az idéni és a mindenkori karácsonyt.

Karácsony a mi legnagyobb és legszebb ünnepünk. Ünnepkörnek is mondjuk, mely advent elsô vasárnapjával kezdôdik, majd újév után vízkeresztkor – január 6-án – ér véget háromkirályok csillagénekével. Ide soroljuk Szent András, Borbála, Mikulás és Luca napját és megemlékezünk Szent Istvánról, Szent Jánosról is. "Ne pityeregj, gazda! Tégy bort az asztalra, mert velünk van Pista is, meg János a Jánosé!" Köszöntôkben élnek a szentek s közöttünk a druszáik, a helytartóik. Velük és általuk tréfálni lehetett, míg az ünnepkör kellôs közepét el nem foglalta Jézus, a betlehemi Gyermek, akinek áldott születésén angyali versekkel és betlehemes játékkal indultunk el – hírét vinni a távoli nagy eseménynek. "Ti honnan kaptátok az üzenetet?" – kérdezte ôszinte kíváncsisággal a tudós csizmadia. Az angyalok összenéztek, Heródes a fejét vakarta, majd hozzám fordult mondván, hogy a pásztorok közt én vagyok a legöregebb pásztor, nekem tudni kell, kitôl kaptuk a hírt. "Saját magunktól!" – vágtam ki nagy hangon, hogy több vita ne legyen.

"Mindenrôl tudomásotok van. Szemfülesek vagytok" – dicsért meg minket a csizmadia s mi rábólintottunk. Karácsony ünnepköre bennünk élt. Mintha nem is naptári alkalom hozta volna, hanem képzeletünk, érzéseink és lelkünk idôjárása. Mintha nem is a külvilág, hanem az idôtlen, ószövetségi múltban elhangzott és betelt jövendölés szólított volna örömre, lelki tisztálkodásra, istentiszteletre, a szeretet uralmának kikiáltására. Csöndes tûnôdésben, hunyt pilláim alatt ma is szikrázó elevenséggel fénylenek föl ama réges-régi karácsonyok: szülôfalum aprajának és nagyjának emberi színjátékai. Mikor ünnepnapjaink minden részlete az Egésznek drámaiságát, szépségét és végsô üzenetét tartalmazta: üdvösségünk ígéretét, a vigaszt a fenyegetô halál tudatában.

Betlehemes játékunk, aranyfényben derengô ablakok alatt a kántálás, annak hírül adása, hogy: ím itt az üdvünkre született Gyermek, ó jöjjetek, imádjuk királyunkat! – csak kezdete volt a történetnek. A betlehemi örömhírrel az emberiség legcsodálatosabb "isteni színjátékába" kezdtünk, miközben újból átéltük annak folytatását is: húsvét és pünkösd misztériumát; Jézus földi pályafutásának dicsôséges és drámai fordulatait; tanításait, csodatételeit, üldöztetését, kereszthalálát és feltámadását. Az ember–isten sorsa közöttünk, e halandó világban: minden idôk legcsodálatosabb története. Az evangéliumok mindenike: epikai remeklés a legtökéletesebb formában: gömbalak. Csillagút formálta; a velünk töltött 33 krisztusi esztendô. Mily parányi részecskéje az idônek! S mily hatalmas ugrás az emberi eszmélet folyamatában! Ugrás, a tudatnak olyan fokára, ahonnan önmagát erkölcsi lényként szemlélheti az ember. Ahol a lelki ôsvadon sûrû homályából a fényre kiléphettünk, és szemünk nem tükrözi már a tudatlan állatok szomorúságát.

