Véletlenül akadtam rá egy közel ötvenhét éves szövegre, mely nemcsak magától adódó, aktualizáló összehasonlításra, de — furcsamód — visszavetített emlékrevízióra is indított. A Független Magyarország 1942. március 2-i számában írja József Jolán Ilyen siker nem volt még itt, Nagyváradon sem... címû cikkében a következôket:

"Nagyváradon most járok elôször. S elôször perzsel felém minden egyes emberbôl a lelki szomjúság, mely más városokban csak a fiatalokat égeti. Ilyen ájtatos lélekkel nem szeretik sehol sem a verset, mint itt, s úgy csüggenek a szemek költôinken, mint a jövôre táruló ablakokon. Még ismeretlenek elôttem Várad görbe utcái, de a rajtuk lüktetô eleven élet szívhangjait már ismerem. Öt költô, öt halhatatlan verseinek meghallgatására készül, szinte úgy tûnik, az egész város.

Kétségbeesett emberekkel találkozom, akik már nem kaptak jegyet az elôadásra. Mások örömmel fizetnek dupla árat a jegyüzéreknek, csakhogy hallhassák Ady, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, József Attila sorait.

Szakadó esôben végtelen sorokban menetelnek este a református kultúrpalota felé az emberek. Az elôadóteremben mindössze négyszázötven férôhely van, s több mint kétezer ember nyüzsög, topog az elôcsarnokban, a lépcsôkön, zöme a nedves utcán. A félkilencre hirdetett elôadást csak féltízkor tudják elkezdeni, eddig tartott a kitartó és reménytelen ostrom a pénztár, rendezôség, a bejáratnál álló rendôr és a jegyszedôk ellen. Féltíz felé közel kétezer ember fordul vissza csalódottan. Féltíz után, amikor bent a teremben felhangzanak Dutka Ákos bevezetô szavai, kiürül az utca, csak két ifjú lány toporog a hunyorgó csatakban. A rendôrnek könyörögnek, engedje fel ôket, akárhova beállnak, meghúzódnak. Látni sem akarnak semmit, csak hallani, hallani. Addig rimánkodnak, amíg a rendôr enged. Akkor felrohantak a lépcsôkön, s mint két egér, oly nesztelenül surrantak be a zsúfolt terem végébe.

Magam is mûsorszám vagyok, a közönséget nem látom, csak a dobogó szélén, a függöny elôtt egy kis résen át. Olyan csend tölti be a teret, hogy szinte hallani a szívek dobogását. Ragyognak a szemek, az arcokon mozdulatlan áhítat. Az elsô sorban ott ül a fôispán, Hlatky Endre. Itt van a polgármester, dr. Soós István Tisztek, komoly öregek, asszonyok, lányok, diákok és gyerekek. Az egyik széken kis fiú tágra nyílt szeme ragyog, ô az, akit ölben hoztak ide és ölben visznek haza, béna a két lábacskája. S most önfeledten, boldogan röpköd a kis lelke.

Kovács Imre szép, komoly elôadását zúgó taps nyugtázza. Brassai Viktort, akit nemrégiben Pesten is hallott a közönség s aki gyakori vendége Nagyváradnak, kifogyhatatlan lelkességgel ünneplik. Nagykovácsy Ilonának ez az elsô fellépése itt.

Nem is tudom, kit dicsérjek, kiért lelkesedjem inkább, az elôadókért, vagy a közönségért? Egymásnak valók voltak, mind a költészetet szolgálták, s ezért jó munkát végeztek. Akik ott voltak ezen az estén, nem azért jöttek, hogy nagyszerû dolgokat tanuljanak, hanem, hogy a költôk közele a legtöbbre gyújtsa ôket, amire csak képesek. S hogy ez így volt, bizonyság a kifogyhatatlan lelkesedés, amit a versek kiváltottak, a könnyek, amik némely szemekbôl aláperegtek..."

A költô nôvérének írásából természetesen mindenekelôtt azok a részletek aktivizálják közéleti énemet, amelyek az azóta eltelt ötvenhét év változásait jelzik. De ezúttal nem szándékszom a város állami hovatartozásának, nemzetiségi összetételének, kultúrigényének vagy éppen a televízió hatásának szociológiai-szociográfiai taglalásába alámerülni; a különbség érzékeltetése végett pusztán csak azt említeném meg, hogy a napokban azért kellett a Szendrey Julia emlékét idézô pódiummûsort felfüggeszteni, mert aznap mindössze hárman (!!!) voltak rá kíváncsiak; illetve azt, hogy a cikkben említett református kultúrpalota tulajdonjoga még most, közel kilenc év elteltével is tisztázatlan. Mindkettô közösségi ügy.

