Miként mindannyian jól tudjuk, korunk világát az integráció és a globalizáció jellemzi. De ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legtöbb új és kevésbé új kelet- és középkelet-európai ország politikusainak az a célja, hogy etnikailag homogén országot teremtsen. Ezen a téren csak a módszerekben van különbség, viszont a cél elérésében az esetek túlnyomó többségében biztosan támaszkodhatnak a kérdéses országok sajtójának nagyobbik felére.

A fentiekkel ellentétben a nemzeti közösségek számára döntô fontossággal bír, hogy megôrizhessék nemzeti kultúrájukat és vele identitásukat, s elengedhetetlenül szükséges, hogy jelentôs számú tanult ember kerüljön ki a népcsoportok soraiból. Hiszen egy etnikai kisebbség megmaradásának biztosításához nagyobb számú emberre van szüksége, mint a többségi népnek. Ezért az etnikai kisebbségeknek meg kell követelniük, hogy az államhatalom számukra anyanyelvükön tanító iskolahálózatot létesítsen, azaz létesítését elôsegítse és annak költségeit fedezze. Azokon a helyeken, ahol egy etnikai kisebbség nagyobb számban, tömbben él, ott az iskolahálózatnak az elemitôl az egyetemig a szociális és a kulturális területen egyaránt biztosítani kell az oktatást, beleértve az egyetemi oktatás legfontosabb területeit is. Vegyük figyelembe Finnország vagy Svájc példáját, ahol körülbelül 250–260 ezer svéd vagy ugyanannyi francia, de még olasz anyanyelvû svájcira is jut egy-egy anyanyelvû egyetem.

A szülôk számára nemcsak az fontos, hogy a gyermekeik az anyanyelvükön végezhessék középiskoláikat, hanem az is, hogy biztosítva legyen a végzettek számára az anyanyelvû egyetemi továbbtanulás lehetôsége is. Egy diáknak a nemzetiségi iskolában történô tanulás heti többlet-elfoglaltságot jelent. Ez a tanuló részérôl mindenképpen nagy akaraterôt és áldozatot jelent. A még legtehetségesebbeknek is csak abban az esetben éri meg, ha lehetôséget látnak arra, hogy tanulmányaikat anyanyelvükön folytassák. Ha erre nincs lehetôségük, akkor az etnikai kisebbségekhez tartozók inkább a többségi nép iskoláját fogják elônyben részesíteni, s ebben az esetben a nemzeti identitás elvesztése szinte elôprogramozott.

A másik lehetôség az, hogy az illetô fiatal olyan külországba megy tanulni, ahol tanulmányait az anyanyelvén folytathatja. Ebben az esetben igen nagy a veszélye annak, hogy a tanulmányok befejezését követôen külföldön marad. Ekkor pedig az etnikai kisebbség a legtehetségesebb jövôbeli vezetô rétegét veszíti el. E veszély még csak növekszik, ha az életkörülmények az anyaországban rosszabbak, mint ott, ahol az illetô a tanulmányait végezte. Pontosan ez a helyzet a magyar fiatalok esetében, Magyarország és a szomszédos államok vonatkozásában.

A magyarok esetében ez a tény különleges jelentôséggel bír, mert minden harmadik magyar — több, mint hárommillió — Magyarország határain kívül, hét országban, kisebbségben él. Több esetben ott, ahol élnek, környezetükhöz képest nem kisebbségek, hanem a régióban abszolút többséget alkotnak. Az elmúlt nyolcvan esztendô során ezek a magyar közösségek elvesztették összes egyetemeiket, közép- és elemi iskoláiknak jelentôs részét.

Valójában célja-e a politikusoknak, nemzetközi szervezeteknek és kormányoknak az, hogy megóvják Európa nemzeti, kulturális sokrétûségét?

E kérdés válaszaként utalhatnánk az ún. Keretegyezményre, az Európai Nyelvek Regionális és Kisebbségi Chartájára, nem utolsósorban a több, közép- és kelet-európai ország között megkötött úgynevezett alapszerzôdésekre. Mindezeket a dokumentumokat nagyon fontosnak kell tekinteni. Ezek kicsiny, de nagyon jó lépések a megfelelô irányba. Az viszont jól ismert tény, hogy minden megegyezés vagy szerzôdés csak annyit ér, mint amennyi megvalósul belôle.