Ilyenformán meg-megszaladott hát a képzeletünk az örömünnep ujjongásában. Delly Szabó Géza zenetanárunk 1940 decemberében tanított új karácsonyi dalra:
"Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne." Ezt harsogtuk Pusztakamaráson véges- végig, a csillagok alatt. Akinek báránybôrös ködmönkéje volt, mindahány Jézuskának ajánlotta föl a nagy hidegben. Szívjóságtól pirosló orcával dédelgettük a betlehemi Gyermeket, akinek én már töviskoszorús fejét, kínhalálát is láttam, fájdalmas hangját hallottam: "Éli, Éli, lamma szabaktani?" "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Akkor elnémultam, kiestem a közös énekbôl. Mert nincs a világirodalomban ennél drámaibb jajsötét siralom. Nincs félelmetesebb idôemlékem, mint ama Golgota-hegyi. Az Isten szomorúságában, könnyében és viharában vonagló, rémes éjszaka. Az Emberfiának utolsó éjszakája. Szánalom és bûntudat tölti el a szívemet, valahányszor újraolvasom Máté evangéliumának ezt a részletét. Mintha Péterrel együtt én is elárultam volna ôt a kakasnak hármas szólása elôtt. Mintha… De társaim, jerikói ezüstkürtök, fennen harsognak. Ma is hallom ôket. Végül a csöndben azt kérdi tôlem a szíves házigazda: "Honnan jöttök, hogy úgy fénylik, ragyog a szemetek?" "Hát onnan – mondom –, a sötétbôl. Mert kiszabadultunk az éjszakából!"

Legszebb karácsonyaim akkor voltak, amikor a szüleim még éltek, elhunyt testvérem is élt… A szüleim olyan csodálatos ünnepeket tudtak rendezni, hogy azt nem is lehet elmondani. Még most is érzem a kalácsnak és a tésztának az illatát, amit édesanyám készített. Édesapám mindig reggel korán felkelt, levágta a kalácsszeleteket, behozta és boldog karácsonyt kívánt nekünk. A fa alatt kevés dolog volt, de mi mindennek tudtunk örvendeni: a kis játékoknak, hintalovaknak, babáknak, amit édesapánk készített nekünk. A baba, no meg a meséskönyv sohasem hiányzott a fa alól, hiszen rettenetesen szerettünk olvasni: ketten a húgommal hasra feküdtünk a Dániel-kályha elôtt, néztük a tüzet és olvastunk. Annyira szép volt mindez nálunk… pedig nem is voltunk gazdag emberek. Én Kolozsvárról ’46 ôszén eljöttem, de azután sem volt olyan karácsony, hogy ne mentem volna haza a testvéreimhez, szüleimhez.

Egyszóval feledhetetlen karácsonyaink voltak, és nagyon boldogok tudtunk lenni. Ezt is kívánom mindenkinek, hogy karácsonykor
olyan boldog lehessen, mint amilyenek mi tudtunk lenni; tudjanak örülni mindennek, ne csupán a nagy dolgoknak, hiszen apró kicsiségeknek is éppolyan ôszintén lehet örvendeni.

Kimondottan karácsonyi élményem – kiemelkedô karácsonyi élményem – azért nincs, mert számomra minden karácsonyi élmény kiemelkedô, és minden évben volt a gyermekkoromtól errefelé valami szép, valami különleges, ami egyedivé tette az illetô karácsonyt. Gyermekkorom karácsonyait Szatmárnémetiben, esetleg Marossárpatakon töltöttem, aztán meg kell említenem azokat a karácsonyokat, amikor a lányaimmal – nagyobbik lányommal, kisebbik lányommal – lehettem együtt…

A karácsony számomra annyira bensôséges, annyira egyetlen ünnep, hogy nehéz érdemben beszélni róla, azért, mert a meghittséget jelenti: azt, hogy együtt vagyunk, azt, hogy szeretjük egymást. Ezek, így elmondva, mind közhelyek… úgy gondolom, éppen ezért igazak. Ezekre a szép és igaz közhelyekre szükségünk van, ugyanis sokkal harsogóbb, talmibb közhelyek és banalitások között élünk, ilyen keretek között folyik – nem is folyik, hanem vánszorog néha – a hétköznapi életünk. Ezért a pillanatnyi örömért kell a karácsony, mivel a karácsony a szeretet, az eljövetel örökkévaló pillanata és a bennünk rejlô jóra, emberségre és lehetôségekre emlékeztet bennünket.