De aki azt állítja, hogy közéleti énje teljesen elfedi-elnyomja magánénjét, az valótlant állít: József Jolán cikkének olvastán egész sor személyes emlék tört elô bennem is. Mert az újságíró a kötelezô protokoll-szabályokat követi, amikor udvariasan megemlíti az elôadáson jelenlevô helyi elöljárókat, de számára a fôispán és a polgármester csak két név... én viszont dr. Soós Istvánt nagyon jól ismertem.

Illetve már az elején helyesbítenem kell: nem ismertem, csak hosszú éveken át havi rendszerességgel találkoztam vele. A nehezen járó, idôs ember minden hónap huszadikán megmászta az elég magas emeletet, hogy felvegye a huszonötlejes életbiztosítási részletet.

A gyerekek jellegzetesen éles karikírozó látásával kissé komikus figurának tartottam, mivel családunk és ismerôseink Sóspistaként beszéltek róla, ám nagyanyám mindig úgy tessékelte be a lépcsôktôl kifáradt embert, hogy "jöjjön be, polgármester úr...". Sóspista bejött, letette a kitömött, újnak semmiképp sem mondható táskáját, és leült. Én még tébláboltam ott egy kicsit, aztán kimentem. Nem érdekelt, mit beszélnek, úgyis tudtam: Sóspista elmondja, mit hallott a Szabad Európában, majd jó fél óráig szidják a rendszert. Közben kipiheni magát, majd elmegy.

Az viszont fölöttébb érdekelt, nagyanyám miért mondja ennek a kopott, nehézkes embernek, hogy polgármester úr. Mert az volt — hangzott a lehetô legegyszerûbb válasz. Csakhogy az "én idômben" nem létezett polgármester, tehát hamar napirendre tértem Sóspista fölött, kitéve az egyenlôségi jelet közte, egykori hivatala és a "régi világ" között. Késôbb apám arról is felvilágosított, hogy mint "ilyennek" mi köze a biztosításhoz: azelôtt magas állami hivatalnok lévén, nem kaphatott nyugdíjat, de mivel családjának valamibôl csak meg kellett élnie, a biztosító társaság olyan feltétellel "biztosította" számára a havi éhbért, ha bizonyos számú szerzôdést sikerül kötnie. Régi ismerôsei jóindulatára hagyatkozva jutott el hozzánk is.

Ahogy nôttem, az obligát havi rendszerszidás elôtt velem is váltott néhány szót: megkérdezte, hogy megy az iskola és hogy mi akarok lenni. Minden alkalommal más-más jövendôbeli foglalkozást mondtam,jól mulatva feledékenységén, hogy észre sem veszi "tévedésemet".

Arra természetesen nem gondoltam, hogy Sóspistát nem érdekli az én jövôm, megvannak neki a jelenben a súlyos megélhetési gondjai, épp elég erre gondolnia. Én sem foglalkoztam vele: megszoktam, hozzátartozott az életünkhöz. Jó idô után maradt csak el: végre nyugdíjat kapott, és lánya is kenyérkeresô lett. Betegsége is egyre inkább kínozta.

Nem tudom, mikor halt meg a harmincas-negyvenes években is Váradon élôk által — és biztosan nem haragból, gyûlöletbôl — Sóspistának elbecézett dr. Soós István, de azt tudom, hogy mindvégig, polgármesterként is, biztosítási ügynökként is, nyugdíjasként is egy belvárosi utca nem is különösen pompás bérházának ugyanabban az elsô emeleti lakásában lakott. Vagyis nem azzal kezdte közszereplését, mint a jelenlegi polgármester, aki — valamiképpen — híres történelmi nevet viselve, még jóformán fel sem bukkant a névtelenségbôl, de a zavaros vizek hullámain szörfözve, máris kacsalábon forgó palotát építtetett magának. Ahonnan aztán nemhogy versmûsorokra, de még a színház kétszázéves fennállását ünneplô eseménysorozat megnyitó elôadására sem lehetett elôcsalogatni. S hogy a mostani váradiak ôt hogyan fogják évtizedek múltán emlegetni? Jó esetben talán történelmi rezonanciájú családnevén.

Molnár Judit