Tisztában vagyok azzal, hogy amit javasolok, annak végrehajtása nagyon nehéz lesz. Mégis azt mondom, hogy az EBESZ-nek minden tagországától meg kell követelnie, hogy a törvényességet tartsák tiszteletben, tegyenek eleget bilaterális és nemzetközi kötelességeiknek. Ezt minden ország kormányától még akkor is el kell várni, ha tudjuk, hogy vannak olyan esetek, amikor a politikusok még a saját országuk alkotmányában foglaltakat sem hajlandók betartani.

Pontosan ez a helyzet állott elô az úgynevezett alternatív oktatási rendszer bevezetésével Szlovákiában. Akkor, amikor elôírják, hogy a földrajzot és a történelmet az etnikai kisebbségek iskoláiban csak szlovák nyelven szabad tanítani. Ez a miniszteri rendelet ellentétben van a Szlovák Alkotmány 34-ik paragrafusával. Ugyanakkor ellentétben áll A gyermekek alapvetô jogai-ról szóló konvenció 1. és 2. paragrafusának 4. bekezdésével és 3. paragrafusával egyaránt. Továbbiakban a fenti rendelet nem veszi figyelembe a Szlovák-Magyar Alapszerzôdés 15. fejezetének 1/e paragrafusát sem.

Jugoszlávia esetében a kisebbségi oktatási gyakorlat ellentétben áll az ország alkotmányának 32. és 46. fejezeteivel és az utóbbinak 4. paragrafusával.

Úgy hiszem, hogy az NGO-knak nem lehet kizárólagos céljuk az, hogy csak azért jöjjenek ide, hogy ezt a fórumot, mint "siratófalat" használják. Amellett, hogy helyzetjelentést adunk, feladatunknak kell tekinteni, hogy az EBESZ-t munkájában segítsük. Segítsük abban, hogy sikerüljön az EBESZ-nek a problémákra igazságos és hosszú távra is eredményes megoldást találnia.

Továbbiakban segíteni az EBESZ-t abban, hogy megtalálja a legmegfelelôbb megoldást a feszültségek kezelésére, arra, hogy meg tudjon akadályozni egy Koszovóhoz hasonló etnikai robbanást. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Koszovóban az anyenyelvû oktatás korlátozása és késôbbi megszüntetése eredményezte a feszültségek egyik kiindulópontját.

Pontosan ezért a kormányok képviselôinek és az NGO-knak közös erôvel mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy az agresszív nacionalizmusnak, a rasszizmusnak és a xenofóbia minden megnyilvánulásának elejét vegyék, beleértve azokat a soviniszta törekvéseket is, melyeknek hosszú távú célja az, hogy felszámolja az etnikai kisebbségek anyanyelvû iskolai oktatását.

Pontosan ezért a nemzetközi szervezeteknek egyik legfontosabb feladata kell, hogy legyen az, hogy ismerjék el a teljes keresztmetszetû anyanyelvû oktatáshoz való jogot mint az alapvetô emberi jogok egyik részét. Ugyanakkor biztosítva is azt, hogy a tagállamokra nézve ennek a jognak a betartása is kötelezô erôvel bírjon.

Ennek a jognak a biztosítása nélkül még csak reményünk se lehet arra, hogy Európában az etnikai kisebbségek a következô évszázadot túléljék.

Én természetembôl adódóan optimista vagyok. Ezért hiszem azt, hogy eljön az idô, amikor a közép- és kelet-európai országok — saját jól felfogott érdekükben — követni fogják a sikeres szlovén példát. Szlovéniában nem a kisebbség privilégiuma az, hogy a többségi nép nyelvét megtanulja. Szlovéniában az, hogy megismerjék az együtt élô népek egymás kultúráját és nyelvét, ezzel egy idôben megtanulják a szomszédok nyelvét is, többé már nem "egyirányú út", hanem természetes követelmény a határmenti régiók lakosságának körében.

KOMLÓSSY JÓZSEF
FUEV alelnök

Felszólalás az EBESZ októberi konferenciáján, Varsóban