Számomra a karácsony mindig a legfontosabb családi esemény volt, egymásra figyelô, belsô ünnep. Akkor is megtartottuk, amikor az ötvenes években az ablakokat igen szakszerûen el kellett sötétíteni, hogy a gyertyák fénye ki ne látsszék (csillagszórókat nem lehetett kapni), pedig mi sem lett volna természetesebb egy református pap családjában. Elhiszik a fiatalok ma, hogy akkor az erre beszervezett utcafelelôsök minden vallásos jellegû tevékenységet gondosan felírtak és jelentettek? Anyám mégis ünneppé tette azt az estét, amelyre, bármilyen messzirôl, azóta is mindig hazajövök. A családi és vallásos jelleg nálunk összemosódott és eggyé forrott. A karácsonyt átideologizálták télifaünneppé, egy ideig azzal kísérletezve, hogy beolvasszák az újévi munkaszüneti napokba – mert akkor voltak szabad napok, karácsonykor nem –, lehetett már csillagszórót és díszeket is kapni, és ünnepelni is bocsánatos bûn volt, majd a rezsim is feladta a dátumok összezavarásának szándékát, s lettek nagy vezetôk, akik egyházi szertartással temettettek. A karácsonyfatalp elkészítése gyermekkorom óta az én feladatom (néha nagyon bizonytalanra sikerül).

A zeneirodalom bôvelkedik a karácsonyhoz kapcsolódó nagyszerû mûvekben. Nagy mesterkedésekkel és ködösítéssel sikerült egyet-egyet a zenei évad mûsorába csempészni, de azt sem a karácsonyi idôszakban. A ’89- es fordulat után elsô dolgom volt visszaadni a közönségnek elrabolt szellemi javait, így született a Musica Sacra fesztivál (akkor nagy fegyvertény, mára már nem szenzáció). Én magam a karácsonyhoz kapcsolódó darabot egyet írtam, Ady versére, leánykórusra, a mû eddig nem került elôadásra.

Karácsonyi Gyerekoldal

Nagyok sok szép levelet kaptam Tôletek. Volt olyan, amelyikben jó cselekedetrôl írtatok, de volt olyan is, amelyikbôl bizony nem derült ki, hogy mi jót tettetek. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ki legyen az, aki díjat kap, szinte egyformán kedves volt az összes levél. Mégis, mivel minden pályázatnak kell lennie nyertese, ebben az esetben is gyôztest kell hirdetni. A fôdíjat Cseh Szabolcs és Berecki
Tímea kapja. Ezenkívül 13 másik díjazott is van, akiknek a nevét a Rádió GaGa vasárnap délután 2 órakor kezdôdô mûsorából tudhatjátok meg. Köszönöm mindenkinek, aki levelet írt, és kívánom mindannyiotoknak, hogy azt hozzon az Angyal, amit kívántatok.

MeseAngyal

Édesanyám a kereskedelemben dolgozik és néha bemegyek hozzá. Édesanyám egypárszor nagyon szomorúan jött haza a munkából, még sírt is. Nem mondta meg, hogy miért sír. Én rájöttem, aztán ô is bevallotta. Ott voltam néha, amikor a fônöke csúnyán kiabált rá. Semmit sem tud szépen megmondani. Egyszer, amikor senki sem volt az üzletben, megkértem a fônököt, hogy legyen szíves figyeljen ide. Megkérem szépen, hogy édesanyámra többet ne kiabáljon, amiért neki nincs férje, mert én is meg tudom védeni és van egy fiútestvérem is. A szüleim el vannak válva. Képzeld el, kedves MeseAngyal, hogy édesanyámat azóta nem láttam sírni.

Köszönöm, hogy gondoltál ránk és vigyáztál édesanyámra.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok.

Cseh Szabolcs, IV. D. osztályos

Loránd vagyok, V. osztályos tanuló. Hiszem, hogy te létezel, mert mindenkinek van egy ôrangyala és embereken keresztül segít.

Nemrég, amikor jöttem az iskolából, megláttam egy szomszédunkat, amint lôdörögve ment be egy kocsmába. Szóltam édesanyámnak, hogy kellene telefonáljon a bácsi feleségének. Édesanyám meg is tette. Másnap a néni nekem megköszönte és azt mondta: "jó, hogy szóltál, fiam, mert nála volt a fizetése, s ha nem szólsz, a karácsonyi ajándék elmaradt volna, mert ilyenkor nincs nála megállás."

Ezt azért tettem, mert mi is sokszor kerestük édesapámat, amikor még együtt voltunk, és hogyha nagymamám nem lett volna, akkor még kenyerünk sem lett volna az asztalon karácsony estéjén.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új évet kívánok.

