"A szekus mentalitás ôsi román szokás" — és más egyebek, amit szintén nem én mondok, nem és állítok.

Ugye, zsenáns? Ilyesmit mondani egy népre, mely ráadásul kettôezernél sokkal vénebb nemzetnek tartja magát.

A román nép persze nem ilyen. Akik a nevében hangoskodnak, azok csak áltatói, félrevezetôi. A román nép elôttünk szent, s annál is inkább szent, mert olyan, amilyennek Petôfi tudta a magyart: gyönge, mint az asszony, s mint a gyermek. De amikor tartósan sugarazzák ezt a népet sovén-nacionalista propagandával, már nem bizonyos, hogy annyira ártatlan. Mert nézzük csak. A sepsiszentgyörgyi "orizsinár" orvos, aki "sok éve már" Baden-Badenben él, azt írja a miniszterelnöknek címzett levelében, hogy Szárazajtán azoknak emeltek emlékmûvet a székelyek, akik 1944 szeptemberében "több tíz románt" öldököltek le; ezeknek pediglen ki állít emléket?!

Az erdélyi szekusok egyike-másika szintén Nyugaton, Németországban él. Kapcsolatrendszerüket az átkosban építették ki, útlevélkérelmet intéztek el, áttelepülési ügyeket bonyolítottak le, most pedig élvezik a "munka" gyümölcsét, és persze, lám, unalmukban micsinálnak...

Almásmezôt 1947-ben csatolták át Neamø megyéhez, azért, hogy átszabják a történelmi határt. Bírósági döntés nyomán most visszakerült Hargita megyéhez. Gyergyószentmiklós városa visszakapta a Békási-szoros körül elterülô legelôt, 218,9 hektárt. A besztercei bíróság ítélte vissza, mert a Neamø megyeiek nem bíztak a Szentmiklósiban. A legelô természetes tulajdonosa Gyergyószentmiklós, de tényleges tulajdonosa, az ököljog alapján, ez az Almásmezô.

Az Agricultura României ilyen címmel "tálalja" a "sérelmes" ügyet: A MAGYAROK A BÉKÁSI-SZOROST AKARJÁK. A szerzô jellemzô módon így fejezi be cikkét: "minthogy a Békási-szoros eddig is az igazság, a románok oldalán állott, ezután is Románia oldalán fog állni." Tehát: 1. Az igazság = románok, Románia; 2. Gyergyó valami egyéb, csak a hülye nem észleli: ELLENSÉG. Mintha Gyergyó nem Romániában volna! Mintha a gyergyói magyarok nem Románia állampolgárai volnának — olvasom Kiss Károlytól a temesvári Új Szóban. És eszembe jut, hogy amikor korondi tanárként (az akkor hivatalosan is sugalmazott) testvértelepülési kapcsolatok keretében egy Vrancea megyei községgel kerültünk barátságba (Parajd Strãoane-t, Korond Tâmboieƒti-t választotta, fôképp azért, mert kitûnô borok termettek arrafelé), szóba elegyedve a helybeliekkel, egyik anyóka megkérdezte, kik vagyunk, honnan jövünk. S amikor elmondtuk, hol van Hargita megye, nem értette. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Hargita megye. Ekkor elkezdtük a beszédet a hegyekkel, a Tatrossal, a Gyímesekkel, Csíkkal... Hallgatta, hallgatta, majd egyszer csak felcsillant a szeme. "Ungaria Mare! — mondta. Onnan jöttek hát maguk, Nagy-Magyarországból!"

Szóval, ha a nyolcvanas évek elején Erdélyt s a Székelyföldet még Magyarországnak tudták a vének (akiknek volt történelmi tapasztalatuk, de nem fertôzhette meg ôket a csausiszta demagógia), akkor én nem csodálkozom, ha a Neamø megyeiek nem tartják Románia részének a Békáson inneni részeket, hiszen számukra idegen: NEM URALJÁK. Közben nem fáj nekik Bukovina, mert az Ukrajna, nem fáj Besszarábia, mert ott vannak az oroszok. Nem fájnak délen élô aromán testvéreik közösségei, és valószínûleg emiatt ütköznek meg annyira: miért fáj nekünk a moldvai csángó-magyarok sorsa... Viszont "fáj" a magyarországi románoké, mert politikai ütôkártya. Ha a magyarországi románság az égbe menne, a román politika akkor sem volna elégedett, bizonyára azt nehezményezné, miért csak a hetedik mennyországba emelôdött, mikor ennél sokkal többet érdemel. Mellesleg, a magyarországi románság köszöni, elvan a nagyromán politika harsonázása nélkül is. Ellenben joggal háborodik fel, amikor pl. Battonyáról búzasegélyt hozva a testvértelepülésnek, Lippának, nemes szándékuk szinte-szinte elhasal a román hatóságok kisstílû, számító, haszonlesô taktikáján, faramuci kekeckedésein.

