Negyven esztendôvel ezelôtt több mint száz végzôs államvizsgázott sikeresen a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézetben. Nagy reményekkel indultak — általános orvosként — az ország minden sarkába, gyógyítani, és, talán, megváltani a világot. Számbelileg megfogyatkozva, egészségben megrokkanva, nemrég Hargitafürdôn találkozott jórészük, összegyûlve az ország és Európa tájairól, ahová a sors vetette ôket.

A tisztviselô szülôk nagyobbik fia, az ötvenes évek Vásárhelyén, szolid polgári környezetben járta az egyetemet. Helybeli lévén, az internátusban lakó, menzakoszton élô csoporttársak szelíd irigykedésének alanya. Különben a csoport hangadója, mivel mindenki elismeri, hogy kétszer állt sorba, mikor az Isten az értelmet osztogatta. Volt az évfolyamon még néhány "észkombájn", ám Brassai Zoltánnál az ész szorgalommal is párosult. Magas, atléta-termetû, jó fellépésû, segítôkész mind diákként, mind orvosként. A tudományos munka megszállottja már a tanulóévek alatt, átböngész minden hozzáférhetô orvosi könyvet, folyóiratot, majd az ily módon szerzett ismereteket ügyesen hasznosítja a gyakorlati órák és a vizsgák során. A hat év után egyetemi gyakornok, mad a szokásos lépcsôfokok következnek, vizsgákkal nehezítve. Még diákként megtalálja élete párját a kolozsvári Daróczi Erzsébet személyében, aki alsóbb évfolyamon hallgató. Mikor Erzsébet végez, összeházasodnak, mindketten gyakorló orvosok, Zoltán közben egyetemi oktató. Sikerül elnyernie egy francia állami ösztöndíjat, így 1973–74-ben Párizsban tanul, míg felesége itthon marad a három gyermekkel. Hazatérve leteszi a fôorvosi vizsgát, majd az orvostudományok doktora címet is elnyeri, 44 évesen; ekkor már komoly önálló kutatás és tudományos dolgozatok serege áll mögötte. 1983-tól adjunktus, 1993-tól egyetemi tanár, majd 1994-tôl tanszékvezetô professzor és orvoskari prodékán. Ebben az esztendôben beválasztják a budapesti Magyar Egészségügyi Társaság elnökségébe, valamint a WHM Academy (Boston) tagjának választja. Következô évtôl doktorátusi vezetéssel megbízott professzor, majd ez évtôl a Magyar Tudományos Akadémia külsô tagja. Az elért tudományos címek mérhetetlen sok munkát takarnak. Különös adomány az élettôl, hogy a kutatói és oktatói munka mellett mindvégig megmaradt a betegek közelében, módja van a legújabb eredmények ismeretében segíteni a hozzá fordulókon. Szerencsére a siker nem száll a fejébe, megmarad a régi jó barátnak, kollégának. Nagyobbik fia is, szülei példáját követve, orvos lesz, egyetemi tanársegéd szülôvárosában; a kisebbik géptervezô mérnök egy kölni kutatóintézetben, leánya gyógyszerész.

Ikercsoportban lévén, együtt jártam gyakorlatokra Böhm Józseffel hat éven át. Középtermetû, vékony, ám kisportolt fiú, az asztalitenisz bravúros mestere. Fiatalos alakját bizonyára a sportággal járó sok mozgásnak köszönhetôen ôrzi, túl a hatvanöt esztendôn is. Édesapja állatorvos, aki Válaszúton dolgozott akkoriban, mikor kollégám meglátta a napvilágot, majd késôbb a család Szatmárnémetibe költözött. Vidám, mindig jó hangulatot teremtô diák volt, remek tanuló és kedvelt sportjáért élô-haló. Az egyetem befejezése után a Bihar megyei Görbed és Nyárszeg az elsô állomások a falusi körzeti orvos életében. Azután családot alapít, a fiatalabb kolléganô, Bíró Erzsébet lesz a felesége. Mintakörzetet alakítanak az érmelléki Szalacson, ahová ottlétük jó tíz esztendeje alatt számos külhoni küldöttséget is elvisz a megyei vezetôség, bemutatni, milyen ragyogó munkát végez egy orvosházaspár. Két fiúk, József és Zsolt a kellemes falusi környezetben növekedik. Mivel a rendelôben van egy ócska röntgenkészülék, az egyetemen tanultakat felfrissítve, szinte "magántanulóként" gyakorlatra tesz szert ebben az ágazatban. Leteszi a radiológusi szakvizsgát, és mint elismert röntgenorvos dolgozik rövid ideig Szatmárnémetiben, majd közel tíz évig Nagyváradon. Mivel sport nélkül élni nehéz, a pingpongozás tovább folyik a Böhm családban, oly sikeresen, hogy a két fiú már a nemzetközi versenyeken is képviseli hazáját. Azután jönnek a nyolcvanas évek, amikor a házaspár úgy találja, a gyermekek jövôje biztosabb lenne Magyarországon. Ez a nagy kitelepedések kora, mely sok idegességgel jár; nem hiányzik a fenyegetôzés sem az egészségügyi felsôbb vezetôség részérôl. Ekkor kényszerû irányváltás kövtkezik: — a sváb származást igazolni lehet, így irány Németország. A szokott évfolyam-találkozókon már mint általános orvos jelenik meg, aki Paderbornban dolgozik feleségével együtt. Nagyobbik fia orvos, a kisebbik aktív sportoló és edzô, testnevelô tanár. 1990-tôl rendszeresen gyógyszeradományokat küldenek Erdélybe, jut belôle régi községükbe, Szalacsra is, a nagyváradi és szatmári Caritashoz és az RMDSZ-hez. Még pénzadományban is részeltetik a két város egyházi iskoláit, azok a külhonban boldoguló Böhmék, akik nem felejtették el régi szülôföldjüket, és kéretlenül is segítenek.