Hittel és szeretettel

Loránd

Az ajándékozás öröme Karácsony felé járt az idô. Az egyik osztálytársam egy csütörtök reggel igen különös kérdést tett fel nekem.

Hiszel-e az Angyalban?

Hogy hiszek-e az Angyalban? Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, ezért úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Persze, ez nem volt szép tôlem. De mertem vállalni a felelôsséget, ezért megkértem, hogy újra tegye fel a kérdést. Én pedig bizonytalanul "igent" feleltem.

Közben a tanítás is elkezdôdött. Jaj, hál’istennek hamar eltelt az elsô óra. Kicsengettek. Ekkor megbeszélhettük a dolgot. Az osztálytársam állította, hogy nincs angyal, mert ô megtalálta az elrejtett ajándékokat.

Alig vártam, hogy lejárjon a tanítás. Otthon megkérdeztem a nagymamit, de nem kaptam pontos választ. Én pedig nem tudtam eldönteni: ha nincs Angyal, akkor ki hozza azt a sok ajándékot? És ki díszíti fel a fenyôfát?

Másnap édesanyámtól kérdeztem meg. Ô már egészen más választ adott, megmondta az igazat. A szívem a torkomban dobogott, és nagyon csalódott voltam, de azért valami örömöt is éreztem. Olyan különös érzés volt. Eldöntöttem, hogy én is örömöt fogok szerezni másnak. Volt egy kis pénzem. Mindenkinek sikerült nagyszerû ajándékot vennem, olyat, amihez nem kell sok pénz, csak sok-sok szeretet. Ekkor már nem azzal a gondolattal vártam a karácsonyt, hogy én mit kapok, hanem, hogy más fog-e örülni az én ajándékaimnak. Eljött a szenteste. Mindenki nagyon boldog volt.

Ez volt életem legszebb karácsonya.

Berecki Tímea, III. D. osztály

Jótett Egy napon édesanyám igen sok dologban merült el. A keze meg sem állt, miközben verejtékezett a homloka. Vendéget vártunk.

Letettem a könyvem. Közben szélvészként cikáztak a gondolatok a fejemben. Hirtelen eszembe jutott Elôdke. A küszöbig szaladtam, majd összeszedtem minden bátorságomat, s egy szuszra hadartam:

– Ma én rendezem Elôdöt.

Édesanyám felfigyelt a mosogatásból, megtörölte a homlokát, sóhajtott, majd kijelentette, hogy lehet. Én rögtön hívtam Elôdöt.

Nemsokára megérkezett a vendég. Elôd már rég az igazak álmát aludta.

Én arra gondoltam, hogy most egy igazi édesanya voltam, s boldogan hajtottam álomra a fejem.

Pálffy Gyopár, 2-es Számú Általános Iskola, III. D

Mi úgy gondoljuk, hogy valami szépet cselekedtünk. Tudományt, érdekességet osztunk meg mindenkivel. Szerkesztünk egy iskolaújságot, ami minden hónapban megjelenik. Egyelôre ingyenes.

Nagy Szilárd és Nagy Orsolya, Marosvásárhely, Dezrobirii utca 68/11.

Egy jó cselekedet Egy esôs ôszi napon édesanyámmal a piacra mentünk. Az idôjárás miatt autóbuszra ültünk. Nagyon sokan voltak a buszon, de egy kedves néni helyet szorított maga mellett. Egész úton beszélgettünk, szinte észre sem vettük, hogy a piachoz érkeztünk. Leszállni készültünk, ami nem volt könnyû a sok ember miatt. Együtt mentünk be a piacra és beálltunk a sorba, vásárolni. A néni elôttünk fizetett, majd elköszönt és elment. Édesanyám mellett álldogálva, amíg ô vásárolt, észrevettem, hogy a néni ottfelejtette a pénztárcáját. Hiába kerestük az egész piacon, a néni már eltûnt. Egy igazolványt találtunk a pénztárcában, így megtudtuk a címét. Estefelé felkerestük a nénit és átadtuk a pénztárcát.

Nagyon boldog volt a néni, meg akart jutalmazni, de én csak egy forró csokoládét fogadtam el.

Ciurcui Zita Melinda, Marosvásárhely 2-es Számú Általános Iskola

Izgatottan várom a szeretet ünnepét, a karácsonyt. Örülök, hogy megint levelet írhatok az Angyalkának. Egy történettel szeretném megkezdeni levelem.