A labdarúgó világbajnokságot megnyerô francia csapatban alig van francia-francia: "a forézi Jaquet, a kabil Zidane, a breton Guivarc’H, a Guadelupei Thuram, a Pireneusok vidékérôl származó Barthez, a kanak Karembeu, a baszk Lizarazu, az örmény Djorkaeff, az alais-i Blanc... visszaadták nekünk a francia büszkeséget" — így a Le Figaro.

Romániában hogy állunk a "multietnicitással"? Eddig csak egyedül Bölöni Lacit nem bántották, de ha véletlenül beleártotta volna magát a nagyválogatott edzôsége körüli csatározásokba, bizonyára ôt is kikezdik vala a "nemzeti" revolverlapok piranhái. Ilie Dumitrescu "beismerte", hogy cigány — tálalták —, mintha az bélyeg, bûn volna. És lecigányozta Selymest az országos román lap, és derûs felelôtlenséggel átvette "az információt" a helyi lap, a Székely Hírmondó is, hogy a két szerencsétlen kézdivásárhelyi szülô ország-világ elôtt tiltakozzék: ôk bizony munkás-származású magyarok, a családban pedig sok a futballista, nemcsak Tibor tehetséges, utána járhattak volna...

Hargita megyében a rendôrség helyettes fônöke meg a szeredai helyôrség, a csendôr zászlóalj parancsnoka sírja el a Jurnal Naøional-nak, hogy bezzeg "ezelôtt", vagyis az "érában" már érkezésekor kezébe adták a garzon kulcsát, házassági ajándékként pedig a többszobás lakást is megkapta a fiatal tiszt. Most pedig — csendül ki implicite a szövegbôl — ezek, értsd: a magyarok, vagyis a székelyek, akik kezükbe vették a régió irányítását, nem adnak semmit, még az sem tetszik nekik, ha nyakra-fôre építik a kaszárnyákat, hogy védve legyen az ôsi román föld...

Barabás István ezt kommentálva megjegyzi: "Ezredes úr, itt nem eléggé pontos: elmondhatta volna, hogy akkoriban nemcsak az ország távoli vidékeirôl ideirányított katonákat, milicistákat, szekusokat, pártaktivistákat várta lakás és vezetô poszt, hanem mindenfajta értelmiségit is, egyetlen feltétellel; tudjuk, melyikkel."

A derék hadfiak végül még ékesebben dugják ki a szöget a zsákból, hiszen Ioan Ficea alezredes kinyilatkoztatja: "Biztosítom önöket, hogy itt csend van, és nekünk meg kell ôriznünk ezt a csendet!" Nekem errôl A walesi bárdok címû Arany-ballada jut eszembe, mégpedig ez a rész: "S Edward király, angol király/Vágtat fakó lován,/Körötte csend, amerre ment,/És néma tartomány."

Ez nem szekus mentalitás, ez hódítói gondolkodásmód. Hogy a tartományokban csend honoljon, az adót megfizessék, és legyen elôléptetés minden ünnepen.

Nem tudom, törvényszerû-e, hogy a demokratikus képzôdményekben mindig kellô arányban képviseltesse magát a balgaság, az alpáriság, a bumfordiság, a bunkóság is. Bizonyára létezik egy ilyen törvény, csak én még nem tudok róla. Marosvásárhelyen összeül az önkormányzat, amit városi tanácsnak becéznek, mert igazán hogy jön ki az, hogy autoguvernare, és jóllehet olyan fényes értelmû s tisztességû emberek érvelnek ott, mint a zeneszerzô Csíky Boldizsár, a nemzeti egységpártiakat nem lehet rávenni, hogy rábólintsanak Bem tábornok nevére. Annyira beléjük ivódott a helyi román lapban is évrôl évre ismétlôdô, csökönyös és abszurd következetességgel propagált rágalom, hogy ti. 1848-ban románöldöklés folyt Erdélyben, negyvenezer románt gyilkoltak halomra a honvédek,az egész forradalom és szabadságharc nem volt egyéb, mint a román nép kiírtására törekvô háború, akkor pedig Jozef Bem nyilvánvalóan a román nép ellensége, halálában is, híres Kiáltványáról nem is akarnak hallani. (Ezek az urak iszonyúan tudatlanok is; sôt, tudatlanságukat "magyar ügyben" direkte kultiválják!, hogy bennünket — mint ama honvédek utódait — "en bloc" zavartalanul gyûlölhessenek.) Ezért inkább eltekintettek attól, hogy a Veteranilor — valószínûleg: háborús veteránok — nevet kapjon az egyik, Vasile Moldovan nevet a másik utca; leszavazták a névadást, mert nem kell nekik Bem apó. Berdij Aƒghian professzornak volt egy "zseniális" ötlete (olvasom Lokodi Imre tudósítását a helyi lapban): minthogy Bem tábornok neve nem hangzik jól a román fülekben, álljanak el tôle az RMDSZ tanácsosai, esetleg találjanak más nevet. (Bravó, professzor úr!)