Mikor 1952 ôszén a marosvásárhelyi egyetem elsôéves hallgatójaként megkezdtem életem legszebb éveit, csoporttársam lett a kézdimartonosi Nagy Béla. Alacsony, szikár fiú volt, halk szavú és segítôkész, gazdálkodó szülôk három fiúgyermekének egyike. A háború utáni évek nehézségei közepette nem volt csoda, ha egyik-másik diák az édesanyja-szôtte posztónadrágot viselte, mint ô is. Kézdivásárhelyt erdészeti mûszaki középiskolát végzett, de mint jófejû diák, megpróbálkozott az egyetemmel.

A hat esztendô alatt úgy összekovácsolódott a csoport, hogy testvérekként szerettük egymást, hiszen nem volt közöttünk nagy társadalmi különbség, korban pedig egy-három év volt az eltérés. Államvizsga után, az egyetem történetében elôször, országosan szétszórattunk, hiszen túlbuzgó elöljáróink felajánlották az évfolyamot az orvoshiánnyal küszködô, elmaradott országrészeknek. Így került a székely Nagy Béla Bákó környékére. Két év múltán Bereck község Ojtoz falujába sikerült jutnia, ahol egy faipari vállalat üzemorvosaként dolgozott, közben keményen tanult, hogy szakorvosi képesítést nyerjen. A sok munkát siker koronázta, és néhány hónap gyakorlat, majd több vizsga után, 1961 végétôl Medgyes város elsô aneszteziológia- és intenzív terápiaosztályának megalapítója. Rajongással beszél ma is arról az idôszakról, hiszen a kórházi életben a semmibôl alakult ki és fejlôdött a mai szintre az emberéleteket mentô részleg. Az 1961-es esztendô a magánéletében is változást hozott: feleségül vette a tanító és papi ôsök leszármazottját, Csíky Katalint, aki védônôként dolgozott utolsó falusi munkahelyén. A választás szerencsés volt, hiszen két nyugodt, derûs, mindig segítôkész ember fogott össze a családalapításra. Házasságukat gyermekkel áldotta meg az Isten, van fiuk és leányuk is, sôt már három fiú-unoka is vidítja a nagyszülôk mindennapjait.