Valaki csengetett. Anyukám ajtót nyitott és egy szomorú kisfiút láttam az apukájával. Kéregettek. A kisfiúnak fájt a lába, egy nagy seb volt a térde alatt. Az apukája azt mondta, hogy meg kell hogy operálják, mert így nem tud járni. Megkérdeztem, éhes-e a kisfiú, ô meg azt mondta, hogy nagyon éhes és fázik. Amíg anyukám ennivalót készített nekik, én ruhákat kerestem. Amikor a kezébe adtam a ruhácskákat, elmúlt a szomorúsága és boldog volt. Most arra gondolok, hogy elôször is a MeseAngyaltól a kisfiú részére szeretnék ruhákat, játékokat, édességet kérni. Még azt is el szeretném mondani, hogy én néha rossz vagyok. A Mikulás virgácsot is hozott nekem, de azért remélem, hogy megkapom a kért ajándékokat. A nevem:

Sumalan Hilda, II. osztályos tanuló

Egy nap, amikor édesanyám, édesapám és Kuki nôvérem Déván voltak rejtvényversenyen, Pincsi nagymamánkkal maradtunk.

Hétvége volt és Pincsivel eldöntöttük, hogy meglepetést szerzünk szüleinknek. Elhatároztuk, hogy kitakarítjuk a házat. Én felmostam a konyhát, elôszobát, nagyszobát. Porszívóztam a szobákban. Kincsô húgom elrendezte a játékokat a szobánkban. Pincsi porolt, mosott, mosogatott, minden házimunkát elvégzett. Én és Kincsô elrendeztük a könyvespolcokat. Este izgazottan vártuk, hogy szüleink hazajöjjenek és láthassuk az örömüket.

Én, Takács Bálint-Zsolt fogalmaztam és Takács Kincsô-Eszter húgom írta le, mert ô szebben ír. Sok szeretettel, Zsoló és Kincsô

Takács Bálint-Zsolt, 11 éves; Takács Kincsô-Eszter, 9 éves, Marosvásárhely

A Dózsa György utcában történt. Egy cigány gyerek olyan bánatosan nézte az embereket, várta, hogy ki ad neki pénzt, vagy valami mást. Én is odaértem. Hevesen dobogott a szívem. Megálltam mellette. Volt nálam egy cukorka. Megsajnáltam, nem bántam azt az egy cukorkát, átadtam neki. Ô rám emelte hálás tekintetét és elmosolyodott. Az én szívemben ekkor gyúlt fel újra egy csillag.

Kiss Orsolya Nóra, Marosvásárhely, 2. számú iskola, III. D osztály

A pénz Egy szombat délelôtt vásárolni mentem. Az üzlet felé menet egy szomszéd bácsival találkoztam. Együtt mentünk bevásárolni. Bementünk az üzletbe. Betettem sorba a kosaramba mindent, amit kellett vásárolni, és a pénztár felé indultam fizetni. A pénztárnál a sorban egy öreg néni állt elôttem. Egyszer a néni leejtett egy pénzérmét, de nem vette észre. Felvettem a földrôl a pénzt és hamar visszaadtam. A néni nagyon örvendett, megköszönte. Hazafelé a szomszéd bácsinak elmeséltem ezt az apró figyelmességet. Ô is megdicsért érte.

Sebestyén Gyula-Dávid, Marosvásárhely, 2-es Számú Általános Iskola, III. D osztály

Angyalvárás Közeledik a karácsony. Sok gyerek nagyon várja az Angyalt. Most, karácsony elôtt igyekszünk jók lenni, és másokat is segíteni. Én alig vártam, hogy örömöt szerezzek valakinek. Ahogy sétáltam édesanyámmal, találkoztam egy süketnéma kislánnyal, aki az utcasarkon állva felém nyújtotta kezét. Elfogadtam a kinyújtott kezet, pénzt adtam neki. Arra gondoltam, hogy az összegyûjtött pénzbôl ô is vásárolhat valami csekély ajándékot karácsonyra. Talán így boldogabb lesz egy picivel az ô ünnepe is.

