A falu gondjait-bajait, ügyes-bajos dolgait osztjuk-szorozzuk már jó két órája az egybegyûltekkel. Ezt kellene, meg amazt kellene, így volna jó és úgy volna jó, ez sincs, meg az sincs. Akarás volna — csak hát ez még nem elég a boldogsághoz. Például pénz is kellene. Kinek-kinek s jó sok. Pénz még volna, de nincs együtt, s így olyan, mintha nem is lenne — ugyanis az egyes ember a maga kis összegével nem sokra megy...

Ekkor szólal meg az idôs bácsi, ki, meglehet, elunta a sok beszédet, amely hovatovább már csak akarást lanyhító panaszkodás, elégedetlenséget fiadzik, s tél-túl már vádaskodást is.

A legnagyobb baj az — mondja az idôs ember —, hogy nincs, aki a falut vezesse.

Nem vádaskodásként hangzik el a mondat, nem is panaszkodásként. Egyszerû — és lehangoló — ténymegállapítás. Vitába lehetne véle szállni, de nem nagyon akaródzik ez senkinek az egybegyûlt hatvan-hetven ember közül. Egyébként a jó két órája tartó "eszmecserébôl" valahol ez a tény válik egyre világosabbá, a nem idevalósi elôtt is.

A kérdés az volna: kinek, kiknek kellene a faluközösséget vezetniük? Itt most nem kimondottan az adminisztratív vezetésre, a polgármesterre, polgármesteri hivatalra gondolunk elsôsorban, hanem arra a bizonyos "vezetésre", amely ugyan nincs hivatalba iktatva, de amely befolyásolja a közösséget, szellemileg, közgondolkozásában is irányítja. Valamikor — a bíró mellett — a pap, a tanító volt ez a "vezetô". Az elmúlt évtizedekben, fôleg a nagyobb falvakban, községközpontokban, jócskán megszaporodott az értelmiségiek száma: orvosok, mezôgazdászok, tanári kar, szövetkezeti hivatalnokok stb. összessége jelentené, jelenthetné ma már a "falu eszét".

A falu, ahol az eszmecsere folyt, ugyancsak bôvelkedik értelmiségiekben, úgymond oskolázott emberekben — és mégsincs, aki a falut vezesse, irányítsa, összefogja, szellemileg befolyásolja!

Az elmúlt két-három esztendôben számtalan helyen tapasztaltam magam is ezt az állapotot. Azt, hogy a faluközösség "fej" nélküli,hiába hogy van választott polgármestere, vannak tanácsosok, s nem szûkölködik értelmiségiekben sem. S a jobbik eset az, ha a választott polgármester nem két tábor harcából került ki, s így legalább nem osztja meg a közösséget. Sajnos, hasonló eset is bôven adódik. Hogy tudniillik a választott vezetôt a fél falu elfogadja, a másik fele meg nem.

De térjünk vissza a faluközösségben élô értelmiségiekre. Bevallom, számomra felfoghatatlan, érthetetlen és elfogadhatatlan az a sok helyütt tapasztalható tény, állapot, miszerint a vidéki értelmiség gyakorlatilag "kivonult" a közösség életébôl és a közösségi életbôl, saját magára figyelvén csak. Ha valaha szükség volt a faluvezetésre — hát ma aztán az van! S ha valaha szükség volt a tanult, apró, de gonosz önös érdekeken felülemelkedni tudó, a közösséget jó irányba terelô-befolyásoló, a szellemi vezetô szerepét felvállaló értelmiségre falun — akkor ma az van! Soha ilyen összegabalyodott, ellentmondásos, kihívásokkal és napi gondokkal leterhelt még nem volt a falu élete az elmúlt fél évszázadban, mint éppen napjainkban. Most volna igazán szükség a józan észre, a holnapban is gondolkodni-tervezni tudásra, a megannyi felé iramodó szándékot, keresgélô akarást összefogó észre és erôre. Fôleg ott, ahol a magyarság szórvánnyá apadt!

Tûnôdöm, miért nincs ez így? Kin múlik vajon az egész? Ezen a zaklatott idôszakon, amely ingerlékennyé és ugyanakkor bizonyos dolgok iránt taplóvá, közömbössé teszi az embereket? Avagy az lenne az oka, hogy ebben a nekivadult "demokráciában", eme dzsungellé vált honi társadalomban mindenki okosabbá lett hirtelen mindenkinél, s megy ki-ki a maga "okos" feje után, saját érdekeit tartván csak szem elôtt és szentnek? Netán az újgazdagokat fiadzó butikszellemiségû "új világ" teszi mindezt, amelyben devalvalválódott a tudás, csak a pénz, a sok pénz egyedül "okos" és tisztelendô?

Nyilván, ez is, az is összetevô, okozó lehet. A devalvalválódás, leértékelôdés kétségtelenül bekövetkezett. Az önös érdek kerekedett fölül, s így "kötözni való bolonddá" avanzsált, avanzsál mindahány, ki a közösségért igyekszik bármit is tenni, ingyen, minden fizetség nélkül. Sajnos.

De lám, s példa rá a józan eszû falusi bácsi megállapítása is: a közösség már hiányát érzi a tudó, okos vezetésnek, a közösség megannyi akarását, szétfutó szándékát összefogni tudó "észnek".

Az az "ész" pedig, meggyôzôdésem, a falu, a vidéki közösség értelmiségije lehet: a tanító, a pap, az orvos, a tanár, a mezôgazdász szakember (ahol még van ilyen) stb. Hogy az ôk presztízsük is esett az elmúlt zagyva hétköznapokban? Kétségtelen. Miként az is kétségtelen, hogy nem mindenhol és nem mindenkinek csökkent az ázsiója ok nélkül.

A presztízst, a devalválódott ázsiót viszont csak a közösségi életbe való bekapcsolódással lehet visszaállítani, a közért való tevéssel, azzal a szellemi és erkölcsi plusszal, amely az önzô és gyanakvó hétköznapok és hétköznapiság fölé képes emelni a tanítót, a papot, az orvost. Igen, szolgálatvállalásról van szó. A nem könnyû, a nem látványos szolgálatról. Vissza kell állítani a faluközösség bölcs értékrendszerét is. Ez sem lesz könnyû feladat, sem pedig rövid lejáratú, máról holnapra megvalósítható! De kell! —, mert hiányában kifut a föld a lábunk alól, elbizonytalanodásunk, össze-vissza kapkodásunk, szétfutásunk csak tovább fokozódik. És akkor aztán valóban siránkozhatunk, panaszkodhatunk, háboroghatunk — teljesen fölöslegesen.

Nincs a falut, közösségeinket, aki vezesse... Hát legyen! Ez igazán rajtunk múlik!

Tamy Ákos