Az egyetem elvégzése után negyven esztendô múlt el, sok munkával, éjszakai ügyelettel, páradús, meleg mûtôben töltött hosszú órákkal, legtöbbször harcban a halállal. Nagy Béla tíz évig egyetlen szakorvos volt Medgyes városában. Közben felépült az új kórház, ahol helyet kapott a húszágyas intenzív terápiás osztály. Jelenleg három mûtôben, két sebész és egy ortopéd orvos mellett, szülész-orvosok is operálnak. Régen akadtak szász orvosok is, ám ôk új hazát kerestek az ôsök honában. Újabban van utánpótlás Moldáviából, a fiatal orvosok könnyen megszokják a románt az orosz után. Régi csoporttársam felett nem múlt el az idô nyomtalanul. Igaz, most is olyan fürge és sovány, mint diákkorában, arca mosolygós, ám haja megderesedett. Sajnos az egészsége is megrokkant, hiszen idült veseelégtelenséggel küszködik már jó két éve. Derûsen mondja, hogy tiszta szerencse, hogy most érte utól a baj, hiszen pár évvel ezelôtt biztos halál várt volna rá. Most hetente háromszor viszi a mentô Szebenbe a mûvese-kezelésre, s ha szerencséje van és beindul nálunk is a nagybani veseátültetés, még mûtétre kerülhet. Így betegen is havi hat-hét ügyeletet vállal, nyugdíjasként, hogy könnyítsen a kollégákon. Az eddigi életét szépnek és hasznosnak tartja, s állítja, hogy tisztességes munkával itthon, a szülôhazában is lehet boldogulni. Így tanulta valaha nehéz munkában edzôdött édesapjától s így vallja a máig testi-szellemi frissességben, Kézdimartonoson élô kilencvenéves édesanyja is. Brassóban dolgozó fia és Medgyesen lakó lánya is jó munkahelyen van. A legnagyobb unoka az ôsszel kezdi az elemit a helyi magyar iskolában. Nagy Béla a rá jellemzô reménységgel néz a jövendô évek elejébe, s bizonyára nem fog csalatkozni.

A fiúk jórészének az volt a véleménye, hogy az évfolyam egyik legszebb hallgatója. Kisportolt, nyúlánk termete, néhány szeplôvel ékesített tejfehér bôre és Tizian-vörös dús haja még a kolleganôk csodálatát is elnyerte. Stadelmann Mária Szatmárnémetibôl jött és neve elárulta, hogy sváb ôsökkel dicsekedhet. Ám ez a tény az ötvenes évek elején nem volt dicsekvésre méltó. Mária magyar nyelven végezte a középiskolát és otthon volt az irodalomban. Jó humorú, barátságos természetû és kellôen éles felfogású, így vizsgáit mindig könnyedén letette. Munkás édesapja, sokat dolgozó édesanyja és nôtestvére boldog volt, mikor a családban, elsôként, doktori diplomát szerzett. Elsô munkahelye bizony távol esett az addig ismert tájaktól, hiszen Moldova északi részén egy kicsiny falu lakossága várta a "magyar doktornôt". Negyven év után vágya, hogy még egyszer eljusson abba a településbe, mert kíváncsi, mennyit fordult ott a világ kereke, hiszen ifjúkori emlékei szerint ott állt az idô. Azóta bejárta Európát, de nem biztos benne, hogy sikerül felkeresnie elsô munkahelyét. Visszakerülve Erdélybe, gazdag falvakban gyógyította a rászorulókat — így Börvely és Terem volt három esztendeig lakóhelye. Családot alapítva azonban igyekezett visszajutni Szatmárnémetibe, s ez versenyvizsga után sikerült. Elôször egy esztendô a város központi részében, majd négy év üzemorvosként, úgy elszállt, mint a fiatalság. Mindenképpen szakorvosi vizsgát szeretett volna letenni, ám álma, a szemészet nem sikeredett. Végül mint laboratóriumi orvos dolgozott a kolozsvári szakosítás után jó tizenöt esztendeig. Egyetlen fia szépen fejlôdött, ám házasélete megromlott. Mivel mindig kerülte a félmegoldásokat, gondolta, a válás kevesebb sebet ejt a gyermeken, mint a rossz családi légkör. Így is történt, s a jó baráti kör és a tájfutás átsegítette a csonka családot a nehéz helyzeten. Aztán jött a nagy változás: a középiskolás fiú rokonlátogatás után nem tért haza Romániába. Keserves idôszak kezdôdött, hiszen a "hivatal" zaklatta, hívja haza a kiskorú gyermeket, ám ô tudta, ezt nem szabad megtennie. Ôrült ötleteket forgatott az agyában, állandóan edzette amúgyis kisportolt testét. Átúszni a Dunán, vagy egy viharos éjszakán nekimenni a zöldhatárnak, a legjobb ötletei ezek voltak. Végül a leghihetetlenebb sikerült: került megvesztegethetô tisztviselô, s egy késô este kezében volt az útlevél azzal a tanáccsal, hogy másnap reggel, senkinek sem szólva, utazzon el az országból. Mikor már minden reményt elvesztett, végre ismét együtt lehetett akkor már utolsó éves középiskolás fiával! A menedékjogot megkapta, de a sors egy kézzel áldott, a másikkal elvett. Kerékpárral ment két falu közt a fiával egy elhagyatott úton, mikor visszafordulva valamit szólt, s a jármû felborult, és Mária súlyosan megsérült. Jó két hétig volt kómában, a koponyája szétpattant, mint egy görögdinnye, ha nagy erôvel kôhöz csapják, de borda, kulcscsont, comb és lábszár is darabokra tört. Sérült a látóideg, emiatt a nagy fokban csökkent látó- és a hallásközpontban is zavar állt be, érzékeli az ultrahangokat, melyeket más ember nem hall meg. A közúti forgalom, a tányércsörgés, hangos beszéd pokoli fejfájást okoz.