Székely Beáta, Marosvásárhely, III. D osztály

Egy kiharcolt boldog karácsony December vége felé járt, amikor már a fehér csillogó hó mindent beborított. Irigykedve néztem az ablakon keresztül a szép feldíszített karácsonyfákat, hisz nekünk nem sikeredett kapnunk. Egy pillanatra a képzelet világába látogattam, ahol már a mi fenyôfánkat csodálgattam, de tudtam, hogy ez nem fog beteljesedni. A telefoncsörgés megzavarta álmodozásom. Idegesen, csapkodva fölvettem a telefonkagylót. Az unokatestvérem hívott és hírül adta, hogy fenyôrakomány érkezett a piactérre. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami meg fog valósulni az én álmodozásomból, de nem kotyogtam el reményem. Csendes, békés decemberi estének látszott, de szívemben tombolt a nyugtalanság. Vajon lesz-e fenyôfa vagy nem? Csak édesanyám érezte meg ezt a belsô lelki tusát és mintegy varázsszóra otthagyta az ünnepi készülôdést, két perc alatt felvettünk valamit magunkra és már indultunk is a piac irányába. Útközben vettem észre, hogy fordítva vettem fel a nadrágom a nagy sietségben. Nagy buzgalommal, osonva, hogy nehogy valaki szimatot kapjon a fenyôfákról, értünk a piactérre. Tengernyi ember szeretett volna fenyôfát venni. Még verekedtek is a fenyôfáért. Rendôrök arrafelé jártak, de nem tudtak rendet teremteni. Kevés fa volt már, és mi még csak a sor végén álltunk. Cselekednem kellett. Kicsi létemre átbújtam az emberek lába között és megszereztem egy fenyôfát. Nem volt valami szép fa, de nekem a világ legszebbje volt, hisz ezt mi anyummal harcoltuk ki magunknak. Drága volt, de nem ez volt a lényeg, hanem, hogy hazaérvén már a mi feldíszített fenyônket csodálgattam, nem a másét, s amíg élek, el nem fogom felejteni ezt a karácsonyt.

Tisztelettel Barabási Tivadar, VI. osztályos tanuló

rég tovatûnt gyermekkorom legszebb emlékei.

Akkoriban – sok évtizeddel ezelôtt – még szabályos, pontos rendje volt mifelénk a természetnek: december közepe táján vastag hótakaró borult a mezôségi dombokra is, a zsúpfedeles házakra; ünnepváró adventi készültségben élte mindennapjait a falu népe, magyarok és románok vegyesen, békességben. Esténként a konyhai tûzhelyek köré telepedett családok kebelében idôlegesen elcsitultak a gondok, s a petróleumlámpák halovány fényénél gyönge szárnyait bontogatta a remény, hogy talán jobb sorsot hoz számunkra a hamarosan beköszöntô új esztendô.

Azok a hófehér karácsonyok – ott, a Korhány alatti öreg szülôházban – tele voltak lélekkápráztató csodákkal. Legalábbis így láttuk, így éreztük mi: a gyermekek.

De már a várakozás izgalmai is egészen fölajzották s betöltötték élményekre oly fogékony valónkat. Persze, a karácsonyfa alá nem álmodhattunk csillogó ajándékokat, dúsgazdag választékot; egy erdélyi, méghozzá mezôségi református kántortanító otthonában az angyaljárásnak is szigorú mértéket parancsoltak a körülmények. Nem kergethettünk mesebeli illúziókat.

Azért karácsony estéjén a meséskönyv soha nem hiányzott az édesanyai angyalszárnyakon érkezett ajándékok közül. És egy-egy kötött kesztyû, téli harisnya, színes ceruza, tábla csokoládé, bugylibicska, esetleg korcsolya vagy báránybôr sapka is ott rejtôzött az ékesen feldíszített fenyôfa tövében. Amikor megszólalt a kis csengô, és mi, gyermekek is beléphettünk a szobába, már égtek a gyertyák, villogtak a fényszórók. Körülálltuk a karácsonyfát, s édesapánk kántori hangütése nyomán rázendítettünk: "Mennybôl az angyal…"

Aztán apám elôvette használatban jócskán megkopott Bibliáját, rányitott Lukács evangéliumának 2. részére, s olvasni kezdte: "És lôn azokban a napokban, hogy Augustus császártól parancsolat adaték ki… Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába… Hogy beírattass&eac