Egyszer csak — magad sem tudod, hogyan, miért, kiért — kimondasz egy szót. Egy aprócska-kurtácska szavacskát —, s megdöbbenve veszed észre, látod: alighogy kimondtad, máris történni kezd.

Ismeretlen helyzeted ez — megrettensz. ("Vajon, mi lesz?!")

Egyszercsak — magad sem tudod, hogyan, miért, kiért — elhallgatsz egy szót. Egy aprócska-kurtácska szavacskát —, s megdöbbenve veszed észre, látod: alighogy elhallgattad, máris történni kezd.

Ismeretlen helyzeted ez — megrettensz. ("Vajon, mi lesz?!")

Töprengsz, gyötröd magad, nem alszol — szeretnéd eldönteni: hogyan helyes, hogyan a legjobb?

Nos, kedves barátom, úgy tûnik, hogy a legjobb mégis kimondani. Igen! Tehát a legjobb: kimondani!

Nos, kedves barátom, úgy tûnik: a legjobb mégis elhallgatni. Igen! A legjobb tehát elhallgatni!

Nos, kedves barátom, a legeslegjobb mégis: ha hull a hó, miként a koporsóra hull, zubog a föld, ha már a papnak sincs többé amit mondania.

Utóirat: "Kit anya szült", az tehet bármit, avagy nem tehet bármit — így is, úgy is elkótyavetyélik végül sündörgô álmai, a céda remények s a prédáló hit —

a prédálá drága hit, mely megélni kényszerít megannyi, mindennapunkra kijutó szégyentelen pici halált.

Akkor tehát? Akkor pedig:

"Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

Emitt, a vakító-fehér mezôn lépked Dózsa György kapitány. És halkan fütyörészik; arca nyugodt, derûs. Még semmit sem sejt. Így hát gondtalanul, könnyû szívvel fütyörészhet, ahogy lépked a vakító-fehér mezôn Spartacus és Cegléd piaca között —

Emitt, a vakító-fehér mezôn lépked Dózsa György, a vezér. És halkan fütyörészik; arca nyugodt, derûs. Már mindent tud, így hát nyugodt-derûsen, könnyû szívvel fütyörészhet, ahogy lépked végig a végtelen mezôn Temesvár és az ötvenedik évszázad között.

Az öregembert nagyon szerettem. Bölcs volt, és mindig nyugodt. Ennek okán mindig derûs.

Az öregember mindig jóelôre megjósolta, ha idôváltozás közelgett. És soha nem tévedett. Egyszer eszembe jutott megkérdezni, hogy miként lehetséges, hogy olyan pontosan s jóelôre meg tudja jósolni az idô változását. Az úgy van, magyarázta, hogy minden idôváltozás elôtt hasogat, fáj a bal lábam. Vagyishát a jobb lába, igazítottam ki az öreget. Nem, nem, mondotta az öreg. Nem a jobb lábam fáj, hasogat, hanem a bal. A jobb lábam még arra is lusta, hogy hasogasson — tette hozzá nevetve.

Szegény öreg apóka, gondoltam szomorúan és sajnálkozva, úgy látszik, már kezd ô is lassan szenilis lenni. Ezt gondoltam, lévén, hogy az öregembernek csak a jobb lába volt meg, a másikat, a balt, régesrégen, valamikor még fiatalember korában levágta, mégpedig tôbôl, egy tolató vonat. Régesrégen, mikor még rakódómunkás volt. Így hát számomra teljesen világos volt és egyértelmû, hogy csakis a jobb lába fájhat, hasogathat, ha idôváltozás készül, és nem a bal, amelyik nincs is neki. Hiszen hogyah tudhat fájni, hasogatni az, ami nincs, csak volt; ami ugyan volt, de már régesrégen nincs?! —

Az öregember akkoriban úgy nyolcvan körül lehetett, én pedig húsz év körüli nagykedvû legény voltam, kinek legkisebb gondja is nagyobb volt az idôváltozásnál, amelyik éppen készül s netán be is következik.

Az öregember rég halott.

És én lassacskán öreg leszek — s nem kimondottan az éveim számának betudhatón!...

A nagyon bölcs, nagyon igazságos és nagyon felelôsségteljes honatyák egy szép napon, felelôsségük és igazságosságuk teljes tudatában — figyelembe véve, persze, minden figyelembe veendô objektív és szubjektív, bel- és külpolitikai tényezôt! — kijelentették, leszögezték, kézfelemeléssel mind meg is szavazták s egyöntetûen! És közhírré tették, miszerint: márpedig indiánok és négerek nem is léteztek soha, csak színre és fajra való különbség nélküli emberek.

De hát akkor ez azt jelenti, ugyebár — értetlenkedett és csodálkozott is felettébb egy, még egészen friss s így kevésbé bölcs, kevésbé felelôsségtudó, hogy ne mondjuk, zöldfülû honatya, szóval ez akkor azt jelenti, ugyebár, hogy mindannyian fehérek voltunk, vagyunk és leszünk?!...

Bizony, bizony és nyilván, természetesen ez azt jelenti, hogy mindannyian fehérek voltunk, vagyunk és leszünk — bólogattak bölcsen, szigorúan, felelôsségük teljes tudatában a bölcs és igazságos és jóságos, megértô honatyák —, mindannyian fehérek, kivéve, persze és nyilván és természetesen a négereket s az indiánokat!...

Tizenharmadika. A hónap tizenharmadikája. Nem pénteken. Nem a tizenharmadik héten. nem a tizenharmadik hónapban. Egyszerûen csak tizenharmadika, egy unalmas, mindközönséges, magányos hétfôi napon.

Egy mindközönséges hétfôi napon, midôn még egy gethes, vén feketemacska sem iramlik, vánszorog-támolyog át az úton az ember elôtt, ki olykor egy kis szokatlanságra, másmilyenségre is vágyik. Na, nem mindig, nem túl gyakran, de legalább egy hétfôi napon, amely tizenharmadika is.

Itt volna hát, kiváló alkalomként erre pont ez a hétfô tizenhárom — de lám, hiába tizenharmadika, mert még egy gethes, vén feketemacska sem fut, szalad, vánszorog, támolyog...

Hát, kérdem én most, méla tisztelettel: Mit lehet egy ilyen ügyefogyott, gyámoltalan, nyímnyám, feketemacskátlan tizenharmadikától és hétfôtôl várni; ugyanbizony, mi a fészkesfenéket lehet elvárni, kedves barátaim?!

Semmit. Nyilván. Isteni szerencse hát — igaz-e atyámfiai —, bizony isteni szerencse, hogy nem is vártunk tôle semmit.

Így hát elmondhatjuk, bizony elmondhatjuk, barátaim, hogy ez a hétfô 13 is pont olyan SEMMILYEN, amiként mostanában minden hétfô, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfô, kedd, szerda, csütört... lenni szokott. Mostanában. Egy ideje. Már. Ismét.

Akkor pedig miért én (pont én!) futkározzak elôttetek (és pont elôttetek) át úton?! Na?!

MOLNOS LAJOS