Most 34 éves fia fogorvos, aki jelenleg Németországban dolgozik, ám családja — felesége és két leánykája — Budapesthez köti. Az egyetemet is a magyar fôvárosban végezte, a német középiskola után. A sportolás mindig lételeme volt, egy barátjával tizenévesen beutazta Alaszkát, majd az Egyesült Államok jórészét, fogorvosi gyakornoki évét Mexikóban töltötte. Késôbb motoros sárkányrepüléssel foglalkozott s bekerült a Rekordok Könyvébe, hiszen egyedül akarta megkerülni a Földet. Igaz, Indonéziában bedöglött a motorja, de fennakadt az ôserdô fáin, így túlélte a balesetet.

Stadelmann Mária azért most is kétlaki életet él, hol Augsburgban tartózkodik, csendes óvárosi lakásában, hol Budapesten. Betegségét, sok szenvedését családja, baráti köre elôtt is titkolja, s ha újra kezdené, most is ugyanúgy cselekedne. Mindig a fia volt az elsô, s az ô sikeres élete mindennel felér.

Nagyvárad közelében, Mezôbikácson született Takács Mihály, az 1930 esztendô karácsonyának hetében. Édesapja tehetôs földmûves, falusi bíró. Választott tisztsége lett a veszte, hiszen egy részeg orosz katona lelôtte a köztiszteletben álló, élete javakorában lévô embert, aki három árvát hagyott hátra. Az értelmes fiút édesanyja a váradi Premontrei gimnáziumba íratja, majd késôbb a már államosított líceumban érettségizik. A nagyhírû "fehérpapok" nevelése meg is látszik rajta: mindig udvarias, halk szavú, ám a maga igazához körömszakadtáig ragaszkodó. Mivel az édesapa halála rossz pontnak számított az osztályharc korában, ezért tanító lett a Fekete-Körös völgyében lévô ôsi magyar településen, Bélfenyéren. Ma is emlegetik áldásos munkáját, hiszen színdarabokat, versmûsorokat tanított be a fiataloknak. Mikor ily módon "rossz" származása homályba veszett, közben édesanyja is belépett a közös gazdaságba, Takács Mihály megvalósította régi álmát, és orvostanhallgató lett. Nyugodt, csendes diák, aki körül soha nem volt botrány. Élete párja, Marozsán Magda diákkori szerelembôl lett a felesége, aki szatmári lányként egy esztendôvel késôbb került az egyetemre. Államvizsga után két esztendeig Bákó megyében gyógyít, majd végre sikerül feleségével együtt Biharba kerülni. Jó tíz évig Erdôgyarakon dolgoznak, élik a falusi körorvosok éjjel-nappal szolgálatos életét. Szülôotthont és fektetôt mûködtetnek, sikerül lecsökkenteni a gyermekhalandóságot és a fertôzô betegségeket. Két gyermekük a községi szülôotthonban látja meg a napvilágot. Mire jó eszû leányuk és fiuk középiskolába cseperedik, nekik versenyvizsgával sikerül bekerülniük Nagyváradra. A mûanyag-, majd a szôrmegyár üzemorvosa, közben szakvizsgát tesz, és a megyeközpont második munkavédelmi orvosa lesz. Ebben a minôségben közel egy évtizedig a város ipari övezetében épült munkáspoliklinika igazgatója, aki anélkül tartott példás rendet, hogy valaha is a hangját felemelte volna. Pár éve nyugdíjas, de a munkától elszakadni nem akar, hiszen igény van a szaktudására. Fáradhatatlanul dolgozik poliklinikán és magánrendelôben, bár a betegségek kikezdték munkaerejét. Matematikus lánya és mérnök veje két remek unokával ajándékozta meg a nagyszülôket. Az apja nevét viselô, három egyetemi diplomát szerzett fia kenyérbe esett Budapesten. Takács Mihály a halk, szorgalmas, lelkiismeretes, megbecsült orvos nyugodt szívvel gondolhat az elmúlt négy évtizedre, mert megtette mindig, amit lehetett.

Jósa Piroska