Aztán a kész röhej: egyesek félelme attól, hogy rokonszenvezni fognak véle a magyarok. "Trãdãtor de neam"-nak, fajárulónak kiálthatják ki. Bizonyára ezért történhetett meg az a hiláris dolog, hogy amikor a Kecskeméten tartott Hirös Hétre a küldöttségbe egyik RMDSZ-tanácsos a városi önkormányzat román titkárát javasolta, s a plénum megszavazta a kiutazást, a titkárnô hevesen tiltakozott.

Nem engedik szeretnem a román népet. Illetve azt szeretnék az ilyenek, ha gyûlölném a románokat. Ezt idáig, minden erôfeszítésük ellenére sem sikerült elérniük. Jól tudom, hogy magyarutálatukat csak hosszú évek biztonságos reálpolitikája, az ország gazdasági és politikai stabilizációja után, késôre fogják csak eldobni — legalább negyven évig kell még bujdosniuk a pusztában (jaj, csak nehogy az is ázsiai legyen!), míg képesek lesznek más szemmel nézni porta-szomszédjukat. Gyermekeinek gyermekei talán már nem fognak gyûlölni bennünket. A történelmi szorongás nehezen múlik.

Egyébként jól tudom: mindig lesz, aki nem szereti, ha szeretem a román népet. De én megtanultam különbséget tenni gazemberek és tisztességesek között. A gazemberségnek igenis van "nemzetisége"; akad söpörnivaló a magunk portáján is.

Engem nem tántoríthat el például a mioricás nackomszpícs attól, hogy értékeljem a román folklórt, hogy szinte kapásból megmondjam, ez vagy az a dal az ország melyik néprajzi tájáról való — holott bosszankodnom kellene s haragudnom; s bosszankodom s haragszom is, mert a fölöttem habitáló szomszédom hangszórójából jön a harsogó dallam, mikor éppen alváshoz készülôdöm. De a szomszéd nem egyezteti berúgási alkalmait az én bioritmusommal. Innen a dekalázs. Mégis értékelem a dalt, mert az a részeg embertôl függetlenül szép.

Mézes-mázas újságíró kollégák, kolléganôk fesletik magukat néha kis munkaszobánkban, ilyen-olyan információt, telefonszámot stb. kérve. Kiszolgálom ôket, bár nem felejthetem el pl. a kisgömböc pattanásosnak azt a cikkét, amikor az ázsiai pusztába küldött bennünket kilencvenegyben, olyan tónussal, mintha egyenest az anyánkba... És ha agyonütnének, akkor se köszönnék annak a fiatalembernek, aki éveken át következetesen, akár az Illyés-versben a magánszorgalmú kutyák, köpködött, mart minket; meg a másik nyamvadtat, aki gennyes nyálát fröcskölte Marosvásárhely magyarságára; vagy az országgyûlési képviselôt, aki nemzetvezéri pózban tetszelegve vonul néha végig a folyósón, várva, hogy méltóságos lába elé boruljon az atkaporos világ — ezek tôlem még istenhozzádot sem kapnak soha.

De már Catana urat a huszonkilencesbôl szívesen áthívom bármikor, egy pálinkára, küküllôi borra, s nem csupán, mert a csapokat ô javítja, a gázkályhánkat ô kötötte be, ha valami mûszaki hiba van, hozzá folyamodunk. Mezôsámsondi, kitûnôen, csaknem anyanyelvi szinten beszél magyarul. Nem mintha ez elvárás volna. Mert magyarul a feleségemmel társalog, mi ketten románul értekezünk. Én kértem erre meg. Nekem ezek, az ilyenek a román nép, akik nem is veszik észre, hogy magyar vagyok, de ha igen, a nevem hallatára nem kapják fel idegesen a fejüket, hanem egy kicsit magyarra fordítják a szót; akik bejönnek, hogy írjak meg nekik egy kérvényt a hivatalhoz (mégiscsak én volnék az "írástudó", nemde, s román az egyik szakom), akik nem idegent, bozgort látnak bennem, és nem azt kérik rögtön, hogy mondjam el nekik magyarul azt a szószerkezetet, hogy "valah împuøit", amint azt berukkolásom másnapján parancsolta az egyik káplár. (Aztán valahányszor meglátott, sokat sejtetôen ismételte: büdös oláh, dá?)

Az egyik román újságíróval söröztem is. Ugyanabban a negyedben lakik, nyomdaszolgálatosok voltunk, éji órán, a szemben lévô bárban vártuk meg az elsô oldalt. Közösen fizettük késôbb a taxit, amely hazavitt. A másnapi számban olvasom tôle, hogy összeférhetetlen, marakodó, uralkodó, sôt úrhatnám fajzat vagyunk mi, magyarok. Most sem akarunk egyebet, csakis és csakis Erdélyt. Hát persze. És Bukovinát és Besszarábiát és a Csecsenföldet is, ha már ennyi és ekkora. Köszönünk egymásnak, de sörözni.... az életben!...

Én szeretem a román népet. Tisztelem is. Megtisztelem avval, hogy sikerületlenebb egyedeivel nem állok szóba soha. A bajom csak az, hogy fennforgóik egyike-másika is mintha el volna fuserálva.

Bölöni Domokos